Ezt a fejezetet az elméletem ellen felhozott különféle kifogások megtárgyalásának szentelem, mert ennek révén világosabbá válhat egy s más, amit korábban kifejtettem. Értelmetlen volna azonban minden egyes kifogással foglalkozni, mert ezek egy része olyan szerzőktől származik, akik nem vették a fáradságot, hogy megértsék, miről van szó. Egy jeles német kutató szerint például elméletem leggyengébb pontja az, hogy én az élőlényeket nem tekintem tökéletesnek. Valójában pedig én csak azt mondtam, hogy az élőlények nem olyan tökéletesek a maguk viszonyaihoz képest, mint amennyire azok lehetnének – igazolják ezt azok az őshonos formák, amelyek átadták a helyüket idegen, benyomuló fajoknak. Még ha egy adott pillanatban tökéletesen alkalmazkodnak is környezetükhöz az élőlények, az életfeltételek megváltozásával már nem lesznek annyira tökéletesek, hacsak maguk is meg nem változnak. Azt pedig senki sem fogja vitatni, hogy minden egyes területen nagy változásokon mentek keresztül a fizikai adottságok, éppúgy, mint az ott élő fajok.

Egy bírálóm nemrégen a matematikai pontosság fitogtatásával azt hangsúlyozta, hogy a hosszú élettartam igen előnyös minden faj számára, úgyhogy aki a természetes kiválasztásban hisz, annak úgy kell felrajzolnia a törzsfát, hogy a leszármazottak mindig tovább éljenek az ősöknél. De nem tudja-e elképzelni ez a bíráló, hogy mondjuk egy kétéves növény, vagy egy alsóbbrendű állat a hideg éghajlaton is elterjedjen, ahol minden télen kipusztul? A természetes kiválasztás során nyert előnyök következtében, magvai és petéi segítségével mégis minden évben életben lehet. E. Ray Lankester tárgyalta nemrégiben ezt a kérdést, és amennyire a tárgy rendkívüli bonyolultsága engedi, arra a következtetésre jutott, hogy az élettartam általában az egyes fajoknak a szervezettség lépcsőfokain elfoglalt helyével, valamint a szaporodásra és az általános tevékenységre fordított energia mennyiségével függ össze. Ezeket a körülményeket pedig valószínűleg nagymértékben a természetes kiválasztás határozta meg.

Azt is mondták, hogy minthogy Egyiptomban egyetlen valamennyire is ismert növény vagy állat sem változott meg az elmúlt három-négyezer évben, ezért valószínű, hogy ez a helyzet a világ többi részén is. De mint azt G. H. Lewes megjegyezte, ez az okoskodás a kelleténél többet akar bizonyítani. A bebalzsamozott vagy az emlékműveken ábrázolt régi házi jószágok ugyan nagyon hasonlítanak a ma élőkre, sőt akár azonosak is lehetnek velük, de minden természetkutató elismeri, hogy az ilyen fajták egy eredeti típus módosulásaival jöttek létre. Sok, a jégkorszak kezdete óta változatlan faj jóval erősebb érvet szolgáltatott volna, mivel ezek nagy éghajlati változásoknak voltak kitéve, és nagy távolságokra vándoroltak. Egyiptomban azonban, amennyire tudjuk, az elmúlt pár ezer évben teljesen azonosak maradtak az életfeltételek. Az, hogy a jégkorszak óta kevés vagy semmi változás sem történt, némi segítséget ad azok ellen, akik a fejlődés belső, kikerülhetetlen törvényeiben hisznek, de súlytalan a természetes kiválasztásra vagy a legalkalmasabb túlélésére vonatkozó tanítással szemben, ami azt mondja, hogy ha történetesen keletkeznek előnyös variációk vagy egyéni különbségek, akkor ezek kedvező körülmények esetén megőrződnek.

Bronn, az elismert paleontológus, munkám német fordításának zárószavában felteszi a kérdést, hogy a természetes kiválasztás elvének alapján élhet-e együtt valamely változat a szülői fajával? Nos, ha a kettő egy kissé eltérő életmódhoz vagy egyéb feltételekhez alkalmazkodott, akkor élhetnek együtt, és ha eltekintünk a polimorf fajoktól, melyeknél a változatosság, úgy tűnik, sajátos jellegű, és eltekintünk a puszta időszaki változatosságoktól (mint a méret ingadozásai, az albinizmus és hasonlók), akkor azt tapasztaljuk, hogy az állandóbb jellegű változatok különböző területeken laknak – a hegyvidéken vagy a síkságon, száraz vagy nedves tájon. A szabadon kereszteződő és sokat vándorló állatok esetén pedig a változatok általában jól elhatárolható régiókhoz kötöttek.

Bronn azt is hangoztatja, hogy a fajok sohasem csupán egyetlen jegyben, hanem mindig több tekintetben is különböznek egymástól, és megkérdi, hogyan lehetséges az, hogy a szervezet számos része egyszerre változzon meg a variációképzés és természetes kiválasztás révén. Nem szükséges azonban feltételezni, hogy bármely élőlénynek is egyszerre változtak volna meg a részei. Mint már megjegyeztük, még a legfeltűnőbb átalakulások is, amelyek kiválóan adaptálódtak egy adott célra, végbemehettek egymást követő kis megváltozások révén, ami megtörténhetett először az egyik részben, aztán a másikban, és minthogy e hatások mind öröklődtek, nekünk úgy tűnik, mintha az egyes részek párhuzamosan fejlődtek volna. De a fenti kifogásra a legjobb választ azok a házi fajták nyújtják, amelyeket az ember kiválasztó ereje valamilyen különleges célnak megfelelően módosított. Nézzük csak meg a versenylovat és az igáslovat, vagy az agarat és a szelindeket. Egész vázuk és a lelki alkatuk is más, de ha átalakulásuk történetének minden egyes lépését végigkövethetnénk (és a legutolsó lépéseket valóban követhetjük is), sehol sem látnánk nagyszabású együttes változásokat: először ez, majd az a rész módosult és javult egy kicsit. Még ha csak egyetlen jellegre alkalmazta is az ember a kiválasztást (amire a kultúrnövények nyújtják a legjobb példát), kivétel nélkül azt tapasztaljuk, hogy ha ez az egyetlen rész, legyen az a virág, a gyümölcs vagy a levél, jelentősen átalakult, akkor minden egyéb rész is kisebb mértékben módosult. Ez részben a kapcsolt növekedésnek, részben pedig az úgynevezett spontán változásnak tulajdonítható.

Ennél sokkal fontosabb kifogást vetett fel Bronn, és újabban Broca is, nevezetesen, hogy sok jelleg mintha egyáltalán nem volna a tulajdonosa hasznára, és ezért nem befolyásolhatta a természetes kiválasztás. Bronn a különböző nyúl- és egérfajok fülének hosszúságát, sokféle állat fogának bonyolult zománcredőit, és sok más hasonló dolgot említ. Növényekkel kapcsolatban Nägeli tárgyalta ezt a kérdést egy nagyszerű tanulmányban. Elismeri, hogy a természetes kiválasztás jelentős eredményeket ért el, de hangsúlyozza, hogy a növények családjai egymástól főleg morfológiai jegyekben térnek el, amelyek a faj boldogulása szempontjából teljesen lényegtelennek tűnnek. Ezért aztán ő az előrehaladó fejlődés valamiféle belső hajlamában hisz. A sejteknek a szöveteken belüli elhelyezkedését és a levelek száron elfoglalt helyzetét említi, mint olyan eseteket, melyekben a természetes kiválasztás nem működhetett. Ehhez hozzátehetjük a virág részeinek számszerű eloszlását, a magkezdemények helyzetét és a mag alakját, ha annak terjedést befolyásoló szerepe nincs, és így tovább.

A fenti ellenvetés csakugyan igen komoly. Mindazonáltal először is nagyon körültekintőnek kell lennünk, ha el akarjuk dönteni, hogy egy fajnak milyen struktúrák hasznosak ma, vagy voltak hasznosak a múltban. Másodszor, mindig észben kell tartanunk, hogy ha az egyik rész megváltozik, akkor – bizonyos homályosan ismert okok következtében – a többi is ezt teszi. Ilyen ok az egyik részbe áramló több vagy kevesebb táplálék, a részek egymásra gyakorolt kölcsönös nyomása, a korábban kifejlődött részek befolyása a későbbiekre stb. – valamint ott vannak azok az okok, amelyek a rejtélyes korrelációkhoz vezetnek, és amelyeket a legcsekélyebb mértékben sem értünk. Mindezeket a hatóerőket a rövidség kedvéért „a növekedés törvényei” kifejezésben foglalhatjuk össze. Harmadszor, számításba kell vennünk a változó életfeltételek közvetlen és meghatározott befolyását, valamint az úgynevezett spontán változásokat, amelyeknél, úgy tűnik, a körülmények természete igen alárendelt szerepet játszik. A rügyváltozatok (például egy moharózsa megjelenése a közönséges rózsán, vagy a nektariné az őszibarackfán) a spontán változás jó példái. De ha arra gondolunk, hogy egy parányi csepp méreg milyen szerepet játszhat a bonyolult gubacsok keletkezésénél, akkor még ezekben az esetekben sem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a fenti változások nem a belső nedvek minőségének helyi megváltozásaiból fakadnak-e, ami a körülmények megváltozásából származhat. Minden egyes kicsi változásnak éppúgy oka kell, hogy legyen, mint a néha megjelenő feltűnőbb változatoknak, és ha ezek az ismeretlen ható okok tartósan működnek, majdnem bizonyos, hogy a faj egyedei egymáshoz hasonlóan fognak módosulni.

Valószínű, hogy munkám korábbi kiadásaiban alábecsültem a spontán változékonyságból eredő módosulások gyakoriságának és fontosságának a jelentőségét. Lehetetlen azonban ennek az oknak tulajdonítani azt a számtalan struktúrát, ami olyan jól megfelel az egyes fajok életmódjának. Éppen annyira hinnék ebben, mint abban, hogy a versenyló vagy az agár eredetét így magyarázhatnák – ez egyébként sok fejtörést okozott a régebbi természetkutatóknak, amikor még nem ismerték az ember kiválasztó tevékenységének elveit.

Érdemes a fenti megjegyzések némelyikét példákkal alátámasztani. A különféle testrészek és szervek feltételezett haszontalanságát illetően aligha szükséges rámutatni, hogy még a legmagasabb rendű és a legközismertebb állatoknál is számos olyan képződmény található meg, amelyek olyan fejlettek, hogy senki sem kétli a hasznosságukat, szerepük mégis ismeretlen, vagy csak nemrég sikerült megállapítani. Minthogy Bronn a különféle egérfajok fülének és farkának a hosszát nevezi olyan apró különbségnek, aminek nem lehet különleges haszna, hadd említsem itt meg, hogy Dr. Schöbl szerint a közönséges házi egér fülkagylójának rendkívül fejlett az ideghálózata, és így minden kétséget kizáróan tapogatószervként is szolgál, minélfogva a fül hossza aligha lehet lényegtelen. Mindjárt látni fogjuk azt is, hogy a farok pedig számos fajnál nagyon fontos kapaszkodószerv, aminek használhatósága a hosszától függ.

Ami a növényeket illeti, Nägeli tanulmányával kapcsolatban a következő megjegyzésekre szorítkozom. Mindenki elismeri, hogy például az orchideák virágai különös képződmények sokaságát mutatják fel, amelyeket még pár éve is külön funkció nélküli morfológiai különbségeknek tartottak volna. Ma azonban tudjuk, hogy a lehető legnagyobb jelentőséggel rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy az illető fajokat a rovarok megtermékenyítsék, és ezért valószínűleg természetes kiválasztással keletkeztek. Nemrég senki sem hitte volna azt sem, hogy a két- és háromalakú fajoknál a porzók és a termők különböző hossza és elrendezése valamilyen haszonnal járhat, de ma már tudjuk, hogy ez is így van.

Egyes növénycsoportokban a magkezdemények egyenes állásúak, másoknál függesztettek, néhány növénynél pedig ugyanabban a magházban az egyik ilyen, a másik olyan. Mindezek első pillantásra csak morfológiai jegynek tűnnek, minden élettani jelentőség nélkül, de Dr. Hooker arról tájékoztatott, hogy ugyanabban a magházban némely esetben csak a felső magkezdemények, máskor pedig csak az alsók termékenyülnek meg. Szerinte ez valószínűleg a pollentömlőknek a magházba való behatolási irányától függ. Ha ez így van, akkor a magkezdemények helyzetét – még ha ugyanabban a magházban az egyik egyenesen áll is, a másik pedig alácsüng – az határozza meg, hogy a megtermékenyítésre és magképződésre nézve előnyös kicsi helyzetbeli eltérések kiválasztódtak.

Számos olyan, különböző rendekbe tartozó növény van, amely rendszeresen kétfajta virágot hoz – az egyik nyitott és rendes szerkezetű, a másik zárt és fejletlen. A kétfajta virág néha csodálatosan eltérő szerkezetű, és ugyanazon a növényen néha fokozatosan mennek át egymásba. A rendes, nyitott virágok kereszteződhetnek, ami biztosítja az e folyamatból nyerhető előnyöket. A zárt, fejletlen virágok azonban szintén igen fontosak, mert nagy biztonsággal hoznak nagy tömeg magot, bámulatosan kevés virágpor felhasználása mellett. Mint már említettük, e kétféle virág felépítése nagyon különbözik. A fejletlen virág szirmai majdnem mindig csökevényesek, a virágporszemcsék átmérője csökkent. Az Ononisnál (iglice) a porzók közül öt csökevényes. Egyes ibolyaféléknél három porzó szintén ehhez hasonló állapotban van, kettőnek pedig megmaradt ugyan a rendes funkciója, de ezek is nagyon kicsinyek. Egy indiai ibolyafajta harminc zárt virágából hatnál a csészelevelek száma a szokásos ötről háromra csökkent (a faj nevét nem tudom, mert nálam sosem hozott rendes virágokat). A Malpighiaceák (Malpighicserjefélék) egy csoportjánál a zárt virágok A. de Jussieu szerint még ennél is jobban módosultak, mert a csészelevelekkel átellenben álló öt porzószál elcsökevényesedett, és egyedül a pártalevelekkel szembeni hatodik fejlődött ki. Ez a porzó nincs meg a rendes virágoknál. A zárt virágoknál a bibe is elcsenevészedett, a magházak száma pedig háromról kettőre csökkent. Bár a természetes kiválasztás képes lehetett arra, hogy megakadályozza egyes virágok kifejlődését és hogy csökkentse a virágpor mennyiségét, ha a virágok zártsága miatt abból többlet mutatkozott – mégis, a fenti átalakulások közül aligha tulajdonítható bármelyik is a természetes kiválasztás hatásának, mert ezek bizonyára a növekedési törvények következményei, beleértve azt is, hogy egyes részek már nem tudnak működni a virágpor mennyiségének csökkenése és a virág bezáródása miatt.

Annyira fontos a növekedés hatásainak felmérése, hogy kiegészítésképpen néhány másfajta esetet is megemlítek, mégpedig egy-egy adott részt vagy szervet érintő különbségeket, amelyek a növényen való elhelyezkedésük különbségeiből származnak. A spanyol gesztenyefán és bizonyos fenyőkön Schacht szerint a levelek állásszöge különbözik a vízszintes és a függőleges ágakon. A közönséges rutánál és néhány más növénynél először csak egy virág nyílik ki, rendszerint a középső vagy az utolsó. Ennek öt-öt párta- és csészelevele van, míg a növény összes többi virága négytagú. A brit Adoxánál (pézsmaboglár nemzetségnél) a legfelső virágnak általában két, kehely alakú cimpája van, és a többi szerv négyes elrendezésű. Az azt körülvevő virágoknál pedig három csészecimpa található, a többi szerv pedig öttagú. Számos fészkes- és ernyősvirágzatú növénynél (és néhány más virágnál is) a szélső virágoknak sokkal kifejlettebb a pártája, mint a középsőknek, és ez gyakran jár együtt a szaporítószervek csökevényességével. Még különösebb az, amire korábban már utaltunk, hogy a kerület és a központ kaszattermései néha igen különböznek a színükben, alakjukban és más jellemzőikben. A pórsáfrányon és néhány más fészkesvirágzatún csak a középpont terméseinek van repítő bóbitája, a Hyoserisnél pedig ugyanaz a virágfej három különböző formájú kaszattermést hoz. Egyes ernyősvirágzatúak szélső termései Tausch szerint egyenes magvúak (ortospermek), a középsők pedig üreges magvúak (coelospermek), pedig ez olyan jegy, amelyet De Candolle más fajoknál a lehető legnagyobb rendszertani jelentőségűnek tekint. Braun professzor megemlíti a füstikefélék (Fumariaceae) egyik nemzetségét, ahol a füzér alsó részén lévő virágok ovális, bordás, egymagvú kis tokokat hoznak, a füzér felső része pedig lándzsás, két maghártyájú, kétmagvú tokokat. Mindezekben az esetekben (a jól kifejlődött nyelves virágok kivételével, amelyek arra valók, hogy a rovarok figyelmét felhívják a virágokra) a természetes kiválasztás, amennyire megítélhetjük, nem játszhatott szerepet, vagy ha igen, akkor csak rendkívül alárendeltet. E különböző módosulások a részek viszonylagos helyzetéből és egymással való kölcsönhatásaikból következnek. Aligha lehet kétséges ugyanis, hogy egy növényen az összes virág és levél azonos módon alakult volna át, ha ugyanazoknak a külső és belső feltételeknek lett volna kitéve, ahogyan az bizonyos helyzetű virágok és levelek esetén valóban történt.

Számos más esetben is azt találjuk, hogy a botanikusok által rendkívül fontosnak tartott felépítési változások egy növénynek csak néhány virágát érintik, vagy pedig különböző egyedeken fordulnak elő, amelyek egymáshoz közel, azonos feltételek között élnek. Mivel e változások látszólag nem használnak a növénynek, nem hozhatta őket létre a természetes kiválasztás. Egyáltalán nem tudjuk e módosulások okát. Általában még csak egy olyan közvetlen hatásnak sem tulajdoníthatjuk őket, mint a legutóbbi példában az elfoglalt viszonylagos helyzet volt. Csupán néhány további esetet fogok felsorolni. Annyira gyakran látunk rendszertelenül nőtt négyes, ötös stb. alakzatú virágokat egyazon növényen, hogy erre nem is mondok példát, de mert ahol kevés rész van, ott ritkábbak a számbeli változások, legyen szabad megemlíteni, hogy De Candolle szerint a Papaver bracteatumnak (murvás mák) egyaránt lehet két csészéje négy pártával (és ez a közönséges eset a mákféléknél) vagy három csészéje hat pártával. Az, ahogy a sziromlevelek a bimbóban összeborulnak, a legtöbb növénytani csoportnál nagyon állandó morfológiai jegy. Asa Gray professzor azonban azt állítja, hogy a Mimulus (bohócvirág) néhány fajánál ez éppoly gyakran emlékeztet a Rhinanthideae-re  (kakascímer), mint az Antirrhinideae-ra (oroszlánszáj), ahova a nemzetség valójában tartozik^*. Auguste de Saint–Hilaire a következő eseteket említi: a Zanthoxylum (sárga-cserje) nemzetség az egymagházas Rutaceák (rutafélék) egy csoportjába tartozik, bizonyos fajoknál azonban ugyanazon a növényen, sőt ugyanazon a füzéren belül is találhatók egy- és két magházú virágok. A napvirág (Helianthemum) tokját egy- vagy háromüregűnek írták le, a H. mutabilenél „Une lame, plus moins large, s'étend entre le péricarpe et le placenta” (Egy többé-kevésbé széles lemezke helyezkedik el a maghéj és a magkezdemények tapadási helye között). A szappanvirágnál (Saponaria officinalis) Dr. Masters mind a szegélyen, mind középen megfigyelt maglécképződést. Végül pedig Saint–Hilaire a Gomphia oleaeformis (a karcsú acsák közé tartozó szitakötő) déli elterjedési határán két olyan formát talált, amelyeket először kétséget kizáróan különböző fajoknak tartott, később azonban látta, hogy mindkettő előfordul ugyanazon a bokron. Ekkor hozzátette: „Voilà donc dans un même individu des loges et un style qui se rattachent tantôt à un axe verticale et tantôt à un gynobase” (Íme, egy és ugyanazon egyednél a fészek és a bibeszál néha egy függőleges tengelyhez, néha a termőlevelek körének alapjához kapcsolódik).

Látjuk tehát, hogy a növényeknél számos morfológiai változás a természetes kiválasztástól függetlenül a növekedés törvényeinek és a részek kölcsönhatásának tulajdonítható. Nägeli tanításával összefüggésben azonban, amely szerint itt az előrehaladó fejlődés belső hajlamáról lenne szó, vajon mondhatjuk-e ezeknél az erősen eltérő változatoknál, hogy a növényeket a fejlődés egy magasabb fokába való átmenet során értük tetten? Éppen ellenkezőleg, abból a puszta tényből, hogy a kérdéses részek egyazon növényen belül nagymértékben különböznek vagy változnak, arra következtetek, hogy az efféle módosulások igen kis jelentőségűek a növények számára, bármilyen lényegesnek tartsuk is ezeket mi a saját osztályozási szempontjaink szerint. Egy haszontalan rész kifejlődéséről aligha mondható, hogy a természet lépcsőfokain feljebb emeli az organizmust, és a fentebb leírt zárt, fejletlen virágok esetén, ha egyáltalán segítségül kell hívni valami új elvet, akkor az a visszafejlődésre, nem pedig az előrehaladó fejlődésre vonatkozik. Ugyanez a helyzet az élősködő és a csökevényes állatokkal. Nem ismerjük a fenti módosulások egyébként valóban izgalmas okait, de ha ez az ismeretlen ok hosszú ideig közel egyformán működne, akkor feltehetjük, hogy az eredmény is közel azonos lenne, és a faj egyedei azonos módon változnának meg.

Mivel a fent tárgyalt tulajdonságok lényegtelenek a faj boldogulása szempontjából, a bennük fellépő kis eltéréseket a természetes kiválasztás nem halmozza fel és nem is javítgatja. Ha egy olyan képződmény, amely hosszú ideig tartó kiválasztási folyamat eredményeként jött létre, többé nincs hasznára az adott fajnak, akkor általában változékonnyá válik, ahogy azt a csökevényes szervek esetén láttuk, mert többé nem szabályozza sorsát a természetes kiválasztás ereje. De ha a szervezet sajátosságainak vagy a külső körülmények természetének köszönhetően olyan módosulások következnek be, amelyek lényegtelenek a faj boldogulása szempontjából, akkor ezek közel azonos alakban átvihetők lesznek számos leszármazottba, és gyakran át is vivődnek. Az emlősök, a madarak és a hüllők java részénél nem lehetett nagyon érdekes, hogy szőrzet, toll, vagy pikkelyzet borítja-e őket, a szőr mégis átöröklődött majdnem minden emlősre, a tollak a madarakra, a pikkelyek pedig valamennyi igazi hüllőre. A szervezet olyan vonásait (bármik is legyenek egyébként), amelyek számos rokon formánál közösek, általában nagy rendszertani jelentőségűnek tartjuk, és ennek következtében gyakran feltételezzük, hogy létfontosságúak az adott fajok szempontjából. Én azonban arra a nézetre hajlok, hogy az általunk fontosnak tartott különbségek – mint a levelek állása, a virág vagy magház osztottsága, a magkezdemények helyzete stb. – sokszor először mint ingadozó változatok jelentek meg, amelyek előbb-utóbb az élőlény és a környezet természete folytán, valamint az egyedek kereszteződései révén (nem pedig a természetes kiválasztás segítségével) állandósultak. Mivel e morfológiai jellegek nem érintik a faj sikerességét, ezért kis eltéréseiket a természetes kiválasztás nem irányíthatja és nem halmozhatja fel. Így ahhoz a furcsa eredményhez jutunk, hogy a rendszertan művelője számára a faj számára legkevésbé létfontosságú jegyek lesznek a legfontosabbak – ahogy azonban később a rendszerezést taglaló fejezetben látni fogjuk, ez egyáltalán nem is olyan paradox jelenség, mint az első látásra tűnik.

Ha nincs is megfelelő bizonyítékunk arra, hogy az élőlényeknek belső hajlamuk volna az előrehaladó fejlődésre, valami hasonló hajlam – ahogy a negyedik fejezetben megkíséreltem bemutatni – mégis következik a természetes kiválasztás folyamatos működéséből. A legjobb meghatározás ugyanis, amit valaha is a szerveződés mércéjére adtak, a részek differenciáltsági és specializálódási foka. A természetes kiválasztás pedig ennek növekedése irányában halad, mert a részeknek így lehetőségük lesz hatékonyabban végezni a funkciójukat.

Egy kiváló zoológus, St. George Mivart úr nemrég összegyűjtötte azokat a kifogásokat, amelyeket magam és mások a természetes kiválasztás Wallace és én általam hirdetett elmélete ellen tettünk, s állításait nagyon ügyesen és meggyőzően támasztotta alá. Így felsorakoztatva félelmetes csapatot alkotnak, és minthogy Mivart úrnak nem volt szándékában felsorolni a saját következtetéseivel éppenséggel ellentétben álló tényeket és megfontolásokat, ezért annak az olvasónak, aki kiegyensúlyozottan szeretné mérlegelni a bizonyítékokat, nem kevés észbeli erőfeszítésre és jó emlékezőtehetségre van szüksége. Amikor a különleges eseteket tárgyalja, Mivart nem veszi figyelembe a részek fokozott használatának és nemhasználatának következményeit, amit én mindig nagyon fontosnak tartottam, és azt hiszem, az első fejezetben minden más szerzőnél hosszabban tárgyaltam. Hasonlóképpen gyakran azt feltételezi, hogy én a természetes kiválasztástól független változást egyáltalán nem veszem figyelembe, holott az említett helyen erre vonatkozólag sokkal több, jól megalapozott tényt gyűjtöttem össze, mint ami bármely más, általam ismert munkában megtalálható. Lehet, hogy az ítéletem nem megbízható, de mégis, miután gondosan elolvastam Mivart úr könyvét, és összehasonlítottam azzal, amit ugyanazokról a dolgokról én magam mondtam, még sohasem éreztem magam ennyire meggyőződve az itt bemutatott következtetések általános igazságáról – noha egy ilyen lényeges kérdésben természetesen számos részletben követhetek el hibát.

Mivart úr valamennyi ellenvetésével foglalkoztunk, vagy foglalkozni fogunk a jelen kötetben. Az egyik új pont, amire a jelek szerint sok olvasó felfigyelt, az, hogy „a természetes kiválasztás nem adhat számot a hasznos struktúrák kezdő állapotairól”. Ez a kérdés szoros összefüggésben áll a jellegek fokozatos átalakulásának problémájával, amelyet gyakran kísér a funkció változása – hogy például az úszóhólyag tüdővé változik. Olyan ügyek ezek, amelyekről az előző fejezet két részében már beszéltünk. Mégis, ezen a helyen szeretnék külön is foglalkozni a Mivart úr által említett több példával, kiválasztva azokat, amelyek a legjellemzőbbek, lévén, hogy a helyszűke megakadályozza, hogy mindet sorra vegyem.

A zsiráf, magas testalkata, hosszan megnyúlt nyaka és mellső lábai, sajátos feje és nyelve révén egész felépítésében csodálatosan idomul a fák felső ágain való legelészéshez. Ezért táplálékot szerezhet olyan magasságokból is, ahová a vele egy területen élő többi patás állat (Ungulata) nem ér el, és ez a szárazság idején nagy előny lehet számára. A dél-amerikai Niata marha példáján láthatjuk, hogy ilyen időszakokban a felépítés kis eltérése is milyen nagy különbségeket okozhat az állatok életének megtartásában. Ezek a marhák a többiekhez hasonlóan a füvet legelik, minthogy azonban az alsó állkapcsuk előreugrik, a gyakori szárazság idején nem tudnak legelni a fák, bokrok stb. ágairól, ahová ekkor a közönséges marhák és a lovak átvonulnak. Úgyhogy, ha gazdáik nem etetik őket, a Niaták ilyenkor elpusztulnak. Mielőtt most rátérnénk Mivart úr ellenvetéseire, nem árt, ha mégegyszer elmagyarázzuk, hogyan működik a természetes kiválasztás a szokásos esetekben. Az ember számos állatát úgy módosította – anélkül, hogy a felépítés bármilyen konkrét részletére is szükségképpen odafigyelt volna –, hogy a versenyló és az agár esetében egyszerűen a leggyorsabb állatokat, a harci kakasok esetén pedig a győzteseket tartotta meg és szaporította tovább. A természetben is így van ez, a kialakulófélben lévő zsiráfnál a legmagasabbról legelni tudó egyedek maradtak meg, azok, amelyek szárazság idején, amikor az állatok az egész vidéken kóborolnak táplálék után, egy-két hüvelykkel magasabbra értek fel a többinél. Hogy egy faj egyedei a testrészeik hosszát tekintve gyakran mutatnak fel hasonló kis különbségeket, az minden természetrajzkönyvben megtalálható, ahol pontos adatokkal is szolgálnak. E kis relatív különbségek, amelyek a fejlődés és a variációképzés törvényeinek köszönhetők, a legtöbb faj esetén semmiféle haszonnal nem járnak. De ez másként volt a zsiráf kialakulásánál, figyelembe véve az állat valószínű életmódját. Azok az egyedek ugyanis, amelyeknek meghosszabbodott testrészeik voltak, általában fennmaradtak. Ezek egymás közt kereszteződtek és olyan utódokat hagytak, amelyek vagy közvetlenül e testi sajátosságaikat örökölték, vagy pedig azt a hajlamot, hogy ismét hasonló változás következzen be. Azok az egyedek pedig, amelyek e tekintetben kevésbé voltak szerencsések, elpusztultak.

Láthatjuk tehát, hogy nem szükséges elkülöníteni az egyes párokat, ahogy az ember teszi, amikor egy fajta javításán fáradozik. A természetes kiválasztás maga gondoskodik a legjobb egyedek fennmaradásáról és ezzel elkülönítéséről, megengedve nekik, hogy szabadon kereszteződjenek és a silányabb egyedeket elpusztítsák. Ha ez a folyamat – amely pontosan azonos azzal, amit az ember által végzett akaratlan kiválasztásnak neveztem – hosszan folytatódik, és a részek fokozott használatának öröklődő hatásával kombinálódik, akkor csaknem biztosra veszem, hogy egy közönséges patás állat zsiráffá alakulhat át.

E következtetéssel szemben Mivart úr két kifogást említ. Az egyik az, hogy a megnövekedett testméret nyilván nagyobb mennyiségű táplálékot igényel, és szerinte „nagyon kérdéses, hogy vajon az ebből fakadó hátrányok az ínség idején nem kerülnének-e túlsúlyba az előnyökkel szemben”. Minthogy azonban a zsiráf tényleg nagy számban él Dél-Afrikában, s minthogy ott szintén nagy számban élnek a világ legnagyobb antilopjai, amelyek magasabbak az ökörnél, miért kellene kételkednünk abban, hogy a nagyság tekintetében korábban közbülső fokozatok is létezhettek, s hogy ezeknek akkor is, éppúgy mint ma, súlyos szárazságokkal kellett megküzdeniük? Biztos, hogy a fejlődő zsiráf számára némi előnyt jelentett, ha olyan táplálékhoz is hozzá tudott jutni, amit a vidék minden más négylábúja érintetlenül hagyott. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a megnövekedett test az oroszlán kivételével majdnem minden ragadozótól védelmet jelent; őellene pedig a zsiráf hosszú nyaka (amely minél hosszabb, annál jobb) orrtoronyként szolgál, mint azt Chauncey Wright úr megjegyezte. Ezért van az, mint Sir S. Baker mondja, hogy az összes állat közül a zsiráfot a legnehezebb becserkészni. Az állat a hosszú nyakát egyébként támadó, illetve védekező fegyverként is használja, olymódon, hogy csonkszerű szarvakkal felszerelt fejét hevesen ide-oda lóbálja. Egy faj fennmaradását ritkán biztosítja egyetlen előny, a kicsiny és a nagy előnyök többnyire együttesen számítanak.

Mivart úr ezután azt kérdi (és ez a második ellenvetése): ha a természetes kiválasztásnak ilyen nagy az ereje, és a magasról való legelés ilyen előnyös dolog, akkor a zsiráfon (és kisebb mértékben a tevén, a guanakón és a Macrauchenián^*) kívül miért nem volt más patás állat, amely hosszú nyakra és magas testalkatra tett szert? Vagy miért nem tettek szert inkább valami hosszú ormányra? Dél-Afrika esetén, ahol régebben hatalmas zsiráfcsordák éltek, nem nehéz megadni a választ, és ezt legjobban egy példa segítségével tehetjük meg. Angliában minden olyan mezőn, ahol fák is vannak, látjuk, hogy az alsó ágakat a legelésző lovak vagy marhák pontosan egyforma magasságig rágják le. Mi haszna volna akkor abból a juhnak (feltéve, hogy ott juhot is tartanak), ha egy kicsit hosszabb volna a nyaka? Általában minden egyes vidéken lesz valamilyen állat, amely a többieknél magasabbról tud legelni, és majdnem bizonyos az is, hogy a természetes kiválasztás és a megnövekedett használat hatására kizárólag ennek az állatnak lehet később hosszú a nyaka. Dél-Afrikában az akáciák és az egyéb fák magasabb ágainak legeléséért zsiráf és zsiráf, nem pedig a zsiráf és a többi patás között folyik a harc.

Közvetlenül nem tudjuk megválaszolni, hogy az ugyanehhez a rendhez tartozó más állatoknak miért nem lett hosszú nyaka vagy ormánya a világ más tájain. Ugyanolyan ésszerűtlen dolog volna konkrét választ várni erre a kérdésre, mint arra, hogy az emberiség történetének valamely eseménye miért nem játszódott le az egyik országban, amikor a másikban igen. Nem ismerjük azokat a körülményeket, amelyek az egyes fajok elterjedését és népességszámát meghatározzák, és még csak nem is sejtjük, hogy milyen felépítési változás történne egy fajban egy növekedésének kedvező új vidéken. Általánosságban azonban láthatjuk, hogy különböző okok akadályozhatták a hosszú nyak vagy az ormány kifejlődését. Ahhoz, hogy a magasan lévő lombokat is mászás nélkül elérjék (amire a patások felépítése rendkívül alkalmatlan), az állatnak igencsak megnövekedett testméretűnek kell lennie. Tudjuk, hogy egyes területeken, például Dél-Amerikában amúgy is nagyon kevés négylábú állat él, holott ez buján termő vidék; Dél-Afrikában összehasonlíthatatlanul nagyobb a számuk. Nem tudjuk, ez miért van, mint ahogy azt sem, hogy a harmadkor késői szakaszai miért voltak számukra kedvezőbbek, mint a mai időszak. Bármi lehet is az ok, annyit azért látunk, hogy egyes vidékek és egyes időszakok kedvezőbbek lehetnek egy olyan nagytestű négylábú állat kifejlődéséhez, mint a zsiráf.

Ahhoz, hogy egy állat valamilyen nagymértékben fejlett és specializált struktúrára tehessen szert, szinte elengedhetetlen, hogy számos további része is módosuljon, és hogy ezek között kölcsönös illeszkedés jöjjön létre. Bár ilyenkor a test minden része kissé megváltozik, ebből még nem következik, hogy a megfelelő részek mindig éppen a kellő irányban és mértékben változnak. A háziállatokról tudjuk, hogy testrészeik különböző módokon és különböző mértékben változnak, és tudjuk azt is, hogy egyes fajok sokkal változékonyabbak másoknál. És még ha meg is jelennek a megfelelő változások, ebből nem következik, hogy a természetes szelekció működni tud rajtuk, és létrehozhat egy olyan struktúrát, ami a faj szempontjából előnyös. Például, ha egy adott vidéken élő egyedek számát főleg a ragadozók által végzett pusztítás, a külső és a belső paraziták okozta kár stb. Határozzák meg (mint ahogy ez gyakran így van), akkor a természetes kiválasztás keveset tehet, illetve nagymértékben hátráltatva lesz, ha valamely különleges szervet módosítani próbál, amely a táplálékszerzést szolgálja. Végül pedig: a természetes kiválasztás lassú folyamat, és hosszú ideig kell fennálljanak ugyanazok a kedvező feltételek ahhoz, hogy észrevehető változás menjen végbe. Hacsak nem hivatkozunk általános és homályos okokra, nem tudjuk megmagyarázni, hogy a világ más részein miért nem tettek szert a patás állatok hosszú nyakra vagy egyéb szervekre, hogy a fák magasabb ágait legelhessék.

Sok szerző tett ehhez hasonló észrevételeket. Minden ilyen esetben az előbb említetteken kívül valószínűleg számos további ok is akadályozta az adott struktúrák természetes kiválasztáson alapuló megszerzését, ami feltehetőleg valóban előnyére vált volna az adott fajnak. Az egyik szerző azt kérdezi, miért nem tett szert a strucc a repülés képességére? De néhány percnyi gondolkodás elég ahhoz, hogy rájöjjünk, micsoda hatalmas táplálékmennyiségre lenne szüksége ennek a sivatagi madárnak, hogy a hatalmas testét a levegőbe emelhesse. Az óceáni szigeteken élnek denevérek és fókák, szárazföldi emlősök azonban nem, s minthogy e denevérek közül némelyik külön fajt alkot, bizonyára régóta él jelenlegi hazájában. Sir C. Lyell felteszi a kérdést, hogy a fókák és a denevérek miért nem hoztak létre ezeken a szigeteken szárazföldi életre alkalmas formákat – és meg is adja a választ. A fókáknak legelőször is tekintélyes méretű szárazföldi ragadozókká, a denevéreknek pedig szárazföldi rovarevőkké kellett volna válniuk. Az előbbiek számára nem volna zsákmány. Az utóbbiaknak a földi rovarok szolgálnának táplálékul, csakhogy azokat nagymértékben vadásszák már a hüllők és a madarak is, amelyek az óceáni szigeteket elsőként hódítják meg, és ott nagy számban élnek. A felépítés olyan fokozatos átalakulása, ahol minden egyes lépés előnyös a változásban lévő faj számára, csak bizonyos különleges körülmények között lehetséges. Egy szárazföldi állat, amely előbb a sekély vízben, majd a patakokban és a tavakban vadászik élelem után, végül átalakulhat olyan vízi állattá, amely megél a nyílt tengeren is. A fókák azonban egy óceáni szigeten nem találnának olyan körülményeket, amelyek kedveznek a szárazföldi fajjá való fokozatos visszaalakulásuknak. A denevérek, mint már kimutattuk, valószínűleg úgy tettek szert a szárnyaikra, hogy először fáról fára siklottak a levegőben, akárcsak az úgynevezett repülő mókusok, az ellenségeik elől menekülve, vagy a leesést elkerülendő. De ha a valódi repülés képessége megjelent, az sohasem fog visszaalakulni a levegőben való siklás képességévé, legalábbis nem a fenti célukra. A denevérek szárnyai, mint sok madáré is, a nemhasználat következtében esetleg jelentősen kisebbek lehetnek, vagy akár el is tűnhetnek, ebben az esetben azonban arra volna szükség, hogy előtte szert tegyenek a kizárólag a hátsó lábak segítségével történő gyors futás képességére, hogy bizonyos madarakkal és más földön élő állatokkal versenyezhessenek. Ilyen változásokra a denevér roppant alkalmatlannak tűnik. E hozzávetőleges megjegyzéseket csupán azért tettem, hogy hangsúlyozzam: a felépítés olyan megváltozása, ahol minden lépés hasznos, igen bonyolult dolog, és semmi meglepő nincsen abban, ha egy adott esetben nem következett be átmenet.

Végül, több szerző aziránt érdeklődött, hogy miért vannak egyes állatoknak fejlettebb értelmi képességeik másoknál, holott az ilyen fejlődés mindegyikük számára hasznos lenne. Miért nem tettek szert a majmok az ember szellemi erejére? Erre többféle okot lehetne felsorolni, de mivel mind csupán sejtés, és az egymáshoz viszonyított valószínűségüket nem tudjuk lemérni, haszontalan volna ezeket megadni. Határozott válasz nem is várható, ha egyszer azt látjuk, hogy még azt az egyszerűbb kérdést sem tudja senki megoldani, hogy kétféle vadember közül miért emelkedett az egyik magasabbra a civilizáció fokán, mint a másik. Ez pedig nyilván az agy képességeinek megnövekedését tételezi fel.

Térjünk azonban vissza Mivart többi kifogásához. Egyes rovarok gyakran hasonlítanak védekezésül más tárgyakra, például zöldellő vagy hervadó falevelekre, holt gallyakra, zuzmódarabkákra, virágokra, pókokra, madarak ürülékére és más élő rovarokra – de erre később még visszatérek. Ez a hasonlóság néha egészen bámulatos, és nem szorítkozik a színekre, hanem kiterjed a formára, sőt arra a módra is, ahogyan a rovar viselkedik. Az ilyen hasonlóság remek példáit nyújtják azok a hernyók, amelyek elhalt gallyacskákként mozdulatlanul ülnek azon a bokron, amelyről táplálkoznak. Az olyan tárgyak utánzása, mint a madarak ürülékéé, ritka és kivételes. Erről Mivart úr a következőt jegyzi meg: „Minthogy Darwin elmélete szerint állandó a hajlam a korlátlan változásra, és minthogy a kis kezdődő változások mindenféle irányba mutatnak, ezért általában kioltják egymást, és kezdetben olyan bizonytalan módosulásokat hoznak létre, hogy nehéz megértenünk, ha ugyan nem lehetetlen, hogy vajon az ilyen parányi kezdemények határozatlan ingadozásaiból hogyan jöhetett létre valaha is észrevehető hasonlóság a levélhez, a bambusznádhoz vagy más dolgokhoz, hogy a természetes kiválasztás azt megragadhassa és állandósítsa.”

A felsorolt esetekben azonban e rovarok már eredeti állapotukban is rendelkezhettek valami durva és véletlenszerű hasonlatossággal valami olyan tárgyhoz, amely az általuk látogatott helyeken megtalálható volt. Ez nem valószínűtlen, ha figyelembe vesszük a környező tárgyak szinte végtelen sokaságát, és a létező rovarok forma- és színbeli sokféleségét. Minthogy kiindulásul szükség van némi durva hasonlóságra, érthető, hogy mi az oka annak, hogy a nagyobb testű és a magasabbrendű állatok (tudomásom szerint egyetlen hal-fajta kivételével) nem próbálnak meg védekezésül különleges tárgyakhoz hasonlítani, csak esetleg környezetük felszínéhez, és ahhoz is leginkább csak a színükben. Ha feltesszük, hogy egy bizonyos rovar már eredetileg is egy kissé hasonlított valami száraz gallyra vagy hervadt levélre, és hogy ezután sokféle apró változáson ment keresztül, akkor természetes, hogy minden olyan változás megőrződött, amely a rovart egy bizonyos tárgyhoz hasonlóbbá tette, és ezzel segítette a megmenekülését. A másfajta változások pedig figyelmen kívül maradtak és végül elvesztek, illetve, ha a rovar kevésbé hasonlított az utánzott tárgyhoz, megszűntek. Akkor lenne csak valódi ereje Mivart ellenvetésének, ha a fenti hasonlóságokat a természetes kiválasztástól függetlenül, pusztán az ingadozó változásokkal akarnánk magyarázni. Mivel azonban nem így áll a dolog, az ellenvetés tárgytalan.

Nem érzem a súlyát Mivart azon kifogásának sem, amelyet ő „a mimikri végső tökéletességével” kapcsolatban említ, például a Wallace által leírt botsáska (Ceroxylus laceratus) esetében, amely „kúszó jungermann mohával benőtt sétapálcához hasonlít”. Olyan nagymérvű ez a hasonlatosság, hogy egy bennszülött daják azt állította, a levélszerű kinövések valóban mohák. A rovarokra madarak és más ellenségek vadásznak, amelyeknek valószínűleg élesebb a szeme, mint a miénk; a hasonlóság minden újabb fokozata, amely segíti a rovart elkerülni az észrevételt vagy a felfedeztetést, általában megőrződik. Minél tökéletesebb a hasonlóság, annál jobb a rovarnak. Ha megvizsgáljuk azokat a különbségeket, amelyek az előbb említett botsáska-fajt is magában foglaló csoport fajai között fennállnak, akkor egyáltalán nem tűnik valószínűt lennek, hogy a rovar testfelületének szabálytalanságai megváltoztak, és hogy többé-kevésbé zöld színűek lettek, mivel minden egyes csoportban azok a jellegek változnak a legkönnyebben, amelyek a csoport különböző fajainál eltérőek, míg az általános jegyek, vagyis a fajok közös vonásai a legállandóbbak.

A grönlandi bálna a világ egyik legcsodálatosabb állata. Egyik legnagyobb különlegessége a halcsont. A halcsont a felső állkapocs mindkét oldalán egy sornyi (kb. 300 darab), szorosan egymás mellett, a száj tengelyére keresztben elhelyezkedő lemezből vagy szilából áll. A fő soron belül néhány melléksor is van. A lemezek vége és belső pereme kemény sörtévé rojtosodik, amely az egész óriási szájat beborítja, és arra szolgál, hogy a vizet áteresztve kiszűrje a parányi állatokat, amelyekkel e hatalmas állat táplálkozik. A grönlandi bálna középső és egyben leghosszabb szilája tíz, tizenkét, sőt akár tizenöt láb hosszú. A különféle cetfajok a hosszak más-más fokozatait mutatják be. Scoresby szerint az egyik fajnál a középső szila négy láb, egy másiknál három láb hosszú, egy harmadiknál tizennyolc hüvelyknyi, a Balaenoptera rostratanál pedig csak kilenc hüvelyket tesz ki. A különböző fajoknál a halcsont jellege is igen eltérő.

A halcsonttal kapcsolatban Mivart megjegyzi: „…ha már egyszer akkorára fejlődött, hogy egyáltalán hasznossá válhasson, akkor a megőrzéséhez és további növeléséhez bizonyos korlátok között elegendő egyedül a természetes kiválasztás is. De hogyan tud egy ilyen hasznos fejlődés megindulni?” Válaszként megkérdezhetjük: miért ne lehetett volna a bálnák ősének olyan felépítésű a szája, mint a réce lemezes csőre? A kacsák, a bálnákhoz hasonlóan, úgy táplálkoznak, hogy átszűrik a vizet és az iszapot; az egész családot néha Criblatoresnek, vagyis szűrögetőknek is nevezik. Remélem, senki nem fog félreérteni, hogy netán azt mondtam volna, a bálnák őseinek tényleg olyan lemezes volt a szája, mint a kacsa csőre. Csak arra akartam utalni, hogy ez nem volna hihetetlen, és hogy a grönlandi bálna hatalmas szilái az ilyen lemezkékből kialakulhattak olyan fokozatos lépésekben, amelyek hasznára voltak a tulajdonosaiknak.

A kanalasréce (Spatula clypeata) csőre még bonyolultabb és szebb szerkezet, mint a bálna szája. Az általam megvizsgált példány felső állkapcsának mindkét oldalán 188 vékony, rugalmas lamellákból álló fésűsor található, amelyek ferdén, hegyesre vannak vágva, és a száj hossztengelyére keresztben állnak. A szájpadlásból nőnek ki, és rugalmas hártya köti őket az állkapocs széléhez. A középtájon lévők a leghosszabbak, körülbelül egyharmad hüvelyknyiek, és 0,14 hüvelyknyit kilógnak a száj széle alá. Ezek tövénél kissé ferdén keresztben álló lemezek alkotta melléksor található. A struktúrák mindebben a tekintetben a bálnák szájában lévő halcsontlemezekre hasonlítanak. De a csőr közepe felé már nagyon eltérnek ettől, mert befelé nyúlnak, ahelyett, hogy egyenesen lefelé irányulnának. A kanalas réce egész feje, noha összehasonlíthatatlanul kevésbé zömök, körülbelül tizennyolcada egy közepes méretű csukabálnának (Balaenoptera rostrata), amelynél a szila csak kilenc hüvelyk hosszú. Ha a réce fejét felnagyítanánk a Balaenoptera méretére, a lemezek hat hüvelykesek lennének, ami e bálna-fajta lemezeinek kétharmada. A kanalas réce alsó állkapcsát ugyanolyan hosszú lamellák borítják, mint a felsőt, csak finomabbak. Ebben a tekintetben nagyon különbözik a bálna alsó állkapcsától, mert azon nincsenek halcsontok. Másrészt viszont ezeknek az alsó lemezeknek a vége sörtévé rojtosodik, úgyhogy ezek furcsamód megint csak emlékeztetnek a cetek halcsontjaira. A Prion nemzetségben, amely a viharmadarak családjának a tagja, a felső csőr szintén lemezekkel borított, ezek igen fejlettek, és a csőr széle alá nyúlnak; e madár csőre tehát szintén a bálna szájához hasonlít.

Ami a táplálékszűrési képességet illeti, a kanalas réce csőrének rendkívül fejlett felépítésétől (a Salvin által nekem küldött példányok és egyéb információk alapján) nagyobb ugrás nélkül eljuthatunk a Merganetta armata (fogas-csőrű réce), és bizonyos tekintetben az Aix sponsa (karolinai réce) csőrén át egészen a közönséges kacsa csőréig. Utóbbinál a lemezek sokkal durvábbak, mint a kanalas récénél, és erősen hozzánőttek a csőr oldalához. Mindkét oldalon csak kb. 50 van belőlük, és egyáltalán nem nyúlnak ki a csőr szegélye alól. Szögletes a tetejük és áttetsző, kemény szövet borítja őket, mely mintha a táplálék megőrlésére szolgálna. Az alsó csőr széleit számos finom borda keresztezi, amelyek csak egy kicsit nyúlnak előre. Habár a csőr ilymódon sokkal gyengébb szűrőkészülék, mint a kanalas récéé, a közönséges kacsa mégis, mint mindenki tudja, állandóan erre a célra használja. Mint Salvin úrtól tudom, vannak más fajok is, ahol a lemezek még annál is sokkal kevésbé fejlettek, mint a közönséges kacsánál, azt azonban nem tudom, használják-e ezeket a víz szűrögetésére.

Vegyük szemügyre ugyanennek a családnak egy másik csoportját. Az egyiptomi lúdnál (Chenalopex) a csőr nagyon hasonlít a közönséges kacsáéhoz, de a lemezekből nincs olyan sok, nem különülnek el annyira egymástól, és nem is hajlanak annyira befelé. Ez a lúd, mint E. Bartlettől tudom, mégis „úgy használja a csőrét, mint egy kacsa, amely a vizet a csőre szélén folyatja ki”. Fő tápláléka azonban fűfélékből áll, amelyeket úgy tép le, mint a közönséges lúd. Utóbbinál a felső csőr lemezei sokkal durvábbak, mint a közönséges kacsánál, és csaknem egymásba olvadnak. Körülbelül 27 van belőlük mindegyik oldalon, és felül fogszerű csapokban végződnek. A szájpadlást is kemény, kerek bütykök borítják. Az alsó csőr szélét a kacsáénál sokkal kifejezettebb, durvább és élesebb fogak fedik. A közönséges lúd nem szűrögeti a vizet, csőrét kizárólag növények tépésére vagy vágására használja, amire oly kiválóan alkalmas, hogy bármely más állatnál rövidebbre legeli a füvet. Vannak más lúdfajok is, amelyeknél, mint Bartlett úrtól hallom, a lemezek még annál is kevésbé fejlettek, mint a közönséges lúdnál.

Látjuk tehát, hogy a kacsafélék családjának egyes tagjai, amelyeknek olyan felépítésű a csőre, mint a közönséges lúdé, és kizárólag a fű legelésére alkalmas, vagy amelyeknek a csőrében kevésbé kifejlettek a lemezek, kis változásokkal átalakíthatók egy olyan fajjá, mint az egyiptomi lúd, ez viszont olyanná, mint a közönséges kacsa, és végül pedig olyasfélévé, mint a kanalas réce, amelynek a csőre már úgyszólván kizárólag a víz szűrésére való. Ez a madár ugyanis a kampós csőrvég kivételével aligha használhatná csőrének bármely részét is szilárd táplálék megragadására vagy széttépésére. Hozzátehetném, hogy a lúd csőre további apró változtatásokon keresztül olyan feltűnő fogazattal rendelkező csőrré volna alakítható, mint a Merganseré (búvárlúd, ugyanezen család egy másik tagja), amelynek a csőre valami egészen másra szolgál: arra, hogy élő halakat foghasson vele.

De térjünk vissza a bálnákhoz. A Hyperoodon bidensnek (kacsacsőrű cet) nincsenek működőképes, valódi fogai, szájpadlását azonban Lacépéde szerint kis, egyenlőtlen, kemény szaruhegyecskék teszik érdessé. Ezért aztán semmi valószínűtlen sincs abban a feltételezésben, hogy egy régebbi cetformának is hasonló szaruképződmények boríthatták a szájpadlását, csak éppen szabályosabban helyezkedtek el, és a lúd csőrén lévő bütykökhöz hasonlóan segítették az állatot a táplálék megragadásában vagy széttépésében. Ha ez így van, akkor az is aligha tagadható, hogy a szaruhegyecskék a variációképződés és természetes kiválasztás révén éppolyan jól kifejlődött lamellákká alakulhattak át, mint ami az egyiptomi lúdnak van, és hogy a száj ezzel a tárgyak megragadása mellett a víz szűrésére is alkalmassá vált; ezután e struktúrák olyan lemezekké alakulhattak, mint a házikacsáé, és így tovább, míg csak olyan jól fejlettek nem lettek, mint a kanalas récénél, és ekkor már kizárólag szűrőként működhettek. Ebből az állapotból, ahol a lemezkék hossza a Balaenoptera rostrata sziláinak kétharmada, olyan fokozatok vezetnek a grönlandi bálna hatalmas halcsontjáig, amelyek a ma élő ceteken is megfigyelhetők. Abban sincs a legcsekélyebb okunk sem kételkedni, hogy ezen a lépcsőzeten minden egyes fok ugyanúgy a hasznára lehetett egy-egy régi cetfélének, mint ahogy a kacsafélék családjának különböző tagjainál tapasztaljuk a csőr formájának fokozatait illetően – miközben e részek funkciója a fejlődés előrehaladtával lassan megváltozott. Ne felejtsük el, hogy minden egyes kacsafaj éles küzdelmet folytat a létért, és ezért minden egyes testrészének jól kell alkalmazkodnia az életfeltételekhez.

A Pleuronectidaek vagy félszegúszó-alakúak az aszimmetrikus testükről nevezetesek. A tengerfenéken fekve az egyik oldalukon pihennek – a legtöbb fajnál ez a bal oldal, de egyeseknél a jobb, és néha előfordulnak fordított helyzetű felnőtt példányok is. Az alsó oldal, amelyen a hal fekszik, első látásra a közönséges halak hasfelületéhez hasonlít: színe fehér, és sok tekintetben kevésbé fejlett, mint a felső, és még az úszók is gyakran kisebbek. A legnevezetesebb különlegességet azonban a szemek nyújtják, mivel mindkettő fölül, a fej azonos oldalán található. Egészen fiatal korban a szemek átellenben vannak, az egész test szimmetrikus, és mindkét oldalnak azonos a színe. Hamarosan azonban az alsó oldali szem lassan elkezd a fej körül átcsúszni a felső oldalihoz, eközben azonban nem megy keresztül a koponyán, mint azt korábban hitték. Nyilvánvaló, hogy ha az alsó szem nem tenné meg ezt a vándorutat, akkor nem lehetne használni, amikor a hal a szokott helyzetében az egyik oldalán nyugszik. Az alsó szemet a homokos tengerfenék könnyen meg is sérthetné. Hogy a félszegúszók az ellapult és aszimmetrikus felépítésükkel milyen remekül alkalmazkodtak az életmódjukhoz, az számos olyan fajból látható, mint a nyelvhal, a lepényhal stb., amelyek igen számosak. A módosulással elért fő nyereség, úgy tűnik, egyrészt az ellenségektől való védelem, másrészt a tengerfenéken való táplálkozás képessége. A család különféle tagjai azonban, mint Schiödte megjegyzi: „fokozatos átmenetek hosszú sorát alkotják a Hippoglossus pinguistol, amelynek az alakja nem változik meg észrevehetően azután, hogy a petéből kikel, egészen a nyelvhalakig, amelyek teljesen egyik oldalukra dőlnek”.

Mivart úr ezzel a kérdéssel is foglalkozik, és legelőször azt az észrevételt teszi, hogy a szemek helyzetének hirtelen, spontán megváltozása aligha képzelhető el – és ebben teljesen egyetértek vele. Aztán hozzáteszi: „Ha azonban fokozatos volt az átmenet, akkor egyáltalán nem világos, miként válhatna az egyed javára a szemnek a fej egyik oldalától a másikig megtett útjából egy kis részhányad. Úgy tűnik, egy ilyen kezdődő átalakulás inkább hátrányos lehet.” Mivart úr erre az ellenvetésére azonban könnyen megtalálhatta volna a választ a Malm által 1867-ben közzétett remek megfigyelések között. A félszegúszók ugyanis, fiatal és szimmetrikus korukban, amikor a szemek még a fej szemközti oldalain vannak, a test rendkívüli magassága és az oldalúszók kicsi volta miatt, na meg azért is, mert nincsen úszóhólyagjuk, nem sokáig tudnak függőleges helyzetben maradni. Mivel hamar elfáradnak, leesnek a fenékre, az egyik oldalukra. Míg ott fekszenek, Malm megfigyelése szerint az alsó szemüket felfelé csavargatják, hogy felfelé is lássanak, és ezt olyan erővel teszik, hogy a szemüket nekinyomják a szemüreg felső részének. A szemek közötti homlokrész ettől, mint világosan látható, keskenyebb lesz. Egyszer Malm megfigyelt egy fiatal halat, amelynek az alulra került szeme körülbelül hetven foknyit tudott így emelkedni és süllyedni.

Ne feledjük, hogy a koponya ebben a fiatal korban még porcos és rugalmas, és így könnyen enged az izmok nyomásának. Magasabb rendű állatoknál is ismert, hogy a koponyájuk még kora fiatalságuk után is képlékenyen átalakul, ha betegség vagy baleset miatt a bőr vagy az izmok állandóan összehúzódnak. Ha a hosszúfülű házinyúl egyik füle előre és lefelé lóg, akkor a fül súlya a koponya minden csontját arra az oldalra húzza. Egy ilyen esetet le is rajzoltam. Malm azt állítja, hogy a frissen kikelt sügérnek, lazacnak és más szimmetrikus halaknak is néha szokása az egyik oldalán pihenni a víz fenekén, és azt is megfigyelte, hogy ezek a halak szintén erőltetik az alulra került szemüket, hogy felfelé is lássanak, és a koponyájuk ennek megfelelően eléggé meggörbül. E halak azonban hamarosan megtanulnak függőlegesen maradni, ezért aztán tartós hatás nem keletkezik. Minél idősebbek lesznek azonban a félszegúszók, a testük egyre jobban elhatalmasodó lapossága miatt annál gyakrabban pihennek az egyik oldalukon, és ezért a fej alakjában és a szemek helyzetében maradandó változás következik be. Analógiásan következtetve: az öröklés elvének köszönhetően e torzulási hajlam bizonyára növekszik. Más természetkutatókkal szemben Schiödte úgy véli, hogy a félszegúszók már embrió korukban sem teljesen szimmetrikusak, és ha ez valóban így van, akkor megérthetjük, mitől van az, hogy egyes fajok fiatal korukban állandóan a bal oldalukra dőlnek és így pihennek, mások pedig a jobb oldalukra. E nézetek megerősítéseként Malm hozzáteszi, hogy a felnőtt északi forgácshal (Trachypterus arcticus tündöklőhal), amely nem tartozik a félszegúszók közé, bal oldalára dőlve pihen a fenéken és ferdén úszik a vízben; e hal fejének két oldala állítólag nem egészen egyforma. A halak nagy szakértője, Dr. Günther így fejezi be Malm cikkének ismertetését: „a szerző a félszegúszók rendellenes állapotának igen egyszerű magyarázatát adja”.

Látjuk tehát, hogy a szemnek az egyik oldalról a másikra való átvándorlásának első fokozatait, amelyeket Mivart úr károsnak tart, azon szokásnak kell tulajdonítanunk, mely mind az egyed, mind a faj számára haszonnal jár, hogy a halak, miközben a fenéken az egyik oldalukon fekszenek, megpróbálnak mindkét szemükkel felfelé nézni. A használat öröklődő hatásának tulajdoníthatjuk azt is, hogy számos laposhalnál a száj az alsó oldal felé görbül, és az állkapocs csontjai erősebbek a fej szem nélküli oldalán. Dr. Traquair feltevése szerint azért van ez, hogy könnyebben táplálkozhassanak a tengerfenékről. Másrészt pedig a test egész alsó része és az oldalúszók fejletlenebb állapotáért a nemhasználat felelős, bár Yarrel úgy véli, az oldalúszók csökkent mérete előnyös ennek a halnak, mivel „ezek működésére kisebb a hely, mint a nagyobb felső úszók számára”. Lehet, hogy ezzel magyarázható az is, hogy a lepényhal mindkét állkapcsának a fekvés szerint nézve felső részében kevesebb fog van (négy-hét), mint az alsóban (huszonöt-harminc). Abból, hogy a legtöbb hal és számos más állat hasi oldala színtelen, joggal következtethetünk arra, hogy a szín hiánya a laposhalak alsó oldalán – bármelyik legyen is ez, a jobb vagy a bal – egyszerűen a fénytől való elzártságnak köszönhető. Azt azonban már nem tételezhetjük fel, hogy a nyelvhalak felső oldalának sajátos pettyezettsége, amely annyira hasonlít a homokos tengerfenékhez, vagy pedig néhány fajnak az a képessége, hogy (mint nemrégen Pouchet kimutatta) a környező felszínhez illeszkedve változtassa a színét, vagy mondjuk a rombuszhal felső oldalának a csontos kinövései is a fény hatásának volnának köszönhetők. Ezekben az esetekben – éppúgy, mint abban, hogy a szóban forgó halaknál a test általános alakja és más sajátosságok az életmódhoz idomulnak – valószínűleg szerepe volt a természetes kiválasztásnak. Nem szabad elfelednünk, hogy, mint már hangsúlyoztam, a természetes kiválasztás erősíti a részek fokozott használatának öröklődő hatását. A helyes irányba mutató minden változás megőrződik ezen a módon, csakúgy, mint azok az egyedek, amelyek a legnagyobb mértékben örökölték az adott testrész fokozottabb használatának hatásait. Hogy egy-egy adott esetben mennyit kell a fokozott használat, és mennyit a természetes kiválasztás hatásának tulajdonítanunk, azt eldönteni lehetetlennek tűnik.

Legyen szabad még egy példát említenem olyan struktúrákra, amelyek kizárólag a használatnak vagy a szokásnak köszönhetik a létüket. Egyes amerikai majmok farkának a vége csodálatosan tökéletes fogóeszközzé alakult, és ötödik kézként szolgál. Egy olyan bírálóm, aki Mivart úrral mindenben egyetért, a következőt mondja erről: „Lehetetlen elhinni, hogy akármilyen hosszú idő alatt is előfordulhasson, hogy már a fogódzásra való első kezdeti hajlam is megóvhassa valamelyik ezzel rendelkező egyed életét, vagy bármi más módon kedvezzen neki, hogy utódokat nemzzen és neveljen.” Semmi szükség azonban arra, hogy ilyesmiben higgyünk.

Minden valószínűség szerint már egyedül a szokás is elegendő hozzá, és ilyenkor majdnem biztos, hogy van valamilyen, kicsiny vagy jelentősebb haszon is. Brehm látta, amint a cerkófmajmok (Cercopithecus) kicsinyei kezükkel az anyjuk testének alsó felébe kapaszkodnak, és ugyanakkor kis farkukat az anyjuké köré csavarják. Henslow professzor törpeegereket tartott fogságban (Mus messorius), amelyeknek nincsen fogódzásra alkalmas farkuk, gyakran megfigyelte azonban, hogy mégis rátekerték a farkukat a ketrecbe állított bokor valamelyik ágára, és így segítették magukat mászás közben. Hasonló beszámolót kaptam Dr. Günthertől, aki látott egy egeret így függeni is. Ha a törpeegér inkább a fák között élt volna, a farka valószínűleg felépítését tekintve is fogódzásra alkalmassá vált volna, ahogyan az a rend néhány más fajánál van. Hogy a kicsinyeinek előbb említett szokása ellenére a Cercopithecus (cerkóf) miért nincs ellátva ilyen képességgel, azt ismét csak nehéz lenne megmondani. Lehet azonban, hogy e majom hosszú farka egyensúlyozó szervként jobb szolgálatot tesz az állatnak a látványos ugrásai közben, mint fogószervként tenné.

A tejmirigyek az emlősök egész osztályára jellemzők, és létükhöz elengedhetetlenek. Ez azt jelenti, hogy valamilyen nagyon távoli időben kellett kialakuljanak – és ennek megfelelően semmi biztosat sem tudunk a kifejlődésük módjáról. Mivart úr erre megkérdi: „Hihető-e, hogy valaha is megmentette volna egy állati ivadék életét az, hogy véletlenül felszívott pár alig tápláló cseppet anyjának egy véletlenül éppen túltengő bőrmirigyéből? És ha ez meg is esett, mi esély volt arra, hogy egy ilyen változás megőrződjön?” Csakhogy ez a kérdés nincsen korrektül feltéve. A származástan legtöbb híve elismeri, hogy az emlősök az erszényesektől származtak, és ha ez így van, akkor a tejmirigyek először az erszényen belül fejlődtek ki. Egyes halaknál (például a Hippocampusnál vagy másnéven csikóhalnál) előfordul, hogy a peték egy ehhez hasonló költőtáskában kelnek ki, és egy darabig az ivadékok is ott nevelődnek. Egy amerikai természetkutató, Lockwood úr annak alapján, amennyit a kicsinyek fejlődéséből látott, azt tartja, hogy ezeket valami váladék táplálja, amely a költőtáska bőrmirigyeiből származik. Vajon nem lehetséges-e legalábbis, hogy az emlősök korai ősei, akik majdhogy meg sem érdemlik ezt a nevet, a kicsinyeiket hasonlóan táplálták? Ha ez bekövetkezett, hosszú távon azok az egyedek nevelhették fel a legtöbb jól táplált utódot, amelyek valami módon a legtáplálóbb folyadékot termelték, amely a tejhez hasonlított. Hátrányos helyzetbe kerültek azok, amelyek gyengébb minőségű folyadékot választottak ki. Így ezek a bőrmirigyek, amelyek a mai tejmirigyekkel homológok, további fejlődésnek indulhattak. A specializáció általános elvének megfelelően, a mirigyek az erszény területének egyes részein jobban kifejlődhettek, mint a többin, és végül emlőt alkottak, először azonban még csecs nélkül, ahogyan az emlősök sorában legalul álló kacsacsőrű emlősnél ma is látjuk. Annak az eldöntésére nem vállalkozom, hogy pontosan milyen tényezők hatására specializálódtak a bőrfelületet egyes mirigyei másokhoz képest – hogy vajon ez a nemhasználat, a növekedés kiegyensúlyozása, vagy a természetes kiválasztás eredménye volt-e.

A tejmirigyek kialakulása semmiféle haszonnal nem járt volna, és ezért nem mehetett volna végbe a természetes kiválasztás révén, ha az ivadékok a váladékot nem tudták volna elfogyasztani. De nem nehezebb megérteni azt, hogy a fiatal emlősállatok hogyan tanulták meg ösztönösen szívni az emlőt, mint azt, hogy a még ki nem kelt kiscsirkék hogyan tanulták meg az e célra különösen alkalmassá vált csőrükkel ütögetve felnyitni a tojást, vagy hogy pár órával a kikelésük után hogyan csipegethetik már a táplálékot. Mindegyik esetben az a valószínű megoldás, hogy a szokásra először gyakorlás révén tettek szert, egy későbbi életkorban, és azután ez öröklődött át fiatalabb korba az utódokba. Azt mondják azonban, hogy a kis kenguru nem szopik, hanem csak csüng anyja emlőjén, aki maga lövelli a tejet a csupán félig kifejlett, magatehetetlen utód szájába. Erről Mivart úr ezt jegyzi meg: „Ha nem állna rendelkezésre valamilyen különleges berendezés, a kis állat elkerülhetetlenül megfulladna, mert a tej bejutna a légcsövébe. Ilyen különleges berendezés azonban csakugyan létezik. A gége annyira megnyúlt, hogy felér az orrjárat hátsó végéig, és ezáltal szabad bejáratot biztosít a levegőnek a tüdőkbe, miközben a tej veszélytelenül folyik le a gége két oldalán, és éri el a mögötte lévő nyelőcsövet.” Mivart úr ezután megkérdi, hogyan távolíthatta el a természetes kiválasztás ezt a „teljesen ártatlan és ártalmatlan sajátosságot” a felnőtt kengurunál (és a többi emlősnél, feltéve, hogy azok az erszényesektől származnak)? Válaszként arra lehet utalni, hogy a hangadás, amely sok állat számára biztosan nagy jelentőségű, aligha lehetne teljes erejű addig, amíg a gégefő benyúlik az orrjáratokba. Flower professzor azt mondta nekem, hogy e szerkezet súlyosan akadályozná azt is, hogy az állat szilárd táplálékot nyeljen.

Most röviden az állatvilág alsóbb régiói felé fordulunk. Az Echinodermaták (tüskésbőrűek; tengeri csillagok, tengeri sünök és hasonlók) a pedicelláriáknak vagy fogócskáknak nevezett különleges szervekkel vannak felszerelve, amelyek kifejlett állapotukban egy háromágú fogóból (vagyis három fűrészes karocskából) állnak. Ezek szépen egymásba illenek, és egy izmokkal mozgatható rugalmas nyél tetején ülnek. Ezek a fogók bármely tárgyat jól meg tudnak ragadni. Alexander Agassiz látott egy tengeri sünt, amint ürülékének darabjait fogóról fogóra gyorsan továbbította egy adott irányban, hogy a héja ne legyen piszkos. Nem vitás, hogy a különböző szennyeződések eltávolításán kívül e fogók többféle célt is szolgálnak; ezek egyike nyilvánvalóan a védekezés.

Ezekről a szervekről Mivart úr, mint már annyiszor, ezt jegyzi meg: „vajon mi lenne a haszna az ilyen szervek első durva kezdeményeinek, és hogyan menthetnék meg akár egyetlen tengeri sün életét is?” Majd hozzáteszi: „Még a fogóképesség hirtelen kifejlődése se lett volna hasznos a szabadon mozgatható kocsány nélkül, és az utóbbi se a karocskák nélkül, és semmilyen meghatározatlan irányú kis változás nem tudhatta ezeket a bonyolultan összefüggő szerkezeteket egyszerre létrehozni. Aki ezt tagadja, úgy tűnik, egy megdöbbentő paradoxont állít.” Bármilyen paradoxnak is tűnik azonban Mivart úr számára, egyes tengeri csillagoknak nagyon is vannak olyan háromágú fogóik, amelyek mozdulatlanul rögzítve vannak az alapjukhoz, de képesek összezáródni. És ennek értelme is van akkor, ha ezek a szervek, legalábbis részben, védekező eszközül szolgálnak. Agassiz úr, akinek hálával tartozom a kérdéssel kapcsolatos sok információért, arról tájékoztatott, hogy vannak olyan tengeri csillagok, amelyeknél a fogó három karjából az egyik a másik kettő támasztékává zsugorodott össze. Megint más nemzetségeknél a harmadik kar teljesen eltűnik. A tengeri sünök héján Perrier úr szerint kétféle fogócska van: az egyik az éti sünök (Echinea), a másik a szívsünök (Spatangea) fogócskájára hasonlít. Az ilyen dolgok mindig nagyon érdekesek, mert azt mutatják, hogyan történhet látszólag hirtelen átmenet egy szerv valamely részének elcsökevényesedése révén.

Az egyes fokozatokat illetően, amelyeken keresztül ezek a különös szervek kifejlődtek, Agassiz úr a saját maga és Müller kutatásai alapján arra következtet, hogy a fogókat mind a tengeri csillagoknál, mind pedig a tengeri sünöknél módosult tüskéknek kell tekinteni. Ezt nemcsak az egyedek fejlődésmódja, hanem a különböző fajok és nemzetségek fejlődési fokozatainak hosszú és teljes sora is alátámasztja, az egyszerű kidudorodásoktól a közönséges tüskékig és a háromágú fogókig. A fokozatok még arra a módra is kiterjednek, ahogy a tüskék és a meszes támasztékokkal rendelkező pedicelláriák a héjhoz illeszkednek. A tengeri csillagok egyes nemzetségeinél megtalálhatók „még azok a kapcsolatok is, amelyek annak megmutatásához szükségesek, hogy a pedicelláriák csupán módosult, elágazó tüskék”. Vannak például rögzített tüskék, három, egymástól egyenlő távolságban lévő, fűrészes, mozgékony ággal, amelyek a tőhöz közel ízesülnek, és magasabban, ugyanezen a tüskén, három mozgatható ág is van. Ha az utóbbiak egy tüske csúcsából erednek, akkor durva háromágú fogót alkotnak, és ugyanez látható a háromágú alsó tüskén is. Félreismerhetetlen a pedicelláriák karjai és a tüske mozgatható ágai közötti hasonlóság. Általában azt tartják, hogy a szokásos tüskék védelmül szolgálnak, és ha ez így van, akkor nincs okunk kételkedni abban, hogy a fűrészes és mozgatható ágakkal ellátott tüskék is ugyanazért vannak, és hogy ezt a célt valóban még jobban elérhetik, ha egymással érintkezve, fogókészülék módjára működhetnek. Így aztán minden egyes fokozat hasznos lehet, a szokásos rögzített tüskétől egészen a rögzített pedicelláriáig.

A tengeri csillagok bizonyos nemzetségeiben ezek a szervek ahelyett, hogy rögzítettek lennének, vagy valami mozdulatlan alap hordozná őket, egy izmos és hajlékony, de rövid szár tetején ülnek. Ilyenkor a védelem mellett feltehetően más funkciót is ellátnak. A tengeri sünöknél jól követhetők azok a lépések, amelyek során a merev tüske ízesülni kezd a héjhoz, és így mozgathatóvá válik. Bárcsak több helyem volna, hogy részletesebben beszámolhassak agassiz úrnak a pedicelláriák fejlődésére vonatkozó érdekes megfigyeléseiről. Mint ő hozzáfűzi, az összes lehetséges fokozat megtalálható a tengeri csillagok fogói és a kígyókarú csillagok (Ophiuroidea) kampói között – ezek a tüskésbőrűek egy másik csoportját alkotják; hasonló a helyzet a tengeri sünök fogói és az ugyancsak a szóban forgó osztályba tartozó tengeri ugorkák (Holothuriae) horgonyai között is.

Egyes összetett, telepes állatok vagy másnéven zoophyták (Polyzoa, mohaállatok^*) az aviculáriumoknak nevezett különleges szervekkel vannak ellátva. Ezek felépítése roppant különböző az egyes fajoknál. A legfejlettebb formájukban meglepően hasonlítanak egy kicsinyített keselyűfejre és csőrre, amely egy nyakon helyezkedik el és mozgatható. Egy általam is megvizsgált fajnál az ugyanazon az ágon lévő számos aviculárium gyakran együttesen előre-hátra mozgott, körülbelül 90 fokos szögben, öt másodpercen keresztül, és mozgásuk az egész többsejtű telepet megremegtette. Ha az állkapcsokat egy tűvel megérintjük, olyan erővel ragadják meg, hogy az egész ágat megrázhatjuk vele.

Mivart úr főként amiatt a feltételezett nehézség miatt említi meg ezt az esetet, amit abban lát, hogy a zoophyták aviculáriumai és a tüskésbőrűek pedicelláriái vagy fogócskái, amelyeket ő „lényegében hasonlóknak” tekint, az állatvilág ilyen rendkívül távoli osztályaiban vajon kifejlődhettek-e természetes kiválasztással. Csakhogy én nem látok felépítési hasonlóságot a háromágú fogók és az aviculáriumok között. Utóbbiak jobban hasonlítanak a rákfélék ollóihoz vagy csíptetőihez, és Mivart úr ezt az utóbbi hasonlóságot, vagy a madár fejéhez való hasonlítást éppúgy jogosan említhette volna meg a problémák között. Dr. Smitt, Dr. Nitsche és Busk úr, akik az e csoportot alaposan tanulmányozták, úgy vélik, hogy az aviculáriumok az ún. zooidákkal és ezeknek a zoophytát alkotó tokjaival homológok, valahogy úgy, hogy a tok mozgatható alsó ajka felel meg az aviculárium alsó, mozgatható állkapcsának. Busk úr azonban nem tud a zooid és az aviculárium között ma fennálló fokozatokról. Lehetetlen ezért elképzelni, hogy miféle hasznos fokozatokon keresztül alakulhatott át az egyik a másikká; ebből azonban semmi esetre sem következik, hogy ilyen fokozatok nem is léteztek.

Mivel tehát a rákfélék ollója bizonyos fokig a zoophyták aviculáriumaira hasonlít, lévén, hogy mindkettő csipeszként működik, ezért érdemes rámutatni, hogy az előbbinél még ma is megvan a jól használható fokozatok egész sora. Az első és legegyszerűbb állapotnál egy láb utolsó szelvénye az utolsó előtti szelvény szögletes szegélyéhez vagy oldalához csukódik, és így megragadhat egyes tárgyakat, miközben ez a láb továbbra is helyváltoztatásra szolgál. A következő stádium az, amikor az utolsó előtti széles szelvény egyik sarka kissé megnagyobbodik, és néha szabálytalan fogak vannak rajta, az utolsó szelvény pedig ezekhez záródik. E kiugrásnak és az utolsó szelvény méretének növekedésével, valamint alakjának változásával tökéletesednek az ollók, míg olyan hatékony szerszámot nem kapunk, mint a homár ollója. Mindezek a fokozatok ténylegesen is végigkövethetők.

Az aviculáriumok mellett a zoophyták egy másik, vibraculum nevű furcsa szervvel is rendelkeznek. Ezek általában mozgásra képes, könnyen ingerelhető, hosszú ostorokból állnak. Egy általam vizsgált fajnál a vibraculumok enyhén hajlottak voltak, és külső szélükön fogazottak. Ugyanazon a zoophyta-telepen belül gyakran együttesen mozogtak, úgyhogy hosszú evezőként működve gyorsan keresztülhajtottak egy ágat a mikroszkópom tárgylemezén. Ha egy ágat helyeztem a telep felületére, a vibraculumok összegabalyodtak, és nagy erőfeszítéssel igyekeztek kiszabadulni. Feltételezik, hogy a vibraculumok védekezésre valók, és mint Busk úr megjegyzi, láthatjuk, amint „lassan és gondosan végigsöprik a telep felszínét, eltávolítva mindent, ami ártalmas lehet a telep kényes lakóinak, amikor tapogatóikat kinyújtják”. Az aviculáriumok, akárcsak a vibraculumok, valószínűleg védekezésre szolgálnak, de megfogják és megölik a kisebb állatokat is, amelyeket a feltételezés szerint ezután az áramlatok sodornak a telep állatainak csápjai számára elérhető közelségbe. Vannak fajok, amelyek mindkét említett különleges szervvel rendelkeznek, és vannak, amelyek csak az egyikkel vagy csak a másikkal.

Nehéz két egymástól külsőre jobban különböző tárgyat elképzelni, mint egy ostorszerű vibraculumot és egy madárfejhez hasonlító aviculáriumot, ezek azonban majdnem biztosan homológok egymással, és ugyanabból a közös forrásból fejlődtek ki, nevezetesen egy zooidából és annak tokjából. Így megérthetjük, hogy ezek a szervek, mint Busk úr tájékoztatott, egyes esetekben egymásba alakulhatnak. Például több Lepralia faj aviculáriumainál a mozgatható alsó állkapocs annyira meghosszabbodott és annyira ostorszerű, hogy csupán a felső vagy rögzített állkapocs mutatja meg, hogy mi is valójában. A vibraculumok közvetlenül a tokocskák fedeleiből fejlődhettek ki, anélkül, hogy keresztülmentek volna az aviculárium állapoton, még valószínűbb azonban, hogy érintették azt, mert az átalakulás korai szakaszaiban a zooidát magában rejtő tok többi része aligha tűnhetett el egyszerre. Sok esetben a vibraculumoknak bemélyedő talapzatuk van, amely valószínűleg a rögzített csőrnek felel meg, bár egyes fajoknál ez az alap teljesen hiányzik. A vibraculumok kifejlődésének ez a felfogása, ha helyesnek bizonyul, igen érdekes lehet, mert ha elképzeljük azt, hogy az aviculáriumokkal rendelkező fajok mind eltűnnének, akkor még a legélénkebb képzelettel sem gondolná senki, hogy a vibraculumok eredetileg egy másik szerv részeiként léteztek, amely egy madár fejéhez, valami szabálytalan dobozhoz vagy csuklyához hasonlított. Érdekes látni, hogy két ennyire különböző szervnek közös eredete lehet, és minthogy a tok mozgatható fedele a benne élő zooid védelmére szolgál, nem nehéz elhinnünk, hogy mindazok a fokozatok, amelyek során a fedél előbb az aviculárium alsó csőrévé vagy állkapcsává, majd később egy megnyúlt ostorrá alakult, ugyanígy a védelmet szolgálhatták, csak más módon és más körülmények között.

A növények világából Mivart úr mindössze két példát említ, nevezetesen az orchideák virágának felépítését és a kúszónövények mozgását. Az előbbit illetően azt mondja: „Eredetük magyarázata egyáltalán nem kielégítő, mert nem alkalmas azoknak a kezdődő, apró struktúráknak a megmagyarázására, amelyek csak akkor lehetnek hasznosak, ha már eléggé kifejlődtek.” Mivel ezzel a kérdéssel részletesen foglalkoztam már egy másik munkámban, itt az orchideafélék virágainak csak az egyik feltűnő részével, a pollináriumokkal kapcsolatban teszek néhány megjegyzést. A teljesen kifejlődött pollinárium vagy hímpormassza virágporszemcsék tömegéből áll, amelyek egy rugalmas kocsányra vagy nyélre tapadnak, amin kevéske, rendkívül ragadós anyag van. A pollináriumokat ennek révén szállítják a rovarok az egyik virágról a másiknak a bibéjére. Egyes orchideáknál hiányzik a kocsány, és a polleneket csupán finom, ragacsos szálak kötik egymáshoz. Mivel ez utóbbi nemcsak az orchideáknál található meg, itt nem kell foglalkoznunk vele, habár megemlíthetem, hogy az orchideák sorának legalján, a rigópohárnál (Cypripedium^*) láthatjuk, hogy valószínűleg hogyan alakultak ki e szálacskák. Más orchideáknál ezek a szálak a virágportömeg egyik felén összetapadnak, és ez a születő kocsány első jele. Hogy tényleg ez a kocsány eredete, még ha az végül elég hosszú és igen fejlett lesz is, arra jó bizonyítékot nyújtanak azok az elveszett pollenszemek, amelyeket néha még a középső, szilárd részbe ágyazva is megtalálunk.

Ami a második fő nevezetességet, a nyelecske végére tapadó igen ragadós anyagot illeti, itt is a fokozatok hosszú sorát ismerjük, és a maga módján mindegyik hasznára van a növénynek. A legtöbb más rendbe tartozó virágnál a bibe egy kevés ragadós anyagot választ ki. Ez egyes orchideaféléknél is megtörténik, csak a három bibe egyikénél sokkal nagyobb mennyiségben. Ez a bibe, talán a bőséges kiválasztás következtében, terméketlenné válik. Ha az ilyen virágot meglátogatja valamilyen rovar, az ledörzsöli a ragacsos anyag egy részét, és ugyanakkor néhány virágporszemcsét is magával visz. Ettől az egyszerű állapottól, amely alig különbözik attól, amit a közönséges virágok tömegeinél találhatunk, végtelenül sok fokozat vezet az olyan fajokhoz, amelyeknél a virágpor-tömeg rövid, szabadon álló nyelecskéhez tapad, egész az olyan fajokig, ahol a nyelecske szilárdan hozzákötődik a ragadós anyaghoz, és a terméketlen bibe maga is igencsak átalakul. Ez a pollinárium kifejlődésének legfelső foka. Aki saját maga megvizsgálta az orchideafélék virágait, nem tagadhatja a fenti fokozatok létét, a pusztán fonalakkal összekapcsolt virágporszemcsék tömegétől, ahol a bibe csaknem olyan, mint a közönséges virágok bibéje, egészen a rendkívül összetett pollináriumig, amely oly csodálatosan alkalmazkodott ahhoz, hogy a rovarok tovaszállítsák. Azt sem fogja tagadni, hogy az egyes fajoknál kimutatható és az adott virág szerkezetével összefüggő fokozatok pompásan megfelelnek a különféle rovarok által való megtermékenyítés szempontjának. Ebben, ahogy majdnem minden más esetben is, tovább is folytathatnánk a kutatást visszafelé, és megkérdezhetnénk, hogyan lett ragacsos egy közönséges virág bibéje. De mivel az élőlények egyetlen csoportjának sem ismerjük a teljes történetét, haszontalan ilyesmit kérdezni, és reménytelen a válaszra vállalkozni.

Nézzük most a kúszónövényeket. Ezek hosszú sorba állíthatók, kezdve azokkal, amelyek egyszerűen valamilyen támaszték körül tekeregnek, folytatva az olyanokkal, amelyek a leveleikkel kapaszkodnak, és végezve azokkal, amelyek szabályos kacsokkal rendelkeznek. Az utóbbi két esetben maga a törzs rendszerint, ha nem is mindig, elveszti a spirális tekergőképességet, de csavarodni azért tud, ahogyan a kacsok. A levéllel kapaszkodóktól a kacsos növényekhez bámulatosan kicsiny lépések vezetnek, és sok olyan növény van, amelyet akár mindkét osztályba is besorolhatnánk. De ahogy a sima tekeredőktől a levéllel kapaszkodókig a sorban emelkedünk, megjelenik egy fontos tulajdonság, ez pedig a növény tapintásra való érzékenysége. Ez azt jelenti, hogy a levelek vagy a virágok szárait, vagy ezek kacsokká módosult formáit az érintés arra ösztönzi, hogy körbevegyék és megragadják az érintést végző tárgyat. Aki elolvassa az e növényekről szóló tanulmányomat, azt hiszem, be fogja látni, hogy az egyszerű tekeredő növényektől a kacsosokig vezető számos – mind a felépítést, mind a működést érintő – lépcsőfok jelentős haszonnal járt az adott faj számára. Egy csavarodó növénynek például nyilván nagy előny az, ha levélkúszóvá válhat, és valószínű, hogy minden csavarodó növény, amelynek hosszúszárú levelei voltak, át is alakult volna levélkúszóvá, ha a szárak akár csak kicsit is érzékenyek lettek volna az érintésre.

Mivel egy támasztékon való felmászásnak a csavarodás a legegyszerűbb módja, és ez szolgáltatja a vizsgált sorozat alapját, nyilván megkérdezhető, hogyan tesznek szert erre a képességre a növények olyan kezdeti formában, amit később a természetes kiválasztás megerősíthet és javítgathat. A csavarodás képessége elsősorban azon alapszik, hogy a fiatal növénytörzsek rendkívül hajlékonyak (igaz, ez sok nemkúszónövényre is jellemző), másodsorban pedig azon, hogy a törzsek állandóan hajladoznak a szélrózsa minden irányában – egyik irányba a másik után, és mindig azonos sorrendben. E mozgás révén a törzsek minden oldalra kihajlanak és köröket írnak le. Ha a törzs alulsó része hozzáér valamihez, és így meg is áll, a felső rész akkor is továbbhajlik és csavarodik, és így szükségképpen a támaszték köré tekeredik. A csavarodó mozgás megszűnik a hajtások növekedésének első fázisa után. Minthogy a csavarodás képessége sok, egymástól messze eső növénycsaládban is megvan egy-egy fajnál vagy nemzetségnél, amitől ezek kúszónövénnyé válnak, ezért e képességet nyilván egymástól függetlenül szerezték, és nem örökölhették valamilyen közös őstől. Ennek alapján azt jósoltam meg, hogy az efféle mozgásokra való enyhe hajlamot viszonylag gyakorta meg kell találjuk olyan növényeknél is, amelyek nem is másznak, minthogy ez nyújthatta az alapot a természetes kiválasztás tökéletesítő munkájához. Amikor ezt a jóslatot tettem, mindössze egyetlen, tökéletlen esetet ismertem, nevezetesen egy Maurandia (csigalevél) fiatal virágszárait, amelyek csekély mértékben és szabálytalanul tekeregtek, akárcsak a kúszónövények szárai, anélkül azonban, hogy bármi hasznát vették volna ennek a szokásuknak. Nem sokkal ezután Fritz Müller felfedezte, hogy a hídőr (Alisma) és a len (Linum) fiatal törzsei, rendszertelenül ugyan, de határozottan tekeredni szoktak (ezek a növények nem kúszók, és egymástól igen messze esnek a természetes rendszerben). Müller szerint okkal feltételezhetjük, hogy ez más növényeknél is előfordul. A szóban forgó enyhe mozgások, úgy tűnik, semmi hasznot nem hajtanak az érintett növényeknek; mindenesetre nem szolgálnak kúszásra, és bennünket most ez érdekel. Látjuk ugyanakkor, hogy ha ezeknek a növényeknek hajlékony lett volna a szára, és ha a maguk életfeltételei között előnyös lett volna számukra a magasba való kapaszkodás, akkor az enyhe és szabálytalan csavarodás szokása a természetes kiválasztás révén megerősödhetett és hasznosulhatott volna, míg e fajok jól fejlett kúszónövényekké nem alakultak volna.

A levelek és a virágok szárainak, valamint a kacsoknak az érzékenységére majdnem ugyanazok a megjegyzések vonatkoznak, mint a csavarodó növények tekeredő mozgására. Mivel nagyszámú, egymástól igen távoli csoportba tartozó növény rendelkezik ezzel a fajta érzékenységgel, kezdeti állapotában meg kell, hogy találjuk számos olyan növénynél is, amelyből nem lett kúszónövény. És csakugyan így is van. Megfigyeltem, hogy az említett Maurandia fiatal virágszárai kissé abba az irányba fordultak, amelyik oldalon megérintettem őket. Morren számos Oxalis (sóska) fajnál megfigyelte, hogy a levelek és kocsányaik mozogtak (különösen a forró napon), ha finoman, ismételten megérintette őket, vagy ha megrázta a növényt. Jómagam is megismételtem ezeket a kísérleteket más Oxalis fajokkal, hasonló eredménnyel. Egyeseknél határozott mozgást tapasztaltam, főleg a fiatal leveleknél, másoknál egészen enyhét. Fontosabb ennél, hogy a nagy tekintélynek számító Hofmeister szerint megrázás után valamennyi növény fiatal hajtásai és levelei mozogni kezdenek; a kúszónövényeknél, mint tudjuk, az indák és kacsok szintén csak a növekedés korai szakaszában érzékenyek.

Aligha lehetséges, hogy a fenti kicsiny mozgások, amelyek a növények fiatal, növekedő szerveit érintik és rázásra vagy érintésre következnek be, bármi funkcionális jelentőséggel bírnának. A növények azonban a különféle ingerekre adott válasz formájában nagyon is rendelkeznek a mozgás képességével, és ez csakugyan hasznos a számukra. Ilyen például a fény felé, vagy ritkábban az attól elfelé történő, illetve a gravitációval szembeni, vagy – ismét csak ritkábban – az e vonzás irányában végzett mozgás. Ha egy állat izmait elektromosság vagy sztrichnin injekció ingerli, akkor az eredményül kapott mozgásokat esetlegesnek nevezhetjük, mert az izmok és az idegek nem kifejezetten ezekre az ingerekre érzékenyek. Valószínűleg hasonló a helyzet a növényeknél is: minthogy képesek specifikus ingerekre válaszolni, az érintés vagy a rázás esetleg ingerületet válthat ki bennük. Ezért nem nehéz elfogadni, hogy a kúszólevelű és kacsos növényeknél ezt a hajlamot használta ki és erősítette fel a természetes kiválasztás. A tanulmányomban említett okoknál fogva azonban valószínű, hogy ez csak olyan növényeknél történt meg, amelyek már szert tettek a csavarodás képességére, és így kúszónövényekké váltak.

Már megkíséreltem elmagyarázni, hogyan váltak egyes növények kúszókká, az eleinte haszontalan, enyhe, szabálytalan csavarodó mozgások felerősödésével. Ez ugyanúgy, mint az érintés vagy rázás következtében jelentkező mozgás, az egyéb hasznos célukra létrejött mozgási képesség véletlen mellékterméke. Azt, hogy a kúszónövények fejlődése során a természetes kiválasztást segítette-e a fokozott használat öröklődő hatása, nem tudom eldönteni – tudjuk azonban, hogy a növények egyes periodikus mozgásait, mint például a növények úgynevezett alvását, ilyen szokások szabályozzák.

Eleget, sőt talán több mint eleget foglalkoztunk ezekkel az esetekkel, amelyeket egy hozzáértő természetkutató választott ki azért, hogy bebizonyítsa: a természetes szelekció képtelen számot adni a hasznos struktúrák kezdeti állapotairól. Én pedig, legalábbis remélem, megmutattam, hogy ebben az irányban nincs komoly nehézség. Jó alkalmam volt arra is, hogy kissé elidőzzek a felépítés fokozatos változásain, amelyek gyakran a funkció változásával járnak együtt. Fontos kérdés ez, amelyet munkám korábbi kiadásai nem tárgyaltak kellő mélységben. Most röviden átismétlem a fentebb említett példákat.

A zsiráf esetén az, hogy egy azóta kihalt ősi kérődzőnek mindig a leghosszabb nyakkal, lábbal és egyebekkel rendelkező, legmagasabbra felérő egyedei maradtak fenn, azok tehát, amelyek a növényeket az átlagosnál magasabbról legelhették (kombinálva az olyanok elpusztulásával, amelyek nem tudtak ilyen magasról legelni), elegendőnek bizonyulhatott ahhoz, hogy ez a különös négylábú létrejöjjön. Az érintett testrészek folyamatos használata pedig az öröklődéssel összekapcsolva hathatós segítséget nyújtott. A különféle tárgyakat utánzó rovarok esetén nem valószínűtlen a feltevés, hogy ezeknél minden egyes esetben egy bizonyos adott tárgyhoz való véletlen hasonlatosság szolgáltatta a természetes kiválasztás munkájának az alapját. Ha a hasonlóságot véletlen kis változások tovább növelték, akkor megőrzésük tökéletesíteni tudta azt, s ez mindaddig folytatódott, amíg csak a rovar változott, és amíg az egyre jobb hasonlóság egyre jobban segítette az éles szemű ellenségek elől való menekülést. Egyes bálnafajok hajlamosak a szájpadlásukon szabálytalan, apró, szaruból álló bütyköket képezni, és úgy tűnik, a természetes kiválasztás hatókörén belülre esik e képződmények kedvező változásainak megőrzése, míg csak a bütykök át nem alakulnak először lemezes dudorokká vagy fogakká (mint a lúd csőrénél), majd rövid lemezkékké (mint a házikacsánál), később igazi lamellákká (amelyek oly tökéletesek, mint a kanalas récéé), végül a grönlandi bálna szájában található, gigantikus méretű halcsonttá. A kacsák családjában e lemezeket először fogként, majd részben fogként, részben szűrőkészülékként, végül pedig kizárólag az utóbbiként használják.

Amennyire megítélhetjük, az olyan képződmények kifejlődéséhez, mint az említett szarulemezek vagy szilák, a megszokás vagy a használat semmit sem tett hozzá, vagy csak keveset. A lepényhal alsó szemének a fej felülső oldalára kerüléséért vagy a majomfélék fogásra alkalmas farkának kifejlődéséért viszont teljes egészében az állandó használat tehető felelőssé, az öröklődéssel közösen. A magasabb rendű állatoknál a tejmirigyek kifejlődésére a legvalószínűbb sejtés az, hogy az erszényesek bőrmirigyei eredetileg az embriót rejtő zsák alatti teljes bőrfelületen választottak ki valami tejszerű táplálékot, és később ezek a mirigyek indultak fejlődésnek a természetes kiválasztás révén, miközben egy-egy lehatárolt területre koncentrálódtak, aminek során végül átalakultak tejmirigyekké. Nem nehezebb azt sem megérteni, hogy egy ősi tüskésbőrű elágazó tüskéi, amelyek védekezésre szolgáltak, hogyan alakultak át a természetes kiválasztás segítségével háromágú fogókká, mint azt, hogyan fejlődtek ki a rákfélék ollói az eredetileg a helyváltoztatást szolgáló láb utolsó két szegmensének kicsiny, de hasznos változásai következtében. A zoophyták aviculáriumai és vibraculumai esetén ugyanabból a forrásból kifejlődött, bár igen különböző megjelenésű szervekről van szó. A vibraculumok esetén azt is jól értjük, mi módon lehettek hasznosak a fejlődés egyes fokozatai során. Az orchideák pollináriumaival kapcsolatban nyomon követhetjük, amint a virágporszemcséket eredetileg összekötő ragacsos szálak kocsánnyá állnak össze, és azt is, ahogyan a közönséges virágok bibéi által termelt ragacsos anyag, amely mindenütt hasonló célt szolgál, ha nem is egészen ugyanazt, hogyan tapadt a keletkező nyelecskék szabad végeihez – és e fokozatok mind valami szerény előnyt jelentettek az adott növényeknek. A kúszónövényekről nem fogom megismételni, amit épp az imént mondtam.

Gyakran megkérdik, hogy ha a természetes kiválasztás ilyen sokra képes, akkor miért nem tettek szert egyes fajok olyan struktúrákra, amelyekkel nem rendelkeznek, de amelyek szemmel láthatóan hasznosak lettek volna a számukra? Ésszerűtlen azonban az ilyen kérdésekre pontos választ várni, tekintetbe véve, hogy mennyire tudatlanok vagyunk a fajok múltbeli történetét és azokat a körülményeket illetően, amelyek a jelenben egy-egy faj népességszámát és elterjedését meghatározzák. Legtöbbször csak általános okokat tudunk említeni, és csak ritkán bármi konkrétat. Így például ahhoz, hogy egy faj az új életfeltételekhez alkalmazkodjék, számos összehangolt módosulásra van szükség, és gyakran megtörténhetett, hogy a szükséges részek nem változtak a megfelelő mértékben vagy irányban. Bizonyára sok faj létszámának a növekedését akadályozták meg olyan pusztító erők, amelyeknek semmi közük nem volt azokhoz a struktúrákhoz, melyekről mi úgy gondoljuk, hogy a természetes kiválasztás révén kialakulhattak volna, mivel a faj számára előnyösnek tűntek. Az ilyen esetekben a létért folyó küzdelem nem az egyes struktúrákon múlik, és ezek ilyenkor nem szerezhetők meg természetes kiválasztással. Sokszor igen bonyolult, különleges és hosszú ideig fennálló körülmények szükségesek egy adott struktúra kifejlődéséhez, és lehet, hogy az ehhez szükséges feltételek csak ritkán állnak fenn. Az a feltevés, hogy egy struktúra, amelyről (esetleg tévesen) azt gondoljuk, hogy hasznára lenne a fajnak, mindenképpen ki kell alakuljon a természetes szelekció révén, ellentétben áll mindazzal, amit utóbbinak a működésmódjáról tudunk. Mivart úr nem tagadja, hogy a természetes kiválasztás elérhet valamit, de „kimutathatóan elégtelennek” tartja minden olyan jelenség magyarázatára, amelyeket én neki tulajdonítok. Az imént megvizsgáltuk az ő legfőbb érveit, a többit pedig később fogjuk. Úgy látom, hogy ezek az érvek kevéssé bizonyító erejűek, és kicsi a súlyuk azokhoz képest, amelyek a több más tényező által is támogatott természetes kiválasztás mellett szólnak. Meg kell említenem, hogy az általam itt felhasznált tények és érvek közül jó néhány megjelent a Medico-Chirurgical Review-ban nemrégen közölt cikkemben.

Ma már csaknem minden természetkutató elfogadja az evolúció valamilyen formáját. Mivart úr úgy véli, hogy a fajok valamilyen „belső erő vagy hajlam” révén változnak, amiről azonban semmit sem tudunk. Az evolúció minden híve elismeri, hogy a fajoknak van valami hajlamuk a változásra, nekem azonban úgy tűnik: nincsen szükség arra, hogy bármilyen belső erőt feltételezzünk azon a közönséges változékonysági hajlamon kívül, amely az ember által végzett kiválasztás révén megannyi jól megfelelő házi fajtát hozott létre, a természetes kiválasztás segítségével pedig fokozatos lépések során keresztül a természeti fajtákat és a fajokat eredményezhette. A végeredmény, mint már elmagyaráztuk, általában az egész szervezet fejlődése, ritka esetekben pedig a visszafejlődése volt.

Mivart úr arra is hajlik – és néhány természetkutató egyetért vele –, hogy az új fajok „hirtelen keletkeznek, egyszerre jelentkező módosulások révén”. Felteszi például, hogy a kihalt háromujjú Hipparion és a ló közötti különbségek hirtelen jelentek meg. Nehezen hihetőnek tartja, hogy egy madár szárnya „máshogyan is kifejlődhetett volna, mint feltűnő és lényeges, hirtelen átalakulással”. Nézetét minden valószínűség szerint a denevérek és a pterodactylusok^* szárnyaira is kiterjeszti. Ezt a következtetést, amely a leszármazási sorozatok nagy töréseit vagy folytonossági hiányait tételezi fel, a legnagyobb mértékben valószínűtlennek tartom.

Aki a lassú és fokozatos evolúcióban hisz, természetesen azt fogja mondani, hogy a fajok változásai épp annyira lehettek nagyok és hirtelenek, mint bármely más változás, amellyel a természetben vagy a háziasítás körülményei között találkozunk. De mivel a háziasított vagy művelésbe vont fajok változékonyabbak, mint a természeti állapotukban, ezért nem valószínű, hogy a természetben gyakran mentek volna végbe nagy és hirtelen változások, ilyesmi ugyanis a háziasításnál is ritkán fordul elő. És még ebből is sok esetet a visszaütés számlájára írhatunk, az így előtűnő jellegeket pedig a fajok minden valószínűség szerint az első alkalommal szintén fokozatosan szerezték meg. Még nagyobb részüket torzszülöttnek kell tartsuk, mint a hatujjú vagy pikkelyes bőrű embert, az ancon-juhot, a Niata marhát stb. Minthogy ezek jellege nagyon eltér a természetes fajokétól, kevéssé világítják meg a kérdést. Ha a hirtelen változások ilyen eseteitől eltekintünk, a megmaradó néhány, ha a természetben bukkannánk rá, a legjobb esetben is kétes fajnak minősülne, amely közeli rokonságban áll saját ősi típusával.

Alább felsorolom az okokat, amelyek miatt kétségbe vonom, hogy a természeti fajok akár olyan gyorsan is megváltozhattak, mint néha a házi fajták teszik, és hogy miért nem hiszek egyáltalán abban a csodálatos módban, amelyre Mivart úr utal.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a hirtelen és jól felismerhető változatok házi jószágainknál csak ritkán és hosszú időközönként jelentkeznek. Ha ilyesmi a természetben történne, akkor ezek a jellegek – mint már elmagyaráztuk – a véletlen pusztulás vagy a későbbi kereszteződés miatt általában elvesznének. De ugyanígy van ez a háziasítás viszonyai között is, hacsak az ilyen hirtelen fellépő változásokat el nem különíti és meg nem őrzi az emberi gondosság. Ezért ahhoz, hogy a Mivart úr által feltételezett módon hirtelen egy új faj keletkezzen, majdhogynem abban kellene hinni (szemben minden erre vonatkozó tapasztalattal), hogy ugyanazon a helyen egyszerre sok, csodálatosképpen megváltozott egyed bukkanjon fel. Ezt a nehézséget, akárcsak az ember által végzett szándéktalan kiválasztás esetében, a fokozatos evolúció azáltal kerüli meg, hogy nagy számban maradnak fenn azok az egyedek, amelyek többé-kevésbé a kedvező irányban változnak, míg az ellenkező módon változók többsége elpusztul.

Ahhoz aligha férhet kétség, hogy számos faj egészen finom lépésekben fejlődött. Egyes nagyobb családok fajai, sőt nemzetségei is olyan közeli rokonságban állnak, hogy sokszor nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Minden kontinensen, ha északról délre, síkságról hegyvidékre stb. haladunk, egy csomó közeli rokon vagy helyettesítő fajt találunk, és megtaláljuk ugyanezeket a különböző kontinenseken is, amelyekről joggal hisszük, hogy korábban összefüggőek voltak. E megjegyzésekben, majd ezt követőkben azonban kénytelen vagyok olyan kérdéseket is érinteni, amelyeket csak később fogok kifejteni. Nézzük meg a kontinenseket körülvevő sok szigetet, és látni fogjuk, hogy hány olyan lakójuk van, amely legfeljebb a kétséges fajok közé sorolható. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a múltba tekintünk, és az éppen csak kihalt fajokat a valamely területen ma élőkkel összehasonlítjuk, vagy ha ezt tesszük az egyazon geológiai formáció rétegeiben található fajokkal. Valóban látható, hogy rengeteg faj igen közeli rokonságban áll a ma élőkkel vagy a nemrég létezettekkel. Így ezekről aligha állítható, hogy hirtelen vagy váratlanul fejlődtek volna ki. Azt sem szabad elfeledni: ha az egymással rokon fajok speciális részeit megvizsgáljuk, számos csodálatosan finom lépcsőfokot követhetünk nyomon, amelyek a legkülönfélébb struktúrákat kapcsolják össze.

Rengeteg olyan tény van, amit csak annak az elvnek a segítségével érthetünk meg, hogy a fajok igen kis lépésekben fejlődtek. Ilyen például az, hogy a nagyobb nemzetségek fajai jobban hasonlítanak egymásra és több változattal rendelkeznek, mint a kisebb nemzetségek fajai. Az előzőek aztán kisebb csoportokra oszlanak, amelyek olyanok, mint a fajok körüli változatok, és másban is hasonlítanak a változatokra, mint azt a második fejezetben már kimutattuk. Ugyanennek az elvnek a segítségével megérthetjük azt is, hogy miért változékonyabbak a faji, mint a nemzetségi jellegek, és hogy a különleges módon vagy különös mértékben kifejlődött szervek miért változékonyabbak ugyanannak a fajnak a többi testrészénél. Sok, ugyanebbe az irányba mutató, ehhez hasonló tényt említhetnénk.

Noha igen sok faj szinte biztosan olyan fokozatokon keresztül jött létre, amelyek nem nagyobbak annál, mint amik az egyes változatokat elválasztják, mégis fel lehet vetni, hogy egyesek létrejöhettek másképpen is, vagyis hirtelen. Erős bizonyítékok nélkül azonban nem szabad elfogadni ezt a feltevést. Azok a határozatlan és bizonyos tekintetben hamis analógiák, amelyeket Chauncey Wright úr mutatott be, és amelyek ezt a nézetet támasztják alá – mint a szervetlen anyagok hirtelen kristályosodása, vagy egy síklapokkal határolt mértani test hirtelen átfordulása egyik lapjáról a másikra – nemigen érdemlik meg, hogy foglalkozzunk velük. A tények egyik csoportja azonban, mégpedig az új, eltérő formák hirtelen megjelenése a geológiai rétegekben, első pillantásra a hirtelen fejlődés nézetét tűnik alátámasztani. E bizonyíték értéke azonban teljes egészében azon múlik, hogy a tőlünk távol eső időszakokra vonatkozó geológiai emlékek mennyire teljesek. Ha ezek az emlékek annyira töredékesek, mint azt sok geológus határozottan állítja, akkor semmi furcsa nincs abban, hogy az új formák úgy jelennek meg bennük, mintha hirtelen jöttek volna létre.

Hacsak meg nem engedjük az olyasfajta csodálatos átalakulásokat, mint amiket Mivart úr említett, például a madarak és a denevérek szárnyának hirtelen megjelenését, vagy a Hipparion hirtelen lóvá alakulását, akkor a gyors átalakulásokba vetett hit kevés fényt vet arra, hogy a geológiai rétegekben miért hiányzik sok összekötő láncszem. Az ilyen hirtelen változásokba vetett hit ellen ugyanakkor az embriológia is erősen tiltakozik. Nevezetes tény, hogy a madarak és a denevérek szárnya a korai embrióállapotban nem különböztethető meg a lovak és más négylábúak lábaitól, és egészen finom lépésekben differenciálódik. Mint később látni fogjuk, mindenféle embriológiai hasonlóság azzal magyarázható, hogy a ma létező fajok ősei a korai fiatalságuk utáni időszakban változtak meg, és az újonnan szerzett jellegeket a megfelelő életkorba örökítették át. Az embrió ezért majdnem érintetlen maradt, és a faj múltbeli állapotának emléke marad. Ennek köszönhető az, hogy a ma létező fajok fejlődésük korai fázisában az adott osztályba tartozó ősi és kihalt formákra hasonlítanak. Az embriológiai hasonlóságok ilyen szemlélete alapján – vagy tulajdonképpen bármilyen felfogás alapján – hihetetlen, hogy egy állat olyan pillanatnyi és hirtelen átalakulásokon ment volna keresztül, mint a fentebb említettek, és ugyanakkor az embrióállapotában ennek a hirtelen változásnak semmi nyomát ne viselné, lévén, hogy felépítésének minden egyéb részlete végtelenül finom lépésekben alakult ki.

Aki azt hiszi, hogy valami ősi forma egy belső erő vagy hajlam révén hirtelen átalakult például egy szárnyas lénnyé, az kénytelen lenne minden tapasztalattal szemben azt is feltételezni, hogy sok egyed változott meg egyidejűleg. Biztos, hogy a felépítés efféle hirtelen, nagy változásai igen különböznek azoktól, amelyeken a legtöbb faj nyilvánvalóan keresztülment. Az illetőnek azt is el kell hinnie, hogy számos olyan struktúra, amely csodálatosan illeszkedik ugyanazon élőlény más részeihez és a környezeti feltételekhez, hirtelen jött létre – és az együttes alkalmazkodás ilyen bonyolult és csodálatos példáira semmi magyarázatot sem fog találni. Kénytelen lesz továbbá beismerni, hogy ezeknek a nagy és hirtelen átalakulásoknak semmi nyoma sem maradt az embrióban. Mindezt együtt elfogadni, úgy tűnik nekem, a csodák világába való belépést, és a tudomány világának elhagyását jelenti.