Közjáték

Tatuin

Nehéz cél nélkül élni. Erre Malakili akkor jött rá, mikor elvették tőle az életcélját. Egykor az volt minden vágya, hogy a galaxis legkülönfélébb lényeinek létezését ruházza föl céllal. Mindig is jól értett a vadállatokhoz, és már gyermekkorában a Nar Shaddaa nyomornegyedeiben vad gugvermeket idomított be arra, hogy élelmiszert lopjanak neki a boltokból. Az állatok pedig idővel már nem csupán a segítői, de a barátai és védelmezői is voltak. Később a hutt cirkuszoknak dolgozott idomárként, és mindenféle lényt tanított, a buckapatkányoktól a halálszárnyakon át a homoksárkányokig. Aztán az életművére a rankorok tették föl a koronát. Egyszerűen imádott ezekkel a hatalmas, vérszomjas fenevadakkal dolgozni, amelyek rajta kívül senkinek és semminek nem engedelmeskedtek. De most már az utolsó rankorja, Pateesa is halott volt. Az a feketébe öltözött nyavalyás ölte meg. És ha ez nem lett volna elég, nem csupán a kedvenc rankorjával, de a munkaadójával is végzett. A feketébe öltözött bolond meg a vérszomjas barátai…

Hogy gyűlölte őket! Aznap reggel Malakili jókedvűen ébredt, aztán délre Pateesa már halott volt, majd estére Jabba és a közvetlen kísérete is odaveszett. Azt ígérték nekik, hogy egy új hutt érkezik, hogy átvegye Jabba helyét, de aztán, ahogy múltak a napok, és egyre fogyott az élelem, mind többen és többen szökdöstek el a palotából. Hogy hová mentek, azt senki sem tudta. Ki a Dűne-tengernek vágott neki, ki megpróbált valami járművet lopni… de egyikük sem jött vissza. És a beígért hutt sem érkezett meg. Úgy tűnt, a galaxis változik. Talán a hutt klánok között is kitört valamiféle belháború. Mindezek azonban csak áttételesen érintették Malakilit. Ő lojális volt, és egyébként is… hová mehetett volna? Sokáig maradt – nagyon sokáig –, de végül egy napon ő is úgy döntött, hogy ideje máshol szerencsét próbálnia. Egy darabig eljátszott a gondolattal, hogy megpróbálja kezességre szoktatni a Karkun Nagy Vermében élő fenevadat, de mire kijutott a Dűne-tengerre, kiderült, hogy a sarlakk megsérült. Valami felrobbant a testében, és a gigászi ragadozó – ha egyáltalán túlélte a sérüléseket – elérhetetlen mélységekig húzódott vissza a föld gyomrába.

A sarlakk léte nem volt bonyolult – várakozni és enni –, de most úgy tűnt, hogy ez az élet is kárba veszett. Malakili önkéntelenül is megsiratta a hatalmas fenevadat. Aztán útra kelt, már amennyiben utazásnak lehetett nevezni ezt a céltalan sodródást a sivatagon keresztül. Hol itt, hol ott kötött ki, de sehol sem töltött néhány napnál többet. Nem volt célja. És egy napon eljutott a felismerésig: meg fog halni. A Vörös Kulcs gégemetszői akkor akadtak rá, mikor Mos Pelgo felé tartott. Megpróbálhatott volna egérutat nyerni, de már ehhez sem volt kedve. Némán tűrte, hogy leteperjék, és arccal a földre nyomják. Egy csizmás láb taposott a nyakára, valaki pedig hátracsavarta a kezét. A Vörös Kulcs fogdmegjei hiába állították, hogy az újonnan létrehozott konglomerátumok biztonsági emberei, Malakili már épp elég időt töltött a Tatuinon, hogy tudja, ezek az új bányavállalatok sem többek a hutt klánok fedőcégeinél.

Valaki egy pisztolyt nyomott a tarkójához, letépték a válláról a vizes-tömlőjét, és a kevéske személyes holmiját a szeme láttára szórták szét a homokban. Volt ott egy csontból készült apró tölcsér, egy bantha-szőrből font nyaklánc, meg pár tisztán tartott, csillogó pótalkatrész, amivel bármikor ki lehetett fizetni a javákat vagy a taszkeneket. Az, aki a pisztolyt szorította a tarkójához, Bivvam Gorgénak nevezte magát.

– Mid van még, utazó? Merthogy ez a föld a Vörös Kulcsé, és Lorgan Movellan kéri a részét! És ugye nem akarod, hogy a része egyben a te részed is legyen? Tudod, egy fül, egy orr vagy egy nyelv!

A többi rabló biztosan nagyon viccesnek találta az utóbbi megjegyzést, mert hangosan felröhögtek. Gorge, mintha csak az elszántságát akarta volna demonstrálni, kést húzott – aztán sugárnyaláb villant, és a bandavezér Malakili mellé zuhant. A tarkóján jókora, füstölgő szélű kráter tátongott. Hirtelen élettel telt meg a sivatag, mindenfelé energianyalábok cikáztak, egyik rablóval a másik után végezve. Malakili mozdulatlanul, hasmánt feküdt, és lehunyt szemmel imádkozott. Aki elintézte a rablókat, nyilván erősebb és veszedelmesebb náluk, s neki nem sok kedve volt ezzel a valakivel találkozni. Ha viszont nem mozdul, és halottnak tetteti magát… talán békén hagyják. De miért is? Csak azért, hogy még egy újabb napot éljen cél nélkül?

– Most már fölkelhetsz! – Erős, reszelős férfihang volt, amire szinte azonnal egy nő felelt:

– Nyugalom! Mi nem vagyunk rablók! Mi vagyunk a törvény!

Törvény? Itt, a Tatuinon? Itt a huttok a törvény. Jabba szava volt a törvény, amíg meg nem halt. De most… Malakili lassan a hátára fordult, és szemügyre vette a megmentőit. A férfi zárt sisakot és furcsa páncélt viselt – kicsit olyat, mint amit a híres fejvadász, Boba Fett hordott –, a válláról pedig egy karabély lógott. A nő meglepően magas volt, a fejcsápjai alapján valószínűleg twi’lek. Az egyik csápját valaki csúnyán megégethette, mert jókora darab hiányzott belőle. És nála is volt fegyver: két veszélyes kinézetű pisztoly.

– Issa-Or vagyok – mosolyodott el a nő.

– Én pedig Cobb Vanth – mondta férfi, és levette a sisakját. Markáns, erőteljes állkapcsú, őszülő alak volt, olyan, aki nyilván nem riad vissza némi erőszaktól. Mondjuk, hogy kifosszon egy magányos vándort. – Én Mos Pelgo polgármestere vagyok – mondta a férfi.

– Most már Freetown-nak hívják – tette hozzá a nő. – És olyan hely, ahová bárki jöhet lakni és dolgozni, ha becsületesek a szándékai! De a szindikátusoknak meg a Vörös Kulcs fogdmegjeinek kívül tágasabb!

Malakili értetlenül pislogott rájuk.

– Ismerősnek tűnsz nekem! – térdelt le melléje Cobb.

– Én egy senki vagyok – legyintett az idomár.

– Freetown-ban minden ember számít – ingatta a fejét a páncélos alak. – Te mihez értesz?

Semmihez! Én egy senki vagyok!

– Nincs már nekem értékem! – futották el a könnyek Malakili szemét. – Meghalt Pateesa, és nem maradt már egyetlen vadállatom sem…

– Te idomár vagy? – vonta föl a szemöldökét a twi’lek.

– Az… idomár.

Azok ketten összenéztek, aztán a férfiból kirobbant a nevetés. Nevetnek? Rajtam nevetnek? De… miért? 

– Van a környéken pár mihaszna ronto, amiket be kellene törni. Elboldogulnál velük? Ha igent mondasz, lesz szállásod, kapsz enni, és még fizetünk is érte!

Malakili először nem hitt a fülének. Lehetséges lenne, hogy van fény az alagút végén?

– Hát… igen.

– Volna itt még valami – hajolt közelebb Cobb, és lehalkította a hangját. – Értesz a huttokhoz?

– Hát… egy kicsit.

– Gondolod, hogy tudnál egyet idomítani?

– A huttok értelmes lények, nem állatok!

– Jó, akkor tudnál tanítani egyet?

– Hát… talán igen. De miért?

– Azért – grimaszolt Issa-Or –, mert van egy saját huttunk Freetown-ban.

– Egy rusnya kis poronty – vakarta meg az állát Cobb. – Nem tudom, hogy a Vörös Kulcs emberei honnan szerezték, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy Jabba palotájába akarták vinni. Mi kicsit megkevertük a terveiket, és a végén a kis kukac a nyakunkon maradt. Én azt mondom neked, ha elboldogulsz a rontókkal meg a huttal, akkor ott a helyed a mi városunkban!

– Hát… ez jól hangzik. Köszönöm!

– Leginkább azzal köszönheted meg, ha teszed a dolgodat, cimbora!

– Menjünk! – intett Issa-Or. – A hullákat itt hagyjuk. Hadd lássa mindenki, hogy ezen a környéken megint van törvény!