2

A FA­LUN túl fák­kal tar­kí­tott, bo­zó­tos vi­dék te­rült el. Eli­za­beth ha­ma­ro­san meg­lát­ta maga előtt az ide­gent, ép­pen egy na­gyobb er­dő­sáv­nál járt. Tud­ta, hogy an­nak a má­sik ol­da­lán fo­lyó ka­nya­rog, azon túl pe­dig ala­csony dom­bok so­ra­koz­nak.

Nem ment kö­ze­lebb az ide­gen­hez, mert egye­lő­re nem akar­ta, hogy az meg­lás­sa, leg­alább ad­dig nem, amíg nem tud­ja meg, hogy hová megy.

Ami­kor a fér­fi be­ért a fák közé, szem elől té­vesz­tet­te, és ek­kor le­szállt a lo­vá­ról. Kan­tár­szá­ron ve­zet­te az ál­la­tot, és ébe­ren fi­gyelt, hát­ha meg­pil­lant­ja az ide­gent. Ha­ma­ro­san meg­hal­lot­ta a víz su­so­gá­sát. A fo­lyó se­kély volt eb­ben az év­szak­ban, a med­re ka­vi­csok­kal volt ki­bé­lel­ve.

Eli­za­beth elő­ször a lo­vat lát­ta meg, egy fá­hoz köt­ve le­gelt. Ki­kö­töt­te a sa­ját lo­vát is, és gya­log foly­tat­ta az utat. A fák kö­zött me­leg volt, min­de­nütt csend ural­ko­dott, és ő meg­érez­te, hogy a bő­rét por lepi. Im­már so­kad­szor­ra gon­dol­ko­dott el azon, mi kész­tet­te arra, hogy a fér­fi után ered­jen, ami­kor a jó­zan esze arra in­tet­te, hogy ve­szé­lyek le­sel­ked­nek rá. De a fa­lu­ban a két ide­gen nem tűnt ve­sze­del­mes­nek. Min­den jel arra utalt, hogy ha a szán­dé­ka­ik ti­tok­za­to­sak is, min­den­kép­pen bé­ké­sek.

Eli­za­beth az er­dő­sáv szé­lé­hez érve le­las­sí­tott, és óva­to­san ha­ladt to­vább. Ha­ma­ro­san meg­állt, és le­né­zett a fo­lyó­ra.

Az ide­gen ott volt, a la­pos par­ton. Le­ve­tet­te a kö­pe­nyét, és a csiz­má­já­val együtt egy ki­sebb fel­sze­re­lés­ha­lom mel­lé tet­te. Be­le­gá­zolt a víz­be, és szem­mel lát­ha­tó­an él­vez­te, hogy hűti a lá­bát. Mit sem tud­va ar­ról, hogy nincs egye­dül, ön­fe­led­ten rug­dos­ta a vi­zet, csil­lo­gó csep­pek gar­ma­dá­ját zú­dít­va min­den­fe­lé. Az­tán le­gug­golt, a víz­be me­rí­tet­te a ke­zét, és meg­mos­ta az ar­cát és a nya­kát.

Vé­gül meg­for­dult, ki­jött a víz­ből, és a hol­mi­já­hoz ment. Egy fe­ke­te bőr­tás­ká­ból elő­vett egy apró vi­deo­ka­me­rát, a tás­kát a szí­já­nál fog­va a vál­lá­ra akasz­tot­ta, és ki­hú­zott be­lő­le egy rö­vid, plasz­tik­be­vo­na­tú ve­ze­té­ket, ami­nek sza­bad vé­gét be­le­dug­ta a ka­me­rá­ba. Ami­kor ez­zel kész lett, iga­zí­tott egy ke­ve­set a ké­szü­lék ol­da­lán lévő fém­tár­csán.

Ezt kö­ve­tő­en le­rak­ta a ka­me­rát, és ki­gön­gyölt egy jó­ko­ra pa­pír­te­ker­cset. Le­fek­tet­te a föld­re, pár pil­la­na­tig töp­reng­ve néz­te, az­tán fel­kap­ta a ka­me­rát, és vissza­tért a víz szé­lé­re.

Egy-két má­sod­per­cig fo­lyás­irány­ba tar­tot­ta a ka­me­rát, az­tán le­eresz­tet­te, és el­for­dult. Ek­kor a túl­part­ra sze­gez­te a ké­szü­lé­ket, majd egye­ne­sen Eli­za­beth felé for­dult vele, aki ezen na­gyon meg­le­pő­dött. Gyor­san le­gug­golt egy bo­kor mögé, és mert a fér­fi nem re­a­gált, arra kö­vet­kez­te­tett, hogy nem lát­ta meg őt. Ami­kor is­mét ki­né­zett egy bo­kor fe­lett, az ide­gen a fo­lyás­iránnyal szem­be sze­gez­te a ka­me­rát.

A fér­fi ha­ma­ro­san vissza­tért a pa­pír­hoz, és las­san, óva­to­san rá­raj­zolt vagy írt va­la­mit.

Ezek után gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal vissza­rak­ta a ka­me­rát a bőr­tok­ba, össze­te­ker­te a pa­pírt, és a fel­sze­re­lé­se közé tet­te.

Ek­kor hossza­san nyúj­tó­zott, és meg­va­kar­gat­ta a tar­kó­ját. Vissza­ment a fo­lyó­hoz, le­ült a par­ton, és a víz­be ló­gat­ta a lá­bát. Pár pil­la­nat­tal ké­sőbb só­haj­tott egyet, ha­nyatt fe­küdt, és be­csuk­ta a sze­mét.

Eli­za­beth ala­po­san szem­ügy­re vet­te az ide­gent. Annyi bi­zo­nyos, hogy ár­tal­mat­lan­nak tűnt. A nagy­da­rab, iz­mos fér­fi ar­cát és kar­ját sö­tét­re bar­ní­tot­ta a nap. Kó­cos haja a vál­lát ver­des­te, a szét­ál­ló sö­rény vi­lá­gos arany­bar­ná­ban ját­szott. Az ál­lát dús sza­káll ke­re­tez­te. Eli­za­beth úgy be­csül­te, hogy az ide­gen nagy­já­ból a har­min­cas évei kö­ze­pén jár­hat. A sza­kállt le­szá­mít­va az arca tisz­ta vo­na­lú és fi­a­ta­los volt. Szé­le­sen vi­gyo­rog­va él­vez­te azt az egy­sze­rű ér­zést, hogy hi­deg víz­be ló­gat­hat­ja a lá­bát egy for­ró na­pon.

Le­gyek röp­köd­tek az arca kö­rül, és idő­ről idő­re lus­tán el­hes­se­get­te őket.

Eli­za­beth té­to­vá­zott még egy ki­csit, az­tán fé­lig lép­ked­ve, fé­lig csúsz­kál­va le­eresz­ke­dett a par­ton, apró föld­la­vi­nát gör­get­ve maga előtt.

A fér­fi azon­nal fel­fi­gyelt a hang­ra. Hir­te­len fel­ült, gyor­san kö­rül­né­zett, majd talp­ra ug­rott. Csak­hogy el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát, has­ra esett, és a lába a víz­be csob­bant.

Eli­za­beth fel­ka­ca­gott.

A fér­fi szi­lárd tá­masz­ték­ra ta­lált, és a fel­sze­re­lé­se felé ug­rott. Pil­la­na­tok­kal ké­sőbb ka­ra­bélyt tar­tott a ke­zé­ben.

Eli­za­beth ab­ba­hagy­ta a ne­ve­tést, de a fér­fi nem fog­ta rá a fegy­vert. Mon­dott va­la­mit spa­nyol nyel­ven, de olyan po­csék ki­ej­tés­sel, hogy Eli­za­beth egy sza­vát sem ér­tet­te.

Ő maga is be­szélt egy ki­csit spa­nyo­lul, de in­kább a fa­lu­si­ak nyel­vén szó­lalt meg:

– Nem akar­ta­lak ki­ne­vet­ni…

A fér­fi a fe­jét ráz­ta, és gya­na­kod­va né­zett. Eli­za­beth a kar­ját szét­tár­va mu­tat­ta, hogy nincs nála fegy­ver, és meg­nyug­ta­tó­nak szánt mo­solyt vil­lan­tott az ide­gen­re. A fér­fi szem­mel lát­ha­tó­an meg­könnyeb­bült at­tól, hogy nincs ve­szély­ben, és le­rak­ta a ka­ra­bélyt.

Ek­kor is­mét mon­dott va­la­mit bor­zal­mas spa­nyol­ság­gal, majd an­go­lul dör­mö­gött.

– Be­szélsz an­go­lul? – kér­dez­te Eli­za­beth.

– Igen. Hát te?

– Mint egy szü­le­tett an­gol – vá­la­szol­ta Eli­za­beth, is­mét fel­ne­ve­tett, majd meg­kér­dez­te: – Nem bá­nod, ha csat­la­ko­zom hoz­zád?

A fo­lyó felé bic­cen­tett, de a fér­fi to­vább­ra is bam­bán me­redt rá. Le­rúg­ta a ci­pő­jét, és le­sé­tált a par­ton. Fel­emel­te a szok­nyá­ját, és be­le­gá­zolt a víz­be. Der­mesz­tő­en hi­deg volt, és ugyan a láb­uj­jai fá­jón be­gör­bül­tek, él­ve­ze­tét lel­te az ér­zés­ben. Pár pil­la­nat múl­va le­te­le­pe­dett a part­ra, úgy, hogy a lá­bát a víz­ben tar­tot­ta.

A fér­fi oda­ment hoz­zá, és le­ült mel­lé.

– El­né­zést a fegy­ver mi­att – dör­mög­te szé­gyen­kez­ve. – Meg­ijesz­tet­tél.

– Én is saj­ná­lom – fe­lel­te Eli­za­beth. – De olyan bé­kés­nek tűn­tél.

– Ez a leg­jobb do­log egy ilyen na­pon.

Mind­ket­ten a köz­vet­le­nül előt­tük el­fo­lyó vi­zet néz­ték. A hul­lám­zó fel­szín alatt a lá­buk a lát­szat sze­rint el­torzult, va­la­hogy úgy, mint ami­kor a láng­nyelv tán­col a hu­zat­tól.

– Mi a ne­ved? – kér­dez­te Eli­za­beth.

– Hel­ward.

Eli­za­beth is ki­mond­ta, hogy ki­pró­bál­ja a hang­zá­sát, majd meg­kér­dez­te:

– Ez a tel­jes?

– Nem. A tel­jes ne­vem Hel­ward Mann. És a tiéd?

– Eli­za­beth. Eli­za­beth Khan. De nem sze­re­tem, ha Eli­za­beth­nek szó­lí­ta­nak.

– Saj­ná­lom.

Eli­za­beth a fér­fi­ra pil­lan­tott, és ret­te­ne­te­sen ko­moly­nak lát­ta.

Az ak­cen­tu­sa hal­la­tán kis­sé za­var­ba jött. Azt fel­is­mer­te, hogy Hel­ward nem ezen a vi­dé­ken szü­le­tett, to­váb­bá fo­lyé­ko­nyan és ter­mé­sze­te­sen be­szélt an­go­lul, de na­gyon fur­csán ej­tet­te a hang­zó­kat.

– Hon­nan jöt­tél? – kér­dez­te Eli­za­beth.

– Va­la­hon­nan on­nan – fe­lel­te Hel­ward, és hir­te­len talp­ra ug­rott. – Az lesz a leg­jobb, ha meg­ita­tom az ál­la­to­kat.

Megint meg­bot­lott, mi­alatt fel­ka­pasz­ko­dott a part­ol­da­lon, de Eli­za­beth ez­út­tal nem ne­ve­tett. A fér­fi egye­ne­sen be­ment a fák közé, nem tett ki­té­rőt a hol­mi­ja felé. A ka­ra­bé­lya ott volt, aho­vá az előbb le­tet­te. Egy­szer vissza­né­zett Eli­za­beth­re, mire ő gyor­san el­for­dí­tot­ta az ar­cát.

Hel­ward ha­ma­ro­san vissza­tért, mind­két lo­vat szá­ron ve­zet­ve. Eli­za­beth fel­kelt, és a víz­hez ve­zet­te a ma­gá­ét, az­tán a két ál­lat kö­zött áll­va meg­si­mo­gat­ta Hel­ward há­ta­sá­nak nya­kát.

– Olyan gyö­nyö­rű – mond­ta el­is­me­rő han­gon. – A tiéd?

– Nem iga­zán. Csak gyak­rab­ban lo­va­go­lom, mint a töb­bit.

– Hogy hí­vod?

– Hát… nem ad­tam neki ne­vet. Kel­le­ne?

– Csak ha aka­rod. Az enyém­nek sincs neve.

– Sze­re­tek lo­va­gol­ni – kö­zöl­te vá­rat­la­nul Hel­ward. – Az a mun­kám leg­jobb ré­sze.

– Az, meg lá­bat áz­tat­ni hi­deg fo­lyók­ban. Mit dol­go­zol?

– Én egy… tu­dod, nincs iga­zi neve. Hát te?

– Nő­vér va­gyok. Leg­alább­is hi­va­ta­lo­san. Sok min­dent csi­ná­lok.

– Ná­lunk is van­nak nő­vé­rek – fe­lel­te Hel­ward. – Bent a… ahon­nan jöt­tem.

Eli­za­beth új ke­le­tű ér­dek­lő­dés­sel né­zett a fér­fi­ra, és meg­kér­dez­te:

– És az hol van?

– Egy vá­ros… dé­len.

– Mi a neve?

– Föld. Jól­le­het ál­ta­lá­ban csak vá­ros­nak ne­vezzük.

Eli­za­beth bi­zony­ta­la­nul mo­soly­gott, mert nem tud­ta, hogy jól hal­lot­ta-e.

– Me­sélj róla egy ki­csit!

Hel­ward a fe­jét csó­vál­ta. A lo­vak be­fe­jez­ték az ivást, és most az or­ruk­kal bök­dös­ték egy­mást.

– Azt hi­szem, az lesz a leg­jobb, ha út­nak in­du­lok – je­len­tet­te ki Hel­ward.

A fel­sze­re­lé­sé­hez si­e­tett, fel­kap­kod­ta a tár­gya­kat, és be­le­töm­köd­te őket a nye­reg­tás­ká­ba. Eli­za­beth kí­ván­csi­an fi­gyelt. Ami­kor a fér­fi vég­zett, meg­for­dí­tot­ta a lo­vát, és fel­ve­zet­te a part­ol­da­lon. A fák ha­tá­rá­hoz érve vissza­né­zett, és emelt han­gon meg­szó­lalt:

– Saj­ná­lom. Most nyil­ván go­rom­bá­nak tar­tasz… De csak… te nem olyan vagy, mint má­sok.

– Má­sok?

– Az er­re­fe­lé élő em­be­rek.

– És ez nagy baj?

– De­hogy – fe­lel­te Hel­ward, és úgy né­zett kö­rül, mint­ha va­la­mi­lyen ki­fo­gást ke­res­ne, ami­vel meg­in­do­kol­hat­ná ma­gá­nak, hogy mi­ért ma­rad. Az­tán úgy tűnt, egy csa­pás­ra meg­gon­dol­ta ma­gát. Ki­kö­töt­te a lo­vát a leg­kö­ze­leb­bi fá­hoz.

– Kér­dez­he­tek va­la­mit? – kér­dez­te az­tán.

– Per­sze.

– Az jár a fe­jem­ben… mit szól­nál hoz­zá, ha… ööö… le­raj­zol­hat­lak?

– Hogy le­raj­zol­hatsz-e?

– Igen… csak egy egy­sze­rű váz­lat. Nem iga­zán ér­tek hoz­zá, csak nem rég­óta csi­ná­lom. Ami­kor ide­fent va­gyok, sok időt töl­tök az­zal, hogy le­raj­zo­lom azt, amit lá­tok.

– Ak­kor is ezt csi­nál­tad, ami­kor elő­ször oda­men­tem hoz­zád?

– Nem, az csak egy tér­kép volt. Én ren­des rajz­ra gon­do­lok.

– Jól van. Sze­ret­néd… ha pó­zol­nék ne­ked?

Hel­ward az egyik nye­reg­tás­ká­ban ma­ta­tott, és elő­hú­zott egy kü­lön­fé­le mé­re­tű pa­pír­la­pok­ból álló kö­te­get. Ide­ge­sen vé­gig­la­poz­ta az egé­szet, és Eli­za­beth lát­ta, hogy ce­ru­za­raj­zok van­nak raj­tuk.

– Csak állj ott! – kér­te a fér­fi. – Nem… a lo­vad­nál.

Le­ült a part­ra, és a tér­dé­re tet­te a pa­pí­ro­kat. Eli­za­beth né­mán fi­gyel­te őt. To­vább­ra sem ér­tet­te ezt a vá­rat­lan for­du­la­tot, és las­san kezd­te kí­no­san érez­ni ma­gát, ho­lott ez ál­ta­lá­ban tá­vol állt a sze­mé­lyi­sé­gé­től. Hel­ward a pa­pí­rok fe­lett át­néz­ve me­redt rá.

Eli­za­beth a lova mel­lett állt, a bal kar­ját át­dug­ta a nya­ka alatt, és újra meg újra meg­ve­re­get­te a má­sik ol­da­lon, az ál­lat pe­dig az­zal vá­la­szolt neki, hogy az ol­da­lá­hoz nyom­ta az or­rát.

– Rosszul állsz – mond­ta Hel­ward. – Job­ban for­dulj fe­lém!

Eli­za­beth még fe­szé­lye­zet­tebb lett, és rá­jött, hogy ter­mé­szet­el­le­nes, ké­nyel­met­len póz­ban áll.

Hel­ward gyor­san dol­go­zott. Ha­mar vég­zett egy lap­pal, és nyom­ban át­tért a kö­vet­ke­ző­re. Eli­za­beth kez­dett meg­nyu­god­ni. Úgy dön­tött, nem fi­gyel a fér­fi­ra, in­kább a lo­vat si­mo­gat­ta. Egy idő után Hel­ward meg­kér­te, hogy ül­jön fel a nye­reg­be, de ő már kezd­te unni a dol­got.

– Meg­néz­he­tem, hogy mit csi­nál­tál? – kér­dez­te.

– So­sem mu­ta­tom meg sen­ki­nek a raj­za­i­mat.

– Kér­lek, Hel­ward. En­gem még so­sem raj­zol­tak le.

Hel­ward vé­gig­la­poz­ta a pa­pí­ro­kat, és ket­tőt-hár­mat ki­hú­zott a kö­teg­ből.

– Nem tu­dom, mit fogsz gon­dol­ni ró­luk – dör­mög­te gond­ter­hel­ten.

Eli­za­beth át­vet­te a la­po­kat.

– Édes is­te­nem, ennyi­re véz­na va­gyok? – fa­kadt ki gon­dol­ko­dás nél­kül, mire a fér­fi meg­pró­bál­ta vissza­ven­ni a raj­zo­kat.

– Add vissza! – kér­te, de Eli­za­beth el­for­dult tőle, és meg­néz­te a töb­bit is. Lát­szott raj­tuk, hogy őt áb­rá­zol­ják, de az ará­nyok fur­csák vol­tak. Ő maga és a lova is túl ma­ga­sak és vé­ko­nyak vol­tak. A ha­tást nem mond­ta vol­na kel­le­met­len­nek, in­kább csak kü­lö­nös­nek.

– Kér­lek… Sze­ret­ném vissza­kap­ni…

Eli­za­beth vissza­ad­ta a raj­zo­kat, és Hel­ward a kö­teg al­já­ra csap­ta mind­hár­mat. Az­tán hir­te­len sar­kon for­dult, és a lova felé in­dult.

– Meg­bán­tot­ta­lak? – kér­dez­te Eli­za­beth.

– Sem­mi baj. Tud­tam, hogy nem kéne oda­ad­nom.

– Sze­rin­tem ki­vá­ló­ak. Csak… ki­csit meg­rá­zó él­mény más sze­mé­vel lát­ni ma­ga­mat. Mond­tam már, hogy en­gem még so­sem raj­zol­tak le.

– Té­ged elég ne­héz le­raj­zol­ni – dör­mög­te Hel­ward.

– Meg­néz­he­tem a töb­bit is?

– Á, nem fo­god ér­de­kes­nek ta­lál­ni őket.

– Nézd, nem csak a fel­bor­zolt tol­la­za­to­dat pró­bá­lom le­si­mí­ta­ni. Tény­leg ér­de­kel­nek a raj­za­id.

– Jól van.

Hel­ward át­ad­ta az egész kö­te­get, és foly­tat­ta út­ját a lova felé. Eli­za­beth le­te­le­pe­dett, és sor­ra meg­néz­te a raj­zo­kat, köz­ben a sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy a fér­fi úgy tesz, mint­ha a nyer­get és a kan­tárt igaz­gat­ná a há­ta­sán, de va­ló­já­ban őt fi­gye­li, nyil­ván azért, mert kí­ván­csi a re­ak­ci­ó­já­ra.

A raj­zok vál­to­za­tos té­má­kat örö­kí­tet­tek meg. Jó né­hány Hel­ward lo­vát áb­rá­zol­ta. Ezek meg­le­pő­en na­tu­ra­lisz­ti­ku­sak vol­tak: a fér­fi­nak pár vo­nal­lal si­ke­rült meg­ra­gad­nia az ál­lat lé­nye­ges vo­ná­sa­it: büsz­ke, de ke­zes; en­ge­del­mes, de a maga ura. Ér­de­kes mó­don az ará­nyok pon­to­sak vol­tak. Más raj­zo­kon egy fér­fi sze­re­pelt, de Eli­za­beth nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy Hel­war­dot áb­rá­zol­ják-e, vagy azt a fér­fit, akit ő a fa­lu­ban lá­tott. Az egyi­ken az alak a kö­pe­nyé­be bur­ko­ló­zott, a má­si­kon nem vi­selt kö­penyt, a har­ma­di­kon egy ló mel­lett állt, a ne­gye­di­ken a vi­deo­ka­me­rá­val fil­me­zett. És az ará­nyok eze­ken tö­ké­le­te­sek vol­tak.

A kö­vet­ke­ző al­ko­tá­sok táj­ké­pek vol­tak: fák sze­re­pel­tek raj­tuk, egy fo­lyó, egy kü­lö­nös épít­mény, amit kö­te­lek­kel von­tat­tak, egy tá­vo­li hegy­lánc. Hel­ward nem ér­tett az ará­nyok­hoz – né­hol tel­je­sen jók vol­tak, né­hol pe­dig je­len volt az a za­va­ró torzu­lás, amit Eli­za­beth nem tu­dott pon­to­san azo­no­sí­ta­ni. A pers­pek­tí­vá­val le­he­tett gond? Nem tud­ta meg­ítél­ni, nem is­mert ele­gen­dő mű­vé­sze­ti szak­ki­fe­je­zést.

A kö­teg al­ján rá­ta­lált az őt áb­rá­zo­ló ké­pek­re. Az első né­hány nem si­ke­rült va­la­mi jól, nyil­ván ezek vol­tak a fér­fi első pró­bál­ko­zá­sai. Az a há­rom bi­zo­nyult messze a leg­jobb­nak, ame­lye­ket Hel­ward az imént oda­adott neki, de eze­ket is az a fura, meg­nyúj­tott áb­rá­zo­lás­mód jel­le­mez­te, ami már az előbb is meg­lep­te őt.

– Nos? – kér­dez­te Hel­ward.

– Sze­rin­tem… – mond­ta hal­kan Eli­za­beth, és hir­te­len­jé­ben nem ta­lál­ta meg a meg­fe­le­lő sza­va­kat. – Sze­rin­tem, jók. Na­gyon szo­kat­la­nok. De ki­vá­ló sze­med van.

– Te ne­héz téma vagy.

– Kü­lö­nö­sen ez tet­szik – fe­lel­te, és gyor­san ki­ke­res­te azt a raj­zot, amely egy lo­vat áb­rá­zolt, úgy, hogy az ál­lat sö­ré­nye va­dul lo­bo­gott. – Ez annyi­ra élet­hű.

– Ne­kem is az a ked­ven­cem – val­lot­ta be Hel­ward vi­gyo­rog­va.

Eli­za­beth is­mét vé­gig­la­poz­ta a pa­pí­ro­kat. Az egyi­ken fel­buk­kant va­la­mi, amit nem ér­tett… igen, a fér­fit áb­rá­zo­lók egyi­kén. A hát­tér­ben, a ma­gas­ban egy kü­lö­nös, négy­ágú alak­zat sze­re­pelt. És raj­ta volt va­la­mennyi váz­la­ton is, ami őró­la ké­szült.

– Ez itt mi? – kér­dez­te Eli­za­beth, az alak­zat­ra mu­tat­va.

– A nap.

Eli­za­beth meg­le­pő­dött, de úgy dön­tött, nem fe­sze­ge­ti a dol­got. Úgy érez­te, már­is ép­pen elég rom­bo­lást vég­zett a fér­fi mű­vé­szi ön­ér­ze­té­ben.

Ki­vá­lasz­tot­ta azt, ame­lyi­ket a leg­jobb­nak tar­tot­ta a há­rom kö­zül, és meg­kér­dez­te:

– Ezt meg­kap­ha­tom?

– Azt hit­tem, nem tet­szik.

– De, na­gyon is. Sze­rin­tem káp­rá­za­tos.

Hel­ward töp­reng­ve für­kész­te Eli­za­beth ar­cát, mint­ha azt pró­bál­ta vol­na ki­de­rí­te­ni, hogy az iga­zat hal­lot­ta-e tőle, az­tán ki­vet­te a ke­zé­ből az egész pa­pír­kö­te­get.

– Ezt is sze­ret­néd? – kér­dez­te, és fel­mu­tat­ta azt a ké­pet, amely ló­há­ton ülve áb­rá­zol­ta Eli­za­bet­het.

– Nem te­he­tem. Egy elég lesz.

– Sze­ret­ném ne­ked adni – vá­la­szol­ta Hel­ward. – Te vagy az első, aki lát­ta.

– Hát ak­kor… kö­szö­nöm.

Hel­ward óva­to­san be­rak­ta a mű­ve­it a nye­reg­tás­ká­ba, és le­csa­tol­ta an­nak fe­de­lét.

– Azt mond­tad, Eli­za­beth a ne­ved? – kér­dez­te az­tán.

– Job­ban sze­re­tem, ha Liz­nek szó­lí­ta­nak.

– Ak­kor, visz­lát, Liz! – bú­csú­zott a fér­fi, és rop­pant ko­moly arc­cal bó­lin­tott egyet.

– El­mész?

Hel­ward nem vá­la­szolt, csak el­ol­dot­ta a lo­vát, és fel­len­dült a nye­reg­be. Le­lép­te­tett a par­ton, majd át a se­kély ví­zen, az­tán a túl­par­ton vág­tá­ba ug­rat­ta a há­ta­sát. Né­hány má­sod­perc­cel ké­sőbb el­tűnt a má­sik ol­da­lon álló fák kö­zött.