Tizennyolcadik fejezet

Leia a zárt ajtóra tapasztott füllel hallgatózott, és attól, amit hallott, csak egyre dühösebb lett.

Épp Ackbar admirális beszélt:

– Az egész galaxis tele van lassan újraformálódó szövetségekkel, de még mindig túl sok bolygó és csillagrendszer kénytelen egyedül megvívni a saját csatáit! És azok, akik közénk és a birodalmiak közé szorulnak, mintha két malomkő közt őrlődnének! Mostanra már egyértelművé vált, hogy képtelenség olyan tempóban haladni az offenzívával, hogy záros határidőn belül elegendő rendszert foglaljunk vissza, ezzel téve szert stratégiai előnyre a birodalmiakkal szemben.

– Egyetértek – mondta Mon Mothma. – Ezért is javaslom immáron sokadszorra, hogy elsősorban azoknak a rendszereknek nyújtsunk segítséget, melyeket nagyobb valószínűséggel tudunk az érdekszféránkba vonni. Minden egyes új annektált bolygóval egyre erősebb lesz a szenátus, és…

– Ehhez nem rendelkezünk kellő erőforrásokkal, kancellár! – vágott közbe Mon egyik tanácsadója, Hostis Ij. – De természetesen volna mód, hogy viszonylag gyorsan és könnyen üzemanyaghoz, ásványkincsekhez és élelmiszerhez juthassunk…

– Csak azt ne mondd, hogy a kulcs az erősebb hadsereg! – torkolta le a kancellár másik tanácsadója, Auxi Kray Korbin. – Miért gondolod, hogy egy nagyobb és jobban felfegyverzett hadsereg fogja megoldani a galaxis problémáit?!

– Mert egy nagyobb hadsereggel sok új munkahelyet teremthetünk, és biztosíthatjuk azokat az erőforrásokat, amelyek korábban a Birodaloméi voltak, de most gazdátlanok, és az teszi rájuk a kezét, aki csak akarja!

A vita kezdett elfajulni, és Leia érezte, hogy most kell közbelépnie. Ahogy az ajtó halk szisszenéssel feltárult, borvörös fény szüremlett ki a tanácsteremből. A vitatkozó felek egy holo-vetítővel felszerelt asztal körül ültek, csillagtérképekkel, adatgrafikonokkal és tervrajzokkal körülbástyázva. Leia szeme előtt ott volt az egész galaxis – egy lassan széthulló, káoszba fulladó galaxis, ami most már nem csupán két pólus, a Galaktikus Birodalom és az Új Köztársaság körül polarizálódott. Száz meg száz új frakció ütötte föl a fejét, amelyek, akár a koncon marakodó dögevők, már a zsákmány ígéretéért is egymás torkának ugrottak. Hadurak és despoták, bűnszervezetek és pénzügyi szindikátusok, zsoldosok és vallási csoportok a galaxis minden zugából. Nagyon úgy festett, hogy a Birodalom vasökle nélkül a világegyetem menthetetlenül az őrület és zűrzavar örvényébe vész. És akkor olyan sötét idők következnek, amiből kétséges, hogy az Új Köztársaság valaha is megleli a kiutat. Ahogy belépett a szobába, minden szempár rászegeződött. Meglepődtek, hogy itt látják, annak ellenére, hogy Mon Mothma és Ackbar admirális széke között neki is fenntartottak egy helyet. Ez azonban most üresen állt, tekintve, hogy őt nem hívták meg erre a megbeszélésre.

– Leia! – mosolyodott el kényszeredetten Mon Mothma, aki a leghamarabb szedte össze magát. – Örülök, hogy eljött! Jöjjön, üljön le!

– Inkább állok! – Leia hagyta, hogy a fagyos düh átszivárogjon a szavain. – Csak nem tanácskoznak?

– Kérem… szeretném, ha megértené… Mind tudjuk, hogy nehéz időket él meg, és… Eltűnt a férje, és ott volt az a nem túl szerencsés fiaskó Wexley hadnagy alakulatával…

– Ó, igen! Az a szerencsétlen fiaskó…

– Természetesen szívesen látjuk, és örömmel fogadjuk a hozzászólásait.

– Én mondtam neki, hogy önt is hívja meg! – mordult föl Ackbar dühösen.

– Igen, az admirális valóban mondta – húzta el a száját Mon. – Természetesen az én hibám, és kérem, bocsássa meg a feledékenységemet! Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy talán most szerencsésebb lenne, ha…

– Leia több, mint egy kirakatember! – morogta az admirális. – Nem csupán szószóló és utazó nagykövet, de egyben az egyik legtapasztaltabb politikusunk és stratégánk is! És ha valaha, hát most van igazán szükségünk az eszére és a ravaszságára! – Ackbar jó barát. És Mon is az. Erről soha nem szabad elfeledkeznem. De kettőjük közül Mon a realistább, s ettől néha hidegnek és érzéketlennek tűnik. Hozzá képest én lánglelkű idealista vagyok, aki hasznos, de sokszor kétélű fegyver a szemükben. Ettől azonban még maradhatunk barátok. Ez az időszak különösen kényes volt az Új Köztársaság számára. Mikor Palpatine elhintette a Birodalom magvait, azt lopva tette, akár egy parazita. Az új világrend titokban növekedett a Régi Köztársaság testében, míg csak elég erőssé nem vált, hogy levesse magáról a gazdatest elnyűtt, kinőtt bőrét. És mikor ez megtörtént, a Birodalom már hatalma teljében lépett ki a galaktikus arénába. Ezzel az előnnyel az Új Köztársaság nem rendelkezett. Sem elegendő hajóval, fegyverrel, katonával és készlettel. Úgyhogy nem maradt más, mint hogy apró lépésekkel haladjon, és mindenért megküzdjön.

Mon Mothma persze szerette volna, hogy ez az átmenet a lehető legbékésebben történjen. A cél nemes volt, és az is jelentős szerepet játszott benne – ahogy azt egyszer egy késő éjszakába nyúló beszélgetés során Leiának is megvallotta –, hogy szerette volna elkerülni a rendszer újbóli militarizálását. Hiszen annak idején épp a hadsereg megerősítése és a klónseregek jelentették a kulcsot a Köztársaság bekebelezéséhez Palpatine számára. Hadsereg nélkül nem sikerült volna egyik csillag- és politikai rendszert a másik ellen fordítania, megsemmisíteni az ellenlábasait, kiiktatni a Jedi-rendet, illetve idegengyűlölettel, haraggal és önzéssel teli sötétségbe taszítani a galaxist. A Birodalom létrehozásához azonban el kellett lopni a Köztársaságot. És hogyan kell ellopni a Köztársaságot? Hát valahogy úgy, hogy meg kell győzni a lakóit arról, hogy már nem akarnak az önrendelkezés nyűgével bajlódni. Kormányozzon valaki más.

Hozzon törvényeket valaki más. A szabadság már nem a barátunk, és a törvényeket is csak azért tartjuk be, mert félünk a retorziótól. Palpatine tehetséges politikus és még ügyesebb bábjátékos volt, és a galaxis úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Mon Mothma köszönte szépen, nem kért az efféle hatalomból, és más irányba is próbálta terelni az Új Köztársaságot. A leszerelés és béke útjára, ami egyrészt morális tartásról adott tanúbizonyságot, másrészt azt mutatta a még bizonytalan csillagrendszereknek, hogy egy fegyveres konfliktus esetén sajnos nem nagyon számíthatnak a köztársaságiakra. Márpedig fegyverek nélkül nem fogjuk tudni legyőzni a Birodalmat! Azt Mon Mothmának is meg kell értenie, hogy agresszióra csak agresszióval lehet felelni, és virágkoszorúval nem lehet fenntartani a rendet a galaxisban! Mi jelentjük a gyógymódot ennek az univerzumnak – mert a Birodalom betegség. És jobb lesz nagyon figyelnünk, mert a betegségek változni is képesek! A birodalmiak minden egyes visszafoglalt csillagrendszer helyett egy újabbat kebeleztek be, és egész világokat vetettek rabságba. Mint például a Kashyyykot. A vukik bolygója sajnos nem rendelkezett semmiféle olyan értékkel, ami miatt az Új Köztársaság hajlandó lett volna mobilizálni a seregeit. Sem stratégiai, sem politikai szempontból nem volt jelentős hely, ami pedig az erőforrásait illette, azt a birodalmiak már rég kiaknázták. A vukik azonban az első perctől kezdve mellettünk harcoltak a Birodalom ellen. Mindent feláldoztak, hogy sikerre vigyék a Felkelés ügyét, és ezért cserébe mi most orvul cserbenhagyjuk őket. Mert nem rendelkeznek kellő stratégiai vagy politikai értékkel. Attól tartok, az Új Köztársaság vezetői máris elfelejtették az áldozat lényegét. Azt, hogy az ember alkalomadtán biztosítókötél nélkül ugrik halálszaltót, hogy megmentse a barátait. 

– Még mindig azon vitatkozunk – mondta váratlanul Leia –, hogy nagyobb hadseregre van-e szükségünk, vagy hogy szükségünk van-e egyáltalán hadseregre, és mindezt ilyen kényelmes, süppedős fotelekben ülve tesszük, messze a háborútól, miközben frissítőt kortyolva számadatokat elemzünk, és igyekszünk észszerű döntéseket hozni. Csakhogy mi nem bankárok és politikusok vagyunk! Tudják, hogy milyennek akarják látni az emberek az Új Köztársaságot?

– Leia… kérem! – próbálta csitítani Mon Mothma.

– Hősöknek akarnak látni bennünket! – Az egybegyűltek zavart nevetgéléssel próbálták elvenni a megjegyzés élét, de hiába. Leia Organa nagyon is komolyan gondolta, amit mondott.

– Persze, tudom, hogy igaza van – bólogatott Mon. – Ön valóban hős, és ön nélkül nem is juthattunk volna ide. De az ilyesfajta szenvedélynek és idealizmusnak is megvan a helye, ugyanúgy, mint a realitásnak. Mi már nem lázadók vagyunk, és nem is felkelők, hanem az Új Köztársaság kormánya. Egy kormánynak pedig számos nemszeretem döntést kell meghoznia, és rengeteg kompromisszumra kényszerül. Az egész olyan, mint egy hatalmas, végtelenül bonyolult gépezet…

– Tartok tőle, hogy ebben téved, kancellár asszony! – mondta Leia hűvösen. – Nem tudom, mikor kezdtük olyan kormánynak tekinteni önmagunkat, ami számokról és százalékokról szól, nem pedig az emberekről. Tartok tőle, hogy most már csak logisztikai és financiális problémákban gondolkodunk, meg szavazásokban. És a rengeteg aktától már nem is látjuk az embereket. Sem az arcokat, sem a szíveket. És minél tovább megyünk ezen az úton, annál többet vesztünk el önmagunkból és a galaxisból.

– Félek, egy inter-galaktikus köztársaságot nem lehet ilyen romantikus eszméktől vezérelve irányítani – ingatta a fejét a kancellár.

– Akkor nem akarok egy ilyen köztársaságot irányítani! – szakadt ki Leiából. Hirtelen mindenki elhallgatott, és csend telepedett a szobára. A hercegnő tudta, hogy le kellene csillapodnia, de egyszerűen képtelen volt.

– Tudom, hogy ez a Kashyyykról szól – mondta Mon halkan. – Es Hanról.

– Már rég segítenünk kellett volna a vukiknak! – Leia hangja szabályosan remegett az elfojtott indulattól.

– Értem… – Mon Mothma lassan és nyugodtan beszélt vele, akár egy zaklatott gyermekkel, és Leia úgy érezte, menten felrobban a dühtől. Fentről beszél hozzám! Az egyik legrégibb barátom, és közben milyen magas lóról beszél velem! – De higgye el – folytatta a kancellár –, már átnéztük a rendelkezésünkre álló adatokat, lefuttattuk a szimulációkat, és tartok tőle, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy…

– Ha mindig a megfelelő alkalomra vártunk volna, sosem indítottuk volna el a felkelést! – csattant föl Leia. – Igaza van, tényleg nem kellett volna eljönnöm erre a megbeszélésre! – Azzal megfordult, és azzal sem törődve, hogy Ackbar utána kiáltott, kiviharzott. És közben szívből gyűlölte a szenzoros ajtókat, amiket nem lehet becsapni.

A felvétel lassan állt fókuszba, de végül egy bith szürkéskék, háromdimenziós képe jelent meg Rax íróasztala fölött. Valami kocsmáros az Irudiru távoli világáról.

– Itt vannak!– magyarázta a csapos, akinek a feje leginkább egy hatalmas, fordított körtére hasonlított. – És együtt vannak! – Mosoly ült ki Gallius Rax arcára. Szeretett jó híreket kapni, és úgy tűnt, ennyi várakozás után lassacskán csak a helyükre kerültek a kirakó elemei. Még akkor is, ha ennek a kirakónak a darabjai nagyon makacsul ellenálltak az akaratának, ő pedig nem avatkozhatott bele közvetlenül ebbe a játszmába. Azzal csak elriasztotta volna a többséget. De lassan, lépésenként csak minden sakkfigura fölkerül a táblára!

– Szép munka! – bólintott Gallius Rax. – Folytassa a megfigyelést! A szokásos tiszteletdíjat már átutaltattam.

És már bontotta is a kapcsolatot. Eljátszott a gondolattal, hogy elküldjön néhány megbízható embert Golas Aramért, de végül sikerült türelemre intenie magát. Hagyd, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és hogy a gépezet tegye a dolgát! Sloane is a gépezet része volt, de a nő, a többségnél élesebb szemű és elméjű lévén már fölfedezte Gallius Rax mindent beborító árnyékát. És ez baj! De talán ezt is a maga hasznára fordíthatja. Ideje lesz beszélni vele. Itt az alkalom, hogy még egyszer próbára tegyem! 

A szoba fehér volt és üres, a padlón sápadt járólapok, amikre gond nélkül áramlott be a fény a jókora, nyitott ablakokon keresztül. Leia Organán kívül egyedül egy cserepes növény volt ennek a szobának a lakója. A parányi, szerves mintába tekeredő sötét hajtás az Endor szent fáinak egyikéről származott. Mag korától nevelte ezt a növényt, amit évekkel ezelőtt, az endori csata után kapott egy Wicket nevű ewoktól. Maga sem hitte volna, hogy a Chandrila sötét földjében is képes lesz gyökeret ereszteni, de úgy tűnt, a növény jól érezte magát ezen a helyen. Luke tanácsát követve mindennap meditált, és ez az apró növény volt az, ami a meditációi során fókuszpontul szolgált. Mint például most, mikor legszívesebben felrobbant volna dühében. Most, mikor úgy érezte, hogy az Új Köztársaság valami nagyon egészségtelen útra tévedt, és a barátja, Mon Mothma elárulta őt. Törökülésbe telepedett a szoba közepére, igyekezett megtisztítani a gondolatait, és megpróbálta érezni a fát. Napjában legalább egyszer meditált, de még sohasem sikerült éreznie a fát. Nem mintha nem próbálta volna, sőt! A tudatát már gond nélkül ki tudta üríteni, és az érzelmeit is meg tudta zabolázni, pont ahogy Luke-tól tanulta. A bátyja azonban azt is mondta, hogy az Erő segítségével magát az életet is lehet érezni, és mikor erre a pontra jutott a beszélgetésük, Leia körömszakadtáig állította, hogy ez már olyasmi, ami túlmutat rajta. Hogy ő nem rendelkezik azokkal a misztikus, képességekkel, mint Luke.

Vagy mint az apja. Az apjuk. Az igazi apjuk. Luke ilyenkor mindig próbálta megnyugtatni, hogy idővel ő is képes lesz majd érezni és használni az Erőt. Ahogy annak idején a Felhővárosban is, mikor Leia megérezte a testvére fájdalmát, és visszament érte. Luke megígérte, hogy megtanítja mindenre, amit ő is tud. És egy darabig valóban tanította is. Aztán elment. Éppúgy, mint Han. A hercegnő gondolatai vadul csapongtak, s érezte, hogy a fegyelem és irányítás érzése lassan semmivé foszlik. Luke! Hol vagy? Szükségem van rád! Sok volt ez így neki – a férje eltűnése, a testvére távozása, az egyre átláthatatlanabbul kusza politikai helyzet, és mindenekfölött a méhében hordozott új élet…

Hirtelen megszédült, és úgy érezte, zuhan. Ó, te jó ég! Ott! Igen, ott! Az érzés át- meg átjárta, és minden szívdobbanással egyre csak erősödött. Nem Luke-ot érezte, és nem is Hant, de még csak nem is a növényt… hanem a gyermekét. És ez most sokkal több volt, mint az a pillanat, amikor egy nőben először tudatosul, hogy egy új életet hord a szíve alatt. Ő már túl volt az első rugdosáson, az első megérzett szívdobbanáson, no meg a reggeli előtti, alatti és helyetti rosszulléteken… Ez több volt. Más. Nem fizikai érzés volt, hanem valami tőle független, ami körbevette, akár egy sohasem érzett, mégis ismerős, édes illat, és hirtelen tudatosult benne, hogy ez a gyermeke jelenléte. Érezte a kisfiúban növekvő kíváncsiságot, a makacs akaratot, és… Várjunk csak! Kisfiú? Fiam lesz. Fiam lesz! 

A szája elé kapta a kezét, és miközben kibuggyant belőle a nevetés, könnyek peregtek az arcán. Luke ezt az Erő Világos oldalának nevezte. Azt mondta, hogy ez a fény, a nevetés, a jókedv, az élet ígérete… A fény azonban nem lehet meg sötétség nélkül, és ezt is követte valami más, valami sokkal sötétebb és nyugtalanítóbb. Leia félelmet érzett. Hiszen milyen helyre és korba fogja szülni a gyermekét? Még csak azt sem tudhatja biztosan, hogy Han él-e, és hogy mi van Luke-kal. Hogy lesz-e apja, nagybátyja, mentora a gyermeknek. Csillapodj! Tisztítsd meg az elmédet! Koncentrálj! Megnyugtató gondolat volt, de nem tudta eldönteni, vajon á sajátja-e, vagy Luke-é.

A Birodalom sosem foglalkozott különösebben a divattal, és sokan úgy tartották, hogy az élet apró örömei csupán elterelik a figyelmet a kötelességről. Gallius Rax azonban, aki egy sivár bolygón nőtt föl, nem törődött az efféle birodalmi sznobériával, és az sem érdekelte, hogy mit szólnak a beosztottjai, hogy a Ravager tatfedélzetének egyik szintjét kertnek rendezte be. Ez a hely volt az ő szentélye. Az, ahová visszavonulhatott, ha egy kis magányra vágyott, és ahová senki sem léphetett be az engedélye nélkül. Kivéve talán Rae Sloane-t. Őt egyetlen őr sem merte volna megállítani. A nő megköszörülte a torkát, Rax azonban még mindig háttal állt neki. Jó eséllyel pisztolyt is hozott magával. A helyében én mindenképp hoztam volna. És egy csinos lyukat égetnék a fickó tarkójába, akit a Birodalom árulójának tartok! Azonban Rax nagyon bízott benne, hogy erre nem kerül sor.

– Ön megvet engem – mondta a férfi, és közben gyengéd szeretettel cirógatta végig kertje egyik féltett kincsét, a tűzvörös szírmú kubari virágot.

– Nem – sziszegte Sloane. – Természetesen nem. Én tisztelem önt. – Ez – mindketten tudták – hazugság volt.

– A gyűlölet és a tisztelet nem zárja ki egymást – ingatta a fejét Rax. – Igazság szerint én is így éreztem Palpatine császárral kapcsolatban. Nagy hatalmú ember volt, igazi lángelme… ugyanakkor egy szörnyeteg is, aki számos hibát vétett. – Ha a császár még élt volna, már ezért az egy kijelentéséért halálra ítélik.

– Akkor, ha már úgyis egyre megy, kérem, ne aggassza, hogy tisztelem vagy megvetem-e! – húzta el a száját Sloane.

– Engem azért érdekel! – bólintott Rax. – Tudom, hogy találkozott Mas Ameddával. Azzal is tisztában vagyok, hogy alaposan utánanézett a múltamnak, és e pillanatban nem tudja eldönteni, vajon előhúzza-e a pisztolyát, és agyonlőjön-e, vagy sem. Az ön helyében azonban még várnék vele. – A foncsorozott ablaküvegen tisztán látszott Sloane tükörképe, és a férfi elismerően nyugtázta, hogy az admirális keze, amit a pisztolya markolatán nyugtatott, egyszer sem remegett meg. És egyetlen állítását sem próbálta megcáfolni. Helyes! Egy nagy formátumú politikustól minden közönséges hazugság felér egy sértéssel! Egy hazugság legyen nagy-formátumú! Grandiózus! Olyan, ami egy magasabb rendű célt szolgál! 

– Hallgatom – mondta a nő halkan. Rax lassan megfordult, széttárta a karjait, és hidegen elmosolyodott.

– Szeretném beavatni a terveimbe, admirális! – Ez talált. A nő elbizonytalanodott egy pillanatra, és zavartan rebbent meg a szemhéja.

– Miért most? És eddig miért hagyott kétségek között?

– Mert ilyen bizalmatlan a természetem. És mert a Birodalom sorsa és jövője egyetlen cérnaszálon függ. Feneketlen szakadék fölött egyensúlyozunk, és elég egyetlen rossz döntés vagy a nem megfelelő emberekbe vetett bizalom, hogy a mélybe taszítson bennünket!

– Maga nagy bábjátékos! – Sloane szemei csíkká szűkültek. – Csak azt nem tudom, hogy kiket mozgat és miért. Sőt tulajdonképpen azt sem tudom, hogy ki ön, és hogy valójában honnan származik. Alig több egy árnyéknál, mégis az egész Birodalmat ön vezeti.

– De csak titokban. Az emberek szemében ön a vezér.

– Vezér… Az csak egy cím! És amúgy is egyre többen tudják, hogy kié a valódi hatalom! Az efféle dolgokat nem lehet a végtelenségig titokban tartani!

– És mikor felelősségre vonnak bennünket, én magam leszek az, aki elismeri, hogy az ön legalázatosabb szolgája és tanácsadója, aki minden erejével azon van, hogy egy napon megszerezze önnek a császári címet!

– Kicsoda ön valójában, Gallius Rax? – A férfi lehunyta a szemét, aztán finoman elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Micsoda bárdolatlan kérdés ez? Az embernek nem is lenne szabad effélékkel bajlódnia! Vajon tényleg ennyire fontos, hogy ki honnan jött? Vajon tényleg ennyire fontosak a részletek? Érdekes… én mindig azt gondoltam, hogy az egész sokkal fontosabb, mint az ilyen jelentéktelen részletek összessége. 

– Úgy tervezem, hogy megtámadom a Chandrilát – mondta, eleresztve a füle mellett Sloane kérdését. Ez megint talált. A nő döbbent arckifejezése mindennél ékesebben mutatta, hogy erre nem számított. És ha ő nem, valószínűleg senki sem.

– De olyan sokáig vártunk türelmesen, készültünk, terveztünk…

– Így van! – bólintott Rax. – Épp ezért itt a legfőbb ideje, hogy erőnk teljében térjünk vissza, és egyenesen az Új Köztársaság szívére sújtsunk le!

– A saját kis titkos hadseregét is hajlandó bevetni? – A férfi erre sem válaszolt, a mosolya azonban tovább szélesedett. – Mikor? – kérdezte Sloane.

– Hamarosan. Már majdnem minden figura a táblán van.

– Milyen figurák? Kikre gondol?

– Türelem! Időben megtudja!

– De tudnom kell, hogy…

– Nekem is tudnom kell, hogy bízhatok-e önben!– fojtotta belé a szót Rax. – És higgyen nekem, időben minden világossá válik! Én azt szeretném, hogy ön ott álljon mellettem, Sloane admirális! Ön a terveim egyik legfontosabb kulcsfigurája! – A legutolsó mondata igaz volt. Legalábbis szerette volna, hogy igaz legyen. De hogy az lehessen, még egyszer próbára kellett, hogy tegye a nőt. – Bízik bennem?

– Nem tudom – mondta Sloane bizonytalanul.

– Á, egy őszinte válasz! Helyes! Kérem, erről a kis beszélgetésünkről ne szóljon senkinek! Tudatni fogom önnel, mikor elérkezett a cselekvés ideje. Álljon készenlétben!

Azzal elsétált a nő mellett, és kilépett a kertből. A kihallgatás véget ért.