3

JÖVŐ DEN­TON egy­szer meg­ke­rül­te ve­lem a vá­rost, az­u­tán el­ve­ze­tett egy ide­ig­le­nes épít­mé­nyek­ből álló ki­sebb­faj­ta tá­bo­rig, ami a vá­ros­tól öt­száz mé­ter­re állt. Ott be­mu­ta­tott Sín­fek­te­tő Malc­hus­kin­nak, és vissza­tért a vá­ros­ba.

Malc­hus­kin, az ala­csony, sző­rös fér­fi fé­lig még aludt. Úgy lát­tam, nem bán­ja, hogy meg­za­var­tuk, és vi­szony­lag ud­va­ri­a­san bánt ve­lem.

– Ön egy Jö­vő­fel­de­rí­tő inas, ugye?

Bó­lo­gat­tam, és meg­szó­lal­tam:

– Most jöt­tem ki a vá­ros­ból.

– Elő­ször van kint?

– Igen.

– Reg­ge­li­zett már?

– Még nem… Jövő Den­ton ki­ug­rasz­tott az ágy­ból, és töb­bé-ke­vés­bé egye­ne­sen ide­jöt­tünk.

– Jöj­jön be… fő­zök egy ká­vét.

A kuny­hó bel­se­jé­ben ren­det­len­ség ural­ko­dott, és min­dent el­bo­rí­tott a kosz, ami szö­ges el­len­tét­ben állt mind­az­zal, amit a vá­ro­son be­lül lát­tam. Ott a rend és tisz­ta­ság el­sőd­le­ges fon­tos­sá­gú­nak tűnt, de Malc­hus­kin kuny­hó­já­ban min­de­nütt mocs­kos ru­há­kat, mo­sat­lan tá­nyé­ro­kat és ser­pe­nyő­ket, va­la­mint étel­ma­ra­dé­ko­kat pil­lan­tot­tam meg Az egyik sa­rok­ban egy­más­ra ha­ji­gált fém­szer­szá­mok és mű­sze­rek jó­ko­ra hal­ma tor­nyo­sult fel, és az egyik hosszan­ti fal­nál álló priccsen egy ra­kás­ra gyűr­ve fe­küdt az ágy­ne­mű. A le­ve­gő­ben rom­lás­nak in­dult éte­lek bűze szál­lon­gott.

Malc­hus­kin meg­töl­tött víz­zel egy edényt, és rá­tet­te a fő­ző­gyű­rű­re. Ke­rí­tett va­la­hon­nan két bög­rét, ki­öb­lí­tet­te őket a vi­zes­hor­dó­ban, és mind­ket­tő­ről gon­do­san le­ráz­ta a vi­zet.

Az­tán te­kin­té­lyes adag szin­te­ti­kus ká­vét mért egy kan­csó­ba, és ami­kor a víz fel­forrt, rá­ön­töt­te.

A kuny­hó­ban egyet­len szék ár­vál­ko­dott. Malc­hus­kin le­sze­dett né­hány vas­kos acél­szer­szá­mot az asz­tal­ról, majd a priccs­hez húz­ta. Ezek után le­ült, és kéz­moz­du­la­tok­kal je­lez­te, hogy húz­zam oda a szé­ket. Egy da­ra­big hall­ga­ta­gon kor­tyol­gat­tuk a ká­vét. Pon­to­san úgy ké­szült, mint a vá­ros­ban, még­is más­mi­lyen volt az íze.

– Mos­ta­ná­ban nincs sok ina­sunk – mond­ta vé­gül Malc­hus­kin.

– Mi­ért nincs? – tu­da­kol­tam.

– Azt meg nem mon­dom. Nem so­kan jön­nek hoz­zánk. Maga ki­cso­da?

– Hel­ward Mann. Az apám…

– Igen, tu­dom – szólt köz­be. – De­rék em­ber. Együtt vol­tunk a ne­vel­dé­ben.

Ezen kis­sé meg­le­pőd­tem. Malc­hus­kin és az apám nem le­het­nek egy­idő­sek, vagy igen? Malc­hus­kin lát­ta, hogy mi­lyen ké­pet vá­gok, és így szólt:

– Ne tö­rőd­jön vele! Egy­szer meg fog­ja ér­te­ni. Per­sze, nagy árat fog fi­zet­ni érte, mint min­den má­sért, amit ez az átok­ver­te céh­rend­szer meg­ta­nít majd ma­gá­nak. A Jövő céh­ben fura az élet. Nem ne­kem való, de azt hi­szem, maga jól fog­ja vi­sel­ni.

– Mi­ért nem akar a Jövő céh­be tar­toz­ni?

– Nem mond­tam, hogy nem aka­rok… csak… nem a ne­kem való nép­ség. Az apám Von­ta­tó volt. Már megint a céh­rend­szer… De ha na­gyon akar, ak­kor jó hely­re ke­rül­het. Sok fi­zi­kai mun­kát vég­zett?

– Nem…

Malc­hus­kin han­go­san fel­ne­ve­tett.

– Az ina­sok­kal so­sem dol­goz­tat­nak. Na, majd meg­szok­ja – mond­ta az­tán, az­zal fel­állt, és hoz­zá­tet­te: – Ide­je el­kez­de­ni. Ko­rán van még, de ha már ki­ká­szá­ló­dott az ágy­ból, mi­nek tét­len­ked­ne. Ez az át­ko­zott, lus­ta ban­da…

A Sín­fek­te­tő ki­ment a kuny­hó­ból. Si­et­ve meg­it­tam a ká­vé­mat, bár per­zsel­te a nyel­ve­met, és kö­vet­tem a fér­fit. A má­sik két épü­let felé tar­tott, én pe­dig fel­zár­kóz­tam mögé.

Malc­hus­kin a kuny­hó­ból ho­zott vil­lás­kulccsal meg­dön­get­te mind­két ház aj­ta­ját, és or­dí­to­zott, hogy min­den­ki kel­jen fel. Az aj­tót bo­rí­tó hor­pa­dá­sok lát­tán sej­tet­tem, hogy va­ló­szí­nű­leg min­dig így szok­ta fel­éb­resz­te­ni a mun­ká­sa­it.

Hal­lot­tuk, hogy oda­bent moz­go­lód­ni kez­de­nek.

Malc­hus­kin vissza­tért a kuny­hó­já­ba, és vá­lo­gat­ni kezd­te a szer­szá­mo­kat.

– Ne vár­jon so­kat ezek­től az em­be­rek­től! – fi­gyel­mez­te­tett köz­ben. – Nem a vá­ros­ból szár­maz­nak. Van köz­tük egy, akit meg­tet­tem fő­nök­nek. Ra­fa­el a neve. Egy ki­csit be­szél an­go­lul, és tol­mács­ként is szol­gál. Ha akar va­la­mit, vele be­szél­jen. De még jobb lesz, ha en­gem ke­res meg. Nem hi­szem, hogy baj lesz, de azért… ne­kem szól­jon, rend­ben?

– Mi­fé­le baj­ról be­szél?

– Nem min­dig csi­nál­ják azt, amit maga vagy én mon­dunk ne­kik. Fi­ze­tést kap­nak, és azért kap­ják, hogy azt csi­nál­ják, amit mon­dunk ne­kik. Ha nem te­szik, az baj. De ez­zel a hor­dá­val csak egy a gond: túl lus­ták. Ezért kez­dünk ko­rán. Ké­sőbb me­le­gebb lesz, és on­nan­tól ne­héz lesz rá­ven­ni őket, hogy ke­mé­nyen hajt­sa­nak.

Már­is me­leg volt. Mi­alatt Malc­hus­kin­nal be­szél­get­tem, a nap ma­gas­ra emel­ke­dett, és a sze­mem könnyes lett. Nem volt hoz­zá­szok­va az ilyen erős fény­hez. Is­mét meg­pró­bál­tam a nap­ra pil­lan­ta­ni, de nem le­he­tett egye­ne­sen rá­néz­ni.

– Fog­ja eze­ket! – kér­te Malc­hus­kin, és át­adott egy nya­láb acél­kul­csot. Meg­tán­to­rod­tam a te­her alatt, és ket­tőt-hár­mat el­ej­tet­tem. A Sín­fek­te­tő né­mán fi­gyelt, mi­alatt az ügyet­len­sé­gem mi­att szé­gyen­kez­ve fel­szed­tem a szer­szá­mo­kat.

– Hová vi­gyem? – kér­dez­tem az­tán.

– A vá­ros­hoz, ter­mé­sze­te­sen. Hát sem­mit sem ta­ní­tot­tak meg ma­gá­nak oda­bent?

El­in­dul­tam a vá­ros felé, Malc­hus­kin pe­dig a kuny­hó­ja aj­ta­já­ból né­zett utá­nam.

– Déli ol­dal! – ki­a­bál­ta, mire meg­tor­pan­tam, és te­he­tet­le­nül kö­rül­néz­tem. Malc­hus­kin oda­jött hoz­zám.

– Arra – mond­ta, és mu­tat­ta az irányt –, a vá­ros déli ré­szén lévő vá­gá­nyok­hoz. Vi­lá­gos?

– Vi­lá­gos – fe­lel­tem, majd el­in­dul­tam abba az irány­ba, és me­net köz­ben már csak egy vil­lás­kul­csot ej­tet­tem el.

* * *

Egy-két óra el­tel­té­vel kezd­tem ér­te­ni, hogy Malc­hus­kin mire gon­dolt, ami­kor a ve­lünk dol­go­zó em­be­rek­ről be­szélt. Min­den le­het­sé­ges okot és ki­fo­gást fel­hasz­nál­tak arra, hogy le­áll­ja­nak, és Malc­hus­kin or­dí­tá­sai vagy Ra­fa­el mo­gor­va pa­ran­csai tar­tot­ták moz­gás­ban őket.

– Kik ezek? – kér­dez­tem Malc­hus­kin­tól, ami­kor ti­zen­öt per­ces szü­ne­tet tar­tot­tunk.

– He­lyi em­be­rek.

– Nem tu­dunk még töb­bet fel­ven­ni?

– Ezek mind ugyan­olya­nok.

Bi­zo­nyos mér­té­kig saj­nál­tam őket. Nyílt te­rü­le­ten dol­goz­tak, a tűző na­pon, és egy­han­gú, ke­mény mun­kát vé­gez­tek. Jól­le­het meg­fo­gad­tam, hogy nem ha­gyom el ma­gam, az erő­fe­szí­té­sek job­ban igény­be vet­tek, sem­mint el tud­tam vol­na vi­sel­ni. Az biz­tos, hogy ez volt a leg­ki­me­rí­tőbb do­log, amit va­la­ha meg­ta­pasz­tal­tam.

A vá­gá­nyok a vá­ros­tól kö­rül­be­lül fél mér­föld­re nyúl­tak ki, déli irány­ba, és csak úgy vé­get ér­tek va­la­hol. A négy vá­gány mind­egyi­ke két fém­sín­ből állt, ame­lyek ge­ren­dá­ból fa­ra­gott talp­fá­kon fe­küd­tek, míg ma­gu­kat a talp­fá­kat a föld­be süllyesz­tett be­ton­ala­pok tar­tot­ták. Malc­hus­kin csa­pa­ta két vá­gányt már meg­rö­vi­dí­tett, és most a leg­hosszab­bon dol­goz­tunk, a jobb kül­sőn.

Malc­hus­kin el­ma­gya­ráz­ta, hogy a vá­ros mö­gött áll­va és felé for­dul­va a sí­nek meg­ne­ve­zé­se a kö­vet­ke­ző: jobb kül­ső, jobb bel­ső, bal bel­ső és bal kül­ső, a vá­ros mö­gött áll­va, a vá­ros felé néz­ve.

Gon­dol­kod­ni nem so­kat kel­lett. A mun­ka egy­sze­rű volt, de na­gyon ne­héz.

Elő­ször is, ki kel­lett nyit­ni a sínt a talp­fá­hoz rög­zí­tő csa­to­kat a sín­szál tel­jes hosszán. Ezt az­tán fél­re­tet­tük, és ugyan­így ki­nyi­tot­tuk a má­sik szál csat­ja­it. Ezt kö­ve­tő­en a talp­fá­kat szed­tük fel. Eze­ket két-két ka­pocs szo­rí­tot­ta a be­ton­alap­hoz, ami­ket szer­szám­mal kel­lett meg­la­zí­ta­ni és el­tá­vo­lí­ta­ni. A talp­fá­kat egy ön­já­ró sín­ko­csi­ra rak­tuk, ami a kö­vet­ke­ző vá­gány­sza­ka­szon vá­ra­ko­zott. A be­ton­ala­pot – amely­ről meg­tud­tam, hogy elő­re­gyár­tott és új­ra­hasz­no­sít­ha­tó – ki­ás­tuk a föld­ből, és szin­tén fel­tet­tük a sín­ko­csi­ra. Ami­kor ez­zel vé­gez­tünk, a két acél sín­szá­lat fel­rak­tuk a ko­csi ol­da­lá­ra sze­relt tar­tó­ke­ret­re.

Ezek után Malc­hus­kin és én át­haj­tot­tunk az elekt­ro­mos haj­tá­sú ko­csi­val a kö­vet­ke­ző sín­sza­kasz­ra, és az egész mun­ka­fo­lya­mat kez­dő­dött az ele­jé­ről. Ami­kor a ko­csi meg­telt, az egész csa­pat el­uta­zott raj­ta a vá­ros hát­só ré­szé­ig. Itt meg­áll­tunk, és rá­csat­la­koz­tat­tuk a ko­csi te­le­pét egy töl­tő­alj­zat­ra, amit erre a cél­ra épí­tet­tek be a vá­ros fa­lá­ba.

A dél­előtt java ré­sze rá­ment arra, hogy meg­rak­juk a sín­ko­csit, és el­gu­rul­junk vele a vá­ro­sig. Mind­két ka­ro­mat olyan­nak érez­tem, mint­ha az ízü­le­te­im szét­sza­kad­tak vol­na, a há­tam ha­so­ga­tott, ezen­fe­lül te­tő­től tal­pig ve­rej­ték­ben úsz­tam, és mocs­kos vol­tam. Malc­hus­kin, aki ugyan­annyi mun­kát vég­zett, mint min­den­ki más – ta­lán töb­bet is, mint a bér­mun­ká­sok –, rám vi­gyor­gott, és meg­szó­lalt:

– Ak­kor most ki­ra­ko­dunk, és kezd­jük elöl­ről!

Vé­gig­néz­tem a mun­ká­so­kon. Lát­tam raj­tuk, hogy ők is úgy ér­zik ma­gu­kat, mint én, bár gya­ní­tot­tam, hogy töb­bet dol­goz­tam ná­luk, mi­vel új vol­tam, és még nem ta­nul­tam meg, hogy ho­gyan hasz­nál­ha­tom gaz­da­sá­go­san az erő­met. A több­sé­gük le­dőlt pi­hen­ni ab­ban a ke­vés ár­nyék­ban, amit a vá­ros adott.

– Jól van – fe­lel­tem a Sín­fek­te­tő­re néz­ve.

– Á, csak vic­cel­tem – mond­ta Malc­hus­kin. – Mit gon­dol, med­dig tud­na még dol­goz­ni üres gyo­mor­ral?

– Ez igaz – is­mer­tem el.

– He­lyes, ak­kor most… enni fo­gunk.

Ezt kö­ve­tő­en be­szélt Ra­fa­el­lel, majd el­in­dult a kuny­hó­ja felé. A nyo­má­ba sze­gőd­tem, és ha­ma­ro­san meg­osz­toz­tunk azon a fel­me­le­gí­tett szin­te­ti­kus éte­len, ami­vel Malc­hus­kin szol­gál­ha­tott.

A dél­után a ki­ra­ko­dás­sal kez­dő­dött. A talp­fá­kat, az ala­po­kat és a sín­szá­la­kat át­rak­tuk egy má­sik, elekt­ro­mos haj­tá­sú jár­mű­re, ami négy nagy fel­fúj­ha­tó ke­ré­ken köz­le­ke­dett. Ami­kor vé­gez­tünk, vissza­vit­tük a sín­ko­csit a vá­gány vé­gé­re, és is­mét ne­ki­lát­tunk. For­ró volt a dél­után, az em­be­rek las­san dol­goz­tak. Még Malc­hus­kin is meg­eny­hült, és mi­után te­le­rak­tuk a ko­csit, szü­ne­tet ren­delt el.

– Alig­ha­nem lesz még egy kö­rünk – mond­ta, és ala­po­san meg­húz­ta a vi­zes­pa­lack­ját.

– Én ké­szek ál­lok – fe­lel­tem.

– Le­het… egye­dül akar­ja csi­nál­ni?

– Fe­lő­lem foly­tat­hat­juk – fe­lel­tem, mert nem akar­tam el­árul­ni, mennyi­re el­fá­rad­tam.

– Hol­nap meg hasz­nál­ha­tat­lan lesz. Nem, ki­rak­juk ezt a szál­lít­mányt, vissza­hozzuk a jár­gányt a vá­gány vé­gé­re, és ennyi.

Mint ki­de­rült, nem egé­szen ez tör­tént. Ami­kor vissza­vit­tük a sín­ko­csit a vo­nal vé­gé­re, Malc­hus­kin uta­sí­tot­ta az em­be­re­ket, hogy tölt­sék fel a vá­gány utol­só sza­ka­szát annyi föld­del, amennyit ta­lál­nak. A ha­lom vé­gül húsz öl hosszan ta­kar­ta a sí­ne­ket.

Meg­kér­dez­tem Malc­hus­kin­tól, hogy en­nek mi a cél­ja.

A leg­kö­ze­leb­bi hosszú vá­gány, a bal bel­ső felé bic­cen­tett. A vé­gét egy föld­be süllyesz­tett, ha­tal­mas be­ton­tömb zár­ta el.

– In­kább egy ilyet ál­lí­ta­na fel? – kér­dez­te.

– Mi­ért, mi az?

– Üt­kö­ző. Te­gyük fel, hogy az összes sod­rony egy­szer­re el­sza­kad… és a vá­ros meg­in­dul vissza. Az üt­kö­zők alig­ha tud­nák meg­ál­lí­ta­ni, de ez a leg­több, amit te­he­tünk.

– Meg­tör­tént már, hogy a vá­ros vissza­gu­rult?

– Igen… egy­szer.

Malc­hus­kin rám bíz­ta a dön­tést, hogy vissza­té­rek-e a vá­ros­ba, és a fül­kém­ben al­szom, vagy vele ma­ra­dok a kuny­hó­já­ban. Ahogy mond­ta, iga­zá­ból nem adott le­he­tő­sé­get arra, hogy vá­lasszak. Nyil­ván­va­ló­an nem sok­ra tar­tot­ta a vá­ros­ban lakó nép­sé­get, és el­me­sél­te, hogy rit­kán megy kö­zé­jük.

– Az ott ké­nyel­mes élet – mond­ta –, a ben­ti­ek fe­lé­nek fo­gal­ma sincs, mi megy ide­kint, és azt hi­szem, ak­kor sem ér­de­kel­né őket, ha tud­nák. De mi­ért is kéne tud­ni­uk? Vég­ső so­ron, ha itt min­den si­mán megy, ak­kor az nem ő prob­lé­má­juk. Tu­dom én ezt, jól tu­dom, de ha több vá­ros­la­kó ki­jön­ne ide, nem kéne szen­ved­nem ezek­kel az át­ko­zott he­lyi­ek­kel.

A kö­ze­li kuny­hók­ban a bér­mun­ká­sok han­go­san be­szél­get­tek, és né­há­nyan éne­kel­tek.

– Sem­mit sem kezd­het ve­lük? – kér­dez­tem.

– Én csak hasz­ná­lom őket. A Ke­res­ke­dő céh ga­lamb­jai. Ha túl­sá­go­san el­lus­tul­nak, el­haj­tom őket, és szó­lok a Ke­res­ke­dők­nek, hogy sze­rez­ze­nek pá­rat. So­sem ne­héz. Er­re­fe­lé nem sok mun­ka akad.

– Hol van az az er­re­fe­lé?

– Azt ne tő­lem kér­dez­ze… az ap­já­ra és a cé­hé­re tar­to­zik. Én csak ki­ásom a régi vá­gá­nyo­kat.

Ér­zé­kel­tem, hogy Malc­hus­kin sok­kal ke­vés­bé utál­ja a vá­rost, mint aho­gyan be­szé­dé­ből sej­te­ni le­het. Ta­lán a vi­szony­la­gos el­szi­ge­telt­sé­ge mi­att ve­tet­te meg azo­kat, akik a fa­la­kon be­lül él­nek, de amennyi­re én lát­tam, nem lett vol­na kö­te­le­ző kint ma­rad­nia, a kuny­hó­ban. A mun­ká­sok akár­mi­lyen lus­ták vol­tak is – most pe­dig lár­má­sak –, a lát­szat sze­rint ren­de­sen dol­goz­tak. Malc­hus­kin nem fel­ügyel­te őket, ami­kor nem kel­lett dol­goz­ni­uk, vagy­is be­me­he­tett vol­na a vá­ros­ba, ha úgy akar­ja.

– Ez az első nap­ja ide­kint, ugye? – kér­dez­te vá­rat­la­nul.

– Így van.

– Sze­ret­né meg­néz­ni a nap­nyug­tát?

– Nem… Mi­ért?

– Az ina­sok ál­ta­lá­ban meg­né­zik.

– Jól van, me­he­tünk.

Ta­lán azért tet­tem, hogy örö­möt okoz­zak neki, min­den­eset­re ki­men­tem a kuny­hó­ból, és észak­ke­let felé néz­tem. Pár pil­la­nat múl­va Malc­hus­kin is meg­ér­ke­zett, és meg­állt mö­göt­tem.

A nap a lát­ha­tár kö­ze­lé­ben járt, és már­is érez­tem a há­ta­mon a hi­deg sze­let. Az elő­ző éj­sza­ka fel­hői nem tér­tek vissza, az ég tisz­ta és kék volt. A na­pot fi­gyel­tem, mert vég­re anél­kül néz­het­tem, hogy bán­tot­ta vol­na a sze­me­met most, ami­kor a lég­kör meg­sze­lí­dí­tet­te a su­ga­ra­it. Szé­les, na­rancs­sár­ga ko­rong volt, kis­sé fe­lénk dőlt, és alul, il­let­ve felül egy-egy hosszú fény­osz­lop nyúlt ki a kö­ze­pé­ből. Mi­alatt csen­de­sen bá­mul­tuk, las­san a lát­ha­tár alá süllyedt, a leg­vé­gén a fel­ső fény­tüs­ke csú­csa tűnt el.

– Ha a vá­ros­ban al­szik, nem lát­hat ilyes­mit – je­gyez­te meg Malc­hus­kin.

– Na­gyon szép – fe­lel­tem meg­il­le­tőd­ve.

– Lát­ta reg­gel a nap­kel­tét?

– Igen.

– Hát igen, min­dig ezt csi­nál­ják – vá­la­szol­ta bó­lo­gat­va Malc­hus­kin. – Amint egy kö­lyök be­ke­rül a céh­be, egy­ből be­dob­ják a mély­víz­be. Nem ka­pott ma­gya­rá­za­tot, mi? Ki­lök­ték a sö­tét­ség­be, és vár­ta, hogy fel­kel­jen a nap.

– Mi­ért csi­nál­ják ezt? – tu­da­kol­tam kí­ván­csi­an.

– Céh­rend­szer. Azt kép­ze­lik, hogy így le­het a leg­gyor­sab­ban meg­ér­tet­ni egy inas­sal, hogy a nap nem olyan, mint ami­lyen­nek ta­nul­ta.

– Nem olyan? – kér­dez­tem.

– Mit ta­nult róla?

– Hogy göm­bö­lyű.

– Szó­val, még most is ezt ta­nít­ják. Na, most már a sa­ját sze­mé­vel lát­hat­ta, hogy nem olyan. Mire kö­vet­kez­tet eb­ből?

– Sem­mi­re – val­lot­tam be.

– Majd gon­dol­kod­jon el raj­ta! Most men­jünk, és együnk!

Vissza­tér­tünk a kuny­hó­ba, és Malc­hus­kin rám pa­ran­csolt, hogy me­le­gít­sem meg az ételt, ő pe­dig rá­ál­lí­tott egy ágy­ke­re­tet a sa­ját priccse füg­gő­le­ges tar­tó­rúd­ja­i­ra, majd csa­var­ral rög­zí­tet­te az egé­szet. Egy szek­rény mé­lyén ta­lált egy mat­ra­cot és ágy­ne­műt, és a zsák­mányt az ágy­ra ha­jí­tot­ta.

– Itt fog alud­ni – mond­ta vé­gül, a fel­ső priccs­re mu­tat­va. – So­kat for­go­ló­dik éj­sza­ka?

– Nem hi­szem.

– Hát, te­szünk egy pró­bát. Ha so­kat mo­co­rog, hol­nap cse­ré­lünk. Nem sze­re­tem, ha za­var­nak.

Arra gon­dol­tam, hogy ezen az éj­sza­kán alig­ha fo­gom za­var­ni őt. Annyi­ra fá­radt vol­tam, hogy egy me­re­dek szik­la­fa­lon is el­alud­tam vol­na. Együtt et­tük meg az ízet­len ételt, az­tán Malc­hus­kin a vá­gá­nyok kö­rül vég­zett mun­ká­já­ról me­sélt. Alig fi­gyel­tem rá, és pár perc múl­va fel­mász­tam a priccsem­re, le­fe­küd­tem, és igye­kez­tem úgy ten­ni, mint­ha hall­gat­nám őt. De szin­te azon­nal mély álom­ba me­rül­tem.