Az elmélet nehézségei

Minthogy a természetes kiválasztás kizárólag az előnyös változatok megőrzése révén működik, a teljesen benépesített vidékeken minden újonnan megjelenő forma általában a saját, kevésbé fejlett szülői formái és más, kevésbé előnyös formák helyére lép, amelyekkel versengeni kezd, és végül kipusztítja azokat. A kipusztulás és a természetes szelekció tehát együtt jár. Ha minden egyes fajt valamilyen másik, ismeretlen forma leszármazottjának tekintünk, akkor ebből az is következik, hogy általában már mind a szülő, mind az összes átmeneti alak kipusztult az új forma létrejöttének és tökéletesítésének folyamata során.

De mivel az elmélet szerint számtalan átmeneti forma kellett létezzen, miért nem találjuk meg ezeket nagy számban, a Föld kérgébe beágyazva? Ezt a kérdést alkalmasabb lesz a geológiai adatok hiányosságáról szóló külön fejezetben megtárgyalni; itt csak annyit említek meg, hogy véleményem szerint az a válasz, hogy az adatok viszonylag sokkal szegényesebbek, mint általában feltételezik. A Föld kérge hatalmas múzeum, de természetrajzi gyűjteményei nem teljesek, és csak hosszú időközönként gyűjtötték őket.

De fel lehet vetni azt is, hogy ha egy adott területen számos közeli rokon faj lakik, akkor ott nyilván sok átmeneti formát kell jelenleg találnunk. Vegyünk egy egyszerű esetet: bármelyik kontinensen északról dél felé utazva, rendszerint közeli rokon fajok sorával találkozunk egymás után, amelyek nyilván nagyjából ugyanazt a helyet foglalják el a természet háztartásában. E reprezentatív fajok gyakran találkoznak is és egymásba fonódnak; ahogy az egyik ritkul, úgy válik a másik mind gyakoribbá, míg egészen át nem veszi annak a helyét. De ha ott hasonlítjuk őket össze, ahol vegyesen fordulnak elő, akkor azt látjuk, hogy általában a felépítésük minden részletében éppúgy teljes mértékben különböznek, mint azok a példányok, amelyek az illető fajok lakhelyének a középpontjából valók. Az én elméletem szerint e rokon fajok mind egyetlen közös szülőtől származnak. Az átalakulás folyamata során mindegyik a maga területének feltételeihez alkalmazkodott, és kiszorítva eredeti szülői formáját, valamint az összes átmeneti változatot, azok helyére lépett. Ezért aztán nem várhatjuk, hogy a jelenben az egyes területeken nagyon sok átmeneti változatot találjunk, noha ezeknek létezniük kellett, és lehet, hogy fosszilis állapotban meg is őrződtek. De vajon a köztes régiókban, ahol az életfeltételek is átmenetiek, miért nem találjuk meg az átmeneti változatokat? Ez a probléma hosszú ideig gyötört. Azt hiszem azonban, hogy nagyrészt megoldható.

Először is, rendkívül óvatosnak kell lennünk, ha egy terület mai összefüggő voltából arra következtetünk, hogy az hosszú időn át összefüggő volt. A geológia azt tanítja, hogy a legtöbb kontinens még a harmadkor végén is szigetekre tagozódott, és az ilyen szigeteken a sokféle faj egészen elkülönülve alakulhatott ki anélkül, hogy fennállt volna a köztes zónákban lévő köztes alakok lehetősége. A szárazföldek alakjának és éghajlatának változásai miatt a ma összefüggő tengerek még a legutóbbi időkben is a mainál sokkal kevésbé összefüggők és kevésbé egyformák voltak. De nem akarok ezen az úton menekülni a nehézség elől, mert azt hiszem, hogy sok jól meghatározott faj igenis az egybefüggő területeken jött létre, noha nem kétlem, hogy a ma egybefüggő területek korábbi feltördeltsége csakugyan fontos szerepet játszott az új fajok létrejöttében, főleg az olyan állatoknál, amelyek szabadon vándorolnak és kereszteződnek.

Ha szemügyre vesszük a ma nagy területen elterjedt fajokat, általában azt látjuk, hogy egy nagyobb régióban meglehetősen sokan vannak, aztán a széleken némileg hirtelen mind ritkábbakká válnak, végül eltűnnek. Ezért aztán a két reprezentatív faj közötti semleges terület általában igen kicsi, összehasonlítva az illető fajok saját területével. Ugyanezt tapasztaljuk, ha egy hegyen felfelé megyünk, és néha igen meglepő, hogy milyen hirtelen tűnik el egy-egy gyakori alpesi faj, mint azt Alphonse de Candolle megfigyelte. E. Forbes is ugyanezt vette észre, amikor merítőhálóval kutatta a tenger mélységeit. Akik az éghajlatot és a fizikai életfeltételeket tekintik az eloszlás döntő tényezőinek, nyilván meglepődnek e tényeken, mivel az éghajlat és a magasság finom lépcsőkben, érzékelhetetlenül változik. De ha arra gondolunk, hogy majdnem az összes faj, még az elterjedése középpontjában is végtelenül továbbszaporodna, ha nem kellene más fajokkal megküzdenie, vagy hogy majdnem mindegyikük a ragadozók zsákmányaként szolgál vagy pedig maga folytat ragadozó életmódot – röviden, hogy minden élőlény közvetve vagy közvetlenül, mégpedig a lehető legfontosabb módokon, más élőlényekhez kapcsolódik –, akkor megértjük, hogy egy terület lakóinak elterjedése semmi esetre sem függhet kizárólag a finoman változó fizikai feltételektől, hanem legnagyobbrészt más fajok jelenlétének a függvénye, amelyekből él, vagy amelyek őt pusztítják, illetve amelyekkel verseng. És minthogy e fajok már jól meghatározott létezők, amelyek nem olvadnak finom lépcsőkben egymásba, ezért minden egyes faj területe, lévén, hogy más fajok területétől függ, általában szintén éles határokkal rendelkezik. Ezenfelül területének határain, ahol kisebb számban él, mindegyik faj igen könnyen kipusztulhat ellenségei számának vagy saját zsákmányának ingadozásai, illetve az évszakok viszonyaiban beálló ingadozások miatt, miáltal a földrajzi elterjedése még élesebben meghatározott lesz.

Mivel az összefüggő területet lakó rokon vagy egymást helyettesítő fajok általában úgy oszlanak el, hogy mindegyikük rendelkezik egy-egy nagy saját területtel, amelyeket aránylag keskeny vegyes elterjedési övezetek kötnek össze, ahol az egyes fajok hirtelen mind ritkábbá válnak, ezért, lévén, hogy a változatok nem különböznek lényegesen a fajoktól, valószínűleg ugyanez a szabály lesz érvényes rájuk is, mint a fajokra. Ha egy roppant nagy kiterjedésű területen lakó, változásban lévő fajt tekintünk, ott két változatnak a két nagyobb területhez, egy harmadiknak pedig egy keskenyebb közti zónához kell idomulnia. Az átmeneti változat ezért aztán kisebb számban kell létezzen, lévén, hogy a keskeny átmeneti zónában él. Amennyire látom, ez a szabály a természetben található változatokra a gyakorlatban is igaz. A szabály meglepő eseteivel találkoztam a tengeri makk (Balanus) nemzetség jól megkülönböztethető változatai között fennálló formáknál. A Watson úr, Dr. Asa Gray és Wollaston úr által nekem nyújtott tájékoztatásból pedig úgy tűnik, hogy amikor két másik forma között közbenső változatok fordulnak elő, akkor ezek sokkal kevésbé számosak, mint az általuk összekapcsolt formák. Ha pedig bízunk ezekben a tényekben és következtetésekben, és levonjuk a tanulságot, hogy a két másik változatot összekötő egyéb változatok általában kisebb létszámban léteznek, mint a másik kettő, akkor megérthetjük azt is, hogy a köztes változatok miért nem létezhettek hosszú ideig, vagyis hogy általános szabályként miért pusztultak ki és tűntek el hamarabb, mint azok a formák, amelyeket eredetileg összekötöttek.

A kisebb létszámban található formáknak, mint már korábban észrevételeztük, nagyobb esélyük van a kipusztulásra, mint a számos példányban létezőknek, és az említett esetben a közbülső forma különösen ki van téve a mindkét oldalon élő rokon formák betöréseinek. Ennél azonban sokkal fontosabb észrevétel az, hogy a további módosulások során, amelynek révén – feltételezésünk szerint – a két változat végül két külön fajjá alakul, illetve nemesedik, a nagyobb létszámú kettő, minthogy nagyobb területen lakik, jelentős előnyhöz jut az átmeneti változattal szemben, amely kisebb létszámban van jelen. A nagyobb létszámban élő formáknak ugyanis a kisebb létszámban létező ritkább alakoknál jobb esélyük van arra, hogy egy adott időszak alatt további előnyös változatokat hozzanak létre, amelyeket a természetes kiválasztás megragadhat. Így aztán a gyakoribb formák az élet küzdelmében általában legyőzik és kiszorítják a kevésbé gyakoriakat, mert az utóbbiak lassabban alakulnak át és lassabban tökéletesednek. Ez az elv, úgy vélem, azért is felelős, hogy a gyakori fajok minden földrajzi vidéken átlagosan több jól meghatározott változattal rendelkeznek, mint a ritkább fajok. Illusztrációként tegyük fel, hogy három juh-fajtát kell tartanunk, amelyek közül az egyik egy kiterjedt hegyvidékhez, a másik egy keskeny, dombos területhez, a harmadik pedig az ennek lábánál elterülő széles síksághoz alkalmazkodott. Tegyük fel továbbá, hogy mindhárom vidék lakosai egyforma szorgalommal és ügyességgel igyekeznek a saját törzseiket kiválasztással javítani. Ebben az esetben az esélyek erősen a hegyvidéki és a síksági nagygazdák mellett fognak szólni, akik gyorsabban javíthatják a saját fajtájukat, mint a keskeny dombvidék kistulajdonosai, következésképpen a javított hegyi vagy síksági juh hamarosan elfoglalja a kevésbé fejlődő dombvidéki helyét, és így az eredetileg nagyobb számban létező két fajta egymással közvetlen kapcsolatba kerül anélkül, hogy közéjük ékelődne a kiszorított dombvidéki fajta.

Összefoglalva, az a véleményem, hogy a fajok eléggé jól elhatároltak lehetnek, és egyetlen időszakban sem egyenlőek valamilyen változó, közbülső láncszemek kibogozhatatlan káoszával. Először is azért nem, mert az új változatok nagyon lassan alakulnak ki, hiszen a változás lassú folyamat, és a természetes kiválasztás semmit nem tehet, amíg a kedvező egyéni különbségek meg nem jelennek, és amíg a természet háztartásában valamelyik hely az azt elfoglaló egyik vagy másik élőlény valamilyen módosulásával jobban betölthető nem lesz. Az ilyen új helyek kialakulása az éghajlat lassú változásától, az új lakók esetleges bevándorlásától, és valószínűleg még inkább attól is függ, hogy valamelyik régi lakó lassan megváltozik, s az így keletkezett új formák kölcsönhatásba kerülnek a régiekkel. Úgyhogy bármely helyen és bármely időben csak néhány fajt fogunk találni, amelynél a felépítés bizonyos mértékig maradandó kis változásai jelennek meg – és ez valóban így is van.

Másodszor, bizonyára gyakori eset, hogy a ma összefüggő területek nemrég még elszigetelt részekből álltak. Ilyenkor, elsősorban azokban az osztályokban, amelyek minden születéshez párosodnak és sokat vándorolnak, sok forma alakulhatott ki úgy, hogy eléggé különbözővé váltak ahhoz, hogy reprezentatív fajoknak tekintsük őket. Ebben az esetben a különböző reprezentatív fajok és a közös ősük között átmeneti változatoknak kellett létezniük minden egyes egymástól elzárt területen, de a természetes kiválasztás folyamatában ezek a kapcsok kipusztultak, úgyhogy ma hiába keresnénk őket élő állapotban.

Harmadszor, amikor egy teljesen összefüggő terület különböző részein két vagy több változat alakul ki, valószínű, hogy a közbülső területeken közbenső változatok keletkeznek, de ezek általában rövid életűek lesznek. Ezek a köztes változatok ugyanis, a már említett okokból (nevezetesen annak alapján, amit a közeli rokon, illetve egymást helyettesítő fajok, és ehhez hasonlóan az ismert változatok tényleges elterjedéséről tudunk) kisebb számban fognak létezni a közbülső zónákban, mint azok a szélső változatok, amelyeket összekötnek. Már csak ezért is, a közbülső változatok könnyebben hajlanak a véletlen kipusztulásra, és a természetes kiválasztással történő további módosulások során majdnem biztosan legyőzik és kiszorítják őket az általuk összekötött formák, mivel ezek – abból kifolyólag, hogy nagyobb számban léteznek – általában több változatot hoznak létre, ezért a természetes kiválasztás tovább tudja őket javítani és az előnyük növekedhet.

Végül, ha elméletem helyes, nem csak egy adott időben, hanem minden időszakban számtalan közbülső változatnak kellett léteznie, de a természetes kiválasztás folyamata, mint már annyiszor megjegyeztük, általában folyton kipusztítja a szülői formákat és a köztes alakokat. Ezért a korábbi létükre vonatkozó bizonyíték csak a fosszilis maradványok között található meg, rendkívül tökéletlen és töredékes formában – ahogy egy későbbi fejezetben meg fogjuk próbálni kimutatni.

Az enyémhez hasonló nézetek ellenzői gyakran megkérdezik, hogy például átalakulhatna-e egy szárazföldi ragadozó vízi ragadozóvá? Hogyan létezhetne ugyanis egy ilyen állat átmeneti állapotban? Válaszként könnyű lenne rámutatni, hogy ma is léteznek olyan ragadozók, amelyek átmeneti formát képeznek a szigorúan szárazföldi és a szigorúan vízi életmódúak között, és hogy mivel mindegyikük a létért folyó küzdelemnek köszönheti a fennmaradását, ezért szükségszerűen ezeknek is jól kellett alkalmazkodniuk a maguk természetben elfoglalt helyéhez. Vegyük szemügyre az észak-amerikai nyércet (Mustela vison), amelynek úszóhártyás lába van, de szőrzete, rövid lába és farokformája a vidráéhoz hasonló. Ez az állat nyáron búvárkodik és halakra vadászik, de a hosszú tél idején elhagyja a befagyott vizeket, és más görényfélékhez hasonlóan egereket és más szárazföldi állatokat fog. Ha más példát választva azt kérdezték volna, hogyan alakulhatott át egy rovarevő négylábú denevérré, sokkal nehezebb lett volna válaszolnom. Azt hiszem azonban, hogy ezeknek a problémáknak valójában nincsen jelentőségük.

Itt is, mint mindenütt, nehéz helyzetben vagyok, mert az általam összegyűjtött számos érdekes eset közül csak egy-két példát említhetek a rokon fajok átmeneti életmódjára és felépítésére vonatkozóan, vagy ugyanannak a fajnak a különféle szokásaira nézve, akár állandóak, akár esetleges szokásokról van szó. Úgy látom, az olyan különleges esetekben, mint a denevéré, csak az efféle példák teljes gyűjteménye volna elegendő a gondok elhárításához.

Nézzük csak meg a mókusfélék családját; itt a lehető legfinomabb fokozatokkal találkozunk, olyan állatokkal kezdve, amelyeknek csak enyhén lapos a farkuk, olyanokon át, amelyeknek, mint Sir J. Richardson megjegyezte, meglehetősen széles a hátsó felük, és az oldalukon elég tág a bőrük, egészen a valódi repülő mókusokig. A repülő mókusok végtagjait és a farkuk tövét tágas bőrredő köti össze, amely ejtőernyőként szolgál, és amelynek segítségével a levegőben az egyik fától a másikig jelentős távolságra siklanak. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy ez a szerkezet minden mókus-fajtának a hasznára szolgál a maga vidékén, mert lehetővé teszi a ragadozó madarak elől való menekülést, az élelem gyorsabb összegyűjtését, illetve joggal hihető az is, hogy csökkenti a véletlen leesés veszélyeit. Ebből azonban nem következik, hogy minden mókusféle felépítése minden körülmények között a lehető legjobb volna. Változzon csak meg az éghajlat és a növényzet, vándoroljanak be a területre más rágcsálók vagy új ragadozók, vagy alakuljanak át a régiek, és az összes analógia alapján azt várjuk, hogy legalábbis egyes mókusfajok népessége csökkenni fog, vagy egészen ki is pusztul, hacsak meg nem változik és megfelelő módon nem tökéletesedik. Ezért nem látok problémát abban, hogy – különösen az életfeltételek változása esetén – folyton azok az egyedek maradjanak meg, amelyeknek egyre kiterjedtebbek az oldalredői, hiszen minden ilyen módosulás hasznos, és mindegyik öröklődik, míg csak a természetes kiválasztás felhalmozó hatása révén a tökéletes, úgynevezett repülő mókus ki nem alakul.

Most vegyük szemügyre a Galeopithecust, az úgynevezett repülő makit, amelyet korábban a denevérek közé soroltak, de most úgy vélik, hogy a rovarevők (Insectivora) közé tartozik. Igen széles oldalsó bőrredő nyúlik az állkapcsa szögletétől a farkáig, amely magába zárja a végtagokat és ezek meghosszabbodott ujjait. Ennek az oldalhártyának külön feszítő izma is van. Noha a Galeopithecust ma már nem kötik össze közbülső fokozatok a többi rovarevővel, mégsem nehéz elképzelnünk: ilyen láncszemek korábban léteztek, és ugyanúgy alakultak ki, mint a kevésbé tökéletesen sikló mókusoknál, lévén, hogy a felépítésbeli változás minden fokozata itt is előnyös volt a hordozójának. Abban a feltevésben sem látok áthidalhatatlan akadályt, hogy a Galeopithecusnak a hártya által borított ujjai a természetes kiválasztás révén nagyon megnyúlhattak, ez pedig, legalábbis ami a repülésre való szerveket illeti, az állatot denevérré változtatta. Bizonyos valódi denevéreknél, ahol a szárnyhártya a vállcsúcstól a farokig terjed és a hátsó lábakat is magába zárja, egy olyan szerkezet nyomait láthatjuk, amely eredetileg a levegőben való siklásra, és nem a repülésre szolgált.

Ha tíz-tizenkét madárnemzetség teljesen kiveszne, akkor vajon ki merné feltételezni, hogy valaha olyan madarak is élhettek, amelyek a szárnyukat csupán csattogtatásra használták, mint a busafejű réce, vagy uszonyként a vízben és mellső lábként a szárazon, mint a pingvin, netán vitorlának, mint a strucc, vagy semmire sem, mint a kivi (Apteryx)?  És mégis, e madarak mindegyikének saját életfeltételei között megfelelő a felépítése, hiszen valamennyinek küzdenie kell az életéért; lehet azonban, hogy ez a felépítés nem minden körülmények között a lehető legjobb. E megjegyzésekből nem szabad arra következtetni, hogy a szárnyszerkezet említett fokozatai, amelyek lehet, hogy valójában mind a nemhasználat következményei, azokat a lépéseket jeleznék, ahogyan a madarak szert tettek a tökéletes repülés képességére. Arra azonban jók, hogy megmutassák, legalábbis milyen sokféle átmenet lehetséges.

Ha azt látjuk, hogy az olyan vízből lélegző állatok, mint például a rákok (Crustacea) és a puhatestűek (Mollusca) néhány faja a szárazföldi élethez alkalmazkodott, és ha látjuk azt is, hogy vannak repülő madarak és emlősök, továbbá léteznek a legkülönfélébb fajtájú repülő rovarok, és látjuk, hogy korábban voltak repülő hüllők, akkor az is elképzelhető, hogy a repülőhalak, amelyek ma csapdosó mellúszóik segítségével enyhén emelkedve és fordulva messzire siklanak a levegőben, tökéletes, szárnyas állatokká válhattak volna. Ha ez bekövetkezett volna, ki gondolna most arra, hogy ezek a szárnyas állatok egy korai átmeneti állapotban a nyílt tenger lakói voltak, és hogy kezdetleges repülőszerveiket, ahogy ma tudjuk, kizárólag arra használták, hogy a ragadozó halak elől meneküljenek?

Ha azt látjuk, hogy valamilyen különleges szerv tökéletesen alkalmazkodik egy sajátos életmódhoz, mint például a madár szárnya a repüléshez, nem szabad elfelejtenünk, hogy a korai átmeneti fokozatokat mutató állatok ritkán maradtak fenn a mai napig, hiszen kiszorították őket utódaik, amelyeket a természetes kiválasztás fokozatosan tökéletesített. De arra is következtethetünk, hogy a nagyon eltérő életmódhoz alkalmazkodott struktúrák közti átmeneti állapotok ritkán jöttek létre nagy számban vagy sokféle alakban. Hogy visszatérjünk képzeletbeli példánkhoz, a jól repülő halhoz, nem tűnik valószínűnek, hogy valódi repülésre képes halak sokféle alakban jöttek volna létre, hogy zsákmányukat a legeltérőbb módokon szerezzék meg a szárazföldön vagy a vízben, amíg csak a repülő szerveik el nem érik a fejlettség olyan magas fokát, hogy az a létért folyó küzdelemben más állatokkal szemben döntő előnyt biztosíthat a számukra. Ezért annak az esélye, hogy átmeneti struktúrákkal rendelkező fokozatokat találjunk fosszilis állapotban, mindig kisebb lesz, mint a teljesen kifejlett struktúrákkal rendelkező állatok esetén, minthogy az előbbiek kisebb számban léteztek.

Két vagy három példát szeretnék megemlíteni egy adott faj egyedeinek változatos és változó életmódjára vonatkozóan. A természetes kiválasztásnak könnyű lenne egy állat felépítését változó szokásainak együtteséhez, vagy e szokások valamelyikéhez igazítani. Bajos volna azonban eldönteni, és számunkra lényegtelen is, hogy vajon általában az életmód változik-e meg előbb és a felépítés csak azután, vagy pedig a felépítés kis változásai vezetnek-e az életmód megváltozásához; a kettő valószínűleg gyakran egyszerre történik. A megváltozott életmóddal kapcsolatban elég itt arra a sok-sok angliai rovarra utalni, amelyek honosított egzotikus növényekkel, vagy pedig kizárólag mesterséges anyagokkal táplálkoznak. Az életmód változatosságára számos példát adhatunk: gyakran megfigyeltem Dél-Amerikában a Saurophagus sulphuratust (egy légykapófélét), amint olykor vércse módjára lebegett egy hely fölött, majd egy másikra repült, máskor pedig ott állt a víz szélén, majd belecsapott egy hal után, akár a jégmadár. Hazánkban a széncinege az ágakon ide-oda mászik, akárcsak a fakusz, de néha gébics módjára apró madarakat öldös, betörve a fejüket, és magam is sokszor láttam és hallottam, amint a tiszafa magjait kalapálta egy ágon ülve, és úgy törte fel őket, mint a csuszka. Észak-Amerikában Hearne megfigyelte, hogy a feketemedve órák hosszat úszott tátott szájjal, és bálna módjára fogta a vízirovarokat.

Minthogy néha megfigyelhetünk egyedeket, amelyek saját fajuk és nemzetségük szokásaitól eltérő módon viselkednek, azt várnánk, hogy az ilyen egyedek alkalmanként új fajokat hoznak létre, amelyek rendellenes életmódot folytatnak, felépítésük pedig kisebb vagy nagyobb mértékben eltér az eredeti típusétól. A természetben elő is fordul ilyesmi. Található-e az alkalmazkodásnak szebb példája, mint a harkály, amely a fákon kúszik és a kéreg repedéseiben fogdossa a rovarokat? Észak-Amerikában mégis találhatók olyan harkályok, amelyek főleg gyümölcsöt esznek, másoknak pedig meghosszabbodott szárnyuk van, és röptében fogják a rovarokat. A La Plata síkságán, ahol alig nőnek fák, él egy olyan harkályféle (Colaptes campestris), amelynek két ujja előre, kettő pedig hátra áll, a nyelve hosszú és hegyes, a farktollai meg hegyesek és elég merevek ahhoz, hogy a madarat függőleges helyzetben megtartsák egy oszlopon – igaz, nem olyan kemények, mint a tipikus harkályoké. A csőre erős és egyenes. Nem olyan erős és nem annyira egyenes, mint a tipikus harkályoké, ám ahhoz mégis eléggé az, hogy a fába belevájjon. Ezek szerint ez a Colaptes – felépítésének minden lényeges részére nézve – egy harkály. Még az olyan jelentéktelen részletek, mint a színezet, a rikácsoló hang vagy a hullámos repülésmód is a közönséges harkállyal való rokonságát tanúsítják. Mégis, mint saját megfigyeléseim és az alapos azara megfigyelései alapján tanúsíthatom, egyes vidékeken nem mászkál a fákon, és fészkét a parti üregekben készíti. Más vidékeken azonban, mint Hudson úr állítja, ugyanez a harkály a fákat látogatja, és fészkének lyukat fúr a fa törzsébe. Az e nemzetségen belüli változatos életmódra egy másik példát is szeretnék említeni: De Saussure leírt egy mexikói Colaptest, amely lyukakat fúrt a kemény fába, hogy abban makkokat raktározzon el.

A viharmadarak leginkább levegő- és óceánkedvelők, de a Tűzföld csendes szorosaiban a Puffinuria berardi (egy vészmadár-fajta) általános szokásai, bámulatos merülőképessége, úszásmódja és (ha menekülnie kell) röpte alapján alkának vagy vöcsöknek volna nézhető. Lényegében mégis viharmadár, csak éppen szervezetének számos része alkalmazkodott az új életmódjához – a La Plata-i harkály felépítése ezzel szemben csak csekély mértékben változott meg. A vízirigónál még tetemének vizsgálata alapján sem gyanítaná a legalaposabb megfigyelő sem, hogy vízi életmódot folytat, de e madár (mely a rigók családjának rokona) mégis búvárkodásból él, amihez a szárnyait a víz alatt használja, és lábaival köveket ragad meg. A hártyásszárnyú rovarok nagy rendjének valamennyi képviselője szárazföldi állat, a törpefürkész (Proctotrupes) nemzetség kivételével, amelyről Sir John Lubbock megállapította, hogy vízi életmódot folytat: gyakran száll a vízbe és búvárkodik, miközben nem a lábait, hanem a szárnyait használja, és akár négy órát is képes a víz felszíne alatt maradni; felépítése mégsem módosult a rendellenes szokásainak megfelelően.

Aki azt hiszi, hogy minden egyes élőlényt abban a formában teremtették, ahogyan ma látjuk, alkalmasint meglepődhet, amikor olyan állattal találkozik, amelynek a felépítése és az életmódja nem felel meg egymásnak. Mi lehet nyilvánvalóbb annál, hogy a kacsa- és lúdfélék hártyás lába az úszásra való? És mégis, vannak úszóhártyás lábú hegyi ludak, amelyek igen ritkán mennek a víz közelébe; és Audubonon kívül senki sem látta, hogy a fregattmadár, amelynek mind a négy lábujját úszóhártya köti össze, az óceán felszínére ereszkedjen.

Másrészt viszont a vöcskök és a szárcsák kifejezetten vízimadarak, bár ujjaikat éppen csak szegélyezi úszóhártya. Vagy mi lehetne nyilvánvalóbb, mint hogy a gázlómadarak (Grallatores) hártya nélküli hosszú ujjai arra valók, hogy ingoványokon és úszónövényeken járjanak? A vízityúk és a haris is ennek a rendnek a tagjai, de az első majdnem annyira vízimadár, mint a szárcsa, a második pedig majdnem annyira szárazföldi, mint a fürj vagy a fogoly. Ilyen esetekben – és még sokat lehetne felsorolni – az életmód a felépítés megfelelő módosulása nélkül változott meg. A hegyi lúd hártyás lába a funkcióját tekintve, mondhatni, csökevény, még ha szerkezetileg nem is az. A fregattmadárnál az ujjak közötti mélyen bevágott hártya arra utal, hogy a felépítés megváltozása már megkezdődött.

Aki a számtalan külön teremtési aktusban hisz, azt mondhatná, hogy ezekben az esetekben a Teremtőnek abban telt a kedve, hogy az egyik típusú lényt egy másik típusú helyére állítsa; nekem azonban úgy tűnik, ez csak magának a ténynek egy emelkedett nyelven való megismétlése. Aki viszont a létért folyó küzdelemben és a természetes kiválasztásban hisz, az el fogja ismerni, hogy minden élőlény arra törekszik, hogy szaporodjon, és ha bármelyikük bármilyen kis mértékben is megváltozik, akár a felépítésében, akár az életmódjában, és így az adott vidék valamilyen más lakójához képest előnyhöz jut, akkor el fogja foglalni annak a helyét, bármennyire különbözzék is az elsőként említett élőlény saját eredeti helyétől. Ezért azt, aki ebben hisz, nem fogja meglepni, hogy vannak úszóhártyás lábú hegyi ludak, amelyek a szárazföldön élnek, illetve fregattmadarak, amelyek csak elvétve szállnak a víz felszínére, vagy hogy vannak hosszúujjú harismadarak, amelyek a mezőkön élnek és nem a mocsarakban, meg hogy harkályok élnek ott is, ahol alig nőnek fák, vagy hogy vannak búvárkodó rigók és hártyásszárnyú rovarok, valamint viharmadarak az alka szokásaival.

Nyíltan bevallom: az a feltevés, hogy a szemet, a maga utánozhatatlan berendezéseivel, amelyek a különböző távolságokra való fókuszálást, az eltérő fénymennyiségek bebocsátását, vagy a szférikus és kromatikus aberrációk kiigazítását szolgálják, a természetes kiválasztás alakította ki, valóban a legnagyobb képtelenségnek látszik. Amikor először mondták ki, hogy a Nap nyugalomban van és a Föld forog körülötte, a józan emberi ész hamisnak nyilvánította ezt a tanítást – de hát a tudományon belül nem bízhatunk meg abban a régi mondásban, hogy Vox populi, vox Dei (a nép hangja isten hangja). Az értelem azt diktálja nekem, hogy ha találhatunk számos finom lépcsőfokot, amelyek az egyszerű és tökéletlen szemtől a bonyolult és tökéletes szemhez vezetnek, és eközben mindegyik hasznos a maga gazdája számára; továbbá, ha azt látjuk, hogy a szem folyton változik és hogy ezek a változások öröklődnek, mint ahogy valóban ez a helyzet; illetve ha az ilyen változások a változó életfeltételek között előnyösek az élőlények számára, akkor ez a kérdés, bár részleteit képzeletünk nem foghatja fel, nem okoz nehézséget az elméletnek. Az, hogy valamely ideg hogyan lesz érzékeny a fényre, nem kell jobban izgasson bennünket, mint az, hogy maga az élet hogyan keletkezett. Legyen szabad azonban megjegyeznem, hogy mivel néhány alsóbbrendű organizmus, amelynél nem találunk idegeket, szintén képes érzékelni a fényt, nem tűnik lehetetlennek, hogy a szarkóda (tulajdonképpen hús vagy izomszövet) egyes érzékeny elemei csoportosultak és ilyen különleges érzékenységgel rendelkező idegekké fejlődtek.

Ha azokat a lépcsőket keressük, amelyeken keresztül egy adott faj valamilyen szerve kifejlődött, akkor kizárólag az egyenes ágbeli elődöket kellene szemügyre vennünk, de ez ritkán tehető meg, ha egyáltalán. Ahhoz, hogy lássuk, milyen lépcsőfokok lehetségesek, és hogy milyen eséllyel öröklődnek át változatlan vagy enyhén változott formában, kénytelenek vagyunk más fajokat és a velük azonos csoportba eső más nemzetségeket, vagyis az azonos szülői forma oldalági leszármazottait megvizsgálni. De egy szervnek még a távoli osztályokban lévő állapota is fényt vethet azokra a lépésekre, amelyeken keresztül a szerv tökéletesedett.

A már szemnek nevezhető legegyszerűbb szerv egy látóidegből áll, amelyet pigmentsejtek vesznek körül és átlátszó bőr borít, de sem lencséje, sem más fénytörő berendezése nincsen. Jourdain úr szerint azonban még ennél is egy lépéssel lejjebb ereszkedhetünk, ahol a pigmentsejtek olyan csoportjait találjuk, amelyek bármiféle ideg nélkül is feltehetően látószervekként szolgálnak, és pusztán a szarkódaszöveten alapulnak. Az ilyen egyszerű szemek nem képesek a tiszta látásra, és csak a fénynek a sötétségtől való megkülönböztetésére valók. Egyes tengeri csillagoknál az ideget körülvevő festékréteg kis bemélyedéseit az imént idézett szerző leírása szerint átlátszó, zselés anyag tölti ki, amelynek domború a felszíne, akárcsak a magasabbrendű állatoknál. A szerző szerint ez nem képalkotásra szolgál, hanem csupán a fénysugarak összegyűjtésére, hogy érzékelésük könnyebb legyen. A sugarak ilyen összpontosításában találjuk meg az első lépést a valódi, képalkotó szem felé, mivel a némely alsóbbrendű állatnál mélyen a testben rejtőző, másutt a felszín közelében található látóideg csupasz külső végét csupán a megfelelő távolságra kell állítani a sugarakat összegyűjtő készüléktől, és máris kép alakul ki rajta.

A szelvényestestűek (Articulata) nagy osztályában olyan látóidegből indulhatunk ki, amelyet egyszerűen befed a pigment, ez néha pupillafélét alkot, de hiányzik belőle a lencse vagy más optikai berendezés. Ma már tudjuk, hogy a rovarok nagy összetett szemének szaruhártyáján a számos prizma megannyi összetett lencsét képez, és hogy a kúpocskák különlegesen módosult idegrostokat tartalmaznak. De az Articulaták osztályában ezek a szervek olyan sokfélék, hogy Müller régebben három főosztályba és hét alosztályba sorolta őket, a csoportos pontszeműek negyedik főosztályán kívül.

Ha eltűnődünk ezeken a tényeken, amelyeket itt nagyon röviden ismertettünk, és amelyek a szemeknek az alsóbbrendű állatoknál fellelhető széles skálájú, változatos, és fokozatokban végbemenő változásaira vonatkoznak, valamint ha tekintetbe vesszük, hogy mennyivel kisebb az élő formák száma a kipusztultakhoz viszonyítva, akkor már nem is lesz olyan nehéz elhinnünk, hogy a természetes kiválasztás a látóideget, ezt az egyszerű készüléket, amelyet pigment vesz körül és átlátszó hártya borít, olyan tökéletes optikai eszközzé fejleszthette, mint amit az Articulaták osztályánál látunk. Aki idáig eljutott, ne habozzék még egy lépéssel tovább is menni, ha e munkát olvasva azt találja, hogy az egyébként megmagyarázhatatlan tények nagy tömegét a természetes kiválasztás elmélete értelmezni képes. El kell majd fogadnia, hogy ilymódon még a sas szeméhez hasonló tökéletes struktúra is létrejöhetett, noha nem ismerhetjük az átmeneti állapotokat. Elmondták már azt az ellenvetést, hogy a szem módosításához és eközben tökéletesen működő eszközként való megtartásához számos változásra lenne egyszerre szükség, és úgy gondolják, hogy ez természetes kiválasztással nem lehetséges. De mint a különféle háziállatok változásairól szóló munkámban megmutattam, nem szükséges feltenni, hogy az átalakulások egyidejűek, ha mindegyikük egészen kicsi és fokozatos. És több különböző változás is szolgálhatja ugyanazt az általános célt: mint Wallace megjegyezte, „ha valamely lencsének nagyon rövid vagy nagyon hosszú a gyújtótávolsága, az a görbület vagy a sűrűség megváltoztatásával kijavítható; ha a görbület szabálytalan, és a sugarak nem konvergálnak egyetlen pontba, akkor a szabályosabb görbület javulással jár. A szivárványhártya összeszűkülése és a szem izommozgásai így nem szükségesek a látáshoz, és olyan javítások csupán, amelyeket a látóeszköz elkészítésének bármely fázisában hozzátehettek.” Az állatvilág legmagasabb csoportjánál, vagyis a gerinceseknél olyan egyszerű szemmel indulunk, amely, mint a lándzsahalé, egy kis átlátszó bőrzsákból áll, amelyet ideg lát el és pigment borít, minden egyébnek azonban híján van. A halak és a hüllők esetén, mint Owen megjegyezte, „igen nagyszámúak a fénytörő szervek fokozatai”. Nevezetes tény, hogy a nagy tekintélynek számító Virchow szerint a csodálatos szemlencse még az embernél is a bőr zsákszerű redőjében fekvő hámsejtek csoportjából képződik az embrióban, az üvegtest pedig az embrió bőr alatti szöveteiből alakul ki. Ám ahhoz, hogy a szem kialakulásával kapcsolatban – annak minden csodálatos, de nem egészen tökéletes vonásával együtt – helyes következtetésre jussunk, az szükséges, hogy az értelem legyőzze a képzeletet. Én magam is sokkal jobban éreztem ezt a problémát, semhogy meglepne, ha mások haboznak a természetes kiválasztás elvét ilyen megdöbbentően messzire kiterjeszteni.

Aligha kerülhetjük el, hogy a szemet egy távcsővel hasonlítsuk össze. Tudjuk, hogy az utóbbi eszközt a legmagasabb rendű emberi szellem hosszú időn át tartó erőfeszítései tökéletesítették. Természetes tehát arra következtetnünk, hogy a szemet némiképp hasonló folyamat alakította ki. De vajon nem elhamarkodott-e ez a következtetés? Van-e bármi alapunk feltételezni, hogy a Teremtő az emberhez hasonló értelmi erőkkel dolgozik? Én úgy gondolom, ha a szemet optikai eszközhöz hasonlítjuk, akkor vastag, átlátszó szövetréteget kell elképzelnünk, amelynek üregeit folyadék tölti ki, és alatta egy fényre érzékeny ideg található. Tételezzük fel, hogy ennek a rétegnek folyamatosan változik a sűrűsége úgy, hogy különböző vastagságú és sűrűségű rétegekre tagozódik, amelyek egymástól különféle távolságokra vannak, és mindegyiküknek lassan változik az alakja. Fel kell tételeznünk azt is, hogy létezik valamiféle erő, amelyet a természetes kiválasztás vagy a legalkalmasabbak túlélése képvisel. Ez feszülten figyeli az átlátszó rétegek kis változásait, és gondosan megőriz minden olyant, amely a változó körülmények közepette bármilyen úton-módon, de élesebb képet igyekszik kialakítani. A szerkezet minden egyes változatát millió példányban kell elképzelnünk; mindegyik addig marad fenn, amíg egy jobb ki nem alakul, és akkor a régiek elpusztulnak. Az élőlényekben a variációképződés hozza létre a kis változásokat, majd a nemzedékek váltakozása szinte végtelenül megsokszorozza őket, végül a természetes kiválasztás minden javulást tévedhetetlenül megragad. Tartson csak ez a folyamat millió évekig, és jelentkezzen minden évben sokféle egyed millióinál – nem hihetjük-e akkor, hogy olyan élő optikai eszköz készíthető így, amely annyival jobb az üvegnél, mint amennyivel a Teremtő művei tökéletesebbek az emberénél?

Ha be lehetne bizonyítani, hogy létezett olyan bonyolult szerv, amely nem jöhetett létre számos apró, egymást követő módosulás révén, akkor elméletem teljesen megdőlne. Én azonban egyetlen ilyen esetet sem találok. Nem kétséges, hogy számos szerv van, amelynél nem ismerjük az átmeneti lépcsőfokokat, különösen, ha elszigetelt fajokat veszünk szemügyre, amelyeknél – elméletem szerint – nagymértékű volt a pusztulás. Vagy ha olyan szervet vizsgálunk, amely egy nagyobb osztály valamennyi fajánál közös, mert ebben az esetben a szervnek a távoli múltban kellett kialakulnia, aminél az osztály valamennyi tagja később alakult ki. Ahhoz, hogy felfedezzük a korai átmeneti lépcsőfokokat, amelyeken az adott szerv keresztülment, nagyon ősi formákat kell megvizsgálnunk, amelyek már régen kipusztultak.

Nagyon óvatosnak kell lennünk, mielőtt arra következtetnénk, hogy egy szerv nem alakulhatott ki valamiféle átmeneti fokozatok révén. Az alsóbbrendű állatok körében számos példa adható arra, hogy ugyanaz a szerv egyidejűleg több különböző funkciót lát el. A szitakötő lárvájánál és a csíknál (Cobitis) a bélcsatorna végzi a légzést, az emésztést és a kiválasztást is. A hidrát teljesen ki lehet fordítani – ekkor a külseje fog emészteni és a gyomra lélegezni. Ilyenkor, ha ezáltal előny keletkezhet, a természetes kiválasztás az adott részt vagy szervet, amely eddig két funkciót látott el, egyetlen funkcióra specializálhatja, és így apró fokozatokon keresztül egészen megváltoztathatja a természetét. Számos növényt ismerünk, amely rendszeresen többféle, különböző felépítésű virágot hoz; ha egy ilyen növény egyszercsak elkezdene kizárólag egyféle virágot hozni, akkor ez viszonylag hirtelen jelentősen megváltoztatná a faj jellegét. Valószínű, hogy a növény kétféle virága finom fokozatokon át differenciálódott, amit néhány hasonló esetben még ma is nyomon követhetünk.

Ugyanannál az egyednél két különböző szerv, vagy egyazon szerv két alakja egyidejűleg elláthat azonos funkciót is, ami egy rendkívül fontos átmeneti módra utal. Hogy egy példát említsünk: vannak kopoltyús halak, amelyek a vízben feloldott levegőt lélegzik be, de ugyanakkor az úszóhólyagjukba szabad levegőt is vesznek. Az utóbbi szervet erősen erezett válaszfalak osztják részekre, és levegőjárata is van a légvezetésre. A növényvilágból véve egy másik példát: a növények három különböző módon tudnak felfelé kapaszkodni: csigavonalszerűen csavarodva, érzékeny kacsokkal valamilyen támasztékot megragadva, vagy léggyökerecskék kibocsátása útján. Ezt a három módot rendszerint más-más rendszertani csoportoknál találjuk meg, vannak azonban egyes fajok, amelyek e módok közül kettőt vagy akár mindhármat is felmutathatnak ugyanannál az egyednél. Ilyen esetekben az érintett szervek egyike könnyen módosulhat és feljavulhat a feladat egyedüli elvégzéséhez szükséges módon, míg a módosulás folyamata közben a másik szerv ehhez segítséget nyújt; ezután a szóban forgó másik szerv is módosulhat valamilyen egészen más célra, vagy akár teljesen el is tűnhet.

A halak úszóhólyagja azért is jó példa, mert világosan mutatja azt a rendkívül fontos tényt, hogy egy eredetileg egyetlen célra, nevezetesen a lebegés biztosítására létrejött szerv átalakulhat egy egészen más feladat elvégzésére, esetünkben a légzésre. Az úszóhólyag ezen kívül egyes halaknál a hallószervek kiegészítéseként is működik. Minden fiziológus tudja, hogy az úszóhólyag az elhelyezkedés és felépítés szempontjából homológ, vagyis „eszmeileg hasonló” a magasabbrendű gerincesek tüdejéhez. Ezért nincs okunk kételkedni abban, hogy az úszóhólyag ténylegesen tüdővé alakult át, vagyis olyan szervvé, amely már kizárólag a légzésre szolgál.

E felfogásnak megfelelően arra lehet következtetni, hogy a valódi tüdővel rendelkező összes gerinces állat valamilyen ismeretlen régi ősformából származott, amely az úszóhólyaghoz hasonló készülékkel volt ellátva. Így érthetjük meg (mint arra Owennek e testrészre vonatkozó érdekes leírásából következtettem) azt a különös tényt, hogy az általunk lenyelt étel és ital minden részecskéjének el kell haladnia a légcsőnyílás fölött, miközben egy kissé az a veszély fenyeget, hogy a légcsövet elzáró pompás készülék ellenére a tüdőbe jut. A magasabbrendű gerinceseknél a kopoltyúk teljesen eltűntek – bár az embriónál a nyak oldalán lévő hasadékok és az ütőerek hurokszerű pályája még jelzik korábbi helyzetét. Lehetséges azonban, hogy a mára teljesen eltűnt kopoltyúkat a természetes kiválasztás fokozatosan valami egészen más cél szolgálatába állította. Landois kimutatta például, hogy a rovarok szárnyai a légcsövekből fejlődtek ki; nagyon valószínű ezért, hogy e nagy osztály esetén az olyan szervek, amelyek korábban a légzésre szolgáltak, valóban repülőszervekké alakultak át.

A szervek egymásba való átmeneteit vizsgálva annyira fontos szem előtt tartanunk a funkció megváltozásának lehetőségét, hogy még egy példát említek. A nyeles kacslábú rákoknak két pici bőrredőjük van, amelyeket én petefékeknek neveztem el. Ezek arra valók, hogy egy ragacsos váladék révén visszatartsák a petéket, amíg azok a petezacskóban ki nem kelnek. Ezeknek a kacslábú rákoknak nincsenek kopoltyúik, testük és a petezsák teljes felülete, a kis petefékeket is beleértve, légzésre is szolgál. A tengeri makkoknak vagy másnéven tapadó kacslábú rákoknak nincsen petefékük, és a peték szabadon fekszenek a jól elzárt páncélon belül. A petefékeknek megfelelő helyen azonban nagy, ráncos hártyáik vannak, amelyek szabad összeköttetésben állnak a petezacskó és a test vérkeringési üregeivel, és amelyek minden természetkutató szerint kopoltyú gyanánt működnek. Azt gondolom mármost, senki nem fogja vitatni, hogy az egyik család petefékei homológok a másik család kopoltyúival; valóban, e szervek fokozatosan át is mennek egymásba. Ezért nem kételkedhetünk abban, hogy a két kis bőrredő – ezek eredetileg petefékként működtek, de a légzésben ugyancsak kis segítséget nyújtottak – a természetes kiválasztás segítségével, egyszerűen a méret növekedése és a ragacsmirigyek elsorvadása révén fokozatosan kopoltyúvá alakult. Ha minden kacslábú rák kihalt volna (márpedig ezek valóban nagyobb mértékben pusztultak ki, mint a tengeri makkok), ugyan ki merte volna valaha is gondolni, hogy az utóbbiak kopoltyúi eredetileg olyan szervek voltak, amelyek a petéket a zsákból való kimosódástól védték?

Van az átmenetnek még egy lehetséges módja, mégpedig a szaporodási időszak késleltetése vagy siettetése. Nemrégiben Cope professzor és mások mutattak rá erre az Egyesült Államokban. Ma már tudjuk, hogy vannak állatok, amelyek egészen fiatal korukban is ivarérettek, még mielőtt valamennyi vonásuk teljesen kifejlődött volna, és ha ez a képesség jól kifejlődik egy fajnál, akkor valószínű, hogy az egyedfejlődés felnőtt szakasza előbb-utóbb teljesen elmarad. Ebben az esetben, és főleg akkor, ha a lárva jelentősen különbözik az érett formától, a faj jellege nagymértékben megváltozik és elfajul. Nem egy állatnak a jellege változik az érettség elérése után is, csaknem az egész élettartama alatt. Az emlősöknél például a koponya alakja gyakran jelentősen változik az életkorral, amire Dr. Murie néhány meglepő példát említett a fókák köréből. Azt mindenki tudja, hogy az előrehaladó életkorral a szarvas agancsai egyre jobban szerteágaznak, egyes madarak tollazata pedig egyre szebben kifejlődik. Cope professzor azt állítja, hogy bizonyos gyíkfélék fogazatának alapja sokat változik az évek során, a rákféléknél pedig, mint Fritz Müller feljegyezte, nemcsak lényegtelen részek, hanem néhány fontos testrész is új jelleget ölt az érettség elérése után. Mindezekben az esetekben – és még sok más példát adhatnék – ha a szaporodási életkor későbbre tolódna, a faj jellege, vagy legalábbis a felnőtt állapoté szintén módosulna, és az sem lehetetlen, hogy a fejlődés egyes korábbi állapotain egyes esetekben csak keresztülsietne a faj, és ezek végül elvesznének. Hogy az átmenetnek ez a viszonylag gyors módja valaha is módosította-e a fajokat, azt nem tudom eldönteni, de ha ez megesett, akkor valószínű, hogy a fiatalok és az érettek, valamint az érettek és az aggok közötti különbségek fokozatosan alakultak ki.

Noha rendkívül óvatosaknak kell lennünk, mielőtt arra következtetnénk, hogy valamely szerv nem jöhetett létre egymást követő, kicsi, átmeneti fokozatok útján, mégis kétségtelen, hogy vannak nehéz esetek.

Ezek közül az egyik legkomolyabb az ivartalan rovarok példája, amelyek gyakran egészen más felépítésűek, mint a hímek vagy a termékeny nőstények. Ezzel azonban a következő fejezetben foglalkozunk. A halak elektromos szervei szintén igen nagy problémát jelentenek, mivel lehetetlen rájönni, hogy e csodálatos szervek milyen lépések során keletkezhettek. Ez azonban nem meglepő, mert azt sem tudjuk, hogy mire valók. Az elektromos angolna és a zsibbasztó rája esetén kétségkívül hatásos védekező fegyverek, és esetleg zsákmány fogására is használatosak. A közönséges rájánál azonban Matteucci megfigyelése szerint a farokban lévő analóg szerv még akkor is igen kevés elektromosságot termel, ha az állatot erősen ingerlik – annyira keveset, hogy aligha használható a fenti célok bármelyikére is. A rájánál továbbá az említett szerven kívül, mint Dr. R. McDonnell megmutatta, van egy másik szerv is a fej közelében, ennek elektromos volta nem ismert, viszont úgy tűnik, hogy a zsibbasztó rája áramforrásával valódi homológiában áll. Általánosan elismerik, hogy e szervek és a közönséges izmok között erős az analógia a belső finomstruktúrában, az idegek eloszlásában, valamint abban, ahogyan a különböző vegyszerek hatnak rájuk. Az is különös figyelmet érdemel, hogy az izmok összehúzódását elektromos töltések kisülése kíséri. Mint Dr. Radcliffe hangsúlyozza: „a zsibbasztó rája elektromos készülékében nyugalmi állapotban valószínűleg minden tekintetben pontosan olyan elektromos töltés van, mint amit a nyugalomban lévő izomban és idegben találunk, és a rája villamos kisülése nem valami különleges dolog, hanem talán csak az izmok és az idegek tevékenységétől függő töltéskisülés egy másik formája”. E ponton jelenleg nem tudunk túllépni a magyarázatban, de éppen minthogy olyan keveset tudunk e szervek hasznáról, és semmi ismerettel sem rendelkezünk a ma létező elektromos halak őseinek életmódjáról és felépítéséről, nagy merészség lenne azt állítani, hogy nem létezhettek olyan használható átmenetek, amelyek révén ezek a szervek fokozatosan kialakulhattak.

E szervek első ránézésre egy másik és még komolyabb problémát is jelentenek, mivel körülbelül egy tucat fajta halban találhatók meg, amelyek egymásnak igen távoli rokonai. Ha ugyanaz a szerv egy osztály számos tagjánál található meg (különösen, ha azonos életmódú fajoknál), akkor jelenlétét általában egy közös őstől való öröklődésnek tulajdoníthatjuk, egyes kiválasztott fajoknál tapasztalható hiányát pedig a nemhasználat vagy a természetes kiválasztás okozta „elvesztésnek”. Ha tehát az elektromos szervek valamilyen régi őstől származnának, elvárhatnánk, hogy az összes elektromos hal egymással rokon fajokba tartozik, csakhogy egyáltalán nem ez a helyzet. A geológia sem támasztja alá azt a vélekedést, hogy valaha a legtöbb halnak lett volna elektromos szerve, amit a módosult leszármazottak mára elvesztettek. Hanem, ha a kérdést közelebbről megvizsgáljuk, az elektromos szervekkel rendelkező halaknál azt találjuk, hogy e szervek a test különböző részein helyezkednek el, és éppúgy különböznek egymástól szerkezetileg, mint a lemezek elrendezésében (sőt Pacini szerint az elektromosságot gerjesztő folyamat tekintetében is), végezetül pedig abban, hogy a legkülönbözőbb forrásokból kiinduló idegekkel vannak ellátva (és talán ez a legfontosabb különbség). Vagyis az elektromos szervekkel rendelkező halakban e szervek nem tekinthetők homológoknak, csak analóg működésűeknek. Ezért nincs okunk feltételezni, hogy közös őstől öröklődnek, hiszen ha ez volna a helyzet, akkor minden lehető tekintetben hasonlítanának egymásra. Eltűnik hát az a probléma, hogy egy látszólag azonos szerv számos távoli rokon fajban található meg, és csak egy kisebb gond marad meg, nevezetesen az a kérdés, hogy milyen fokozatokon keresztül fejlődhettek ki e szervek a halak illető csoportjaiban.

A világító szervek, amelyek néhány igen különböző családhoz tartozó rovarnál találhatók és a test legkülönbözőbb részein helyezkednek el, tudatlanságunk mai állapotában olyan akadályt jelentenek, amely szakasztott párja az elektromos szervekének. Még más hasonló példákat is említhetnénk, például a növényvilágból – az a nagyon különös virágporszemcsetömeg például, amely egy ragadós nedvvel ellátott kocsányon ül, látszólag egyforma az Orchisnál (orchidea, kosbor) és az Asclepiasnál (selyemkórónál), amelyek a virágos növények között a lehető legtávolabbi nemzetségek; de a részek itt sem homológok. Minden olyan esetben, amikor a szerveződés lépcsőfokain egymástól távol eső élőlényeknek hasonló, különleges szerveik vannak, azt találjuk, hogy még ha a szervek általános megjelenése és funkciója megegyezik is, alapvető különbségek vannak közöttük. Például a lábasfejűek és a gerincesek szemei csodálatosan hasonlóak, és egymástól ilyen messzire eső csoportoknál ez a hasonlóság semmilyen mértékben nem tulajdonítható valamilyen közös őstől való öröklésnek. Mivart úr említette ezt az esetet, olyanként, amely különös gondot jelent. Én azonban nem érzek erőt az érvelésében. Egy látószerv mindig átlátszó szövetből kell létrejöjjön, és kell legyen valamiféle lencséje, hogy egy sötét üreg hátulján képet alkosson. E felszíni hasonlóságon túl alig van valódi kapcsolat a lábasfejűek és a gerincesek szeme között, ami például Hensennek a lábasfejűek szóban forgó szervéről írt csodálatos munkájából is kitűnik. Lehetetlen e helyütt részletekbe bocsátkoznom, de legyen szabad a különbség néhány pontját mégis megemlíteni. A magasabbrendű lábasfejűek szemlencséje két részből áll, amely úgy helyezkedik el egymás mögött, mintha két lencse lenne, és mindkettőnek egészen eltér a felépítése és a helyzete attól, amit a gerinceseknél látunk. A retina is teljesen más, az alkatrészei valósággal meg vannak fordulva, és a szemhártyák egy nagy idegdúcot zárnak magukba. Az izmok kapcsolata pedig eltérőbb már nem is lehetne, és ugyanilyen a többi részlet is. Ezért nem könnyű eldönteni, mennyire szabad vajon egyáltalán azonos kifejezéseket használnunk, amikor a lábasfejűek és a gerincesek szeméről beszélünk. Természetesen bárkinek jogában áll tagadni, hogy a szem bármelyik esetben is az egymás utáni kis változásokra épülő természetes kiválasztással jött létre, de ha ezt elfogadjuk az egyik esetben, akkor nyilván a másikban is lehetséges. A keletkezésre vonatkozó említett nézet alapján a két csoport látószerveinek felépítésében lévő különbségek előre jelezhetők. Ahogy két feltaláló néha ugyanazt fejleszti ki, az előző esetekben is úgy tűnik, hogy a természetes kiválasztás, amely az egyes élőlények javát szolgálja és minden kedvező változásból előnyt húz, a különböző élőlényeknél a funkciójukat tekintve hasonló szerveket hozott létre, miközben e fajok a hasonló szerveik közül egyet sem örököltek közös ősöktől.

Annak érdekében, hogy a kötetünkben kifejtett következtetéseket próbának vesse alá, Fritz Müller nagyon gondosan végigelemzett egy hasonló gondolatmenetet. A rákfélék több családjában is van néhány faj, amelyeknek levegőből való légzésre alkalmas szerve van, és alkalmasak a vízen kívüli életre. Két ilyen családnál, amelyeket Müller különösen jól megvizsgált és amelyek egymás közeli rokonai, az illető fajok valamennyi fontos vonásukban a lehető legjobban megegyeznek, mégpedig az érzékszerveikben, a keringési rendszerükben, a bonyolult gyomrukban lévő szőrpamacsok helyzetében, és végül a vízből légző kopoltyúk egész felépítésében is, beleértve azokat a mikroszkopikus kampókat, amelyek a kopoltyúkat tisztítják. Ezért azt várhattuk volna, hogy a két család néhány szárazföldön élő fajánál az ugyancsak nagy jelentőséggel bíró légzőkészülék is ugyanaz lesz – hogyha egyszer ugyanaz a célja, miért alakult volna ki eltérő módon, amikor az összes többi fontos szerv hasonló vagy majdnem azonos?

Fritz Müller úgy véli, a felépítés számos pontjának közeli hasonlóságát, az általam vallott nézeteknek megfelelően, a közös őstől való leszármazás magyarázza. De minthogy az említett két család fajainak túlnyomó többsége, akárcsak a többi rákféle, vízi életmódot folytat, a legnagyobb mértékben valószínűtlen, hogy ezek közös őse a levegőből való légzéshez alkalmazkodott volna. Mindez arra vezette Müllert, hogy alaposan szemügyre vegye a levegőből légző készüléket a szárazföldi fajoknál, és azt találta, hogy számos lényeges ponton különböznek, például a nyílások helyzetében, azután abban, ahogyan ezek nyílnak és csukódnak, és még más részletekben. Az ilyen eltérések érthetők, sőt várhatók is annak a nézetnek az alapján, hogy a két külön családba tartozó egyes fajok lassan mindinkább alkalmazkodtak a vízen kívüli élethez és a levegőből való légzéshez. Ezek a fajok ugyanis, mivel különböző családokhoz tartoznak, bizonyos mértékben eleve különbözők voltak, és azzal az elvvel összhangban, hogy minden változás két tényezőn múlik, nevezetesen az organizmus tulajdonságain és a környezeti feltételeken, ezeknek a fajoknak a változékonysága nem is lehetett ugyanaz. Ezért aztán a természetes kiválasztásnak eltérő anyagokból és változatokból kellett dolgoznia, hogy funkcionálisan ugyanahhoz az eredményhez jusson, és az így létrejött szerkezetek majdnem szükségszerűen különböznek. A külön teremtési aktusok feltételezése alapján az egész eset érthetetlen marad. Ez a gondolatmenet, úgy tűnik, jelentős súllyal bírt abban, hogy Fritz Müller elfogadta a jelen munkában kifejtett nézeteket.

Egy másik jeles zoológus, a néhai Claparéde professzor ugyanígy érvelt, és ugyanerre az eredményre jutott. Kimutatta, hogy vannak olyan, különböző családokhoz és alcsaládokhoz tartozó élősdi atkák, amelyek szőrhorgocskákkal vannak ellátva. Ezeknek a szerveknek egymástól függetlenül kellett kifejlődniük, mert nem származhattak közös őstől való öröklődésből. Az említett különböző csoportokban a szervek a mellső lábak, a hátsó lábak, az állkapcsok, illetve a test hátsó részének alján lévő függelékek módosulásából fejlődtek ki.

A fenti példáknál azt látjuk, hogy ugyanazt a célt és ugyanazt a működést az egymással egyáltalán nem, vagy csak távoli rokonságban álló élőlényeknél megjelenésükre nézve hasonló, fejlődésileg azonban különböző szervek érik el. Másrészt általános szabály a természetben, hogy ugyanaz a cél néha még a legközelebbi rokonságban álló élőlényeknél is a legkülönfélébb módokon érhető el. Mennyire más a madarak tollas szárnya, mint a denevér hártyás szárnya, és még inkább különbözik a pillangó négy vagy a légy két szárnyától, illetve a bogarak duplafedeles szárnyától. A kétteknőjű kagylók mind ki kell nyíljanak és be kell csukódjanak – de milyen sokféle formájú lehet a zárókészülék a Nucula (az egyenlő záróizmú kagylók egy családja) szépen egymáshoz illő zárófogainak hosszú sorától az éti kagyló egyszerű zárópántjáig! A magvak szétszóródását lehetővé teheti parányiságuk; az, hogy a tokjuk könnyű, léggömbszerű borítóvá alakul; hogy a legkülönfélébb dolgokból álló pépes vagy húsos anyagokba ágyazódnak bele, ami egyrészt tápláló, másrészt feltűnő színű, hogy evésre csábítsa a madarakat; vagy sokféle horgocskáik, szárnyaik és csipkézett karjaik vannak, amelyekkel belekapaszkodnak a négylábúak szőrébe; vagy el vannak látva éppoly különféle, mint amennyire elegáns szárnyakkal és bóbitákkal azért, hogy minden szellő magával ragadja őket. Még egy esetet megemlítek, mert az a gondolat, hogy egyazon cél a legkülönbözőbb módokon érhető el, méltán érdemel figyelmet. Vannak szerzők, akik szerint az élőlények pusztán a változatosság kedvéért sokfélék, akár a játékok a boltban. A természet ilyen szemlélete azonban tarthatatlan. A váltivarú növényeknél és azoknál, amelyek bár hímnősek, de a virágporuk nem hull önmagától a bibére, a megtermékenyítéshez segítségre van szükség. Számos fajtánál ez úgy történik, hogy a pollenszemcséket, amelyek könnyűek és különállók, a szél véletlenül a termőre fújja; ez csakugyan a legegyszerűbb terv, ami könnyen kivihető. Majdnem ugyanilyen egyszerű, habár ettől nagyon különböző eljárás az, hogy számos más növénynél a virág egy pár csepp nektárt választ ki, és ennek következtében rovarok keresik fel, majd ezek viszik át a virágport a porrekeszekből a bibére.

Ezektől az egyszerű fokozatoktól kezdve olyan szerkezetek kimeríthetetlen sokaságán mehetünk végig, amelyek mind ugyanazzal a céllal jöttek létre és lényegében ugyanazon a módon működnek, ám a virág minden részében változásokat okoznak. A nektár különféle alakú csészékben lehet felhalmozva, a porzók és a termők is sokféleképpen módosulhatnak. Néha csapdaszerű berendezést alkotnak, néha pedig (ingerlékenységük vagy rugalmasságuk révén) pontosan meghatározott mozgásokat végeznek. Az ilyen szerkezeteken keresztül a különleges alkalmazkodás olyan eseteihez is eljuthatunk, mint amit mostanában írt le Dr. Crüger a Coryanthesnél (vödör-orchidea).

Ennél az orchidea-félénél az alsó ajak egyik része egy nagy csöbörré szélesedik ki, amelybe a fölötte álló két váladéktermelő szarvról majdnem tiszta víz csepeg. Amikor a csöbör félig tele van, a víz az egyik oldalán lévő csatornán kicsorog. Az alsó ajak alulsó része ez alatt a csöbör alatt van, és maga is egyfajta kamrává terebélyesedik, két oldalsó bejárattal; a kamrában különös húsos barázdák vannak. A legnagyobb leleménnyel sem lehetne kitalálni, hogy mi a céljuk ezeknek a részeknek, ha az ember nem látná, mi történik. Dr. Crüger megfigyelte, hogy nagy poszméhek egész csapatai keresik fel ennek az orchideának a hatalmas virágait, de nem azért, hogy nektárt szívjanak, hanem, hogy a csöbör feletti húsos barázdákat rágcsálják. Eközben gyakran belelökik egymást az alattuk lévő tárolóedénybe, és mivel így a szárnyuk vizes lesz, nem tudnak elrepülni, hanem kénytelenek lesznek a túlcsorgó vályú által alkotott csatornán végigmenni. Dr. Crüger a kényszerű fürdőből kimászó méhek „szakadatlan búcsújárását” figyelte meg. Az átjáró szűk, és fölülről a bibeoszlop határolja, úgyhogy a méh, miközben átpréseli magát, hátát először a ragacsos bibéhez, majd a virágpor tömegeit rögzítő ragacsos mirigyekhez dörzsöli. A virágpor így a nemrég kinyílt virág csatornáján elsőként keresztülmászó méhek hátára tapad, amelyek magukkal viszik. Dr. Crüger küldött nekem egy borszeszben eltett virágot, amelyben még benne volt a poszméh; ezt megölte, mielőtt egészen kimászott volna, a még most is a hátához tapadt pollent cipelve. Amikor az így felszerelt méh egy másik virágra repül, vagy pedig még egyszer ugyanarra, társai ismét a vízbe lökik, és ő ismét kimászik a folyosón. Ekkor a virágportömeg szükségképpen először a ragacsos bibével kerül kapcsolatba, amelyhez hozzátapad, úgyhogy a virág megtermékenyül.

Most már végre látjuk, mi a virág egyes részeinek a haszna: a vizet csepegtető szarvaké éppúgy, mint a vízzel félig tele csöböré, amely megakadályozza, hogy a méhek elrepüljenek, és arra kényszeríti őket, hogy a csatornán keresztülmásszanak, majd a megfelelően elhelyezett ragacsos bibéhez és a virágporhoz dörgölőzzenek.

Egy ezzel szoros rokonságban álló másik orchideafajnál, a Catasetumnál, a virág felépítése egészen más, noha ugyanazt a célt szolgálja, és ugyanolyan különleges is. A Coryantheshez hasonlóan ennek a virágait is azért keresik fel a méhek, hogy a húsos ajkakat lerágják. Eközben azonban elkerülhetetlenül hozzáérnek egy hosszú, hegyes végű, érzékeny nyúlványhoz vagy, ahogy én elneveztem, antennához. Az antenna érintése valamiféle ingerületet vagy rezgést visz át egy bizonyos hártyára, ami erre azonnal felreped, és egy rugót tesz szabaddá, ez pedig, akár egy íj, rálövi a virágpor-tömeget a méh hátára. A hímnemű növény virágporát (mert ennél a fajnál a nemek különváltak) a méh így átszállítja a nőnemű növény virágaira, ahol érintkezésbe kerül a bibével, az pedig elég ragadós ahhoz, hogy elszakítsa a rugalmas ragasztószálakat és magához vonja a pollent, hogy létrejöjjön a megtermékenyülés.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy az előző esetben – és a számtalan hasonlóban – hogyan érthetjük meg a bonyolultság fokozatait és az egyazon cél elérésére szolgáló sokféle módszert? Mint már megjegyeztük, a válasz kétségkívül az, hogy ha két különböző forma változik meg, amelyek már valamennyire eltérnek egymástól, akkor változékonyságuk nem pontosan azonos jellegű lesz, és ebből következően a természetes kiválasztással elérhető eredmények sem lesznek azonosak. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy valamennyi magasan fejlett organizmus már korábban is számos változáson ment keresztül, és hogy általában minden módosult struktúra öröklődött, úgyhogy a módosulások eredményei nem vesztek el olyan könnyen, hanem újra meg újra tovább változhattak. Ennélfogva egy faj minden egyes részének a felépítése, bármilyen célt szolgáljon is, nem más, mint számos öröklődő változás összege, amelyen a faj a változó életmódhoz és a változó életkörülményekhez való alkalmazkodás során keresztülment.

Végül tehát, noha sok esetben igen nehéz akár csak megsejteni is azt, hogy egy szerv milyen átmenetek révén érte el a jelenlegi állapotát, mégis csodálkozva látom, hogy milyen kevés olyan szervet lehet megnevezni, amelyhez vezető átmeneti állapotokat nem ismerünk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen csekély az ismert és élő formák száma a kihaltakhoz és az ismeretlenekhez képest. Bizonyosan igaz, hogy ritkán vagy sohasem jelennek meg az élőlényeknél egészen új szervek, amelyekről úgy tűnik, mintha csak valami különleges célra teremtették volna őket. Ezt jól fejezi ki a régi, néha túlzásba vitt természetrajzi szabály, hogy „Natura non facit saltum”^* – ezt az észrevételt csaknem minden tapasztalt természetkutató írásában megtaláljuk. Vagy ahogy Milne Edwards találóan mondta: „a természet bőkezűen változtat, de fukarul újít”. A külön teremtés elmélete felől nézve vajon miért van annyiféle változat, és miért olyan kevés az újdonság? Miért kapcsolódik össze a sok egymástól független élőlény valamennyi szerve és része fokozatos lépéseken keresztül, ha egyszer a feltételezés szerint mindegyiket függetlenül teremtették a maga helyére? Miért ne ugrana a természet hirtelen az egyik szervezetről a másikra? A természetes kiválasztás elmélete alapján rögvest megértjük, hogy miért nem: mert a természetes kiválasztás kizárólag a kicsiny egymást követő változások kihasználásával működik, ezért nem tehet nagy és hirtelen ugrást. Arra kényszerül, hogy rövid és biztos, bár lassú lépésekkel haladjon előre.

Minthogy a természetes kiválasztás az élet és a halál szétválasztásával működik, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradása és a kevésbé alkalmas egyedek elpusztítása révén, ezért néha nehezen érthetőnek tűnt előttem a csekély jelentőségű részek eredete – majdnem ugyanakkora, habár más jellegű gondot okozva, mint a legtökéletesebb és legbonyolultabb szervek kérdése.

Először is, túl keveset tudunk az élőlények belső rendszeréről ahhoz, hogysem megmondhatnánk, mely kis módosulások fontosak a számára, és melyek nem. Egy korábbi fejezetben több példát említettem az olyan jellegekre vonatkozóan, mint például a gyümölcs szőrössége és a húsának színe, vagy a négylábúak bőrszíne és szőrzetének minősége, amelyek, minthogy alkati különbségekkel korrelálnak vagy a rovarok támadásait befolyásolják, szinte biztosan a természetes kiválasztás hatása alatt állnak. A zsiráf farka úgy néz ki, mint egy mesterségesen szerkesztett légycsapó, és első látásra hihetetlennek tűnik, hogy a mostani rendeltetésére kis, egymást követő átalakulások révén vált volna alkalmassá, amelyek mindegyike egyre jobban szolgált egy ilyen lényegtelen dolgot, mint a legyek elhajtása. De álljunk csak meg, ne legyünk ebben a kérdésben túl biztosak, mert tudjuk, hogy Dél-Amerikában a szarvasmarha és más állatok egész léte és elterjedése teljes mértékben attól függ, hogy mennyire képesek ellenállni a rovarok támadásainak. Így azok az állatok, amelyek valahogyan képesek megvédeni magukat ezekkel az apró ellenségekkel szemben, új legelőkre hatolhatnak be, és ezáltal nagy előnyhöz jutnak. Nem mintha (néhány ritka esetet kivéve) a legyek valóban elpusztítanák a nagyobb négylábúakat, de állandóan zaklatják őket, aminek következtében legyengülnek, kevésbé lesznek ellenállóak a betegségekkel szemben, és kevésbé tudnak megmenekülni a ragadozóktól vagy a bekövetkező éhínségben élelmet keresni.

A ma csekély jelentőségű szervek egy korai ős számára esetleg igen fontosak lehettek, s miután egy megelőző időszakban lassan javulgattak, szinte változatlanul adódtak át a ma élő fajokba, noha immár kevés hasznuk van. Felépítésük bármilyen valóban hátrányos eltérését azonban nyilván megakadályozta a természetes kiválasztás. Tudva azt, hogy a legtöbb vízi állat farka milyen fontos helyváltoztató eszköz, talán megmagyarázhatjuk e szerv általános jelenlétét és sokféle használatát a szárazföldi állatok sokaságánál is, amelyek tüdeje, vagyis módosult úszóhólyagja elárulja, hogy amúgyis vízi eredetűek. Ha egy vízi állatnak jól kifejlődött a farka, ez a későbbiek során a legkülönfélébb célokra alakulhatott át: légycsapóvá, fogószervvé, vagy fordulási segédeszközzé, mint a kutyánál, bár az utóbbinál ez alig segít valamit, mert a nyúl, amelynek épphogy van farka, még gyorsabban fordul.

Másodszor, könnyen tévedhetünk, amikor valamilyen jellemvonásnak fontosságot tulajdonítunk, és azt hisszük, hogy a természetes kiválasztás fejlesztette ki. Semmi esetre sem szabad elfeledkeznünk a megváltozott életkörülmények határozott hatásáról, aztán az úgynevezett spontán változásokról sem (amelyek látszólag igen csekély mértékben függenek a külső feltételek természetétől), vagy a régen elveszett jellegekre való visszaütés hajlamáról, illetve a bonyolult növekedési törvényekről, mint a korreláció, a kompenzáció, vagy az egyik résznek a másikra gyakorolt nyomása stb., végül a szexuális szelekcióról, amelynek révén a kizárólag az egyik nem számára előnyös jellegek gyakran többé-kevésbé hiánytalanul átöröklődnek a másik nemre, holott annak nincsen haszna belőle. Ám az ilymódon közvetve szerzett struktúrák, noha először nem jelentenek előnyt a faj számára, később új életfeltételek között, egy új életmódnak megfelelően, a módosult utódok javára szolgálhatnak.

Ha csak zöld harkályok léteznének, és semmit sem tudnánk a feketékről és a tarkákról, akkor – merem állítani – azt gondolnánk, a zöld szín csodálatos adaptációként szolgál, hogy elrejtse a fákon kúszó madarat az ellenségei elől. Ezért azt hihetnénk, hogy ez egy fontos jelleg, amelyet a természetes kiválasztás alakított ki. A valóságban a szín valószínűleg nagyrészt szexuális kiválasztás eredménye. A Maláj-szigetvilág egyik kúszó pálmája a legmagasabb fákra is felkapaszkodik elegánsan megalkotott horgai segítségével, amelyek az ágak végeit fogják körbe. Ez a szerkezet vitathatatlanul igen nagy szolgálatot tesz a növénynek. Minthogy azonban csaknem ugyanilyen horgokat látunk számos olyan fán, amely nem kúszik fölfelé, s ezek a horgok (mint az afrikai és dél-amerikai tüskés fajok elterjedése alapján joggal gondoljuk) a legelő négylábú állatok elleni védelmül szolgálnak, elképzelhető, hogy a pálma tüskéi is először erre a célra jöttek létre, és csak később alakultak át és váltak a növény hasznára egy új módon, amikor az kúszónövénnyé alakult. A keselyű fejének csupasz bőréről általában azt hiszik, hogy az a rothadó dögökben történő vájkáláshoz alkalmazkodik. Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy a rothadó anyagok közvetlen hatásának következménye. Nagyon óvatosnak kell azonban lennünk az ilyen következtetésekkel, mert a tiszta körülmények között táplálkozó pulykakakas feje ugyancsak csupasz. A fiatal emlősök koponyavarratairól feltételezik, hogy a szülést segítő nagyszerű alkalmazkodást jelentenek. Tényleg segítik a szülést, sőt talán nélkülözhetetlenek is hozzá, de minthogy a varratok megvannak a madarak és a hüllők kicsinyeiben is, amelyeknek csak ki kell mászniuk az összetört tojásból, ebből arra következtethetünk, hogy e struktúrák a növekedés törvényeinek köszönhetők, és a magasabb-rendűeknél a szülés csak kihasználja őket.

Roppant tudatlanok vagyunk a kis egyéni különbségek okaival kapcsolatban. Erről nyomban meg is győződhetünk, ha elgondolkodunk a különféle vidékeken élő különböző háziállatok közötti fajtabeli különbségekről, főleg a kevésbé civilizált országokban, ahol módszeres kiválasztásról aligha lehetett szó. A különféle vidékek vademberei által tartott állatoknak gyakran meg kell küzdeniük a fennmaradásukért, és ezért bizonyos fokig ki vannak téve a természetes kiválasztásnak is. Különböző éghajlati viszonyok között kissé eltérő alkatú egyedek boldogulhatnak a legjobban. A szarvasmarhánál a legyek támadásával szembeni érzékenység – éppúgy, mint az egyes növények mérge iránti fogékonyság – összefügg a színnel. Így aztán még a színükre is hat a természetes szelekció. Egyes megfigyelők szerint a nedves éghajlat befolyásolja a szőrzet növését, és azt tartják, hogy az utóbbi korrelál a szarvakkal. A hegyi fajták mindig mások, mint a síkságiak; a hegyvidék valószínűleg hatással van a hátsó lábakra, mert ezeket jobban meg kell erőltetni, és lehet, hogy ez a medence alakját is érinti. A homológ változás törvénye alapján utóbbi valószínűleg befolyásolja a mellső lábakat és a koponyát. De a medence alakja befolyásolhatja a méhben fekvő magzat bizonyos részeit is. Joggal hisszük, hogy a magasan fekvő területeken a fáradságos légzés növeli a mellkas körméretét, és itt megint szóhoz juthat a korreláció is. A kevesebb mozgásnak és a bőséges táplálkozásnak valószínűleg még fontosabb hatása van az egész szervezetre, és mint H. von Nathusius kiváló értekezésében nemrég megmutatta, valószínűleg ez az egyik fő oka annak a nagy átalakulásnak, amelyen a sertés-fajtái keresztülmentek. Sokkal tudatlanabbak vagyunk azonban, semhogy a változás különféle ismert és ismeretlen okainak viszonylagos fontosságáról komolyan elmélkedhetnénk, és az előbbi megjegyzéseket csupán azért tettem, hogy rámutassak: ha már a háziállataink jellemző különbségeinek okáról sem tudunk számot adni (pedig ezekről általánosan elismerik, hogy egy vagy néhány szülői törzsből rendes szaporodás útján jöttek létre), akkor nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen keveset tudunk a valódi fajok közti csekély analóg különbségek valódi okairól.

Az előző megjegyzések arra késztetnek, hogy néhány szóval válaszoljak egyes természetkutatók nemrégi tiltakozására a haszonelvűség tana ellen, amely szerint a felépítés minden egyes részlete a tulajdonosa javára keletkezett. Szerintük sok struktúra a szépség kedvéért, az ember vagy a Teremtő gyönyörködtetése céljából jött létre (az utóbbi mozzanat azonban túllépi a tudományos vita határait), illetve pusztán a változatosság kedvéért, mint már említettük. Ha e tanítások igazak lennének, teljesen megdöntenék az elméletemet. Készséggel elismerem, hogy vannak olyan struktúrák, amelyeknek ma semmilyen közvetlen hasznát sem veszik a tulajdonosai, és lehet, hogy elődeik sem vették soha; ez azonban nem bizonyítja, hogy kizárólag a szépség vagy a változatosság kedvéért jöttek volna létre. A megváltozott feltételek közvetlen hatása, valamint a módosulások már taglalt okai igen nagy hatást képesek kifejteni, függetlenül bármiféle így nyerhető előnytől. De még ennél is fontosabb meggondolás az, hogy az összes élőlény szervezetének legfőbb részei mind az átöröklésnek köszönhetik a létüket, és ennek következtében, noha bizonyos, hogy minden lény jól illik a saját, természetben elfoglalt helyéhez, számos struktúrának nincsen közeli és közvetlen kapcsolata az élőlény mai életmódjával. Nemigen hihetjük például, hogy a hegyi lúd vagy a fregattmadár úszóhártyás lába különösebb hasznára szolgálna ezeknek a madaraknak; nem hihetjük azt sem, hogy a majom karjának, a ló mellső lábának, a denevér szárnyának és a fóka úszólábának egymáshoz hasonló csontjai különös hasznára volnának ezeknek az állatoknak. Ezeket nyugodtan tekinthetjük az öröklődés következményeinek. De az úszóhártyás lábak kétségtelenül ugyanúgy hasznára voltak a hegyi lúd és a fregattmadár őseinek, mint ma a legtöbb vízimadárnak. Ezért azt gondolhatjuk, hogy a fóka ősének nem úszólába, hanem járásra vagy fogásra való ötujjú lába volt, továbbá, hogy a majom, a denevér és a ló lábaiban lévő különféle csontok valószínűleg a hasznosság elve alapján, valamilyen régi halszerű ős úszójában lévő csontok számának csökkenésével alakultak ki. Aligha dönthetjük el, mennyire kell helyet adni a változás olyan okainak, mint a külső körülmények közvetlen hatása, az úgynevezett spontán változás és a növekedési törvények; e fontos kivételek fenntartása mellett azonban levonhatjuk azt az általános következtetést, hogy ma vagy a múltban, közvetlenül vagy közvetve minden élőlény felépítése hasznára volt a tulajdonosának.

Ami azt a nézetet illeti, hogy az élőlényeket az ember gyönyörűségére teremtették (erről jelentették ki, hogy megdönti az egész elméletemet): először is azt jegyzem meg, hogy a szépségérzet nyilván az elme természetétől függ, függetlenül a csodált tárgy bármiféle valós tulajdonságától. Az, hogy mi számít szépnek, nem velünk született és nem megváltoztathatatlan. Látjuk ezt a különböző ember-fajták férfiainál, akik a saját asszonyaikat illetően egészen eltérő szépségideáloknak hódolnak. Ha a szép dolgokat valóban csak az ember gyönyörűségére teremtették volna, akkor be kellene bizonyítani, hogy kevesebb szépség volt a Földön, mielőtt az ember megjelent, mint azután. Vajon az eocén korszak gyönyörű csavaros és kúp alakú kagylóit, vagy a földtörténeti középkor kecses rajzolatú ammonitáit azért teremtették volna, hogy az ember korszakokkal később a gyűjteményében gyönyörködjék bennük? Kevés gyönyörűbb dolog van a kovamoszatok parányi kovahéjainál – vajon azért teremtették volna ezeket is, hogy a mikroszkóp erős nagyításában megvizsgáljuk és csodáljuk őket? Ebben és számos más esetben a szépség teljes egészében a növekedés szimmetrikus voltának köszönhető. A virágok a természet legcsodálatosabb jószágai közé tartoznak, de a zöld lombok kontrasztjaként azért lettek feltűnőek, és ennek következtében egyidejűleg szépek is, hogy a rovarok könnyebben észrevegyék őket. Azért jutottam erre a következtetésre, mert felismertem azt a szabályt, hogy a szél által megtermékenyített virágoknak soha sincsen élénk színű pártája. Számos növény van, amely rendszeresen kétféle virágot hoz: az egyik nyitott és színes, hogy a rovarokat magához csalogassa, a másik zárt, színtelen, nincs benne nektár, és sosem látogatják a rovarok. Ebből arra következtethetünk, hogy ha a Földön sohasem fejlődtek volna ki rovarok, akkor a növényeket nem borítanák szép virágok, csak olyan szegényesek, mint a fenyő, a tölgyfa, a dió, a kőrisfa, illetve a fűfélék, a paraj, a sóska vagy a csalánfélék virágai, amelyeket mind a szél beporzása termékenyít meg. Hasonló érvelés vonatkozik a gyümölcsökre is: mindenki elismeri, hogy az érett eper vagy cseresznye kellemes a szemnek és az ínynek is, és hogy a kecskerágó élénk színű gyümölcse és a magyal skarlát bogyója szép. De ez a szépség csupán arra való, hogy a madarakat és más állatokat odacsábítsa azért, hogy a gyümölcsöt megegyék és az érett magokat szétszórják. Arra, hogy ez így van, abból következtetek, hogy nem találtam még kivételt az alól a szabály alól, miszerint a magok, ha valamiféle ragyogó színű, avagy feltűnően fehér, illetve fekete gyümölcsbe (vagyis húsos vagy leveses burkolatba) ágyazódnak, akkor mindig az említett módon terjednek.

Másrészt készséggel elismerem, hogy a hím állatok nagy része (mint a legpompásabb madarak, jó néhány halféle, egyes hüllők és emlősök, és egész sereg csodálatos színezetű pillangó) pusztán a szépség kedvéért lett szép; ez azonban a szexuális szelekció révén történt, vagyis amiatt, hogy a nőstények mindig a szebb hímeket részesítették előnyben, nem pedig azért, hogy az embernek öröme teljék bennük. Ugyanez a helyzet a madarak énekével. Mindebből arra következtethetünk, hogy a szép színek és a zenei hangok iránt hasonló vonzódás található meg az állatvilág nagy részében. Ha a nőstény éppolyan szép színezetű, mint a hím (és nemritkán így van a madaraknál és a pillangóknál), akkor ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a nemi kiválasztással szerzett színek nemcsak a hímekre, hanem mindkét nemre átöröklődtek. Igen homályos kérdés, hogy a szépérzék a maga legegyszerűbb formájában – vagyis mint bizonyos színekből, formákból és hangokból fakadó sajátos gyönyörérzés – hogyan jelent meg az ember elméjében, vagy az alsóbb állatoknál. Ugyanez a nehézség jelentkezik akkor is, ha azt kérdezzük, hogy miért keltenek egyes ízek és szagok kellemes érzetet, mások meg undort. Ezekben az esetekben nyilván bizonyos szerepe van a megszokásnak is, de kell legyen valami alapvetőbb ok is, amelyet az egyes fajok idegrendszerének felépítésében kell keresni.

A természetes kiválasztás nem hozhat létre olyan változást egy fajban, ami kizárólag valamely másik faj számára jó, noha a természetben minduntalan azt látjuk, hogy az egyik faj kihasználja a másik struktúráit és hasznot húz ebből. De a természetes szelekció nagyon is létrehozhat és gyakran létre is hoz olyan struktúrákat, amelyek más állatokra nézve károsak. Példa erre a kígyók méregfoga és a fürkészdarazsak tojócsöve, amelynek a segítségével a petéket más rovarok élő testébe juttatja. Ha be lehetne bizonyítani, hogy valamelyik faj szervezetének egyik vagy másik része kizárólag egy másik faj javára képződött, az megsemmisítené az én elméletemet, mivel ilyesmit nem hozhatott létre a természetes kiválasztás. Noha a természetrajzi munkákban sok erre vonatkozó állítás található, egyetlenegy olyat sem találtam, amelynek némi súlya lenne. Elismerik ugyan, hogy a csörgőkígyó méregfoga egyrészt a saját védelmére, másrészt a zsákmányának elpusztítására szolgál, egyes szerzők azonban feltételezik, hogy a csörgők a hátrányára vannak, mert figyelmeztetik a zsákmányt. Így hinném el azt is, hogy a macska azért görbíti be a farkát ugrás előtt, hogy figyelmeztesse a halálra ítélt egeret. Sokkal valószínűbb, hogy a csörgőkígyó azért használja a csörgőjét, a kobra azért terjeszti szét a nyakpajzsát, és a puffogó vipera azért fújja fel magát hangos és éles sziszegés közben, hogy elriasszák azt a sokféle madarat és más állatot, amelyekről ismeretes, hogy még a legmérgesebb kígyókat is megtámadják. A kígyók ugyanazon elv alapján cselekszenek, mint a tyúkok, amikor a tollukat felborzolják és a szárnyukat kiterjesztik, valahányszor egy kutya közelít a csibéihez. Itt azonban nincs elegendő helyem ahhoz, hogy részletesen ismertessem azt a sokféle módot, ahogyan az állatok az ellenségeiket elriasztani igyekeznek.

A természetes kiválasztás sohasem hozhat létre olyan struktúrát, amely az adott élőlény számára inkább káros, mint hasznos, mert a természetes kiválasztás csak az élőlények javára tud működni. Mint Paley megjegyzi, egyetlen szerv sem alakulhat ki azért, hogy fájdalmat vagy sérülést okozzon a saját tulajdonosának. Ha megvonjuk a pontos mérlegét annak a jónak és rossznak, amit valamely rész okoz, egészében mindet előnyösnek fogjuk találni. Ha az idő múltával és az életfeltételek megváltozásával egy szerv hátrányos lesz, akkor módosul, vagy ha nem, akkor gazdája más élőlények milliárdjaihoz hasonlóan elpusztul.

A természetes kiválasztás minden élőlényt általában csak annyira tesz tökéletessé (vagy legfeljebb annál egy kicsit jobban), mint amilyenek az adott vidék más lakói, amelyekkel versenybe kerül. Láthatjuk, hogy a természetben ez utóbbi számít a tökéletesség mércéjének. Új-Zéland őshonos élőlényei például egymással összehasonlítva egészen tökéletesek, most azonban mégis rohamosan visszaszorulnak az Európából betelepített növények és állatok terjeszkedő seregei elől. A természetes kiválasztás nem eredményez abszolút tökéletességet, és amennyire megítélhetjük, ilyen magas színvonallal nem is találkozunk a természetben. Müller szerint például a fény aberrációjának kiigazítása még a legtökéletesebb szervben, az emberi szemben sem teljes. Helmholtz, akinek az ítélőképességét senki sem fogja kétségbe vonni, miután a legkifejezőbb szavakkal leírja az emberi szem csodálatos képességeit, ezt a figyelemre méltó megjegyzést fűzi hozzá: „Amit pontatlanság és tökéletlenség dolgában az optikai gépeknél és a retinán keletkező kép esetén látunk, az semmi azokhoz a következetlenségekhez képest, amelyekkel az imént az érzetek világában találkoztunk. Az ember szinte azt mondhatná, a természetnek kedve telt abban, hogy ellentmondásokat halmozzon fel, hogy kirántsa az alapot minden olyan elmélet alól, amely a belső és a külső világ között eleve meglévő harmóniát hirdeti.” Ha értelmünk arra vezet bennünket, hogy elragadtatva csodáljuk a természet utánozhatatlan gépezeteit, egyben arra is int (noha mindkét irányban könnyen tévedhetünk), hogy vannak közöttük kevésbé tökéletesek. Tökéletesnek tarthatjuk-e például a méh fullánkját? Ha ellenségei ellen használja, egy hátrahajló fogazat miatt nem húzható vissza, és ezért elkerülhetetlenül a halálát okozza, mert kitépődnek vele a zsigerei.

Ha a méh fullánkjára úgy gondolunk, mint a távoli ősben eredetileg volt fúró és fűrészelő szervre – és ez így is van e nagy rendszertani osztály sok tagjánál –, és ha feltesszük, hogy azóta ugyan módosult jelenlegi céljára, de még nem vált tökéletessé; és hogy a méreg, amely eredetileg más célra, például gubacsképzésre volt alkalmas, azóta hatásosabbá vált, akkor talán megérthetjük, hogyan lehetséges, hogy a fullánk használata olyan gyakran okozza magának a rovarnak is a halálát. Ha ugyanis a szúrás képessége egészében véve hasznos a méhek társadalma számára, akkor megfelel a természetes kiválasztás követelményének, még ha egyes egyedek halálát okozza is. Ha bámulatba ejt annak az illatnak az ereje, amelynek révén számos rovar hímje megtalálja a nőstényt, csodálkozhatunk-e azon, hogy csupán erre az egy célra a herék ezrei jönnek létre, amelyek kifejezetten haszontalanok minden másra, és amelyeket szorgos ivartalan nővéreik végül is lemészárolnak? Ha nehezünkre esik is, de csodálnunk kell a méhkirálynő kegyetlen, ösztönös gyűlöletét, amellyel születésükkor elpusztítja a kis méhkirálynőket, a tulajdon lányait, vagy pedig a küzdelemben ő maga pusztul el. Nem vitás, hogy ez előnyös a közösség számára. Anyai szeretet vagy anyai gyűlölet, noha szerencsére utóbbi a ritkább – a természetes kiválasztás kérlelhetetlen elve szempontjából egyre megy. Ha megcsodáljuk azt a sok leleményes szerkezetet, amelyek közreműködésével a rovarok az orchideákat és más növényeket megtermékenyítik, akkor mondhatjuk-e ugyanolyan tökéletesnek a fenyők sűrű virágporfelhőit, amelyekből csak véletlenül sodródik egy-egy szem a bibére?

E fejezetben az elmélet ellen felhozható egyes problémákat és kifogásokat tárgyaltuk meg. Sok közülük komoly, én azonban azt hiszem, mégis fényt vetettünk jó néhány olyan tényre, amelyek a független teremtés nézete alapján teljesen érthetetlenek volnának. Láttuk, hogy a fajok egy adott időszakban nem változnak vég nélkül, és nem fűzi össze őket átmeneti fokozatok sokasága, részben azért, mert a természetes kiválasztás folyamata mindig igen lassú, és egyszerre csak néhány formára hat, részben pedig, mert ugyanez a folyamat magában foglalja a megelőző és közbenső fokozatok szakadatlan kiszorítását és kiirtását. A közeli rokonságban álló fajok, amelyek ma egybefüggő területen élnek, gyakran olyankor alakulhattak ki, amikor a terület nem volt az, és ezért az életfeltételek nem észrevehetetlen lépésekben változtak az egyik helytől a másikig. Ha egy egybefüggő terület két részén két változat alakul ki, akkor gyakran egy köztes változat is létrejön, amely a közbenső övezethez illeszkedik; a már korábban említett okokból azonban ez a harmadik változat kisebb számban fog létezni, mint azok a formák, amelyeket összeköt. Következésképpen az utóbbiak, lévén, hogy többen vannak, jelentős előnyben lesznek a kisebb létszámú köztes változathoz képest, s így általában kiszorítják és kipusztítják azt. Láttuk e fejezetben, mennyire óvatosan szabad csak arra következtetni, hogy a legeltérőbb életformák nem alakulhatnak fokozatosan egymásba: hogy például a denevér nem alakulhatott ki természetes szelekcióval egy olyan állatból, amely először csak siklott a levegőben.

Láttuk, hogy egy faj új életfeltételek között megváltoztathatja a szokásait, vagy többféle szokást vehet fel, amelyek közül némelyek egyáltalán nem hasonlítanak a legközelebbi rokonok szokásaihoz. Ezért, nem feledve, hogy minden élőlény törekszik arra, hogy minden lehető élőhelyet elfoglaljon, megérthetjük, hogyan történhetett, hogy ma léteznek úszóhártyás lábú hegyi ludak, földön élő harkályok, búvárkodó rigók és az alkák szokásait mutató viharmadarak.

Noha bárkit megdöbbenthet az az elképzelés, hogy egy olyan tökéletes szerv, mint a szem, a természetes kiválasztás következtében jöhetett létre, mégsincs logikai képtelenség abban, hogy bármely szerv, amelynél ismerjük a bonyolultság alkalmas fokozatainak hosszú lépcsősorát, a változó életfeltételek között ezen a módon tetszőleges tökéletességre jusson. Ahol nem ismerünk átmeneti állapotokat, nagyon óvatosan kell arra következtetni, hogy ilyenek nem is lehettek, mert a legkülönfélébb szervek átalakulásai megmutatják, miféle bámulatos funkcióváltozások lehetségesek. A halak úszóhólyagja például nyilvánvalóan átalakult az emlősök tüdejévé. Bizonyára gyakran megkönnyítette az átmenetet, ha egy szerv egyidejűleg nagyon különböző funkciókat teljesített, majd részben vagy egészben egyetlen funkcióra specializálódott, illetve, ha egy funkciót két különböző szerv végzett, majd az egyik erre a funkcióra tökéletesedett, s közben a másik támogatta.

Láttuk azt is, hogy a természet lépcsőfokain egymástól igen távol eső élőlényeknél is előfordulhatott, hogy ugyanazt a célt szolgáló, külső megjelenésükben látszólag igen hasonló szervek jöhettek létre, külön-külön és egymástól függetlenül. Ha azonban az ilyen szerveket megvizsgáljuk, majdnem mindig felfedezhetjük a struktúra lényeges különbségeit, ami világosan következik a természetes kiválasztásból. Másrészt a természetben általános szabály, hogy ugyanazt a célt végtelenül sokféle szerkezettel lehet elérni, és ez is a természetes kiválasztás nagyszerű elvének a következménye.

Sok esetben túlságosan is tudatlanok vagyunk, semhogy kijelenthessük, egy rész vagy egy szerv a faj boldogulása szempontjából lényegtelen, és hogy ezért szerkezeti átalakulásai nem halmozódhattak fel lassanként, a természetes kiválasztás segítségével. Sok más esetben a módosulások valószínűleg a növekedés törvényeinek közvetlen következményei, függetlenül bármiféle ezzel elérhető nyereségtől. De bátran feltételezhetjük, hogy később még az ilyen szerkezeteket is gyakran kihasználták, és új életfeltételek között tovább módosulhattak a faj javára. Azt is feltételezhetjük, hogy egyes korábban nagy fontosságú szervek gyakran tovább is fennmaradtak (mint például a vízi állatok farka a szárazföldi leszármazottaknál), bár olyan kis jelentőségűvé váltak, hogy a jelen állapotukban nem lehetnének a természetes kiválasztás következményei.

A természetes szelekció semmi olyasmit nem hozhat létre egy fajban, ami kizárólag egy másik faj javát vagy kárát szolgálja, de olyan szerveket, részeket vagy váladékokat nagyon is létre tud hozni, amelyek más fajok számára roppant hasznosak vagy elengedhetetlenek, illetve amelyek erősen károsak – ezek azonban minden esetben hasznosak kell legyenek a saját tulajdonosaik számára is. Teljesen benépesített vidéken a természetes szelekció mindig csak az ott-lakók versengése révén működik, és ennek megfelelően a létért folyó küzdelemben csupán az adott vidék mércéje szerinti sikerhez vezet. Ezért az egyik vidék élőlényei (általában a kisebbiké), gyakran meghátrálnak a másik (többnyire a nagyobb) vidék lakói elől. A nagyobb vidéken ugyanis több egyed és többféle forma él, a versengés élesebb, és így a tökéletesség mércéje magasabb. A természetes kiválasztás nem szükségképpen vezet tökéletes eredményhez, és amennyire korlátozott képességeink látni engedik, ezt sehol nem is várhatjuk el.

A természetes kiválasztás elmélete révén megérthetjük a természetrajz régi mondását, hogy „a természet nem kedveli az ugrásokat”. Ez a szabály, ha egyedül a világ ma élő lakóit vesszük szemügyre, nem egészen helytálló, ám ha figyelembe vesszük a múlt idők ismert és ismeretlen lényeit, akkor elméletünk szerint szigorúan igaz kell legyen.

Általában elismerik, hogy valamennyi élőlény két nagy törvény szerint alakult ki: a fajta egységének és a létezés feltételeinek alapján. A fajta egysége alatt a felépítés alapvető megegyezését értjük, amit az azonos osztályba tartozó élőlényeknél látunk, és ami teljesen független az életmódtól. Az én elméletem szerint a fajta egységét a leszármazás egysége magyarázza. A „létfeltételek” kifejezést, amelyet a neves Cuvier oly sokszor hangoztatott, szintén teljes egészében magában foglalja a természetes kiválasztás. A természetes kiválasztás ugyanis úgy működik, hogy az élőlény változó részeit annak élő és élettelen életfeltételeihez idomítja a jelenben, vagy megtette ezt a múltban. Az alkalmazkodást számos esetben segíti a részek fokozott használata vagy nemhasználata, valamint az életfeltételek közvetlen hatása, és minden esetben érvényesek rá a növekedés és a változás törvényei. Ezért valójában az életfeltételek törvénye a magasabb rendű, mert a korábbi változások és alkalmazkodások öröklése révén a fajta egységének törvényét is magában foglalja.