5
A NAPOK lassan teltek, és többször nem mentem vissza a városba.
Tanultam a korábbi hibámból, amikor is lelkesen belevetettem magam a vágány-munka fizikai oldalába. Úgy döntöttem, hogy követem Malchuskin példáját, és csupán annyit tettem, hogy felügyeltem a bérmunkásokat. Malchuskin és én csak néha segítettünk be. A munka még így is fárasztó és hosszadalmas volt, és éreztem, hogy a testem reagál az erőfeszítésekre. Sokkal erősebbnek éreztem magam, mint korábban bármikor, a bőröm lebarnult a naptól, és hamarosan könnyebben végeztem a fizikai munkát.
Nem is panaszkodtam másra, csak a szintetikus ételekből álló, egyhangú étrendre, és hogy Malchuskin képtelen érdekesen mesélni arról, hogy mivel járulunk hozzá a város biztonságához. Sokszor dolgoztunk késő estig, és a rossz vacsora után azonnal elaludtunk.
A várostól délre eső vágányokon végzett munkánk a végéhez közeledett. Az volt a feladatunk, hogy szedjük fel valamennyi sínt, és építsünk négy ütközőt a várostól egyenlő távolságra. A felszedett síneket átvitték az északi oldalra, ahol ismét lefektették őket.
Az egyik estén Malchuskin megkérdezte:
– Mióta is van idekint?
– Nem tudom pontosan.
– Napokban számolva.
– Ó… Hét napja.
Megpróbáltam megbecsülni, hogy ez mérföldben kifejezve mennyi lehet.
– Három nap múlva kap egy kis szabadságot – folytatta Malchuskin. – Két napot a városban tölt, aztán visszajön ide egy újabb mérföldre.
Megkérdeztem, hogyan számolja az idő múlását napokban és mérföldekben.
– A város körülbelül tíz nap alatt tesz meg egy mérföldet – válaszolta. – És egy év alatt nagyjából harminchat és felet.
– De hát a város nem mozog!
– Pillanatnyilag nem. De hamarosan mozogni fog. Egyébként nem azt számoljuk, hogy a város ténylegesen hogyan mozog, hanem azt, ahogyan mozognia kellene. Ez az optimum pozícióján alapul.
Megráztam a fejemet, és megkérdeztem:
– Ez mit jelent?
– Az optimum az ideális pozíció, ahol a városnak lennie kellene. Hogy tartsuk, ahhoz körülbelül egytized mérföldet kellene megtennünk minden egyes napon. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, ezért az optimum felé mozgatjuk a várost, valahányszor csak tehetjük.
– A város elérte valaha az optimumot?
– Azóta, hogy az eszemet tudom, biztosan nem.
– Hol van most az optimum?
– Úgy három mérfölddel előttünk. Ez körülbelül az átlagos távolság. Az apám valaha szintén a vágányokon dolgozott, és ő mesélte, hogy egyszer tíz mérföldre voltak az optimumról. Ez a legtöbb, amiről valaha hallottam.
– De mi történne, ha egyszer elérnénk az optimumot?
Malchuskin elvigyorodott, és megadta a választ:
– Tovább szedegetnénk a régi síneket.
– Miért?
– Mert az optimum mindig mozgásban van. De nem valószínű, hogy elérjük az optimumot, és annyira nem is fontos. Ha pár mérföldre vagyunk tőle, minden rendben. De nézzük a másik irányból… Ha meg tudnánk előzni egy kicsivel az optimumot, valamennyien jól kipihenhetnénk magunkat.
– És az lehetséges?
– Azt hiszem, igen. Nézzük innen… Jelenleg viszonylag magas területen járunk. Ahhoz, hogy felérjünk ide, végig kellett mennünk egy hosszú emelkedőn. Ez akkor történt, amikor az apám dolgozott idekint. Felfelé mászni nehéz, ezért sokáig tartott, és jócskán lemaradtunk az optimum mögött. Ha valaha alacsonyabb tájhoz érünk, legurulhatunk a lejtőn.
– És ennek mik a kilátásai?
– Azt inkább a saját céhe tagjaitól kérdezze. Nem az én dolgom.
– De milyen itt a környék?
– Holnap megmutatom.
Bár sok mindent nem értettem abból, amit Malchuskin mondott, egyvalami legalább világos lett: hogyan mérjük az időt. Jómagam hatszázötven mérföldes voltam, ami nem azt jelentette, hogy a város tett meg ekkora távolságot a születésem óta, hanem azt, hogy optimum mozgott ennyit.
Akármi volt is az az optimum.
Másnap Malchuskin megtette, amit megígért. Mialatt a bérmunkások a szokásos pihenőjüket töltötték a város árnyékában, Malchuskin elgyalogolt velem egy alacsony dombra, ami a várostól keletre emelkedett. A tetejéről beláthattuk szinte az egész környéket.
A város ekkor egy széles völgy közepén állt, amit északon és délen két viszonylag magas hegylánc határolt. Dél felé nézve tisztán láttam a felszedett vágányok nyomait, a négy párhuzamos árkot, amelyben régebben a talpfák és az alapjaik feküdtek.
A várostól északra a vágányok egyenesen nyújtóztak felfelé az emelkedőn. Közvetlenül a város előtt nem látszott nagyobb mozgolódás, bár láttam egy önjáró sínkocsit, ami lassan gurult felfelé a domb oldalán sínekből álló rakományával és a kezelőivel. A domb gerincén viszont sokan dolgoztak, jóllehet ebből a távolságból nem lehetett megállapítani, hogy mi folyik ott.
– Ez egy jó vidék – jelentette ki Malchuskin, de rögtön finomított az állításán: – Legalábbis egy vágányosnak.
– Miért?
– Mert sima. Ki tudjuk kerülni a dombokat és a völgyeket. Amit utálok, az az akadályokkal teli föld: a sziklás szakaszok, a folyók, de még az erdők is. Ez az egyik előnye annak, hogy jelenleg ilyen magasan vagyunk. Itt minden csupa régi kő, amit az elemek lesimítottak. De a folyókat ne is emlegesse! Azoktól ideges leszek.
– Mi a baj a folyókkal?
– Azt mondtam, nem beszélünk róluk! – felelte, és jóindulatúan megveregette a vállamat. Elindultunk vissza a város felé, és Malchuskin tovább magyarázott: – A folyókon át kell kelni. Ehhez hidat kell építeni, hacsak nincs már ott egy, ami még sosem fordult elő. Meg kell várnunk, hogy a híd elkészüljön, és ez késést okoz. És rendszerint a Sínfektető céhet hibáztatják a késésért. De ilyen az élet. A folyókkal az a gond, hogy mindenki vegyes érzésekkel viszonyul hozzájuk. Az egyik dolog, amiből a városban mindig hiány van, a víz, és ha elérünk egy folyót, ez a gond megoldódik egy időre. De akkor is meg kell építenünk egy hidat, és ettől mindenki ideges lesz.
A bérmunkások nem örültek nekünk, amikor visszaértünk, de Rafael talpra állította őket, és hamarosan folytatták a munkát. Az utolsó síneket is felszedtük, és nem maradt más teendőnk, mint hogy megépítsük az utolsó ütközőt. Ez egy acélszerkezet volt, amit három betonalap felhasználásával állítottunk az utolsó vágányszakasz fölé. Mind a négy vágányon volt egy-egy ütköző, és ezeket úgy helyeztük el, hogy megállítsák a várost, ha visszagurulna. A város déli oldalának szabálytalan formája miatt nem egy sorban voltak, de Malchuskin biztosított arról, hogy így is megfelelnek a célnak.
– Nem szeretném, ha valaha is szükség lenne rájuk – mondta –, de ha a város visszagurul, valószínűleg megfogják. Azt hiszem.
Miután elkészültek az ütközők, a munkánk véget ért.
– Mi lesz most? – kérdeztem.
Malchuskin előbb felnézett a napra, majd válaszolt:
– El kell költöztetnünk a házakat. Szeretném odafent, a nyergen felállítani a kunyhómat, és vannak ott barakkok a munkásoknak. De ma már késő van. Nem biztos, hogy napnyugtáig végeznénk.
– Holnap megcsinálhatjuk.
– Én is erre gondolok. Adok pár szabad órát ezeknek a lusta nyomorultaknak. Az tetszeni fog nekik.
Váltott néhány szót Rafaellel, aki beszélt az emberekkel. A döntés nem lehetett kétséges. Rafael szinte még be sem fejezte, néhányan máris elindultak a kunyhóik felé.
– Hová mennek? – kérdeztem elcsodálkozva.
– Alighanem haza, a falujukba – felelte Malchuskin.
– Arrafelé van, nem messze – tette hozzá, és délkelet felé mutatott, a déli dombon túlra. – De majd visszajönnek. Nem szeretik a munkát, de odahaza nyomás alá kerülnek, mert tőlünk megkapják azt, amire vágynak.
– És az micsoda?
– A civilizáció áldásai – válaszolta cinikusan mosolyogva Malchuskin. – Vagyis: a szintetikus kaja, ami miatt maga mindig zúgolódik.
– Szeretik azt az izét?
– Nem jobban, mint maga. De még mindig jobb, mint az üres has, márpedig a legtöbbjüknek üres volt a hasa, mielőtt mi felbukkantunk a környéken.
– Nem tudom elhinni, hogy ennyit dolgoznak azért a kásáért. Nincs íze, nincs benne tápanyag, és…
– Hányszor evett naponta a városban? – szólt közbe Malchuskin.
– Háromszor.
– És ebből hányszor evett szintetikus ételt?
– Csak kétszer – feleltem.
– Nos, az ilyen szegény fickók azok, akik kidolgozzák a belüket, hogy maga naponta egyszer igazi ételt ehessen. És ahogy hallottam, az, amit nálam csinálnak, még nem is olyan vészes.
– Ezt hogy érti?
– Majd megtudja.
Később, az este folyamán, mialatt a kunyhójában üldögéltünk, Malchuskin megint elővette ezt a témát. Rájöttem, hogy nem is olyan tájékozatlan, mint amilyennek mutatja magát. Mindenért a céhrendszert hibáztatta, mint mindig. Rég bevett módszer volt, hogy az egyik nemzedék nem tanítással adta tovább a várossal kapcsolatos ismereteket a következőnek, hanem annak tagjai maguk szerezték meg azokat, személyes tapasztalatok útján. Egy inas sokkal többre értékelte a céhek hagyományait, ha saját maga ismerte meg a létezés tényeit, mintha elméleti úton készítették fel rájuk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nekem kellett felfedeznem, az emberek hogyan jönnek hozzánk dolgozni, milyen feladatokat látnak el, mi több, minden más ügyet is, ami a város fennmaradását érintette.
– Amikor még inas voltam – mesélte Malchuskin –, hidakat építettem és vágányokat ástam ki. Dolgoztam a Vontató céhnél, és utaztam olyanokkal, mint az ön apja. Így ismertem meg, hogy a város hogyan működik és létezik, és ezen keresztül megtudtam, mennyit ér a saját munkám. Nem azért ásom ki a vágányokat és fektetem le őket újra, mert élvezem ezt a munkát, hanem mert tudom, hogy miért kell elvégezni. Dolgoztam a Kereskedő céhnél, és láttam, hogyan veszik rá a helyi lakosokat, hogy leszerződjenek velünk, ennélfogva tudom, hogy milyen nyomás nehezedik azokra, akik most nálam vannak. Minden titokzatos és homályos… maga most ilyennek látja az egészet. De rá fog jönni, hogy a túlélésért van minden, és hogy milyen kevésen múlik a túlélés.
– Nekem nem baj, hogy önnek dolgozom – feleltem.
– Nem is erre gondoltam. Rendesen dolgozik nálam. Én csak azt mondom, hogy az összes dolognak, amin alighanem sokat töprengett már (például, az eskünek), célja van, és Isten a tanúm, hogy gyakorlati és fontos célja.
– Tehát az emberek reggel visszajönnek.
– Valószínűleg, igen. És panaszkodni fognak, és eldobják magukat, amint hátat fordítok nekik, de ilyen a dolgok természete. Bár néha eltűnődöm azon…
Vártam, hogy befejezze a mondatot, de nem mondott többet. Ez a kijelentés nem volt jellemző rá, mert Malchuskin semmiképpen sem tűnt töprengő típusnak. Mialatt ott ültünk, hosszú ideig csendben volt, amit csak akkor tört meg, amikor felálltam, hogy kimenjek a latrinához. Ekkor ásított, és nyújtózkodott egyet, és azzal ugratott, hogy gyenge a hólyagom.
Reggel visszatért Rafael, és vele azok többsége, akik már az előző napokban is nálunk voltak. Páran hiányoztak, de új emberek is jöttek, így meglett a létszám. Malchuskin láthatóan meglepődve üdvözölte a csapatot, azonnal nekiállított mindenkit a három ideiglenes épület szétszerelésének.
Először mindent kihordtak belőle, és kicsivel távolabb egy rakásra pakolták a holmit. Aztán szétszedték magukat az épületeket. Ez a feladat könnyebbnek bizonyult, mint amilyennek képzeltem, mivel az építményeket szemmel láthatóan úgy tervezték, hogy könnyű legyen szétszerelni és összerakni őket. Minden falat egy sor csavar rögzített a következőhöz. A padlókat fatáblákká lehetett szétválasztani, és a tetőket szintén csavarok tartották a helyükön. Az ajtók és ablakok annak a faldarabnak a részei voltak, amelyben álltak. Alig egy óra kellett az építmények lebontásához, és délre mindennel kész voltunk. Malchuskin már jóval korábban elment valahová, és fél órával később egy elektromos hajtású teherkocsival tért vissza. Rövid szünetet tartottuk, és megebédeltünk, aztán felraktunk a kocsira annyi anyagot, amennyire felfért rá, és elindultunk a nyereg felé. Malchuskin vezetett, én mellette ültem, míg Rafael és néhány munkás a kocsi oldalain csüngött.
Hosszú út választott el minket a nyeregtől. Malchuskin olyan irányt tartott, amivel rézsútosan közeledtünk a legközelebbi vágány felé, aztán amellett tettük meg a hátralévő utat. A nyereg hajlatán volt egy sekély mélyedés, amin a négy sínpár keresztülvezetett. Sokan dolgoztak a vágányoknak ezen a részén. Egyesek kéziszerszámmal ásták és lapátolták a földet mindkét oldalon – alighanem kiszélesítették az alapot, hogy elbírja majd a város súlyát –, mások fúrógépekkel és szerszámokkal felszerelkezve azon dolgoztak, hogy felállítsanak öt fémkeretet, amely mindegyike egy-egy nagy kereket tartott. Egyelőre csak az egyiket rögzítették biztonságosan, azt, amelyik a két belső vágány között állt. A véznának ható, geometriai alakzatokkal teli szerkezeten semmi sem mutatta, hogy mi a rendeltetése.
Mialatt áthaladtunk a mélyedésen, Malchuskin lassított, és érdeklődve nézte, hogyan haladnak a munkálatok. Intett az egyik céhtagnak, aki több munkást irányított, aztán a nyereg tetejére érve ismét gyorsított. Innen egy enyhe lejtő indult egy széles síkság felé. Keleten és nyugaton, valamint a síkságon túl magas hegyek álltak.
Meglepődve láttam, hogy a nyergen túl a vágányok máris véget érnek. A bal külső hossza elérte az egy mérföldet, de a másik három alig néhány száz yard hosszú volt. Ezeken máris két csapat dolgozott, de jól látszott, hogy lassan haladnak.
Malchuskin körülnézett. A vágányok felénk eső oldalán – vagyis a nyugati oldalukon – sok kunyhó állt, alighanem a már itt dolgozó csapatok szálláshelyei voltak. Malchuskin feléjük vette az irányt, de kicsivel túlhajtott rajtuk, és csak akkor állt meg.
– Itt jó lesz – mondta. – Még napnyugta előtt fel kell állítani az épületeket.
– Miért nem rakjuk őket a többi mellé? – kérdeztem.
– Nálam alapelv, hogy messzebb rakjuk őket. Így is elég bajom van ezekkel az emberekkel. Ha túl sokat találkoznak a többivel, többet isznak és kevesebbet dolgoznak. Abban nem gátolhatjuk meg őket, hogy összevegyüljenek, amikor nem dolgoznak, de nincs értelme egy rakásra gyűjteni őket.
– De azért jogukban áll azt tenni, amit akarnak, ugye?
– A munkájukért fizetjük őket. Ennyi az egész.
Lemászott a teherkocsi fülkéjéből, és odakiabált Rafaelnek, hogy kezdjék el összeszerelni a kunyhókat.
Az emberek hamarosan mindent leszedtek a kocsiról, ezek után Malchuskin rám bízta a munkát, míg ő maga visszahajtott a teherautóval a nyergen túlra, hogy összeszedje a többi embert és a maradék anyagot.
Napszálltára majdnem kész voltunk az építkezéssel. Arra a napra az lett az utolsó feladatom, hogy vigyem vissza a kocsit a városhoz, és csatlakoztassam rá az egyik teleptöltőre. Útnak indultam, és örültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek.
Mialatt áthajtottam a nyergen, azt láttam, hogy az állványokon már senki sem dolgozik. A környék elhagyatott volt, csak két milicista őrködött, a számszeríjuk a vállukról lógott. Jószerével egyetlen pillantásra sem méltattak. Miután elhagytam őket, már a lejtőn gurultam a város felé. Meglepődve láttam, milyen kevés lámpa világít, és a sötétség közeledtével hogyan ért véget minden nappali tevékenység.
Amikor odaértem a Malchuskin által megadott helyre, azzal szembesültem, hogy más járművek vannak rácsatlakozva a töltőkre, és egyetlen üres hely sem akadt. Gyanítottam, hogy az enyém az utolsó hazatérő jármű ezen az estén, és körül kell néznem, hogy töltőpontot keressek. Végül a város déli részén találtam egy tartalék csatlakozót.
Addigra besötétedett, és miután gondoskodtam a teherautóról, hosszú és magányos gyaloglás várt rám. Megkísértett a gondolat, hogy nem megyek vissza, hanem a városban töltöm az éjszakát. Végül is, csak pár perc kellett volna, hogy felmenjek a neveldében lévő kabinomba… de aztán Malchuskinra gondoltam, és arra, hogy mit kapnék tőle reggel.
Így aztán, ha vonakodva is, de megkerültem a várost, és az észak felé vezető vágányokat követve nekivágtam az emelkedőnek. Az, hogy egyedül voltam a sötétségben a nyílt területen, eléggé nyugtalanító élmény volt. A levegő lehűlt, erős szél fújt kelet felől, és dideregni kezdtem, mert csak a vékony egyenruhámat viseltem. Előre nézve láthattam a nyerget, sötéten domborodott a felhős ég halvány fényében. A nagy kerekeket tartó állványokat is láttam, és hamarosan megpillantottam a két milicistát is, akik ide-oda járkáltak. Amikor a közelükbe értem, rám kiáltottak:
– Állj meg ott, ahol vagy! – Ők is álltak, és bár nem tudhattam biztosan, az az érzésem támadt, hogy mindketten rám szegezik a számszeríjukat. – Ki vagy?
– Helward Mann inas.
– Mit keres a városon kívül?
– Sínfektető Malchuskinnal dolgozom. Az előbb hajtottam el maguk mellett a teherautóval.
– Á, igen. Jöjjön közelebb!
Odamentem hozzájuk.
– Nem ismerem magát – mondta az egyik. – Most kezdett?
– Igen… körülbelül egy mérfölddel ezelőtt.
– Melyik céhhez tartozik?
– A Jövőhöz.
Az, amelyik beszélt hozzám, felnevetett, és azt mondta:
– Inkább maga, mint én.
– Miért?
– Hosszú életet szeretnék élni.
– Bár még fiatal – mondta a másik.
– Miről beszélnek? – kérdeztem.
– Járt már fent a jövőben?
– Nem.
– Hát lent a múltban?
– Nem. Csak pár napja kezdtem.
Támadt egy gondolatom. Jóllehet, a sötétség miatt nem láthattam az arcukat, a hangjuk alapján gyanítottam, hogy nem sokkal idősebbek nálam. Legfeljebb hétszáz mérföldesek, nem többek. És ha igen, akkor bizonyára ismernem kellene őket, mert együtt voltunk a neveldében, nem igaz?
– Mi a neve? – kérdeztem az egyiktől.
– Conwell Sturner. Magának Számszeríjász Sturner.
– A neveldében élt?
– Igen. Viszont nem emlékszem magára. Bár az is igaz, hogy maga még csak kölyök.
– Nemrég jöttem ki a neveldéből. Önök nem voltak ott.
Mindketten felkacagtak, és én éreztem, hogy a türelmem apadni kezd.
– Fiú, mi már jártunk lent a múltban – felelte az egyik.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy mi férfiak vagyunk.
– Ágyban lenne a helye, fiú. Veszélyes idekint, az éjszakában.
– Nincs itt senki – válaszoltam.
– Most nincs. De mialatt a puhányok a városban édesen alszanak, mi megvédjük őket a kintiektől.
– Azok kicsodák?
– A kintiek? Az idegenek. A helyi gazfickók, akik az árnyékokból ugranak rá a fiatal inasokra.
Elindultam, hogy megkerüljem őket. Azt kívántam, hogy bárcsak a városban maradtam volna, és ne jöttem volna erre. Ugyanakkor feltámadt bennem a kíváncsiság.
– Tényleg… ezt hogy érti? – kérdeztem.
– A kintiek körülöttünk vannak, és nem szeretik a várost. Ha nem őrködünk, megrongálják a síneket. Látja azokat a csigákat? Ha nem lennénk itt, lerombolnák őket.
– De hát a… kintiek segítettek nekünk összeszerelni.
– Azok nekünk dolgoznak. De sokan vannak olyanok, akik nem.
– Menjen, fiú, feküdjön le! A kintieket bízza ránk!
– Csak ketten őrködnek?
– Bizony… itt ketten, és még tucatnyian a nyergen. Siessen lefeküdni, fiú, és vigyázzon, nehogy nyilat kapjon a szeme közé!
Hátat fordítottam nekik, és otthagytam őket. Fortyogott bennem a harag, és éreztem, ha még egy pillanatig maradok, nekimegyek valamelyiknek. Gyűlöltem azt, hogy atyáskodva beszéltek velem, bár éreztem, hogy felbosszantottam őket. Két számszeríjjal felfegyverkezett ifjú nem háríthatott el egy nagyobb támadást, és ezt ők is tudták, viszont az önbecsülésük megőrzése érdekében nem akarták, hogy erre magamtól rájöjjek.
Amikor úgy ítéltem meg, hogy hallótávolságon kívül vagyok, futásnak eredtem, és szinte azonnal megbotlottam egy talpfában. Eltávolodtam a vágánytól, és tovább futottam. Malchuskin a kunyhóban várt, és együtt megettünk egy újabb adag szintetikus ételt.