6

MÉG KÉT na­pig dol­goz­tam Malc­hus­kin­nal, az­tán el­jött a sza­bad­sá­gom ide­je. Ab­ban a két nap­ban Malc­hus­kin úgy meg­haj­tot­ta a mun­ká­so­kat, hogy töb­bet dol­goz­tak, mint ko­ráb­ban bár­mi­kor, és jól ha­lad­tunk. Jól­le­het a sín­fek­te­tés ne­he­zebb volt, mint a régi sí­nek ki­ásá­sa, az­zal a jó­té­kony ha­tás­sal járt, hogy lát­tuk az ered­ményt, a mind hosszab­ban nyúj­tó­zó vá­gá­nyok for­má­já­ban. A plusz­mun­ka ab­ból adó­dott, hogy he­lyet kel­lett csi­nál­nunk az ala­pok­nak: ár­ko­kat ás­tunk a be­ton­töm­bök­nek, amik­re az­tán rá­tet­tük a talp­fá­kat és a sí­ne­ket. Mi­vel most már há­rom csa­pat dol­go­zott a vá­ros­tól észak­ra, és mind­egyik vá­gány kö­rül­be­lül ugyan­olyan hosszú volt, to­váb­bi ösz­tön­zést adott az, hogy a csa­pa­tok ver­seng­tek egy­más­sal. Meg­le­pet­ten lát­tam, hogy az em­be­rek ho­gyan re­a­gál­nak erre a ver­seny­re, és az­zal pár­hu­za­mo­san, hogy a mun­ka ha­ladt, a ke­mény erő­fe­szí­té­sek kö­ze­pet­te jó­in­du­la­tú­an ug­rat­ták egy­mást.

– Két nap – mond­ta Malc­hus­kin, köz­vet­le­nül az­előtt, hogy el­in­dul­tam a vá­ros felé. – Ne ma­rad­jon to­vább! Ha­ma­ro­san csör­lőz­ni fog­nak, és min­den el­ér­he­tő em­ber­re szük­sé­günk lesz.

– Ön­höz fo­gok vissza­jön­ni?

– Ez a cé­hén mú­lik… de igen. A kö­vet­ke­ző két mér­föld alatt ve­lem lesz. Az­tán át­ke­rül egy má­sik céh­hez, és há­rom mér­föl­dig an­nál ma­rad.

– Me­lyik lesz az?

– Azt nem tu­dom. A céhe fog­ja el­dön­te­ni.

– Jól van.

Mi­után be­fe­jez­tük a mun­kát azon az utol­só es­tén, a kuny­hó­ban alud­tam.

Erre egy má­sik okom is volt: nem akar­tam sö­té­te­dés után vissza­gya­lo­gol­ni a vá­ros­ba, és nem akar­tam át­vág­ni azon a sá­von, amit a mi­li­cis­ták őriz­tek. A nap­pa­lok so­rán alig vagy egy­ál­ta­lán nem le­he­tett lát­ni őket, de mi­után első íz­ben ta­lál­koz­tam ve­lük, Malc­hus­kin el­mond­ta, hogy min­den éj­sza­ka ki­áll az őr­ség, és a csör­lő­zést köz­vet­le­nül meg­elő­ző idő­szak­ban a vá­gá­nyok kör­nyé­ke a leg­szi­go­rúb­ban őr­zött te­rü­let.

Más­nap reg­gel a sí­nek men­tén vissza­gya­lo­gol­tam a vá­ros­ba.

 

Most, hogy már volt en­ge­dé­lyem arra, hogy a vá­ros­ban tar­tóz­kod­jak, könnyen meg­ta­lál­tam Vic­to­ri­át. Ko­ráb­ban so­kat té­to­váz­tam, mi­alatt ke­res­tem őt, mert az el­mém­ben ott buj­kált a gon­do­lat, hogy vissza kéne men­nem Malc­hus­kin­hoz, ami­lyen ha­mar csak tu­dok. Ez­út­tal vi­szont két tel­jes nap sza­bad­sá­got kap­tam, és nem nyo­masz­tott az ér­zés, hogy ki­té­rek a fel­ada­ta­im elől.

De még így sem tud­tam, hol le­het, ezért so­kat kel­lett kér­de­zős­köd­nöm. Né­hány té­ves út­ba­iga­zí­tás után a ne­gye­dik szint egyik ka­bin­já­ba irá­nyí­tot­tak. Vic­to­ria és még né­hány fi­a­tal itt dol­go­zott egy in­té­ző­nő fel­ügye­le­te mel­lett. Amint Vic­to­ria meg­lá­tott az aj­tó­ban, vál­tott né­hány szót az in­té­ző­nő­vel, és oda­jött hoz­zám. Ki­men­tünk a fo­lyo­só­ra.

– Üdv, Hel­ward! – kö­szönt, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

– Üd­vö­zöl­lek! Fi­gyelj… ha dol­goz­nod kell, ké­sőbb meg­ke­res­lek.

– Min­den rend­ben. Sza­bad­sá­gon vagy, ugye?

– Igen.

– Ak­kor én is sza­bad­sá­gon va­gyok. Gye­re!

Vé­gig­ve­ze­tett a fo­lyo­són, majd be­for­dul­tunk egy ol­dal­já­rat­ba, és le­men­tünk egy rö­vid lép­csőn. Az al­ján újabb fo­lyo­só fo­ga­dott min­ket, ame­lyet mind­két ol­da­lon aj­tók sze­gé­lyez­tek. Vic­to­ria ki­nyi­tot­ta az egyi­ket, és be­ment előt­tem.

A ka­bin sok­kal na­gyobb volt, mint azok a ma­gán­ka­bi­nok, ami­ket ad­dig lát­tam a vá­ros­ban. A bú­tor­zat leg­na­gyobb da­rab­ja egy ágy volt, ami az egyik fal­nál állt, vi­szont a jól és ké­nyel­me­sen be­ren­de­zett he­lyi­ség­ben így meg­le­pő­en sok sza­bad hely ma­radt. Az egyik fal­nál mos­dó­kagy­ló volt, mel­let­te apró tűz­hely. A be­ren­de­zés ezen­fe­lül egy asz­tal­ból, két szék­ből, egy ru­hás­szek­rény­ből és két ka­ros­szék­ből állt. És ami­re vég­képp nem szá­mí­tot­tam, a ka­bin­nak volt egy ab­la­ka is.

Azon­nal oda­lép­tem elé, és ki­néz­tem raj­ta. Egy bel­ső te­ret lát­tam, amit szem­ből egy má­sik, ab­la­kok­kal teli fal ha­tá­rolt. A tér jobb­ra és bal­ra is el­nyúlt, de az ab­lak ki­csi volt, és nem lát­hat­tam, mi van ar­ra­fe­lé.

– Tet­szik? – kér­dez­te Vic­to­ria.

– Olyan nagy! Ez az egész a tiéd?

– Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben. A mi­énk lesz, mi­után össze­há­za­so­dunk.

– Ó, ér­tem. Va­la­ki mond­ta, hogy ka­pok egy sa­ját szál­lás­he­lyet.

– Va­ló­szí­nű­leg erre gon­dolt – fe­lel­te Vic­to­ria. – Je­len­leg hol laksz?

– Még most is a ne­vel­dé­ben. De a szer­tar­tás óta nem alud­tam ott.

– Már­is oda­kint vagy?

– Hát…

Nem tud­tam, mit fe­lel­jek erre. Oda­kint? Mit mond­ha­tok el Vic­to­ri­á­nak, ami­vel nem sze­gem meg az es­kü­met?

– Tu­dom, hogy ki­men­tél a vá­ros­ból – mond­ta Vic­to­ria. – Ez azért nem olyan nagy ti­tok.

– Mit tudsz még?

– Sok min­dent. De fi­gyelj csak, nem na­gyon me­sél­he­tek ne­ked. Kérsz egy teát?

– Szin­te­ti­kus? – kér­dez­tem, de azon­nal meg­bán­tam. Nem akar­tam há­lát­lan­nak tűn­ni.

– Saj­nos az. De ha­ma­ro­san a szin­te­ti­kus csa­pat­ban fo­gok dol­goz­ni, és ta­lán meg­ta­lá­lom a mód­ját, hogy ja­vít­sak raj­ta.

A han­gu­lat las­san ol­dot­tabb lett. Az első egy-két órá­ban hű­vö­sen és szin­te hi­va­ta­los hang­nem­ben be­szél­get­tünk, ud­va­ri­a­san ér­dek­lőd­tünk egy­más fe­lől, de ha­ma­ro­san kezd­tünk össze­me­le­ged­ni; rá­jöt­tem, hogy Vic­to­ria és én nem va­gyunk annyi­ra ide­ge­nek egy­más­nak.

Egy idő után a ne­vel­dei éle­tünk­ről be­szél­get­tünk, és ez azon­nal a fel­szín­re ho­zott egy új ké­telyt. Amíg nem lép­tem ki a vá­ros­ból, nem volt tisz­ta ké­pem ar­ról, hogy mit fo­gok ta­lál­ni oda­kint. Úgy érez­tem – és má­sok is –, hogy csu­pa unal­mas, el­vont és je­len­ték­te­len dol­go­kat ta­ní­tot­tak ne­künk. A ne­vel­de csak né­hány nyom­ta­tott könyv­vel ren­del­ke­zett, de ezek több­sé­ge is a Föld boly­gó éle­té­vel fog­lal­ko­zó, ki­ta­lált mű volt, ezért a ta­ní­tók fő­leg a sa­ját ma­guk ál­tal írt tan­köny­vek­re tá­masz­kod­tak. So­kat tud­tunk – vagy leg­alább­is ezt hit­tük – a Föld boly­gó min­den­na­pi éle­té­ről, de azt mond­ták ne­künk, hogy nem ezek­kel a dol­gok­kal fo­gunk ta­lál­koz­ni ezen a vi­lá­gon. A ter­mé­sze­tes gyer­me­ki kí­ván­csi­ság­tól hajt­va azon­nal meg akar­tuk is­mer­ni a má­sik vál­to­za­tot is, de ar­ról a ta­ná­ra­ink hall­gat­tak. Így az­tán min­dig is ki­áb­rán­dí­tó lyuk tá­ton­gott a tu­dá­sunk­ban; amit ol­va­sás­sal meg­ta­nul­tunk a vi­lág­ról, az nem lé­te­zett, és csak a kép­ze­le­tünk­re ha­gyat­koz­va ta­lál­gat­hat­tuk, mi­lyen le­het a vá­ros.

Ez a hely­zet elé­ge­det­len­sé­get szült, ami ren­ge­teg tes­ti ener­gia fel­hal­mo­zó­dá­sá­ban nyil­vá­nult meg. De a ne­vel­dé­ben hol is ve­zet­het­tük vol­na le? Csak a fo­lyo­só­kon és a tor­na­te­rem­ben volt hely a moz­gás­hoz, de még ott is csak kor­lá­to­zot­tan. A fe­szült­ség nyug­ta­lan­ság for­má­já­ban mu­tat­ko­zott meg: a ki­csi gye­rek düh­ro­ha­mo­kat kap­tak és en­ge­det­le­nek let­tek, a na­gyob­bak ve­re­ked­tek, és szen­ve­dé­lye­sen ra­jong­tak azért a ke­vés sport­ért, amit az apró tor­na­te­rem­ben űz­het­tek… és azok­ban, aki­ket már csak pár mér­föld vá­lasz­tott el a fel­nőtt­kor­tól, idő előtt fel­éb­red­tek a nemi ösz­tö­nök.

A ne­vel­de in­té­zői lát­szat­in­téz­ke­dés­sel pró­bál­ták fenn­tar­ta­ni a ren­det, de ta­lán ők is meg­ér­tet­ték a je­len­sé­gek okát. Min­den­eset­re, a ne­vel­dé­ben nőt­tem fel, és ne­kem is ugyan­úgy vol­tak ki­tö­ré­se­im, mint min­den­ki más­nak. A fel­nőtt­ko­ro­mat meg­elő­ző kö­rül­be­lül húsz mér­föld alatt tes­ti kap­cso­lat­ba ke­rül­tem né­hány lánnyal – Vic­to­ri­á­val nem –, és ez ak­kor nem szá­mí­tott. De most, ami­kor tud­tam, hogy ha­ma­ro­san össze­há­za­so­dunk, hir­te­len szá­mí­ta­ni kez­dett az, ami ré­geb­ben tör­tént.

Fur­csa mó­don, mi­nél töb­bet be­szél­get­tünk, an­nál in­kább azt kí­ván­tam, bár­csak el­tün­tet­het­ném a múlt­nak ezt a kí­sér­te­tét. Azon töp­reng­tem, hogy ha rész­le­te­sen be­szá­mol­nék a kü­lön­fé­le ta­pasz­ta­la­ta­im­ról, ta­lán ma­gya­rá­za­tot ad­nék a tör­té­nek­re. Vi­szont Vic­to­ria irá­nyí­tot­ta a be­szél­ge­tést, és köl­csö­nö­sen el­fo­gad­ha­tó csa­tor­nák­ban tar­tot­ta. Ta­lán neki is vol­tak kí­sér­te­tei. Me­sélt va­la­mi a vá­ros éle­té­ről, én pe­dig ter­mé­sze­te­sen ér­dek­lőd­ve hall­gat­tam.

Azt mond­ta, hogy nő­ként nem au­to­ma­ti­ku­san adott szá­má­ra, hogy fe­le­lős be­osz­tás­ba ke­rül­jön, és csak azért vé­gez­he­ti a je­len­le­gi mun­ká­ját, mert a je­gye­sem. Ha egy nem­céh­tag je­gyez­te vol­na el, az vol­na vele szem­ben az el­vá­rás, hogy szül­jön gye­re­ke­ket, ami­lyen gyak­ran csak le­het­sé­ges, és dol­goz­zon a kony­hák­ban, vagy varr­jon ru­hát, vagy vé­gez­zen el min­den alan­tas mun­kát, amit ép­pen kell. Így vi­szont va­la­mennyi­re kéz­ben tart­hat­ja a jö­vő­jét, és ta­lán lesz le­he­tő­sé­ge fő­in­té­zői po­zí­ci­ó­ba emel­ked­ni. Je­len­leg ta­nult, az enyém­hez ha­son­ló fo­lya­mat ke­re­té­ben. A kü­lönb­ség annyi volt, hogy a hang­súlyt nála ke­vés­bé a gya­kor­lat­ra, mint in­kább az el­mé­le­ti kép­zés­re he­lyez­ték. Eb­ből ere­dő­en már­is sok­kal töb­bet ta­nult a vá­ros­ról és an­nak mű­kö­dé­sé­ről, mint én.

Nem be­szél­het­tem sza­ba­don a kin­ti mun­kám­ról, ezért in­kább ér­dek­lő­dés­sel fi­gyel­tem mind­azt, amit mon­dott.

El­me­sél­te, hogy azt mond­ták neki, a vá­ros fo­lya­ma­to­san két nagy hi­ánnyal küzd. Az egyik a víz – er­ről már hal­lot­tam Malc­hus­kin­tól –, a má­sik pe­dig a la­kos­ság.

– De hát ren­ge­te­gen él­nek a vá­ros­ban – mond­tam erre.

– Igen… de a szü­le­té­si arány min­dig ala­csony volt, és egy­re csak rom­lik. Ami még ko­mo­lyab­bá te­szi a hely­ze­tet, az az, hogy sok­kal több fiú szü­le­tik, mint lány. Hogy mi­ért, azt sen­ki sem tud­ja.

– A szin­te­ti­kus étel – fe­lel­tem gú­nyo­san.

– Le­het – vá­la­szol­ta tel­je­sen ko­mo­lyan, ami­ből ki­de­rült, hogy nem ér­tet­te meg a lé­nye­get, majd így foly­tat­ta: – Amíg nem hagy­tam el a ne­vel­dét, csak ho­má­lyos el­kép­ze­lé­se­im vol­tak ar­ról, hogy mi­lyen le­het a vá­ros töb­bi ré­sze. De min­dig azt hit­tem, hogy min­den­ki itt szü­le­tett.

– És nem?

– Nem. Sok asszonyt kí­vül­ről hoz­tak be, hogy meg­nö­vel­jék a la­kos­ság szá­mát. Pon­to­sab­ban, ab­ban a re­mény­ben, hogy ők majd lány­cse­cse­mő­ket szül­nek.

– Anyám is kint­ről ke­rült a vá­ros­ba – vá­la­szol­tam.

– Tény­leg? – mond­ta meg­le­pet­ten Vic­to­ria, és a ta­lál­ko­zá­sunk óta első íz­ben úgy tűnt, kí­no­san érzi ma­gát. – Ezt nem is tud­tam.

– Azt hit­tem, ez nyil­ván­va­ló.

– Le­het, hogy az, de va­la­hogy so­sem gon­dol­tam…

– Nincs je­len­tő­sé­ge – szól­tam köz­be.

Vic­to­ria hir­te­len el­hall­ga­tott. En­gem va­ló­ban nem ér­de­kelt a do­log, és már­is meg­bán­tam, hogy meg­em­lí­tet­tem.

– Me­sélj még er­ről! – kér­tem tőle.

– Nem… nem tu­dok töb­bet mon­da­ni. És ve­led mi van? Mi­lyen a cé­hed?

– Min­den rend­ben van vele.

Azon a té­nyen felül, hogy az eskü til­tot­ta, hogy be­szél­jek róla, nem érez­tem haj­lan­dó­sá­got arra, hogy be­szél­jek. Ami­att, hogy Vic­to­ria hir­te­len csend­ben ma­radt, az a ha­tá­ro­zott be­nyo­má­som tá­madt, több dol­got is mond­hat­na, de va­la­mi­fé­le diszk­ré­ció meg­aka­dá­lyoz­za ab­ban, hogy meg­te­gye. Egész éle­tem­ben – vagy leg­alább­is az­óta, hogy az esze­met tud­tam – az anyám tá­vol­lé­tét ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek vet­tük. Az apám, ha be­szélt is róla, tár­gyi­la­go­san tet­te, és nem tűnt úgy, hogy eh­hez va­la­mi­fé­le stig­ma ta­pad. Mi több, a ne­vel­dé­ben több fiú is ugyan­eb­ben a hely­zet­ben volt, de még egy cso­mó lány is. Amíg a téma nem kész­tet­te Vic­to­ri­át erre a re­ak­ci­ó­ra, so­sem gon­dol­kod­tam el raj­ta.

– Te va­la­mi­fé­le kü­lön­le­ges­ség vagy – mond­tam ab­ban a re­mény­ben, hogy vissza­té­rít­he­tem a té­má­hoz, ha egy má­sik irány­ból kö­ze­lí­tem meg azt. – A te anyád még a vá­ros­ban van.

– Igen – fe­lel­te.

És érez­ni le­he­tett, hogy ré­szé­ről ez a vége. Úgy dön­töt­tem, hogy nem eről­te­tem to­vább. Min­den­eset­re, el­ső­sor­ban a ket­tőn­ket érin­tő dol­gok­ról akar­tam be­szél­get­ni. Azért jöt­tem a vá­ros­ba, hogy meg­is­mer­jem Vic­to­ri­át, nem azért, hogy a fel­me­nő­ink­ről tár­sa­log­junk.

De az ér­zés meg­ma­radt; a be­szél­ge­tés el­halt.

– Mi van oda­kint? – kér­dez­tem az ab­lak­ra mu­tat­va. – Oda­me­he­tünk?

– Ha sze­ret­néd… meg­mu­ta­tom ne­ked.

Ki­ment a ka­bin­ból, én pe­dig kö­vet­tem. Vé­gig­men­tünk a fo­lyo­són odá­ig, ahol egy ajtó ve­ze­tett a sza­bad­ba. Nem sok lát­ni­va­ló akadt. A nyi­tott tér vol­ta­kép­pen egy kes­keny si­ká­tor volt két la­kó­tömb kö­zött. Az egyik vé­gé­ben emel­vény állt, ami­re fa­lép­csőn le­he­tett fel­men­ni. Elő­ször el­sé­tál­tunk a má­sik vé­gé­ig, ahol egy má­sik ajtó nyílt a vá­ros­ba, majd az emel­vény­hez men­tünk, fel­hág­tunk a lép­csőn, és ki­lép­tünk egy ki­sebb­faj­ta te­rasz­ra, ame­lyen több fa­szék állt, és még ma­radt némi hely, ahol sza­ba­don mo­zog­hat­tunk. A te­raszt két ol­dal­ról ma­gas fa­lak ha­tá­rol­ták, a har­ma­dik ol­da­lon pe­dig a la­kó­töm­bök te­tő­i­re, il­let­ve a kö­zöt­tük el­nyú­ló si­ká­tor­ra le­he­tett rá­lát­ni. De a ne­gye­dik ol­da­lon sem­mi sem ta­kart, így ott ki le­he­tett lát­ni a vá­ros mel­lett el­te­rü­lő táj­ra. Ez meg­le­pő új­don­ság volt ne­kem, mert az es­küm bi­zo­nyos pont­ja­i­ból arra kö­vet­kez­tet­tem, hogy csak­is a céh­ta­gok pil­lant­hat­ják meg a kül­vi­lá­got.

– Na, mit gon­dolsz? – kér­dez­te Vic­to­ria, és le­te­le­pe­dett az egyik szék­re.

– Tet­szik – fe­lel­tem, és le­ül­tem mel­lé.

– Vol­tál már oda­kint?

– Igen – bök­tem ki, ami ne­he­zem­re esett, mert már­is azon kap­tam ma­gam, hogy az es­küm pont­ja­i­val ví­vó­dom. Ho­gyan be­szél­het­nék Vic­to­ri­á­nak a mun­kám­ról anél­kül, hogy meg­szeg­ném a fo­ga­dal­ma­mat?

– Nem sok­szor jö­he­tünk ki ide – mond­ta. – Éj­sza­ká­ra be­zár­ják az aj­tó­kat, csak nap­köz­ben nyit­ják ki pár órá­ra. Néha több na­pon át zár­va van­nak.

– Tu­dod, hogy mi­ért?

– Hát te?

– Va­ló­szí­nű­leg a… a kin­ti mun­ká­la­tok­kal le­het kap­cso­lat­ban.

– Amik­ről nem fogsz me­sél­ni.

– Így van.

– Mi­ért nem?

– Nem te­he­tem.

Rám pil­lan­tott, és meg­ál­la­pí­tot­ta:

– Na­gyon le­bar­nul­tál. A na­pon dol­go­zol?

– Az idő egy ré­szé­ben.

– Ezt a he­lyet be­zár­ják, ami­kor a nap fe­let­tünk jár. Még csak a fé­nyét lát­tam, ami­kor el­ér­te az épü­le­tek ma­ga­sabb ré­sze­it.

– Nem so­kat lát­hatsz be­lő­le – fe­lel­tem. – Na­gyon fé­nyes, és nem tudsz egye­ne­sen rá­néz­ni.

– Ezt sze­ret­ném ma­gam meg­ta­pasz­tal­ni.

– Mit csi­nálsz je­len­leg? – kér­dez­tem. – Úgy ér­tem, mit dol­go­zol?

– Táp­anya­gok­kal fog­lal­ko­zom.

– Ez mit je­lent?

– Meg­ha­tá­rozzuk, ho­gyan dol­gozzunk ki egy ki­egyen­sú­lyo­zott ét­ren­det. Gon­dos­kod­nunk kell ar­ról, hogy a szin­te­ti­kus éte­lek ele­gen­dő fe­hér­jét tar­tal­maz­za­nak, és hogy az em­be­rek kel­lő mennyi­sé­gű vi­ta­mint kap­ja­nak – ma­gya­rá­zott Vic­to­ria, és a hang­já­ból ér­ző­dött, hogy a téma alap­já­ban véve nem ér­dek­li. Né­hány pil­la­na­tig hall­ga­tott, majd hoz­zá­tet­te: – Azt tu­dod, hogy a nap­fény­ben is van vi­ta­min?

– Tény­leg?

– D-vi­ta­min. A test­ben kép­ző­dik, ami­kor nap­fény éri a bőrt. Ezt meg­éri meg­ta­nul­ni, ha so­sem lát­ha­tod a na­pot…

– De szin­te­ti­zál­ni is le­het – mond­ta erre.

– Igen… és csi­nál­juk is. Vissza­me­gyünk a ka­bin­ba? Ihat­nánk még egy teát.

Nem vá­la­szol­tam sem­mit. Nem tud­tam, mire szá­mí­tot­tam, ami­kor úgy dön­töt­tem, hogy meg­ke­re­sem Vic­to­ri­át, de erre biz­to­san nem. Mi­alatt Malc­hus­kin­nal dol­goz­tam, ro­man­ti­kus ide­á­lok­ról ál­mo­doz­tam, bár idő­ről idő­re le­hű­tött az ér­zés, hogy neki és ne­kem va­ló­szí­nű­leg össze kell csi­szo­lód­nunk. Min­den­eset­re, az eszem­be sem ju­tott, hogy rej­tett el­len­té­tek­kel kell meg­küz­de­nem. Azt kép­zel­tem, együtt fo­gunk dol­goz­ni azon, hogy meg­va­ló­sít­suk azt a ben­ső­sé­ges vi­szonyt, amit a szü­le­ink szán­tak ne­künk, még­hoz­zá úgy for­mál­juk meg, hogy va­ló­di és sze­re­tet­tel­jes kap­cso­lat lesz be­lő­le. Azt vi­szont nem lát­tam elő­re, hogy Vic­to­ria tá­gabb fo­gal­mak­ban gon­dol­ko­dik majd ró­lunk, és hogy én hol­tom nap­já­ig él­vez­ni fo­gok olyan elő­nyö­ket, ame­lyek szá­má­ra til­tot­tak és el­ér­he­tet­le­nek.

A te­ra­szon ma­rad­tuk. Vic­to­ria csak iro­ni­zált, ami­kor azt ja­va­sol­ta, hogy tér­jünk vissza a ka­bin­ba, és én elég ér­zé­keny vol­tam ah­hoz, hogy ezt fel­is­mer­jem. Min­den­eset­re, érez­tem, hogy más ok mi­att aka­runk mind­ket­ten a te­ra­szon ma­rad­ni. Én azért, mert a kin­ti mun­kám ré­vén meg­ked­vel­tem a friss le­ve­gőt, cse­ré­be most már szű­kös­nek ta­lál­tam a vá­ros bel­se­jét. Vic­to­ria pe­dig azért, mert még itt, a te­ra­szon érez­het­te úgy, hogy va­la­mennyi­re ki­lé­pett a vá­ros­ból. De még így is, a vá­ros­tól ke­let­re el­te­rü­lő dom­bos táj mind­ket­tőn­ket foly­ton em­lé­kez­te­tett arra az újon­nan fel­fe­de­zett kü­lönb­ség­re, ami el­vá­lasz­tott min­ket.

– Kér­vé­nyez­he­ted, hogy át­ke­rülj egy céh­be – mond­tam rö­vid töp­ren­gés után. – Biz­tos­ra ve­szem, hogy…

– Nem a meg­fe­le­lő nem­hez tar­to­zom – vá­gott köz­be hir­te­len. – A cé­hek­ben csak fér­fi­ak van­nak, vagy ezt még nem vet­ted ész­re?

– Nem…

– Ne­kem nem kel­lett sok idő, hogy fel­is­mer­jek né­hány dol­got – foly­tat­ta Vic­to­ria szin­te ha­dar­va, és jól ér­zé­kel­he­tő ke­se­rű­ség­gel. – Egész éle­tem­ben ott vol­tak az or­rom előtt, de so­sem vet­tem ész­re őket. Az apám min­dig tá­vol járt a vá­ros­tól, az anyám dol­go­zott, szer­vez­te azo­kat a dol­go­kat, ami­ket ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek vet­tünk, mint pél­dá­ul az ételt, a fű­tést és a hul­la­dék el­tá­vo­lí­tá­sát. De most már rá­jöt­tem. A nők túl ér­té­ke­sek ah­hoz, hogy ki­me­hes­se­nek a ve­szé­lyes kül­vi­lág­ba. Itt, a vá­ro­son be­lül van rá­juk szük­ség, mert ők tud­nak gye­re­ket szül­ni, és el le­het in­téz­ni, hogy újra és újra szül­je­nek. Ha nem vol­tak elég sze­ren­csé­sek ah­hoz, hogy a vá­ros­ban szü­les­se­nek, ak­kor kint­ről hoz­zák őket, az­tán el­kül­dik őket, mi­után be­töl­töt­ték a ren­del­te­té­sü­ket. – Megint ké­nyes té­má­ról be­szélt, de ez­út­tal nem in­gott meg. – Tu­dom, hogy el kell vé­gez­ni a vá­ro­son kí­vü­li mun­kát, és akár­mi le­gyen is az, ve­szé­lyek­kel jár… de nem ad­tak vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­get. Csak azért, mert nő va­gyok, ide­bent kell ma­rad­nom, ezen az el­át­ko­zott he­lyen, és cso­dás dol­go­kat kell ta­nul­nom az étel­gyár­tás­ról, és szül­nöm kell, va­la­hány­szor csak ké­pes va­gyok rá.

– Nem akarsz a fe­le­sé­gem len­ni? – kér­dez­tem hal­kan.

– Nincs más vá­lasz­tá­som.

– Kö­szö­nöm…

Vic­to­ria fel­állt, és dü­hö­sen a lép­cső felé in­dult. Kö­vet­tem őt, és mö­göt­te lép­ked­tem, míg­nem meg­ér­kez­tünk a le­en­dő ka­bi­nunk­hoz. Le­cö­ve­kel­tem az aj­tó­ban, on­nan néz­tem őt, mi­alatt ne­kem hát­tal áll­va néz­te az ab­la­kon át az épü­le­tek kö­zöt­ti kes­keny si­ká­tort.

– Aka­rod, hogy el­men­jek? – kér­dez­tem.

– Ne… gye­re be, és zárd be az aj­tót!

Nem moz­dult, mi­alatt meg­tet­tem.

– Fő­zök még teát – mond­ta az­tán.

– Rend­ben.

A kan­ná­ban a víz még me­leg volt, és egy-két perc kel­lett neki ah­hoz, hogy megint fel­forr­jon.

– Nem mu­száj össze­há­za­sod­nunk – mond­tam foj­tott han­gon.

– Ha nem me­gyek hoz­zád, ak­kor va­la­ki más­hoz kell hoz­zá­men­nem – vá­la­szolt, majd le­ült mel­lém, és meg­töl­töt­te a po­ha­rát a szin­te­ti­kus fő­zet­tel. – Nincs ve­led sem­mi ba­jom, Hel­ward. Ezt tud­nod kell. Akár tet­szik ne­künk, akár nem, az éle­tün­ket a céh­rend­szer ural­ja. Ez el­len sem­mit sem te­he­tünk.

– Mi­ért nem? A rend­sze­re­ket meg le­het vál­toz­tat­ni.

– Ezt nem! Túl mé­lyen van be­ágyaz­va. A cé­hek rak­ták össze vá­rost, olyan cél­lal, amit alig­ha­nem so­sem fo­gok meg­tud­ni. Csak a cé­hek vál­toz­tat­hat­ják meg a rend­szert, és azok so­sem fog­ják meg­ten­ni.

– Úgy be­szélsz, mint aki tel­je­sen biz­tos a do­log­ban.

– Mert az va­gyok! – fe­lel­te ha­tá­ro­zot­tan. – És a rend­szert, ami az éle­te­met irá­nyít­ja, az ural­ja, ami a vá­ro­son kí­vül fo­lyik. És mi­vel ab­ban nem ve­he­tek részt, so­sem te­he­tek sem­mit, ami­vel irá­nyí­tom a sa­ját éle­te­met.

– Igen­is meg­te­he­ted… raj­tam ke­resz­tül.

– Csak ép­pen nem fogsz be­szél­ni róla.

– Azt nem te­he­tem – is­mer­tem el.

– Mi­ért nem?

– Még csak ezt sem mond­ha­tom el ne­ked.

– Céh­ti­tok.

– Ne­vezd így, ha sze­ret­néd.

– Még most, ami­kor itt ülsz mel­let­tem, még most is be­tar­tod.

– Ezt kell ten­nem – vá­la­szol­tam egy­sze­rű­en. – Es­küt tet­tem… – Eb­ben a pil­la­nat­ban eszem­be ju­tott, hogy ma­gá­ról az es­kü­ről sem be­szél­he­tek, mert ez is sze­re­pelt a pont­jai kö­zött. És most meg­szeg­tem, és oly könnye­dén és ter­mé­sze­te­sen, hogy meg­tör­tént, mi­előtt gon­dol­tam vol­na rá.

Vi­szont Vic­to­ria meg­le­pett az­zal, hogy egy­ál­ta­lán nem re­a­gált.

– Szó­val a céh­rend­szer be­ik­tat – mond­ta. – Ez tel­je­sen lo­gi­kus.

Meg­it­tam a te­á­mat, és ki­je­len­tet­tem:

– Azt hi­szem, az lesz a leg­jobb, ha most el­me­gyek.

– Ha­rag­szol rám? – kér­dez­te Vic­to­ria.

– Nem, csak…

– Ne menj! Saj­ná­lom, hogy in­ge­rül­ten vi­sel­ked­tem ve­led… nem a te hi­bád. Az előbb mond­tál va­la­mit, hogy raj­tad ke­resz­tül irá­nyít­ha­tom az éle­te­met. Ezt hogy ér­tet­ted?

– Nem tu­dom biz­to­san. Azt hi­szem, úgy egy­szer céh­tag le­szek, és a fe­le­sé­gem­ként több esé­lyed lesz…

– Mire?

– Nos… raj­tam ke­resz­tül meg­lát­ha­tod, hogy mi­ért olyan a rend­szer, ami­lyen.

– És te es­küt tet­tél, hogy nem mon­dod el ne­kem.

– Hát… igen.

– Szó­val, az el­ső­ren­dű cé­hek tag­jai jól ki­ta­lál­ták ezt az egé­szet. A rend­szer ti­tok­tar­tást kö­ve­tel – mond­ta ke­se­rű­en Vic­to­ria, az­zal hát­ra­dőlt, és le­huny­ta a sze­mét.

Tel­je­sen össze vol­tam za­va­rod­va, és ha­ra­gud­tam ma­gam­ra. Tíz nap­ja vol­tam inas, és el­mé­le­ti­leg már­is ha­lál­bün­te­tést ér­de­mel­tem. Ez túl bi­zarr­nak tűnt ah­hoz, hogy ko­mo­lyan ve­gyem, de az es­kü­té­tel­lel kap­cso­la­tos em­lé­ke­im nyo­mán úgy érez­tem, hogy a fe­nye­ge­tés ak­kor na­gyon meg­győ­ző volt. A za­vart pe­dig az okoz­ta, hogy Vic­to­ria ön­tu­dat­la­nul be­von­ta a be­szél­ge­tés­be azt az ér­zel­mi el­kö­te­le­zett­sé­get, amit óva­to­san ta­po­ga­tóz­va pró­bál­tunk ki­ala­kí­ta­ni. Lát­tam a konf­lik­tust, de sem­mit sem tud­tam kez­de­ni vele. A ne­vel­de­be­li éle­tem­ből is­mer­tem azt a rej­tett csa­ló­dott­sá­got, ami azok­ban éb­redt fel, akik nem me­het­tek a vá­ros más ré­sze­i­be. És ez a fel­nőtt­kor­ban na­gyobb lép­ték­ben ment, vagy­is so­kan bi­zo­nyos mér­té­kig részt ve­het­tek a vá­ros fenn­tar­tá­sá­ban, de lé­te­zett egy ha­tár, ame­lyen túl már nem cse­le­ked­het­tek – ak­kor a csa­ló­dott­ság meg­ma­radt, vagy akár erő­sö­dött is. Vi­szont gya­ní­tot­tam, hogy ez nem le­het új ke­le­tű prob­lé­ma a vá­ros­ban. Nem Vic­to­ria és én vol­tunk az el­sők, akik­nek így kel­lett össze­há­za­sod­ni­uk. Biz­to­san vol­tak előt­tünk má­sok, akik ta­lál­koz­tak ugyan­ez­zel a sza­ka­dék­kal. Le­het, hogy egy­sze­rű­en csak el­fo­gad­ták a rend­szert olyan­nak, ami­lyen­nek lát­ták?

Vic­to­ria nem moz­dult, és nem szó­lalt meg, ami­kor el­hagy­tam a ka­bint, és el­in­dul­tam a ne­vel­de felé.

* * *

Tá­vol Vic­to­ri­á­tól, tá­vol a foly­to­nos kér­dé­sek­től a le­en­dő fe­le­sé­gem ag­go­dal­mai meg­fa­kul­tak, és in­kább a sa­ját hely­ze­tem mi­att kezd­tem nyug­ta­lan­kod­ni. Ha az es­küt ko­mo­lyan ve­szik, azon­nal meg­öl­nek, amint a hír el­jut va­la­me­lyik céh­tag­hoz. Tény­leg ennyi­re iszo­nya­tos va­la­mi az eskü meg­sze­gé­se?

El­mond­ja Vic­to­ria va­la­ki­nek azt, amit tő­lem hal­lott? Ami­kor erre gon­dol­tam, azon­nal vissza akar­tam men­ni hoz­zá, hogy meg­kér­jem, hall­gas­son… de at­tól tar­tot­tam, hogy csak még job­ban fel­dü­hí­tem, és hogy még több olyan dol­got áru­lok el, amit nem kel­le­ne.

A nap hát­ra­lé­vő ré­szé­ben csak pi­hen­tem. A priccse­men fe­küd­tem, és a hely­zet mi­att emész­tet­tem ma­gam. Ké­sőbb meg­va­cso­ráz­tam a vá­ros egyik ét­ke­ző­jé­ben, és örül­tem, hogy nem ta­lál­koz­tam össze Vic­to­ri­á­val.

 

Éj­nek évad­ján Vic­to­ria be­jött a ka­bi­nom­ba. Fel­éb­red­tem arra, hogy be­csuk­ta az aj­tót, és ami­kor ki­nyi­tot­tam a sze­mem, meg­lát­tam őt: egy ma­gas, kar­csú ala­kot az ágyam mel­lett.

– Mi a…

– Csss… én va­gyok.

– Mit ke­re­sel itt? – kér­dez­tem, és a lám­pa kap­cso­ló­ja elé nyúl­tam, de el­kap­ta a csuk­ló­mat, és rám szólt:

– Ne kap­csold fel!

Le­te­le­pe­dett a priccs szé­lé­re, én pe­dig fel­ül­tem.

– Ne ha­ra­gudj, Hel­ward! – mond­ta hal­kan. – Csak ennyit akar­tam mon­da­ni.

– Sem­mi gond.

– Még al­szol, mi? – kér­dez­te, és fel­ne­ve­tett.

– Nem is tu­dom… le­het.

Fe­lém ha­jolt, és a mell­ka­som­ra tet­te a ke­zét, majd las­san fel­csúsz­tat­ta a nya­kam­hoz. Az­tán meg­csó­kolt.

– Ne mondj sem­mit – sut­tog­ta –, csak… na­gyon saj­ná­lom.

Is­mét meg­csó­kolt, és ad­dig csúsz­tat­ta a ke­zét, amíg vé­gül szo­ro­san át­ölelt.

– Há­ló­ru­hát vi­selsz az ágy­ban – ál­la­pí­tot­ta meg hal­kan.

– Mi mást vi­sel­nék?

– Vedd le! – kér­te, az­zal len­dü­le­te­sen fel­állt, és hal­lot­tam, hogy le­ve­szi a ka­bát­ját. Mire is­mét le­ült mel­lém, sok­kal kö­ze­lebb, mint az imént, már mez­te­len volt. El­kezd­tem le­há­moz­ni a há­ló­ru­há­mat, de be­le­akadt a fe­jem­be, az­tán rö­vid sze­ren­csét­len­ke­dés után meg­sza­ba­dul­tam tőle. Vic­to­ria fel­haj­tot­ta a ta­ka­rót, és be­nyo­ma­ko­dott mel­lém.

– Így jöt­tél le ide? – kér­dez­tem.

– Sen­ki nem jár a fo­lyo­só­kon – fe­lel­te. Az arca na­gyon kö­zel volt az enyém­hez. Megint csó­ko­lóz­tunk, és ami­kor hát­ra­húz­tam a fe­je­met, a tar­kóm a ka­bin fa­lán kop­pant. Vic­to­ria még kö­ze­lebb jött, és tel­je­sen hoz­záp­ré­sel­te a tes­tét az enyém­hez. Hir­te­len han­go­san fel­ka­ca­gott.

– Krisz­tu­som! Hall­gass! – szól­tam rá ri­ad­tan.

– Mi a baj?

– Va­la­ki meg­hall min­ket!

– Mé­lyen al­sza­nak.

– Nem so­ká­ig, ha így ne­vetsz.

– Azt mond­tam, ne be­szélj – sut­tog­ta, és megint szá­jon csó­kolt.

Da­cá­ra an­nak, hogy a tes­tem mo­hón re­a­gált Vic­to­ria kö­zel­sé­gé­re, na­gyon fél­tem. Túl nagy zajt csap­tunk. A ne­vel­de fa­lai vé­ko­nyak vol­tak, és rég meg­ta­nul­tam, hogy min­den­fé­le hang könnye­dén át­ha­tol raj­tuk. Biz­tos­ra vet­tem, hogy Vic­to­ria ne­ve­té­sé­vel, a ket­tőnk be­szél­ge­té­sé­vel, va­la­mint az­zal, hogy össze­zsú­fo­lód­tunk a kes­keny priccsen, ami rá­adá­sul a fal­hoz van erő­sít­ve, rég fel­ver­tük az egész ne­vel­dét. El­tol­tam őt ma­gam­tól, és meg­mond­tam neki, mi jár a fe­jem­ben.

– Nem szá­mít – fe­lel­te.

– De igen – mo­rog­tam, majd le­lök­tem ma­gam­ról a ta­ka­rót, és át­mász­tam Vic­to­ria fe­lett. Fel­kap­csol­tam a lám­pát. Vic­to­ria a sze­mé­hez kap­ta a ke­zét, én pe­dig oda­dob­tam neki a ka­bá­tot.

– Gye­re, át­me­gyünk a te ka­bi­nod­ba.

– Nem aka­rok.

– Csak gye­re! – mond­tam, és el­kezd­tem be­le­búj­ni az egyen­ru­hám­ba.

– Azt ne vedd fel – kér­te –, elég­gé szag­lik.

– Tény­leg?

– För­tel­me­sen.

Vic­to­ria fel­ült, és mi­alatt így tett, ala­po­san meg­néz­tem, és meg­cso­dál­tam mez­te­len tes­te ke­cses íve­it. A vál­lá­ra te­rí­tet­te a ka­bá­tot, és fel­állt.

– Jól van – adta meg ma­gát vé­gül –, de si­es­sünk!

Ki­lép­tünk a ka­bin­ból, és ki­sur­ran­tunk a ne­vel­dé­ből. Vé­gig­si­et­tünk a fo­lyo­só­kon. Aho­gyan Vic­to­ria mond­ta, ezen a ké­sei órán sen­kit sem le­he­tett lát­ni, és a lám­pák tom­pí­tott fénnyel ég­tek. Pár perc alatt oda­ér­tünk a szo­bá­já­hoz. Be­csuk­tam és be­re­te­szel­tem az aj­tót. Vic­to­ria le­ült az ágy­ra, és ma­gán hagy­ta a ka­bá­tot.

Le­vet­tem az egyen­ru­há­mat, és be­mász­tam az ágy­ba.

– Gye­re, Vic­to­ria! – kér­tem hal­kan.

– Most nem úgy ér­zem ma­gam…

– Ó, Krisz­tu­som… mi­ért?

– Ott kel­lett vol­na ma­rad­nunk.

– Sze­ret­nél vissza­men­ni?

– Á, most már hagy­juk!

– Gye­re ide, mel­lém! – mond­tam hal­kan. – Ne ott ül­dö­gélj!

– Rend­ben.

Le­vet­te a ka­bát­ját, és a pad­ló­ra ej­tet­te, az­tán be­sik­lott mel­lém. Át­ölel­tük egy­mást, és csó­ko­lóz­tunk, de tud­tam, hogy mire gon­dolt az előbb. Be­lő­lem is el­szállt a vágy, ugyan­olyan gyor­san, ahogy rám tört. Egy da­ra­big csak fe­küd­tünk és hall­gat­tunk. Kel­le­mes ér­zés volt Vic­to­ria mel­lett fe­küd­ni, vi­szont, noha tu­da­tá­ban vol­tam an­nak, hogy mennyi­re ér­zé­ki pil­la­nat ez, nem tör­tént sem­mi.

Vé­gül meg­szó­lal­tam:

– Mi­ért lá­to­gat­tál meg?

– Már meg­mond­tam.

– Csak azért… hogy bo­csá­na­tot kérj?

– Igen, azt hi­szem.

– Nem so­kon múlt, hogy nem men­tem vissza hoz­zád – vá­la­szol­tam. – Csi­nál­tam va­la­mit, amit nem kel­lett vol­na. Na­gyon meg­ijed­tem.

– Mi volt az?

– Már mond­tam… em­lí­tet­tem, hogy es­küt tet­tem va­la­mi­re. Iga­zad van, a cé­hek ti­tok­tar­tá­si kö­te­le­zett­sé­get kény­sze­rí­te­nek a tag­ja­ik­ra. Ami­kor inas let­tem, es­küt kel­lett ten­nem, és en­nek ré­sze volt az is, hogy soha sen­ki­nek nem be­szé­lek ma­gá­ról az es­kü­ről. És meg­szeg­tem az­zal, hogy be­szél­tem róla.

– Szá­mít ez?

– Ha­lál­bün­te­tés jár érte.

– De ho­gyan tud­nák meg va­la­ha is?

– Ha…

– Ha ne­kem el­jár a szám – vá­gott köz­be Vic­to­ria. – Mi­ért ten­ném meg?

– Azt nem tu­dom. De aho­gyan teg­nap be­szél­tél… el­mond­tad, mennyi­re ha­rag­szol azért, mert nem vagy ura a sa­ját éle­ted­nek… azt hit­tem, fel­hasz­ná­lod el­le­nem.

– Ez egé­szen mos­ta­ná­ig sem­mit sem je­len­tett ne­kem. És nem fo­gom fel­hasz­nál­ni. Egy fe­le­ség mi­ért árul­ná el a fér­jét?

– Még most is hoz­zám akarsz jön­ni?

– Igen.

– Még ak­kor is, ha a szü­le­ink hoz­tak össze min­ket?

– Sze­rin­tem jól vá­lasz­tot­tak – vá­la­szol­ta, és pár pil­la­na­tig szo­ro­sab­ban ölelt. – Te nem így ér­zel?

– De igen.

Pár perc­cel ké­sőbb Vic­to­ria meg­kér­dez­te:

– El­mon­dod, hogy mi tör­té­nik a vá­ro­son kí­vül?

– Nem le­het.

– Az eskü mi­att?

– Igen.

– De hát azt már meg­szeg­ted. Most már mit szá­mít?

– Kü­lön­ben sem tu­dok so­kat me­sél­ni – vá­la­szol­tam. – Tíz na­pot töl­töt­tem ren­ge­teg fi­zi­kai mun­ká­val, és nem tu­dom, hogy mi­ért.

– Mi­fé­le fi­zi­kai mun­ká­val?

– Vic­to­ria… ne fag­gass, kér­lek!

– Ak­kor be­szélj a nap­ról! A vá­ros­ban élők mi­ért nem lát­hat­ják?

– Azt nem tu­dom.

– Va­la­mi baj van vele?

– Nem hi­szem…

Vic­to­ria olyan kér­dé­se­ket tett fel, ami­ket ne­kem kel­lett vol­na fel­ten­nem ma­gam­nak, de nem tet­tem meg. Az új él­mé­nyek for­ga­ta­gá­ban arra is alig volt időm, hogy fel­fog­jam mind­azt, amit lát­tam, arra már vég­képp nem, hogy el­gon­dol­kod­jak ró­luk. Szem­be­ke­rül­ve ezek­kel a kér­dé­sek­kel – fél­re­té­ve, hogy tu­dok-e vá­la­szol­ni rá­juk, vagy sem – azon kap­tam ma­gam, hogy én is tud­ni aka­rom a vá­la­szo­kat. Va­ló­ban van va­la­mi baj a nap­pal, ami ve­szé­lyez­te­ti a vá­rost? És ha igen, ezt ti­tok­ban kell tar­ta­ni? De én lát­tam a na­pot, és…

– Nincs vele sem­mi baj – mond­tam rö­vid hall­ga­tás után.

– Csak nem úgy néz ki, mint ami­lyen­nek hit­tem.

– A nap egy gömb – ál­lí­tot­ta Vic­to­ria.

– Nem, nem az. Vagy leg­alább­is nem an­nak lát­szik.

– Hát mi­lyen­nek lát­szik?

– Ezt nem kéne el­mon­da­nom ne­ked. Eb­ben biz­tos va­gyok.

– Hé, nem hagy­ha­tod abba itt! – biz­ta­tott Vic­to­ria. – Sze­rin­tem amúgy sem fon­tos.

– Sze­rin­tem meg az… na, jól van… – fe­lel­tem. Már­is túl so­kat mond­tam el, de mit te­het­tem vol­na? – Szó­val, nap­pal nem lát­ha­tod ren­de­sen, mert na­gyon fé­nyes. De nap­kel­te­kor és nap­nyug­ta­kor lát­ha­tod pár per­cig. Azt hi­szem, ko­rong ala­kú. De más­mi­lyen is, csak nem is­me­rek olyan sza­va­kat, amik­kel pon­to­san le­ír­hat­nám. A ko­rong kö­ze­pé­ben, le­fe­lé és fel­fe­lé van egy va­la­mi­lyen faj­ta ten­gely.

– Ré­sze a nap­nak?

– Igen. Egy ki­csit olyan, mint egy pör­gettyű. De nem le­het tisz­tán lát­ni, annyi­ra fé­nye­sen ra­gyog. Egy éj­sza­ka a sza­bad­ban vol­tam, és tisz­ta volt az ég. Van egy hold fe­let­tünk, és az is ilyen ala­kú. De nem lát­tam tisz­tán, mert ép­pen fo­gyó­ban volt.

– Biz­tos vagy mind­eb­ben? – kér­dez­te Vic­to­ria.

– Ez az, amit lát­tam.

– De ne­künk nem ezt ta­ní­tot­ták!

– Tu­dom. De ak­kor is ilyen.

Nem mond­tam el töb­bet. Vic­to­ria fel­tett még kér­dé­se­ket, de el­há­rí­tot­tam va­la­mennyit, arra hi­vat­koz­va, hogy nem tu­dom a vá­laszt. Meg­pró­bált ki­szed­ni be­lő­lem még töb­bet a kin­ti mun­kám­ról, de va­la­hogy si­ke­rült meg­áll­nom, hogy ne fe­lel­jek. In­kább én is kér­dez­get­ni kezd­tem őt az éle­té­ről, és ha­ma­ro­san el­tá­vo­lod­tunk a szá­mom­ra ve­sze­del­mes té­má­tól. Nem le­he­tett mind­örök­re el­te­met­ni, de idő­re volt szük­sé­gem, hogy gon­dol­kod­jak. Va­la­mi­vel ké­sőbb sze­ret­kez­tünk, és rö­vid­del ez­u­tán mind­ket­ten el­alud­tunk.

* * *

Más­nap reg­gel Vic­to­ria reg­ge­lit ké­szí­tett, majd el­vit­te az egyen­ru­há­mat a mo­so­dá­ba, én pe­dig egy da­ra­big mez­te­le­nül ül­dö­gél­tem az ágyon. A tá­vol­lé­té­ben meg­mo­sa­kod­tam és meg­bo­rot­vál­koz­tam, az­tán az ágyon he­ver­tem, míg­nem Vic­to­ria vissza­tért.

Fel­vet­tem az egyen­ru­há­mat – tisz­ta és ro­po­gós volt, egy­ál­ta­lán nem olyan, mint az a me­rev és bü­dös má­so­dik bőr, ami­vé a kint vég­zett mun­ka ered­mé­nye­ként ala­kult.

Együtt töl­töt­tük a na­pot, és Vic­to­ria el­vitt, hogy meg­mu­tas­sa a vá­ros bel­se­jét. Sok­kal össze­tet­tebb volt, mint va­la­ha kép­zel­tem. Ad­dig szin­te csak a lakó- és in­té­zői rész­le­ge­ket lát­tam, de per­sze en­nél sok­kal több do­log lé­te­zett a fa­la­kon be­lül. Elő­ször nem tud­tam, hogy tá­jé­ko­zód­hat­nék, míg­nem Vic­to­ria meg­mu­tat­ta, hogy bi­zo­nyos he­lye­ken a he­lyi­sé­ge­ket áb­rá­zo­ló váz­lat­raj­zok van­nak a fa­lon.

Ész­re­vet­tem, hogy a raj­zo­kat több­ször meg­vál­toz­tat­ták, és az egyik kü­lö­nö­sen meg­ra­gad­ta a fi­gyel­me­met. Az egyik alsó szin­ten jár­tunk, és a nem­rég ké­szí­tett rajz mel­lett volt egy má­sik, egy sok­kal ré­geb­bi, amit át­tet­sző mű­anyag bur­ko­lat vé­dett. Kí­ván­csi­an né­ze­get­tem az utób­bit, és ész­re­vet­tem, hogy a fel­ira­to­kat több nyel­ven nyom­tat­ták. Az an­go­lon kí­vül csak a fran­ci­át is­mer­tem fel.

– A töb­bi mi­cso­da? – kér­dez­tem Vic­to­ri­á­tól.

– Az né­met, a töb­bi pe­dig orosz és olasz. Ez pe­dig… – tet­te hoz­zá egy dí­szes kép­je­lek­ből álló sor­ra – …ez kí­nai.

Még job­ban meg­néz­tem a terv­raj­zot, és össze­ve­tet­tem a mel­let­te lévő újab­bal. Jól lát­szott a ha­son­ló­ság, de az is, hogy a két rajz el­ké­szí­té­se kö­zött sok min­dent át­ala­kí­tot­tak.

– Mi­ért kell ennyi nyelv ide? – kér­dez­tem.

– Több nép­ből szár­ma­zunk – ma­gya­ráz­ta Vic­to­ria. – Azt hi­szem, az an­gol az alap­nyelv sok ezer mér­föld óta, de ez nem min­dig volt így. Az én csa­lá­dom pél­dá­ul fran­cia ere­de­tű.

– Ó, igen – fe­lel­tem.

Ugyan­ezen a szin­ten tör­tént, hogy Vic­to­ria meg­mu­tat­ta a szin­te­ti­kus­gyá­rat. Itt ál­lí­tot­ták elő azo­kat a fe­hér­je­pót­lé­ko­kat és más or­ga­ni­kus pót­anya­go­kat, ame­lye­ket desz­kák­ból és nö­vé­nyek­ből szin­te­ti­zál­tak. Erős bűz ter­jen­gett a gyár­ban és a kör­nyé­kén, és ész­re­vet­tem, hogy az itt dol­go­zó em­be­rek masz­kot vi­sel­nek. Gyor­san át­men­tünk a kö­vet­ke­ző te­rü­let­re, ahol ku­ta­tá­sok foly­tak an­nak ér­de­ké­ben, hogy a ter­mé­kek jobb ál­la­got és ízt kap­ja­nak. Vic­to­ria kö­zöl­te ve­lem, hogy ha­ma­ro­san ő is itt fog dol­goz­ni.

Vic­to­ria ezt kö­ve­tő­en el­mond­ta, hogy mennyi­re csa­ló­dott az éle­te mi­att, a je­le­ne és a jö­vő­je mi­att egy­aránt. Ez­út­tal job­ban fel vol­tam ké­szül­ve, mint az elő­ző al­ka­lom­mal, és si­ke­rült meg­nyug­tat­nom. Azt mond­tam neki, hogy ve­gyen pél­dát az any­já­ról, aki tel­jes és hasz­nos éle­tet él. Meg­ígér­tem neki – mi­után győz­kö­dött egy da­ra­big –, hogy me­sé­lek még a sa­ját éle­tem­ről, és azt mond­tam neki, hogy ami­kor tel­jes jogú céh­tag le­szek, min­dent meg­te­szek majd, amit meg­te­he­tek azért, hogy a rend­szer nyíl­tabb és sza­ba­dabb le­gyen. Et­től egy idő­re el­hall­ga­tott, és ezek után kel­le­me­sen és nyu­god­tan telt az este és az éj­sza­ka.