4

FÉL ÓRÁ­VAL ké­sőbb ló­do­bo­gást hal­lot­tam, és meg­for­dul­tam. Eli­za­beth vág­ta­tott fe­lém, és ha­ma­ro­san utol­ért.

– Hová mész? – kér­dez­te.

– Vissza, a híd­hoz.

– Állj meg! Arra már nincs szük­ség. A Von­ta­tó céh le­ál­lí­tot­ta a ge­ne­rá­tort.

Fel­mu­tat­tam a nap­ra, és azt mond­tam:

– És az most egy gömb.

– Igen.

Megint észak felé for­dul­tam, és to­vább gya­lo­gol­tam.

Eli­za­beth meg­is­mé­tel­te azt, amit ko­ráb­ban mon­dott. Kö­nyör­gött, hogy ért­sem meg az oko­kat. Újra és újra el­mond­ta, hogy csak az én lá­tom torz­nak a vi­lá­got.

Én to­vább­ra sem szó­lal­tam meg.

Eli­za­beth nem járt lent a múlt­ban. Leg­fel­jebb pár mér­föld­re tá­vo­lo­dott el a vá­ros­tól észa­ki vagy déli irány­ban. Nem volt mel­let­tem, ami­kor lát­tam a vi­lá­got a maga tel­jes va­ló­sá­gá­ban.

Az ér­zé­ke­lés mi­att vál­toz­tak meg Lu­cia, Ros­ario és Ca­te­ri­na fi­zi­kai di­men­zi­ói? Ko­ráb­ban sze­ret­kez­tem ve­lük, is­mer­tem en­nek az ér­zé­ke­lés­nek a va­ló­di ha­tá­sa­it. A cse­cse­mő ér­zé­ke­lé­se okoz­ta azt, hogy a gyom­ra vissza­uta­sí­tot­ta Ros­ario te­jét? Csak az én ér­zé­ke­lé­sem okoz­ta azt, hogy a lá­nyok vá­ro­si ru­hái szét­ha­sad­tak, ami­kor a tes­tük el­torzult?

– Mi­ért nem mond­tad el ne­kem ko­ráb­ban azt, ami­ről a gyű­lé­sen szó­no­kol­tál? – kér­dez­tem vé­gül.

– Mert ak­kor még én sem tud­tam. Vissza kel­lett men­nem Ang­li­á­ba. És akarsz hal­la­ni va­la­mi ér­de­ke­set? A ti ügye­tek sen­kit sem ér­de­kelt ott. Pró­bál­tam ke­res­ni va­la­kit, bár­kit, aki ké­pes va­la­mi­lyen tá­mo­ga­tást sze­rez­ni ne­ked és a vá­ro­sod la­kó­i­nak… de sen­kit sem ér­de­kelt az ügy. Sok min­den tör­té­nik a vi­lág­ban, nagy és iz­gal­mas vál­to­zá­sok zaj­la­nak. Sen­kit sem ér­de­kel a vá­ros és a népe.

– Te vissza­jöt­tél – je­gyez­tem meg.

– Én a sa­ját sze­mem­mel lát­tam a vá­rost. Tud­tam, hogy mit ter­vez­tek. Ke­res­nem kel­lett va­la­mit Des­ta­i­ne-ről… va­la­kit, aki el­ma­gya­ráz­za, hogy mi az a transz­la­te­rá­ció. Ma­nap­ság egy szür­ke, hét­köz­na­pi tech­no­ló­gia, de nem tud­tam, ho­gyan mű­kö­dik.

– Ez olyan nyil­ván­va­ló – fe­lel­tem.

– Ezt hogy ér­ted?

– Ha a ge­ne­rá­tor le­állt, aho­gyan mond­tad, ak­kor nincs több gond. Csak fel kell néz­nem a nap­ra, és azt kell mon­da­nom ma­gam­nak, hogy gömb ala­kú, akár­mennyi­re más­nak lá­tom is.

– De csak te ér­zé­ke­led ilyen­nek – mond­ta Eli­za­beth.

– És azt ér­zé­ke­lem, hogy té­vedsz. Tu­dom, hogy mit lá­tok.

– De nem tu­dod…

Pár perc­cel ké­sőbb nagy tö­meg ha­ladt el mel­let­tünk, déli irány­ba, a vá­ros felé tart­va. A leg­töb­ben ma­guk­kal ci­pel­ték a hol­mi­ju­kat, amit ko­ráb­ban ki­vit­tek az épít­ke­zés hely­szí­né­re. Egyi­kük sem tö­rő­dött ve­lünk.

Gyor­sabb iram­ban lép­ked­tem, hogy el­hagy­jam Eli­za­bet­het. De ő a lo­vát kan­tár­szá­ron ve­zet­ve, ma­ka­csul kö­ve­tett.

A híd kör­nyé­ke el­ha­gya­tott volt. Le­eresz­ked­tem a fo­lyó­par­ton a puha, sár­ga ta­la­jig, és ki­sé­tál­tam a híd­ra. A víz alat­tam tisz­ta és nyu­godt volt, jól­le­het mö­göt­tem hul­lá­mok fu­tot­tak fel a part­ra.

Meg­for­dul­tam, és vissza­néz­tem. Eli­za­beth a ho­mok­domb te­te­jén állt a lova mel­lett, és en­gem fi­gyelt. Pár má­sod­per­cig bá­mul­tam őt, az­tán le­ha­jol­tam, és le­vet­tem a ba­kan­cso­mat. Az­tán, hogy még job­ban el­tá­vo­lod­jak tőle, ki­men­tem a híd vé­gé­re.

Fel­néz­tem a nap­ra. Las­san sik­lott az észak­ke­le­ti lát­ha­tár felé. Gyö­nyö­rű volt a maga mód­ján. Egy ke­cses, ti­tok­za­tos alak­zat, sok­kal esz­té­ti­ku­sabb, mint egy egy­sze­rű gömb. Csak azt saj­nál­tam, hogy so­sem si­ke­rült hí­ven le­raj­zol­nom.

Fe­jest ug­rot­tam a híd vé­gé­ről. A víz hi­deg volt, de nem kel­le­met­le­nül. Amint a fel­szín­re tör­tem, egy hul­lám ne­ki­lö­kött a leg­kö­ze­leb­bi tar­tó­osz­lop­nak, és gyor­san el­rúg­tam ma­gam tőle. Az­tán erő­tel­jes, rit­mi­kus csa­pá­sok­kal úsz­tam észak­ra.

Tud­ni akar­tam, hogy Eli­za­beth néz-e még utá­nam, ezért a há­tam­ra for­dul­tam, és egy hely­ben le­beg­tem. Eli­za­beth ott hagy­ta a dom­bot, és most a lo­ván ülve, a híd egye­net­len fel­szí­nén lép­te­tett. Ami­kor ki­ért a vé­gé­re, meg­ál­lí­tot­ta a há­ta­sát. Az­tán csak ült a nye­reg­ben, és fe­lém né­zett.

To­vább ta­pos­tam a vi­zet, és vár­tam, hogy Eli­za­beth ki­a­bál­jon va­la­mit, vagy in­te­ges­sen. A nap erős, sár­ga fény­ben für­det­te, ami­től éle­sen el­kü­lö­nült a mö­göt­te kék­lő ég­től.

Meg­for­dul­tam, és el­néz­tem észak felé. A nap le­nyu­go­dott, már a ko­rong­ja java ré­sze el­tűnt. Én csak vár­tam, míg­nem az észa­ki fény­tüs­ke is a lát­ha­tár alá süllyedt. Az­tán, mi­alatt a sö­tét­ség las­san rá­bo­rult a kör­nye­ző táj­ra, a hul­lám­ve­ré­sen át­vág­va ki­úsz­tam a part­ra.