7

VIC­TO­RIA és én egyet­ér­tet­tünk ab­ban, hogy össze kéne há­za­sod­nunk, ami­lyen ha­mar csak le­het. Azt mond­ta, hogy kö­vet­ke­ző mér­föld alatt ki fog­ja de­rí­te­ni, mi­fé­le for­ma­sá­go­kat kell el­in­téz­nünk, és hogy össze­há­za­sod­ha­tunk-e a kö­vet­ke­ző, vagy az az­u­tán kö­vet­ke­ző sza­bad­sá­gom alatt. Ad­dig per­sze vissza kel­lett tér­nem a kin­ti fel­ada­ta­im­hoz.

Amint ki­ér­tem a vá­ros alól, azon­nal lát­tam, hogy a mun­ka so­kat ha­ladt. A vá­ros köz­vet­len kör­nyé­két meg­tisz­tí­tot­ták min­den aka­dály­tól. Az ide­ig­le­nes épü­le­tek nyom­ta­la­nul el­tűn­tek, nem áll­tak elekt­ro­mos haj­tá­sú jár­mű­vek a töl­tő­ál­lo­má­sok­nál – va­ló­szí­nű­leg mind­egyik a nyer­gen túl dol­go­zott. A leg­na­gyobb kü­lönb­ség az volt, hogy öt sod­rony ve­ze­tett a vá­ros észa­ki szé­lé­től észak felé. A föl­dön fe­küd­tek a vá­gá­nyok mel­lett, és a nye­reg haj­la­tá­nál tűn­tek el a sze­mem elől. A vá­gá­nyok mel­lett mi­li­cis­ták őr­köd­tek, a leg­töb­ben fel-alá jár­kál­va.

Gyors lép­tek­kel ha­lad­tam fel­fe­lé az emel­ke­dőn, és gya­ní­tot­tam, hogy Malc­hus­kin el­fog­lalt le­het. Ami­kor fel­ér­tem a te­tő­re, a gya­núm iga­zo­lást nyert, mert a tá­vol­ban, ahol a sí­nek vé­get ér­tek, ren­ge­te­gen nyü­zsög­tek a jobb bel­ső vá­gány kö­rül. Azon túl több mun­ka­csa­pat fém­szer­ke­ze­te­ken dol­go­zott, de eb­ből a tá­vol­ság­ból nem tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy azok mire va­lók. Meg­sza­po­ráz­tam a lép­te­i­met, szin­te fu­tot­tam a vá­gá­nyok vége felé.

A gya­log­lás to­vább tar­tott, mint vár­tam, mert a leg­hosszabb sín­pár im­már más­fél mér­föld hosszú volt. A nap már ma­ga­san járt, és mire meg­ta­lál­tam Malc­hus­kint, il­let­ve a csa­pa­tát, dőlt ró­lam a ve­rej­ték.

Malc­hus­kin szin­te csak egy bic­cen­tés­re mél­ta­tott, majd le­vet­tem a zub­bo­nyo­mat, és be­száll­tam.

A mun­ká­sok azon fá­ra­doz­tak, hogy ki­épít­sék ezt a vá­gányt, míg­nem ugyan­olyan hosszú lesz, mint a töb­bi, csak­hogy itt szik­la­ke­mény al­ta­laj­ba üt­köz­tek. Jól­le­het ez azt je­len­tet­te, hogy nem volt szük­ség be­ton­ala­pok­ra, a talp­fák­nak kel­lő mé­lye­dé­se­ket csak a leg­fá­rad­sá­go­sabb mun­ká­val le­he­tett ki­ás­ni.

Ta­lál­tam egy csá­kányt egy, a kö­zel­ben álló te­her­au­tón, és mun­ká­hoz lát­tam. Azok a sok­kal fi­no­mabb és el­von­tabb prob­lé­mák, amik­kel a vá­ros­ban ta­lál­koz­tam, ha­ma­ro­san na­gyon tá­vo­li­nak tűn­tek.

A pi­he­nő­idők alatt meg­tud­tam Malc­hus­kin­tól, hogy ezt a sza­kaszt le­szá­mít­va majd­nem min­den ké­szen áll a csör­lő­zés­re. A sod­ro­nyo­kat ki­húz­ták, a tar­tó­osz­lo­po­kat fel­ál­lí­tot­ták. Malc­hus­kin el­vitt az utób­bi­ak­hoz, és meg­mu­tat­ta, mi­lyen mély­re ás­ták be az acél­ge­ren­dá­kat, hogy a szer­ke­zet kel­lő­en erős le­gyen. Há­rom tar­tó­osz­lo­pot már be­fe­jez­tek, és fel­tet­ték rá­juk a sod­ro­nyo­kat is. Egy­nek az épí­té­se a vé­gé­hez kö­ze­le­dett, az ötö­di­ket ek­kor kezd­ték össze­sze­rel­ni.

A hely­szí­nen dol­go­zó céh­ta­gok ki­vé­tel nél­kül nyug­ta­lan­nak tűn­tek, és meg­kér­dez­tem Malc­hus­kin­tól, hogy en­nek mi le­het az oka.

– Az idő – fe­lel­te. – Az utol­só csör­lő­zés óta hu­szon­há­rom nap­ra volt szük­sé­günk ah­hoz, hogy ilyen hosszan le­fek­tes­sük a sí­ne­ket. A je­len­le­gi becs­lés sze­rint hol­nap reg­gel csör­lőz­het­jük a vá­rost, ha nem jön köz­be sem­mi. Az hu­szon­négy nap, igaz? Ez­út­tal a leg­jobb eset­ben is alig két mér­föld­nyit von­tat­hat­juk a vá­rost, vagy még annyit sem… de ezen idő alatt az op­ti­mum újabb két és mér­föl­det ha­lad elő­re. Vagy­is, mi­után végzünk, még min­dig fél mér­föld­del több lesz a le­ma­ra­dás az op­ti­mum­tól, mint az utol­só csör­lő­zés al­kal­má­val.

– Nem tud­juk be­hoz­ni?

– Ta­lán a kö­vet­ke­ző csör­lő­zés­nél. Teg­nap este be­szél­tem pár Von­ta­tó­val. Úgy szá­mít­ják, hogy a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal egy rö­vid csör­lő­zés kö­vet­ke­zik, az­tán két hosszabb. Ag­gód­nak azok mi­att a he­gyek mi­att – tet­te hoz­zá, és észak felé in­tett.

– Nem tud­juk meg­ke­rül­ni őket? – kér­dez­tem, mert lát­tam, hogy észak­ke­let felé a he­gyek ki­csit ala­cso­nyabb­nak tűn­nek.

– Meg­te­het­nénk… de az op­ti­mum felé a leg­rö­vi­debb irány az észa­ki. Min­den ol­dal­irá­nyú ki­té­rés to­vább nö­ve­li azt a tá­vol­sá­got, amit meg kell ten­nünk.

Nem ér­tet­tem min­dent, amit mon­dott ne­kem, de azt fel­fog­tam, hogy si­et­nünk kell.

– Azért van egy jó do­log is – foly­tat­ta Malc­hus­kin. – A mű­ve­let után meg­vá­lunk ezek­től a kin­ti­ek­től. A Jö­vő­fel­de­rí­tő céh em­be­rei ta­lál­tak egy na­gyobb te­le­pü­lést észa­kon, és az ot­ta­ni­ak el­ke­se­re­det­ten sze­ret­né­nek dol­goz­ni. Na, ilyen­nek sze­re­tem én őket. Mi­nél éhe­seb­bek, an­nál ke­mé­nyeb­ben dol­goz­nak… leg­alább­is egy da­ra­big.

A mun­ka foly­ta­tó­dott. Azon az es­tén csak nap­nyug­ta után vé­gez­tünk. Malc­hus­kin és más Sín­fek­te­tők egy­re dur­vább és hat­ha­tó­sabb át­kok­kal haj­szol­ták a mun­ká­so­kat. Nem volt időm arra, hogy így vagy úgy re­a­gál­jak, mert a céh­ta­gok és jó­ma­gam is ke­mé­nyen dol­goz­tunk. Mire be­ér­tünk a kuny­hó­ba, hogy nyu­go­vó­ra tér­jünk, tel­je­sen ki­me­rül­tem.

Reg­gel Malc­hus­kin ko­rán el­ment, és előt­te még uta­sí­tott, hogy vi­gyem át a mun­ka­te­rü­let má­sik ol­da­lá­ra Ra­fa­elt és a töb­bi­e­ket. Mire meg­ér­kez­tem oda, ő és há­rom Sín­fek­te­tő ja­vá­ban vi­tat­koz­tak a sod­ro­nyo­kat elő­ké­szí­tő céh­ta­gok­kal. Mun­ká­ba ál­lí­tot­tam az em­be­re­ket a vá­gá­nyon, de kí­ván­csi vol­tam a vi­tá­ra. Ami­kor Malc­hus­kin vé­gül oda­jött hoz­zánk, nem mon­dott sem­mit, csak nagy len­dü­let­tel el­kez­dett dol­goz­ni, és dü­hö­sen ki­a­bált Ra­fa­el­lel.

Va­la­mi­vel ké­sőbb, ami­kor rö­vid pi­he­nőt tar­tot­tunk, meg­kér­dez­tem tőle, hogy mi tör­tént.

– Ezek a Von­ta­tók… – mo­rog­ta még ek­kor is in­du­la­to­san. – Most rög­tön el akar­ják kez­de­ni a csör­lő­zést, még mi­előtt be­fe­jezzük a vá­gányt.

– És azt meg tud­ják csi­nál­ni?

– Meg… azt mond­ják, be­le­te­lik némi idő­be, mire fel­jut­tat­ják a vá­rost a nye­reg­re, és ad­dig be­fe­jez­het­jük azt, ami még hát­ra­van. De nem fog­juk hagy­ni.

– Mi­ért nem? Ész­sze­rű meg­ol­dás­nak tű­nik.

– Mert az az­zal jár­na, hogy a sod­ro­nyok alatt kel­le­ne dol­goz­nunk – ma­gya­rá­zott Malc­hus­kin. – A sod­ro­nyok­ra óri­á­si hú­zó­erő hat, kü­lö­nö­sen ak­kor, ami­kor a vá­ros egy olyan emel­ke­dőn megy fel­fe­lé, mint ami a nye­reg előtt van. Nem lá­tott még sod­rony­sza­ka­dást, ugye? – Köl­tői kér­dés volt, ed­dig még csak azt sem tud­tam, hogy sod­ro­nyok­kal von­tat­ják a vá­rost. – Ket­té­vág­ja az em­bert, még mi­előtt meg­hal­la­ná a reccse­nést – fe­jez­te be el­ko­mo­rod­va Malc­hus­kin.

– Ak­kor mi­ben ál­la­pod­tak meg?

– Kap­tunk egy órát, hogy be­fe­jezzük, az­tán min­den­kép­pen el­kez­dik a csör­lő­zést.

Még há­rom sín­sza­kaszt kel­lett le­fek­tet­nünk. Ad­tunk pár perc pi­he­nőt az em­be­rek­nek, az­tán is­mét ne­ki­len­dül­tünk. Mi­vel négy céh­tag csa­pa­ta össz­pon­to­sult ezen az egyet­len te­rü­le­ten, gyor­san ha­lad­tunk, de még így is majd­nem az egész óra kel­lett ah­hoz, hogy be­fe­jezzük a vá­gányt.

Malc­hus­kin nem ke­vés elé­ge­dett­ség­gel jel­zett a Von­ta­tók­nak, hogy el­ké­szül­tünk. Össze­szed­tük és ol­dal­ra hord­tuk a szer­szá­mo­kat.

– Most mi jön? – kér­dez­tem Malc­hus­kin­tól.

– Vá­runk. Én vissza­me­gyek a vá­ros­ba, és al­szom egyet. Hol­nap új­ra­kezd­jük.

– Én mit csi­nál­jak?

– A maga he­lyé­ben vé­gig­néz­ném a mű­ve­le­tet. Ér­de­kes­nek fog­ja ta­lál­ni. Egyéb­ként meg, ki kell fi­zet­nünk eze­ket az em­be­re­ket. Még ma ide­kül­dök egy Ke­res­ke­dőt. Amíg meg­ér­ke­zik, tart­sa itt őket! Én reg­gel fo­gok vissza­jön­ni.

– Rend­ben – fe­lel­tem –, még va­la­mi?

– Sem­mi kü­lö­nös. A csör­lő­zés alatt a Von­ta­tó céh em­be­rei irá­nyí­ta­nak min­dent, úgy­hogy, ha azt mond­ják, hogy ugor­jon, ak­kor ugor­jon. Le­het, hogy kell még va­la­mit csi­nál­ni a vá­gá­nyok­kal, te­hát le­gyen ké­szen­lét­ben. De sze­rin­tem a vá­gá­nyok rend­ben van­nak. Már el­len­őriz­ték őket.

Há­tat for­dí­tott ne­kem, és el­bal­la­gott a kuny­hó­ja felé. Na­gyon fá­radt­nak tűnt. A mun­ká­sok is be­men­tek a kuny­hó­ik­ba, és ha­ma­ro­san ma­gam­ra ma­rad­tam. Malc­hus­kin meg­ijesz­tett az­zal, amit a sod­rony­sza­ka­dás ve­szé­lyé­ről mon­dott, ezért biz­ton­sá­gos­nak ítélt tá­vol­ság­ban te­le­ped­tem le a föld­re.

A tar­tó­osz­lo­pok kör­nyé­kén sen­ki sem moz­gott. Mos­tan­ra mind az öt sod­ronyt fel­rak­ták, és most a vá­gá­nyok mel­lett he­ver­tek a ta­la­jon. Az osz­lo­pok­nál két Von­ta­tó dol­go­zott, sej­té­sem sze­rint az utol­só el­len­őr­zést vé­gez­ték.

A nye­reg haj­la­tá­nál em­be­rek je­len­tek meg, és két sor­ban vo­nul­tak fe­lénk. A tá­vol­ság mi­att nem lát­tam, kik azok, de azt igen, hogy kö­rül­be­lül száz yar­don­ként meg­áll egy-egy em­ber, és le­cö­ve­kel a vá­gány mel­lett. Ami­kor a foly­ton apa­dó lét­szá­mú cso­por­tok kö­ze­lebb ér­tek, rá­jöt­tem, hogy va­la­mennyi­en szám­szer­íj­jal fel­fegy­ver­ke­zett mi­li­cis­ták. Mire oda­ér­tek a tar­tó­osz­lo­pok­hoz, már csak nyol­can ma­rad­tak, és vé­dő­gyű­rűt ala­kí­tot­tak ki az áll­vány­za­tok kö­rül. Né­hány perc­cel ké­sőbb az egyik oda­jött hoz­zám, és meg­szó­lí­tott:

– Ki maga?

– Hel­ward Mann inas.

– Mit ke­res itt?

– Azt mond­ták, néz­zem meg a csör­lő­zést.

– Jól van, de ne men­jen kö­ze­lebb! Hány kül­vi­lá­gi van itt?

– Nem tu­dom biz­to­san – fe­lel­tem. – Úgy hat­va­nan le­het­nek, azt hi­szem.

– A vá­gá­nyo­kon dol­goz­tak?

– Igen.

A fér­fi el­vi­gyo­ro­dott, mi­alatt vá­la­szolt:

– Ezek sze­rint ro­had­tul fá­rad­tak ah­hoz, hogy zűrt csi­nál­ja­nak. Ak­kor ez rend­ben van. Ha gon­dot okoz­nak, szól­jon!

Az­zal el­vo­nult, és csat­la­ko­zott más mi­li­cis­ták­hoz. Hogy a mun­ká­sok mi­fé­le bajt tud­ná­nak okoz­ni, azt el­kép­zel­ni sem tud­tam, de úgy vet­tem ész­re, hogy a mi­li­cis­ták fur­csán vi­sel­ked­nek ve­lük. Csak arra tud­tam gon­dol­ni, hogy va­la­mi­kor a múlt­ban a kin­ti­ek meg­ron­gál­ták a sí­ne­ket vagy a sod­ro­nyo­kat, de nem hit­tem, hogy azok kö­zül, akik­kel együtt dol­goz­tam a na­pok­ban, bár­ki ve­szélyt je­len­te­ne ránk.

A vá­gá­nyok mel­lett őr­kö­dő mi­li­cis­ták ve­sze­del­me­sen kö­zel vol­tak a sod­ro­nyok­hoz, de nem lát­szott raj­tuk, hogy tö­rőd­né­nek ez­zel. Tü­rel­me­sen jár­kál­tak fel és alá, ki-ki a szá­má­ra ki­je­lölt sza­ka­szon.

Ész­re­vet­tem, hogy a tar­tó­osz­lo­pok­nál vá­ra­ko­zó Von­ta­tók fém­paj­zsok mögé hú­zód­tak be, ame­lyek köz­vet­le­nül az osz­lo­pok mö­gött áll­tak. Az egyi­kük nagy, vö­rös zász­lót tar­tott a ke­zé­ben, és táv­cső­vel né­zett a nye­reg felé. Én is arra néz­tem, és fel­fe­dez­tem egy apró ala­kot, aki az öt ke­rék-csi­ga tar­tó­szer­ke­ze­té­nél állt. Amennyi­re meg tud­tam Ítél­ni, a há­tát mu­tat­ta fe­lénk. Hir­te­len meg­for­dult, és len­get­ni kezd­te a zász­ló­ját, hogy fel­hív­ja ma­gá­ra az osz­lo­pok­nál vá­ra­ko­zók fi­gyel­mét. A de­re­ka alatt moz­gat­ta szé­les ív­ben jobb­ra-bal­ra a zász­lót. Az osz­lop­nál vá­ra­ko­zó má­sik zász­lós fér­fi ki­lé­pett a pajzs mö­gül, és a moz­du­la­to­kat meg­is­mé­tel­ve nyug­táz­ta a jel­zést.

Pár má­sod­perc­cel ké­sőbb ész­re­vet­tem, hogy a sod­ro­nyok las­san a vá­ros felé sik­la­nak a föl­dön, míg a nye­reg­nél a ke­rék-csi­gák las­san fo­rog­tak. Az­tán a sod­ro­nyok sor­ban meg­áll­tak, jól­le­het a java ré­szük még ek­kor is a föl­dön fe­küdt. Fel­té­te­lez­tem, hogy ez a sa­ját sú­lyuk mi­att le­het, mert az osz­lo­pok és a csi­gák előt­ti sza­ka­szok a le­ve­gő­ben vol­tak.

– Add le a sza­bad jel­zést! – ki­a­bál­ta a pajzs mö­gött álló Von­ta­tó, és a tár­sa meg­len­get­te a zász­lót, ez­út­tal a feje fe­lett. A nyer­gen vá­ra­ko­zó em­ber meg­is­mé­tel­te a jel­zést, majd ki­si­e­tett ol­dal­ra, és el­tűnt a sze­mem elől.

Kí­ván­csi­an vár­tam, hogy mi kö­vet­ke­zik, bár egye­lő­re úgy tűnt, nem tör­té­nik sem­mi. A mi­li­cis­ták to­vább jár­kál­tak, a sod­ro­nyok kö­zép­ső ré­sze pe­dig to­vább­ra is a föl­dön nyúj­tó­zott vé­gig. Vé­gül úgy dön­töt­tem, hogy oda­me­gyek a Von­ta­tók­hoz, és meg­kér­de­zem tő­lük, mi a hely­zet.

Amint talp­ra áll­tam, és el­in­dul­tam fe­lé­jük, a zász­lós fér­fi két kéz­zel in­te­ge­tett, és két­ség­be­eset­ten or­dí­tott:

– Ne jöj­jön kö­ze­lebb!

– Mi a baj? – kér­dez­tem ki­a­bál­va.

– A sod­ro­nyok tel­jes ter­he­lés alatt van­nak!

Így az­tán si­et­ve vissza­tér­tem az elő­ző he­lyem­re.

Tel­tek a per­cek, és nem lát­szot­tak je­lei an­nak, hogy tör­té­nik va­la­mi. Az­tán ész­re­vet­tem, hogy a sod­ro­nyok las­san meg­fe­szül­nek, és tel­jes hosszu­kon a le­ve­gő­be emel­ked­nek.

Dél felé néz­tem, a nye­reg haj­la­ta felé – és meg­pil­lan­tot­tam a vá­rost. On­nan, ahol ül­tem, egye­lő­re csak az elül­ső tor­nyok csú­csát lát­tam a nye­reg föld­je és szik­lái fe­lett: las­san, fo­ko­za­to­san emel­ke­dett, és egy­re több ré­sze vált lát­ha­tó­vá.

A sod­ro­nyo­kat szé­les ív­ben el­ke­rül­ve oda­men­tem a tar­tó­osz­lo­pok­hoz, és el­néz­tem a vá­gá­nyok men­tén a vá­ros felé. Gyöt­rel­mes las­sú­ság­gal húz­ta fel­fe­lé ma­gát az emel­ke­dőn, míg­nem csak pár láb­nyi­ra volt az öt ke­rék-csi­gá­tól, ame­lyek a nye­reg haj­la­ta fe­lett tar­tot­ták a sod­ro­nyo­kat. Ek­kor meg­állt, és a Von­ta­tók megint je­lez­tek egy­más­nak.

Ek­kor egy hossza­dal­mas és bo­nyo­lult mű­ve­let vet­te kez­de­tét, amely­nek so­rán sor­ban meg­la­zí­tot­ták a sod­ro­nyo­kat, és le­bon­tot­ták a csi­gák tar­tó­ke­re­te­it. Vé­gig­néz­tem az első szét­sze­re­lé­sét, az­tán unat­koz­ni kezd­tem. Rá­jöt­tem, hogy éhes va­gyok, és mert gya­ní­tot­tam, hogy nem ma­ra­dok le sem­mi ér­de­kes­ről, a kuny­hó­ba si­et­tem, és ételt me­le­gí­tet­tem ma­gam­nak. Malc­hus­kin nem buk­kant fel, noha az összes hol­mi­ja a kuny­hó­ban vár­ta.

Nem kap­kod­tam el az evést, ab­ban a tu­dat­ban, hogy leg­alább két órám van, amíg foly­ta­tó­dik a csör­lő­zés. Él­vez­tem az egye­dül­lé­tet és a vál­to­zást az el­múlt na­pok meg­eről­te­tő mun­ká­ja után.

Ami­kor el­hagy­tam a kuny­hót, eszem­be ju­tott a mi­li­cis­ta fi­gyel­mez­te­té­se, mi­sze­rint a mun­ká­sok bajt okoz­hat­nak, ezért el­sé­tál­tam a há­za­ik­hoz. Leg­töb­ben a házuk előtt ül­dö­gél­tek a föl­dön, és a csi­gák kö­rü­li mun­ká­la­to­kat fi­gyel­ték. Né­há­nyan be­szél­get­tek, pon­to­sab­ban len­dü­le­te­sen mu­to­gat­va, han­go­san vi­tat­koz­tak, de úgy ítél­tem meg, hogy a mi­li­cis­ta ott lá­tott ve­szélyt, ahol az nem lé­te­zett. Ha­ma­ro­san vissza­bal­lag­tam a vá­gá­nyok­hoz.

Fel­néz­tem a nap­ra: már nem sok hi­ány­zott az este ér­ke­zé­sé­hez. Úgy szá­mí­tot­tam, hogy a csör­lő­zés már nem so­ká­ig fog tar­ta­ni, mi­után a csi­gák nem lesz­nek út­ban, és a vá­ros­nak a hát­ra­lé­vő utat eny­he lej­tőn kell meg­ten­nie.

Vé­gül az utol­só tar­tó­szer­ke­ze­tet is szét­sze­rel­ték, és mind az öt sod­rony megint fe­szes volt. Rö­vid vá­ra­ko­zás kö­vet­ke­zett, az­tán a tar­tó­osz­lo­pok­nál álló Von­ta­tó je­lé­re a vá­ros meg­in­dult, és las­san ha­ladt elő­re – le­fe­lé a lej­tőn, egye­ne­sen fe­lénk. El­len­tét­ben az­zal, amit kép­zel­tem, a vá­ros nem kez­dett el ma­gá­tól gu­rul­ni a ked­ve­ző­en lej­tő sí­ne­ken. A sod­ro­nyok fe­sze­sek ma­rad­tak, ami azt je­len­tet­te, hogy to­vább­ra is húz­nia kel­lett ma­gát. Ami­kor kö­ze­lebb ér­tem a két Von­ta­tó­hoz, fel­fe­dez­tem, hogy már nem olyan fe­szül­tek, mint az elő­ző órák so­rán, de az éber­sé­gük nem ha­gyott alább. Az egész mű­ve­let alatt min­den fi­gyel­mük­kel a kö­ze­le­dő vá­ros­ra össz­pon­to­sí­tot­tak.

Vé­gül, ami­kor az óri­á­si épít­ményt alig tíz yard vá­lasz­tot­ta el a sí­nek vé­gé­től, a jel­ző fel­emel­te és a feje fe­lett tar­tot­ta vö­rös zász­ló­ját. Az elül­ső to­rony tel­jes szé­les­sé­gén egy jó­ko­ra ab­lak nyúlt vé­gig, és az ott fel­so­ra­ko­zott em­be­rek kö­zül az egyik fel­tar­tott egy ugyan­olyan zász­lót. Má­sod­per­cek­kel ké­sőbb a vá­ros meg­állt.

Ek­kor két perc szü­net kö­vet­ke­zett, az­tán egy fér­fi lé­pett ki a to­rony egyik aj­ta­ján, meg­állt egy fe­let­tünk lévő te­ra­szon, és le­ki­ál­tott:

– Min­den rend­ben! Rög­zí­tet­ték a fé­ke­ket. Most már la­zít­ha­tunk!

A Von­ta­tók ki­jöt­tek a fém­pajzs mö­gül, és lát­vá­nyos moz­du­la­tok­kal ki­nyúj­tóz­tat­ták tag­ja­i­kat. Két­ség­kí­vül sú­lyos ide­gi és men­tá­lis ter­he­lés érte őket az el­múlt órák so­rán. Egyi­kük nyíl­egye­ne­sen oda­ment a vá­ros szé­lé­hez, és le­vi­zel­te az ol­da­lát. Vissza­vi­gyor­gott a má­sik­ra, az­tán fel­ka­pasz­ko­dott egy pe­rem­re, majd fel­fe­lé má­szott ma­gán az épít­mé­nyen, míg el nem érte a te­raszt.

A má­sik Von­ta­tó vé­gig­ment a sod­ro­nyok mel­lett – ame­lyek most már jól lát­ha­tó­an la­zák vol­tak –, és ha­ma­ro­san be­le­ve­szett a vá­ros alat­ti sö­tét­ség­be. A mi­li­cis­ták fenn­tar­tot­ták a vé­dő­gyű­rűt, de már ők is sok­kal nyu­god­tabb­nak lát­szot­tak.

A lát­vá­nyos mű­sor vé­get ért. At­tól, hogy ilyen kö­zel vol­tam a vá­ros­hoz, erős kész­te­tést érez­tem, hogy ma­gam is be­men­jek, de nem tud­tam, hogy sza­bad-e. Csak Vic­to­ri­át lá­to­gat­hat­tam vol­na meg, és va­ló­szí­nű­nek tar­tot­tam, hogy ő is dol­go­zik va­la­hol. Ezen­fe­lül Malc­hus­kin azt mond­ta, hogy ma­rad­jak a mun­ká­sok mel­lett, és úgy gon­dol­tam, hogy nem kéne meg­szeg­nem az uta­sí­tá­sát.

Mi­alatt a kuny­hó felé bal­lag­tam, egy, a vá­ros fe­lől ér­ke­ző fér­fi oda­lé­pett hoz­zám, és meg­szó­lí­tott:

– Ön Mann inas?

– Én va­gyok.

– Ja­i­me Col­lings, a Ke­res­ke­dő céh­től. Sín­fek­te­tő Malc­hus­kin mond­ta, hogy van itt né­hány bér­mun­kás, aki­ket ki kel­le­ne fi­zet­ni.

– Ez így van.

– Há­nyan van­nak? – kér­dez­te Col­lings.

– A mi csa­pa­tunk­ban ti­zen­öt­en. De van­nak itt más csa­pa­tok is.

– Va­la­mi pa­nasz?

– Ezt hogy érti? – kér­dez­tem.

– Pa­na­szok. Bár­mi­fé­le baj, mun­ka­meg­ta­ga­dás, ilyes­mik.

– Egy ki­csit las­sú­ak, és Malc­hus­kin foly­ton ki­a­bál ve­lük.

– Meg­tör­tént, hogy nem vol­tak haj­lan­dók dol­goz­ni?

– Nem.

– Jól van. Tud­ja, hogy ki a ve­ze­tő­jük?

– Egy Ra­fa­el nevű fér­fi, aki be­szél an­go­lul.

– Ak­kor ő pont jó lesz.

Együtt sé­tál­tunk a kuny­hók felé, és meg­ta­lál­tuk a mun­ká­so­kat. Amint meg­pil­lan­tot­ták Col­ling­st, va­la­mennyi­en el­hall­gat­tak.

Meg­mu­tat­tam Ra­fa­elt. Col­lings a sa­ját nyel­vén be­szélt hoz­zá, és az egyik fér­fi szin­te azon­nal el­kez­dett ha­ra­go­san ki­a­bál­ni. Ra­fa­el nem tö­rő­dött vele, csak Col­lingsra fi­gyelt, de egy­ér­tel­mű volt, hogy a mun­ká­sok el­len­sé­ge­sen vi­szo­nyul­nak a Ke­res­ke­dő­höz. Megint ki­a­bált va­la­ki, és ha­ma­ro­san töb­ben csat­la­koz­tak hoz­zá. Col­lings és Ra­fa­el kö­rül ki­sebb tö­meg ala­kult ki. Né­há­nyan be­nyúl­tak a szo­ro­san össze­tö­mö­rü­lő tes­tek kö­zött, és ol­dal­ba bök­dös­ték Col­ling­st.

– Szük­sé­ge van se­gít­ség­re? – ki­a­bál­tam neki, de a hang­za­var­ban nem hal­lot­ta meg. Kö­ze­lebb men­tem hoz­zá, és meg­is­mé­tel­tem a kér­dést.

– Hív­jon ide négy mi­li­cis­tát! – ki­ál­tott vissza an­go­lul. – És mond­ja meg ne­kik, hogy fog­ják vissza ma­gu­kat!

Egy pil­la­na­tig még a vi­tat­ko­zó em­be­re­ket fi­gyel­tem, az­tán el­si­et­tem on­nan. A tar­tó­osz­lo­pok­nál volt egy ki­sebb csa­pat­ra való mi­li­cis­ta, fe­lé­jük vet­tem az irányt. Nyil­ván­va­ló­an meg­hal­lot­ták a ki­a­bá­lást, és már­is a mun­ká­sok felé néz­tek. Ami­kor meg­lát­tak, amint fut­va tar­tot­tam fe­lé­jük, ha­tan ki­vál­tak a csa­pat­ból, és ro­han­ni kezd­tek.

– Col­lings négy mi­li­cis­tát kér! – zi­hál­tam ne­kik, ami­kor össze­ta­lál­koz­tunk.

– Annyi nem elég. Ezt bíz­za rám, fiam!

A fér­fi, aki vá­la­szolt – nyil­ván ő volt a pa­rancs­nok –, fü­tyült egyet, és in­tett a hát­ra­ha­gyott em­be­rek­nek. Még négy mi­li­cis­ta el­hagy­ta az őr­he­lyét, és oda­fu­tott hoz­zánk. Az­tán a tíz ka­to­na tel­jes se­bes­ség­gel ro­hant a vita hely­szí­ne felé, én ki­csi­vel le­ma­rad­va kö­vet­tem őket.

Col­lings még ek­kor is a tö­meg kö­ze­pén vi­tat­ko­zott. A mi­li­cis­ták anél­kül, hogy be­szél­tek vol­na vele, ne­ki­ron­tot­tak a mun­ká­sok­nak, és a szám­szer­í­ju­kat fur­kós­bot­ként hasz­nál­va ütöt­ték-vág­ták őket. Col­lings hir­te­len meg­for­dult, és ki­a­bált va­la­mit a mi­li­cis­ták­nak, de há­tul­ról nya­kon ra­gad­ták, le­rán­tot­ták a föld­re, és össze­vissza rug­dos­ták.

A mi­li­cis­tá­kat szem­mel lát­ha­tón fel­ké­szí­tet­ték az ef­fé­le harc­ra, mert hig­gad­tan és gyor­san mo­zog­tak, to­váb­bá rend­kí­vül pon­to­san hasz­nál­ták a rög­tön­zött bun­kó­kat. Egy pil­la­na­tig döb­ben­ten fi­gyel­tem, az­tán be­fúr­tam ma­gam a so­ka­ság­ba, hogy el­ér­jem Col­ling­st. Az egyik bér­mun­kás meg­mar­kol­ta az ar­co­mat, és a sze­mem­re nyom­ta az uj­ja­it. Meg­pró­bál­tam el­rán­ta­ni a fe­je­met, de egy má­sik fér­fi se­gí­tett a tá­madóm­nak. Az­tán hir­te­len ki­sza­ba­dul­tam. Azt lát­tam, hogy mind­ket­ten a föl­dön fek­sze­nek. A mi­li­cis­ta, aki meg­men­tett, nem adta je­lét an­nak, hogy fel­is­mert, csak to­vább csé­pel­te a mun­ká­so­kat.

A tö­meg mind na­gyobb­ra nőtt, mert más he­lyi fér­fi­ak is jöt­tek, hogy se­gít­se­nek a tár­sa­ik­nak. Nem tö­rőd­tem ez­zel, és megint be­le­ve­tet­tem ma­gam a so­ka­ság sű­rű­jé­be, to­vább­ra is azért, hogy el­ér­jem Col­ling­st. Egy kes­keny há­tat lát­tam ma­gam előtt, a vé­kony, fe­hér ing lucs­ko­san ta­padt a bőr­re. Gon­dol­ko­dás nél­kül a fér­fi nya­ka köré fon­tam a ka­ro­mat, hát­ra­húz­tam a fe­jét, és fültö­vön vág­tam, mire el­te­rült a föl­dön. Egy má­sik mun­kás ke­rült elém, aki­nél ugyan­ez­zel a fo­gás­sal pró­bál­koz­tam, de mi­előtt be­vi­het­tem vol­na az ütést, ol­dal­ba rú­gott va­la­ki, és el­zu­han­tam.

A lá­bak út­vesz­tő­jén át meg­lát­tam Col­ling­st: ha­son fe­küdt, két ke­zé­vel véd­te a fe­jét, a mun­ká­sok pe­dig fo­lya­ma­to­san rug­dos­ták. Meg­pró­bál­tam oda­mász­ni hoz­zá, de en­gem is meg­rú­gott va­la­ki. A kö­vet­ke­ző rú­gás már a fe­je­met érte, és el­vesz­tet­tem az esz­mé­le­te­met. Pár pil­la­nat­tal ké­sőbb ma­gam­hoz tér­tem, és érez­tem a tes­tem­re zá­po­ro­zó rú­gá­so­kat. Col­lingshoz ha­son­ló­an én is a ke­zem­mel igye­kez­tem vé­de­ni a fe­je­met, köz­ben ar­ra­fe­lé kúsz­tam, amer­re utol­já­ra lát­tam a Ke­res­ke­dőt.

Min­den irány­ban lá­bak és tes­tek moz­gó és hul­lám­zó er­dő­je vett kö­rül, és min­den­hon­nan dü­hödt or­dí­tá­so­kat hal­lot­tam. Egy pil­la­nat­ra fel­emel­tem a fe­je­met, és lát­tam, hogy már csak né­hány ujj­nyi­ra va­gyok Col­ling­stól. To­vább von­szol­tam ma­gam, míg­nem mel­let­te ku­po­rog­tam a föl­dön. Pró­bál­tam fel­áll­ni, de egy rú­gás azon­nal le­te­rí­tett.

Meg­le­pőd­ve jöt­tem rá, hogy Col­lings még ma­gá­nál van. Mi­után mel­lé zu­han­tam, át­fon­ta a kar­ját a vál­la­mon, és a fü­lem­be ki­a­bált:

– Ami­kor szó­lok, áll­jon fel!

El­telt egy pil­la­nat, és meg­érez­tem, hogy Col­lings meg­szo­rít­ja a vál­la­mat, és meg­hal­lot­tam a ki­ál­tá­sát:

– Most!

Ha­tal­mas erő­fe­szí­tés­sel fel­lök­tük ma­gun­kat, és si­ke­rült fel­áll­nunk. Col­lings azon­nal el­en­ge­dett, és az ök­lét egy mun­kás ar­cá­nak kel­lős kö­ze­pé­be vág­ta. Én nem vol­tam elég ma­gas az ilyes­mi­hez, leg­fel­jebb annyit tud­tam ten­ni, hogy a kö­nyö­köm­mel gyo­mor­szá­jon ütöt­tem va­la­kit. Ek­kor bal­sze­ren­csém­re kap­tam egy ütést a nya­kam­ra, és megint el­dől­tem. Va­la­ki ka­ron ra­ga­dott, és talp­ra rán­tott – Col­lings volt az.

– Tart­son ki! – har­sog­ta, köz­ben kö­rém fon­ta a kar­ját, és a mell­ka­sá­hoz hú­zott. Én is igye­kez­tem áll­va ma­rad­ni, bár fogy­tán volt az erőm. – Min­den rend­ben lesz! Tart­son ki!

Kö­rü­löt­tünk a vad to­lon­gás egy­re las­sult, és vé­gül meg­szűnt. Az em­be­rek el­hát­rál­tak a kö­ze­lünk­ből, én pe­dig ne­ki­ros­kad­tam Col­lingsnak.

Na­gyon kába vol­tam, és min­dent vö­rös köd­fel­hőn át lát­tam. Az­tán meg­pil­lan­tot­tam a mi­li­cis­tá­kat: tá­gas kör­ben áll­tak, fel­hú­zott szám­szer­í­ju­kat cél­ra tar­tot­ták. A mun­ká­sok ri­ad­tan tá­vo­lod­tak tő­lük. Ek­kor el­vesz­tet­tem az esz­mé­le­te­met.

Kö­rül­be­lül egy perc múl­va ma­gam­hoz tér­tem. A föl­dön fe­küd­tem, az egyik mi­li­cis­ta mel­let­tem állt, és fö­lém ha­jolt.

– Rend­ben van a fiú! – ki­a­bál­ta, és ott ha­gyott.

A fáj­da­lom­tól han­go­san fel­nyög­ve az ol­da­lam­ra for­dul­tam, és azt lát­tam, hogy va­la­mi­vel odébb Col­lings és a Mi­lí­cia ve­ze­tő­je in­du­la­to­san vi­tat­koz­nak. Kö­rül­be­lül öt­ve­nyard­nyi­ra a mun­ká­sok egy csa­pat­ba gyűl­ve áll­tak, és mi­li­cis­ták vet­ték kö­rül őket.

Meg­pró­bál­tam talp­ra ver­gőd­ni, és csak a má­so­dik pró­bál­ko­zás­ra si­ke­rült. Szé­de­leg­ve áll­tam, és Col­ling­sot fi­gyel­tem, aki to­vább ve­sze­ke­dett. Pár pil­la­nat­tal ké­sőbb a mi­li­cis­ta tiszt oda­ment a mun­ká­sok­hoz, Col­lings pe­dig hoz­zám si­e­tett, és meg­kér­dez­te:

– Hogy érzi ma­gát?

Vi­gyo­rog­ni pró­bál­tam, de az ar­com fel volt da­gad­va, és fájt. Csak annyi­ra fu­tot­ta, hogy a sze­me­met ki­dül­leszt­ve bá­mul­tam rá. A Ke­res­ke­dő be­szer­zett egy nagy, vö­rös zú­zó­dást az arca egyik ol­da­lá­ra, és a duz­za­nat­tól a sze­me már alig lát­szott. Ész­re­vet­tem, hogy a jobb ke­zét a de­re­kán tart­ja.

– Én jól va­gyok – fe­lel­tem.

– Le­het, de vér­zik.

– Hol? – kér­dez­tem, köz­ben fel­emel­tem a ke­ze­met, meg­ta­po­gat­tam a nya­ka­mat, ami ke­gyet­le­nül fájt, és me­leg ned­ves­sé­get érez­tem a bő­rö­mön. Col­lings elém lé­pett, és meg­vizs­gál­ta a se­bet.

– Csak egy ron­da hor­zso­lás – ál­la­pí­tot­ta meg vé­gül. – Sze­ret­ne vissza­men­ni a vá­ros­ba, és ke­zel­tet­ni a se­bét?

– Nem – vá­la­szol­tam rög­tön. – De mi a po­kol tör­tént itt?

– A mi­li­cis­ták túl­re­a­gál­ták a dol­got. Mint­ha azt mond­tam vol­na ön­nek, hogy né­gyet hoz­zon.

– Nem hall­gat­tak rám.

– Hát nem, ők nem olyan faj­ták.

– De mi­ről szólt ez az egész? – tu­da­kol­tam kí­ván­csi­an. – Hosszú ide­ig együtt dol­goz­tam ezek­kel az em­be­rek­kel, és még so­sem tá­mad­tak meg min­ket.

– Rég­óta gyűlt már ben­nük a ke­se­rű­ség – ma­gya­ráz­ta Col­lings. – Fő­leg ab­ban a há­rom­ban, ame­lyik­nek a fe­le­sé­ge a vá­ros­ban van. Nem fog­nak el­men­ni az asszo­nyok nél­kül.

– Ezek az em­be­rek a vá­ros­ból jöt­tek? – kér­dez­tem, mert nem vol­tam biz­tos ab­ban, hogy jól ér­tet­tem.

– Nem. Azt mond­tam, hogy a fe­le­sé­gük van ott. Ők mind he­lyi­ek, egy kö­ze­li fa­lu­ban él­nek.

– Én is így tud­tam. De a fe­le­sé­gek mit ke­res­nek a vá­ros­ban?

– Meg­vet­tük őket.