Az élőlények földtörténeti sora

Eddig csak érintőlegesen beszéltünk a fajok és a fajcsoportok kipusztulásáról. A természetes kiválasztás elmélete szerint az új és fejlettebb formák létrejötte és a régiek kihalása összefügg egymással. Azt a régi felfogást, hogy a Föld élőlényeit időről időre katasztrófák söpörték el, ma már a legtöbben elvetik, még az olyan geológusok is, mint Elie de Beaumont, Murchison, Barrande és mások, akiknek más nézetei inkább támogatnák azt. Épp megfordítva, a harmadkori rétegek tanulmányozása alapján minden okunk megvan úgy gondolni, hogy a fajok és a fajcsoportok fokozatosan tűnnek el, egyik a másik után, előbb innen, aztán onnan, és végül az egész világon. Egyes esetekben azonban, például amikor egy földnyelv átszakad, és ennek következtében számos új lakó nyomul be a környező tengerekbe, vagy amikor egy sziget végleg elsüllyed, a kihalás rohamos is lehet. Mind az egyes fajok, mind a csoportjaik egészen eltérő ideig élhetnek. Láttuk, hogy egyes fajcsoportok az élet első ismert korszakától a mai napig kitartottak, mások meg már a paleozoikus kor előtt eltűntek. Úgy látszik, nincsen merev szabály arra, hogy meghatározzuk egy faj vagy egy fajcsoport élettartamát. Okkal vélhetjük, hogy egy fajcsoportnak a kihalása általában lassabb folyamat, mint a létrejötte. Ha a keletkezést és a kihalást, ahogy az előbb is, egy változó vastagságú függőleges vonallal ábrázoljuk, azt látjuk, hogy ez a vonal a felső vége felé lassabban vékonyodik, mint az aljánál; az előbbi a kihalást, az utóbbi a csoport első megjelenését, illetve a fajok számának kezdeti növekedését jelzi. Néha azonban egyes csoportok egészen hamar is kipusztulhatnak, például az ammoniták a másodkor vége felé.

A fajok kihalásának kérdését a legsűrűbb misztikumba burkolják. Van olyan szerző, aki egyenesen azt feltételezi: ahogy az egyedeknek is megvan a maguk meghatározott élettartama, úgy megvan a fajoknak is. A fajok kipusztulásán nálam jobban senki sem csodálkozott. Amikor a La Plata síkságán egy lófogat találtam beágyazódva a mastodonok^*, Megatheriumok, Toxodonok és más kihalt szörnyek maradványai között, amelyek egyes ma is élő kagylók társai voltak egy igen régi geológiai korban, leesett az állam a csodálkozástól. Az a helyzet ugyanis, hogy amióta a spanyolok a lovakat bevitték Dél-Amerikába, azok mindenütt elvadultak és páratlanul elszaporodtak. Azt kérdeztem tehát magamtól, vajon mi vezethetett az ősi lovak pusztulásához, ha igencsak kedvező körülmények között éltek. Meglepődésem azonban alaptalan volt. Owen professzor hamarosan észrevette, hogy a fog, amely annyira hasonlított a ma élő lóéhoz, valójában egy kihalt fajhoz tartozott. Ha ez a ló még élne, de ritka volna, senki sem csodálkozna a ritkaságán, hiszen amúgy is igen sok ritka faj él a legkülönbözőbb vidékeken. Ha valaki megkérdezné, hogy mi az oka e faj ritkaságának, azt válaszolnánk, hogy valami nem kedvez az életfeltételeinek, de hogy ez micsoda, azt aligha tudnánk valaha is megmondani. Ha ez az ősi ló ritka fajként ma is élne, akkor a többi emlőssel vett hasonlóság, és ezen belül a lassan szaporodó elefánt példája vagy a háziló dél-amerikai meghonosításának tanulságai alapján biztosak lehetnénk abban, hogy valamivel kedvezőbb körülmények között néhány év alatt az egész kontinenst elárasztaná. Azt azonban nem tudnánk megmondani, hogy mik azok a kedvezőtlen körülmények, amelyek ezt az elszaporodást meggátolják, hogy egy van-e belőlük vagy több, illetve, hogy a ló melyik életszakaszában hat egyikük vagy másikuk, és milyen mértékben. Ha a feltételek bármilyen lassan is, de egyre kedvezőtlenebbé válnának, mi ezt nem vennénk észre, de az ősi lófaj bizonyára még ritkábbá válna, végül egészen kipusztulna, helyét pedig egy sikeresebb vetélytárs foglalná el.

Nehéz mindig szem előtt tartani, hogy minden egyes élőlény számbeli növekedését állandóan gátolják érzékelhetetlen ellenséges erők. Ezek ez erők magukban is elegendőek ahhoz, hogy ritkulást és végül kihalást okozzanak. Olyan kevéssé értik ezt a kérdést, hogy többször hallottam, amint egyesek csodálkoztak, hogy az olyan hatalmas szörnyek, mint a Mastodon vagy a még régebbi dinoszauruszok kipusztultak – mintha a létért folyó küzdelemben egyedül a testi erőn múlna a győzelem. Egyes esetekben, mint Owen megjegyezte, a nagy méret éppenhogy sietteti a kihalást, mert nagyobb táplálékigényt jelent. Mielőtt az ember megjelent volna Indiában vagy Afrikában, addigra valami már gátat vetett az elefántok állandó szaporodásának. Dr. Falconer, aki elismert szakértő, úgy véli, hogy Indiában főleg a rovarok akadályozzák az elefántok szaporodását, mert állandóan zaklatják az állatokat, és legyengítik őket. Ugyanerre a következtetésre jutott Bruce az Abesszíniában élő afrikai elefánttal kapcsolatban. Annyi bizonyos, hogy a rovarok és a vérszívó denevérek Dél-Amerika számos részén komolyan befolyásolják a házi négylábúak életét.

Az újabb harmadkori formációkban sokszor azt látjuk, hogy a kihalást megritkulás előzi meg. Tudjuk, hogy ugyanez volt a dolgok menete azoknak az állatoknak az esetében is, amelyek az ember tevékenysége következtében pusztultak ki, akár helyileg értve ezt, akár egészen. Csak megismételhetem, amit 1845-ben írtam: ha felismerjük, hogy a fajok ritkák lesznek, mielőtt kipusztulnak, és nem lepődünk meg akkor, ha e ritkulás be is következik, majd mégis csodálkozunk, ha eljő a kihalás, az ugyanaz, mintha elfogadjuk, hogy az egyednél a betegség a halál előszobája, és nem lepődünk meg a megbetegedésen, viszont elámulunk a beteg halálán, és arra gyanakszunk, hogy valami erőszak áldozata lett.

A természetes kiválasztás elmélete arra a feltételezésre épül, hogy minden új változat és végül minden egyes faj azáltal jön létre, hogy némi előnyt szerez másokhoz képest, amelyekkel versengésbe kerül; ebből majdnem mindig a kevésbé előnyös forma kipusztulása következik. Ugyanígy van ez a házi jószágainkkal is: ha felnevelnek egy új, kissé javított változatot, ez először a szomszédságban szorítja ki a nála rosszabb fajtákat, de ha még tovább nemesedik, akkor széltében-hosszában elterjed, mint Angliában a rövidszarvú marha, és elfoglalja más vidékek egyéb fajtáinak helyét is. Az új formák megjelenése és a régi formák eltűnése tehát együtt jár, mind a természetben, mind pedig mesterséges körülmények között. Egy virágzó csoport esetén az adott idő alatt létrejövő faji formák száma valószínűleg nagyobb, mint ahány régi faj kipusztul. Tudjuk azonban, hogy a fajok száma nem nő minden határon túl, legalábbis így volt ez az elmúlt geológiai korokban. Ezekre az időkre nézve tehát feltételezhetjük, hogy az új fajok megjelenése körülbelül ugyanannyi régi faj kipusztulását okozta.

Mint korábban már kifejtettem és példákkal is szemléltettem, a verseny általában azok között a formák között lesz a legélesebb, amelyek egymáshoz minden tekintetben a leginkább hasonlóak. Ezért van az, hogy egy faj módosult leszármazottai általában a szülői faj kihalását okozzák. Ha pedig valamelyik fajból nem egy, hanem több új forma jött létre, akkor ezeknek a fajoknak a legközelebbi rokonai, vagyis a nemzetség más fajai is könnyen kipusztulhatnak. Azt gondolom tehát, hogy az egy fajból származó számos új faj, vagyis az általuk alkotott új nemzetség végül is kiszoríthat egy másik nemzetséget ugyanabból a családból. De gyakran az is megtörténhet, hogy az egyik csoportba tartozó új faj egy másik csoportba tartozó másik faj helyét foglalja el, és így annak okozza a kipusztulását. Ha a sikeres betolakodóból sok rokon forma jön létre, akkor sok másiknak kell átadnia a helyét, és ezek rendszerint az éppen kipusztult faj rokonai lesznek, mert vele közös, örökletes hátrányt hordoznak.

De akár azonos, akár más osztályba tartozó fajok lesznek azok, amelyek kénytelenek átengedni a helyüket más, módosult, fejlettebb fajoknak, a szorongatottak némelyike még így is hosszú ideig fennmaradhat, ha valamilyen különleges életformához alkalmazkodott, vagy pedig valami távoli és elszigetelt helyen él, ahol el tudja kerülni az éles versengést. A Trigonia egyes fajai például (ez hatalmas kagylónemzetség a geológiai másodkorból) ma is élnek az ausztráliai tengerekben, és a majdnem teljesen kihalt félcsontoshalak egy-két képviselője is tengődik még az édesvizekben. Általában tehát, mint már korábban is láttuk, egy-egy csoport teljes kihalása lassabb folyamat, mint a keletkezése.

Ami egész családok vagy rendek látszólag hirtelen kihalását illeti, amilyen a trilobiták eltűnése volt a paleozoikus kor végén vagy az ammonitáké a másodkorban, ezzel kapcsolatban tartsuk szem előtt azt, amit korábban mondtunk azokról a valószínűleg igen hosszú időtartamokról, amelyek az egymást követő formációk között elteltek. Ezek alatt az idők alatt – szép lassan és csendesen – jelentős kipusztulás mehetett végbe. Továbbá, ha egy új csoport több faja hirtelen bevándorlás vagy szokatlanul gyors fejlődés révén hatalmába kerített egy területet, akkor a régi fajok közül soknak ugyanolyan gyorsan el kellett pusztulnia. A helyüket átadó fajok pedig általában egymás rokonai kellett, hogy legyenek, mivel közös, előnytelen jegyeken osztoztak.

Úgy látom tehát: az, ahogyan egyes fajok vagy egész fajcsoportok kipusztulnak, jó összhangban áll a természetes kiválasztás elméletével. A kipusztuláson nem kell csodálkozni. Csodálkozni legfeljebb azon a vakmerőségen lehet, hogy akár egy pillanatig is azt képzeltük, megértettük azt a számos bonyolult és esetleges körülményt, amelyeken az egyes fajok léte múlik. Ha elfeledkezünk arról, hogy a fajok korlátlan elszaporodásra törekednek, és hogy ezért mindig valamiféle korlátozó erők működnek, melyeket azonban mi csak ritkán észlelünk, akkor a természet háztartása csakugyan rejtélyesnek fog látszani. Csak ha majd pontosan meg tudjuk mondani, hogy miért van az egyik fajnak számosabb egyede, mint a másiknak, vagy hogy miért honosítható meg az egyik faj egy adott vidéken, a másik meg miért nem, akkor majd jogosan fogunk csodálkozni azon, ha nem tudjuk megmagyarázni egy-egy faj vagy fajcsoport kihalását.

Nemigen van meglepőbb őslénytani felfedezés, mint az, hogy az életformák a Földön csaknem egyidejűleg változnak. Így például a mi európai krétakori formációnk a világ számos távoli részén, a legkülönfélébb éghajlatok alatt is felismerhető, ahol pedig az ásványi krétának, mint kőzetnek a nyomát sem látjuk: például Észak-Amerikában, az egyenlítői Dél-Amerikában, a tűzföldön, a jóreménység fokánál, vagy az indiai-félszigeten. E távoli pontokon bizonyos rétegek szerves maradványai félreismerhetetlen hasonlóságot mutatnak a krétabeliekkel. Nem mintha pontosan ugyanazokat a fajokat látnánk, mert néha egyetlenegy faj sem közös, ugyanakkor mégis azonos családokhoz, nemzetségekhez vagy alnemzetségekhez tartoznak. Sőt néha olyan apró pontokban is megegyeznek, mint a testük felületi díszítményei. Továbbá, azok a formák, amelyek nem találhatók meg az európai krétában, de az alatta vagy fölötte lévő formációkban igen, a világ e távoli pontjain is ugyanebben a sorrendben jelentkeznek. Oroszország, Nyugat-Európa és Észak-Amerika egymást követő paleozoikus formációiban számos szerző megfigyelte már az életformák hasonló párhuzamosságát. Lyell szerint ugyanez a helyzet az európai és az észak-amerikai harmadkori üledékekkel. Még ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk is azt a néhány fosszilis fajt, amelyek az Ó- és az Újvilágban azonosak, akkor is nyilvánvaló lenne az egymás utáni életformák párhuzama a paleozoikus és a harmadkori rétegekben, és ezek akkor is könnyen összekapcsolhatóak lennének.

Ezek a megfigyelések azonban csak a tengeri élőlényekre vonatkoznak. Arról nincsen elég adatunk, hogy vajon a szárazföldi és az édesvízi lények is ugyanilyen párhuzamosan változtak-e az egymástól távol eső pontokon. Ez valójában kétségbe is vonható: ha a Megatheriumot, a Mylodont, a Macraucheniát^* és a Toxodont a geológiai helyzetükre vonatkozó minden információ nélkül hozták volna át a La Plata vidékéről Európába, akkor senki sem gyanította volna, hogy ezek ma is létező tengeri csigákkal éltek együtt. Ezek a furcsa szörnyek azonban a Mastodon és a ló kortársai voltak, és ebből legalábbis következtetni lehetett arra, hogy a kései harmadkorban kellett élniük.

Amikor arról beszélünk, hogy a tengeri életformák szerte a világon egyidejűleg változtak, akkor nem szabad azt képzelnünk, hogy ez a kifejezés ugyanarra az évre, vagy akár ugyanarra az évszázadra vonatkozik, vagy hogy ennek akár nagyon pontos geológiai értelme volna. Ha minden tengeri állatot, amely ma Európában él vagy a pleisztocén korszak alatt élt (és években mérve ez egy igen hosszú korszak, amely magában foglalja a teljes jégkorszakot is), összehasonlítanánk a ma Dél-Amerikában vagy Ausztráliában élő fajokkal, akkor még a legjobb természetkutató is aligha tudná megmondani, hogy vajon a mai vagy a pleisztocén Európa lakói hasonlítanak-e jobban a déli félteke élőlényeire. Több szakértő is azt állítja például, hogy az Egyesült Államok mai élőlényei jobban hasonlítanak az Európa bizonyos harmadkori rétegeiben talált organizmusokra, mint a maiakra. Ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy az Észak-Amerika partjainál éppen jelenleg lerakódó fosszilis rétegek is egy csoportba kerülnek majd a némileg régebbi európai rétegekkel. A távoli jövőbe tekintve mindazonáltal aligha vonható kétségbe, hogy az újabb keletű tengeri formációkat, nevezetesen az európai, észak- és dél-amerikai, valamint ausztráliai felső pliocén, pleisztocén és legújabb kori rétegeket geológiai értelemben jogosan fogják egyidejűeknek tekinteni, mert egymással bizonyos mértékig rokon ősmaradványokat tartalmaznak, olyan formákat viszont nem, amelyek csak a mélyebben fekvő, régebbi üledékekben találhatók.

Az, hogy a megbeszélt elnagyolt értelemben az élet formái egyidejűleg változnak a világ távoli részein, igen nagy hatással volt két kiváló megfigyelőre, de Verneuil és d'Archiac urakra. Miután hivatkoznak az Európa különböző részein található paleozoikus életformák közötti párhuzamokra, hozzáteszik: „Ha e különös sorozat feletti meglepetésünkben figyelmünket Észak-Amerikára fordítjuk, és ott is hasonló jelenségekre bukkanunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a fajok valamennyi módosulása, továbbá a régi fajok kihalása és az újak megjelenése nem tulajdonítható pusztán a tengeri áramlatok változásainak vagy más, többé-kevésbé helyi és időszakos okoknak, hanem az egész állatvilágot irányító általános törvényektől kell függjön.” Barrande úr ugyanezt emelte ki. Valóban teljesen hiábavaló lenne az áramlatok, az éghajlat vagy más fizikai feltételek megváltozásában keresni a világ élővilágában a legkülönfélébb éghajlatok alatt végbement hatalmas változások okát. Mint barrande is megjegyezte, egy általános törvényt kell keresnünk. Még világosabban fogjuk majd ezt látni akkor, amikor az élőlények jelenlegi eloszlását vizsgáljuk, és azt tapasztaljuk, hogy igen laza kapcsolat van egy-egy vidék fizikai adottságai és lakóinak természete között.

Az élőlények világszerte párhuzamos fejlődése a természetes kiválasztás elméletével megmagyarázható. Az új fajok azáltal jönnek létre, hogy valami előnnyel rendelkeznek bizonyos régebbi formákhoz képest, ezért a legtöbb új változatot vagy kezdődő fajt a már uralkodó helyzetben lévő fajok fogják létrehozni, vagyis azok, amelyek amúgy is előnyben vannak a saját vidékük más életformáihoz képest. Erre nézve határozott bizonyítékaink vannak az uralkodó, tehát leggyakoribb és legszélesebben elterjedt növények esetén, mert valóban ezek adják a legtöbb változatot. Az is természetes, hogy az uralkodó, változásban lévő, messzire elterjedt fajok (vagyis azok, amelyek már bizonyos mértékig benyomultak más fajok területére) a legesélyesebbek arra, hogy még ennél is jobban elterjedjenek, és egyes új vidékeken még újabb változatokat és újabb fajokat hozzanak létre. Ez a folyamat gyakran igen lassan halad, mert az éghajlati és a földrajzi változásoktól függ, továbbá különös véletlenektől, meg az új fajoknak olyan különféle éghajlatokhoz való alkalmazkodásától, amelyeken keresztül kell haladniuk. Hosszú távon azonban az uralkodó formáknak általában sikerül elterjedniük és végül diadalmaskodniuk. Ez az elterjedés valószínűleg lassúbb a kontinensek szárazföldi lakói esetén, mint az egybefüggő tengerek lakóinál. Ezért azt várhatjuk, hogy a szárazföldi élőlények egymásutánjában kevesebb párhuzamosságot fogunk találni majd, mint a tengeri lényeknél, és ez valóban így is van.

Nekem tehát úgy tűnik, hogy az élőlények egymásutánjának párhuzamossága és nagy vonalakban vett egyidejűségük szépen összeegyeztethető azzal az elvvel, hogy az új fajok a széles körben elterjedt és gyakorta változásban lévő uralkodó fajokból alakulnak ki. Az ezen a módon keletkező új fajok maguk is uralkodó helyzetbe kerülnek, mivel a már amúgy is uralkodó képességű szüleikhez és a többi fajhoz képest előnyös tulajdonságaik vannak, és így maguk is terjeszkedni fognak, változni, és új formákat létrehozni. A vereséget szenvedett régi formák, amelyek átadják a helyüket az új, győzelmes formáknak, általában egymással rokon csoportokhoz tartoznak, mert az ilyenek közös hátrányokat örökölnek. Ezért ahogy az új és fejlettebb csoportok a világban elterjednek, a régiek elfogynak a világból. A formák egymásutánja ezért mindenütt hasonlóan jelenik meg és tűnik el végleg.

Még egy megjegyzést érdemes tenni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Elmondtam, miért gondolom azt, hogy az őslényekben gazdag, nagy formációk mind süllyedés közben keletkeztek, és miért vélem úgy, hogy – legalábbis ami az őslényeket illeti – hosszú ideig tartó üres korszakok vannak olyankor, amikor a tengerfenék nyugalomban van vagy emelkedik, illetve ha az üledék nem rakódik le elég gyorsan ahhoz, hogy magába zárja és megőrizze a szerves maradványokat. Feltételezem, hogy e hosszú és üres korszakok alatt az egyes területek lakói jelentős változásokon mentek keresztül, sok volt a kihalás, és a világ más részeiről jelentős volt a bevándorlás. Minthogy joggal hisszük, hogy az egyes geológiai mozgások nagy területeket érintenek, ezért valószínű, hogy a világ egyes sarkain roppant kiterjedésű, egyidejű képződmények jöttek létre. Nincs azonban okunk azt gondolni, hogy ez mindig is így volt, és hogy mindig ugyanazok a mozgások hatottak az egyes nagy területeken. Ha két különböző területen majdnem egészen egybeeső, de mégsem azonos, hanem átfedő időszakok alatt rakódott le egy-egy formáció, akkor az előző bekezdésekben kifejtett okoknál fogva az életformák azonos egymásutánját fogjuk látni mindkettőben. A fajok azonban nem lesznek pontosan ugyanazok, mert az egyik területen egy kicsivel több idő lesz a változásra, a kihalásra és a bevándorlásra.

Azt gyanítom, hogy éppen ilyen esetek fordultak elő Európában. Prestwich úr az Anglia és Franciaország eocénkori üledékeiről szóló ragyogó értekezésében általános párhuzamot von a két ország egymást követő rétegei között, ám bizonyos angol rétegeket ugyanazokkal a francia rétegekkel összehasonlítva – miközben az azonos nemzetségekhez tartozó fajok számában érdekes megegyezést talál – azt veszi észre, hogy maguk a fajok a két terület közelségéhez képest mégis megmagyarázhatatlanul különbözőek – hacsak fel nem tételezzük, hogy itt valami földnyelv választott el egymástól két tengert, ahol ugyanabban az időben két különböző állatvilág élt. Egyes késő harmadkori formációkkal kapcsolatban Lyell is hasonló észrevételeket tett. Barrande ugyancsak kimutatta, hogy feltűnő általános párhuzam vonható Csehország és Skandinávia egymást követő sziluri lerakódásai között, de a fajokban mégis meglepő különbségeket tapasztalt. Ha mármost e területek különféle formációi nem egészen pontosan ugyanabban az időben keletkeztek (például úgy, hogy az egyik terület meglévő formációi sokszor egy másik terület üres időszakainak felelnek meg, és viszont), továbbá, ha a szóban forgó formációk kialakulása során és a köztük lévő hosszú üres időszakok alatt a fajok mindkét területen folytonos lassú változásban voltak, akkor a két terület formációi az életformák általános egymásutánja szempontjából azonos rendbe lesznek állíthatók, és ez a rendszer – tévesen – teljesen párhuzamosnak fog tűnni, miközben a két területen a látszólag egymással megegyező rétegekben lévő fajok mégsem lesznek mind azonosak.

Vegyük most szemügyre a kihalt és a ma élő fajok egymással való kapcsolatait. Mindannyian egynéhány hatalmas osztályba tartoznak – ezt a tényt egycsapásra megmagyarázza a leszármazás elmélete. Általános szabályként kimondva: minél régebbi egy ősi forma, annál jobban különbözik az élő fajoktól. De mint már Buckland sokkal korábban megjegyezte, a kihalt fajok mindannyian besorolhatók a ma is létező csoportokba, vagy azok közé. Valóban igaz, hogy a kihalt fajokkal kitölthetjük a ma létező nemzetségek, családok és rendek közötti hézagokat. De mert gyakran elfeledik vagy éppen tagadják ezt az állítást, ezért helyénvaló kitérni rá, és néhány példát is megadni. Ha figyelmünket valamelyik osztálynak csakis az élő vagy csakis a kihalt fajaira korlátozzuk, sokkal hiányosabb sort kapunk, mint ha a kettőt egyetlen rendszerbe rendezzük. Owen professzor írásaiban a kihalt állatokra vonatkozóan minduntalan az „általánosított formák” kifejezéssel találkozunk, Agassiz pedig „profetikus” és „szintetikus” típusokról beszél. Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy az ilyen formák valójában köztes vagy összekötő láncszemek. Gaudry úr, egy másik kiváló paleontológus pedig azt mutatta ki, hogy az általa Attikában felfedezett számos fosszilis emlős meglepően alkalmas a ma létező nemzetségek közötti hézagok széttördelésére. Cuvier a kérődzőket és a vastagbőrűeket az emlősök két legtávolabbi rendjeként sorolta be, azóta viszont annyi összekötő láncszem került a felszínre, hogy Owen kénytelen volt az egész osztályozást megváltoztatni, és a vastagbőrűeket ugyanabba az alrendbe tenni, mint a kérődzőket. Ezzel finom lépésekben megszüntette például azt a látszólag széles rést, ami a sertés és a teve között volt. A patás négylábúakat ma páros és páratlan ujjúakra osztják – a dél-amerikai Macrauchenia azonban egy bizonyos értelemben összeköti ezt a két nagy csoportot is. Senki sem fogja vitatni, hogy a Hipparion köztes alak a mai ló és bizonyos régebbi patások között. Milyen remek összekötő kapocs az emlősök láncában a dél-amerikai Typotherium (mint azt már a neve is kifejezi, amit Gervais professzor adott neki); ez egyetlen élő rendbe sem illeszthető bele. A Sirenia-félék egészen különálló emlőscsoportot alkotnak – a ma élő dugong és lamantin legfeltűnőbb jegye a hátsó lábak teljes hiánya (még csökevényeik sincsenek); a kihalt Hal-theriumnak azonban Flower professzor szerint combcsontja volt, amely „a medence jól fejlett ízületi vápájával ízesült” és ez a közönséges patás négylábúak felé vezető lépésnek felel meg, amelyekkel a Sirenia-félék más tekintetben amúgy is rokonságban állnak. A cet- vagy bálnafélék szintén igen különböznek minden más emlőstől, de a krétakori Zeuglodon és Squalodon, amelyeket egyesek önálló rendnek tartottak, Huxley professzor szerint kétségkívül cetfélék, és egyben „összekötő láncszemek a vízi ragadozókhoz”.

Az előbb idézett kutatók eredményei azt mutatják, hogy még a madarak és a hüllők közti széles mezsgye is váratlanul áthidalható, egyrészt a strucc és a kihalt Archeopteryx által, másrészt a Compsognathus révén, amely a dinoszauruszok közé tartozik, tehát ahhoz a csoporthoz, amely a valaha élt leghatalmasabb hüllőket foglalja magában. A gerinctelenekről Barrande (akinél nagyobb tekintélyre nem is hivatkozhatnánk) azt mondja, hogy napról napra világosabban látja: ugyan a paleozoikus állatok a ma létező csoportokba is besorolhatók, ám ebben a régi korban a csoportok között még nem volt akkora különbség, mint ma.

Egyes szerzők tiltakoznak az ellen, hogy bármelyik kihalt fajt vagy fajcsoportot a ma élő fajok vagy fajcsoportok közötti közbülső láncszemnek tekintsünk. Ha ezen a kifejezésen azt értjük, hogy a kihalt forma jellege közvetlenül a most élő fajok vagy fajcsoportok között helyezkedik el, akkor a kifogás valószínűleg helyénvaló. De egy természetes osztályozási rendszerben számos ősi faj biztosan a ma élő fajok közötti helyet foglalja el, egyes kihalt nemzetségek pedig a ma élő nemzetségek közöttit, még ha ezek a nemzetségek esetleg külön családokba tartoznak is. Úgy tűnik, az a leggyakoribb eset (főleg a nagyon távoli csoportok esetén, amilyenek a halak és a hüllők), hogy míg ma ezek számos vonásukban különböznek egymástól, addig az őseiket valamivel kevesebb eltérő jegy választotta el. Vagyis a két csoport korábban valamivel közelebb állt egymáshoz, mint ma.

Elterjedt vélemény, hogy minél régebbi egy forma, annál valószínűbb, hogy egyes vonásai révén összeköttetést teremt mára távolivá vált csoportok között. Ezt az észrevételt kétségkívül azokra a csoportokra kell korlátozni, amelyek jelentős változásokon mentek keresztül a geológiai korok alatt. Ráadásul nehéz volna bizonyítani ennek az állításnak az igazát, mert időnként újra meg újra olyan állatokat fedezünk fel, mint például a Lepidosirent (vagyis a tüdőshalat), amelyek igen különböző csoportokkal állnak rokonságban. De ha összehasonlítjuk a régebbi hüllőket és kétéltűeket, vagy a régebbi halakat, a régebbi lábasfejűeket és az eocénkori emlősöket, akkor meg kell hagyni, hogy van igazság az észrevételben.

Vizsgáljuk most meg, hogy milyen mértékben állnak összhangban ezek a tények és következtetések a módosulással való leszármazás elméletével. Mivel ez eléggé bonyolult kérdés, meg kell kérjem az olvasót, hogy lapozza fel a negyedik fejezet ábráját. Tegyük fel, hogy a számozott dőlt betűk most nemzetségeket jelentenek, a belőlük kiinduló vonalak pedig az egyes nemzetségekhez tartozó fajokat. Ez a diagram túlságosan egyszerű, mert túl kevés nemzetséget és túl kevés fajt tartalmaz, de ez most mellékes. A vízszintes vonalak jelentsék az egymás utáni geológiai formációkat, és vegyük úgy, hogy a legfelső vonal alatti összes forma kihalt. Három élő nemzetség, az a14, q14, és p14 egy kis családot alkot; a b14 és az f14 egy ezzel közeli rokon másik családot; az o14, e14, és m14 pedig egy harmadikat. E három család, az (A) szülői fajból szétágazó számos leszármazási vonalon található kihalt nemzetségekkel együtt egyetlen rendet alkot, mert mind rendelkeznek valami közös vonással, amit a régi ősüktől örököltek. A jellegek szétválásának elve alapján, amit korábban éppen ezen az ábrán magyaráztunk el, azt kapjuk, hogy általában minél újabb egy forma, annál jobban eltér az eredeti ősétől. Ennek révén megérthetjük azt a szabályt, hogy a legtöbb ősi fosszília különbözik a legtöbb mostani lénytől. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a jellegek szétválása szükségszerű jelenség. Bekövetkezése egyedül attól függ, hogy vajon egy adott faj leszármazottainak lehetővé teszi-e, hogy a természet háztartásában számos különböző helyet foglaljanak el. Lehetséges tehát az is, amit az egyes sziluri formák esetében már láttunk, hogy egy faj a kissé változó életfeltételeknek megfelelően kissé módosuljon ugyan, az általános vonásait azonban igen hosszú időkön keresztül megőrizze. Ábránkon ezt az esetet az F14 betű jelöli.

Az (A)-ból származó összes kihalt vagy új forma, ahogy már megjegyeztük, egyetlen rendet alkot. Ez a rend a kihalások és a jellegszétválás folyamatos hatásai következtében több alcsaládra és családra oszlik, amelyek némelyike, a feltevésünk szerint, különböző időszakokban kipusztult, mások pedig a mai napig kitartottak.

Ábránkon azt is látni lehet, hogy ha az egymás feletti formációkba feltevésünk szerint beágyazott kihalt formák közül többeket már mélyen lent, a sor alján is megtalálnánk, akkor a legfelső vonalon lévő három különböző család nem térne el annyira egymástól. Ha például az a1, a5, a10, f8, m3, m6 és m9 nemzetségek leleteit kiásnánk, akkor a három ma is élő családot oly közelinek találnánk egymáshoz, hogy valószínűleg egyetlen nagy családban egyesítenénk őket, lényegében úgy, ahogy az a kérődzőkkel és a vastagbőrűekkel meg is történt. Mégis részben igaza lenne annak, aki kifogásolná, hogy a három család ma élő nemzetségeit összekötő kihalt nemzetségeket köztes formáknak tekintsük, mert hiszen nem közvetlenül átmenetiek ezek, hanem csak egy hosszú, kacskaringós úton keresztül, amely számos igen különböző formát érint. Ha valamelyik közbülső vízszintes vonal (mondjuk a VI.) fölött sok kihalt formát fedeznénk fel, alatta azonban egyetlen egyet sem, akkor csupán két családot vonnánk össze eggyé (mégpedig a baloldaliakat, az a14-től és a b14-től kezdődően). Így végül két családunk maradna, amelyek így megintcsak kevésbé különülnének el egymástól, mint a szóban forgó ősmaradványok felfedezése előtt. Ha pedig a legfelső vonalon lévő nyolc nemzetség (a14 – m14) által alkotott három családról feltesszük, hogy azok egymástól most mondjuk féltucatnyi fontos vonásban különböznek, akkor azt látjuk, hogy a VI. vonal által jelzett korszak családjai ennél kevesebb vonásban térnek el, mert a leszármazásnak ebben a korai stádiumában még kevésbé távolodtak el a közös őstől. Ezen a módon lehetséges, hogy a régi kihalt nemzetségek jobban vagy kevésbé közbenső jellegűek legyenek a módosult utódaikhoz vagy az oldalági rokonaikhoz képest.

A természetben az egész folyamat sokkal bonyolultabban megy végbe, mint amit a diagram mutat. Sokkal nagyobb a csoportok száma, ezek szélsőségesen különböző időtartamokig léteznek, és nagyon eltérő mértékben módosulnak. Lévén, hogy a geológiai adatok könyvének csak az utolsó kötete áll a rendelkezésünkre, és az is roppant hiányos formában, ezért nincs jogunk azt várni, hacsak ritka esetekben nem, hogy a természetes osztályozási rendszer széles hézagait teljesen kitöltsük, és a távoli családokat vagy rendeket is egyesítsük. Mindössze annyit várhatunk, hogy azok a csoportok, amelyek az ismert geológiai korszakok alatt jelentős módosuláson mentek keresztül, a régebbi formációkban kissé közelebb kerülnek egymáshoz, és hogy a régebbi fajok egyes vonásai kevésbé különböznek egymástól, mint az azonos csoportok mai képviselőinél tapasztaljuk. És a legjobb paleontológusok egybehangzó véleménye szerint gyakran éppen ez a helyzet.

A módosulással való leszármazás elmélete szerint tehát kielégítően magyarázhatók a kihalt életformáknak egymással és a ma élőkkel való kölcsönös rokonságát érintő legfontosabb tények. Más nézetek alapján azonban mindez tökéletesen megmagyarázhatatlan marad.

Ugyanezen elmélet alapján nyilvánvaló az is, hogy a földtörténet bármelyik nagy korszaka alatt az állatvilág egésze az általános vonásait tekintve köztes jellegű volt az előtte és az utána következőhöz képest. Így például ábránkon azok a fajok, amelyek a leszármazási folyamat hatodik nagy stádiumában éltek, az ötödik stádiumbelieknek a módosult leszármazottai, és a hetedik stádiumbeli, még jobban módosult fajok ősei. Nemigen lehet tehát más a helyzet, mint hogy az alattuk és a fölöttük lévő formák között lévő vonásokkal rendelkezzenek.

Arra is gondolni kell azonban, hogy egyes korábbi formák teljesen kihalnak, illetve, hogy bármelyik területre más területekről származó új formák vándorolhatnak be, vagy hogy az egymás utáni formációk közötti üres korszakokban is sok változás történik. E fenntartások mellett azonban mégis minden korszak állatvilága közbenső jellegű lesz az azt megelőző és azt követő faunákhoz képest. Elég, ha csupán egyetlen példával szolgálok: amikor a devonbeli őslényeket felfedezték, a paleontológusok azonnal észrevették, hogy ezek a felettük lévő karbon és az alattuk elhelyezkedő szilur rétegek élővilága között állnak. De természetesen szó sincs pontosan középen való elhelyezkedésről, mivel az egymás utáni formációk között egyenlőtlen hosszúságú időszakok teltek el.

Hogy bizonyos nemzetségek kivételt jelentenek a szabály alól, ez nem valódi ellenérv azzal szemben, hogy minden korszak faunája általában közbenső jellegű volt az előtte és az utána lévőhöz képest. Amikor például Dr. Falconer a Mastodonokat és az elefántokat két sorba rakta (az elsőbe a kölcsönös rokonsági fok szerint, a másodikba annak alapján, hogy mikor éltek), akkor ez a két sorozat nem egyezett. Azt is látjuk, hogy a legszélsőségesebb tulajdonságú fajok nem a legrégibbek és nem is legújabbak, és az sem igaz, hogy a középszerű vonásúak közepes korúak lennének. Ha ilyenkor és a hasonló esetekben egy pillanatra feltételezzük is, hogy a fajok első megjelenésére és kihalására vonatkozó adatok teljesek (ami messze van az igazságtól), még akkor sincsen jogunk azt várni, hogy az egymás után létrejött formák szükségképpen egyforma hosszú ideig maradtak fenn. Egyes nagyon ősi formák esetleg sokkal tovább fennmaradhattak, mint egy másutt, később létrejött forma, és ez főleg az elzárt vidékeken élő szárazföldi élőlényekre igaz. Távoli összehasonlítással élve: ha a házi galamb legfontosabb élő és kihalt fajtáit rokonsági sorozatba állítanánk, akkor ez a sorozat nem felelne meg a létrejöttük sorrendjének, és még kevésbé tükrözné a kipusztulásuk rendjét. Az ősi szirti galamb ugyanis még él, a közte és a postagalamb között lévő számos változat azonban már kihalt. Ezenkívül a postagalambok, amelyek a csőr hosszát, ezt a fontos jellemzőt tekintve igen különleges helyet foglalnak el, valójában korábban alakultak ki, mint a rövid csőrű bukógalambok, amelyek ebből a szempontból a sorozat túlsó végén helyezkednek el.

Azzal az állítással, hogy a közbülső formációk szerves maradványai bizonyos mértékig köztes jellegűek, szorosan összefügg az a tény, amelyet minden paleontológus hangsúlyoz, hogy a közvetlenül egymás utáni formációkból származó fosszíliák sokkal hasonlóbbak, mint a távoliakból valók. Jól ismert példaként Pictet azt említi, hogy a kréta különböző rétegeiben található maradványok általános hasonlóságot mutatnak, miközben a fajok minden egyes rétegben különböznek. Már maga ez a tény, minthogy olyan gyakori, úgy tűnik, megingatta Pictet professzor hitét a fajok változatlanságában. Aki ismeri a ma élő fajok elterjedését a Földön, nem fog azzal próbálkozni, hogy az egymást nagyjából követő formációkban található különböző fajok közeli hasonlóságát úgy magyarázza, hogy az ősvilágban esetleg közel azonosak maradtak a fizikai feltételek. Emlékezzünk arra, hogy az élet az egész világon egyidejűleg változik, különösen a tengerekben, ami azt is jelenti, hogy ez a legkülönbözőbb éghajlati viszonyok és feltételek közepette történik. Gondoljuk csak meg, hogy a pleisztocén korban bekövetkezett hatalmas éghajlati változások (és ez az időszak az egész jégkorszakot is magában foglalja) milyen kevéssé érintették a tengeri fajokat.

A leszármazási elmélet alapján nyilvánvaló, mit jelent az, hogy a nagyjából egymást követő formációkban a szerves maradványok közeli hasonlóságban állnak egymással. Mivel az egyes formációk képződése gyakran megszakadt, és mivel az egymás utáni formációk között üres korszakok vannak, nem szabad azt remélni (mint az előző fejezetben már megpróbáltam megmutatni), hogy akár egy adott formáción belül, akár pedig két formációt vizsgálva valaha is megtaláljuk az összes közbülső változatot az olyan fajok között, amelyek e korszakok elején és végén éltek. Egy-egy években mérve hosszú, geológiailag nézve azonban legfeljebb közepes időszak eltelte után viszont azt várhatjuk, hogy találunk majd közeli rokon formákat, vagy ahogy néha nevezik őket, helyettesítő fajokat. És csakugyan ez is a helyzet. Egyszóval, a fajok lassú és szinte észrevehetetlen változására vonatkozóan olyan bizonyítékokat találunk, mint amiket joggal várhatunk is.

A negyedik fejezetben láttuk, hogy a magasabbrendűség vagy a fejlettségi fok megítélésére az eddig javasolt legjobb mérce a teljesen kifejlett élőlény szerveinek differenciáltsága és specializáltsága. Azt is láttuk: minthogy a szervek differenciálódása az élőlények előnyére szolgál, ezért a természetes kiválasztás általában egyre specializáltabbá és fejlettebbé teszi a szervezetet, és ebben az értelemben magasabbrendűvé. Nem mintha sok esetben nem hagyna meg olyan egyszerűbb és fejletlenebb struktúrákat is, amelyek egyszerűbb életfeltételekhez alkalmazkodtak. Sőt, egyes esetekben egyszerűsíti vagy vissza is fejleszti a szervezeteket, amelyek ezáltal mégis jobban alkalmazkodnak az új életmódjukhoz. Az új fajok más és általánosabb módon is fölébe kerekednek az elődeiknek, lévén, hogy a létért folyó küzdelemben le kell győzzék mindazokat a régebbi formákat, amelyekkel versengésbe kerülnek. Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy ha a mostani, csaknem azonos éghajlati viszonyok mellett az eocén világ lakói a maiakkal versenyre kelhetnének, akkor az utóbbiak legyőznék és kipusztítanák az előbbieket, ahogy az eocén lények tették a másodkoriakkal, a másodkoriak pedig a paleozoikusokkal. A természetes kiválasztás elmélete szerint tehát a modern formáknak fejlettebbeknek kell lenniük a régieknél, és ennek a létért folyó küzdelemben elért győzelem a bizonyítéka, valamint az, hogy a szerveik jobban specializáltak. De vajon csakugyan így van-e ez? A paleontológusok többsége igennel válaszol, és úgy tűnik, tényleg ez a helyes válasz, noha igen nehéz bizonyítani.

Nem helytálló az az ellenvetés, hogy egyes pörgekarúak az igen távoli geológiai korok óta csak keveset módosultak, vagy hogy egyes szárazföldi és vízi csigák lényegében az első ismert megjelenésük óta majdnem ugyanolyanok maradtak. Az sem jelent leküzdhetetlen nehézséget, hogy, mint Dr. Carpenter hangsúlyozta, a Foraminiferák szervezete a laurentiumi kor óta nem fejlődött. Vannak ugyanis élőlények, amelyeknek egyszerű életfeltételekhez kell alkalmazkodniuk, és mik is lennének alkalmasabbak az ilyesmire, mint az alacsonyan szervezett protozoák? Az ilyen ellenvetések csak akkor lennének végzetesek az elméletemre nézve, ha az szükségszerű jelenségként tartalmazná a szervezet fejlődését. De végzetesek lennének akkor is, ha például bebizonyosodna, hogy a Foraminiferák a laurentiánus korban, vagy a pörgekarúak a kambriumban jelentek meg először, mert ebben az esetben nem lett volna elég idő arra, hogy ezek az élőlények arra a fokra fejlődjenek, amit addigra már elértek. Ha valameddig már eljutottak, akkor a természetes kiválasztás elmélete alapján nem szükségszerű, hogy tovább is fejlődjenek, noha minden egyes következő időszakban egy kicsit módosulniuk kell, hogy a kissé megváltozott körülményekhez képest is megtarthassák a helyüket. Az előző kifogások tehát azon a kérdésen múlnak, hogy vajon igazán tudjuk-e, milyen idős a föld, és hogy valójában mikor jelentek meg rajta a különféle élőlények. Ezen pedig sokat lehet vitatkozni.

Hogy az általában vett szervezettség fejlődött-e, ez sok szempontból rendkívül bonyolult kérdés. A hiányos geológiai adatok nem mennek vissza eléggé a múltba ahhoz, hogy teljes világossággal bizonyítsák, hogy a Föld ismert története alatt a szervezettség jelentősen növekedett. Egy-egy adott osztály tagjait vizsgálva a természetkutatók még ma sem jutottak egyetértésre afelett, hogy azon belül mely fajokat kell a legmagasabbrendűnek tekinteni. Így például egyesek az őshalakat vagy a cápákat tekintik a halak között a legfejlettebbnek, mert felépítésük egyes fontos részleteiben a hüllőkre hasonlítanak. Mások a csontoshalakat tekintik a legfejlettebbnek. A félcsontoshalak félúton vannak az őshalak és a csontoshalak között; ma az utóbbiakból van a legtöbb, de korábban csak félcsontoshalak és őshalak léteztek. Ilyenkor a fejlettség választott mércéjétől függően lehet azt mondani, hogy a halak előre vagy visszafelé fejlődtek. Az, hogy egészen különböző típusú élőlényeket a fejlettség szempontjából összehasonlítsunk, reménytelen. Ki tudná például eldönteni, hogy a tintahal fejlettebb-e, vagy a méh – amelyről von Baer azt tartotta, hogy „valójában fejlettebb a halaknál, ha másféle is”. Teljességgel el lehet hinni, hogy a létért folyó összetett küzdelemben a rákfélék, amelyek nem állnak túl magasan a saját osztályukban, legyőzhetik a lábasfejűeket, amelyek a legfejlettebb puhatestűek. Ha ez így van, akkor a legdöntőbb teszt, a harc törvénye alapján az amúgy nem különösebben fejlett rákok igen magas helyre kerülhetnek a gerinctelenek között. Ha azt akarjuk eldönteni, hogy mely formák a legfejlettebbek, akkor az efféle elkerülhetetlen gondokat szaporítja, hogy nem lenne szabad egy-egy osztály két kiválasztott időpontban vett legfejlettebb tagjait összehasonlítani, noha az ilyen összehasonlítás persze a mérlegelés egyik, sőt talán a legfontosabb eleme lehet. De igazából a szóban forgó időpontokban össze kellene hasonlítani minden élőlényt, a magasabbrendűeket és az alacsonyabbrendűeket egyaránt. A régmúlt időkben a legmagasabb- és legalsóbbrendű puhatestűek, vagyis a lábasfejűek és a pörgekarúak csakúgy hemzsegtek; ma mindkét csoport lélekszáma igen lecsökkent, miközben mások, amelyek közöttük helyezkednek el, roppantul elszaporodtak. Ebből kifolyólag vannak természetkutatók, akik szerint a puhatestűek korábban fejlettebbek voltak, mint ma. Erősebb érvek szólnak azonban az ellenkező nézet mellett, ha figyelembe vesszük, hogy a pörgekarúak száma mennyire lecsökkent, és hogy a ma élő lábasfejűek, noha kevesen vannak, sokkal fejlettebb szervezetűek, mint a korábbi képviselőik. Ezenkívül össze kellene hasonlítani a világon az adott két korszakban élt magasabbrendű és alsóbbrendű osztályok népességi arányait is. Ha például ma ötvenezer gerinces faj él, és ha tudjuk, hogy egy korábbi időszakban ezzel szemben csak tízezer gerinces faj volt, akkor ennek a legmagasabb osztálynak a növekedését – ami ugyanakkor más formák kihalását vonja maga után – a szervezettség döntő fejlődésének kell tekinteni. Látjuk tehát, hogy milyen reménytelenül nehéz az egymást követő korszakok amúgy is tökéletlenül ismert állatvilágának a fejlődési fokait összehasonlítani.

Ez a probléma még világosabban kirajzolódik előttünk, ha a ma élő növény- és állatvilágot vesszük szemügyre. Abból, hogy az Európából származó élőlények manapság milyen rohamosan elterjedtek Új-Zélandon, és elfoglalták a korábbi bennszülött flóra és fauna egyes helyeit, arra kell következtessünk, hogy ha Nagy-Britannia valamennyi állatát és növényét Új-Zélandon szabadon engednénk, akkor azok jelentős része az idők múltával teljesen meghonosodna, és sok bennszülött fajt kipusztítana. Másfelől viszont abból a tényből adódóan, hogy a déli féltekének alig van olyan lakója, amely Európában vadon elterjedt, kétséges, hogy ha az összes új-zélandi élőlényt szabadon engednénk Angliában, akkor ezek közül soknak adódna lehetősége arra, hogy a ma honos növények és állatok helyét elhódítsa. Ebből a szempontból Nagy-Britannia élőlényei sokkal magasabban állnak a ranglétrán, mint az új-zélandiak. De pusztán a két ország fajainak vizsgálatából még a legjobb természetkutató sem láthatná előre ezt az eredményt.

Agassiz és más szakértők azt hangoztatják, hogy az ősi állatok bizonyos mértékig a velük azonos osztályba tartozó mai állatok embrióira hasonlítanak, és hogy a kihalt formák geológiai sora majdhogynem párhuzamos a ma létező formák embriológiai fejlődési sorával. Ez jól egybecsendül a mi elméletünkkel. Egy következő fejezetben megpróbálom kimutatni, hogy a felnőtt egyedek olyan változások következtében különböznek az embrióktól, amelyek egy későbbi életkor állapotára épülnek rá, és a nekik megfelelő életkorba öröklődnek át. Ez a folyamat, miközben csaknem változatlanul hagyja az embriót, az egymás utáni nemzedékek során mind több különbséget okoz a felnőttben. Az embrió ezért a faj korábbi, kevésbé megváltozott állapotának a természet által megőrzött képe marad. Ez a nézet lehet igaz, de talán soha nem lesz bizonyítható. Azt látván ugyanis, hogy még a legrégebbi ismert emlősök, vagy hüllők és halak is milyen szigorúan a maguk osztályába tartoznak (noha e régi formák némelyike valamivel kevésbé különbözik egymástól, mint a megfelelő osztályok mai tipikus képviselői), hiába keresnénk olyan állatokat, amelyek az összes gerinces közös embriológiai vonásait mutatnák, hacsak fel nem fedezünk ősmaradványokban gazdag rétegeket a legalsó kambriumi rétegek alatt – ám egy ilyen felfedezés esélye igen csekély.

Clift úr jó néhány évvel ezelőtt kimutatta, hogy az ausztráliai barlangok fosszilis emlősei a kontinens mai erszényeseinek közeli rokonai. Hasonló dolgokról értesülünk Dél-Amerikából is, ami a laikus szemnek is nyilvánvaló, lévén, hogy a mai armadilló páncéljához hasonló óriási páncélúkat találtak a La Plata vidékén. Owen professzor azt a meglepő tényt mutatta ki, hogy az ugyanott nagy számban található megkövült emlősök szintén rokonságban állnak a mai dél-amerikai formákkal. Ugyanez még világosabban kitűnik a Lund és Clausen urak által Brazília barlangjaiból összeállított remek csontgyűjteményből. Annyira megleptek ezek a tények, hogy 1839-ben és 1845-ben igen hangsúlyosan beszéltem „a típusok sorozatának törvényéről”, ami nem más, mint „a holtak és az élők között fennálló feltűnő viszony egy-egy kontinensen belül”. Owen professzor tovább általánosította ezeket a megfigyeléseket és kiterjesztette azokat az Óvilág emlőseire is. Ugyanez a törvény érvényesül az új-zélandi kihalt óriás ősmadaraknál is, amelyeket ő restaurált. Ezt látjuk a brazil barlangok madarainál is. Woodward úr megmutatta, hogy a törvény érvényes a tengeri kagylóknál, bár, mivel a puhatestűek igen széles körben elterjedtek, nem nyilvánul meg oly erősen. Még további példákat is említhetnénk, például Madeira kihalt és ma élő szárazföldi csigáit, vagy az Aral-tó és a Kaszpi-tenger kihalt és mai sósvízi kagylóit.

Mit jelent mármost az azonos helyen lévő azonos típusok sorozatának törvénye? Nos, ha Ausztrália és Dél-Amerika ugyanazon szélességi körön fekvő részeinek éghajlatát összehasonlítjuk, bátor dolog volna egyfelől a két kontinens lakói közötti mai különbségeket a fizikai feltételek különbségével magyarázni, másfelől pedig a szóban forgó két területen a harmadkorban élt típusok azonosságát mégis a két vidék hasonlóságának tulajdonítani. Azt sem nevezhetjük törvényszerűnek, hogy erszényes állatok kizárólag vagy főként Ausztráliában keletkezhettek, foghíjasok (Edentata) vagy más amerikai fajták pedig csak Amerikában. Tudjuk ugyanis, hogy egyes régi korokban Európát is sok erszényes emlős népesítette be, és a fent hivatkozott közleményekben kimutattam azt is, hogy Amerikában a szárazföldi állatok eloszlása korábban eltért a maitól. Észak-Amerika azelőtt nagymértékben osztozott a kontinens déli felének mai jellegében, és a déli rész is közelebbi rokonságban volt az északival. Falconer és Cautley felfedezéseiből hasonlóképpen azt is tudjuk, hogy Észak-India emlősei valaha jobban hasonlítottak Afrikáéhoz, mint jelenleg. Ugyanez a helyzet a tengeri állatok elterjedésével kapcsolatban.

A módosulással való leszármazás elmélete alapján egycsapásra megmagyarázható az azonos területen fellelhető azonos típusok hosszú, de mégsem változatlan sorozata. A világ minden egyes szögletének lakói általában ugyanis velük közeli rokonságban álló, bár esetleg némileg módosult leszármazottakat hagynak hátra a következő időszakra. Ha az egyik kontinens lakói jelentősen különböznek egy másik kontinens lakóitól, akkor a módosult leszármazottak is lényegében azonos mértékben és azonos módon fognak különbözni. Hosszú idő elteltével, és olyan geológiai változások után, ami jelentősebb mértékű vándorlást is lehetővé tesz, a gyengébb formák helyt adnak az erősebbeknek, és az élőlények eloszlásában többé semmi sem lesz változatlan.

Gúnyosan meg lehetne kérdezni, hogy ezek szerint azt tételezem-e fel, hogy a Megatherium és a hasonló, egykor Dél-Amerikában élt óriás szörnyek hagyták maguk után a lajhárt, a hangyászt és az armadillót, mint elkorcsosult utódot? Ez egy pillanatig se volna hihető. Ezek a hatalmas állatok kihaltak, és egyáltalán nem hagytak utódokat. Brazília barlangjaiban viszont sok olyan kihalt faj nyomára lehet bukkanni, amelyek a ma is Dél-Amerikában élő fajok közeli rokonai. Ezeknek az őslényeknek némelyike ténylegesen is a mai fajok szülője lehetett. Ne feledjük, hogy elméletünk szerint egy-egy nemzetség minden faja egyetlen faj leszármazottja. Így hát ha valamelyik geológiai formációban például hat nemzetséget találunk, és mindegyikben nyolc faj van, majd a rá következő formációban csak hat, velük rokon vagy ezeket helyettesítő nemzetséget látunk, ugyanannyi fajjal, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a régi nemzetségek közül általában mindegyiknek csak egy faja hagyott hátra módosult utódokat, és hogy később ezek hozták létre az új nemzetségeket, az összes új fajjal együtt. A régi nemzetségek többi hét faja pedig utódok hátrahagyása nélkül kipusztult. Avagy – és ez lehet a jóval gyakoribb eset – két-három régi nemzetség két-három faja volt az új nemzetségek szülője, míg a többi faj és a többi régi nemzetség teljesen kihalt. A pusztulófélben lévő rendeknél, ahol a nemzetségek és a fajok száma csökken, például a dél-amerikai foghíjasoknál, még ennél is kevesebb nemzetség és kevesebb faj hagy hátra egyenes ági leszármazottakat.

Megkíséreltem megmutatni, hogy a geológiai adatok rendkívül hiányosak; hogy a Föld felszínének még csak kis részét vizsgálták meg geológiai szempontból; hogy csak az élőlények bizonyos osztályai maradtak fenn tömeges ősmaradványok formájában; hogy a múzeumokban őrzött fajok és egyedek száma szinte semmi ahhoz képest, hogy hány nemzedék váltotta egymást akár csak egyetlen geológiai formáció kialakulása alatt is; hogy mivel a lesüllyedés majdhogynem szükségszerű feltétele a fosszilis fajokban gazdag lerakódások képződésének, amelyek elég vastagok ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a jövőbeni lepusztulásnak, ezért többnyire hosszú időszakoknak kellett eltelniük a formációk között is; hogy a süllyedési periódusokban valószínűleg jelentősebb volt a kihalás, míg az emelkedés alatt több volt a változás, de az utóbbinak mégis kevésbé maradtak fenn az emlékei; hogy az egyes formációk nem folyamatosan rakódtak le; hogy minden egyes formáció időtartama valószínűleg igen rövid, ha a fajok átlagos élettartamával hasonlítjuk össze; hogy a vándorlásnak fontos szerepe van abban, amikor egy területen vagy egy formációban először jelennek meg az új fajok; hogy a széles körben elterjedt fajok gyakrabban változtak, és gyakrabban hoztak létre új fajokat; hogy a változatok először helyiek voltak; végül, hogy noha minden egyes fajnak számos átmeneti állapoton kellett keresztülmennie, valószínű, hogy azok az időszakok, amikor a változás történt, években mérve ugyan hosszúak voltak, de rövidek azokkal az időszakokkal összehasonlítva, amikor a faj nyugalomban volt.

Ezek az okok együttesen kellőképpen megmagyarázhatják, hogy – noha számos láncszemet találunk – miért nem találunk végtelenül sok változatot, amelyek az összes élő és kipusztult formát a lehető legfinomabb lépésekben összekötnék. Azt is folyamatosan szem előtt kell tartani, hogy – hacsak a teljes lánc nem rekonstruálható tökéletesen – a két forma közötti kapcsot jelentő és esetleg megtalálható változatokat általában külön fajként sorolják be. Nem mondhatjuk ugyanis, hogy biztos szempontjaink volnának a fajok és a változatok megkülönböztetésére.

Aki a geológiai adatok hiányosságára vonatkozó felfogást elveti, az joggal el fogja vetni az egész elméletet is. Hiába kérdezné ugyanis, hol van az a számtalan átmeneti kapocs, amely korábban össze kellett kösse az egymással közeli rokonságban álló fajokat, amelyeket az egyes nagy formációk egymás utáni rétegeiben találunk. Nem fog hinni azokban a hatalmas időközökben sem, amelyek az egymás utáni formációk között elmúltak; nem veszi majd észre, milyen nagy szerepet játszik a vándorlás, ha egy-egy nagyobb terület, mondjuk Európa formációit vizsgáljuk. Azt a látszólagos – és gyakran csalóka – körülményt fogja csak hangoztatni, hogy fajok egész csoportjai egyszerre tűntek fel. Megkérdezheti, hol van annak a végtelen sok élőlénynek a maradványa, amelyek a kambriumi rétegek lerakódása előtt kellett éljenek? Ma már szerencsére legalább egy állatról tudjuk, hogy csakugyan élt akkortájt, de ez utóbbi kérdést mégis csak akkor tudom jól megválaszolni, ha azt feltételezem, hogy ahol ma óceánok terülnek el, ott roppant hosszú korokon át szintén óceánok voltak, és ahol a mai, le-föl ingadozó kontinensek vannak, ott kontinensek helyezkedtek el egészen a kambriumi idők kezdete óta. Fel kell tenni továbbá azt is, hogy jóval e korszak előtt viszont egészen más volt a Föld képe, és hogy a régi kontinensek, amelyek minden általunk ismertnél régebbi formációkból képződtek, csak átalakult állapotú maradványok formájában léteznek, vagy pedig az óceánok fenekén vannak eltemetve.

Ha eltekintünk ezektől a nehézségektől, akkor a paleontológia többi fontos ténye bámulatra méltó egyetértésbe kerül a variáció és természetes kiválasztás révén bekövetkező módosulással végbemenő leszármazás elméletével. Így például megérthetjük, miért van az, hogy az új fajok lassan és fokozatosan jelennek meg, vagy az, hogy a különböző osztályokba tartozó fajok nem szükségképpen egyszerre, illetve nem azonos ütemben és nem azonos mértékben változnak, de hosszú távon mégis módosulnak. Az új formák keletkezésének majdhogynem kikerülhetetlen következménye a régiek kihalása. Megértjük, miért van, hogy ha egy faj egyszer kipusztult, többé nem jelenik meg újra. A fajcsoportok csak lassan növekednek, és egyenlőtlen ideig maradnak fenn, mert a változás folyamata szükségképpen lassú, és sok bonyolult körülménytől függ. A nagy, uralkodó helyzetben lévő csoportok uralkodó fajai általában sok módosult utóddal rendelkeznek, amelyek új alcsoportokat és csoportokat képeznek. Ezek kialakulása során a kevésbé életerős csoportok fajai – minthogy a közös ősüktől közös hátrányokat örökölnek – általában együtt pusztulnak ki, és nem hagynak hátra egyetlen módosult utódot sem. Egy-egy fajcsoport teljes kihalása azonban néha igen lassú folyamat, mert egyik-másik leszármazottjuk sokáig eltengődhet védett és izolált helyeken. Ha azonban valamely csoport teljesen kipusztult, többé nem jelenik meg újra, mert a nemzedékek láncolata megszakad.

Megérthetjük azt is, hogy a legtöbb változatot létrehozó, szélesen elterjedt, domináns formák a világot rokon, de módosult leszármazottaikkal népesítik be, és hogy ezeknek általában miért sikerül kiszorítaniuk azokat a csoportokat, amelyek a létért folyó küzdelemben gyengébbek. Ezért aztán hosszú távon úgy tűnik, mintha a világ élőlényei egyidejűleg változtak volna meg.

Megérthetjük továbbá, hogy az összes régi és új életforma néhány nagy osztályt alkot. A jellegszétválás elvéből megértjük, hogy minél régebbi egy forma, általában annál jobban különbözik a ma élőktől, illetve, hogy miért töltik ki gyakran az ősi, kihalt formák a ma létező formák közti űrt, néha egyesítve, gyakrabban csak közelítve egymáshoz a korábban különállónak tartott csoportokat. Minél régebbi egy forma, annál gyakrabban van úgy, hogy bizonyos mértékig középen áll a ma különállónak tartott csoportok között, mert minél régebbi valami, annál közelebbi rokona az olyan csoportok közös ősének, amelyek fejlődése azóta szétvált. A kihalt formák azonban ritkán helyezkednek el közvetlenül az élők között, mert leggyakrabban csak hosszú, kanyargós utakon keresztül kapcsolják össze ezeket. Azt is világosan látjuk, hogy a közvetlenül egymást követő geológiai formációk szerves maradványai miért közeli rokonai egymásnak, ugyanis a leszármazás kapcsolja őket össze. És világosan látjuk, hogy a köztes formációk maradványai miért köztes jellegűek.

A Föld történetének valamennyi egymást követő korszakában az történt, hogy az adott korszak lakói a létért folyó küzdelemben legyőzték az elődeiket, és ebben a vonatkozásban magasabban állnak náluk a ranglétrán. Eközben általában specializáltabbá vált a szervezet felépítése is, és ez lehet a magyarázata annak a paleontológusok körében általánosan elterjedt véleménynek, hogy a szervezettség egészében véve fejlődött. A kihalt, ősi állatok bizonyos mértékig a velük azonos osztályba tartozó mai állatok embrióira hasonlítanak – ez a nevezetes tény az elméletünk alapján egyszerűen magyarázható. Többé nem lesz rejtélyes az azonos típusok sorozata sem az azonos területeken, az egymás utáni geológiai korszakok alatt, mert az öröklődési elv alapján ez is érthetővé válik.

Ha tehát a geológiai adatok olyan hiányosak, ahogyan azt gondoljuk, és ha legalábbis kijelenthető, hogy ennél sokkal teljesebbek sose lesznek, akkor a természetes kiválasztás elméletével szembeni fő ellenvetések nagyon elhalkulnak vagy egészen el is tűnnek. Másrészt viszont, nekem úgy tűnik, a paleontológia legfontosabb felismerései szintén azt állítják, hogy a fajok természetes szaporodás útján jöttek létre: a régi formákat kiszorították az új életformák, amelyek a variációképzés és a legalkalmasabbak túlélésének termékei.