Minthogy a tavakat és a folyórendszereket szárazföldek gátja választja el egymástól, azt gondolhatnánk, hogy az édesvízi élőlények egy-egy vidéken belül nem terjednek el széles körben. És mivel számukra a tenger látszólag még ennél is nehezebben leküzdhető akadályt jelent, azt is hihetnénk, hogy ezek a lények nem jutottak el távoli vidékekre. Valójában épp fordított a helyzet. Nemcsak hogy számos, különböző osztályokba tartozó édesvízi fajnak van hatalmas elterjedési területe, hanem az egymással rokon fajok kerültek túlsúlyba az egész világon. Amikor első ízben gyűjtöttem Brazília édesvizeiben, jól emlékszem, mennyire meglepődtem azon, hogy a vízi rovarok, csigák és a többi állat mennyire hasonlít a nagy-britanniaiakhoz, miközben a környező szárazföld élőlényei teljesen eltérőek voltak.
Az édesvízi lények nagy elterjedési körét, úgy gondolom, a legtöbb esetben azzal magyarázhatjuk, hogy a maguk területén – számukra ez rendkívül hasznos dolog – alkalmazkodtak az egyik tóból a másikba, illetve az egyik vízfolyásból a másikba való gyakori, rövid ideig tartó vándorlásokhoz. A nagyfokú elterjedésre való hajlam pedig e képesség majdnem szükségszerű következménye. Most csak néhány példát említhetünk meg. Ezek közül is a legnehezebb a halak esete. Korábban azt hitték, sohasem találhatók meg ugyanazok az édesvízi fajok két egymástól távol eső kontinensen. Dr. Günther azonban nemrégen kimutatta, hogy a Galaxias attenuatus Tasmániában, Új-Zélandon, a Falkland-szigeteken, és a dél-amerikai szárazföldön egyaránt honos. Bámulatos esetről van szó, ami valószínűleg valamilyen antarktiszi középpontból, egy korábbi meleg időszak idején történt elterjedésre utal. Ez mégis kevésbé meglepő, mint az, hogy ugyanennek a nemzetségnek egyes fajai valami ismeretlen módon a nyílt óceán nagy térségeit is átszelik. Van például egy faja, amely közös Új-Zélandon és az Auckland-szigeteken, noha ezeket körülbelül 230 mérföld választja el. Gyakori, hogy ugyanazon a kontinensen belül az édesvízi halak messzire terjednek el, bár igen szeszélyesen. Lehet, hogy két szomszédos folyórendszerben egyes fajok azonosak, mások meg teljesen különbözők.
Valószínű, hogy a halak gyakran az imént alkalminak nevezett módokon kerülnek át más helyekre. A ma élő halakkal például nemritkán megesik, hogy távoli pontokon ejti le őket a forgószél. Azt is tudjuk, hogy az ikrák a vízből való kivételük után még sokáig életképesek maradnak. A halak elterjedése azonban főleg a földfelszín korábbi időszakokban végbement szintváltozásainak tulajdonítható, aminek következtében a folyók egymásba ömlöttek. Arra is van példa, hogy az ilyesmi áradáskor is megtörténik, mindenféle szintváltozás nélkül. Az, hogy az egybefüggő hegyláncok két oldalán élő halak között a legtöbbször nagy különbség látható, ugyanerre mutat, mert az ilyesfajta hegységek már hosszú idők óta akadályozzák a két oldal folyórendszereinek összeköttetését. Egyes édesvízi halak igen régi formákhoz tartoznak. Az ilyen esetekben bőven elegendő idő állhatott rendelkezésre a szükséges földrajzi változásokhoz; ennek megfelelően volt idő és mód jelentős vándorlásokra is. Dr. Günther számos megfontolás után újabban arra a következtetésre jutott, hogy a halaknál sokáig maradnak fenn ugyanazok a formák. Nagy gondossággal lassan rá lehet szoktatni a tengeri halakat arra, hogy édesvízben éljenek, és Valenciennes szerint alig van a halaknak olyan csoportja, amelynek a tagjai kizárólag az édesvízben élnének. Ennek megfelelően egy édesvízi csoporthoz tartozó tengeri hal a tengerpartok mentén messze elvándorolhat, majd ott valószínűleg minden nagyobb nehézség nélkül alkalmazkodhat egy távoli föld édesvizeihez.
Egyes édesvízi puhatestűek igen nagy elterjedési körrel rendelkeznek, és az egész világon túlnyomó többségben egymással rokonságban lévő fajokat találunk. Ezek elméletünk szerint egyetlen szülői faj utódai, és egyazon helyről kellett elszármazzanak. Az ilyen fokú elterjedés először nagyon zavarba hozott, mivel nem valószínű, hogy a petéket a madarak szállítanák, és ráadásul a peték, akárcsak a felnőtt egyedek, a tengervízben azonnal elpusztulnak. Azt sem tudtam megérteni, hogyan terjedhettek el olyan gyorsan egyes behurcolt fajok bizonyos vidékeken. De két tény, amelyeket magam figyeltem meg (és nem vitás, hogy később még többet is felfedeznek), némi fényt vethet az ügyre.
Két esetben is láttam, hogy amikor kacsák hirtelen a felszínre bukkannak egy olyan tóból, amelyet békalencse borít, az apró növények a hátukra tapadnak. Az is megtörtént velem, hogy amikor az egyik akváriumból a másikba vittem át békalencsét, véletlenül édesvízi csigákat is áttelepítettem. Egy másik tényező azonban talán még ennél is hatásosabb. Egy kacsalábat beakasztottam egy akváriumba, ahol éppen sok édesvízi kagylópete volt kikelőben. Azt láttam, hogy frissen kikelt, egészen parányi kagylók serege mászott rá a lábra, és olyan keményen rátapadt, hogy le se lehetett rázni – holott valamivel idősebb korukban maguktól is leestek volna. Ezek az éppen csak kikelt puhatestűek a kacsa lábán, párás levegőben tizenkét-húsz órán át is életben maradtak. Ennyi idő alatt egy kacsa vagy egy gém hat-hétszáz mérföldet is repülhet, és ha a szél a tenger felett egy óceáni szigetre vagy más távoli pontra sodorja, ott biztosan egy kis tavacskán vagy patakon fog leszállni. Sir Charles Lyell mondja nekem, hogy fogtak egy olyan csíkbogarat (Dytiscus), amelyre egy Ancylus (sapkacsiga; a tapadócsigához hasonló édesvízi csiga) volt szilárdan rátapadva. Az ugyanebbe a családba tartozó másfajta vízibogár, egy Colymbetes (szintén csíkbogár-féle) meg egyszer rárepült a „Beagle”-re, amikor negyvenöt mérföldre voltunk a legközelebbi szárazföldtől. Ki tudja, kedvező széllel mennyivel messzebb sodródhatott volna.
A növényekre vonatkozóan jól ismert, hogy sok édesvízi vagy akár mocsári faj is milyen hatalmas elterjedési területtel rendelkezik, mind az egyes kontinenseken belül, mind pedig egészen a legtávolabbi óceáni szigetekig bezárólag. Alphonse de Candolle szerint ezt legfeltűnőbben a szárazföldi növényeknek azok a csoportjai szemléltetik, amelyekben kevés vízinövényt találunk. Utóbbiaknak ugyanis úgyszólván már magából a tényből következően is nagy az elterjedési köre. Azt hiszem, ezt az elterjedés kedvező feltételei magyarázzák. Már korábban is említettem, hogy néha bizonyos mennyiségű föld tapad a madarak lábához vagy csőréhez. Ha a tavak iszapos partjait látogató gázlómadarak hirtelen megriadnak, igen valószínű, hogy saras lesz a lábuk. Ennek a rendnek a madarai bármely másiknál többet vándorolnak, néha a nyílt óceán legkopárabb és legtávolabbi szigetein is megtalálni őket. Nem valószínű, hogy leereszkednének a tenger felszínére, úgyhogy a sarat a tengervíz nem mossa le a lábukról. Amikor partot érnek, bizonyára nyomban a természetes, édesvízi tartózkodási helyükre repülnek. Kétlem, hogy a botanikusok tudnák, a tavi iszap mennyire tele van magokkal. Több apró kísérletet végeztem, de most csak a legmeglepőbb esetet mondom el. Februárban egy kis tó partján három különböző helyről három evőkanálnyi iszapot mertem ki a víz alól. Amikor ez kiszáradt, az iszap csupán 6 3/4 unciát nyomott. Az iszapot dolgozószobámban fél esztendeig tartottam letakarva. A kisarjadt növényeket aztán szép sorjában kihúzgáltam és megszámoltam. Sokfélék voltak, és összesen 537 volt belőlük, pedig az egész ragacsos iszap elfért egy bögrében! E tények figyelembevételével, azt hiszem, az volna a meglepő, ha a vízimadarak nem juttatnák el az édesvízi növények magvait a távoli, még benépesítetlen tavakba és vízfolyásokba. Ugyanez a tényező egyes kisebb víziállatok petéi és tojásai esetében is szerepet kaphatott.
Lehet, hogy más, ismeretlen hatások is szóhoz juthattak. Már említettem, hogy az édesvízi halak bizonyos magokat megesznek, igaz, másokat, miután lenyelték, kiöklendenek. Még a kicsiny halak is be tudják kapni a közepes méretű magvakat, például a sárga tavirózsa vagy a békaszőlő (Potamogeton) magvait. A gémek és más madarak sok évszázad óta naponta megteszik, hogy halakat falnak fel, majd elrepülnek és más vizekhez vonulnak, vagy pedig keresztülfújja őket a szél a tengeren. Azt pedig láttuk, hogy a magvak a csírázási képességüket megőrzik még akkor is, ha jó néhány órával később a köpetben vagy a széklettel kiürülnek. Amikor megláttam, milyen nagyok a Nelumbumnak, ennek a szép vízililiomnak a magjai, és visszaemlékeztem de Candolle megjegyzésére, amely ennek a növénynek a nagy elterjedésére vonatkozott, akkor azt gondoltam, ennek a szétszóródását nem lehet majd megmagyarázni. Audubon azonban azt állítja, hogy a „nagy déli vízililiom” (Dr. Hooker szerint: valószínűleg a Nelumbium luteum, sárga lótusz*) magvát egy gém gyomrában találta meg. Ez a madárfaj bizonyára gyakran repül tömött gyomorral a távoli tavakhoz, ahol a jó hallakoma után (legalábbis az analógiák alapján ezt gondolom) csíraképes állapotban ki is köpheti a magokat.
Amikor az elterjedésnek erre a számos különféle módjára gondolunk, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy amikor egy tó vagy egy patak létrejön (például egy óceánból éppen kiemelkedő szigeten), akkor először teljesen lakatlan lesz, és egyetlenegy magnak vagy petének is jó esélye van az életben maradásra. Ugyan a tó lakói, bármennyire kis számú különböző fajhoz tartozzanak is, mindig küzdeni fognak egymással a létért, ez a küzdelem mégis valószínűleg kevésbé lesz éles közöttük, mint a szárazföldi fajok között, mert még egy rendesen benépesített tóban is kicsi a fajok száma az azonos kiterjedésű szárazfölön élőkéhez képest. Ezért az idegen területek vizeiből származó betolakodóknak jobb esélyük van új helyek elfoglalására, mint a szárazföldi gyarmatosító fajoknak.
Azt se feledjük, hogy sok édesvízi élőlény igen alacsony helyen található a természet lépcsőfokain, és jó okkal hisszük, hogy az ilyen lények lassabban módosulnak, mint a magasabbrendűek, ez pedig több időt ad a vízi fajoknak a vándorlásra. Azt is vegyük figyelembe, hogy korábban számos édesvízi forma valószínűleg hatalmas, összefüggő területeken élt, majd utána a köztes vidékeken kihalt. De úgy tűnik, az édesvízi növények és az alacsonyabb-rendű állatok széles elterjedtsége (akár azonos, akár enyhén módosult formában) főleg attól függ, hogy magvaikat és petéiket az állatok hordják szét. Különösen fontosak e tekintetben a vízi madarak, amelyek messzire tudnak repülni, és számukra természetes, hogy az egyik vízfelületről a másikra vándoroljanak.
Ezzel elérkeztünk a három ténycsoport közül az utolsóhoz, amelyeket azért választottam ki, mert az elterjedés szempontjából ezeket a legnehezebb magyarázni, ha azt a nézetet valljuk, hogy egy faj egyedei mindig egyetlenegy helyről rajzottak szét, illetve, hogy még a lehető legtávolabb élő rokon fajok is ugyanarról a területről származnak, amely egykori őseik szülőhelye. Már megadtam az okát, miért nem hiszem, hogy a szárazföldek a ma létező fajok életideje alatt oly mértékben kiterjedtek volna, hogy a sok óceáni szigetet ezen a módon népesítették volna be jelenlegi szárazföldi lakóik. Lehet, hogy az elképzelés számos problémát megold, de nem áll összhangban a szigetek keletkezésére vonatkozó tényekkel. Az alábbi megjegyzésekben nem szorítkozom majd csupán az elterjedésre, hanem egyéb olyan kérdéseket is figyelembe veszek, amelyek kapcsolatban vannak a külön teremtés, illetve a módosulással való leszármazás elméleteinek igazságával.
Az óceáni szigeteken élő különféle fajok száma, az azonos nagyságú kontinentális területekkel összehasonlítva, csekély. Alphonse de Candolle is elismeri ezt a növényekre, Wollaston pedig a rovarokra nézve. Új-Zélandon például, ahol hatalmas hegyek és nagyon különböző élőhelyek találhatók, és az egész sziget 780 mérföld hosszú, még a közeli Auckland, Campbell és Chatham szigetekkel együtt is csak 960-féle virágos növény él. Ha ezt a szerény számot összehasonlítjuk a Délnyugat-Ausztrália vagy a Jóreménység foka hasonló kiterjedésű területein nyüzsgő fajok számával, akkor belátjuk, hogy valami – a fizikai körülményektől eltérő – ok felel ezért a hatalmas különbségért. Még a teljesen egyhangú Cambridge megyében is 847 különböző növényt találunk, Anglesea parányi szigetén pedig 764-et. Igaz, ezekben a számokban néhány páfrány és néhány nem őshonos növény is benne foglaltatik, és az összehasonlítás más tekintetben sem egészen helytálló. Ugyanakkor bizonyítékaink vannak arra, hogy a kopár Ascension szigeten kevesebb, mint fél tucat őshonos virágos növény él, noha mostanában számos fajt meghonosítottak ott, akárcsak Új-Zélandon, vagy bármelyik óceáni szigeten. Szent Ilona szigetén a meghonosított növény- és állatfajok (mint jó okkal hisszük) majdnem vagy egészen kipusztították az őshonosakat. Aki a fajok külön teremtésének tanát fogadja el, azt is el kell fogadnia, hogy az óceáni szigetekre nem teremtettek elegendő számú jól alkalmazkodott növényt és állatot, hiszen az ember szándéktalanul is sokkal teljesebben és tökéletesebben benépesítette ezeket, mint a természet maga.
Habár az óceáni szigeteken kevés faj él, gyakran igen nagy rajtuk az endemikus (a világon másutt nem található) fajok aránya. Ha például összehasonlítjuk Madeira endemikus szárazföldi csigáinak vagy a Galápagos-szigetcsoport endemikus madarainak számát azzal, amit az egyes kontinenseken találunk, aztán összehasonlítjuk a szigetek területét a kontinensekével, akkor láthatjuk, hogy ez csakugyan igaz. Ezt elméleti alapon is várhattuk volna, mert (ahogy már elmagyaráztam) azok a fajok, amelyek alkalomszerűen, ritka időközönként eljutnak valamilyen új, izolált vidékre, rendkívül hajlamosak lesznek a módosulásra, és gyakran a módosult utódok egész csoportjait hozzák létre. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy mivel egy ilyen szigeten az adott osztály valamennyi tagja endemikus, ezért a többi osztály, vagy az ugyanabba az osztályba tartozó többi csoport is szükségképpen endemikus kell legyen. A különbségek, úgy látszik, részben abból adódnak, hogy a nem módosult fajok egyetlen tömegben érkeztek, és ezért az egymás közötti viszonyaik nem sokban sérültek; másrészt pedig abból, hogy az anyaországból gyakran újra érkeznek nem módosult bevándorlók, amelyek kereszteződnek a szigeten lévő formákkal. Ne feledjük, hogy az ilyen kereszteződésekből származó utódok bizonyára sokat nyernek az életerő tekintetében, úgyhogy még egy alkalmi kereszteződés is nagyobb hatású lehet, mint azt gondolnánk.
Hadd szolgáljak a fenti megjegyzésekhez néhány példával. A Galápagos-szigeteken 26-féle szárazföldi madár van, ezekből 21 (vagy lehet, hogy 23) endemikus. A 11 tengeri madárból azonban csak 2 endemikus. Nyilvánvaló, hogy a tengeri madarak sokkal könnyebben és gyakrabban érkezhetnek a szigetekre, mint a szárazföldiek. Bermudán viszont, amely körülbelül ugyanolyan messze van Észak-Amerikától, mint a Galápagos-szigetek Dél-Amerikától, és amelynek igen sajátos a talaja, egyetlen endemikus szárazföldi madarat sem találunk. J. M. Jones kiváló tanulmányából pedig tudjuk Bermudáról, hogy a szigetet sokféle észak-amerikai madár látogatja alkalmilag, sőt elég gyakran. E. V. Harcourt úr arról értesít, hogy minden egyes évben sok európai és afrikai madár sodródik Madeirára; ezen a szigeten 99 madárfaj él, de ebből csak egy van, amely endemikus, és az is igen hasonlít egy európai formára. Erre a szigetre és a Kanári-szigetekre együttesen is csupán három-négy endemikus faj szorítkozik. Arról van tehát szó, hogy Bermuda és Madeira szigetét a szomszédos kontinensek népesítették be, olyan madarakkal, amelyek már régóta együtt éltek és régóta egymással küzdöttek, ezért kölcsönösen alkalmazkodtak egymáshoz. Amikor áttelepedtek az új hazájukba, mindegyikük megtartotta a maga helyét és a maga szokásait, vagyis nemigen voltak hajlamosak a módosulásra. Ha volt is valamelyes változási hajlam, ennek gátat szabott az anyaországból gyakorta érkező, módosulatlan bevándorlókkal történő kereszteződés. Madeirán ugyanakkor hihetetlen számú endemikus szárazföldi csiga van, de ezek egyike sem tengerparti. Nem tudjuk ugyan, hogyan terjednek a tengeri csigák, viszont belátható, hogy ezeknek a petéi vagy lárvái tengeri hínárhoz, uszadékfához vagy gázlómadarak lábához tapadva könnyebben átjutnak a négyszáz mérföldnyi nyílt tengeren, mint a szárazföldi csigákéi. A Madeirát lakó rovarok különféle rendjei lényegében ehhez hasonló eseteket mutatnak.
Az óceáni szigeteken néha hiányzik az állatok egy-egy egész osztálya, és ezek helyét más osztályok foglalják el. Az emlősök helyét a Galápagos-szigeteken például hüllők, Új-Zélandon pedig óriási szárnyatlan madarak foglalják el, vagy legalábbis ez nemrégen még így volt. Noha Új-Zélandról itt mint óceáni szigetről beszélek, bizonyos mértékig kétséges, hogy egyáltalán az-e. Túl nagy; Ausztráliától nem választja el igazán mély tenger; egész geográfiai jellegéből és hegyláncainak irányából W. B. Clarke tiszteletes szerint az következik, hogy Új-Kaledóniával együtt Ausztrália tartozékának kell tekinteni.
A növényekre vonatkozóan Dr. Hooker kimutatta, hogy a Galápagos-szigeteken az egyes rendek egymáshoz viszonyított előfordulási aránya egészen eltér attól, amit másutt tapasztalunk. Mindezeket a számbeli eltéréseket, valamint az egész állat- és növénycsoportok hiányát általában a szigetek eltérő fizikai feltételeinek tulajdonítják, de ez a magyarázat eléggé kétséges. A bevándorlás nehézségei, úgy látszik, ugyanolyan fontosak voltak, mint a helyi körülmények.
Számos említésre méltó kisebb adatot lehetne még felsorolni az óceáni szigetek lakóival kapcsolatban. Például néhány olyan szigeten, ahol egyetlen emlős sem él, némelyik őshonos növénynek mégis kampós magvai vannak – márpedig aligha van annál egyértelműbb kapcsolat, mint hogy a horgok vagy kampók rendesen arra szolgálnak, hogy a magvak a négylábúak szőrébe vagy gyapjába akadva tovaszállíthatók legyenek. De egy kampós mag másféle módon is odakerülhet egy szigetre; ha a növény ezután módosul, endemikus faj lesz belőle, amely mégis megőrzi kampóit. Ezek haszontalan függeléket képeznek, akárcsak a számos szigetlakó bogár egybeforrt szárnyfedői alatt megtalálható összezsugorodott szárnyak. Gyakran vannak a szigeteken olyan fák vagy cserjék, amelyek osztályába másutt kizárólag lágyszárú növények tartoznak. A fáknak, mint Alphonse de Candolle kimutatta, rendszerint korlátolt az elterjedési körük, nem tudni, mi okból. Ezért aztán a fák nemigen jutnak el a távoli óceáni szigetekre. Egy lágyszárú növény azonban, amelynek a szárazföldön semmi esélye sem lett volna a jól fejlett fákkal versenyezni, valamelyik szigeten megtelepedve esetleg mégis előnyhöz juthat más lágyszárúakhoz képest azzal, ha egyre magasabbra nő, és túlszárnyalja a többieket. Ebben az esetben a természetes kiválasztás meg fogja növelni az illető növény magasságát, bármelyik rendhez tartozzék is, és így előbb bokorrá, majd fává alakítja.
Ami az állatok egész rendjeinek hiányát illeti, Bory St. Vincent már régebben megjegyezte, hogy kétéltűek (vagyis békák, varangyok, gőték és hasonlók) sohasem találhatók meg az óceáni szigeteken. Vettem magamnak a fáradságot, hogy meggyőződjem ennek az állításnak az igazságáról, és valóban helytállónak találtam, kivéve Új-Zélandot, Új-Kaledóniát, az Andamán-szigeteket, talán a Salamon-szigeteket és a Seychelle-szigeteket. De azt már említettem, hogy kétséges, vajon Új-Zéland és Új-Kaledónia az óceáni szigetek közé tartozik-e valóban; ez méginkább kétséges az Andamán és Salamon szigetcsoportok, vagy a Seychelle-szigetek esetében. Hogy annyi óceáni szigeten teljesen hiányoznak a békák, a varangyok és a gőték, az nem írható a fizikai körülmények számlájára; sőt, valójában inkább úgy tűnik, a szigetek tökéletesen alkalmas helyek lennének ezeknek az állatoknak. A békákat ugyanis behurcolták már Madeirára, az Azori-szigetekre és Mauritiusra, ahol annyira elszaporodtak, hogy az már zavaró. Ám mivel ezek az állatok és petéik (amennyire tudni, egyetlen indiai faj kivételével) a tengervízben nyomban elpusztulnak, ezért a nyílt tengeren való átjutás nagy nehézséget jelent számukra. Ebből megérthetjük, miért nem élnek békák a nyílt óceánban fekvő szigeteken. Hogy a külön teremtés elmélete alapján miért ne élnének, azt igen nehéz volna megmagyarázni.
Egy másik, ehhez hasonló példával szolgálnak az emlősök. Gondosan áttanulmányoztam a legrégibb útleírásokat, és egyetlen megbízható adatot sem találtam arra, hogy (a bennszülöttek háziállatait kivéve) akár egyetlen szárazföldi emlősállat is élne valamelyik olyan szigeten, amely legalább 300 mérföldre van valamelyik kontinenstől vagy egy nagy, kontinentális szigettől. Sok, ennél lényegesen közelebbi sziget is teljesen üres. Leginkább a Falkland-szigetek jelentenek kivételt, ahol egy farkasszerű róka él. Ez a szigetcsoport azonban nem tekinthető óceáninak, mert egy szárazfölddel összekapcsolt zátonyon terül el, a parttól 280 mérföldnyire. Ezenkívül nyugati partjaira korábban nagy sziklákat hordtak a jéghegyek, és ezek hozhattak rókákat is, ahogy a sarkvidéki területeken ma is gyakran megesik. De azt mégsem mondhatjuk, hogy a kisebb szigetek ne tarthatnának el legalább kisebb emlősöket, mivel a világ számos részén találunk ilyeneket még az egészen aprócska szigeteken is, ha azok egy kontinenshez közel fekszenek. Ráadásul alig van olyan sziget, ahol az ember által behurcolt kis négylábúak meg ne honosodtak és jócskán el ne szaporodtak volna. A teremtés szokásos elképzelése alapján nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna elegendő idő az emlősök létrehozására. Számos vulkáni sziget ugyanis roppant régi eredetű, mint azt az elszenvedett nagymérvű lepusztulásuk és harmadkori rétegeik is bizonyítják. A többi osztályba tartozó endemikus fajok létrehozására elég idő volt; és jól tudjuk, hogy a kontinenseken az új emlősfajok gyorsabb tempóban jönnek létre és tűnnek el, mint az alacsonyabbrendűek. Noha az óceáni szigeteken nem találni szárazföldi emlősöket, repülő emlős mégis majdnem minden szigeten van. Új-Zélandon két olyan denevérfajt is találni, amely sehol máshol nincs a világon. A Norfolk-szigeteknek, a Viti szigetnek, a Bonin-szigeteknek, a Karolina- és Mariana szigeteknek és a Mauritius szigetnek is mind megvannak a maguk sajátos denevérei. Azt kérdezhetjük: vajon az a feltételezett teremtő erő miért éppen denevéreket hozott létre a távoli szigeteken, és miért nem másfajta emlősöket? Az én nézetemet követve ez a kérdés könnyen megválaszolható: azért, mert egyetlen szárazföldi emlős sem jut át a széles tengeren, de a denevérek át tudnak repülni. Láttak vándorló denevéreket nappal, messze kint az Atlanti-óceánon. Két észak-amerikai faj alkalmilag vagy rendszeresen ellátogat Bermudára, amely 600 mérföldre van a szárazföldtől. Tomes úrtól tudom, aki kifejezetten ezt az állatcsaládot tanulmányozta, hogy számos denevérfajnak hatalmas az elterjedési területe, és a kontinenseken kívül a távoli szigeteken is megtalálhatók. Így csupán azt kell feltételezzük, hogy az ilyen vándorló fajok új hazájukban az új helyzetnek megfelelő módosulásokon mentek keresztül, és máris megértjük az óceáni szigetek endemikus denevéreit, és a szárazföldi emlősök hiányát.
Egy másik érdekes kapcsolat is létezik, mégpedig a szigeteket egymástól és a legközelebbi szárazföldtől elválasztó tenger mélysége és a szigeteken lakó emlősök egymással való rokonsági foka között. Windsor Earl erre vonatkozóan több meglepő megfigyelést tett, amelyeket azóta jelentősen továbbfejlesztettek Wallace-nak a Maláj-szigetcsoportra vonatkozó remek kutatásai. E szigetcsoportot Celebesz közelében mély tengerszoros választja ketté, amelynek átellenes oldalain két nagyon eltérő emlős fauna található. A szigetek mindkét oldalon egy-egy viszonylag sekély, tenger alatti padon fekszenek. Az azonos oldalon lévő szigeteket ugyanazok a négylábúak lakják, illetve egymással közeli rokonságban állók. Még nem volt időm ezt a kérdést a világ valamennyi sarkán megvizsgálni, de ameddig jutottam, ott ez a kapcsolat mindig fennáll. Britanniát például sekély csatorna választja el Európától, és az emlősök mindkét oldalon azonosak. Ugyanígy van az Ausztrália partjaihoz közeli összes szigeten is. A Nyugat-indiai szigetek azonban egy mélyen lesüllyedt tengerfenéken emelkednek, amely csaknem 1000 öl* mélységű, és bár ezeken a szigeteken is amerikai fajokat találunk, maguk a fajok, sőt nemzetségeik is egészen mások. Mivel az, hogy egy állat milyen mértékben módosul, részben az eltelt idő függvénye, és mivel azok a szigetek, amelyeket a szárazföldtől csak sekély csatornák választanak el, egymással nemrég sokkal inkább álltak összeköttetésben, mint azok, melyeket mély csatornák szeparálnak, ezért könnyen megérthetjük, hogyan lehetséges, hogy összefüggés áll fenn a kétféle emlős faunát elválasztó tenger mélysége és a rokonsági fokozat között – olyan kapcsolat ez is, ami a független teremtési események segítségével egyáltalán nem magyarázható meg.
Az óceáni szigetek lakóira vonatkozó előző észrevételek (vagyis a fajok csekély száma, ezen belül az endemikus formák magas aránya; az, hogy csak bizonyos csoportok tagjai módosulnak, az adott osztály más csoportjai nem; hogy egyes rendek, mint a kétéltűek vagy a szárazföldi emlősök, teljesen hiányoznak, de a denevérek jelen vannak; hogy egyes növényi rendek különös arányokat mutatnak; hogy a lágyszárú növények fákká alakulnak stb.) véleményem szerint jobban összhangban állnak az alkalmi szállítóeszközök működésére vonatkozó feltevéssel, mint azzal, hogy valaha minden óceáni sziget kapcsolatban állt a legközelebbi szárazfölddel. Az utóbbi felfogásnak megfelelően ugyanis a különféle osztályok tagjai valószínűleg sokkal egyformább módon vándoroltak volna, és mivel a fajok egy tömegben érkeztek volna, egymás közti viszonyaik nemigen zavarodtak volna össze; így aztán vagy egyáltalán nem módosultak volna, vagy pedig mindannyian egyformán.
Nem tagadom, igen nehéz megérteni, hogy a távolabbi szigetek lakói miként jutottak el a mai hazájukba, akár megőrizték ott az eredeti formájukat, akár később módosultak. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy valószínűleg léteztek más, megállóhelyként szolgáló szigetek is, amelyeknek ma nyomát sem látjuk. Elmondok egy bonyolult esetet. Minden óceáni szigeten, még a legkisebben és a legtávolabbin is laknak szárazföldi csigák, általában endemikus fajok, néha azonban olyanok, amelyek másutt is megtalálhatók. Erre vonatkozóan Dr. A. A. Gould meglepő adatokat közölt a Csendes-óceán szigeteivel kapcsolatban. Ismeretes, hogy a szárazföldi csigákat megöli a tengervíz; petéik is, legalábbis amelyekkel én próbálkoztam, elmerülnek és elpusztulnak. Kell azonban legyen valami még ismeretlen, de alkalmanként mégis hatékony módja a szállításuknak. Talán az éppen kikelt ivadékok néha a földön pihenő madarak lábaira tapadnak, és így kerülnek tovább? Az is eszembe jutott, hogy a földi csigák, amikor téli álmukat alusszák és a héjuk bejáratát hártya zárja el, vajon nem hajózhatnak-e keresztül egyes nem túl széles tengerszorosokon az uszadékfák réseiben? Megállapítottam, hogy több angliai faj ebben az állapotban hét napon át sértetlenül kiállta a tengervizet. Egy Helix pomatiat, amely e kezelés után ismét téli álomba merült, ezt követően húsz napra tettem tengervízbe, és ezt is teljesen kiheverte. Ennyi idő alatt egy átlagos sebességű tengeri áramlat a csigát 660 mérföldnyire vihette volna. Mivel ennek a Helixnek vastag, mésztartalmú zárófedele van, ezért azt eltávolítottam. Amikor kialakult egy új, hártyaszerű fedél, tizennégy napra újra tengervízbe tettem az állatot. Ebből is magához tért és tovamászott. Aucapitaine báró azóta sok ehhez hasonló kísérletet végzett. Tíz különböző fajhoz tartozó száz szárazföldi csigát két hétre kitett a tengerbe egy lyukas dobozban. A száz csigából huszonhét túlélte a megpróbáltatást. A zárófedél jelenléte, úgy tűnik, fontos elem volt, mert a tizenkét Cyclostoma elegansból (barázdált ajtóscsiga; ennek van zárófedele), tizenegy élte túl a kísérletet. Látván, hogy a Helix pomatia (éti csiga) milyen jól ellenállt a sós víznek, feltűnő, hogy Aucapitaine négy másik Helix fajhoz tartozó ötvennégy példányának egyike sem maradt meg. Egyáltalán nem valószínű ugyanakkor, hogy a szárazföldi csigákat gyakran szállították volna így; a madarak lába sokkal alkalmasabb eszköz lehetett.
A mi szempontunkból a legmeglepőbb és legfontosabb jelenség a szigetlakó fajok és a hozzájuk legközelebb eső szárazföldek fajai közötti rokonság, amely úgy áll fent, hogy közben maguk a fajok eltérőek. Számos példát említhetünk. A Galápagos-szigetek, amelyek az Egyenlítő alatt fekszenek, Dél-Amerika partjaitól 500 és 600 mérföld közötti távolságra helyezkednek el. E szigeteken majdnem az összes szárazföldi és vízi lény az amerikai földrész eltéveszthetetlen bélyegeit hordja magán. Huszonhat szárazföldi madár lakik a szigeteken, ebből huszonegy vagy talán huszonhárom külön fajnak számít, és általában azt mondanák, hogy ezeket itt teremtették. Csakhogy minden egyes vonásukban megnyilvánul az amerikai fajokkal való közeli rokonság: szokásaikban, mozgásukban, sőt a hangjukban is. Ugyanez a helyzet a többi állattal és a növények nagy részével, mint Dr. Hooker a szigetcsoport flórájáról szóló kitűnő művében megmutatta. Az a természetkutató, aki ezeknek a kontinenstől sokszáz mérföldre lévő vulkanikus szigeteknek a lakóit vizsgálja, úgy érzi, amerikai földön áll. Miért van ez? Hogyan lehet, hogy azok a fajok, amelyekről felteszik, hogy a Galápagos-szigeteken, nem pedig másutt teremtették őket, nyilvánvaló módon magukon viselik az Amerikában teremtett fajokkal való rokonságot? Semmi sincs az életfeltételeikben, a szigetek földrajzi karakterében, az éghajlatban, vagy az élőlények egyes osztályainak egymás közti arányaiban, ami nagyon hasonlítana a dél-amerikai part megfelelő viszonyaira. Valójában inkább tekintélyes különbségek vannak. Igen nagyfokú viszont a hasonlóság a Galápagos-szigetek és a Zöld-foki szigetek között, ami a talaj vulkanikus jellegét, az éghajlatot, és a szigetek méretét illeti. Mégis micsoda teljes és tökéletes eltérés van a lakóik között! A Zöld-foki szigetek lakói az afrikaiakra hasonlítanak, pontosan ugyanúgy, ahogy a galápagosiak az amerikaiakra. Az efféle tényekre a független teremtés elmélete alapján semmiféle magyarázatot nem lehet adni. A most kifejtett nézetek alapján azonban nyilvánvaló, hogy a Galápagos-szigetek valószínűleg Amerikából, a Zöld-foki szigetek pedig Afrikából kaptak bevándorlókat, akár alkalmi szállítóeszközök révén, akár (amit én nem hiszek) azért, mert egy korábban összefüggő szárazföld részei voltak. A bevándorlók ugyan hajlamosak voltak a módosulásra, de az öröklés elve mindig elárulja az eredeti szülőföldjüket.
Számos ehhez hasonló példát lehetne még említeni. Valójában csaknem egyetemes szabályként érvényes az, hogy a szigetek endemikus fajai mindig a legközelebbi kontinens vagy legközelebbi nagy sziget fajainak rokonai. Csak néhány kivétel van ez alól, és azok is többnyire megmagyarázhatók. Így például, noha a Kerguélen-föld közelebb van Afrikához, mint Amerikához, a növények amerikai fajok rokonai, méghozzá, mint Dr. Hooker beszámolójából tudjuk, igen közeliek. Ha azonban elképzeljük, hogy a szigetet főleg az uralkodó áramlatok sodorta jéghegyek által hozott magok népesítették be, eltűnik a rendellenesség. Új-Zéland endemikus növényei révén ugyan sokkal közelebbi kapcsolatban van Ausztráliával, amely a legközelebbi szárazföld, mint bármi mással (és éppen ezt vártuk), de ugyanakkor szembetűnő kapcsolat fűzi Dél-Amerikához is, amely ugyan a második legközelebbi kontinens, de olyan hihetetlenül távol esik, hogy ez mégis komoly rendellenességet jelent. A gond azonban részben eltűnik, ha azt a nézetet tesszük magunkévá, hogy Új-Zélandot, Dél-Amerikát és a többi déli földet bizonyos részben egy hozzájuk képest majdnem középen elhelyezkedő, bár még így is távoli pontról népesítették be: mégpedig az antarktiszi szigetekről éspedig akkor, amikor ezeket a melegebb harmadkori időkben, vagyis a legutóbbi jégkorszak kezdete előtt növényzet borította. Az a gyenge, de (mint Dr. Hooker biztosított róla, nagyon is valóságos) rokonság, amely Ausztrália délnyugati sarkának növényzete és a Jóreménység foka között fennáll, már sokkal keményebb dió. Ez a rokonság azonban csak a növényekre terjed ki, és nem kétséges, hogy egy napon ez is magyarázatot fog nyerni.
Ugyanazok a törvények, amelyek a szigetek és a legközelebbi szárazföldek lakói között fennálló rokonságot határozzák meg, néha egyetlen szigetcsoport határain belül is megmutatkoznak, kicsiben, ám annál érdekesebben. Például a Galápagos-szigetek mindegyikén számos önálló faj él, és ez önmagában is csodálatos tény. Ezek a fajok azonban egymással sokkal közelebbi rokonságban állnak, mint az amerikai kontinens vagy a világ bármely más szegletének lakóival. Éppen ez az, amit várhatunk, hiszen az egymáshoz ilyen közelien elhelyezkedő szigetek az eredeti forráson kívül szinte szükségszerűen egymástól is kapnak bevándorlókat. De az hogyan lehetséges, hogy a számos bevándorló, ha csak kicsit is, de mégis különböző módokon változott meg ezeken az egymás látótávolságában lévő szigeteken, amelyeknek azonos a földrajzi jellege, egyforma magasak, ugyanaz az éghajlatuk stb.? Ez sokáig nagy problémának tűnt a számomra, ám az legfőképpen abból a mélyen gyökerező tévedésből fakad, hogy az egyes vidékek fizikai adottságait tekintik a legfontosabbaknak. Nem vitás viszont, hogy a többi faj természete (amelyekkel meg kell küzdeni) a siker legalább ugyanilyen fontos, sőt általában még fontosabb eleme. Ha most a Galápagos-szigeteken élő fajok közül azokat vesszük szemügyre, amelyek a világ más részein is megtalálhatók, azt látjuk, hogy ezek az egyes szigeteken jelentősen különböznek egymástól. Ha a szigetek alkalmi szállítási eszközök révén népesedtek be, akkor ez az eltérés valójában várható is. Egy növénypéldány egyik magja az egyik szigetre került, egy másik példány másik magja meg a másikra – akkor is, ha eredetileg mindegyikük ugyanabból a közös forrásból indult útjára. Ennélfogva, amikor annak idején egy bevándorló először telepedett meg az egyik szigeten, vagy amikor ezt követően onnan egy másikra átkerült, akkor nem vitás, hogy a különböző szigeteken más-más körülmények közé érkezett, mert az organizmusok eltérő csoportjaival kellett megküzdenie. Egy adott növény például azzal találkozhat, hogy a számára legalkalmasabb talajt az egyes szigeteken más-más fajok foglalják el. Ennek megfelelően némileg különböző ellenségek támadásaival kell szembenéznie. Ha a faj ezután változáson megy keresztül, a természetes kiválasztás az egyes szigeteken valószínűleg más-más változatokat fog támogatni. Bizonyos fajok azonban, miközben így elterjednek, az egész szigetcsoport területén is megőrizhetik változatlan jellegüket, mint ahogy látjuk, hogy vannak fajok, amelyek minden változás nélkül képesek elterjedni egy egész kontinensen.
A Galápagos-szigetek esetében (és kisebb mértékben másutt is) az igazán meglepő dolog mégis az, hogy miután az egyes szigeteken kialakultak az új fajok, ezek nem terjedtek át gyorsan a többi szigetre is. Igen ám, de ezeket a szigeteket, amelyek egymástól látótávolságra vannak, mély tengerszorosok választják el, amelyek a legtöbb esetben szélesebbek a La Manche csatornánál, ezért nincs okunk feltételezni, hogy a szigetek korábban valaha is összefüggtek volna egymással. A szigetek között a tengeráramlatok gyorsak és sodrók, a viharok pedig rendkívül ritkák. Végül is tehát a szigetek sokkal nagyobb mértékben el vannak szigetelve egymástól, mint azt a térkép alapján látjuk. Mégis van néhány faj, amely mindegyik szigeten megvan. Van köztük olyan, amely a világon másutt is megtalálható, és olyan is, amelyik e szigetekre korlátozódik. Mai eloszlásukból arra következtethetünk, hogy az egyik szigetről terjedtek át a másikra. De azt hiszem, gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük: a közeli rokon fajok, ha szabadon közlekedhetnek, be is hatolnak egymás területére. Kétségtelen, hogy ha egy faj előnyhöz jut egy másikkal szemben, akkor igen rövid idő alatt részben vagy egészben kiszoríthatja azt; de ha mindkettő egyformán jól illeszkedik a maga helyére, akkor valószínűleg mindkettő csaknem korlátlan ideig meg is őrizheti területét. Mivel jól ismerjük azt a tényt, hogy számos faj, amely az ember segítségével honosodott meg, bámulatos gyorsasággal terjedt el igen nagy területeken, ezért levonhatjuk azt a következtetést, hogy a legtöbb faj, ha tudna, hasonló módon elterjedne. De ne feledjük: az új vidékeken meghonosított fajok általában nem az őshonosak közeli rokonai, hanem azoktól igen különböző formák – mint de Candolle kimutatta, az esetek jelentős részében teljesen más nemzetségek tagjai. A Galápagos-szigeteken még a legtöbb madárfaj is szigetről szigetre különbözik, holott a madarak képesek átrepülni az egyik szigetről a másikra. A csúfolódó rigónak például három közeli rokon faja él e területen, és mindegyik kizárólag a maga szigetére korlátozódik. Ha feltesszük, hogy a Chatham szigeti csúfolódó rigó átsodródna a Károly-szigetre (amelynek szintén megvan a maga csúfolódó rigója), miért sikerülne ott elterjednie? Biztosak lehetünk benne, hogy a Károly-szigetet jól benépesítik a maga fajai, mert minden évben több tojást raknak és több fióka kel ki, mint amennyi felnevelhető. Abban is biztosak lehetünk, hogy a Károly-sziget saját, endemikus csúfolódó rigója legalább olyan jól illeszkedik a maga hazájához, mint az, ami Chatham szigetéről származott át. Sir C. Lyell és Wollaston úr ezzel kapcsolatban azt az érdekes tényt közölték velem, hogy Madeirán és a vele szomszédos Porto Santo szigetecskén számos különböző csigafaj él, amelyek egymás helyettesítő fajai. Ezek egy része sziklarepedésekben lakik, és bár minden évben nagy mennyiségű követ visznek Porto Santoról Madeirára, az utóbbi szigetet mégsem hódították meg a Porto Santo-i fajok. Ugyanakkor mindkét szigeten elterjedtek az európai csigák, amelyek bizonyára valami előnnyel rendelkeztek a bennszülött fajokkal szemben. Mindezek alapján, azt hiszem, nem kell nagyon csodálkoznunk azon, hogy a Galápagos-szigeteken lakó endemikus fajok nem terjedtek el egymás szigetein. Az a tény, hogy a helyek már foglaltak voltak, valószínűleg még egyazon kontinensen belül is fontos szerepet játszott az olyan fajok keveredésének megakadályozásában, amelyek különböző, de közel azonos fizikai adottságú helyeken laknak. Így például Ausztrália délkeleti és délnyugati csücskén közel azonosak a fizikai feltételek, és folytonos szárazföld köti össze a kettőt, mégis sok különböző emlős, madár és növény lakik a két vidéken. Bates úr szerint hasonló a helyzet a lepkékkel és más állatokkal az Amazonas hatalmas, nyitott, egybefüggő völgyeiben.
Az az elv, amely az óceáni szigetek lakóinak általános jellegét szabályozza (vagyis rokoni kapcsolat azzal a forrással, ahonnan a legkönnyebben jöhettek a bevándorlók), valamint az, hogy e lakók a későbbiekben módosulnak, az egész természetben a lehető legnagyobb mértékben érvényes. Ugyanezt látjuk minden egyes hegycsúcson, minden tóban és mocsárban. Az alpesi fajok ugyanis, kivéve azokat, amelyek csak a jégkorszak alatt terjedtek el széles körben, a környező alföldek fajaival állnak rokonságban. Ennek megfelelően Dél-Amerikában olyan alpesi kolibrik, alpesi rágcsálók, és alpesi növények találhatók, amelyek jól felismerhetően az amerikai formákhoz tartoznak. Az is világos, hogy a hegyeket lassú kiemelkedésük során a környező síkságok lakói népesítik be. Ugyanez a helyzet a tavak és a mocsarak lakóival is, hacsak valamilyen könnyű szállítási módszer lehetővé nem teszi, hogy az egész világon ugyanazok a formák terjedjenek el. Ugyanezt az elvet látjuk érvényesülni az Amerika és Európa barlangjaiban lakó legtöbb vak állat esetében is. Egy sereg hasonló adatot említhetnénk még. Azt hiszem, egyetemes igazságnak fog bizonyulni, hogy ha két – egyébként bármilyen távol eső – területen nagy számban látunk közeli rokon vagy egymást helyettesítő fajokat, akkor fogunk találni néhány teljesen azonos fajt is. És ahol számos közeli rokon faj fordul elő, ott jó néhány olyan formára bukkanunk majd, amelyet a természetkutatók egy része külön fajnak, más része pusztán változatnak tart. Ezek a kétséges formák pedig a módosulás folyamatát szemléltetik.
A vándorlási képesség és az elterjedtség kapcsolata, valamint az, hogy a világ távoli pontjain egymással közeli rokonságban álló fajok élnek, még ennél általánosabban is megnyilvánul, akár a jelent vizsgáljuk, akár régebbi korszakokat. Gould úr már igen régen említette nekem, hogy a madarak világszerte elterjedt nemzetségei olyanok, hogy bennük számos faj szintén igen nagy területen él. Nemigen kétlem, hogy ez általános érvényű szabály, még ha nehéz volna is bizonyítani. Az emlősök között világosan érvényesül a szabály a denevérek esetén, és kicsit kevésbé feltűnően, de fennáll a macska- és kutyaféléknél. Ugyanezt a szabályt észleljük a lepkék és a bogarak elterjedtségével kapcsolatban is. Így van ez a legtöbb édesvízi élőlénynél is, mert a legkülönbözőbb osztályoknak sok nemzetsége az egész világon elterjedt, és ezeknek sok faja tényleg hatalmas területen él. Arról azonban nincs szó, hogy a nagyon elterjedt nemzetségek minden egyes faja maga is nagyon elterjedt lenne, ez csak némelyekre áll. Azt sem akarom mondani, hogy az ilyen nemzetségek fajainak általában is nagy volna a területe, mert ez meg főleg attól függ, hogy mennyire haladt előre a módosulás folyamata. Például, ha ugyanannak a fajnak két változata él Amerikában és Európában, akkor ennek a fajnak igen nagy az elterjedési területe. De ha a változás folyamata kissé tovább haladna, a két változat már külön fajnak számítana, és ettől mindkettőnek jelentősen lecsökkenne a területe. Még kevésbé állítom, hogy azok a fajok, amelyek át tudnak hatolni az akadályokon, például az erős szárnyú madarak, szükségképpen széles körben terjednek el. Sohasem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ehhez nem elég az akadályokon való átjutás képessége. Arra a sokkal fontosabb képességre is szükség van, hogy egy távoli földön győzni tudjanak az idegen társakkal a létért folytatott küzdelemben. De annak a felfogásnak az alapján, amely szerint a nemzetség mindig egyetlen ős leszármazottja, még ha a világ legtávolabbi pontjaira szóródik is szét, azt kell találjuk (és véleményem szerint általában tényleg így is találjuk), hogy a nemzetségben legalább néhány faj van, amely szintén nagy területen él.
Emlékezzünk arra, hogy mindegyik osztálynak számos ősi eredetű nemzetsége van, és ilyenkor a fajoknak elegendő ideje lehetett a szétszóródásra és az ezt követő módosulásra. A geológiai bizonyítékok alapján joggal gondoljuk azt is, hogy a nagy osztályok mindegyikében lassabban változnak az alacsonyabbrendű organizmusok, mint a magasabbrendűek. Ebből következik, hogy az előbbieknek jobb esélyük van messze elterjedni és mégis megőrizni fajuk vonásait. Ez a megfigyelés, no meg az, hogy az alacsonyabb szervezettségű formák magvai, illetve petéi igen aprók, és ezáltal alkalmasabbak a távoli szállításra, együtt valószínűleg megmagyarázza azt a régen megfigyelt törvényt (amelyet nemrégen Alphonse de Candolle is hangsúlyozott a növényekkel kapcsolatban), hogy minél alacsonyabbrendű egy csoport, annál jobban elterjedt.
Az imént kifejtett kapcsolatok (hogy az alacsonyabbrendű organizmusok elterjedtebbek, mint a magasabbrendűek; hogy a széles körben elterjedt nemzetségek egyes fajai maguk is széles körben elterjedtek; hogy az alpesi, tavi és mocsári fajok általában azoknak a fajoknak a rokonai, amelyek a környező síkságon vagy száraz területen élnek; hogy a szigetek és a legközelebbi szárazföld lakói között feltűnő rokonság áll fenn; továbbá, hogy az egyes szigetcsoportok különböző szigeteinek lakói még ennél is közelebbi rokonai egymásnak) nem magyarázhatók meg a fajok külön teremtésének megszokott nézete alapján, de rögtön érthetővé válnak, ha figyelembe vesszük a legközelebbi, vagy a legkönnyebben elérhető forrásból történő bevándorlást, valamint azt, hogy a telepesek ezt követően alkalmazkodnak új hazájukhoz.
E két fejezetben azt igyekeztem kimutatni, hogy ha kellő mértékben számot vetünk azzal, milyen tudatlanok vagyunk az utóbbi időkben bizonyára előfordult éghajlatváltozások és szintingadozások pontos hatásait illetően, és hogy mennyire nem ismerjük az egyéb hatások következményeit sem (emlékezzünk vissza, milyen keveset tudunk az alkalmi szállítási eszközökről), aztán, ha szem előtt tartjuk – és ez igen fontos dolog –, hogy egy-egy faj gyakran elterjedhetett valamilyen nagyobb összefüggő területen, hogy később a köztes részeken kipusztuljon, nos, akkor nem lehetetlen elfogadni azt a feltevést, hogy egy faj minden egyede, akárhol bukkanunk is rá, mindig közös szülők leszármazottja. Erre a következtetésre, amelyre több természetbúvár külön a teremtési központok feltételezésével jutott, bennünket bizonyos általános meggondolások vezettek, ezek közül is különösen azok, amelyek a különféle akadályok fontosságát hangsúlyozták, illetve az alnemzetségek, nemzetségek és családok egymáshoz hasonló eloszlására vonatkoztak.
Ami az egyes nemzetségek különböző fajait illeti (amelyek elméletünk szerint egyetlen szülői forrásból terjedtek el): ha itt éppúgy beismerjük a tudatlanságunkat, mint az előbb, továbbá, ha nem feledjük el, hogy sok életforma igen lassan változott, és hogy ezért a vándorlására hosszú korszakok állhattak a rendelkezésre, akkor a nehézségek egyáltalán nem legyőzhetetlenek – bár még ebben az esetben is igen nagyok maradnak, éppúgy, mint amikor egyetlen faj egyedeiről beszéltünk.
Hogy az éghajlati változásoknak az elterjedésre gyakorolt hatását szemléltessem, megpróbáltam kimutatni, milyen fontos szerepet játszott a legutóbbi jégkorszak, amely még az egyenlítői vidékeket is érintette, lehetővé téve a két félteke élőlényeinek keveredését, majd ezek egy részét a hegycsúcsok zátonyain szanaszét hagyva a világon. Hogy megmutassam, milyen sokfélék lehetnek az alkalmi szállítás eszközei, viszonylag hosszasan tárgyaltam az édesvízi élőlények elterjedésének kérdését.
Ha el lehet fogadni, hogy az egyes fajok minden egyede, és ehhez hasonlóan az egy nemzetséghez tartozó valamennyi faj egy közös forrásból indult az útjára, akkor a földrajzi elterjedésre vonatkozó összes nagy tényt megmagyarázhatjuk a vándorlás elméletével, utalva a későbbi módosulásra és az új formák létrejöttére. Így aztán megérthetjük, milyen fontos szerepet játszanak a különféle szárazföldi és vízi akadályok; hogy nemcsak elválasztják az egyes zoológiai és botanikai értelemben vett tartományokat, hanem maguk hozzák létre őket. Megérthetjük az egymással rokon fajok koncentrációját az egymáshoz közeli területeken, vagy például azt, hogy Dél-Amerikában a különféle szélességi körökön a síkságok és a hegyek, az erdők, a mocsarak és a sivatagok lakói egymással és a kontinenst korábban lakó kihalt lényekkel egyaránt rejtélyes kapcsolatban állnak. Ha nem feledjük, hogy az élőlények egymás közötti kapcsolatainak van a legnagyobb jelentősége, akkor könnyen megérthető, hogy két, csaknem azonos fizikai feltételekkel rendelkező területen miért lakhatnak igen különböző életformák. Ugyanis attól függően, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy az első telepesek az egyik vagy mindkét területre eljutottak: a vándorlási lehetőségek függvényében, amelyek lehetővé tették vagy meggátolták egyes formák kisebb vagy nagyobb számban való bekerülését, továbbá annak megfelelően, hogy a benyomuló formák nyílt vagy kevésbé nyílt versengésbe kezdtek egymással és az őslakosokkal, és végül attól függően, hogy a bevándorlók lassabb vagy gyorsabb tempójú változásra voltak-e képesek – két vagy több érintett vidéken, ezek fizikai körülményeitől függetlenül, az életfeltételek korlátlan sokfélesége alakult ki, amely szinte végtelen mennyiségű hatást és ellenhatást tett lehetővé. Azt fogjuk találni, hogy az élőlények egyes csoportjai jobban, mások kevésbé módosultak; egyesek viharosan szaporodtak, mások gyér számban léteztek. A Föld minden vidékén ugyanezt látjuk.
Ugyanezen elvek alapján, mint már megpróbáltam kimutatni, megérthetjük azt is, hogy az óceáni szigeteknek miért kevés a lakója, és ezek között miért vannak nagy arányban az endemikus vagy helyi fajok, és hogy a vándorlási lehetőségek figyelembevételével hogyan lehetséges az, hogy az egyik élőlénycsoportban minden faj helyi jellegű, miközben egy másik, esetleg ugyanahhoz az osztályhoz tartozó csoportban az összes faj megegyezik a Föld szomszédos részén találhatókkal. Megérthetjük, hogy az organizmusok egész csoportjai miért hiányoznak az óceáni szigetekről, például a kétéltűek vagy a szárazföldi emlősök, míg például a legeldugottabb szigetnek is megvannak a maga sajátos repülő emlősei, vagyis denevérfajai. Megértjük, miért van bizonyos kapcsolat a többé-kevésbé módosult formában jelenlévő emlősök, valamint a szigeteket egymástól, illetve a szárazföldtől elválasztó tenger mélysége között. Világosan látjuk, miért közeli rokona egymásnak egy szigetcsoport valamennyi lakója, még ha az egyes szigeteken külön fajok élnek is – és miért áll fenn hasonló, noha kevésbé közeli rokonság a legközelebbi kontinens vagy más olyan forrás lakóival, ahonnan a bevándorlók származhattak. Megértjük, mi az oka annak, hogy ha két, egymástól egyébként bármilyen messze eső területen egymással közeli rokonságban álló vagy egymást helyettesítő fajokat találunk, akkor majdnem mindig lesznek teljesen azonos fajok is.
Ahogy a néhai Edward Forbes gyakran hangoztatta, meglepő párhuzam áll fenn az élet térbeli és időbeni törvényei között: azok a törvények, amelyek az elmúlt időkben a formák egymásutánját szabályozták, majdnem azonosak azokkal, amelyek ma a különböző területek eltéréseiért felelősek. Számos tény utal erre. Minden faj vagy fajcsoport léte folyamatos az időben. Olyan kevés kivétel van ez alól a szabály alól, hogy a kivételeket nyugodtan annak tulajdoníthatjuk: a közbenső rétegekben még nem fedeztük fel azokat a formákat, amelyek ott hiányoznak, de alatta és fölötte előfordulnak. Ugyanez a helyzet, ha térben vizsgálódunk. Nem kétséges, hogy általános szabály: az egyazon faj vagy fajcsoport által lakott terület folytonos. A nem ritka kivételek – mint megpróbáltam kimutatni – a maitól eltérő feltételek mellett vagy alkalmi szállítóeszközök igénybevételével történt vándorlásokkal, illetve a fajoknak a közbeeső területeken bekövetkezett kihalásával magyarázhatók. Mind térben, mind időben megvan a fajok fejlődésének tetőpontja. Az egyazon időben vagy egyazon területen élő fajcsoportokat gyakran számos apró közös vonás jellemzi, például az alak vagy a színezet. Ha végigtekintünk az elmúlt korszakok hosszú során, vagy a világ távoli tájain, azt tapasztaljuk, hogy egyes osztályokban a fajok kevéssé különböznek egymástól, más osztályokban pedig, vagy az illető osztály egy másik részében nagy különbségek vannak. Mind időben, mind térben haladva azt találjuk, hogy az egyes osztályok alacsonyabb szervezettségű tagjai kevésbé változnak, mint a magas szervezettségűek; igaz, mindkét esetben feltűnő kivételek is vannak e szabály alól. Elméletünk alapján érthető ez a számos tér- és időbeni kapcsolat, mert akár az egymást követő korokban megváltozott rokon életformákra gondolunk, akár azokra, amelyek a világ távoli sarkaira jutva mentek át módosuláson, mindkét esetben azonos kötelék, a közönséges leszármazás fűzi össze őket. Mindkét esetben azonosak voltak a változás törvényei, és a természetes kiválasztás mindkét esetben azonos módon halmozta fel a módosulásokat.