Mivel egész munkám egyetlen hosszú gondolatmenet, az olvasó számára hasznos lehet, ha röviden összefoglalom a benne szereplő főbb tényeket és következtetéseket.
Nem tagadom, hogy a módosulással való leszármazás elméletével szemben sok komoly ellenvetés tehető. Arra törekedtem, hogy jelentőségüknek megfelelően mutassam be ezeket. Első pillantásra mit sem nehezebb elhinni, mint azt, hogy az élőlények bonyolult szerveit és ösztöneit nem az emberi észhez hasonló, de annál sokkal hatalmasabb erők alkották ilyen tökéletesre, hanem számtalan apró változás felhalmozása, amelyek mindegyike tulajdonosának a javát szolgálta. Ha azonban a következő kijelentéseket elfogadjuk, ez a képzeletünk számára talán legyőzhetetlennek tűnő probléma mégis megszűnik. A szervezet valamennyi része (és hasonlóan az összes ösztön is) egyedi különbségeket mutat; küzdelem folyik a létért, amely ahhoz vezet, hogy a felépítés és az ösztönök előnyös eltérései megőrződnek; végül, minden szervnek létezhettek kevésbé tökéletes fokozatai, amelyek még így is az illető fajta javát szolgálták. E tételek igazsága, úgy vélem, vitathatatlan.
Kétségtelen, nagyon nehéz akár csak megsejteni is, hogy az egyes struktúrák milyen fokozatokon keresztül fejlődhettek. Különösen igaz ez az élőlények széttöredezett, hiányos csoportjainál, amelyeket erősen érintett a kihalás. De a természetben olyan sok furcsa fokozatot látunk, hogy nagyon kell vigyázni, mielőtt kimondjuk, hogy egy adott szerv, ösztön, vagy akár egy adott élőlény egész felépítése nem juthatott el a mai állapotába a fokozatos lépések sorozatán keresztül. Kétségtelen, hogy a természetes kiválasztás elmélete ellen különösen kirívó példák is hozhatók. Ezek közül az egyik legkirívóbb az, hogy egyazon közösségen belül a dolgozó hangyák (vagyis a steril nőstények) két-három kasztja is megtalálható. Én azonban megkíséreltem kimutatni, hogy még ez a probléma is megoldható.
Az első alkalommal kereszteződő fajok szinte teljesen egyetemes terméketlenségével kapcsolatban kénytelen vagyok az olvasót a kilencedik fejezet végén közölt összefoglalóhoz irányítani. Ott véleményem szerint döntő bizonyítékát adom annak, hogy a terméketlenség a kereszteződő fajoknak semmivel sem különlegesebb tulajdonsága, mint az, hogy bizonyos faféléket néha nem tudunk egymásra oltani. Ez a fajta terméketlenség mindössze az illető fajok szaporítórendszereire korlátozódó különbségek esetleges kísérőjelensége. Következetésünk helyességét az a sokszor igen komoly különbség bizonyítja, amely ugyanazon két faj egyedeinek reciprok keresztezésekor mutatkozik, vagyis akkor, ha az egyik faj előbb az apa, aztán az anya szerepét tölti be, illetve fordítva. A dimorf és trimorf (két- és háromalakú) növények példájának hasonlósága ugyanerre a következtetésre vezet, mert amikor a megfelelő formákat természetellenes párosításban egyesítjük, kevés magot hoznak, vagy semennyit sem, és utódaik is többé-kevésbé terméketlenek lesznek. Pedig ezek a formák, amelyek kétségtelenül ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, a szaporítószerveiket és azok működését leszámítva semmiben sem különböznek egymástól.
Bár sok szerző állítja, hogy a változatok és ezek keverék utódainak keresztezéskor mutatott termékenysége egészen általános, ezt mégsem fogadhatjuk el egészen helyes nézetnek azoknak a tényeknek az alapján, melyeket Gärtner és Kölreuter, e két kiváló tekintély állapított meg. A kísérletekben szereplő változatok nagy része a háziasítás körülményei között jött létre; minthogy a háziasítás (ami alatt nem egyszerűen a fogságot értem) általában megszünteti azt a fajta terméketlenséget, amely az analógiák alapján a kereszteződő vad szülői fajokat sújtotta volna, ezért nem szabad azt várni, hogy a módosult leszármazottak kereszteződése sterilitást fog eredményezni. A terméketlenség valószínűleg ugyanazon okok miatt tűnik el, mint amelyek lehetővé teszik, hogy háziállataink a legkülönfélébb körülmények között szabadon szaporodjanak; utóbbi pedig valószínűleg annak a következménye, hogy fokozatosan hozzászoktak az életkörülmények gyakori megváltozásához.
A következő két, párhuzamosan futó ténycsoport véleményem szerint fényt vet mind az először kereszteződő fajok, mind azok hibrid utódainak terméketlenségére. Egyrészt teljes joggal feltételezhetjük, hogy az életkörülmények kisebb megváltozása általában minden élőlényt életerőssé és termékennyé tesz. Azt is tudjuk, hogy egy változat különböző egyedeinek, illetve a különböző változatoknak a keresztezése ugyancsak növeli az utódok számát, továbbá fokozza a nagyságukat és életerejüket. Ez főként annak tulajdonítható, hogy az így kereszteződő formák régebben némileg eltérő életfeltételeknek voltak kitéve. Fáradságos kísérletek sorával sikerült ugyanis igazolnom, hogy ha egy változat összes egyedét nemzedékeken át azonos feltételek között tartjuk, akkor a keresztezésükből fakadó előny is gyakran igen lecsökken vagy egészen eltűnik. Ez a dolog egyik oldala. Másfelől, tudjuk azt, hogy ha az olyan fajok, amelyek hosszú ideig közel azonos feltételek között voltak, a fogságban új, jelentősen megváltozott körülmények közé kerülnek, akkor vagy elpusztulnak, vagy ha nem, akkor terméketlenek lesznek, még ha egyébként teljesen egészségesek is. Ez nem fordul elő a házi fajtáknál, vagy csak igen kis mértékben, mert azok hosszú idő óta mindig változó körülmények között vannak. Ezért amikor azt tapasztaljuk, hogy a különböző fajok keresztezéséből csak kisszámú hibrid származik (akár azért, mert a fogantatásuk után nem sokkal, egészen fiatal korban elpusztulnak, akár azért, mert ha életben is maradnak, többé-kevésbé terméketlenek lesznek), akkor nagyon valószínűnek látszik, hogy ez az életfeltételekben bekövetkezett jelentős változásokból következik, amelyek abból fakadnak, hogy két külön szervezet eggyé olvad össze. Aki világosan meg fogja magyarázni, miért nem szaporodik az elefánt vagy a róka fogságban még a saját hazájában sem, miközben a házi sertés és a kutya a legkülönfélébb viszonyok között is önként tenyészik, az választ adhat arra a kérdésre is, hogy általában miért terméketlenek egymással a különböző fajok és azok hibrid utódai, holott a házi fajták, valamint ezek keverék utódai keresztezéskor teljes termékenységet mutatnak.
Áttérve a földrajzi elterjedés kérdéseire: a módosulással való leszármazás elmélete előtt álló problémák itt is nagyok. Egy faj összes egyede, illetve egy nemzetség vagy magasabb egység összes faja ugyanazoktól a szülőktől származik. Ezért a világnak bármilyen távoli és elszigetelt részén is található most, szükségképpen vándorlással kellett (egymást követő nemzedékek során) abból az egyetlen pontból az összesbe elszármaznia. Néha még csak nem is sejtjük, hogyan volt ez lehetséges. De mivel joggal hihetjük, hogy egyes fajok roppant hosszú időkön át is megőrizték változatlan alakjukat (években mérve, szinte végtelen ideig), ezért nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk egy-egy faj esetleg igen nagy területen való elterjedtségének. Ha ugyanis igen hosszú időszakokat veszünk figyelembe, mindig jó esély volt a különféle módokon való vándorlásra. A széttöredezett, illetve különálló részekből álló elterjedési terület pedig gyakran annak tulajdonítható, hogy a fajok a közbeeső területeken kipusztultak. Kétségtelen: egyelőre nagyon keveset tudunk a közelmúlt korszakok alatt a Földet ért földrajzi és éghajlati változások mértékéről. Az ilyen változások pedig nagyban segíthették a vándorlást. Példaképpen megpróbáltam kimutatni, hogy a jégkorszak milyen nagy hatással volt a rokon fajok elterjedésére az egész világon. Keveset tudunk az élőlényeket szállító sok alkalmi eszközről. Ami azt a megfigyelést illeti, hogy ugyanannak a nemzetségnek a tagjai sokszor egymástól távoli és elszigetelt területeken laknak: mivel a módosulási folyamat általában szükségképpen lassan halad, ezért az ennek megfelelő, igen hosszú időszak alatt a vándorlás valamennyi módja számba jöhetett. Ez bizonyos mértékig csökkenti az egy nemzetséghez tartozó fajok szétszóródásával kapcsolatos problémákat.
A módosulással való leszármazás elmélete szerint csaknem végtelen számú köztes forma kellett létezzen, amelyek az egyes csoportok fajait olyan finom fokozatokon keresztül kötötték össze, mint a ma létező változatok. Feltehetjük tehát a kérdést, miért nem vesznek körül bennünket ezek az összekötő formák? Miért nem olvad össze valamennyi lény egyetlen átláthatatlan káosszá? Ami a ma élő formákat illeti, ne felejtsük el, hogy (ritka esetek kivételével) nincs jogunk azt várni, hogy ezeket közvetlenül összekötő tagokat találjunk, hanem csakis olyanokat, amelyek a ma élőket a már kihalt formákkal kapcsolják össze. Még olyan területen sem várhatjuk, hogy a közbülső sávokban gyakran találjunk köztes fajtákat, amely elég nagy kiterjedésű, sokáig összefüggő volt, és az éghajlati és egyéb viszonyai nem változnak észrevehetően, miközben az egyik vidékről (mely az egyik faj birodalma) egy másikra haladunk át (ahol egy vele közeli rokon faj él). Jó okunk van ugyanis feltenni, hogy egy-egy nemzetségen belül csak néhány faj megy át változásokon, a többi végleg kipusztul, és nem hagy hátra módosult utódokat. A változó fajok közül is, ugyanazon a vidéken egyszerre csupán néhány van változásban, és minden módosulás lassan megy vége. Azt is kimutattam, hogy a közbülső változatokat, amelyek eleinte valószínűleg a közbenső sávokban éltek, könnyen kiszoríthatják a mindkét oldali rokon formák. Utóbbiak ugyanis azáltal, hogy többen vannak, rendszerint gyorsabban változnak és módosulnak, mint a köztes változatok, amelyek kevésbé számosak. Így hosszú távon a köztes változatok kiszorulnak és kipusztulnak.
Ha igaz az elmélet, hogy a világ ma élő és kihalt lakóit (illetve az egymás utáni korok kihalt és még régebbi fajait) összekötő tagok mérhetetlen tömege pusztult ki, akkor a geológiai formációk vajon miért nincsenek tele ezekkel a tagokkal? Az ősmaradványok gyűjteményei miért nem nyújtják szilárd bizonyítékát az életformák fokozatosságának és változásának? A geológiai kutatás kétségkívül feltárta számos ilyen kapocs korábbi létezését, és ezzel sok életformát közelebb hozott egymáshoz, de mégsem tárta elénk azt a végtelenül sok, finom fokozatot, amelyet az elméletünk a múlt és a jelen fajok között megkíván. A számos lehetséges ellenvetés közül ez a leginkább nyilvánvaló. Mi az oka továbbá annak, hogy a rokon fajok egész csoportjai az egymás utáni geológiai rétegekben hirtelen jelennek meg (még ha ez a hirtelenség sokszor csak látszólagos is)? Bár ma már tudjuk, hogy a Földön az élőlények a mérhetetlenül távoli időben jelentek meg, sokkal azelőtt, hogy a legalsó kambriumi rétegek lerakódtak volna, de akkor e rétegsor alatt miért nem találunk újabb nagy rétegeket, amelyek a kambriumi lények elődeinek maradványaival vannak tele? Elméletünk szerint ugyanis ilyen rétegeknek az őstörténet e legrégebbi és teljesen ismeretlen korszakaiban is le kellett rakódniuk.
E kérdéseket és ellenvetéseket csak annak a feltételezésnek a révén tudom megválaszolni, hogy a geológiai adatok sokkal tökéletlenebbek, mint azt a legtöbb geológus gondolja. A múzeumainkban tárolt példányok száma szinte semmi a számtalan faj valaha létezett számtalan nemzedékéhez képest. Ha két vagy több faj szülői formáját keressük, tudjuk, hogy e szülői forma nem jelenthet (valamennyi vonásra nézve) közvetlenül átmeneti alakot a módosult utódok között – ahogy begyének alakját illetően a szirti galamb sem közvetlen átmeneti forma saját leszármazottai, a golyvás- és a pávagalamb között. Lehet, hogy ha nem áll rendelkezésünkre a közbülső láncszemek többsége, egy adott fajról nem is tudjuk megállapítani, hogy egy másik, módosult faj szülői formája – akármilyen alaposan vizsgáljuk is meg a két fajt. A geológiai adatok hiányosságai miatt pedig nem is remélhetjük, hogy sok közbülső tagra lelünk. De ha találnánk is két-három (vagy még több) összekötő láncszemet: bármilyen kevéssé is térnének el ezek egymástól, a természetkutatók egyszerűen megannyi új fajnak tekintenék, főleg ha ráadásul különböző geológiai rétegekben bukkannának rájuk. Számos ma létező kétséges formát lehetne felsorolni, amelyek valószínűleg csupán változatok. Ki merné vajon azt állítani, hogy a jövőben olyan sok összekötő formát fognak felfedezni, hogy a természetkutatók el tudják majd dönteni, e kétséges formák tényleg változatok-e vagy sem?
Egyelőre csak a világ kis részét tárták fel geológiai szempontból. Csak bizonyos fajta élőlények maradhattak meg fosszilis állapotban, nagy tömegben legalábbis. Sok faj a kialakulása után nem módosul, hanem kihal, anélkül, hogy utódokat hagyna hátra. Azok az időszakok, amelyek során az egyes fajok módosulnak, bár években mérve igen hosszúak lehetnek, valószínűleg mégis nagyon rövidek azokhoz képest, amelyek alatt őrzik állandó formájukat. Az uralkodó, nagymértékben elterjedt fajok változnak a legsűrűbben és a legtöbbet. A változatok a leggyakrabban eleinte helyiek. Két olyan körülmény ez, amely kevéssé valószínűvé teszi a közbülső tagok felfedezését. A helyi változatok addig nem terjednek át más vidékekre, amíg jócskán nem módosulnak és ki nem fejlődnek, amikor pedig végül elterjednek és felbukkannak a megfelelő geológiai rétegekben, azt a benyomást keltik, mintha hirtelen jöttek volna létre; ezért egyszerűen új fajnak tekintik őket. A legtöbb geológiai formáció megszakításokkal halmozódott fel, és valószínűleg rövidebb idő alatt, mint a fajok átlagos élettartama. Az egymás utáni formációkat a legtöbbször hosszú, üres korszakok választják el egymástól. Olyan, ősmaradványokat tartalmazó formációk ugyanis, amelyek elég vastagok ahhoz, hogy ellenálljanak a későbbi lepusztulásnak, általában csak ott képződhetnek, ahol sok üledék rakódik le a süllyedésben lévő tengerfenékre. A felszín emelkedésének és mozdulatlanságának egymást követő korszakaiból rendszerint hiányoznak a geológiai adatok. Pedig ezekben az utóbbi időszakokban valószínűleg nagyobb az életformák változékonysága, míg a süllyedés korszaka alatt gyakoribb a kipusztulás.
Ami azt a jelenséget illeti, hogy a kambriumi formációk előtt nincsenek ősmaradványokban gazdag rétegek, csupán a tizedik fejezetben kifejtett hipotézisre hivatkozhatom, amely szerint, noha a kontinensek és az óceánok valószínűleg igen régen vannak csaknem a jelenlegi helyzetükben, mégsincs okunk azt hinni, hogy ez mindig így volt. Ezért lehet, hogy az általunk ismerteknél sokkal régebbi nagy formációk az óceánok feneke alatt vannak eltemetve. Ami pedig azt illeti (amit Sir William Thompson hangoztatott), hogy a Föld kérgének megszilárdulása óta eltelt idő nem volt elegendő az élőlények szükséges változásához – és ez valószínűleg az eddigi legsúlyosabb ellenvetés –, erről azt mondhatom, hogy először is nem tudjuk, (években mérve) milyen gyorsan változnak a fajok; másodszor pedig, számos tudós szerint még ma sem tudunk eleget a világegyetem felépítéséről és bolygónk belsejéről ahhoz, hogy a Föld múltjának kezdetéről véleményt lehessen nyilvánítani.
Mindenki elismeri, hogy a geológiai adatok hiányosak, de hogy annyira ritkák, mint azt elméletünk megkívánja, már kevesen lesznek hajlandók elfogadni. Ha elég hosszú időszakot vizsgálunk, a geológia világosan bebizonyítja, hogy a fajok változnak, mégpedig éppen úgy, ahogy elméletünk mondja, vagyis lassan és fokozatosan. Világosan látjuk ezt abból, hogy az egymást követő formációk ősmaradványai egymásnak mindig sokkal közelebbi rokonai, mint a távoli formációkból valók.
Így összegezhetők azok a fő ellenvetések és problémák, amelyeket elméletemmel kapcsolatban joggal felvethettek, és az imént röviden összefoglaltam a válaszokat és magyarázatokat is, amelyeket megítélésem szerint adhatunk. Sok éven át magam is sokkal súlyosabbnak éreztem e gondokat, semhogy kétségbevonnám a jelentőségüket. De nem árt külön megjegyezni, hogy a legfontosabb ellenvetések olyan kérdésekkel függnek össze, amelyekkel kapcsolatban be kell ismerni: keveset tudunk. Igazából még azt sem tudjuk, hogy mennyire tudatlanok vagyunk. Nem ismerjük az egyszerű és a fejlett szervek között lehetséges átmeneti fokozatokat; nem állítható, hogy tudnánk, a hosszú évek során pontosan mi módokon terjedhettek el a fajok; nem tudjuk, valójában mennyire hiányosak a geológiai adatok. De bármilyen komolyak is e különböző ellenvetések, véleményem szerint semmiképpen sem elegendőek ahhoz, hogy megdöntsék a módosulással való leszármazás elméletét.
Most lássuk gondolatmenetünk másik felét. A háziasítás körülményei között nagyfokú változatosság figyelhető meg, amelyet a megváltozott életkörülmények okoznak, vagy legalábbis ezek indítanak el, noha gyakran olyan áttételes módon, hogy e változásokat hajlamosak vagyunk maguktól bekövetkezőknek tartani. A változékonyságot számos bonyolult törvény szabályozza – a korrelált növekedés, a kompenzációk, a részek fokozott használata és nemhasználata, továbbá a környezet közvetlen hatásai. Igen nehéz megállapítani, hogy házi fajtáink valójában mekkora módosulásokon mentek keresztül, de abban biztosak lehetünk, hogy a változások jelentősek voltak, és hosszú időn át öröklődtek. Ha az életfeltételek változatlanok, joggal feltételezhetjük, hogy a már sok nemzedék óta öröklődő módosulások csaknem végtelenül sok következő nemzedékben öröklődhetnek tovább. Másrészt viszont bizonyítékunk van arra is, hogy az egyszer már megszerzett változékonyság a háziasítás körülményei között hosszú ideig nem szűnik meg, sőt kérdéses, hogy vajon egyáltalán megszűnik-e, hiszen legrégebbi háziállataink és haszonnövényeink is időnként új fajtákat hoznak létre.
A változékonyságot ténylegesen nem az ember okozza. Az ember csupán annyit tesz, hogy akaratlanul is új létfeltételek közé helyezi az élőlényeket. Ezután már a természet hat a szervezetre, és ez okozza annak változását. Az ember azonban képes kiválogatni a természet által felkínált változatokat, amelyeket ezáltal tetszése szerint felhalmozhat. Ennek révén az állatokat és a növényeket a saját hasznára vagy kedvtelésére átalakíthatja. Teheti ezt módszeresen vagy szándéktalanul is, egyszerűen azokat az egyedeket megőrizvén, amelyek a leginkább hasznosnak bizonyulnak, vagy amelyekben a leginkább kedve telik – anélkül, hogy ezzel a fajtát meg akarná változtatni. Tudjuk, hogy nagymértékben befolyásolhatja egy-egy fajta vonásait azzal, hogy az egymást követő nemzedékekben kiválogat bizonyos apró egyedi különbségeket, amelyeket csak a gyakorlott szem vehet észre. Az ilyen szándéktalan kiválasztás fontos szerepet játszott a legkülönbözőbb és leghasznosabb házi fajták létrejöttében. Azt, hogy az ember által létrehozott tenyészfajták sok tekintetben a természeti fajok jellemzőivel rendelkeznek, azok a kételyek bizonyítják, hogy például nem világos, ezek csupán változatok-e, vagy netán önálló fajok?
Nincs semmi okunk abban kételkedni, hogy a háziasítás viszonyai között oly hatékonynak bizonyult elvek a természetben is működhetnek. Abban, hogy a létért folyó, szüntelen küzdelemben az életrevalóbb egyedek képesek túlélni, a kiválasztás roppant nagy hatású, állandóan működő formáját ismerjük fel. A létért folyó küzdelem a valamennyi élőlényt jellemző, mértani haladvány szerinti szaporodás elkerülhetetlen következménye. Ezt a nagyfokú növekedési ütemet számítások igazolják, valamint az, hogy sok olyan állat és növény van, amely néhány kedvező évszak alatt, vagy pedig új vidékre telepítve egycsapásra elszaporodott. Egyszóval, több egyed születik, mint amennyi felnőhet. Egészen parányi különbségek is eldönthetik, hogy melyik egyed marad fenn, és melyik pusztul el – vagyis, hogy melyik változat vagy faj fog elszaporodni, és melyiknek csökken a létszáma, míg végül kipusztul. Mivel az egy fajon belüli egyedek versengenek a leginkább, ezért általában ezek között lesz a legkeményebb a küzdelem. Csaknem ugyanilyen kemény lesz a harc a faj egyes változatai között is, közvetlenül ezután pedig a nemzetség fajai következnek. Másrészt, gyakran éles küzdelem folyik a természet lépcsőfokain egymástól nagyon távol eső lények között is. A legcsekélyebb előny, amelyet egy egyed bármely életkorban vagy bármely évszakban azokkal szemben megszerez, akikkel versengésben áll, illetve a környező fizikai feltételekhez való bármilyen, kicsit is jobb alkalmazkodás hosszú távon az illető egyed javára billentheti az egyensúlyt.
A váltivarú állatoknál a hímek között a legtöbbször küzdelem folyik a nőstények birtoklásáért. Általában a legerősebb hímek hagyják hátra a legtöbb utódot, illetve azok, amelyek a legsikeresebben küzdöttek meg az életfeltételekkel. A siker mégis sokszor azon múlik, hogy a hímek különleges fegyverekkel vagy védőeszközökkel rendelkeznek, illetve olyan, sajátos felépítési vonásaik vannak, amelyek vonzóak a nőstények számára – a legparányibb előny is a győzelmet jelentheti.
Mivel a geológia világosan mutatja, hogy minden földterület nagyszabású fizikai változásokon ment keresztül, joggal várhatjuk, hogy az élőlények éppúgy megváltoztak a természetben, mint a háziasítás viszonyai között. Ha pedig változatosság lépett fel a természetben, megmagyarázhatatlan volna, ha a természetes kiválasztás nem érvényesülne. Gyakran állították, de lehetetlen volt bebizonyítani, hogy a lehetséges változások összegére nézve szigorú korlátok vannak a természetben. Az ember, aki csak a külső jellemvonásokat alakítja át, és azokat is gyakran szeszélyesen, a háziállatoknál rövid idő alatt mégis látványos eredményeket ért el, pusztán annak révén, hogy az egyedi különbségeket felhalmozta. Azt pedig mindenki elismeri, hogy a fajok is mutatnak egyedi különbségeket. Az ilyen különbségeken túlmenően, minden természetkutató elfogadja azt is, hogy a fajoknak természetes változataik vannak, amelyeket eléggé különállónak tekintenek, mert még a rendszertani munkákban is szerepelnek. Senkinek sem sikerült azonban világosan megvonni a határt az egyedi különbségek és a kisebb változatok között, illetve a jobban kivehető változatok, és az alfajok vagy fajok között. És hány olyan forma van a különböző kontinenseken, az egyes kontinensek akadályok által elválasztott részein vagy a távoli szigeteken, amelyeket az egyik tapasztalt természetkutató földrajzi változatnak, a másik pedig különálló, bár közeli rokon fajnak tekint!
Ha viszont az állatok és a növények változnak – legyen ez a változás bármilyen kicsiny vagy lassú –, akkor azokat a változatokat vagy egyedi különbségeket, amelyek valamiképpen hasznosak, miért ne óvná meg a természetes kiválasztás, vagyis a legalkalmasabb túlélése? Ha az ember némi türelemmel kiválogathatja a maga számára hasznos változatokat, akkor miért ne volna lehetséges, hogy a bonyolult, változó életfeltételek mellett néha olyan változatok keletkezzenek, amelyek a természetben található élőlények számára hasznosak, és miért ne lehetne, hogy ezek is megőrződjenek és kiválasztódjanak? Miféle korlátot lehetne szabni egy olyan erőnek, amely hosszú korokon átnyúlva működik, és minden lény alkatát, felépítését és szokásait szigorúan megvizsgálja: támogatja a jókat, elveti a rosszakat? Nem látom, hogy ezt az erőt bármi korlátozhatná abban, hogy az összes élő formát lassan, szépen hozzáalakítsa akár a legbonyolultabb életviszonyokhoz is. Még ha semmi egyébre sem vagyunk tekintettel, a természetes kiválasztás elmélete már csak ennek alapján is igen valószínű. Megismételtem már, ahogy tőlem telt, a vele szemben felsorolt kifogásokat és problémákat. Most térjünk át azokra a tényekre és érvekre, amelyek az elmélet mellett szólnak.
Azt a felfogást követve, hogy a fajok csupán jól megkülönböztethető, állandósult változatok, hozzátéve, hogy minden faj először közönséges változatként létezett, megértjük, miért nem vonható semmiféle határvonal a fajok és a változatok között, holott az előbbiekről általában azt gondolják, hogy külön teremtették őket, utóbbiakról pedig, hogy másodlagos törvények termékei. Ugyanennek alapján megérthetjük azt is, hogy az olyan területeken, ahol egy-egy nemzetség számos faja jött létre és virul ma is, miért létezik ezeknek a fajoknak olyan sok változata. Ott ugyanis, ahol a fajok gyártása igen tevékenyen folyt, általában arra számíthatunk, hogy ez a tevékenység még ma is aktív – és a mondott körülmények között ez lesz a helyzet akkor, ha a változatok nem mások, mint születő fajok. Mi több, a nagyobb nemzetségek fajai, amelyek több változatot, vagyis több születő fajt hoznak létre, maguk is bizonyos mértékig megtartják a változat-jelleget, mert kevésbé különböznek egymástól, mint a kisebb nemzetségek fajai. A nagyobb nemzetségek közeli rokonságban lévő fajai kisebb területeken élnek, és a rokonsági kapcsolataik olyanok, hogy kis csoportokban, más fajok köré tömörülnek. Mindkét tekintetben a változatokra hasonlítanak. E viszonyok meglehetősen furcsának tűnnek a fajok független teremtésének felfogása alapján, de rögtön érthetőek lesznek, ha minden faj kezdetben változat volt.
Mivel minden faj mértani haladvány szerint igyekszik szaporodni, és mivel az egyes fajok módosult leszármazottai annál könnyebben terjednek el, minél változatosabb szokásokkal és felépítéssel rendelkeznek (mert ezáltal sok különböző helyet tudnak elfoglalni a természet háztartásában), ezért a természetes kiválasztás állandóan arra fog irányulni, hogy a fajok egymástól leginkább eltérő utódait őrizze meg. A hosszan tartó módosulás során ezért a fajok változataira jellemző kicsiny különbségek általában olyan nagyobb különbségekké adódnak össze, amelyek már az egyes nemzetségek fajaira jellemzőek. Az új, fejlettebb változatok elkerülhetetlenül kiszorítják és kipusztítják a régi, kevésbé fejlett változatokat és a közbülső formákat. Ezáltal a fajok jól meghatározott, elkülönülő dolgokká válnak. A nagyobb csoportokhoz tartozó, uralkodó fajok általában megint uralkodó fajokat hoznak létre, amitől e csoportok még nagyobbak, jellegükben pedig még sokfélébbek lesznek. De mivel valamennyi csoport nem növekedhet, mert nem férne el a Földön, ezért az uralkodóbb csoportok legyőzik a kevésbé uralkodókat. A nagy csoportoknak az a hajlama, hogy méretük növekedjen, jellegük pedig mind változatosabb legyen (azzal együtt, hogy elkerülhetetlen közben a nagyfokú kihalás), megmagyarázza, miért tapasztaljuk azt, hogy valamennyi életforma egymás alá rendelt csoportokban helyezkedik el, a csoportok pedig néhány hatalmas osztályt alkotnak, amelyek minden időkön át változatlanul fennmaradtak. Az élőlényeknek az úgynevezett természetes rendszerbe foglalása olyan nagyszerű tény, ami teljesen érthetetlen lenne a teremtés elmélete alapján.
Lévén, hogy a természetes kiválasztás csak kicsiny, egymást követő, előnyös változások felhalmozásával működhet, nem hozhat létre nagyobb, hirtelen változásokat. Rövid és lassú lépésekkel halad előre. Elméletünk alapján értelmet nyer az a mondás, hogy „natura non facit saltum” (a természet nem kedveli az ugrásokat) – ezt ismereteink gyarapodása egyre jobban megerősíti. Érthetővé válik az is, hogy a természetben ugyanaz az általános cél miért érhető el csaknem végtelenül sokféle módon. Az egyszer már megszerzett tulajdonságok ugyanis hosszú ideig öröklődnek, és ezért a felépítés vonásainak a legkülönfélébb módokon kell alkalmazkodniuk ugyanahhoz az általános célhoz. Egyszóval megértjük, hogy a természet miért bőkezű a változtatásban, és miért fukar az újításban. De hogy miért létezik egy ilyen természeti törvény, azt senki meg nem indokolhatja akkor, ha minden fajt függetlenül teremtettek.
Az elmélet alapján, úgy vélem, sok más tény is megmagyarázható. Milyen furcsa például, hogy egy harkályforma madár a földön vadásszon a rovarokra; hogy a hegyi lúdnak, amelynek szinte sohasem kell úsznia, úszóhártyája legyen; hogy egy rigószerű madár a víz alá merüljön és vízi rovarokkal táplálkozzon; vagy hogy a viharmadárnak olyan legyen a felépítése és az életmódja, mint az alkának! És így tovább – számtalan hasonló eset van. Ha azonban azt a nézetet követjük, amely szerint minden faj állandóan növelni igyekszik a maga létszámát, és közben a természetes kiválasztás mindig készen áll arra, hogy a fajok lassan változó leszármazottait a természet eddig el nem fogalt, vagy rosszul betöltött helyeihez idomítsa, akkor e tények többé nem furcsák lesznek, hanem szinte előre várhatóak.
Bizonyos fokig azt is megérthetjük, hogy miért van olyan sok szépség a természetben, ugyanis ez is nagymértékben a természetes kiválasztás hatásának tulajdonítható. Hogy a szépség, legalábbis a mi fogalmaink szerint, nem teljesen általános jelenség, azt mindenki elfogadja, aki csak egy pillantást is vet egyes mérges kígyókra és halakra, vagy a torz emberi arcra emlékeztető rút denevérekre. A nemi kiválasztás viszont sok madár, pillangó és egyéb állat hímjét, sőt néha mindkét nemű alakját a legragyogóbb színekkel, kecses formákkal és egyéb díszekkel ruházta fel. A madarak hímjének énekét sokszor nemcsak a nőstény, hanem a mi fülünk számára is vonzóvá tette. A virágok és a gyümölcsök ragyogó színeikkel ütnek el a zöld lomboktól, hogy a virágokat könnyen meglássák, szívesen felkeressék és megtermékenyítsék a rovarok, a gyümölcsök magvait pedig szétszórják a madarak. De hogy miért kellemesek bizonyos színek, hangok és formák az ember vagy az alsóbbrendű állatok számára, azt éppúgy nem tudjuk, mint azt, miért élvezetesek egyes illatok vagy ízek.
Minthogy a természetes kiválasztás versengés révén működik, ezért egy adott terület lakóit csupán a többi lakókhoz képest tudja átalakítani és tökéletesíteni. Nem szabad tehát csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy egy terület lakóit legyőzik és kiszorítják a máshonnan betelepített élőlények – pedig az általános vélemény szerint az előbbieket éppen e terület számára teremtették, és ehhez a területhez sajátosan alkalmazkodtak. Azon sem szabad csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy a természetben (már amennyire meg tudjuk ítélni) nem teljesen tökéletes minden berendezés – például az emberi szem sem. Olyan struktúrák is vannak, amelyek teljesen elütnek az alkalmasságról alkotott saját elképzelésünktől. Nem kell tehát csodálkoznunk, ha a méh fullánkja, amelyet ellenségébe szúr, a méh halálát okozza; hogy egyetlen speciális művelet elvégzésére olyan nagy számban jönnek létre a herék, és hogy terméketlen nővéreik utána lemészárolják őket; hogy a tűlevelű fák olyan sok virágport eltékozolnak; hogy a méhkirálynő és termékeny leányai között ösztönös gyűlölködés van; vagy hogy a fürkészdarazsak a hernyók élő testéből táplálkoznak, és így tovább. A természetes kiválasztás elmélete alapján inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy nem ismerünk több példát arra, ha valami nem egészen tökéletes.
Amennyire megítélhetjük, a változatok keletkezését szabályozó bonyolult és alig ismert törvények azonosak azokkal, amelyek a fajok keletkezését irányítják. A fizikai feltételeknek mindkét esetben van valamilyen közvetlen befolyása, de nem tudjuk, hogy mennyi. Ennek köszönhető, hogy a változatok, amikor egy új területre költöznek, néha felveszik az ottani fajok egyes vonásait. Úgy tűnik, mind a változatok, mind a fajok esetén fontos hatást gyakorol a használat és a nemhasználat – aligha zárkózhatunk el e következtetés elől, ha megnézzük a busafejű kacsát, amelynek repülésre alkalmatlanok a szárnyai, de csaknem olyanok, mint a házikacsáé; vagy ha a föld alatt folyosót ásó tuko-tukót vesszük szemügyre, mely időnként vak, és összehasonlítjuk egyes vakondfélékkel, amelyek szintén nem látnak, sőt szemüket bőr borítja – vagy ha az Európa és Amerika sötét barlangjaiban lakó vak állatokra gondolunk. A változatok és a fajok alakulásában feltehetően fontos szerepe volt a kapcsolt változásnak is, ami azt jelenti, hogy ha egy rész módosult, szükségképpen módosultak más részek is. Mind a változatoknál, mind a fajoknál néha előfordul, hogy rég elveszett vonások újra megjelennek. A teremtés elmélete alapján mennyire érthetetlen volna, hogy a lovak számos fajánál és a hibrideknél a váll és a láb néha csíkozott! És milyen könnyű ezt megmagyarázni, ha feltételezzük, hogy mindezek a fajok egy közös, csíkos őstől származnak – mint ahogy a házi galamb megannyi fajtája is mind a kék sávos szirti galamb leszármazottja.
Az egyes fajok független teremtésének elfogadott nézete alapján hogyan volna magyarázható, hogy a faji jellemvonások – vagyis azok, amelyekben egy nemzetség fajai egymástól különböznek – változékonyabbak, mint a nemzetség közös jellemvonásai, amelyekben a genusz valamennyi faja megegyezik? A virág színe például miért változik gyakrabban egy nemzetség valamelyik fajánál akkor, ha a többi fajnak más színű virágai vannak, szemben azzal, ha mindnek azonos színű a virága? Ha a fajok csupán jól kivehető változatok, amelyeknek állandósultak a vonásaik, akkor ez is érthetővé válik – lévén, hogy már azóta is megváltoztak, hogy vonásaik kezdtek eltérni a közös őséitől, és ennek révén fajokká alakultak. Ugyanezek a vonások éppen ezért továbbra is hajlamosabbak lesznek változni, mint a nemzetség olyan nagyobb vonásai, amelyek már régóta öröklődnek, változatlan formában. A teremtés elmélete alapján nem magyarázható, hogy ha egy nemzetség valamelyik fajának valamelyik szerve vagy testrésze kizárólag ennél a fajnál különlegesen fejlett (és ezért logikusan gondolhatjuk, hogy igen fontos e faj számára), akkor ez a rész miért hajlamos annyira a változásra. A mi elméletünk szerint azonban ez azt jelenti, hogy az adott szerv a közös őstől való elválás óta a többihez képest szokatlanul gyorsan módosult, és ezért számíthatunk arra, hogy továbbra is változékony marad. De az is lehet, hogy egy szerv a lehető legfurcsább módon fejlődött ki, mint a denevér szárnya, és mégsem változékonyabb más struktúráknál – feltéve, hogy a felépítést alkotó számos részforma közös része, tehát hosszú idő óta öröklődik. Ebben az esetben ugyanis a tartós természetes kiválasztás révén már állandósult.
Ha az ösztönöket vesszük szemügyre: bármilyen csodálatos is egyikük-másikuk, mégsem gördítenek nagyobb akadályt az egymást követő kicsiny, hasznos módosulásokon működő természetes kiválasztás elé, mint a testi felépítés vonásai. Az elmélet révén ugyanis megérthetjük, hogy a természet miért halad fokozatos lépésekben akkor, amikor egy osztály különböző állatait a megfelelő ösztönökkel felruházza. Megpróbáltam kimutatni, hogy a fokozatosság elve hogyan világít rá a mézelő méhek csodálatos építőképességére. A szokásnak kétségtelenül szintén van szerepe az ösztönök módosításában, de biztos, hogy – mint az ivartalan rovarok példája megmutatja – nem nélkülözhetetlen. Ezek a rovarok nem hagynak hátra utódokat, amelyekre bevett szokásaik eredményét átörökíthetnék. Ha feltesszük, hogy egy nemzetség mindegyik faja ugyanattól a szülőtől származott, és sok közös tulajdonságot örökölt, akkor megérthetjük, miért van az, hogy az egymással rokon fajok a legeltérőbb életfeltételek között is közel azonos ösztönöket követnek – hogy a trópusi és a mérsékelt égövi Dél-Amerika rigói ugyanúgy sárral bélelik ki a fészküket, mint a mi britanniai fajaink. Ha azt tartjuk, hogy az ösztönök a természetes kiválasztás segítségével, lassan alakultak ki, nem fogunk csodálkozni, hogy egyes ösztönök tökéletlenek és tévedésekhez vezetnek, vagy hogy sok ösztön más állatok kárára van.
Ha a fajok csupán jól kivehető és állandósult változatok, nyomban megérthetjük, hogy a fajok keresztezésével kapott utódokra miért vonatkoznak ugyanazok a hasonlósági törvények, mint a változatok keresztezéséből származókra – például hogy az ismételt keresztezések hatására egymásba olvadnak, és így tovább. Ez igen furcsa hasonlóság lenne, ha a fajokat külön teremtették volna, a változatok pedig másodlagos törvények termékei lennének.
Ha figyelembe vesszük, hogy a geológiai adatok feltűnően hiányosak, akkor az általuk szolgáltatott adatok erőteljesen támogatják a módosulással való leszármazás elméletét. Az új fajok csak lassan és egymás után jelennek meg a színen, és az azonos idők alatt végbemenő változás a különböző csoportokban nagyon eltérő. A fajok és egész fajcsoportok kihalása, ami olyan feltűnő szerepet játszott az élővilág történetében, a természetes kiválasztás elvének csaknem szükségszerű következménye, mivel a régi formákat kiszorítják az újak és fejlettebbek. Sem az egyes fajok, sem a fajcsoportok nem jelennek meg újra, ha a nemzedékek lánca egyszer már megszakadt. Az uralkodó formák fokozatos elterjedése és utódaik lassú módosulása hosszú idő elteltével azt a benyomást kelti, mintha a világon mindenütt egyszerre változtak volna meg az élőlények.
Az a tény, hogy minden egyes formáció ősmaradványai bizonyos fokig közbülső jelleget mutatnak az alattuk és a felettük lévőkhöz képest, egyszerűen megmagyarázható azzal, hogy köztes helyet foglalnak el a leszármazás láncolatában is. Az az alapvető tény, hogy az összes kihalt élőlény a ma élőkkel azonos rendszerbe foglalható, természetes folyománya annak, hogy az élő és a kipusztult fajok közös szülők utódai. Az, hogy a fajok jellege a leszármazás és a módosulás hosszú ideje alatt általában jelentősen elkülönült, érthetővé teszi, hogy a régebbi formák, illetve a csoportok korai elődei miért foglalnak el bizonyos értelemben véve köztes helyzetet a ma élő csoportok között. Az újabb formákról általában azt tartják, hogy egészében véve a régieknél magasabban állnak a szerveződés lépcsőfokain – és magasabban is kell álljanak, mert a létért való küzdelemben a későbbi, fejlettebb formák legyőzték a régebbi, kevésbé fejlett formákat; előbbieknek a különféle funkciók elvégzésére rendszerint jobban specializált szerveik is vannak. Ez a tény tökéletesen összeegyeztethető azzal, hogy sok élőlény ennek ellenére máig megőrizte a maga szegényes életfeltételeinek megfelelő, egyszerű, fejletlen testi felépítését. Összeegyeztethető azzal is, hogy némelyik forma szervezete visszafejlődött, mert a leszármazás minden egyes lépcsőfokán új és még egyszerűbb életfeltételekhez alkalmazkodott. Végül, érthetővé válik az a szép szabály is, hogy a rokon formák az egyes kontinenseken tartósan fennmaradnak – például Ausztráliában az erszényesek, Amerikában a foghíjasok, és így tovább –, mert a leszármazás következtében a ma élő és a kihalt lények egyazon kontinensen belül egymásnak közeli rokonai.
Most rátérünk a földrajzi eloszlásra. Ha elfogadjuk, hogy a korábbi éghajlati és földrajzi változásoknak, valamint a sokféle alkalmi és egyéb ismeretlen vándorlási módnak köszönhetően az elmúlt korokban a világ egyik részéből a másikba jelentős vándorlások történtek, akkor a módosulással való leszármazás elméletének segítségével megérthetjük az élőlények elterjedési viszonyaira vonatkozó fontos tényeket. Megértjük, miért áll fenn olyan meglepő párhuzam az élőlények térbeli elterjedése és időbeni egymásutánja között – az élőlényeket mindkét esetben ugyanaz a származási kapcsolat kötötte össze, és a változás módja is ugyanaz volt. Látjuk a teljes jelentőségét annak a nagyszabású ténynek (ami minden utazót meglepett), hogy az egyes kontinenseken lakó élőlények többsége nyilvánvaló rokonságban áll egymással – holott a legkülönbözőbb körülmények között élnek, hidegben és melegben, hegyen és síkságon, sivatagban vagy mocsárban. Nyilvánvaló, hogy ez azért van, mert valamennyien ugyanazon elődök és korai telepesek leszármazottai. A többnyire módosulással járt korábbi vándorlásokat és a jégkorszakot is figyelembe véve megérthetjük, hogy miért azonos néhány növény az északi és a déli mérsékelt égöv egymástól legtávolabb eső hegységeiben, és miért közeli rokon sok másik. Ugyanígy érthetővé válik, miért áll közeli rokonságban az északi és a déli mérsékelt égövi tengerek számos lakója, annak ellenére, hogy a forró égövi óceán választja el őket. Lehet, hogy két különböző területnek annyira hasonlóak a fizikai körülményei, ahogy csak azt egy faj megkívánhatja, de ha a területek régóta nem voltak összeköttetésben, mégsem szabad meglepődnünk, ha a két terület lakói egészen különbözők. Mivel tudniillik az összes tényező közül az organizmusok egymás közötti viszonyai a legfontosabbak, és mivel a két vidék nyilván más-más időszakokban és más-más arányban kapott betelepülőket egymástól és az egyéb vidékektől, ezért a változások lefutása a két területen szükségképpen nagyon eltérő volt.
Ha a vándorlás és azt követő módosulás szempontjait figyelembe vesszük, megmagyarázható, hogy az óceáni szigeteken miért él csupán néhány faj, és ezek között miért sok az endemikus, vagyis sajátos forma. Világos az is, miért nem élnek ezeken a szigeteken olyan rendszertani csoportokba tartozó állatok, amelyek nem tudják átszelni a nyílt óceánt, például békák vagy szárazföldi emlősök, és hogy miért vannak viszont még a legtávolabbi szigeteken is új, helyi denevérfajok, vagyis olyan állatok, amelyek átkelhetnek az óceánon. Az ilyen példákat, tehát hogy az óceáni szigeteknek saját denevérfajaik vannak, de szárazföldi állatokat nem látunk, egyáltalán nem lehet megmagyarázni a külön teremtés elmélete alapján.
Ha két területen egymással közeli rokonságban álló, vagy egymást helyettesítő fajok találhatók, az a módosulással való leszármazás elmélete alapján azt jelenti, hogy e két területen valaha azonos szülői formák laktak; és valóban, csaknem kivétel nélkül azt találjuk, hogy ha két vidéken sok rokon faj van, akkor még mindig vannak közöttük olyan fajok, amelyek azonosak. Ahol számos közeli rokon, de mégis különböző faj fordul elő, ott az illető csoportokba eső változatok és kétséges formák is akadnak. Általános szabály, hogy minden terület lakói az olyan legközelebbi területek lakóinak rokonai, ahonnan a bevándorlók annak idején származhattak. Látjuk ezt abban a feltűnő rokonságban is, amely a Galápagos-szigetek, a Juan Fernández, valamint más amerikai szigetek és a velük szomszédos amerikai kontinens növényei, illetve állatai között látunk. Ugyanez a helyzet a Zöld-foki szigetcsoport és más afrikai szigetek, illetve az afrikai szárazföld viszonyában. Mindenkinek el kell ismernie, hogy ezek a tények nem magyarázhatók a teremtés elmélete alapján.
Az, hogy minden régebbi és jelenlegi élőlény néhány nagy osztályba tartozik és egymás alá rendelt csoportokba sorolható, valamint hogy a kihalt csoportok az élők között gyakran átmeneti helyet foglalnak el, szintén megérthető a természetes kiválasztás elmélete alapján, amelynek velejárója a kipusztulás és a jellegek elkülönülése. Ugyanezen elvek alapján az is világos, hogy az egyes osztályokon belül miért olyan bonyolultak és kacskaringósak a formák rokonsági viszonyai. Megértjük, hogy az osztályozás céljára miért megfelelőbbek bizonyos jellemvonások, mint mások; hogy a pusztán alkalmazkodási jellemvonások, hiába olyan fontosak az élőlények számára, miért olyan kicsiny jelentőségűek ebből a szempontból; hogy ezzel szemben a csökevényes szerveknek, amelyek az élőlény számára haszontalanok, miért van az osztályozásnál nagy jelentősége; és hogy miért van az, hogy gyakran az összes közül az embriológiai vonások a legfontosabbak. Az élőlények valódi rokonsági viszonyai – szemben az alkalmazkodási eredetű hasonlóságukkal – az öröklődésnek, vagyis a leszármazás közösségének tulajdoníthatók. A természetes rendszer tehát genealógiai osztályozást jelent, ahol a megszerzett különbségi fokozatokat a változat, faj, nemzetség, család stb. szavakkal jelöljük. A leszármazás közösségét pedig a legállandóbb vonások révén kell megállapítani, bármik is ezek, és bármilyen kicsiny is esetleg az élettani jelentőségük.
Az emberi kéz, a denevérszárny, a delfinuszony és a lóláb csontozatának hasonlósága, vagy az, hogy ugyanannyi csigolya van a zsiráf nyakában, mint az elefántéban, és számtalan ehhez hasonló tény nyomban érthetővé válik a módosulással való leszármazás elmélete alapján. A denevér szárnya és a lába közötti hasonlóság, valamint a rák ollója és lába, illetve a virág szirma, porzója és bibéje közötti rokonság (noha ezek a részek mind egészen másra valók), szintén nagyrészt érthetővé válik annak alapján, hogy ezek a részek vagy szervek fokozatosan módosultak, noha az adott osztály korai őseinél eredetileg egyformák voltak. Azt az elvet figyelembe véve, hogy a változások nem mindig az egészen korai életkorban jelennek meg, és hogy a nekik megfelelő életkorba öröklődnek át, jól megérthető az is, miért olyan hasonlóak az emlősök, madarak, hüllők és halak embriói, és miért annyira különbözők mégis a felnőtt alakok. Nem csodálkozunk többé azon, hogy a szabad levegőből lélegző emlősök és madarak embrióinak kopoltyúnyílásaik és ívesen futó ütőereik vannak, akárcsak a halaknak, amelyek a vízben oldott levegőt lélegzik be jól fejlett kopoltyúik segítségével.
A nemhasználat, amelyet néha a természetes kiválasztás segített, gyakran vezetett olyan szervek elcsökevényesedéséhez, amelyek megváltozott életkörülmények vagy életmód mellett haszontalanná váltak. Ennek alapján megérthetjük a csökevényes szervek jelentőségét. De a nemhasználat és a kiválasztás rendszerint csak akkor hat az élőlényekre, ha azok már teljesen kifejlődtek, és minden képességüket kénytelenek igénybe venni a létért folyó küzdelemben. Ezért e két tényező a korai életkorban nem hat a szervekre, és azok a korai életkorban nem lesznek még csökevényesek. A borjú például valamelyik korai, jófogú ősétől olyan fogakat is örökölt, amelyek a felső állkapocs ínyhúsát később sem törik át. Feltételezhető, hogy a fogak a nemhasználat következtében a felnőtt állatokban valamikor visszafejlődtek, mert a nyelv, a szájpadlás és az ajkak a természetes kiválasztás révén alkalmassá váltak a fogak segítsége nélküli legelésre. A borjú fogait azonban ez nem érintette, úgyhogy a megfelelő életkorba történő átöröklés elve alapján e fogak a távoli múlttól egészen a mai napig megőrződtek. Azt feltételezve, hogy minden fajt külön teremtettek, képtelenek vagyunk megmagyarázni, hogy gyakran találunk olyan szerveket, amelyekről azonnal látszik, hogy használhatatlanok, mint a kisborjú fogai, vagy a sokféle bogárnál látható, az összenőtt szárnyfedők alatt húzódó csökevényes szárnyak. Szinte azt mondhatnánk: mintha a csökevényes szervek, az embrionális felépítés és a homológiák révén a természet maga akarta volna felfedni változási sémáját, csak mi vakok voltunk, és nem értettük meg a szándékát.
Most tehát átismételtük azokat a tényeket és megfontolásokat, amelyek engem olyannyira meggyőztek arról, hogy a fajok egy hosszú leszármazási folyamat során módosulásokon mentek keresztül. A módosulásokat elsősorban a számos, egymást követő, apró, kedvező változás természetes kiválasztása okozta, amit jelentősen segített a használat és nemhasználat öröklődő hatása is. Kisebb mértékű, a múlt- és jelenbeli adaptív vonásokat érintő segítséget adott a külső körülmények közvetlen hatása, valamint az olyan változások, amelyek – tudatlanságunkban úgy látjuk – maguktól következtek be. Azt hiszem, korábban alábecsültem a változások utóbbi formáinak gyakoriságát és abbeli jelentőségét, hogy ezek is a felépítés tartós megváltozását idézik elő, mégpedig a természetes kiválasztástól függetlenül. Mivel azonban következtetéseimet az utóbbi időben sokszor félreértették, és azt állították, hogy a fajok változását kizárólag a természetes kiválasztás hatásának tulajdonítom, engedtessék megjegyeznem, hogy munkám első kiadásában csakúgy, mint a későbbi kiadásokban is, mégpedig igen feltűnő helyen, a bevezetés végén, e szavakat írtam: „Meg vagyok győződve arról, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulások legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze.” Mindezt hiába tettem. Nagy az ereje a félremagyarázásnak, de a tudományok története azt mutatja, szerencsére nem tartós.
Nemigen hihető, hogy egy hamis elmélet olyan kielégítően magyarázhatná a fent részletezett tények tömegét, mint azt a természetes kiválasztás teszi. Mostanában valaki ugyan azt mondta, ez bizonytalan okoskodás; de ugyanígy gondolkodunk az élet mindennapi eseményeiről is, és a legjelesebb természettudósok is gyakran így okoskodtak. Így jutottak el a fény hullámelméletéhez is. Azt, hogy a Föld forog a saját tengelye körül, egészen a legutóbbi időkig szintén alig támasztotta alá közvetlen bizonyíték. Az az ellenvetés sem állja meg a helyét, hogy a tudomány eddig még nem derítette fel azt a sokkal komolyabb problémát, amit az élet lényege jelent. Miért, ki tudná megmagyarázni, hogy mi a gravitációs vonzás lényege? Ma senki sem kifogásolja az ebből az ismeretlen vonzásból levont következtetéseket, pedig Leibniz még azzal vádolta Newtont, hogy ezzel „csodákat és okkult minőségeket vezet be a filozófiába”.
Arra sem látok indokot, hogy a munkámban kifejtett nézetek miért sértenék bárkinek is a vallásos érzületét. Hogy az efféle benyomás milyen múlandó, elég arra emlékeztetni, hogy a valaha tett legnagyobb felfedezést, nevezetesen a gravitációs vonzástörvény felfedezését Leibniz még azzal támadta, hogy „aláaknázza a természetes vallást, és következésképpen a kinyilatkoztatott vallást is”. Egy híres író és lelkész e sorokat írta nekem: „csak lassan jöttem rá, hogy ha abban hiszünk, hogy Isten eredetileg csak néhány formát teremtett, amelyek képesek voltak önmagukat egyéb hasznos formákká átalakítani, az éppolyan magasztos felfogás, mint ha úgy tartjuk, hogy minduntalan kénytelen volt újabb teremtési műveleteket végezni, hogy kitöltse a réseket, amelyeket saját törvényeinek hatása okozott”.
Miért van az, kérdezhetjük, hogy egészen a legutóbbi időkig a legkiválóbb természetkutatók és geológusok sem hitték el, hogy a fajok megváltozhatnak? Senki sem állíthatja, hogy a természetes élőlényeknek ne lennének változataik; azt sem lehet igazolni, hogy a hosszú idő alatt bekövetkező változások mértékét bármi is korlátozná; a fajok és a jól elkülönült változatokat sem különböztette meg soha senki, és nem is tehette. Nem lehet azt állítani, hogy a fajok egymással keresztezve mindig terméketlenek volnának, a változatok pedig mindig termékenyek – vagy hogy az effajta terméketlenség a teremtés külön adománya és ismertető jegye lenne. Az a feltételezés, hogy a fajok változatlanok, csaknem elkerülhetetlen volt, amíg azt hitték, hogy a Föld története csak igen rövid ideig tartott. Most pedig, hogy már van bizonyos fogalmunk az eltelt idő nagyságáról, túlságosan hajlunk arra a feltevésre (noha bizonyítékok nincsenek rá), hogy a geológiai adatok elég teljesek, és ezért, ha a fajok megváltoztak volna, akkor arról világos bizonyítékot szolgáltatnának.
A fő ok azonban, amiért nem szívesen fogadjuk el, hogy az egyik faj egy másik, tőle különböző fajt hozhat létre, az, hogy mindig is vonakodunk az olyan nagy változások elismerésétől, amelynek nem látjuk a lépéseit. Ez ugyanaz a probléma, mint amit a geológusok akkor éreztek, amikor Lyell először állította, hogy a hosszú szárazföldi hegyláncokat és a nagy völgyeket olyan erők hozták létre, amelyeknek működését ma is megfigyelhetjük. Elménkkel még egymillió évet sem vagyunk képesek igazán felfogni, és ezért nem tudjuk képzeletben összeadni annak a sok kis változásnak a hatását, amelyek a csaknem végtelen számú nemzedék során halmozódtak föl.
Noha teljesen meg vagyok győződve a munkámban vázlatosan kifejtett nézetek igazságáról, egyáltalán nem remélem, hogy meg fogom győzni azokat a tapasztalt természetkutatókat, akiknek az elméje olyan tények tömegével van tele, amelyeket az évek hosszú során át az enyémmel szögesen ellentétes nézőpontból szemléltek. Milyen kényelmes dolog a tudatlanságunkat ilyen kifejezések alá rejteni, hogy „a teremtés terve”, „a terv egysége”, és hasonlók, és azt hinni, hogy ezzel megmagyaráztunk valamit, holott csak megismételtük a tényt. Aki fontosabbnak tartja a meg nem oldott nehézségeket, mint a nagyszámú tény sugallatát, az biztosan el fogja vetni az elméletünket. Néhány hajlékonyabb gondolkodású természetkutatóra azonban, akik már elkezdtek kételkedni a fajok változatlanságában, talán hatással lesz ez a kötet. Bizalommal tekintek a jövőbe – a fiatal és feltörekvő természetkutatókra, akik a kérdés mindkét oldalát részrehajlás nélkül meg tudják majd vizsgálni. Aki pedig arra a következtetésre jut, hogy a fajok változnak, jó szolgálatot tesz az ügynek, ha e meggyőződését lelkiismeretesen kifejezésre is juttatja, mert csak így számolható fel a kérdésre ránehezedő számos előítélet.
Nemrég több jeles természetkutató is azt a véleményt fogalmazta meg, hogy minden nemzetségben számos olyan elismert faj van, amely mégsem valódi, míg más fajok viszont valóságosak, vagyis a független teremtés eredményei. Én ezt nagyon furcsa gondolatnak tartom. Elismerik, hogy egy sereg különböző forma, amelyekről nem sokkal korábban ők maguk is azt tartották, hogy a külön teremtésből származnak, és amelyekre a legtöbb természetkutató ma is így tekint – elismerik tehát, hogy ezek a formák változás útján jöttek létre, és mégis elutasítják, hogy ezt a véleményt a többi, azoktól alig különböző formára is kiterjesszék. Ugyanakkor nem állítják, hogy meg tudnák határozni (vagy akár csak sejtenék), hogy mely életformák a teremtettek, és melyek a másodlagos törvények termékei. A változást elfogadják igazi oknak az egyik esetben, de önkényesen elvetik a másikban, anélkül, hogy a kétféle eset közötti különbségre rámutatnának. Eljő majd a nap, amikor nézetüket az elfogultság miatti vakság furcsa példájának fogják tekinteni. Ezek a szerzők kevésbé lepődnek meg a csodálatos teremtési eseményeken, mint egy közönséges szülésen. Vajon tényleg azt hiszik, hogy a Föld története során számtalan alkalommal megesett volna, hogy bizonyos atomok parancsszóra hirtelen élő szövetekké egyesültek? Mit hisznek: az állítólagos teremtési aktusok csak egyetlen egyént hoztak létre, vagy egyszerre többet is? Az állatok és a növények megszámlálhatatlan formája mint pete és mag, vagy mint felnőtt egyed keletkezett? Vajon az emlősöket úgy teremtették-e, hogy magukon viselték az anyaméhen belüli táplálkozás hamis ismertetőjegyeit?* biztos, hogy akik néhány, vagy mindössze egyetlen életforma külön teremtésben hisznek, e kérdések némelyikére nem tudnak válaszolni. Több szerző is volt, aki azt állította: éppolyan könnyű elhinni egymillió lény teremtését, mint egyetlenegyét. Maupertuis-nek „a legkisebb hatás elvéről” szóló filozófiai axiómája alapján azonban értelmünk inkább hajlik a kisebb számok elfogadására. De azt semmiképpen sem hihetjük, hogy minden egyes nagy osztályon belül számtalan lényt hoztak volna létre, annak világos, ám mégis félrevezető jegyeivel, hogy ezek egyetlen szülő leszármazottai.
A dolgok korábbi helyzetére utalva, az előző bekezdésekben és másutt is jó néhány olyan megjegyzést tettem, amelyek arra vallanak, hogy a természetkutatók a fajok külön teremtésében hisznek. Sokan nagyon rossz néven vették, hogy így fejeztem ki magamat. Pedig nem vitás, hogy munkám első kiadása idején ez volt az általános felfogás. Régebben számos természetkutatóval beszélgettem az evolúció kérdéséről, és egyetlen esetben sem találkoztam helyeslő egyetértéssel. Lehet, hogy akkor is voltak már, akik az evolúcióban hittek, de ezek vagy csendben maradtak, vagy olyan kétértelműen fejezték ki magukat, hogy nem volt könnyű megérteni, mire gondolnak. Mára a helyzet teljesen megváltozott, és majdnem minden természetkutató elfogadja az evolúció nagyszerű elvét. De még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy a fajok, bár teljesen megmagyarázhatatlan módon, hirtelen hoztak létre új, tőlük teljesen különböző formákat – noha, mint megkíséreltem kimutatni, a látványos, hirtelen változások feltevése ellen súlyos bizonyítékok állíthatók szembe. Tudományos szempontból, és arra nézve, hogy a további kutatások számára mennyire termékeny, semmivel sem jobb az a feltevés, hogy az új formák a régi, egészen más formákból valami megmagyarázhatatlan módon, hirtelen jöttek létre, mint az a régi nézet, hogy a fajokat a Föld porából teremtették.
Felmerülhet a kérdés, hogy milyen messzire megyek el a fajok módosulásáról szóló tanítással? Nehéz erre válaszolni, mert minél eltérőbb formákat veszünk, annál jobban csökken a közös leszármazást támogató érvek száma és ereje. De van néhány rendkívül súlyos érv, amely igen messzire kiterjeszthető. A nagy osztályok valamennyi tagját rokonsági kapcsolat fűzi össze, és ugyanazon elv alapján, egymás alá eső csoportokba rendezhetők. Az ősmaradványok pedig néha alkalmasak arra, hogy kitöltsék a mai rendek között lévő igen nagy közöket.
A csökevényes szervek világosan mutatják, hogy valamelyik korai ősnél a szerv teljesen kifejlett állapotban volt meg, ez pedig néha igen nagy mennyiségű változást jelent az utódoknál. A különféle struktúrák egész osztályokban azonos minta szerint alakultak ki, és az embriók a fejlődés igen korai szakaszában nagyon hasonlítanak egymásra. Mindezek alapján nem kétlem tehát, hogy a módosulással való leszármazás elmélete az egyes nagy osztályok, illetve az állatok és a növények országa minden képviselőjére kiterjed. Azt hiszem, az állatok négy vagy öt, a növények ugyanannyi vagy még ennél is kevesebb ősi forma leszármazottai.
Az analógia azonban ennél még egy lépéssel messzebb vezethetne, mégpedig ahhoz a feltevéshez, hogy minden növény és állat egyetlen közös őstípusból származott. Az analógiák azonban félrevezetők lehetnek. Mégis kétségtelen, hogy minden élőlény sok közös vonással rendelkezik a kémiai összetételét, sejtes felépítését és növekedési törvényeit tekintve, és abban is, hogy a káros hatásokkal szemben hogyan nyilvánul meg az érzékenységük. Ez még az olyan jelentéktelen tényekben is megmutatkozik, mint hogy ugyanaz a méreg gyakran hasonlóan hat a növényekre és az állatokra, vagy hogy a gubacsdarázs mérge egyaránt torz növekedést okoz a vadrózsán és a tölgyfán. Minden élőlénynél, kivéve talán a legalacsonyabbrendűeket, lényegében hasonló módon megy végbe az ivaros szaporodás. Amennyire jelenleg tudjuk, minden élőlénynél azonos a csírahólyag (blasztula), vagyis valamennyi organizmus ugyanabból a kezdetből indul ki. Ha csak a két fő osztályt tekintjük – az állatok és a növények országát –, akkor azt látjuk: egyes alacsonyabbrendű formák annyira átmeneti jellegűek, hogy a természetkutatók vitatkoztak, melyikbe tartoznak. Mint Asa Gray professzor megjegyezte: „számos alsóbbrendű alga spórái és más szaporítószervei olyanok, hogy előbb tipikusan állati, majd kétségkívül növényi jellegűeknek tűnnek”. A jellegszétválás és a természetes kiválasztás elvei alapján nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy egy ennyire alacsonyrendű és köztes formából mind állatok, mind növények kifejlődhettek. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy minden élőlény, amely valaha a Földön élt, egyetlen ősi formából származhatott. Ez a következtetés azonban főként az analógián alapul, és ezért mindegy, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Természetesen, mint G. H. Lewes úr hangoztatja, lehetséges, hogy az élet hajnalán számos különféle forma alakult ki – de ha így is volt, csak igen kevés hagyott hátra módosult utódokat. Mert mint azt a nagy osztályok tagjaival, a gerincesekkel, a szelvényestestűekkel és másokkal kapcsolatban az előbb megjegyeztem, az embrionális, homológ és csökevényes struktúrák világosan bizonyítják, hogy egy-egy nagy osztályon belül valamennyi tag egyetlen ős leszármazottja.
Ha az általam e munkában (Wallace úr által pedig másutt) kifejtett nézeteket majd elfogadják, vagy ha a fajok eredetére vonatkozó valamilyen hasonló felfogás általánosan el fog terjedni, már halványan látjuk, hogy utána a természetrajz nagy forradalma következik. A taxonómusok ugyanúgy dolgozhatnak tovább, mint eddig – de nem fogja őket állandóan kísérteni az a kétség, hogy az egyik vagy a másik forma valóban igazi faj-e. Tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy ez nem kis megkönnyebbülés lesz a számukra. Megszűnnek majd azok a végtelen viták, hogy a brit szederfélék ötvenvalahány faja valóban faj-e. A taxonómusoknak csak azt kell majd eldönteni (nem mintha ez olyan könnyű volna), hogy egy forma eléggé állandó-e, és eléggé különbözik-e más formáktól ahhoz, hogy jól meghatározható legyen; ha pedig meghatározható, hogy az eltérés elég jelentős-e ahhoz, hogy külön faji elnevezést érdemeljen. Ezt az utóbbi szempontot sokkal inkább figyelembe fogják majd venni, mint ma, mert manapság a legtöbb természetkutató azon a nézeten van, hogy bármilyen csekély különbség válasszon is el két különböző formát, ha ezeket nem kötik össze közbülső változatok, az elegendő ahhoz, hogy mindkettő a faj rangjára emelkedjen.
Ezután majd el kell fogadnunk, hogy a fajok és a jól megkülönböztethető változatok között az egyetlen különbség az, hogy utóbbiakról tudjuk (vagy úgy hisszük), hogy jelenleg is közbenső fokozatok kötik össze őket; a fajoknál ez csak a múltban volt így. Ezért aztán, noha nem feledkezünk el az egyes formák között ma lévő közbenső fokozatok vizsgálatáról, arra kényszerülünk majd, hogy gondosabban mérlegeljük az adott formák között látható tényleges különbségek mértékét, és nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk nekik. Nagyon is lehetséges, hogy egyes formák, amelyeket ma csupán változatnak tartanak, ezentúl érdemesnek fognak bizonyulni a faji elnevezésre; ekkor a köznapi és a tudományos nyelv is jobban megfelel majd egymásnak. Egyszóval a fajokat úgy kell majd kezelnünk, ahogy a nemzetségeket kezelik ma azok a természetkutatók, akik szerint a nemzetségek pusztán a kényelem kedvéért létrehozott, mesterséges kombinációk. Lehet, hogy mindezek nem túl derűs kilátások, de legalább megszabadulunk a fajok eddig még fel nem fedezett, és soha fel nem fedezhető lényegének meddő keresésétől.
A természetrajz többi, általánosabb része sokkal érdekesebb lesz, mint ma. A természetkutatók által használt olyan kifejezések, mint rokonság, hasonlóság, típusbeli egyezés, eredet, morfológia, alkalmazkodási vagy adaptív jellemvonás, csökevényes vagy abortív szerv, és ehhez hasonlók, nem lesznek többé jelképesek, hanem világos értelmet nyernek. Ha nem úgy pillantunk majd az élőlényekre, mint a vadember a hajóra, amely teljesen kívül esik az értelmi körén; ha majd a természet minden termékére úgy tekintünk, mint aminek hosszú története van; ha minden bonyolult struktúrát és ösztönt úgy szemlélünk, mint számos olyan tényező összegét, amely mind a tulajdonosa javát szolgálja (ahogy minden gépészeti találmány is számos dolgozó munkájának, tapasztalatának, értelmének, sőt hibázásának a gyümölcse) – ha majd így fogjuk szemlélni az élőlényeket, mennyivel érdekesebb lesz akkor (saját tapasztalatból beszélek) a természetrajz tanulmányozása!
Egy hatalmas, új, és szinte érintetlen kutatási terület tárul majd elénk, amely a változás okaival, a korrelációkkal, a használat és a nemhasználat szerepével, a külső körülmények közvetlen hatásával és ehhez hasonlókkal foglalkozik. A házi fajták tanulmányozásának nagyon megnő a jelentősége. Egy-egy új kitenyésztett változat fontosabb és érdekesebb tárgy lesz a tanulmányozás számára, mint egy új faj hozzáadása a feljegyzett fajok amúgy is végtelen listájához. Az osztályozás, amennyire csak lehetséges, mindig genealógiai lesz, és valóban olyasmit fog elénk tárni, ami a teremtés tervének nevezhető. Az osztályozás szabályai kétségkívül egyszerűbbek lesznek, ha ilyen jól meghatározott cél lebeg a szemünk előtt. Nem rendelkezünk családfákkal és címerkönyvekkel, a természetes genealógiában tehát magunknak kell felfedezni és nyomon követni a leszármazás széttartó vonalait, minden lehetséges jegy felkutatása révén, amely már régóta öröklődik. A csökevényes szervek tévedhetetlenül beszélnek majd a rég elveszett struktúrák természetéről. Azok az aberránsnak nevezhető fajok vagy fajcsoportok, melyeket elegánsan „élő kövületeknek” hívnak, segítségünkre lesznek abban, hogy az ősi életformákról képet alkothassunk. Az embriológia pedig gyakran felfedi majd előttünk az egyes nagy osztályok ősi típusainak bizonyos fokig már elhomályosult felépítését.
Ha már valóban bizonyságot szereztünk arról, hogy a fajok egyedei és a nemzetségek egymással közeli rokon fajai a nem túl régi múltban egyetlen szülőtől származtak és egyetlen szülőhelyről vándoroltak szerteszét, és ha már jobban ismerjük majd a vándorlás sokféle módját, akkor annak révén, ahogy a geológia ma (és a jövőben is) megvilágítja a korábbi éghajlati változásokat és a földfelszín ingadozásait, szinte biztosan abban a helyzetben leszünk, hogy csodálatos pontossággal követhessük nyomon az egész világ élőlényeinek egykori vándorlását. Már ma is némi fogalmat alkothatunk a régi geográfiáról, ha a tengerek lakóinak a kontinensek átellenes oldalán látható különbségét, továbbá a kontinens különféle lakóinak jellegét összevetjük a vándorlások valószínű módjaival.
A geológia nemes tudománya, adatainak rendkívüli hiányossága miatt, veszít majd a dicsőségéből. A Föld kérgét és annak beágyazott maradványait nem szabad jól felszerelt múzeumnak tekinteni, inkább olyan szegényes gyűjteménynek, amelyet a véletlen állított össze, és ritka időközönként gyűjtöttek. Az ősmaradványokban gazdag nagy formációk lerakódásáról meg kell állapítani, hogy a kedvező körülmények szokatlan találkozásának köszönhető, a köztük lévő üres közökről pedig azt, hogy rendkívül hosszú ideig tartottak. E közök tartamát azonban némi biztonsággal meg fogjuk tudni majd állapítani az előttük és utánuk következő életformák összehasonlítása révén. Óvatosnak kell azonban lennünk, amikor a bennük szereplő életformák általános vonásai alapján két formáció szigorú egyidejűségét próbáljuk megállapítani annak ellenére, hogy nem sok közös fajt találni bennük. Lévén, hogy a fajokat lassú és ma is ható erők hozzák létre és pusztítják el, nem pedig a teremtés csodás aktusai, és lévén, hogy az élőlények változásait előidéző okok közül az a legfontosabb, amely a változó (sőt esetleg hirtelen változó) fizikai feltételektől szinte független – nevezetesen, az élőlények egymással való kölcsönös viszonya –, ezért az egyik faj fejlődése mások tökéletesedését vagy kipusztulását vonja maga után. Ebből következően az élőlények változásának az egymás utáni formációkban megfigyelhető mennyisége az eltelt időnek valószínűleg jó viszonylagos (ha nem is abszolút) mércéjéül szolgál. Sok szorosan együtt élő faj mégis hosszú ideig változatlanul megmaradhatott, miközben ugyanabban az időszakban az illető csoportba tartozó számos más faj, új területekre vándorolva és idegen társakkal versengésbe kerülve, módosulhatott. Ezért aztán nem szabad túlbecsülni az élet változásának, mint időmércének a pontosságát.
A jövőben ennél sokkal fontosabb kutatások előtt is tér nyílik majd. A pszichológia, nem vitás, a Herbert Spencer úr által lefektetett alapokra fog támaszkodni, vagyis arra az elvre, hogy a szellemi erők és képességek szükségképpen csak fokozatosan voltak megszerezhetők. Fény derül majd az ember eredetére és történetére is.
Sokan a legkiválóbb szerzők közül is, úgy tűnik, teljesen meg vannak elégedve azzal a felfogással, hogy minden egyes fajt külön teremtettek. Az én véleményem szerint mindazzal, amit a Teremtő által az anyagra kényszerített törvényekről tudunk, jobban összhangban áll, ha a Föld múlt és jelen lakóinak létrejöttét és elpusztulását másodlagos törvények vezérlik, akárcsak az egyén születését és halálát. Amióta én az élőlényeket nem külön teremtetteknek látom, hanem olyan lények egyenes leszármazottainak, melyek az első kambriumi rétegek lerakódása előtt éltek, szinte megnemesülnek a szememben. A múlt alapján biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen ma élő faj sem fogja átvinni változatlan mását a távoli jövőbe. Sőt, a ma élő fajok közül kevesen hagynak örökül bármiféle utódot. Az ugyanis, ahogyan az általunk ismert valamennyi élőlény csoportokba rendeződik, azt mutatja, hogy az egyes nemzetségekben a legtöbb faj végleg kipusztult anélkül, hogy utódokat hagyott volna hátra, sőt sok nemzetségben minden faj erre a sorsra jutott. Annyiban látnoki szemmel tekinthetünk a jövőbe, hogy megjósolhatjuk: a ma leggyakoribb, legjobban elterjedt fajok, az egyes osztályok nagy, uralkodó csoportjaihoz tartozó fajok lesznek azok, amelyek végül győzni fognak, és még újabb uralkodó fajokat fognak létrehozni. Minthogy az összes mai életforma a kambrium előtti korban éltek egyenes leszármazottja, biztosak lehetünk abban, hogy a nemzedékek szokásos egymásutánja sohasem szakadt meg, és egyetlen katasztrófa sem pusztította el az egész Földet. Ezért némi bizalommal tekinthetünk a hosszú, biztos jövőbe. És mivel a természetes kiválasztás csakis az egyes élőlények javára működhet, ezért valamennyi testi és szellemi vonás a további tökéletesedés irányában fog változni.
Érdekes dolog megállni egy kuszán benőtt part mellett, amelyet sokféle növény borít, madarak dalolnak a bokrokban, a levegőben rovarok röpködnek, és férgek másznak a nedves földben, és eltűnődni azon, hogy mindezeket a finom gonddal szerkesztett formákat, amelyek annyira különbözők, és amelyek oly bonyolult módon függnek egymástól, egytől egyig olyan törvények hozták létre, melyek ma is működnek körülöttünk. Ezek a törvények pedig, a legtágabb értelemben véve, nem mások, mint a növekedés, a szaporodás, az öröklés (ami majdhogynem szükségszerűen következik a szaporodásból), a változékonyság (amely az életkörülmények közvetlen és közvetett hatásától, valamint a használattól és a nemhasználattól függ), az olyan nagyfokú szaporodási sebesség, amely a létért folyó küzdelemhez vezet; és mindezek következtében a természetes kiválasztás, amelyből a jellegek szétválása és a kevésbé fejlett formák kipusztulása adódik. Így a természetben folyó harcból, éhségből és halálból közvetlenül az elképzelhető legmagasztosabb eredmény: a magasabbrendű állatok létrejötte következik. Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is.
Vége
