PROLÓGUS

ELI­ZA­BETH KHAN be­zár­ta az or­vo­si ren­de­lő aj­ta­ját. Las­sú lép­tek­kel sé­tált vé­gig a falu ut­cá­ján a temp­lom előt­ti té­rig, ahol em­be­rek gyü­le­kez­tek. Az egész na­pot a vá­ra­ko­zás han­gu­la­ta leng­te be, mi­alatt a ha­tal­mas mág­lya ala­kot öl­tött, és most a fa­lu­si gye­re­kek iz­ga­tot­tan ro­han­gál­tak az ut­cán, vár­va a pil­la­na­tot, ami­kor meg­gyújt­ják a tü­zet.

Eli­za­beth elő­ször a temp­lom­ba ment, de nyo­mát sem lát­ta dos San­tos atyá­nak.

Pár perc­cel nap­nyug­ta után egy fér­fi meg­gyúj­tot­ta a mág­lya alap­já­nál fel­hal­mo­zott ap­ró­fát, és már­is lán­gok nyal­dos­ták a ha­sá­bo­kat. A gye­re­kek tán­col­tak, ug­rál­tak, ki­a­bál­tak egy­más­nak, mi­alatt a fák han­go­san pat­tog­va szik­rá­kat köp­köd­tek.

Fér­fi­ak és nők ül­tek vagy fe­küd­tek a föl­dön a tűz kö­ze­lé­ben, és erős, sö­tét he­lyi bor­ral teli pa­lac­ko­kat ado­gat­tak kör­be. Két fér­fi ki­csi­vel tá­vo­labb ült, és mind­ket­ten gi­tárt pen­get­tek. Hal­kan ját­szot­tak, csak a zene ked­vé­ért, nem azért, hogy má­sok tán­col­has­sa­nak.

Eli­za­beth a ze­né­szek kö­ze­lé­ben te­le­pe­dett le, és ivott egy-két kor­tyot, va­la­hány­szor hoz­zá ke­rült egy pa­lack.

Ké­sőbb a zene han­go­sabb és rit­mi­ku­sabb lett, és né­hány nő dal­ra fa­kadt. Egy régi dalt éne­kel­tek olyan dia­lek­tus­ban, ami­nek sza­va­it Eli­za­beth nem ér­tet­te. Há­rom­négy fér­fi fel­tá­pász­ko­dott, és tán­colt: a kar­ju­kat egy­más kar­já­ba fon­va, ré­sze­gen cso­szog­tak ide-oda.

Az­tán ka­rok nyúl­tak Eli­za­beth felé, hogy fel­se­gít­sék, mire ő ma­gá­tól fel­kelt, és tán­colt né­hány nő­vel. Han­go­san ne­vet­tek, és újra meg újra meg­mu­tat­ták neki a lé­pé­se­ket. A lá­buk ki­sebb por­fel­hő­ket vert fel, ame­lyek las­san sod­ród­tak a le­ve­gő­ben, míg­nem a lég­áram­la­tok el­kap­ták és be­le­vit­ték őket a mág­lya fe­lett ka­var­gó, for­ró lég­ör­vény­be. Eli­za­beth még több bort ivott, és tán­colt a töb­bi­ek­kel.

Ami­kor meg­állt, hogy pi­hen­jen, rá­jött, hogy dos San­tos vég­re fel­buk­kant. Va­la­mi­vel tá­vo­labb állt, on­nan néz­te a mu­la­to­zó­kat. Eli­za­beth in­tett neki, de nem ka­pott vá­laszt, emi­att azt la­tol­gat­ta, hogy az atya rosszal­lón nézi-e a dá­ri­dót, vagy túl­sá­go­san tar­tóz­ko­dó ter­mé­sze­tű ah­hoz, hogy részt ve­gyen ben­ne. A zár­kó­zott, fi­a­tal fér­fi min­dig fél­sze­gen vi­sel­ke­dett a falu la­kó­i­nak tár­sa­sá­gá­ban, és még ma­nap­ság sem tud­ta, ho­gyan vi­szo­nyul­nak hoz­zá. Eli­za­beth­hez ha­son­ló­an ő is jö­ve­vény és kí­vül­ál­ló volt, ugyan­ak­kor Eli­za­beth úgy érez­te, hogy a fa­lu­si­ak őt job­ban el­fo­gad­ják, mint az atyát. Az egyik lány ész­re­vet­te, hogy Eli­za­beth tá­vo­labb áll, mire oda­ment hoz­zá, ké­zen fog­ta, és vissza­vit­te a tánc­ba.

A mág­lya össze­ros­kadt, a zene le­las­sult. A lán­gok sár­ga fé­nye már csak egy szűk kört vi­lá­gí­tott meg, és az em­be­rek – bol­do­gan, meg­nyu­god­va és fá­rad­tan – is­mét le­te­le­ped­tek a föld­re.

Va­la­ki megint Eli­za­beth felé nyúj­tott egy pa­lac­kot, de ő vissza­uta­sí­tot­ta, és fel­állt. Ré­sze­gebb volt, mint ed­dig hit­te, és tán­to­rog­va in­dult el. Né­há­nyan utá­na ki­ál­tot­tak, de ment to­vább. Ha­ma­ro­san el­hagy­ta a falu köz­pont­ját, és ki­sé­tált a kör­nye­ző vi­dék sö­tét ha­tá­rá­ra. Szel­lő sem reb­bent, és tel­jes csend ural­ko­dott min­de­nütt.

Las­san gya­lo­golt, és mé­lye­ket lé­leg­zett, hogy ki­tisz­tul­jon a feje. A fa­lut kö­rül­öle­lő dom­bok kö­zött ka­nyar­gott egy ös­vény, ame­lyen járt már, és most azon lép­delt, a ta­laj egye­net­len­sé­gei mi­att kis­sé im­bo­lyog­va. Ez a kör­nyék va­la­ha le­ge­lő le­he­tett, de a falu la­kói mára fel­hagy­tak min­den em­lí­tés­re mél­tó me­ző­gaz­da­sá­gi te­vé­keny­ség­gel. Vad, gyö­nyö­rű táj te­rült el a te­le­pü­lés kö­rül, sár­gá­ban, fe­hér­ben és bar­ná­ban ját­szott nap­vi­lág­nál, most pe­dig fe­ke­te és hű­vös volt, míg az égen ezer­nyi csil­lag pis­lá­kolt.

Fél óra múl­va Eli­za­beth job­ban lett, és el­in­dult vissza, a falu felé. Mi­alatt át­vá­gott egy, a há­zak mö­gött álló ki­sebb­faj­ta li­ge­ten, han­go­kat hal­lott. Nyom­ban meg­állt, és hall­ga­tó­zott, de csak fosz­lá­nyok ér­ték el a fü­lét, a sza­va­kat nem ér­tet­te.

Két fér­fi be­szélt, bár töb­ben vol­tak ott. Néha má­sok is meg­szó­lal­tak, ta­lán he­lye­sel­tek vagy meg­jegy­zé­se­ket tet­tek. Eli­za­beth tud­ta ugyan, hogy akár­mi­ről fo­lyik a szó, sem­mi köze hoz­zá, de fel­tá­madt ben­ne a kí­ván­csi­ság. A fér­fi­ak gyors rit­mus­ban be­szél­tek, mint­ha si­et­tek vol­na, és a hang­sú­lyok arra utal­tak, hogy vi­tat­koz­nak va­la­min. Eli­za­beth té­to­vá­zott pár pil­la­na­tig, az­tán foly­tat­ta út­ját.

A tűz idő­köz­ben ki­aludt, most már csak a pa­rázs iz­zott a falu fő­te­rén.

Eli­za­beth a ren­de­lő­jé­hez sé­tált. Mi­alatt ki­nyi­tot­ta az aj­tót, moz­gás ne­sze­it hal­lot­ta, és meg­lá­tott egy fér­fit a szem­köz­ti ház előtt.

– Luiz? – kér­dez­te, ami­kor rá­is­mert az il­le­tő­re.

– Jó éjt, me­ni­na Khan! – fe­lel­te a fér­fi, az­zal in­tett, és be­ment a ház­ba. Egy jó­ko­ra zsá­kot vagy zacs­kót ci­pelt.

Eli­za­beth cso­dál­koz­va néz­te a be­csu­kó­dó aj­tót. Luiz nem vett részt a té­ren zaj­ló mu­lat­ság­ban, és most már biz­tos­ra vet­te, hogy ő volt az egyik, aki­nek a hang­ját hal­lot­ta a li­get­ben. Várt még egy ki­csit a ren­de­lő aj­ta­já­ban, az­tán be­ment. Mi­alatt be­csuk­ta az aj­tót, vág­tat­va tá­vo­lo­dó lo­vak pa­tá­i­nak dü­bör­gé­sét hal­lot­ta.