7
VICTORIA és én egyetértettünk abban, hogy össze kéne házasodnunk, amilyen hamar csak lehet. Azt mondta, hogy következő mérföld alatt ki fogja deríteni, miféle formaságokat kell elintéznünk, és hogy összeházasodhatunk-e a következő, vagy az azután következő szabadságom alatt. Addig persze vissza kellett térnem a kinti feladataimhoz.
Amint kiértem a város alól, azonnal láttam, hogy a munka sokat haladt. A város közvetlen környékét megtisztították minden akadálytól. Az ideiglenes épületek nyomtalanul eltűntek, nem álltak elektromos hajtású járművek a töltőállomásoknál – valószínűleg mindegyik a nyergen túl dolgozott. A legnagyobb különbség az volt, hogy öt sodrony vezetett a város északi szélétől észak felé. A földön feküdtek a vágányok mellett, és a nyereg hajlatánál tűntek el a szemem elől. A vágányok mellett milicisták őrködtek, a legtöbben fel-alá járkálva.
Gyors léptekkel haladtam felfelé az emelkedőn, és gyanítottam, hogy Malchuskin elfoglalt lehet. Amikor felértem a tetőre, a gyanúm igazolást nyert, mert a távolban, ahol a sínek véget értek, rengetegen nyüzsögtek a jobb belső vágány körül. Azon túl több munkacsapat fémszerkezeteken dolgozott, de ebből a távolságból nem tudtam megállapítani, hogy azok mire valók. Megszaporáztam a lépteimet, szinte futottam a vágányok vége felé.
A gyaloglás tovább tartott, mint vártam, mert a leghosszabb sínpár immár másfél mérföld hosszú volt. A nap már magasan járt, és mire megtaláltam Malchuskint, illetve a csapatát, dőlt rólam a verejték.
Malchuskin szinte csak egy biccentésre méltatott, majd levettem a zubbonyomat, és beszálltam.
A munkások azon fáradoztak, hogy kiépítsék ezt a vágányt, mígnem ugyanolyan hosszú lesz, mint a többi, csakhogy itt sziklakemény altalajba ütköztek. Jóllehet ez azt jelentette, hogy nem volt szükség betonalapokra, a talpfáknak kellő mélyedéseket csak a legfáradságosabb munkával lehetett kiásni.
Találtam egy csákányt egy, a közelben álló teherautón, és munkához láttam. Azok a sokkal finomabb és elvontabb problémák, amikkel a városban találkoztam, hamarosan nagyon távolinak tűntek.
A pihenőidők alatt megtudtam Malchuskintól, hogy ezt a szakaszt leszámítva majdnem minden készen áll a csörlőzésre. A sodronyokat kihúzták, a tartóoszlopokat felállították. Malchuskin elvitt az utóbbiakhoz, és megmutatta, milyen mélyre ásták be az acélgerendákat, hogy a szerkezet kellően erős legyen. Három tartóoszlopot már befejeztek, és feltették rájuk a sodronyokat is. Egynek az építése a végéhez közeledett, az ötödiket ekkor kezdték összeszerelni.
A helyszínen dolgozó céhtagok kivétel nélkül nyugtalannak tűntek, és megkérdeztem Malchuskintól, hogy ennek mi lehet az oka.
– Az idő – felelte. – Az utolsó csörlőzés óta huszonhárom napra volt szükségünk ahhoz, hogy ilyen hosszan lefektessük a síneket. A jelenlegi becslés szerint holnap reggel csörlőzhetjük a várost, ha nem jön közbe semmi. Az huszonnégy nap, igaz? Ezúttal a legjobb esetben is alig két mérföldnyit vontathatjuk a várost, vagy még annyit sem… de ezen idő alatt az optimum újabb két és mérföldet halad előre. Vagyis, miután végzünk, még mindig fél mérfölddel több lesz a lemaradás az optimumtól, mint az utolsó csörlőzés alkalmával.
– Nem tudjuk behozni?
– Talán a következő csörlőzésnél. Tegnap este beszéltem pár Vontatóval. Úgy számítják, hogy a következő alkalommal egy rövid csörlőzés következik, aztán két hosszabb. Aggódnak azok miatt a hegyek miatt – tette hozzá, és észak felé intett.
– Nem tudjuk megkerülni őket? – kérdeztem, mert láttam, hogy északkelet felé a hegyek kicsit alacsonyabbnak tűnnek.
– Megtehetnénk… de az optimum felé a legrövidebb irány az északi. Minden oldalirányú kitérés tovább növeli azt a távolságot, amit meg kell tennünk.
Nem értettem mindent, amit mondott nekem, de azt felfogtam, hogy sietnünk kell.
– Azért van egy jó dolog is – folytatta Malchuskin. – A művelet után megválunk ezektől a kintiektől. A Jövőfelderítő céh emberei találtak egy nagyobb települést északon, és az ottaniak elkeseredetten szeretnének dolgozni. Na, ilyennek szeretem én őket. Minél éhesebbek, annál keményebben dolgoznak… legalábbis egy darabig.
A munka folytatódott. Azon az estén csak napnyugta után végeztünk. Malchuskin és más Sínfektetők egyre durvább és hathatósabb átkokkal hajszolták a munkásokat. Nem volt időm arra, hogy így vagy úgy reagáljak, mert a céhtagok és jómagam is keményen dolgoztunk. Mire beértünk a kunyhóba, hogy nyugovóra térjünk, teljesen kimerültem.
Reggel Malchuskin korán elment, és előtte még utasított, hogy vigyem át a munkaterület másik oldalára Rafaelt és a többieket. Mire megérkeztem oda, ő és három Sínfektető javában vitatkoztak a sodronyokat előkészítő céhtagokkal. Munkába állítottam az embereket a vágányon, de kíváncsi voltam a vitára. Amikor Malchuskin végül odajött hozzánk, nem mondott semmit, csak nagy lendülettel elkezdett dolgozni, és dühösen kiabált Rafaellel.
Valamivel később, amikor rövid pihenőt tartottunk, megkérdeztem tőle, hogy mi történt.
– Ezek a Vontatók… – morogta még ekkor is indulatosan. – Most rögtön el akarják kezdeni a csörlőzést, még mielőtt befejezzük a vágányt.
– És azt meg tudják csinálni?
– Meg… azt mondják, beletelik némi időbe, mire feljuttatják a várost a nyeregre, és addig befejezhetjük azt, ami még hátravan. De nem fogjuk hagyni.
– Miért nem? Észszerű megoldásnak tűnik.
– Mert az azzal járna, hogy a sodronyok alatt kellene dolgoznunk – magyarázott Malchuskin. – A sodronyokra óriási húzóerő hat, különösen akkor, amikor a város egy olyan emelkedőn megy felfelé, mint ami a nyereg előtt van. Nem látott még sodronyszakadást, ugye? – Költői kérdés volt, eddig még csak azt sem tudtam, hogy sodronyokkal vontatják a várost. – Kettévágja az embert, még mielőtt meghallaná a reccsenést – fejezte be elkomorodva Malchuskin.
– Akkor miben állapodtak meg?
– Kaptunk egy órát, hogy befejezzük, aztán mindenképpen elkezdik a csörlőzést.
Még három sínszakaszt kellett lefektetnünk. Adtunk pár perc pihenőt az embereknek, aztán ismét nekilendültünk. Mivel négy céhtag csapata összpontosult ezen az egyetlen területen, gyorsan haladtunk, de még így is majdnem az egész óra kellett ahhoz, hogy befejezzük a vágányt.
Malchuskin nem kevés elégedettséggel jelzett a Vontatóknak, hogy elkészültünk. Összeszedtük és oldalra hordtuk a szerszámokat.
– Most mi jön? – kérdeztem Malchuskintól.
– Várunk. Én visszamegyek a városba, és alszom egyet. Holnap újrakezdjük.
– Én mit csináljak?
– A maga helyében végignézném a műveletet. Érdekesnek fogja találni. Egyébként meg, ki kell fizetnünk ezeket az embereket. Még ma ideküldök egy Kereskedőt. Amíg megérkezik, tartsa itt őket! Én reggel fogok visszajönni.
– Rendben – feleltem –, még valami?
– Semmi különös. A csörlőzés alatt a Vontató céh emberei irányítanak mindent, úgyhogy, ha azt mondják, hogy ugorjon, akkor ugorjon. Lehet, hogy kell még valamit csinálni a vágányokkal, tehát legyen készenlétben. De szerintem a vágányok rendben vannak. Már ellenőrizték őket.
Hátat fordított nekem, és elballagott a kunyhója felé. Nagyon fáradtnak tűnt. A munkások is bementek a kunyhóikba, és hamarosan magamra maradtam. Malchuskin megijesztett azzal, amit a sodronyszakadás veszélyéről mondott, ezért biztonságosnak ítélt távolságban telepedtem le a földre.
A tartóoszlopok környékén senki sem mozgott. Mostanra mind az öt sodronyt felrakták, és most a vágányok mellett hevertek a talajon. Az oszlopoknál két Vontató dolgozott, sejtésem szerint az utolsó ellenőrzést végezték.
A nyereg hajlatánál emberek jelentek meg, és két sorban vonultak felénk. A távolság miatt nem láttam, kik azok, de azt igen, hogy körülbelül száz yardonként megáll egy-egy ember, és lecövekel a vágány mellett. Amikor a folyton apadó létszámú csoportok közelebb értek, rájöttem, hogy valamennyien számszeríjjal felfegyverkezett milicisták. Mire odaértek a tartóoszlopokhoz, már csak nyolcan maradtak, és védőgyűrűt alakítottak ki az állványzatok körül. Néhány perccel később az egyik odajött hozzám, és megszólított:
– Ki maga?
– Helward Mann inas.
– Mit keres itt?
– Azt mondták, nézzem meg a csörlőzést.
– Jól van, de ne menjen közelebb! Hány külvilági van itt?
– Nem tudom biztosan – feleltem. – Úgy hatvanan lehetnek, azt hiszem.
– A vágányokon dolgoztak?
– Igen.
A férfi elvigyorodott, mialatt válaszolt:
– Ezek szerint rohadtul fáradtak ahhoz, hogy zűrt csináljanak. Akkor ez rendben van. Ha gondot okoznak, szóljon!
Azzal elvonult, és csatlakozott más milicistákhoz. Hogy a munkások miféle bajt tudnának okozni, azt elképzelni sem tudtam, de úgy vettem észre, hogy a milicisták furcsán viselkednek velük. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamikor a múltban a kintiek megrongálták a síneket vagy a sodronyokat, de nem hittem, hogy azok közül, akikkel együtt dolgoztam a napokban, bárki veszélyt jelentene ránk.
A vágányok mellett őrködő milicisták veszedelmesen közel voltak a sodronyokhoz, de nem látszott rajtuk, hogy törődnének ezzel. Türelmesen járkáltak fel és alá, ki-ki a számára kijelölt szakaszon.
Észrevettem, hogy a tartóoszlopoknál várakozó Vontatók fémpajzsok mögé húzódtak be, amelyek közvetlenül az oszlopok mögött álltak. Az egyikük nagy, vörös zászlót tartott a kezében, és távcsővel nézett a nyereg felé. Én is arra néztem, és felfedeztem egy apró alakot, aki az öt kerék-csiga tartószerkezeténél állt. Amennyire meg tudtam Ítélni, a hátát mutatta felénk. Hirtelen megfordult, és lengetni kezdte a zászlóját, hogy felhívja magára az oszlopoknál várakozók figyelmét. A dereka alatt mozgatta széles ívben jobbra-balra a zászlót. Az oszlopnál várakozó másik zászlós férfi kilépett a pajzs mögül, és a mozdulatokat megismételve nyugtázta a jelzést.
Pár másodperccel később észrevettem, hogy a sodronyok lassan a város felé siklanak a földön, míg a nyeregnél a kerék-csigák lassan forogtak. Aztán a sodronyok sorban megálltak, jóllehet a java részük még ekkor is a földön feküdt. Feltételeztem, hogy ez a saját súlyuk miatt lehet, mert az oszlopok és a csigák előtti szakaszok a levegőben voltak.
– Add le a szabad jelzést! – kiabálta a pajzs mögött álló Vontató, és a társa meglengette a zászlót, ezúttal a feje felett. A nyergen várakozó ember megismételte a jelzést, majd kisietett oldalra, és eltűnt a szemem elől.
Kíváncsian vártam, hogy mi következik, bár egyelőre úgy tűnt, nem történik semmi. A milicisták tovább járkáltak, a sodronyok középső része pedig továbbra is a földön nyújtózott végig. Végül úgy döntöttem, hogy odamegyek a Vontatókhoz, és megkérdezem tőlük, mi a helyzet.
Amint talpra álltam, és elindultam feléjük, a zászlós férfi két kézzel integetett, és kétségbeesetten ordított:
– Ne jöjjön közelebb!
– Mi a baj? – kérdeztem kiabálva.
– A sodronyok teljes terhelés alatt vannak!
Így aztán sietve visszatértem az előző helyemre.
Teltek a percek, és nem látszottak jelei annak, hogy történik valami. Aztán észrevettem, hogy a sodronyok lassan megfeszülnek, és teljes hosszukon a levegőbe emelkednek.
Dél felé néztem, a nyereg hajlata felé – és megpillantottam a várost. Onnan, ahol ültem, egyelőre csak az elülső tornyok csúcsát láttam a nyereg földje és sziklái felett: lassan, fokozatosan emelkedett, és egyre több része vált láthatóvá.
A sodronyokat széles ívben elkerülve odamentem a tartóoszlopokhoz, és elnéztem a vágányok mentén a város felé. Gyötrelmes lassúsággal húzta felfelé magát az emelkedőn, mígnem csak pár lábnyira volt az öt kerék-csigától, amelyek a nyereg hajlata felett tartották a sodronyokat. Ekkor megállt, és a Vontatók megint jeleztek egymásnak.
Ekkor egy hosszadalmas és bonyolult művelet vette kezdetét, amelynek során sorban meglazították a sodronyokat, és lebontották a csigák tartókereteit. Végignéztem az első szétszerelését, aztán unatkozni kezdtem. Rájöttem, hogy éhes vagyok, és mert gyanítottam, hogy nem maradok le semmi érdekesről, a kunyhóba siettem, és ételt melegítettem magamnak. Malchuskin nem bukkant fel, noha az összes holmija a kunyhóban várta.
Nem kapkodtam el az evést, abban a tudatban, hogy legalább két órám van, amíg folytatódik a csörlőzés. Élveztem az egyedüllétet és a változást az elmúlt napok megerőltető munkája után.
Amikor elhagytam a kunyhót, eszembe jutott a milicista figyelmeztetése, miszerint a munkások bajt okozhatnak, ezért elsétáltam a házaikhoz. Legtöbben a házuk előtt üldögéltek a földön, és a csigák körüli munkálatokat figyelték. Néhányan beszélgettek, pontosabban lendületesen mutogatva, hangosan vitatkoztak, de úgy ítéltem meg, hogy a milicista ott látott veszélyt, ahol az nem létezett. Hamarosan visszaballagtam a vágányokhoz.
Felnéztem a napra: már nem sok hiányzott az este érkezéséhez. Úgy számítottam, hogy a csörlőzés már nem sokáig fog tartani, miután a csigák nem lesznek útban, és a városnak a hátralévő utat enyhe lejtőn kell megtennie.
Végül az utolsó tartószerkezetet is szétszerelték, és mind az öt sodrony megint feszes volt. Rövid várakozás következett, aztán a tartóoszlopoknál álló Vontató jelére a város megindult, és lassan haladt előre – lefelé a lejtőn, egyenesen felénk. Ellentétben azzal, amit képzeltem, a város nem kezdett el magától gurulni a kedvezően lejtő síneken. A sodronyok feszesek maradtak, ami azt jelentette, hogy továbbra is húznia kellett magát. Amikor közelebb értem a két Vontatóhoz, felfedeztem, hogy már nem olyan feszültek, mint az előző órák során, de az éberségük nem hagyott alább. Az egész művelet alatt minden figyelmükkel a közeledő városra összpontosítottak.
Végül, amikor az óriási építményt alig tíz yard választotta el a sínek végétől, a jelző felemelte és a feje felett tartotta vörös zászlóját. Az elülső torony teljes szélességén egy jókora ablak nyúlt végig, és az ott felsorakozott emberek közül az egyik feltartott egy ugyanolyan zászlót. Másodpercekkel később a város megállt.
Ekkor két perc szünet következett, aztán egy férfi lépett ki a torony egyik ajtaján, megállt egy felettünk lévő teraszon, és lekiáltott:
– Minden rendben! Rögzítették a fékeket. Most már lazíthatunk!
A Vontatók kijöttek a fémpajzs mögül, és látványos mozdulatokkal kinyújtóztatták tagjaikat. Kétségkívül súlyos idegi és mentális terhelés érte őket az elmúlt órák során. Egyikük nyílegyenesen odament a város széléhez, és levizelte az oldalát. Visszavigyorgott a másikra, aztán felkapaszkodott egy peremre, majd felfelé mászott magán az építményen, míg el nem érte a teraszt.
A másik Vontató végigment a sodronyok mellett – amelyek most már jól láthatóan lazák voltak –, és hamarosan beleveszett a város alatti sötétségbe. A milicisták fenntartották a védőgyűrűt, de már ők is sokkal nyugodtabbnak látszottak.
A látványos műsor véget ért. Attól, hogy ilyen közel voltam a városhoz, erős késztetést éreztem, hogy magam is bemenjek, de nem tudtam, hogy szabad-e. Csak Victoriát látogathattam volna meg, és valószínűnek tartottam, hogy ő is dolgozik valahol. Ezenfelül Malchuskin azt mondta, hogy maradjak a munkások mellett, és úgy gondoltam, hogy nem kéne megszegnem az utasítását.
Mialatt a kunyhó felé ballagtam, egy, a város felől érkező férfi odalépett hozzám, és megszólított:
– Ön Mann inas?
– Én vagyok.
– Jaime Collings, a Kereskedő céhtől. Sínfektető Malchuskin mondta, hogy van itt néhány bérmunkás, akiket ki kellene fizetni.
– Ez így van.
– Hányan vannak? – kérdezte Collings.
– A mi csapatunkban tizenöten. De vannak itt más csapatok is.
– Valami panasz?
– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
– Panaszok. Bármiféle baj, munkamegtagadás, ilyesmik.
– Egy kicsit lassúak, és Malchuskin folyton kiabál velük.
– Megtörtént, hogy nem voltak hajlandók dolgozni?
– Nem.
– Jól van. Tudja, hogy ki a vezetőjük?
– Egy Rafael nevű férfi, aki beszél angolul.
– Akkor ő pont jó lesz.
Együtt sétáltunk a kunyhók felé, és megtaláltuk a munkásokat. Amint megpillantották Collingst, valamennyien elhallgattak.
Megmutattam Rafaelt. Collings a saját nyelvén beszélt hozzá, és az egyik férfi szinte azonnal elkezdett haragosan kiabálni. Rafael nem törődött vele, csak Collingsra figyelt, de egyértelmű volt, hogy a munkások ellenségesen viszonyulnak a Kereskedőhöz. Megint kiabált valaki, és hamarosan többen csatlakoztak hozzá. Collings és Rafael körül kisebb tömeg alakult ki. Néhányan benyúltak a szorosan összetömörülő testek között, és oldalba bökdösték Collingst.
– Szüksége van segítségre? – kiabáltam neki, de a hangzavarban nem hallotta meg. Közelebb mentem hozzá, és megismételtem a kérdést.
– Hívjon ide négy milicistát! – kiáltott vissza angolul. – És mondja meg nekik, hogy fogják vissza magukat!
Egy pillanatig még a vitatkozó embereket figyeltem, aztán elsiettem onnan. A tartóoszlopoknál volt egy kisebb csapatra való milicista, feléjük vettem az irányt. Nyilvánvalóan meghallották a kiabálást, és máris a munkások felé néztek. Amikor megláttak, amint futva tartottam feléjük, hatan kiváltak a csapatból, és rohanni kezdtek.
– Collings négy milicistát kér! – ziháltam nekik, amikor összetalálkoztunk.
– Annyi nem elég. Ezt bízza rám, fiam!
A férfi, aki válaszolt – nyilván ő volt a parancsnok –, fütyült egyet, és intett a hátrahagyott embereknek. Még négy milicista elhagyta az őrhelyét, és odafutott hozzánk. Aztán a tíz katona teljes sebességgel rohant a vita helyszíne felé, én kicsivel lemaradva követtem őket.
Collings még ekkor is a tömeg közepén vitatkozott. A milicisták anélkül, hogy beszéltek volna vele, nekirontottak a munkásoknak, és a számszeríjukat furkósbotként használva ütötték-vágták őket. Collings hirtelen megfordult, és kiabált valamit a milicistáknak, de hátulról nyakon ragadták, lerántották a földre, és összevissza rugdosták.
A milicistákat szemmel láthatón felkészítették az efféle harcra, mert higgadtan és gyorsan mozogtak, továbbá rendkívül pontosan használták a rögtönzött bunkókat. Egy pillanatig döbbenten figyeltem, aztán befúrtam magam a sokaságba, hogy elérjem Collingst. Az egyik bérmunkás megmarkolta az arcomat, és a szememre nyomta az ujjait. Megpróbáltam elrántani a fejemet, de egy másik férfi segített a támadómnak. Aztán hirtelen kiszabadultam. Azt láttam, hogy mindketten a földön fekszenek. A milicista, aki megmentett, nem adta jelét annak, hogy felismert, csak tovább csépelte a munkásokat.
A tömeg mind nagyobbra nőtt, mert más helyi férfiak is jöttek, hogy segítsenek a társaiknak. Nem törődtem ezzel, és megint belevetettem magam a sokaság sűrűjébe, továbbra is azért, hogy elérjem Collingst. Egy keskeny hátat láttam magam előtt, a vékony, fehér ing lucskosan tapadt a bőrre. Gondolkodás nélkül a férfi nyaka köré fontam a karomat, hátrahúztam a fejét, és fültövön vágtam, mire elterült a földön. Egy másik munkás került elém, akinél ugyanezzel a fogással próbálkoztam, de mielőtt bevihettem volna az ütést, oldalba rúgott valaki, és elzuhantam.
A lábak útvesztőjén át megláttam Collingst: hason feküdt, két kezével védte a fejét, a munkások pedig folyamatosan rugdosták. Megpróbáltam odamászni hozzá, de engem is megrúgott valaki. A következő rúgás már a fejemet érte, és elvesztettem az eszméletemet. Pár pillanattal később magamhoz tértem, és éreztem a testemre záporozó rúgásokat. Collingshoz hasonlóan én is a kezemmel igyekeztem védeni a fejemet, közben arrafelé kúsztam, amerre utoljára láttam a Kereskedőt.
Minden irányban lábak és testek mozgó és hullámzó erdője vett körül, és mindenhonnan dühödt ordításokat hallottam. Egy pillanatra felemeltem a fejemet, és láttam, hogy már csak néhány ujjnyira vagyok Collingstól. Tovább vonszoltam magam, mígnem mellette kuporogtam a földön. Próbáltam felállni, de egy rúgás azonnal leterített.
Meglepődve jöttem rá, hogy Collings még magánál van. Miután mellé zuhantam, átfonta a karját a vállamon, és a fülembe kiabált:
– Amikor szólok, álljon fel!
Eltelt egy pillanat, és megéreztem, hogy Collings megszorítja a vállamat, és meghallottam a kiáltását:
– Most!
Hatalmas erőfeszítéssel fellöktük magunkat, és sikerült felállnunk. Collings azonnal elengedett, és az öklét egy munkás arcának kellős közepébe vágta. Én nem voltam elég magas az ilyesmihez, legfeljebb annyit tudtam tenni, hogy a könyökömmel gyomorszájon ütöttem valakit. Ekkor balszerencsémre kaptam egy ütést a nyakamra, és megint eldőltem. Valaki karon ragadott, és talpra rántott – Collings volt az.
– Tartson ki! – harsogta, közben körém fonta a karját, és a mellkasához húzott. Én is igyekeztem állva maradni, bár fogytán volt az erőm. – Minden rendben lesz! Tartson ki!
Körülöttünk a vad tolongás egyre lassult, és végül megszűnt. Az emberek elhátráltak a közelünkből, én pedig nekiroskadtam Collingsnak.
Nagyon kába voltam, és mindent vörös ködfelhőn át láttam. Aztán megpillantottam a milicistákat: tágas körben álltak, felhúzott számszeríjukat célra tartották. A munkások riadtan távolodtak tőlük. Ekkor elvesztettem az eszméletemet.
Körülbelül egy perc múlva magamhoz tértem. A földön feküdtem, az egyik milicista mellettem állt, és fölém hajolt.
– Rendben van a fiú! – kiabálta, és ott hagyott.
A fájdalomtól hangosan felnyögve az oldalamra fordultam, és azt láttam, hogy valamivel odébb Collings és a Milícia vezetője indulatosan vitatkoznak. Körülbelül ötvenyardnyira a munkások egy csapatba gyűlve álltak, és milicisták vették körül őket.
Megpróbáltam talpra vergődni, és csak a második próbálkozásra sikerült. Szédelegve álltam, és Collingsot figyeltem, aki tovább veszekedett. Pár pillanattal később a milicista tiszt odament a munkásokhoz, Collings pedig hozzám sietett, és megkérdezte:
– Hogy érzi magát?
Vigyorogni próbáltam, de az arcom fel volt dagadva, és fájt. Csak annyira futotta, hogy a szememet kidüllesztve bámultam rá. A Kereskedő beszerzett egy nagy, vörös zúzódást az arca egyik oldalára, és a duzzanattól a szeme már alig látszott. Észrevettem, hogy a jobb kezét a derekán tartja.
– Én jól vagyok – feleltem.
– Lehet, de vérzik.
– Hol? – kérdeztem, közben felemeltem a kezemet, megtapogattam a nyakamat, ami kegyetlenül fájt, és meleg nedvességet éreztem a bőrömön. Collings elém lépett, és megvizsgálta a sebet.
– Csak egy ronda horzsolás – állapította meg végül. – Szeretne visszamenni a városba, és kezeltetni a sebét?
– Nem – válaszoltam rögtön. – De mi a pokol történt itt?
– A milicisták túlreagálták a dolgot. Mintha azt mondtam volna önnek, hogy négyet hozzon.
– Nem hallgattak rám.
– Hát nem, ők nem olyan fajták.
– De miről szólt ez az egész? – tudakoltam kíváncsian. – Hosszú ideig együtt dolgoztam ezekkel az emberekkel, és még sosem támadtak meg minket.
– Régóta gyűlt már bennük a keserűség – magyarázta Collings. – Főleg abban a háromban, amelyiknek a felesége a városban van. Nem fognak elmenni az asszonyok nélkül.
– Ezek az emberek a városból jöttek? – kérdeztem, mert nem voltam biztos abban, hogy jól értettem.
– Nem. Azt mondtam, hogy a feleségük van ott. Ők mind helyiek, egy közeli faluban élnek.
– Én is így tudtam. De a feleségek mit keresnek a városban?
– Megvettük őket.