6

A NAP MÁR rég fel­kelt, mire Hel­ward fel­éb­redt, és mi­után hi­á­ba pró­bált fel­öl­töz­ni a há­ló­zsák­já­ban, ki­me­ne­kült a sá­tor­ból, és kint si­et­ve ma­gá­ra kap­kod­ta a ru­há­it. Tü­zet gyúj­tott, és vi­zet tett fel me­le­ged­ni, hogy szin­te­ti­kus teát ké­szít­sen.

Itt, a sza­ka­dék al­já­ban már­is me­leg volt, és Hel­ward fon­to­ló­ra vet­te, hogy foly­tas­sák-e az utat, vagy pi­hen­je­nek egy na­pot, aho­gyan meg­ígér­te.

A víz fel­forrt, és ha­ma­ro­san be­le­kor­tyolt a te­á­ba. Hal­lot­ta, hogy a sá­tor­ban va­la­ki mo­zog­ni kezd. Kis­vár­tat­va elő­jött Ca­te­ri­na, és a pa­tak felé in­dult.

Hel­ward a sze­mét me­reszt­ve né­zett utá­na: a lány csak bu­gyit és in­get vi­selt, amit nem gom­bolt be, ezért sza­ba­don len­ge­de­zett. Ami­kor oda­ér a víz­hez, meg­for­dult, és in­tett egyet.

– Gye­re! – ki­ál­tot­ta vi­dá­man.

Hel­ward­nak nem kel­lett több biz­ta­tás. A lány után ment, köz­ben eset­len­nek érez­te ma­gát az egyen­ru­há­ban és a szö­ges ba­kancs­ban.

– Úszunk egyet? – kér­dez­te Ca­te­ri­na, majd a vá­laszt meg sem vár­va le­kap­ta ma­gá­ról az in­gét, ki­lé­pett a bu­gyi­já­ból, és be­le­gá­zolt a víz­be. Hel­ward vissza­né­zett a sá­tor­ra: sem­mi sem moz­dult.

Pil­la­na­tok alatt le­vet­kő­zött, és a lány felé ment a se­kély víz­ben. Ca­te­ri­na szem­be­for­dult vele, és vi­gyor­gott, ami­kor meg­lát­ta, hogy mi­lyen re­ak­ci­ót vál­tott ki a tes­te lát­vá­nyá­val. Já­té­ko­san le­fröcs­köl­te Hel­war­dot, majd el­for­dult. Hel­ward oda­ug­rott hoz­zá, mind­két kar­já­val át­ölel­te – és ol­dal­ra dől­ve a víz­be zu­han­tak.

Ca­te­ri­na ki­ver­gő­dött a szo­rí­tás­ból, fel­pat­tant, és a vi­zet ma­gas­ra fel­ver­ve el­sza­ladt. Hel­ward utá­na­fu­tott, és a part kö­ze­lé­ben el­kap­ta. A lány az ar­cán ko­moly ki­fe­je­zés­sel várt egy ki­csit, az­tán Hel­ward nya­ka köré fon­ta mind­két kar­ját, és le­húz­ta a fe­jét. Csó­ko­lóz­tak né­hány má­sod­per­cig, majd fel­mász­tak a part­ol­da­lon, ahol le­fe­küd­tek a ma­gas fűbe, és is­mét csó­ko­lóz­tak, im­már sok­kal szen­ve­dé­lye­seb­ben, mint az imént.

Mire ki­bon­ta­koz­tak egy­más öle­lé­sé­ből, fel­öl­töz­tek és vissza­tér­tek a sá­tor­hoz, Ros­ario és Lu­cia már ja­vá­ban ka­na­laz­ták ma­guk­ba a reg­ge­li­ként szol­gá­ló sár­ga ká­sát. Egyi­kük sem mon­dott sem­mit, de Hel­ward lát­ta, hogy Lu­cia rá­mo­so­lyog Ca­te­ri­ná­ra.

Fél órá­val ké­sőbb a baba is­mét rosszul lett. Ros­ario ide­ge­sen ölel­te ma­gá­hoz egy da­ra­big, az­tán hir­te­len oda­lök­te Lu­ci­á­nak, és el­ro­hant. Pár pil­la­nat­tal ké­sőbb hal­la­ni le­he­tett, hogy hány­ni kezd a pa­tak part­ján.

Hel­ward oda­szólt Lu­ci­á­nak:

– Te jól ér­zed ma­gad?

– Igen.

Hel­ward meg­sza­gol­ta az ételt, amit et­tek. Tel­je­sen nor­má­lis­nak tűnt. Nem volt ép­pen von­zó, de rom­lott sem. Pár perc­cel ké­sőbb Lu­cia erős gyo­mor­fáj­dal­mak­ra pa­nasz­ko­dott, és ret­te­ne­te­sen sá­padt lett.

Ca­te­ri­na fel­állt, és egy szó nél­kül el­ment va­la­ho­vá.

Hel­ward egy­re job­ban el­ke­se­re­dett. Úgy lát­ta, az egyet­len meg­ol­dás az, hogy vissza­tér­nek a vá­ros­ba. Ha baj van az en­ni­va­ló­val, ho­gyan is tud­nák meg­ten­ni a hát­ra­lé­vő utat?

Egy idő után Ros­ario vissza­tért a tá­bor­ba. Sá­padt volt, és gyen­gé­nek tűnt, mi­alatt bi­zony­ta­lan moz­du­la­tok­kal le­ült az ár­nyék­ban. Lu­cia meg­itat­ta a ku­lacs­ból. Maga Lu­cia is fe­hér volt, és a gyom­rát nyom­kod­ta-ta­po­gat­ta, míg a baba fo­lya­ma­to­san sírt. Hel­ward nem volt fel­ké­szül­ve arra, hogy meg­bir­kóz­zon egy ilyen hely­zet­tel, és a leg­hal­vá­nyabb el­kép­ze­lé­se sem volt, hogy most mi­hez kezd­jen.

El­ment, hogy meg­ke­res­se Ca­te­ri­nát, aki tel­je­sen egész­sé­ges­nek lát­szott.

A tá­bor­tól kö­rül­be­lül száz yard­ra ta­lált rá. A lány vissza­fe­lé sé­tált, egy öl­nyi al­má­val, ami­ről azt mond­ta, hogy on­nan nem messze buk­kant rá. A vö­rös gyü­möl­csök érett­nek tűn­tek, és Hel­ward meg­kós­tol­ta az egyi­ket. Édes és lé­dús volt, de hir­te­len eszé­be ju­tott Cla­u­se­witz fi­gyel­mez­te­tés­re. Az esze azt súg­ta, hogy Cla­u­se­witz té­ve­dett, de vo­na­kod­va vissza­ad­ta az al­mát Ca­te­ri­ná­nak, aki gyor­san be­fal­ta.

Meg­sü­töt­tek egy al­mát a pa­rázs fe­lett, pép­pé nyom­kod­ták, és apró fa­la­tok­kal me­ge­tet­ték a ba­bát. A kis­fiú ez­út­tal nem hányt, sőt bol­do­gan gü­gyö­gött. Ros­ario egye­lő­re túl erőt­len volt ah­hoz, hogy a gond­ját vi­sel­je, ezért Ca­te­ri­na fek­tet­te bele a hor­do­zó­ba, ahol per­ce­ken be­lül mé­lyen aludt.

Lu­cia nem lett rosszul, bár a gyom­ra egész dél­előtt fájt. Ros­ario sok­kal gyor­sab­ban hely­re­jött, és el­rág­csált egy al­mát.

Hel­ward meg­et­te a ma­ra­dék szin­te­ti­kus ételt – és nem lett tőle sem­mi baja.

Ké­sőbb, a nap fo­lya­mán Hel­ward fel­má­szott a sza­ka­dék észa­ki part­fa­lán, és an­nak pe­re­me men­tén sé­tál­ga­tott. Mér­föl­dek­kel ez­előtt ezen a he­lyen em­be­rek hal­tak meg azért, hogy a vá­ros át­kel­hes­sen a ha­sa­dé­kon. Még most is is­me­rős­nek ta­lál­ta a kör­nyé­ket. Jól­le­het an­nak ide­jén a híd min­den al­ko­tó­ele­mét össze­gyűj­töt­ték, az őrült ira­mú mun­ká­val töl­tött nap­pa­lok és éj­sza­kák em­lé­ke még ele­ve­nen élt az em­lé­ke­ze­té­ben. Át­né­zett a déli ol­dal­ra, pon­to­san arra a hely­re, ahol a híd állt. A sza­ka­dék nem lát­szott olyan szé­les­nek, mint ak­kor, és olyan mély­nek sem. Úgy gon­dol­ta, hogy ta­lán az iz­ga­tott­sá­ga mi­att lát­ta a va­ló­sá­gos mé­re­te­i­nél sok­kal na­gyobb­nak az aka­dályt.

De még­sem: a sza­ka­dék biz­to­san szé­le­sebb volt en­nél.

Eszé­be ju­tott, hogy ami­kor a vá­ros át­kelt itt, a híd­ra fek­te­tett sín­szá­lak leg­alább hat­van yard hosszú­ak vol­tak. Most úgy be­csül­te, hogy ugyan­azon a sza­ka­szon a ha­sa­dék leg­fel­jebb tíz yard szé­les.

Hel­ward so­ká­ig csak to­por­gott, és a má­sik ol­dalt néz­te. Nem ér­tet­te, ho­gyan áll­ha­tott elő ez a lát­szó­la­gos el­lent­mon­dás. Az­tán tá­madt egy öt­le­te.

A hi­dat gon­do­san ki­szá­mí­tott mé­re­te­ket tart­va épí­tet­ték meg. Ő maga na­po­kig dol­go­zott a füg­gesz­tő­tor­nyo­kon, és tud­ta, hogy a tor­nyok mind­két ol­da­lon ugyan­olyan tá­vol­ság­ra áll­tak egy­más­tól, hogy a vá­ros át­fér­jen kö­zöt­tük.

Ez a tá­vol­ság száz­har­minc láb volt, vagy­is negy­ven lé­pés.

Hel­ward oda­ment az egyik észa­ki to­rony nyo­má­hoz, és át­gya­lo­golt a má­sik­hoz. Öt­ven­nyolc lé­pést szá­molt.

Vissza­ment, és meg­is­mé­tel­te a mé­rést: ez­út­tal hat­van lé­pés jött ki. Még egy­szer ki­lép­te, és ek­kor öt­ven­ötöt szá­molt. Vé­gül meg­állt a sza­ka­dék szé­lén, és le­né­zett a pa­tak­ra. Tisz­tán em­lé­ke­zett rá, hogy a ha­sa­dék mi­lyen mély volt ak­kor, ami­kor a hi­dat épí­tet­ték. Ami­kor ugyan­így a pe­re­men állt, ijesz­tő­en mély­nek lát­ta, most pe­dig könnyű­szer­rel le­eresz­ked­he­tett oda, ahol ő és a lá­nyok tá­bo­roz­tak.

Újabb gon­do­la­ta tá­madt, és észak felé lép­delt, ahol a rám­pa fe­küdt, ame­lyen a vá­ros fel­ju­tott a ta­laj­szint­re. A vá­gá­nyok nyo­mai tisz­ták lát­szot­tak, et­től a pont­tól kezd­ve pár­hu­za­mo­san nyúl­tak észak­ra.

Ha a tor­nyok nyo­mai a lát­szat sze­rint tá­vo­labb van­nak, mint vol­tak, mi a hely­zet ma­guk­kal a vá­gá­nyok­kal?

A Malc­hus­kin mel­let­ti hosszú idő­szak­nak kö­szön­he­tő­en Hel­ward is­mer­te a vá­gá­nyok, a sí­nek és a talp­fák va­la­mennyi ada­tát. A nyom­táv há­rom és fél láb volt, a sín­szá­lak öt láb hosszú talp­fá­kon fe­küd­tek. És most, ami­kor vé­gig­né­zett a talp­fák le­nyo­ma­ta­in, azt lát­ta, hogy en­nél sok­kal na­gyob­bak. Úgy be­csül­te, hogy a hosszuk el­éri a hét lá­bat, és a kel­le­té­nél jó­val ke­vés­bé mé­lyek. De tud­ta, hogy ez nem le­het­sé­ges. A Sín­fek­te­tők egy­sé­ges mé­re­tű talp­fá­kat hasz­nál­tak, és a szük­sé­ges göd­rö­ket is min­dig kö­rül­be­lül ugyan­ak­ko­rá­ra ás­ták.

Hogy tel­je­sen biz­tos le­gyen a do­log­ban, el­vég­zett több el­len­őr­zést, és arra ju­tott, hogy a talp­fák nyo­mai két láb­bal hosszab­bak a kel­le­té­nél.

Rá­adá­sul, túl kö­zel vol­tak egy­más­hoz. A mun­ká­sok négy­láb­nyi tér­köz­zel rak­ták le a talp­fá­kat, nem pe­dig egy­más­tól ti­zen­nyolc hü­velyk­nyi­re, ami­lyen messze ezek a nyo­mok vol­tak.

Hel­ward el­töl­tött még pár per­cet ha­son­ló mé­ré­sek­kel és becs­lé­sek­kel, az­tán le­eresz­ke­dett a ha­sa­dék­ba, át­gá­zolt a pa­ta­kon – amit most kes­ke­nyebb­nek és se­ké­lyebb­nek lá­tott, mint ko­ráb­ban –, és fel­má­szott a déli pe­rem­re.

A nyo­mok ér­té­kei itt is je­len­tő­sen el­tér­tek a vá­ros ál­tal hasz­nált szab­vá­nyok­tól.

Hel­ward a rej­té­lyes je­len­sé­gen cso­dál­koz­va, elég­gé nyug­ta­la­nul tért vissza a tá­bor­ba.

A lá­nyok egész­sé­ge­sebb­nek tűn­tek, mint ko­ráb­ban, de a baba megint rosszul lett. A lá­nyok el­mond­ták, hogy majd­nem az összes al­mát meg­et­ték. Hel­ward ket­té­vá­gott egyet, és ala­po­san meg­vizs­gál­ta. Nem lá­tott sem­mi­fé­le kü­lönb­sé­get azok­hoz az al­mák­hoz ké­pest, ami­ket va­la­ha evett. Megint erős kí­sér­tést ér­zett, hogy meg­egye azt, amit a ke­zé­ben tar­tott, de in­kább át­ad­ta Lu­ci­á­nak.

És ek­kor kü­lö­nös gon­do­la­ta tá­madt.

Cla­u­se­witz azt ta­ná­csol­ta neki, hogy ke­rül­je a he­lyi éte­le­ket – fel­te­he­tő­en azért, mert ő a vá­ros­hoz tar­to­zott. Cla­u­se­witz azt mond­ta, hogy nyu­god­tan meg le­het enni a he­lyi éte­le­ket, ami­kor a vá­ros az op­ti­mum kö­ze­lé­ben van, több mér­föld­del dél­re már nem. Ugyan­ak­kor, a vá­ros­ból szár­ma­zó étel­től ő maga nem lett rosszul.

Vi­szont a lá­nyok… Ők nem a vá­ros­hoz tar­toz­tak. Ta­lán az ot­ta­ni étel be­te­gí­tet­te meg őket. Meg­ehet­ték a vá­ro­si éte­le­ket, ami­kor az op­ti­mum kö­ze­lé­ben vol­tak, de most már nem.

A gon­do­lat­me­net egész lo­gi­kus­nak tűnt, de akadt egy bök­ke­nő: a baba. Né­hány apró fa­lat­nyi al­mát le­szá­mít­va nem ka­pott mást, csak az any­ja te­jét. Az meg már csak nem árt neki, vagy igen?

Hel­ward oda­ment Ros­ari­ó­hoz, hogy meg­néz­ze a ki­csit. A fi­úcs­ka a hor­do­zó­ban fe­küdt, az arca vö­rös és könny­csí­kos volt. Most ép­pen nem sírt, de erőt­le­nül moz­go­ló­dott. Hel­ward saj­nál­ta az ap­ró­sá­got, és azon tör­te a fe­jét, ho­gyan se­gít­het­ne raj­ta.

A sá­tor előtt vá­ra­ko­zó Lu­cia és Ca­te­ri­na jó han­gu­lat­ban vol­tak. Amint Hel­ward ki­bújt a nyí­lá­son, meg­szó­lí­tot­ták, de ki­ke­rül­te őket, oda­ment a pa­tak­hoz, és le­ült a par­ton. To­vább­ra is az új öt­le­tén töp­ren­gett.

A ki­csi csak az any­ja te­jét kap­ta… Mi van, ha az any­ja meg­vál­to­zott, mert tá­vo­labb van az op­ti­mum­tól? Ő nem a vá­ros­ban szü­le­tett, de a ki­csi igen. Szá­mít ez va­la­mit? Elég nagy őrült­ség­nek lát­szott – el­vég­re a baba az any­ja tes­té­ből szár­ma­zott –, de el­kép­zel­he­tő­nek tűnt, hogy ez a rej­tély nyit­ja.

Hel­ward vissza­ment a tá­bor­ba, és ételt, il­let­ve te­jet ké­szí­tett a po­rok­ból, gon­do­san ügyel­ve, hogy azt a vi­zet hasz­nál­ja, amit a vá­ros­ból ho­zott. A kész ká­sá­kat oda­ad­ta Ros­ari­ó­nak, és azt kér­te tőle, hogy etes­se meg a gyer­me­ket.

A lány elő­ször til­ta­ko­zott az öt­let el­len, de az­tán meg­ad­ta ma­gát. A baba meg­et­te az ételt, és két órá­val ké­sőbb is­mét bé­ké­sen aludt.

Az idő las­san múlt. Lent a pa­tak­nál szel­lő sem reb­bent, és a nagy me­leg­ben Hel­war­dot is­mét meg­száll­ta a ko­ráb­bi csa­ló­dott­ság. Már most tud­ta, hogy ha a fel­té­te­le­zé­se he­lyes, ak­kor nem fog tud­ni enni adni a lá­nyok­nak. És mert még leg­alább har­minc mér­föl­det kel­lett gya­lo­gol­ni­uk, al­má­kon nem bír­hat­ták ki.

Ké­sőbb ne­kik is el­mond­ta, hogy mi jár a fe­jé­ben, és azt ja­va­sol­ta, hogy egye­lő­re csak na­gyon kis ada­go­kat egye­nek, és ezt egé­szít­sék ki mind­az­zal, amit út­köz­ben ta­lál­nak. A lá­nyok nem na­gyon ér­tet­ték az egé­szet, de el­fo­gad­ták, hogy ezt kell csi­nál­ni­uk.

Dél­után egy­re na­gyobb lett a for­ró­ság, és Hel­ward nyug­tha­tat­lan­sá­ga át­ra­gadt a lá­nyok­ra. Jó­ked­vű­ek és szer­te­le­nek let­tek, ug­rat­ták Hel­war­dot az eset­len egyen­ru­há­ja mi­att. Ca­te­ri­na ki­je­len­tet­te, hogy el­megy úsz­ni egyet, és Lu­cia kö­zöl­te, hogy vele tart. Hel­ward előtt vet­kőz­tek le, az­tán já­té­ko­san rá­tá­mad­tak, és le­rán­gat­ták róla a ru­hát. So­ká­ig ug­rál­tak a víz­ben, fröcs­köl­ték egy­mást, ké­sőbb pe­dig Ros­ario is csat­la­ko­zott hoz­zá­juk, már ő sem volt gya­nak­vó Hel­ward­dal.

A nap hát­ra­lé­vő ré­szé­ben a sá­tor mel­lett, a föl­dön fek­ve na­poz­tak.

Azon az éj­sza­kán Hel­ward ép­pen ké­szült be­búj­ni a sá­tor­ba, ami­kor Lu­cia meg­fog­ta a ke­zét, és el­húz­ta őt a tá­bor­tól. Az­tán izzó szen­ve­déllyel sze­ret­ke­zett vele; úgy ka­pasz­ko­dott bele, és úgy szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz, mint­ha Hel­ward lett vol­na az egyet­len kéz­zel­fog­ha­tó va­ló­ság a vi­lá­gá­ban.

Más­nap reg­gel Hel­ward ész­re­vet­te, hogy Lu­cia és Ca­te­ri­na egy­re fél­té­ke­nyeb­bek, és egy­re csú­nyáb­ban néz­nek egy­más­ra, ezért tá­bort bon­tott, ami­lyen gyor­san csak le­he­tett.

Át­ve­zet­te a lá­nyo­kat a pa­ta­kon, majd fel a déli te­rü­let­re. A bal kül­ső vá­gány men­tén foly­tat­ták út­ju­kat. Hel­ward is­me­rős­nek ta­lál­ta a kör­nyé­ket, mi­vel ez volt az a ré­gió, ame­lyen a vá­ros át­ha­ladt, ami­kor első al­ka­lom­mal dol­go­zott a kül­vi­lág­ban. Dél felé néz­ve, nagy­já­ból két mér­föld­nyi messze­ség­ből jól lát­ta azt a nyer­get, amin a vá­ros ak­kor kú­szott fel, ami­kor ő éle­té­ben elő­ször né­zett vé­gig egy csör­lő­zést.

A dél­előtt kö­ze­pén meg­áll­tak pi­hen­ni, és ek­kor eszé­be ju­tott, hogy a vá­gá­nyok­tól nyu­gat­ra, alig két mér­föld­nyi­re van egy ki­sebb falu. Arra gon­dolt, hogy ha si­ke­rül élel­met sze­rez­nie ott, ak­kor tud enni adni a lá­nyok­nak.

Ne­kik is el­me­sél­te az öt­le­tét, ek­kor ki­sebb konf­lik­tus ke­re­ke­dett ab­ból, hogy ki men­jen vele. Hel­ward úgy érez­te, neki kell men­nie, mert az ő fe­le­lős­sé­ge a kész­le­tek biz­to­sí­tá­sa, de szük­sé­ge volt egy lány­ra, aki be­szél­te az it­te­ni nyel­vet. Nem szí­ve­sen ha­gyott vol­na egyet­len lányt a baba mel­lett, és gya­ní­tot­ta, hogy ha akár Ca­te­ri­ná­val men­ne, akár Lu­ci­á­val, az, ame­lyik itt ma­rad­na, még fél­té­ke­nyebb len­ne. Vé­gül azt ja­va­sol­ta, hogy Ros­ario tart­son vele, és ab­ból, aho­gyan a lá­nyok fo­gad­ták ezt, egy­ből tud­ta, hogy jól dön­tött.

El­in­dul­tak ar­ra­fe­lé, amer­re Hel­ward sej­té­se sze­rint a falu fe­küdt, és va­ló­ban, gond nél­kül meg­ta­lál­ták. Ros­ario hossza­san tár­gyalt há­rom fa­lu­si fér­fi­val, és a vé­gén ad­tak ne­kik némi szá­rí­tott húst és nyers zöld­sé­ge­ket. Min­den meg­le­pő­en si­mán ment – Hel­ward kí­ván­csi lett vol­na, hogy Ros­ario mi­lyen ér­ve­ket hasz­nált –, és ha­ma­ro­san már vissza­fe­lé gya­lo­gol­tak.

Hel­ward pár lé­pés­sel Ros­ario mö­gött ment, és ész­re­vet­te, hogy lány va­la­hogy nem olyan, mint volt.

Azt már ko­ráb­ban is lát­ta, hogy Ros­ario ki­csi­vel tes­te­sebb a má­sik ket­tő­nél, kü­lö­nö­sen a kar­ja és az arca volt szé­pen ki­ke­re­ked­ve. Le­rítt róla, hogy haj­la­mos a hí­zás­ra, de Hel­ward­nak hir­te­len úgy tűnt, hogy ez sok­kal fel­tű­nőbb most, mint pár nap­pal ez­előtt volt. Előbb csak egy-egy futó pil­lan­tást ve­tett Ros­ari­ó­ra, az­tán ala­po­sab­ban szem­ügy­re vet­te, és fel­fe­dez­te, hogy a há­tán meg­fe­szül az ing. Pe­dig a ru­hái ed­dig nem tűn­tek szűk­nek – a vá­ros­ban kap­ta va­la­mennyit, és jól il­let­tek rá. Hel­ward a nad­rá­got is meg­néz­te, és ész­re­vet­te, hogy az üle­pe fe­szes, míg a szá­ra sze­gé­lye a föl­det sep­ri Ros­ario min­den egyes lé­pé­sé­nél. Igaz, a lány nem vi­selt ci­pőt, de Hel­ward nem em­lé­ke­zett arra, hogy a nad­rág ilyen hosszú volt.

Fel­gyor­sí­tott, majd a lány mel­lett lép­ke­dett to­vább.

Ros­ario keb­lén meg­fe­szült az ing, annyi­ra, hogy össze­pré­sel­te a mel­lét – és az ing­uj­jak is túl hosszú­ak vol­tak. Ezen­fe­lül a lány va­la­hogy ala­cso­nyabb­nak tűnt, mint az elő­ző na­pok­ban…

Ami­kor csat­la­koz­tak a má­sik ket­tő­höz, Hel­ward ész­re­vet­te, hogy rá­juk sem jó a ru­há­juk. Ca­te­ri­na most is a ha­sán kö­töt­te meg az in­gét, de Lu­cia be­gom­bol­ta, és a gom­bok kö­zött a szö­vet jól lát­ha­tó­an meg­fe­szült.

Hel­ward pró­bál­ta ki­ver­ni a fe­jé­ből a je­len­sé­get, de mi­alatt dél felé gya­lo­gol­tak, egy­re fel­tű­nőb­bé vált, és vic­ces dol­go­kat ered­mé­nye­zett. Egy al­ka­lom­mal, ami­kor Ros­ario le­ha­jolt a kis­fi­á­hoz, a nad­rág­ja üle­pe szét­sza­kadt. Az­tán ami­kor Lu­cia a szá­já­hoz emel­te a ku­la­csot, a leg­fel­ső gomb­ja le­pat­tant, majd Ca­te­ri­na mind­két hóna alatt szét­ha­sadt az inge.

Egy mér­föld­del dé­lebb­re Lu­cia el­vesz­tet­te még két gomb­ját. Az inge most már majd­nem tel­je­sen nyi­tott volt elöl, és ugyan­úgy kö­töt­te meg, aho­gyan Ca­te­ri­na szok­ta. Mind­há­rom lány fel­haj­tot­ta a nad­rág­ja szá­rát, és lát­szott raj­tuk, hogy kí­no­san ér­zik ma­gu­kat.

Hel­ward a nye­reg szél­ár­nyé­ká­ban meg­ál­lí­tot­ta tár­sa­it, az­tán le­tá­bo­roz­tak. Mi­után meg­va­cso­ráz­tak, le­vet­ték mind sza­ka­do­zot­tabb ru­há­i­kat, és be­búj­tak a sá­tor­ba. Vi­dá­man ug­rat­ták Hel­war­dot a ru­há­za­ta mi­att: az övé nem fog szét­ha­sad­ni? Ő min­den­eset­re le­ült a sá­tor előtt. Egye­lő­re nem volt ál­mos, és nem óhaj­tott oda­bent ül­dö­gél­ni a lá­nyok kö­zött.

A baba sír­ni kez­dett, és Ros­ario ki­bújt a sá­tor­ból, hogy en­ni­va­lót ké­szít­sen. Hel­ward szólt hoz­zá, de nem ka­pott vá­laszt. Vé­gig­néz­te, hogy a lány vi­zet önt a tej­por­ra, és tel­je­sen kö­zö­nyö­sen mé­re­get­te a mez­te­len tes­tet. Alig egy nap­pal ez­előtt lát­ta már mez­te­le­nül Ros­ari­ót, és tel­je­sen biz­tos volt ab­ban, hogy ak­kor nem így né­zett ki. A lány majd­nem olyan ma­gas volt, mint ő, de most va­la­hogy zö­mö­kebb­nek és kö­vé­rebb­nek tűnt.

– Ca­te­ri­na még éb­ren van? – kér­dez­te tőle Hel­ward.

A lány szót­la­nul bó­lin­tott, és vissza­ment a sá­tor­ba. Pár pil­la­nat­tal ké­sőbb Ca­te­ri­na ki­bújt, Hel­ward pe­dig fel­tá­pász­ko­dott.

Egy­más­sal szem­ben áll­tak a tá­bor­tűz fény­kö­ré­ben. Ca­te­ri­na nem szó­lalt meg, Hel­ward pe­dig nem tud­ta, mit is mond­hat­na.

Ca­te­ri­na is meg­vál­to­zott. Pár pil­la­nat­tal ké­sőbb Lu­cia is meg­je­lent, és meg­állt a má­sik lány mel­lett.

Hel­ward most már biz­to­san tud­ta. A nap fo­lya­mán a lá­nyok kül­ső meg­je­le­né­se át­ala­kult.

Ala­po­san meg­néz­te őket. Az elő­ző na­pon, ami­kor mez­te­le­nül sza­lad­gál­tak a pa­tak­nál, a tes­tük kar­csú volt, a mel­lük ke­rek és telt.

Az­óta a kar­juk és a lá­buk meg­rö­vi­dült, a tes­tük sok­kal vas­ko­sabb lett. A vál­luk és a csí­pő­jük ki­szé­le­se­dett, a mel­lük la­po­sab­bá és szét­ál­lób­bá vált. Az ar­cuk ki­ke­re­ke­dett, és a nya­kuk is meg­rö­vi­dült.

Kö­ze­lebb lép­tek Hel­ward­hoz, és meg­áll­tak előt­te. Lu­cia felé nyúlt, és meg­fog­ta a nad­rág­ja csat­ját. Az ajka ned­ves volt. Ros­ario a sá­tor nyí­lá­sá­ból fi­gyelt.