Huszonkilencedik fejezet

Egy hónap telt el. – Semmi sem változott. – Minden megváltozott. – Wedge Antilles az űrkikötő fehér kövezetén átvágva tartott a távolabb álló vaskos komp felé. A nyílt területen átsüvítő szél sachi virágokat sodort magával, amelyek úgy röpködtek mindenfelé, mintha apró lepkék cikáztak volna a levegőben. Wedge-nek már nem volt szüksége mankóra, hogy járni tudjon, mert a lába egyre jobb lett. Egy kicsit még bicegett, de egyre kevésbé. Meglátott egy szakállas pantorai férfit, aki buzgón törölgette a komp máris tükörfényes orrát. Ahogy Wedge közelebb ért, a férfi megfordult, vigyázzállásba merevedett, és tisztelgett.

– Pihenj, pilóta! – szólt rá Wedge.

– Technikus vagyok, kapitány úr. A nevem: Shilmar Iggson – közölte a pantorai. – Segíthetek valamiben?

– Egy ismerősömet keresem… – Ebben a pillanatban a komp felhajtott vezérsíkja alatt megjelent egy arc, amit kenőolajcsíkok borítottak, de olyan sűrűn, hogy Wedge alig ismerte fel.

– Üdv, kapitány! – köszönt rá Norra, azzal egy lebegő szerelőlapon térdelve kicsúszott a vezérsík alól. Leugrott a lapról, elrúgta magától, majd egy rongyba törölgette a kezét.

– Kapitány? – ismételte a megszólítást Wedge. – Ugyan már, Norra, barátok vagyunk!

– Ó… aha… persze, én csak… – dadogta Norra, majd félszegen mosolygott. – Szóval: szia, Wedge! Örülök, hogy látlak! – Norra a kezét nyújtotta, Wedge pedig lépett egyet előre, hogy megölelje a nőt, és hirtelen mindketten megdermedtek. Egy kínos pillanatig így álltak: Norra előrenyújtott kézzel, Wedge pedig a karját széttárva. Aztán mindketten idegesen felnevettek, leengedték a kezüket, és hátráltak egy lépést.

– Szóval, megint pilóta vagy? – kérdezte Wedge, és a kompot fürkészte.

– Az ám! A szenátusnak dolgozom. Néha szükségük van egy-egy fuvarra – felelte Norra. – A nap folyamán el kell vinnem valahová a… lássuk csak, jól tudom-e… a galaktikus leszerelési bizottság különmegbízottját. Vagy valami ilyesmi, nem emlékszem rá. Akárhogy is, az Andrasha tóhoz megyünk egy gyűlésre.

– A béketárgyalás pár nap múlva kezdődik.

– És a nagy ünnepségsorozat is.

– Igaz, igaz… – dörmögte Wedge, akit a különleges biztonsági osztaghoz vezényeltek az ünnepség idejére. A Kashyyyk foglyainak kiszabadítása jót tett a morálnak. Némelyik rab a Felkelők Szövetségének magas rangú tisztje volt. Közülük többen is akadtak olyanok, akik hőstetteket végrehajtva felszabadítottak másokat, és azt, hogy kiszabadultak, mindenképpen meg kellett ünnepelni. A felszabadulás napja – ezt a nevet kapta, amikor a szenátus megszavazta, és eredetileg a főkancellár ötlete volt. És a terv úgy szólt, hogy az ünnepség alatt kezdetét veszi a béketárgyalás is. Wedge nem sokat értett a politikához, de még ő is érzékelte a mögöttes szándékot. A Birodalommal folytatott tárgyalást tekintélyes gyanakvás övezte. Maga Wedge is így érzett. A Birodalom évtizedeken át gyilkolt és rombolt, s az Új Köztársaság vezetői és polgárai között sokan voltak olyanok, akik nem szívesen adtak volna mozgásteret az ellenségnek. Az, hogy Sloane főadmirális a Chandrila felé tartott, rengeteg rossz emléket kavart fel. Magának Wedge-nek is elég volt a névre gondolnia, és máris mindene sajogni kezdett, mert eszébe jutott, hogy mit műveltek vele az Akiván, a satrapa palotájában. Az a nő nem érdemelt könyörületet, még egy pillanatnyi kedvességet sem.

Wedge szilárdan hitte, hogy Sloane képes lenne arra használni az alkalmat, hogy kést rántson, és elvágja a körülötte állók torkát. Ugyanakkor arra is látott esélyt, hogy csak az előítéletei miatt gondolkodik így. Éppen ezért akart kimaradni az egészből. Azt mindenképpen biztosnak ítélte, hogy sok időre lesz még szükség, mire mindenki kellőképpen megnyugszik, és mindenkiből eltűnik a bosszúvágy.

– Jó régen találkoztunk – jegyezte meg Norra.

– Aha… régen… sajnálom. Csak az volt… hát, tudod…

– Minden olyan zűrzavaros.

– És minden olyan gyorsan történik… fénysebességgel – felelte Wedge. Az emberi érzések olyanok, mint egy rakás, árnyékokat kergető tooka-macska – állapította meg magában Wedge. Örült annak, hogy Norra visszakapta a férjét. És mégis…

– Szóval, mi a helyzet? – kérdezte Norra. – Minden rendben? – Wedge tétovázott pár pillanatig, majd kibökte:

– Nem igazán…

– Miért? Mi a baj?

– Temminről van szó, Norra…

 

Temmin a csavarhúzó nyelével benyomta a helyére az utolsó rugót, aztán elcsavarta, és még egyszer, utoljára fordított egyet a fejen. Halk zúgás hallatszott, és a rögzítőreteszek egyszerre kattanva beugrottak a helyükre. A vörös szempár villant egyet, felizzott, és onnantól folyamatosan világított. Csont uraság előbb balra, majd jobbra fordította a fejét, aztán a szeme Temminre fókuszált.

– Üdvözöllek, Temmin gazda! – köszönt a droid.

– Csont uraság! – rikkantotta Temmin, azzal megragadta a droidot, és nekinyomta a homlokát a hideg fémfejnek. – De örülök, cimbora, hogy visszatértél!

– Én is örülök, gazdám, főleg annak, hogy nincsenek olyan alkatrészeim, amelyek asztro-droidba illenek – közölte Csont uraság.

– Tudom.

– Az asztro-droidok silány vacakok, és a szemeteskukákra vagy szennyvíztároló tartályokra emlékeztetnek – folytatta a droid. – Szinte hasznavehetetlenek, akárcsak a protokoll-droidok, amelyeknek nincs rendeltetésük, és nem értenek semmihez, csak beszélnek, beszélnek, beszélnek…

– Jól van, jól van! – szólt közbe nevetve Temmin. – Vettem az adást! Lassíts le egy kicsit, gyilkos! – Mialatt beszélt, megjegyezte magának, hogy be kell hangolnia Csont uraság személyiségmátrixát. Valami nyilván elfajult ott, mert a B1 nem szokott ilyen bőbeszédű lenni. – Hogy érzed magad?

– Úgy tűnik, ismét módosítottál rajtam – válaszolta a droid.

– Igen, de főleg szépészeti beavatkozás volt – magyarázta Temmin. A B1 felsőtestét annyira behorpasztották és felszaggatták azok a gépek a Kashyyykon, hogy Temmin úgy döntött, mindenestől eltávolítja a sérüléseket. Csont uraság felsőteste jelenleg úgy nézett ki, mint egy emberi bordázat, és a réseken át látni lehetett a belső egységeit. Temmin még azt is mérlegelte, hogy felszereli Csont uraságra az egyik vékony, rendkívül fejlett droidkart. Az apja megígérte, hogy segít, de aztán…

– Szomorúnak tűnsz, Temmin gazda – állapította meg Csont uraság. – Nevezd meg, kérlek, az okozóját, és én darabokra tépem, mint egy gyanútlan rovart…

– Jól vagyok, Csont úr, minden rendben – vágott közbe Temmin. – Boldog vagyok, hogy apa hazajött.

– Ez igazán kedves, de nem szolgál magyarázattal arra a kifejezésre, ami megjelent az arcodon. Szomorú vagy, és aggódsz valamiért. Magyarázd meg, kérlek, hogy miért! – Temmin elgondolkodott azon, hogy mit is mondhatna. A dolgok jól álltak. Az apja hazajött, és az anyja boldognak tűnt. És ő maga is boldog volt. Sok mindent csináltak közösen. Elmentek együtt a Sarini-szigeten lévő állatkertbe, megnézték az üregeikben lebzselő pangorinokat, a medencéjükbe ugráló varjú-rákokat, és az apja sokat nevetett a furcsa hangon bőgő uralan-gokon. Esténként együtt vacsoráztak. Az apja még főzni is nekiállt, bár nem egykönnyen igazodott el a Chandrila különös fűszernövényei között. A szülei kezdetben sokáig fennmaradtak, néha, napkeltéig beszélgettek és nevettek. De aztán megváltozott valami.

Temmin zajt hallott – tányér csörrent, amit a protein-recirkulátor zúgása és vízcsobogás követett.

– Maradj itt! – parancsolta a droidnak, és kiment a konyhába, ahol az apját pillantotta meg. Az apját… még most is elképedt ettől. Évekkel ezelőtt kitépték az életéből az apját, birodalmiak rángatták ki a házból, éjnek évadján. És annak, hogy visszatért, csodálatosnak kellett volna lennie. Temmin sokat vívódott a gondolattal, és azt mondogatta magának: csodálatos is, csak túl önző vagy ahhoz, hogy ezt érezd. Ám az első hetek után az apja valahogy megváltozott. Mintha gondolatban vagy lélekben máshol járt volna. Többé-kevésbé olyan volt, mint a régi Brentin Wexley. Néha még most is megjelent az arcán az a jellegzetes, diadalmas mosolya, és még most is ügyesen bánt a szerszámokkal. Még most is – akárcsak Temmin – pattogtatott az ujjával gondolkodás közben, és mindig készen állt egy-egy szellemes visszavágásra. Viszont… Régebben könnyed léptekkel, laza mozgással járt, mint aki fütyül a világra. És a zene… Brentin Wexley szerette a zenét. Temmin egy alkalommal elment egy ócskáshoz (amiből nem sok akadt a Chandrilán, mert az itteniek szemétnek tekintették a használt tárgyakat, nem pedig kincsnek, mint ő), és vett egy kisebbfajta valachordot. Az apja néhányszor megbökdöste a billentyűket, de többé nem nyúlt a hangszerhez.

Az orvosok és a terapeuták állították, hogy ez így normális. Senki sem tudta, hogy mi játszódott le Brentin fejében. Amennyire ő maga emlékezett, abból úgy tűnt, hogy egyfajta sztázisban volt éveken át. Egy keretbe kötözték, és arra használták, hogy energiát adjon a börtönhajó biztonsági rendszereinek. Temmin anyja azt mondta, hogy a belepumpált vegyszerektől ideges lett, és szörnyű félelem gyötörte – és ez csak rövid ideig tartott. Ki tudhatta, hogy Brentin mit élt át, miután éveken át injektálták bele azokat az anyagokat? Talán szakadatlan rémálom volt az egész. Igen, Brentin hazajött, de… nem tért vissza. És a magyarázatot vagy a megoldást senki sem tudta.

– Á, Tem! – szólalt meg Brentin. – Szia, kölyök!

– Szia, apa!

– Jól vagy?

– Remekül. Csak… azt hittem, ma segítesz nekem egy kicsit.

– Segítek? Tudod… – felelte Brentin, majd grimaszolt, mintha fájdalmai lettek volna, aztán folytatta: – Á, a droidod! A B1-es. Aha, megvan. Sajnálom, Tem! Csak elgondolkodtam.

– Hol voltál?

– Sétáltam egyet. – Igen, Brentin erre is rákapott. Rengeteget sétált, reggel, délben, sőt még az éjszaka közepén is. Chavani doktor, az egyik terapeuta azt mondta, hogy ez is normális. Rengeteg dolog gyűlt össze Brentin agyában az évek során, és a séták során megszabadult tőlük. Mindenki halottnak hitte őt, de életben maradt, és visszajött, mint valami kísértet.

– Néha elmehetnék veled – ajánlotta Temmin.

– Nem – tiltakozott Brentin. – Szeretnék egyedül sétálgatni.

– Biztos? – kérdezte aggódva Temmin.

– Még nem igazán tiszta minden, kölyök – dörmögte Brentin.

– Ó… értem… jól van – dadogta Temmin. – Te és anya… rendben vagytok?

– Persze – vágta rá Brentin, de abból, ahogyan mondta, tisztán érezni lehetett, hogy nincs minden rendben. Temmin ezt maga is érzékelte. Látta, hogy a szülei egyre távolodtak egymástól. És úgy vélte, hogy mindez az anyja hibája.

 

– Temmin haragszik rám – jelentette ki Norra. Elővett egy termoszt és két poharat a zsákjából, és letette az asztalra. Ő és Wedge a komphangár hátsó részében voltak, ahol a pilóták és technikusok munkaidőben enni szoktak. Töltött a férfinak egy pohár chava chavát, egy forró italt, amit az ugyanilyen nevű növényből főztek. Nem ért fel a jaghadlevél-főzettel, de azért ez is jó volt.

– Én is ezt érzem – felelte Wedge és sóhajtott egyet.

– Nem sokat beszélgetünk mostanában.

– Miért? Baj van a házasságotokkal?

– Brentin és én jól megvagyunk. Teljesen jól. Minden rendben van – válaszolta Norra, de maga is érezte, hogy a hangja furcsán szól. Az az érzése támadt, hogy van valami a mellkasában, amit nem akar kiengedni, pedig kapart, égetett és fájt. Aztán hirtelen nem bírta tovább, és kifakadt: – Hát a pokolba is, nincs rendben minden! Egyáltalán nincs rendben! Temmin teljesen jogosan haragszik rám. Azt apja hazajött, de nincs itt. Mindig mintha máshol volna gondolatban. Még akkor sincs ott, amikor velem szemben ül!

– A kiszabadult rabok sokszor viselkednek így – felelte Wedge. – Hallottam, hogy altatásban tartották őket, de… voltak rémálmaik.

– Így van. Brentint valószínűleg éveken át rémálmok gyötörték. Így teljesen érhető a viselkedése. És én… tudom, hogy nem ő a hibás, mégsem tudok közel kerülni hozzá. Olyan, mintha már nem Brentin volna… – mondta letörten Norra, mire Wedge azt gondolta: és te sem vagy már a régi Norra. – De én vagyok a hibás – folytatta Norra. – Brentin túl fog lendülni ezen. Türelmesnek kell lennem. Kedvesnek kell lennem, és mosolyognom kell, és be kell fognom a számat, mert Brentin meg fog gyógyulni. – Wedge óvatosan megfogta Norra kezét, és az ujjaik mintegy maguktól egymásba fonódtak. Az érintés jólesett, de Norra hirtelen elrántotta a kezét, és riadtan megjegyezte: – Férjnél vagyok!

– Tudom… tudom. Nem akartam…

– Tudom, hogy nem akartad. Én csak…

– Hát persze.

– Aha…

– Sajnálom!

– Ne mentegetőzz! – kérte Norra. Jólesett, és szeretném, ha újra megfognád a kezemet – tette hozzá magában, de a fogát csikorgatva kiűzte a fejéből a gondolatot. – Csak… mondd el, hogy mi a baj a fiammal!

– Nincs vele semmi baj. Sőt úgy volt, hogy részt vesz a felszabadulás napján a…

– De?

– De túl sok kiképzésről hiányzott.

– Ami azt jelenti – válaszolta Norra a homlokát ráncolva –, hogy nem lesz a fedélzeten.

– Pontosan – erősítette meg Wedge.

– Nehéz időszak ez az életében. Nem vágyott másra, mint hogy az apja hazajöjjön, de miután ez megtörtént, elmaradt a várt varázslat – mondta Norra, és ivott pár korty chavát. – Majd én beszélek vele a felszabadulás napjáról.

– Biztos vagy benne? Én is megmondhatom neki.

– Énrám máris haragszik. Kicsivel több már nem számít.

– Köszönöm – dörmögte Wedge. Egy darabig szótlanul üldögéltek, és a poharakból felszálló, illatos gőz körüllengte őket. Végül Norra törte meg a csendet:

– A Kashyyykról van valami hír?

– Semmi.

– Egy hónap telt el, Wedge!

– Tudom.

– Leia alighanem eszét vesztette már.

– Igen, szerintem is – felelte komoran Wedge.

 

A szenátusi épület melletti Eleutheria téren rengetegen nyüzsögtek, és a tömegeket Mon Mothma, illetve az ő tanácsadói mozgatták. A főkancellár úgy bánt a teremtményekkel, mintha hangszerek lettek volna, harmóniát és ritmust teremtett a puszta – zajból. Megérte odafigyelni. Leszámítva azokat, akik az ő lehangolódott hangszerei közé tartoztak. Leia annak érezte magát, de ha már nem is tudott hozzájárulni a szimfóniához… zajt csapni még módjában állt, nem igaz? Lassú léptekkel vágott át a tér közepén. Immár meg sem próbálta titkolni, hogy áldott állapotban van, mert úgysem sikerült volna. És persze nem kerülhette el a suttogásokat sem, a pletykákat arról, hogy hercegnő létére egy csempésztől esett teherbe. Egy csempésztől, aki elrepült, míg ő itt maradt. De Leiát nem érdekelték a suttogások. Mialatt Mon Mothma a szenátusi őröknek magyarázta, hogy hová álljanak – közben válaszolgatott a felszabadulás napjának éjszakájára tervezett tűzijáték részleteire vonatkozó kérdésekre –, Leia odament hozzá, és megállt előtte. Nem érdekelte már a protokoll, sem az illem. Mellesleg, a barátjának tartotta Mon Mothmát, és remélte, hogy a főkancellár is így érez iránta.

– Á, Leia! – szólalt meg Mon Mothma, részben barátságosan, részben kissé ingerülten. Nyilván örült a hercegnőnek, de közben bosszantotta, hogy megzavarják a főpróba alatt. – Ahogyan láthatja, eléggé elfoglalt vagyok…

– Igen, én is – felelte Leia. – Lefoglal az aggodalom, amit a férjemért, a társaiért és a vukik világáért érzek. Tudja, azért a világért, amit lassan porrá zúz a Birodalom még létező ökle. Mon, kérem… – Leia szüntelenül dolgozott, hogy megoldást találjon erre a válságra azóta, hogy a Millennium Falcon leszállt itt, a Chandrilán – és nem sikerült találkoznia a férjével. Norra és a többiek kiszabadított rabokat hoztak, de Han ott maradt, Norra szerint azért, mert el akart intézni valamit. Valahányszor Leia erre gondolt, a fogát csikorgatta. Megpróbált támogatókat szerezni ahhoz, hogy segítséget és katonákat küldjenek a Kashyyykra, de természetesen a szenátus tele volt olyan képviselőkkel, akiknek a saját világa is segítségre szorult, és néha katonai jelenlétre is. Leiának ezért nem sikerült elegendő szavazatot gyűjtenie, és a javaslatot legfeljebb a következő ciklusban terjeszthette be újra – amikor már rég késő lesz.

Ezt követően közvetlenül Ackbarhoz fordult, aki egyetértett vele abban, hogy kezdeni kell valamit Kashyyykkal, és együtt latolgatták a lehetőségeket. Az admirális azt fontolgatta, hogy odaküld egy kisebb különleges egységet, hogy az keresse meg és támogassa Han csapatát… Mon Mothma azonban megtiltotta ezt. Mintha egy gigászi jégfal zuhant volna Leia és a célja közé. Mon Mothma akkor azt állította, hogy megbocsáthatatlan lenne, ha felkavarnák az állóvizet, miután Sloane hajlandónak mutatkozott arra, hogy leüljön a tárgyalóasztalhoz. Azt mondta, hogy a galaxisban pillanatnyilag béke uralkodik, minden fronton nyugalom van, az Új Köztársaságnak pedig nagy szüksége van némi pihenőre, és minden hivatalos akció, ami a Kashyyykkal kapcsolatos, csak felélesztené a bajokat. És a főkancellár kijelentette, hogy erről szó sem lehet, a szenátorok pedig őt támogatták.

– Leia, kérem – felelte Mon Mothma –, ha ad néhány órát…

– Mon, hagyja ezt abba! – szólt közbe Leia. – Hallgasson meg! Nem fogok vitatkozni erről!

– Megértem, ha ingerült – felelte halkan suttogva a főkancellár.

– Akkor ezt is értse meg! – vágott vissza Leia. – Szüksége van rám. Még most is én vagyok a Köztársaság arca. Ne kényszerítsen rá, hogy hátat fordítsak az egésznek!

– Valóban megtenné? – kérdezte éles hangon Mon Mothma. – Képes lenne kárt okozni az Új Köztársaságnak e miatt az ügy miatt?

– Képes lennék felperzselni az egész galaxist, ha azt gondolnám, hogy az a helyes!

– Igen, ezt én is tudom – felelte Mon Mothma, azzal mosolyt varázsolt az arcára, és higgadtan odaszólt az őröknek: – Tartunk egy rövid szünetet. Hamarosan visszajövök. – A főkancellár megfogta Leia könyökét, és egymás mellett sétáltak a tér széle felé. A közelükben három egérforma rágcsáló vadászott morzsákra, de amikor felfigyeltek rájuk, riadtan elmenekültek. – Hát tessék, most már figyelek önre! – mondta Mon Mothma. – Bárcsak kellemesebb módot talált volna rá, de íme, itt vagyunk!

– Barátok vagyunk, ugye?

– Tudtommal igen, és remélem is, hogy így van. Tudok arról, ami a Kashyyykon történik, de higgye el, meg van kötve a kezem, A dolgok most már másként mennek, Leia! A Szövetség idejében megtettük, amit tehettünk, és ez néha azt jelentette, hogy az egyének gyors döntést hoztak az egész szervezet nevében. De most már nem sürget ennyire a helyzet. Nem kell bujkálnunk. Nem kisebb csoportok formájában működünk, szétszóródva a galaxisban. Mindenki minket figyel, minden kéz egy másik kezet markol. Egyesültünk, és ebben az egységben az egészet kell néznünk, a kormányzati gépezetet, ami lassú ugyan, de hatékony.

– Miben is hatékony? – kérdezte Leia. – A tétlenségben? Az engedmények területén?

– A kompromisszumok területén – felelte Mon Mothma.

– Ilyen jéghideg logika, mialatt világok pusztulnak el… A Kashyyykkal kapcsolatban mi a kompromisszum? Mert nekem úgy tűnik, hogy nem látható semmiféle kompromisszum, főleg olyan nem, amit a vukik megértenének…

Mon Mothma elkapta és megszorította a hercegnő kezét.

– A Kashyyyk csupán egyetlen világ azon több ezer közül, amelyeket megpróbálunk elérni – válaszolta szomorúan –, és még azon felül is több ezer van. Kérem, Leia, lásson túl a Hanhoz fűződő érzésein, és értse meg, hogy itt nem csupán egyetlen teremtményről van szó, hanem sokkal többről!

– Igen, ebben igaza van. Több millió vukiról is szó van, akik közül máris sokan meghaltak, mert senki sem segített nekik. Csubakka a barátom és a védelmezőm. Családtag számomra, és én is legalább annyival tartozom neki, mint Han – magyarázott Leia, és hirtelen megértett valamit. Most már tudta, hogy Han miért ment el. Nem előle vagy a gyermekük elől rohant el. Hanem valami felé rohant. Erről beszélt Norra, amikor azt mondta, hogy Han még el akar intézni valamit. Meg kellett tennie valamit, mielőtt új életet kezd a családjával.

– Jómagam is erre gondolok – felelte Mon Mothma –, és az, amit Han csinál, talán a helyes megoldás. Más világokon, amelyek továbbra is a Birodalom fennhatósága alá tartoznak, vagy ahol bűnszervezetek vették át a Birodalom helyét, talán megszülethetnek kisebb-nagyobb ellenállási mozgalmak, amelyek aztán felkelést robbantanak ki. Valahogy úgy, ahogyan az Akiván történt. Hivatalosan nem támogathatjuk ezeket, de talán kereshetünk nem hivatalos csatornákat, amelyeken keresztül segítséget nyújtunk.

– Nem hivatalos csatornák? – ismételte Leia a kifejezést megvető hangon. – Ezt érdemeljük?

– Ahogyan azt már korábban is mondtam – válaszolta türelmesen a főkancellár –, erről is beszélni fogok Sloane admirálissal a béketárgyaláson. A Kashyyyk felszabadítása lesz a béke egyik feltétele…

– Egy olyan valamiről akar vitatkozni, ami nem lehet vita tárgya! – vágott vissza Leia, majd feltartotta a két kezét, és hozzátette: – Ez az egyik, a helyes dolog, a jó dolog. A másik oldal a rossz út. A gonosz út. Sokat harcoltunk azért, hogy jók legyünk. Hogy hősök legyünk! De most? Ön a kettő között helyezkedve akar tárgyalni.

– Nem csupán a jó vagy a gonosz között kell választanunk, Leia – jegyezte meg a fejét csóválva Mon Mothma. – Ez nem ilyen egyszerű!

– Nekem az! – felelte Leia, és elfordult. – Ezzel nem jutok sehová. Most… mennem kell, Mon. Gondoltam, megpróbálom, de már látom, hogy hiába tettem.

– Várjon egy kicsit! Mindjárt itt van a felszabadulás napja. Szükségem van önre, Leia. Mellettem kell lennie. Meg kell mutatnunk, hogy összetartunk. Hogy egységben vagyunk!

– Ebben az ügyben szó sincs egységről. Egyedül kell végigcsinálnia.

– Nem én vagyok egyedül, Leia – mondta csendesen Mon Mothma.

– Inkább vagyok egyedül – válaszolta haragosan Leia –, mint hogy önnel legyek, főkancellár!

Azzal Leia elviharzott, és most már biztosan tudta, hogy mit kell tennie.

 

Norra a konyhában talált rá a fiára, amint fűszeres darált hússal kevert tésztát evett. Feltekerte a hosszúkás tésztaszálakat a villájára, és minden ceremónia nélkül beletömte a szájába a jókora adagot, Csont uraság pedig elragadtatva figyelte őt. Temmin szinte nem is pillantott az anyjára, aki megállt az ajtóban, és csendesen odaköszönt:

– Szia, Tem. – Temmin még ekkor sem reagált, csak letörölt némi mártást az álláról. – Apád hol van? – kérdezte Norra.

– Mit érdekel az téged?

– Jól van… – mormolta Norra. – Valószínűleg megérdemlem.

– Aha… hát… szóval, elment – felelte Temmin a vállát vonogatva. – Megint elment sétálni.

– Csak kiszellőzteti a fejét, szívem – mondta Norra. – Csak erre van szüksége.

– Arra van szüksége, hogy távol legyen tőled! – csattant fel Temmin.

Norra lassan dühbe gurult, pedig higgadt akart maradni. Tűrni akart, de nem bírt uralkodni magán, és kifakadt:

– Vigyázz a szádra, Tem! Mindannyian nehéz időszakot élünk át. Ez még keményebb lesz, mielőtt könnyebb lesz. Az apád sokáig távol volt…

– Mert elfogták – vágott közbe Temmin. – Neked mi a mentséged?

– Én…

– Próbáltad megtalálni őt? Ez hogy tetszik? – Norra igyekezett nem venni tudomást a megjegyzésről.

– Az apád amiatt viselkedik furcsán – magyarázta –, amit azon a hajón műveltek vele.

– Azért viselkedik furcsán, mert te is furcsán viselkedsz vele. – Norra ebben igazat adott a fiának. Általában hallgatagon ettek. Az első hetek során egy ágyban aludt Brentinnel, de azóta a férje rákapott arra, hogy a nappaliban lévő kanapén aludjon. Most már alig szóltak egymáshoz. Miről is beszélgethettek volna? A galaxisban uralkodó állapotokról? A közelgő béketárgyalásokról? Arról, hogy az Új Köztársaság vezetői békét akartak kötni azokkal, akik börtönbe vetették Brentint, és akik ellen ő, Norra évekig harcolt? Vagy Brentin rémálmairól kellett volna beszélniük? A Felkelők Szövetségéről? Norra a meghitt pillanatokban megpróbálta kicsalni Brentinből a véleményét, hogy megtudja, mit szól hozzá, hogy ő is lázadó lett, de a férfi mindig messze járt gondolatban. Norra látott már ilyesmit katonákon és pilótákon. Az átélt megrázkódtatások szinte az őrületbe taszították őket. A lelkük darabokra szakadt, és már csak megtépázott foszlányai voltak a korábbi önmaguknak. Ez lett Brentinből is? Megtépázott foszlányok? Össze lehet még rakni ezeket a darabokat? És a házasságunkat? – kérdezte magától Norra. Temmin hirtelen a mosogatóba vágta a tányérját, és a maradék étel szerteszét repült. Csont uraság előrehajolt, szemügyre vette az eredményt, és megszólalt:

– Majd én feltakarítom.

– Nem! – jelentette ki határozottan Temmin, és beleakasztotta a mutatóujját a droid újonnan kialakított bordái egyikébe. – Te velem jössz. Elmegyünk valahová. – Norra elkapta a fia karját.

– Beszéltem Wedge-dzsel – mondta halkan. – Sokat kihagytál a felkészülési időből.

– És?

– És ez azt jelenti, hogy nem repülhetsz a felszabadulás napján. – Temmin rántott egyet a vállán, mintha ez is mindegy lett volna, de a mozdulat olyan agresszív volt, hogy biztosan számított neki.

– Felőlem – dünnyögte –, csodás… A felszabadulás napja amúgy is egy nagy marhaság. Béketárgyalás azzal a Sloane nevű szörnyeteggel? Kiszabadítottunk pár foglyot. Hurrá! Még csak egy nyamvadt kitüntetést sem adnak!

– Temmin…

– Csak nyugalom! Minden rendben. Minden tökéletes. Most pedig követem apa példáját, és elmegyek egy hosszú sétára. Egyedül. Gyere, Csont!

– Ha én is megyek, nem leszel egyedül – jegyezte meg a droid.

– Azt mondtam: gyere!

– Vettem, vettem – nyugtázta a parancsot Csont uraság. Norra magára maradt. A szemét könnyek árasztották el. Aztán azon kapta magát, hogy nem a férjére gondol, de nem is a fiára, vagy Wedge-re, hanem a csapatra, amit a Kashyyykon hagyott. Csak remélni tudta, hogy a társai jól vannak.