3
JÖVŐ DENTON egyszer megkerülte velem a várost, azután elvezetett egy ideiglenes építményekből álló kisebbfajta táborig, ami a várostól ötszáz méterre állt. Ott bemutatott Sínfektető Malchuskinnak, és visszatért a városba.
Malchuskin, az alacsony, szőrös férfi félig még aludt. Úgy láttam, nem bánja, hogy megzavartuk, és viszonylag udvariasan bánt velem.
– Ön egy Jövőfelderítő inas, ugye?
Bólogattam, és megszólaltam:
– Most jöttem ki a városból.
– Először van kint?
– Igen.
– Reggelizett már?
– Még nem… Jövő Denton kiugrasztott az ágyból, és többé-kevésbé egyenesen idejöttünk.
– Jöjjön be… főzök egy kávét.
A kunyhó belsejében rendetlenség uralkodott, és mindent elborított a kosz, ami szöges ellentétben állt mindazzal, amit a városon belül láttam. Ott a rend és tisztaság elsődleges fontosságúnak tűnt, de Malchuskin kunyhójában mindenütt mocskos ruhákat, mosatlan tányérokat és serpenyőket, valamint ételmaradékokat pillantottam meg Az egyik sarokban egymásra hajigált fémszerszámok és műszerek jókora halma tornyosult fel, és az egyik hosszanti falnál álló priccsen egy rakásra gyűrve feküdt az ágynemű. A levegőben romlásnak indult ételek bűze szállongott.
Malchuskin megtöltött vízzel egy edényt, és rátette a főzőgyűrűre. Kerített valahonnan két bögrét, kiöblítette őket a vizeshordóban, és mindkettőről gondosan lerázta a vizet.
Aztán tekintélyes adag szintetikus kávét mért egy kancsóba, és amikor a víz felforrt, ráöntötte.
A kunyhóban egyetlen szék árválkodott. Malchuskin leszedett néhány vaskos acélszerszámot az asztalról, majd a priccshez húzta. Ezek után leült, és kézmozdulatokkal jelezte, hogy húzzam oda a széket. Egy darabig hallgatagon kortyolgattuk a kávét. Pontosan úgy készült, mint a városban, mégis másmilyen volt az íze.
– Mostanában nincs sok inasunk – mondta végül Malchuskin.
– Miért nincs? – tudakoltam.
– Azt meg nem mondom. Nem sokan jönnek hozzánk. Maga kicsoda?
– Helward Mann. Az apám…
– Igen, tudom – szólt közbe. – Derék ember. Együtt voltunk a neveldében.
Ezen kissé meglepődtem. Malchuskin és az apám nem lehetnek egyidősek, vagy igen? Malchuskin látta, hogy milyen képet vágok, és így szólt:
– Ne törődjön vele! Egyszer meg fogja érteni. Persze, nagy árat fog fizetni érte, mint minden másért, amit ez az átokverte céhrendszer megtanít majd magának. A Jövő céhben fura az élet. Nem nekem való, de azt hiszem, maga jól fogja viselni.
– Miért nem akar a Jövő céhbe tartozni?
– Nem mondtam, hogy nem akarok… csak… nem a nekem való népség. Az apám Vontató volt. Már megint a céhrendszer… De ha nagyon akar, akkor jó helyre kerülhet. Sok fizikai munkát végzett?
– Nem…
Malchuskin hangosan felnevetett.
– Az inasokkal sosem dolgoztatnak. Na, majd megszokja – mondta aztán, azzal felállt, és hozzátette: – Ideje elkezdeni. Korán van még, de ha már kikászálódott az ágyból, minek tétlenkedne. Ez az átkozott, lusta banda…
A Sínfektető kiment a kunyhóból. Sietve megittam a kávémat, bár perzselte a nyelvemet, és követtem a férfit. A másik két épület felé tartott, én pedig felzárkóztam mögé.
Malchuskin a kunyhóból hozott villáskulccsal megdöngette mindkét ház ajtaját, és ordítozott, hogy mindenki keljen fel. Az ajtót borító horpadások láttán sejtettem, hogy valószínűleg mindig így szokta felébreszteni a munkásait.
Hallottuk, hogy odabent mozgolódni kezdenek.
Malchuskin visszatért a kunyhójába, és válogatni kezdte a szerszámokat.
– Ne várjon sokat ezektől az emberektől! – figyelmeztetett közben. – Nem a városból származnak. Van köztük egy, akit megtettem főnöknek. Rafael a neve. Egy kicsit beszél angolul, és tolmácsként is szolgál. Ha akar valamit, vele beszéljen. De még jobb lesz, ha engem keres meg. Nem hiszem, hogy baj lesz, de azért… nekem szóljon, rendben?
– Miféle bajról beszél?
– Nem mindig csinálják azt, amit maga vagy én mondunk nekik. Fizetést kapnak, és azért kapják, hogy azt csinálják, amit mondunk nekik. Ha nem teszik, az baj. De ezzel a hordával csak egy a gond: túl lusták. Ezért kezdünk korán. Később melegebb lesz, és onnantól nehéz lesz rávenni őket, hogy keményen hajtsanak.
Máris meleg volt. Mialatt Malchuskinnal beszélgettem, a nap magasra emelkedett, és a szemem könnyes lett. Nem volt hozzászokva az ilyen erős fényhez. Ismét megpróbáltam a napra pillantani, de nem lehetett egyenesen ránézni.
– Fogja ezeket! – kérte Malchuskin, és átadott egy nyaláb acélkulcsot. Megtántorodtam a teher alatt, és kettőt-hármat elejtettem. A Sínfektető némán figyelt, mialatt az ügyetlenségem miatt szégyenkezve felszedtem a szerszámokat.
– Hová vigyem? – kérdeztem aztán.
– A városhoz, természetesen. Hát semmit sem tanítottak meg magának odabent?
Elindultam a város felé, Malchuskin pedig a kunyhója ajtajából nézett utánam.
– Déli oldal! – kiabálta, mire megtorpantam, és tehetetlenül körülnéztem. Malchuskin odajött hozzám.
– Arra – mondta, és mutatta az irányt –, a város déli részén lévő vágányokhoz. Világos?
– Világos – feleltem, majd elindultam abba az irányba, és menet közben már csak egy villáskulcsot ejtettem el.
* * *
Egy-két óra elteltével kezdtem érteni, hogy Malchuskin mire gondolt, amikor a velünk dolgozó emberekről beszélt. Minden lehetséges okot és kifogást felhasználtak arra, hogy leálljanak, és Malchuskin ordításai vagy Rafael mogorva parancsai tartották mozgásban őket.
– Kik ezek? – kérdeztem Malchuskintól, amikor tizenöt perces szünetet tartottunk.
– Helyi emberek.
– Nem tudunk még többet felvenni?
– Ezek mind ugyanolyanok.
Bizonyos mértékig sajnáltam őket. Nyílt területen dolgoztak, a tűző napon, és egyhangú, kemény munkát végeztek. Jóllehet megfogadtam, hogy nem hagyom el magam, az erőfeszítések jobban igénybe vettek, semmint el tudtam volna viselni. Az biztos, hogy ez volt a legkimerítőbb dolog, amit valaha megtapasztaltam.
A vágányok a várostól körülbelül fél mérföldre nyúltak ki, déli irányba, és csak úgy véget értek valahol. A négy vágány mindegyike két fémsínből állt, amelyek gerendából faragott talpfákon feküdtek, míg magukat a talpfákat a földbe süllyesztett betonalapok tartották. Malchuskin csapata két vágányt már megrövidített, és most a leghosszabbon dolgoztunk, a jobb külsőn.
Malchuskin elmagyarázta, hogy a város mögött állva és felé fordulva a sínek megnevezése a következő: jobb külső, jobb belső, bal belső és bal külső, a város mögött állva, a város felé nézve.
Gondolkodni nem sokat kellett. A munka egyszerű volt, de nagyon nehéz.
Először is, ki kellett nyitni a sínt a talpfához rögzítő csatokat a sínszál teljes hosszán. Ezt aztán félretettük, és ugyanígy kinyitottuk a másik szál csatjait. Ezt követően a talpfákat szedtük fel. Ezeket két-két kapocs szorította a betonalaphoz, amiket szerszámmal kellett meglazítani és eltávolítani. A talpfákat egy önjáró sínkocsira raktuk, ami a következő vágányszakaszon várakozott. A betonalapot – amelyről megtudtam, hogy előregyártott és újrahasznosítható – kiástuk a földből, és szintén feltettük a sínkocsira. Amikor ezzel végeztünk, a két acél sínszálat felraktuk a kocsi oldalára szerelt tartókeretre.
Ezek után Malchuskin és én áthajtottunk az elektromos hajtású kocsival a következő sínszakaszra, és az egész munkafolyamat kezdődött az elejéről. Amikor a kocsi megtelt, az egész csapat elutazott rajta a város hátsó részéig. Itt megálltunk, és rácsatlakoztattuk a kocsi telepét egy töltőaljzatra, amit erre a célra építettek be a város falába.
A délelőtt java része ráment arra, hogy megrakjuk a sínkocsit, és elguruljunk vele a városig. Mindkét karomat olyannak éreztem, mintha az ízületeim szétszakadtak volna, a hátam hasogatott, ezenfelül tetőtől talpig verejtékben úsztam, és mocskos voltam. Malchuskin, aki ugyanannyi munkát végzett, mint mindenki más – talán többet is, mint a bérmunkások –, rám vigyorgott, és megszólalt:
– Akkor most kirakodunk, és kezdjük elölről!
Végignéztem a munkásokon. Láttam rajtuk, hogy ők is úgy érzik magukat, mint én, bár gyanítottam, hogy többet dolgoztam náluk, mivel új voltam, és még nem tanultam meg, hogy hogyan használhatom gazdaságosan az erőmet. A többségük ledőlt pihenni abban a kevés árnyékban, amit a város adott.
– Jól van – feleltem a Sínfektetőre nézve.
– Á, csak vicceltem – mondta Malchuskin. – Mit gondol, meddig tudna még dolgozni üres gyomorral?
– Ez igaz – ismertem el.
– Helyes, akkor most… enni fogunk.
Ezt követően beszélt Rafaellel, majd elindult a kunyhója felé. A nyomába szegődtem, és hamarosan megosztoztunk azon a felmelegített szintetikus ételen, amivel Malchuskin szolgálhatott.
A délután a kirakodással kezdődött. A talpfákat, az alapokat és a sínszálakat átraktuk egy másik, elektromos hajtású járműre, ami négy nagy felfújható keréken közlekedett. Amikor végeztünk, visszavittük a sínkocsit a vágány végére, és ismét nekiláttunk. Forró volt a délután, az emberek lassan dolgoztak. Még Malchuskin is megenyhült, és miután teleraktuk a kocsit, szünetet rendelt el.
– Alighanem lesz még egy körünk – mondta, és alaposan meghúzta a vizespalackját.
– Én készek állok – feleltem.
– Lehet… egyedül akarja csinálni?
– Felőlem folytathatjuk – feleltem, mert nem akartam elárulni, mennyire elfáradtam.
– Holnap meg használhatatlan lesz. Nem, kirakjuk ezt a szállítmányt, visszahozzuk a járgányt a vágány végére, és ennyi.
Mint kiderült, nem egészen ez történt. Amikor visszavittük a sínkocsit a vonal végére, Malchuskin utasította az embereket, hogy töltsék fel a vágány utolsó szakaszát annyi földdel, amennyit találnak. A halom végül húsz öl hosszan takarta a síneket.
Megkérdeztem Malchuskintól, hogy ennek mi a célja.
A legközelebbi hosszú vágány, a bal belső felé biccentett. A végét egy földbe süllyesztett, hatalmas betontömb zárta el.
– Inkább egy ilyet állítana fel? – kérdezte.
– Miért, mi az?
– Ütköző. Tegyük fel, hogy az összes sodrony egyszerre elszakad… és a város megindul vissza. Az ütközők aligha tudnák megállítani, de ez a legtöbb, amit tehetünk.
– Megtörtént már, hogy a város visszagurult?
– Igen… egyszer.
Malchuskin rám bízta a döntést, hogy visszatérek-e a városba, és a fülkémben alszom, vagy vele maradok a kunyhójában. Ahogy mondta, igazából nem adott lehetőséget arra, hogy válasszak. Nyilvánvalóan nem sokra tartotta a városban lakó népséget, és elmesélte, hogy ritkán megy közéjük.
– Az ott kényelmes élet – mondta –, a bentiek felének fogalma sincs, mi megy idekint, és azt hiszem, akkor sem érdekelné őket, ha tudnák. De miért is kéne tudniuk? Végső soron, ha itt minden simán megy, akkor az nem ő problémájuk. Tudom én ezt, jól tudom, de ha több városlakó kijönne ide, nem kéne szenvednem ezekkel az átkozott helyiekkel.
A közeli kunyhókban a bérmunkások hangosan beszélgettek, és néhányan énekeltek.
– Semmit sem kezdhet velük? – kérdeztem.
– Én csak használom őket. A Kereskedő céh galambjai. Ha túlságosan ellustulnak, elhajtom őket, és szólok a Kereskedőknek, hogy szerezzenek párat. Sosem nehéz. Errefelé nem sok munka akad.
– Hol van az az errefelé?
– Azt ne tőlem kérdezze… az apjára és a céhére tartozik. Én csak kiásom a régi vágányokat.
Érzékeltem, hogy Malchuskin sokkal kevésbé utálja a várost, mint ahogyan beszédéből sejteni lehet. Talán a viszonylagos elszigeteltsége miatt vetette meg azokat, akik a falakon belül élnek, de amennyire én láttam, nem lett volna kötelező kint maradnia, a kunyhóban. A munkások akármilyen lusták voltak is – most pedig lármásak –, a látszat szerint rendesen dolgoztak. Malchuskin nem felügyelte őket, amikor nem kellett dolgozniuk, vagyis bemehetett volna a városba, ha úgy akarja.
– Ez az első napja idekint, ugye? – kérdezte váratlanul.
– Így van.
– Szeretné megnézni a napnyugtát?
– Nem… Miért?
– Az inasok általában megnézik.
– Jól van, mehetünk.
Talán azért tettem, hogy örömöt okozzak neki, mindenesetre kimentem a kunyhóból, és északkelet felé néztem. Pár pillanat múlva Malchuskin is megérkezett, és megállt mögöttem.
A nap a láthatár közelében járt, és máris éreztem a hátamon a hideg szelet. Az előző éjszaka felhői nem tértek vissza, az ég tiszta és kék volt. A napot figyeltem, mert végre anélkül nézhettem, hogy bántotta volna a szememet most, amikor a légkör megszelídítette a sugarait. Széles, narancssárga korong volt, kissé felénk dőlt, és alul, illetve felül egy-egy hosszú fényoszlop nyúlt ki a közepéből. Mialatt csendesen bámultuk, lassan a láthatár alá süllyedt, a legvégén a felső fénytüske csúcsa tűnt el.
– Ha a városban alszik, nem láthat ilyesmit – jegyezte meg Malchuskin.
– Nagyon szép – feleltem megilletődve.
– Látta reggel a napkeltét?
– Igen.
– Hát igen, mindig ezt csinálják – válaszolta bólogatva Malchuskin. – Amint egy kölyök bekerül a céhbe, egyből bedobják a mélyvízbe. Nem kapott magyarázatot, mi? Kilökték a sötétségbe, és várta, hogy felkeljen a nap.
– Miért csinálják ezt? – tudakoltam kíváncsian.
– Céhrendszer. Azt képzelik, hogy így lehet a leggyorsabban megértetni egy inassal, hogy a nap nem olyan, mint amilyennek tanulta.
– Nem olyan? – kérdeztem.
– Mit tanult róla?
– Hogy gömbölyű.
– Szóval, még most is ezt tanítják. Na, most már a saját szemével láthatta, hogy nem olyan. Mire következtet ebből?
– Semmire – vallottam be.
– Majd gondolkodjon el rajta! Most menjünk, és együnk!
Visszatértünk a kunyhóba, és Malchuskin rám parancsolt, hogy melegítsem meg az ételt, ő pedig ráállított egy ágykeretet a saját priccse függőleges tartórúdjaira, majd csavarral rögzítette az egészet. Egy szekrény mélyén talált egy matracot és ágyneműt, és a zsákmányt az ágyra hajította.
– Itt fog aludni – mondta végül, a felső priccsre mutatva. – Sokat forgolódik éjszaka?
– Nem hiszem.
– Hát, teszünk egy próbát. Ha sokat mocorog, holnap cserélünk. Nem szeretem, ha zavarnak.
Arra gondoltam, hogy ezen az éjszakán aligha fogom zavarni őt. Annyira fáradt voltam, hogy egy meredek sziklafalon is elaludtam volna. Együtt ettük meg az ízetlen ételt, aztán Malchuskin a vágányok körül végzett munkájáról mesélt. Alig figyeltem rá, és pár perc múlva felmásztam a priccsemre, lefeküdtem, és igyekeztem úgy tenni, mintha hallgatnám őt. De szinte azonnal mély álomba merültem.