Mielőtt e fejezet tárgyára térnék, néhány bevezető megjegyzést kell tennem, hogy megmutassam, milyen kapcsolatban áll a létért folyó küzdelem a természetes kiválasztással. Az előző fejezetben láttuk, hogy a természeti élőlények körében némi egyedi változékonyság található; nem tudok igazából arról, hogy ezt valaki is kétségbe vonta volna. Lényegtelen most a számunkra, hogy a kétséges formák sokaságát fajoknak, alfajoknak vagy változatoknak nevezik-e, vagyis hogy például milyen besorolást nyer a brit növények két- vagy háromszáz kétséges formája, ha elfogadjuk a jól felismerhető változatok létezését. De az egyéni változékonyság és a jól felismerhető változatok puszta léte, noha a jelen munkának szükséges alapját jelenti, önmagában kevéssé segít megértenünk, hogyan jönnek létre a fajok a természetben. Hogyan alkalmazkodott egyre kifinomultabban a szervezet egyik része a másikhoz, valamint az életfeltételekhez, vagy hogyan alkalmazkodott az egyik élőlény a másikhoz? E csodálatos kölcsönös alkalmazkodás meglétét világosan láthatjuk a harkálynál és a fagyöngynél, és csak egy kicsivel homályosabb az eset a négylábúak szőrébe és a madarak tollába kapaszkodó szerény élősködőknél, a víz alá merülő bogarak felépítését szemügyre véve, illetve a szárnyas terméseknél, melyeket a legenyhébb szellő is elragad. Egyszóval, az élőlények világában mindenütt bámulatos alkalmazkodás tapasztalható.
De megint csak, hogyan lehetséges az, hogy a változatok, amelyeket én kezdődő fajoknak neveztem, végül jól meghatározott, különálló fajokká válnak, amelyek a legtöbb esetben nyilvánvalóan sokkal nagyobb mértékben különböznek egymástól, mint egy faj változatai? Hogyan jönnek létre a fajoknak azok a csoportjai, amelyek az egyes nemzetségeket alkotják, és amelyek jobban különböznek egymástól, mint egy nemzetség fajai? Mindez, mint a következő fejezetben pontosabban látni fogjuk, a létért folyó küzdelem következménye. E küzdelemnek köszönhetően, azok a változások, amelyek a faj egyedei számára a más élőlényekkel és a fizikai életfeltételeikkel való bonyolult kapcsolatban bármilyen csekély előnyt jelentenek – legyenek ezek a változások egyébként bármilyen jelentéktelenek és bármi okból következzenek is be – az érintett egyedek fennmaradásához fognak vezetni, és általában tovább öröklődnek az utódokra. Így aztán az utódnak is jobb esélye lesz a túlélésre, mivel bármely fajnál a rendszeresen születő számos egyed közül csak néhány maradhat életben. Ezt az elvet, amelynek alapján minden csekély változás megőrződik, ha hasznos, természetes kiválasztásnak neveztem, hogy jelezzem kapcsolatát az ember kiválasztó képességével. A Herbert Spencer úr által gyakran használt kifejezés, „a legalkalmasabb túlélése” azonban pontosabb, és gyakran ugyanolyan jól használható. Láttuk, hogy a kiválogatás segítségével az ember nagyszabású eredményeket érhet el, és a természet által nyújtott kicsiny, de hasznos változások felhalmozása révén az élőlényeket saját céljaihoz idomíthatja. A természetes kiválasztás azonban, mint látni fogjuk, olyan erő, amely mindig működésre kész, és amely éppúgy mérhetetlenül felette áll az ember gyönge erőfeszítéseinek, ahogy a természet alkotásai is fölötte állnak a művészieknek.
A következőkben valamivel jobban ki fogjuk fejteni a létért folyó küzdelmet. Következő munkámban e témát, ahogy megilleti, majd sokkal teljesebben tárgyalom. Az idősebb de Candolle, valamint Lyell általánosan kimutatta, hogy minden egyes élőlény erőteljes versenynek van kitéve. A növényeket illetően senki sem tárgyalta ezt a kérdést annál szellemesebben és felkészültebben, mint W. Herbert, Manchester dékánja, ez nyilván az ő kiterjedt kertészeti ismereteinek köszönhető. Mi sem könnyebb azonban, mint a létért folyó egyetemes küzdelem igazságát szavakban elismerni, és mi sem nehezebb – legalábbis én magam úgy találom –, mint ezt a következtetést állandóan szem előtt tartani. De amíg ezt mélyen elménkbe nem véstük, addig a természet egész háztartását, a fajok eloszlását, ritkaságát, bőségét, kipusztulását és változását érintő minden részletével együtt legfeljebb halványan érthetjük, vagy egészen félre fogjuk érteni. A természet arcát derűsen ragyogónak látjuk, és néha a táplálék túlzott bőségével találkozunk; de nem látjuk vagy elfelejtjük, hogy a körülöttünk gondtalanul csicsergő madarak főként rovarokon és magokon élnek, és így folyamatosan pusztítják az életet; vagy elfeledjük azt, hogy ezeket az énekeseket, meg az ő tojásaikat és fiókáikat milyen nagy mértékben pusztítják más madarak és ragadozók. Nem mindig gondolunk arra, hogy még ha éppen bőségben van is az élelem, ez nem így van az évnek minden szakában.
Előre kell bocsátanom, hogy én ezt a kifejezést tág és képletes értelemben használom, amely az egyik élőlénynek a másiktól való függését és (ami még fontosabb) nemcsak az egyed életét, hanem annak az utódok hagyásában való sikerességét is magában foglalja. Két kutyaféle ragadozó éhínség idején ténylegesen is megküzd egymással azért, hogy melyikük szerez táplálékot és melyikük marad életben. De a sivatag szélén élő növényről is elmondható, hogy a szárazsággal az életéért folyó küzdelmet folytat, noha persze helyesebb volna azt mondani, hogy élete a nedvességtől függ. Egy olyan növényről, amely minden évben ezer magot termel, amelyek közül átlagosan csak egy fejlődik ki, valóban elmondható, hogy küzdelmet folytat a terepet már beborító azonos és más fajtájú növényekkel. A fagyöngy ugyan az almafa és néhány másik fa lététől függ, de csak nagyon erőltetetten mondhatjuk rá, hogy küzdelmet folytat ezekkel a fákkal – ha egy fán túl sok van ebből az élősködő növényből, akkor a fa elsorvad és elpusztul. Ha több fiatal fagyöngy hajt egymáshoz közel ugyanazon az ágon, róluk már inkább mondható, hogy egymással küzdenek. Mivel a fagyöngyöt a madarak terjesztik, léte ezektől függ. Következetesen beszélve azt mondhatjuk, hogy a fagyöngy más gyümölcstermő növényekkel küzd azért, hogy megpróbálja magát a madarakkal megetetni, és így széthordatni a magjait. Mindezekre a különféle, de egymásba átfolyó dolgokra használom én a kényelem kedvéért a „étért folyó küzdelem” kifejezést.
A létért folyó küzdelem az élőlények nagy szaporodási sebességének elkerülhetetlen következménye. Minden lény, amely egyedeinek természetes élettartama során egynél több petét vagy magvat hoz létre, ezek élete során valamikor, az egyik-másik életévük valamelyik évszakában komoly pusztulásra kell számítson, mert különben a mértani növekedés szabályai szerint hamarosan már olyan mérhetetlenül nagy számban létezne, hogy egyetlen vidék sem tudná eltartani.
Tehát, mivel több egyed jön létre, mint amennyi életben maradhat, minden esetben létrejön a létért folyó küzdelem, akár egyazon faj egyedei, akár különböző fajok egyedei között, akár pedig a fizikai életfeltételekkel szemben. Nem más ez, mint amit Malthus tanít*, csak éppen sokszoros erővel alkalmazva az egész állati és növényi világra, merthogy ebben az esetben nem lehet szó a táplálék mennyiségének mesterséges növeléséről, sem a házasságtól való óvatos tartózkodásról. Bár egyes fajok lélekszáma éppen e pillanatban is (gyorsabban vagy lassabban) növekedhet, ez nem állhat fenn mindegyikükre, mert a világ nem tarthatná el őket.
Nincs kivétel tehát az alól a szabály alól, hogy minden élőlény oly gyorsan szaporodik, hogy ha nem pusztulnának el, egyetlen pár utódai is hamar beborítanák az egész Földet. Még az amúgy lassan szaporodó ember létszáma is huszonöt év alatt megkétszereződik, és ebben a tempóban kevesebb mint ezer év alatt oda jutnánk, hogy szó szerint nem jutna talpalatnyi föld sem az utódainknak. Linné kiszámította, hogy ha valamely egynyári növény csak két magot termelne – noha nem is létezik ilyen kevéssé termékeny növény – és ezek csemetéi a következő évben ismét kettőt, és így tovább, akkor húsz év alatt egymillió példány lenne belőlük. Valamennyi ismert állat közül az elefántot tartják a leglassabban szaporodónak. Vettem a fáradságot és kiszámítottam a természetes szaporodásának valószínű minimális évenkénti értékét: legóvatosabb az a feltevés, hogy harminc éves korában kezdi a szaporodást, és kilencven éves koráig folytatja, ezalatt hat fiat hoz létre, majd százéves koráig él; ha ez mind így van, akkor 740–750 év alatt közel tizenkilenc-millió élő elefántunk lenne, mind az első pár leszármazottai.
De a puszta elméleti számításoknál jobb bizonyítékaink is vannak: sok feljegyzés áll rendelkezésre arról, hogy a különféle állatok a természetben gyorsan elszaporodtak, ha a körülmények két vagy három egymás utáni évben kedvezőek voltak a számukra. Még meglepőbb bizonyítékot nyújtanak a világ több részén elvadult különféle háziállatok, és ha hitelesen meg nem erősítették volna azokat az állításokat, amelyek az egyébként lassan szaporodó szarvasmarhának és a lónak Dél-Amerikában, legutóbb pedig Ausztráliában való elszaporodásáról szólnak, akkor el sem hinnénk őket. Így van ez a növényekkel is; ismerünk eseteket behurcolt növényekről, amelyek tíz évnél rövidebb idő alatt egész szigeteken általánosan elterjedtek. A La Plata tágas síkságain ma legközönségesebbnek számító növények közül többet is, így például a kardont (Cynara cardunculus L., articsókához hasonló bogáncsféle) vagy egy másik magas bogáncsfélét Európából hozták be, s ezek ma minden más növényt csaknem teljesen kiszorítva, négyzetmérföldnyi összefüggő területeket borítanak el. Vannak növények, amelyek, mint Dr. Falconertől hallom, Indiában a Comorin-foktól a Himalájáig terjedtek el, és amelyeket Amerikából hurcoltak be annak felfedezése után. Ezeknél az eseteknél (és végtelen sok más példát lehetne még említeni) senki sem tételezi fel, hogy az állat vagy a növény termékenysége hirtelen és ideiglenesen megnövekedett volna, valamilyen érzékelhető mértékben. A nyilvánvaló magyarázat az, hogy az életfeltételek nagyon kedvezőek voltak, és ennek következtében kevesebb öreg és fiatal egyed pusztult el, és majdnem minden fiatalnak lehetősége nyílt a továbbszaporodásra. A mértani növekedési szabály – amelynek mindig meglepőek az eredményei – egyszerűen magyarázza rohamos elszaporodásukat, és azt, hogy új hazájukban olyan szélesen elterjedtek.
A természetben majdnem minden felnőtt növény évente hoz termést, és az állatok között is csak néhány fajta van, amely ne párosodna mindegyik évben. Ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy általában valamennyi állat és növény mértani haladvány szerint szaporodik – vagyis, hogy hamar betöltene minden rendelkezésre álló teret, ahol valahogy meg tud élni –, és hogy a növekedésre való mértani hajlamot valamely életszakaszban pusztulásnak kell megállítania. Hogy a nagyobb testű háziállatokat olyan jól ismerjük, azt hiszem, inkább félrevezet bennünket: nem látjuk ugyanis nyomát annak, hogy ezeket nagyobb pusztulás érné. Elfelejtjük azonban, hogy évente ezrével vágjuk le őket táplálékul, és hogy a természetben ugyanennyinek kellene valahogyan elpusztulnia.
Az évente ezrével petéket vagy magokat termelő meg a kevésbé termékeny élőlények között az egyetlen különbség abban áll, hogy a lassan szaporodóknak pár évvel többre lenne szükségük ahhoz, hogy egy egyébként bár-milyen nagy kiterjedésű környéket kedvező körülmények között benépesítsenek. A kondorkeselyű két tojást rak, a strucc húszat; kettejük közül adott vidéken a kondor mégis nagyobb számban élhet. A viharmadárnak csak egy tojása van, mégis azt tartják, hogy a világon ebből a madárból van a legtöbb. Az egyik légy peték százait rakja, a másik, mint a tetűlégy (Hippobosca), csak egyet; e különbség azonban nem határozza meg azt, hogy egy adott környék a kétféle faj hány egyedét tudja eltartani. A peték vagy tojások nagy száma némileg jelentős tényező az olyan fajok esetén, amelyek ingadozó mennyiségű tápláléktól függenek, mivel ez lehetővé teszi, hogy ha kell, gyorsan növekedjék a számuk. De a nagyszámú pete vagy mag valódi fontossága abban áll, hogy kiegyenlítse azt a nagymérvű pusztítást, amely az élet egyes időszakaiban végbemegy, és az esetek nagy többségében ez egy korai időszakot jelent. Ha egy állat valahogyan meg tudja védelmezni a petéit vagy a kicsinyeit, akkor kevesebbet is létrehozhat belőlük, és az átlagos létszámot mégis fenn tudja majd tartani, de ha a peték vagy az utódok közül sokan elpusztulnak, akkor sokat is kell létrehozni, vagy az egész faj kipusztul. Ahhoz, hogy egy átlagosan ezer évig élő fa teljes létszámban megmaradjon, elegendő lenne ezer évenként egyetlen magot termelni, feltéve, hogy az a mag egyetlen esetben sem pusztulna el, és a csírázása megfelelő helyen biztosítható lenne. Így tehát, bármely növény vagy állat átlagszáma csupán közvetve függ petéinek vagy magvainak számától.
A természet tanulmányozásánál igen fontos, hogy mindig szem előtt tartsuk ezeket a megfontolásokat – hogy soha ne feledjük: minden élőlényről elmondható, hogy a végsőkig iparkodik növelni a létszámát, hogy élete valamely szakaszában csak küzdelem révén maradhat fenn, és hogy minden egyes nemzedékben elkerülhetetlen, hogy súlyos pusztulás éri a fiatalokat vagy az öregeket. Ha ezek közül bármelyik korlátot meglazítjuk, és ezzel a pusztulást akármilyen kicsit is csökkentjük, a fajok lélekszáma szinte azonnal minden határon túlnő.
Nagymértékben homályosak az okok, amelyek a fajok természetes szaporodási hajlamát korlátozzák. Nézzük meg a legéleterősebb fajokat: minél nagyobb számban nyüzsögnek, annál jobban igyekeznek még tovább növekedni. Egyik esetben sem tudjuk pontosan, mi ennek az akadálya. De a tény nem lephet meg senkit, aki belegondol, milyen keveset tudunk még az emberről is, noha összehasonlíthatatlanul jobban ismerjük bármelyik állatnál. A szaporodás korlátainak témáját már sok szerző megfelelően tárgyalta, és egy későbbi munkámban, különösen Dél-Amerika vadállataival kapcsolatban én is hosszasabban kívánom megvitatni. E helyütt csak néhány megjegyzést teszek, hogy az olvasó figyelmét a legfontosabb pontokra irányítsam. Általában a peték és a fiatal állatok szenvednek a legtöbbet, de nem mindig ez a helyzet. A növényeknek rengeteg magva elpusztul, de egyes megfigyeléseimből úgy tűnik, a legtöbbet mégis azok a fiatal csemeték szenvednek, amelyek más növényekkel már sűrűn borított talajon csíráznak ki. A csemetéket igen nagy számban pusztítják különféle ellenségeik is. Egy háromszor kétlábnyi területen például, amelyet felástam és megtisztítottam, és ahol más növények fojtogató hatásáról szó sem lehetett, hazai gyomnövényeink mindegyik előbújó palántáját megjelöltem, és a 357-ből nem kevesebb, mint 295 elpusztult, főleg a csigáknak és a rovaroknak köszönhetően. Ha egy olyan pázsitot, amelyet állandóan kaszálnak, vagy – ami ugyanaz – amelyet a négylábúak rövidre legeltek, hagyunk megnőni, akkor azt látjuk, hogy az életerősebb növények lassan elpusztítják a kevésbé életerős, noha teljesen kifejlett növényeket; így például egy háromszor négylábnyi nyírt gyepes területen kilenc faj veszett ki, miközben a többi faj szabadon növekedhetett.
Természetesen minden egyes faj számára a táplálék mennyisége határozza meg a növekedés végső határát. Igen gyakran azonban nem a táplálékszerzés, hanem a más állatoknak való zsákmányul esés határozza meg egy faj átlagos népességét. Aligha férhet kétség hozzá, hogy a nagyobb birtokokon a foglyok, fajdok és nyulak száma főleg a kártevő ragadozók pusztításától függ. Ha Angliában egyetlen vadat sem lőnének le a következő húsz évben, de ugyanakkor a ragadozókat sem pusztítanák, akkor minden valószínűség szerint kevesebb vad lenne, mint jelenleg, noha most évente vadak százezreit lövik le. Másfelől azonban, vannak esetek, mint az elefánté, amikor a ragadozók egyet sem pusztítanak el, mert még az indiai tigris is csak a legritkábban meri megtámadni az anyja által védett kis elefántot.
Az éghajlat is fontos szerepet játszik a fajok átlagos népességének meghatározásában, és úgy tűnik, a különlegesen hideg évszakok vagy a szárazság a leghatékonyabb korlát az összes közül. Úgy becsültem (főleg a fészkek tavasszal csökkent száma alapján), hogy az 1854–55-ös tél saját birtokaimon a madarak négyötödét pusztította el, ez pedig hatalmas pusztítást jelent, főleg ha arra gondolunk, hogy az embernél a járványok idején már tíz százalék is különlegesen magas halálozási arányt jelent. Az éghajlat hatása az első ránézésre teljesen függetlennek tűnik a létért folyó küzdelemtől, de mivel az éghajlat főleg a táplálék mennyiségének csökkentésén keresztül fejti ki a hatását, az egyedek között kemény küzdelmet idéz elő, ha ugyanazt a táplálékot fogyasztják – függetlenül attól, hogy egyazon vagy különböző fajokhoz tartoznak-e. És még ha az éghajlat, mondjuk a rendkívüli hideg, közvetlenül hat is, akkor is a legkevésbé életerős egyedek fognak a legtöbbet szenvedni, vagy pedig azok, amelyek a közeledő tél előrehaladtával a legkevesebb élelmet gyűjtötték. Ha délről északra, vagy nedvesről száraz vidékre utazunk, állandóan azt látjuk, hogy egyes fajok fokozatosan mind ritkábbak lesznek, míg végül egészen eltűnnek, és mivel az éghajlat változása olyan szembeszökő, hajlamosak leszünk mindent ennek a közvetlen hatásnak tulajdonítani. Ez azonban téves felfogás. Elfeledkezünk arról, hogy valamennyi faj egyedei, még ott is, ahol a legnagyobb bőségben találhatók, az ellenségek vagy az azonos területért és az élelemért versengő társak részéről életük valamelyik szakaszában hatalmas pusztításnak vannak kitéve. Ha ezeknek az ellenségeknek vagy vetélytársaknak az éghajlat bármilyen csekély megváltozása, akár a legkisebb mértékben is kedvez, akkor a számuk növekedni fog, és mivel már minden terület teljesen benépesült, ezért a többi faj létszámának csökkennie kell. Ha délre utazva azt látjuk, hogy egy faj létszáma csökken, biztosak lehetünk, hogy ennek oka legalább annyira abban van, hogy más fajok előnyhöz jutnak, mint hogy a szóban forgó faj hátrányba kerül. Ugyanez a helyzet, csak valamivel kisebb mértékben, ha észak felé utazunk, mert észak felé mindenféle fajnak csökken a létszáma, és ezzel a vetélytársak száma is. Ha északra megyünk vagy egy hegyre kapaszkodunk fel, az éghajlat közvetlenül káros hatásának köszönhetően sokkal gyakrabban találkozunk csenevész formákkal, mint ha délre utazunk, vagy ha lefelé haladunk a hegyen. Ha a sarkvidékre, a hófedte csúcsokhoz, vagy a sivatagokba jutunk, ott a létért folyó küzdelem majdnem kizárólag az elemekkel folyik.
Az, hogy az éghajlat elsősorban más fajok előnyben részesítésén keresztül fejti ki hatását, világosan látható a kertjeinkben található, csodálatosan nagyszámú, éghajlatunkat tökéletesen elviselő növényeken, amelyek ugyanakkor vadon sohasem terjednek el, mivel nem versenyezhetnek őshonos növényeinkkel, és nem tudnak ellenállni a hazai állataink pusztításának.
Ha az igen kedvező körülményeknek köszönhetően valamely faj létszáma egy kis területen rendkívüli mértékben felszaporodik, akkor gyakran járványok lépnek fel közöttük – legalábbis úgy tűnik, általában ez történik az erdei vadjainkkal –, és itt egy, a létért folyó küzdelemtől független korláttal van dolgunk. De még ezeknek az úgynevezett járványoknak egy része is bizonyos élősködő férgeknek köszönhető, amelyek valami oknál fogva, valószínűleg részben a zsúfolódó állatok közötti könnyű szétterjedés révén, aránytalan előnyhöz jutnak: itt pedig megjelenik valamiféle, az élősködő és az áldozata között folyó küzdelem.
Másrészről viszont a fennmaradáshoz sokszor feltétlenül szükséges, hogy egy adott faj egyedeinek létszáma az ellenségeiéhez képest nagy legyen. Így tudunk például sok búzát, repcét stb. termeszteni, mivel ezek magvai hatalmas számbeli fölényben vannak azoknak a madaraknak a számához képest, amelyek velük táplálkoznak. A madarak, noha az adott évszakban túl bő táplálékhoz jutnak, mégsem tudnak a magok számával arányosan elszaporodni, mert az ő számukat a tél korlátozza. Aki már próbálta, tudja viszont, hogy milyen nehéz néhány szál búzából vagy hasonló növényből magot termelni a kertben. Én legalábbis minden szemet elvesztettem. Az a nézet, hogy ugyanis egy faj fennmaradásához nagy létszám szükséges, véleményem szerint megmagyarázhat néhány különös természeti tényt, például azt, hogy az egyébként igen ritka növények néha roppant bőségben találhatók azon a néhány helyen, ahol élnek, és hogy egyes társas növények még az elterjedésük legszélső határán is társasak, vagyis egyedekben bővelkedők. Ezekben az esetekben ugyanis azt gondolhatjuk, hogy az ilyen növény csak ott tud létezni, ahol az életfeltételei olyan kedvezőek, hogy sokan is élhetnek belőle együtt, és így megmentik a fajt a pusztulástól. Hozzátehetném: nem kétséges, hogy a keresztezés jó és a beltenyésztés rossz hatása is szerephez jut ilyenkor, de ebbe a témába most nem megyek bele.
Sok esetet jegyeztek fel, amelyek azt mutatják, milyen bonyolult, váratlan kapcsolatok és korlátok állnak fenn azok között az élőlények között, amelyek egy adott vidéken együtt kell küzdjenek. Csupán egyetlen esetet fogok megemlíteni, amely, bár egyszerű, felkeltette az érdeklődésemet. Staffordshire-ben, egy rokonom birtokán, ahol kutatásaimra megfelelő lehetőség nyílt, volt egy nagy és rendkívül kopár harasztos, amelyet emberi kéz sohasem érintett. Huszonöt évvel ezelőtt azonban elkerítettek többszáz holdnyi ugyanilyen jellegű földet, és beültették skót fenyővel. A harasztos beültetett részén az őshonos növényzet változása igencsak figyelemre méltó volt, sokkal feltűnőbb, mint amit akkor látunk, ha az egyik talajról egy egészen másikra megyünk át. Nemcsak a harasztos növényeinek arányszáma változott meg teljesen, hanem azt tapasztaltam, hogy (a fű- és sásféléket nem számítva) az ültetvényen tizenkét olyan faj burjánzott, amelyek a harasztosban nem is voltak találhatók. A rovarokra gyakorolt hatásnak még nagyobbnak kellett lennie, mert az ültetvényen hatféle, a harasztoson soha nem látott rovarevő madár jelent meg igen nagy számban, a harasztost pedig két vagy három, egészen másfajta madár látogatta. Látjuk, milyen jelentős volt egyetlen fafajta behozatalának hatása, hiszen ezenkívül semmi mást nem tettek, kivéve, hogy a földet elkerítették, hogy a marhák be ne mehessenek. De hogy az elkerítés hatása is milyen fontos dolog, azt Farnham mellett, Surrey-ben láttam. Itt igen kiterjedt harasztosokat találunk, öreg skót fenyők néhány csoportjával a távoli dombtetőkön: az elmúlt tíz évben itt is nagy területeket kerítettek el, és a spontán szétszóródott magvakból fenyők tömegei bújnak elő, olyan szorosan egymás mellett, hogy valamennyien nem is maradhatnak életben. Amikor megállapítottam, hogy ezeket a fiatal fákat se nem vetették, se nem ültették, akkor annyira meglepődtem, hogy több kilátópontot is felkerestem, ahonnan az el nem kerített harasztos több száz holdnyi területét beláttam. Itt szó szerint egyetlen skót fenyőt sem láttam, kivéve a régi facsoportokat. De amikor a harasztos növényei között jobban körülnéztem, nagy tömegű hajtást és kis fácskát láttam, amelyeket folyamatosan legeltek a marhák. Az egyik régi facsoporttól pár száz yardnyira*, egyetlen négyzetyardnyi területen harminckét kicsiny fát számoltam össze, egyikük, amelynek huszonhat évgyűrűje volt, sok éve próbálta sikertelenül kiemelni a fejét a harasztok közül. Nem csoda hát, hogy mihelyst a földet elkerítették, azt vastagon elborították az erőteljesen növekvő fiatal fenyők. Pedig a harasztos olyan kopár és kiterjedt volt, hogy senki sem gondolta volna, hogy ilyen alaposan és hatékonyan kutatták át élelemért a marhák.
Azt láttuk itt, hogy a szarvasmarha teljesen eldönti a skót fenyő létét; a világ más részein ezzel szemben a rovarok döntik el a marhákét. Talán Paraguay nyújtja ennek a legkülönösebb példáját, ahol sem a szarvasmarha, sem a ló, sem a kutya soha nem tudott elvadulni, holott ezek mind északra, mind délre csak úgy nyüzsögnek elvadult állapotban. Azara és Rengger kimutatta, hogy ezt egy Paraguayban nagyobb számban előforduló légy okozza, amely petéit a frissen született állatok köldökébe rakja. E legyek elszaporodását, bármilyen nagy számban fordulnak is elő, bizonyára korlátozza valami – valószínűleg más élősködő rovarok. Ha Paraguayban csökkenne bizonyos rovarevő madaraknak a száma, akkor valószínűleg nőne az élősködő rovarok létszáma, és ez csökkentené a köldökbe petéző rovarok számát, aminek következtében a marhák és lovak elvadulnának, ez pedig (mint Dél-Amerika egyes részein valóban meg is figyeltem) jelentősen megváltoztatná a növényzetet. Ez megint csak visszahatna a rovarokra, az pedig, mint Staffordshire-ben láttuk, a rovarevő madarakra, és így tovább, mind bonyolultabb, egyre táguló körökben. Nem mintha a természetben a kapcsolatok bárhol is ilyen egyszerűek lennének. Egyik ütközet a másik után jön, váltakozó eredménnyel; hosszú távon az erők mégis olyan finoman kiegyensúlyozottak, hogy a természet arca hosszú időkig változatlan marad, holott bizonyos, hogy még a legjelentéktelenebb körülmény is az egyik élőlénynek a másik feletti győzelmét eredményezheti. Olyan nagy azonban a tudatlanságunk és az elbizakodottságunk, hogy elcsodálkozunk, amikor egy élőlény kipusztulásáról hallunk, és mivel az okát nem látjuk, ezért katasztrófákról beszélünk, amelyek kipusztítják a világot, vagy pedig az egyes életformák élettartamára vonatkozó törvényeket eszelünk ki.
Még egy példát szeretnék arra említeni, hogy a természet lépcsőfokain egymástól igen távol elhelyezkedő állatok és növények hogyan kapcsolódnak bonyolult viszonyok hálózata révén. Később alkalmam lesz még beszélni róla, hogy kertemben az egzotikus Lobelia fulgenst (tűzpiros lobélia, másnéven kardinálisvirág) soha nem keresik fel a rovarok, és hogy következésképpen, sajátos felépítéséből kifolyólag, soha nem termel magot. Majdnem minden orchideaféle feltétlenül megkívánja a rovarok látogatását a virágpora széthordásához és így a megtermékenyüléshez. Kísérleteimből úgy találtam, hogy a poszméhek csaknem elengedhetetlenek az árvácska (Viola tricolor) megtermékenyítéséhez, merthogy más méhek e virágot nem látogatják. Azt találtam továbbá, hogy több fajta megtermékenyítéséhez szintén a méhek látogatása szükséges. Míg például 20 tő fehér here (Trifolium repens) 2290 magot hozott, addig a méhektől védett 20 másik fej egyet sem. Vagy például 100 tő lóhere (T. pratense) 2700 magot termelt, míg az azonos számú védett tő egyetlen magot sem. Egyedül a poszméhek látogatják a lóherét, mert más méhek nem érik el a nektárt. Van, aki szerint a molyfélék is meg tudják termékenyíteni a fehér herét, de kétlem, hogy ezt megtehetik a lóhere esetén, minthogy a súlyuk nem elegendő az evezőszirmok lenyomásához. Ennélfogva nagy valószínűséggel arra következtethetünk, hogy ha a poszméhek egész nemzetsége kihalna, vagy nagyon ritkává válna Angliában, akkor az árvácska és a lóhere is kihalna, vagy legalábbis nagyon gyér lenne. A poszméhek száma viszont minden egyes vidéken nagymértékben függ az ottani mezei egerek számától, amelyek fészkeit és lépeit pusztítják. Newman ezredes, aki régóta tanulmányozza a poszméhek szokásait, úgy véli, „több mind kétharmaduk így pusztul el Anglia-szerte”. Mármost, mint mindenki tudja, az egerek száma pedig nagymértékben függ a macskák számától, és Newman ezredes erre ezt mondja: „Falvak és kisvárosok közelében a poszméhek fészkeit számosabbnak találtam, mint másutt, amit én az egereket elpusztító macskák nagy számának tulajdonítok.” Nagyon is hihető tehát, hogy valamely macskaféle állatnak egy adott vidéken nagy számban való jelenléte az egerekre és ezen keresztül a méhekre gyakorolt hatásán keresztül meghatározza bizonyos virágok gyakoriságát!
Minden egyes faj esetén valószínűleg számos különböző korlát jut szerephez, amelyek különböző életszakaszokban, vagy az év különböző évszakaiban fejtik ki hatásukat. Ezek közül egy vagy egynéhány korlát a legjelentősebb, de a faj átlagos létszámának vagy akár a létének eldöntésében is mindegyik közreműködik. Egyes esetekben kimutatható, hogy egyazon fajra egészen eltérő korlátok hatnak a különböző vidékeken. Ha egy kuszán benőtt partoldal növényeit és bokrait vesszük szemügyre, hajlamosak lennénk ezek arányait a „véletlen” nevű tényező hatásának tulajdonítani. Mennyire téves azonban ez a nézet! Mindenki hallotta, hogy amikor Amerikában kivágnak egy erdőt, egészen eltérő növényzet jelenik meg helyette; de azt is megfigyelték, hogy az Egyesült Államok déli részén az ősi indián romok, amelyeket korábban megtisztítottak a fáktól, ma a fajtáknak ugyanazt a csodálatos sokféleségét és arányait mutatják, mint a környező érintetlen őserdő. Micsoda küzdelem folyhatott itt évszázadokon keresztül a sokféle fa között, amely évente ezrével szórta szét magjait; és micsoda harc a rovarok és más rovarok között – vagy a rovarok, csigák, és egyéb állatok, valamint a madarak és más ragadozók között, amely mind szaporodni kívánt! Mind egymásból táplálkoztak, illetve a fák magvaiból és csemetéiből, vagy azokból a növényekből, amelyek először fedték be a földet, és így korlátozták a fák növekedését. Dobjunk csak fel egy marék lúdtollat, és mindegyikük meghatározott törvények szerint fog leesni; de milyen egyszerű az a probléma, hogy hová esnek a tollak, ahhoz a kérdéshez képest, amit a megszámlálhatatlanul sok növény és állat egymásra gyakorolt hatása és ellenhatása jelent, amelyek az évszázadok folyamán a régi indián romokon ma növő fák fajtáit és arányszámait meghatározták!
Az egyik élőlénynek a másiktól való függése, például az élősködő és áldozatának viszonya, rendszerint a természet lépcsőfokain távol eső lények között áll fenn. Néha ez a helyzet azokkal is, amelyekre szigorú értelemben véve azt mondhatjuk, hogy egymással küzdelmet folytatnak – mint a sáskák és a fűevő négylábúak. De a küzdelem mindig egyazon faj egyedei között lesz a legerőteljesebb, mivel ezek azonos vidékeken élnek, azonos táplálékot igényelnek, és azonos veszélyeknek vannak kitéve. Egy faj különböző változatai között a küzdelem rendszerint majdnem ilyen éles lesz, és néha azt látjuk, hogy hamar el is dől: például, ha több fajta búzát együtt vetünk el, és az összekevert termést megint elvetjük, akkor a talajnak vagy az éghajlatnak leginkább megfelelő változatok, vagy amelyek természetük folytán a legszaporábbak, legyőzik a többit és több magot hoznak, ennek eredményeként pedig néhány év alatt kiszorítják a többi változatot. Hogy akár olyan egészen közeli változatokból is, mint a különféle színű édesborsók, kevert állományt tarthassunk fenn, ehhez minden évben külön-külön kell őket leszedni, és aztán a magokat megfelelő arányban összekeverni, mert máskülönben a gyengébb fajták száma állandóan csökken és ezek végül eltűnnek. Ugyanez a helyzet a juhok változataival is; azt tartják, hogy bizonyos hegyi fajták éhen veszejtik a több hegyi fajtát, úgyhogy nem tarthatók együtt. Ugyanez az eredménye annak, ha az orvosi pióca különböző változatait együtt tartják. Kérdés, hogy bármely háziállat vagy kultúrnövény különböző változatainak ereje, életmódja és alkata lehet-e eléggé egyforma ahhoz, hogy egy kevert állomány eredeti arányait (a keresztezést kizárva) öt-hat generáción át fenn lehessen tartani, ha megengedjük, hogy ugyanúgy küzdjenek egymással, mint a természetbeni élőlények, és ha a magokat vagy az utódokat nem válogatjuk ki évente a megfelelő arányban.
Minthogy az azonos nemzetséghez tartozó fajok általában, ha nem is mindig, nagyon hasonló életmóddal és alkattal rendelkeznek, a felépítésük viszont mindig hasonló, ezért ha versenybe kerülnek egymással, a küzdelem közöttük erősebb lesz, mint a különböző nemzetségek fajai esetén. Láthatjuk ezt abban, ahogy az Egyesült Államok egyes részein mostanában elterjedt egy fecskefaj más fajok létszámának a csökkenését okozta. A léprigó (Turdus viscivorus) nemrég Skócia egyes részein bekövetkezett elterjedése az énekes rigó megfogyatkozását okozta. Mily gyakran halljuk, hogy az egyik patkányfaj egy másik helyét foglalja el, mégpedig a legkülönfélébb éghajlatok alatt! Oroszországban a kis ázsiai csótány mindenütt maga előtt kergette nagyobb rokonát. Ausztráliában a betelepített mézelő méh gyors ütemben pusztítja ki a kicsiny, fullánktalan őshonos méhet. Ismert, hogy a vadrepce egyik faja kiszorított egyes más fajokat, és így van ez egyéb esetekben is. Homályosan ugyan, de látjuk, hogy a versengésnek miért a rokon formák között kell a legerősebbnek lennie, amelyek a természet háztartásában majdnem ugyanazt a helyet foglalják el. Azt azonban valószínűleg egyetlen esetben sem tudjuk pontosan megmondani, hogy az élet nagy háborújában miért győzedelmeskedik az egyik faj a másik fölött.
Az előző észrevételekből egy nagyon fontos további következtetést vonhatunk le, nevezetesen, hogy minden élőlény felépítése valamilyen lényeges, de rejtett módon összefügg minden más olyan élőlény felépítésével, amellyel a táplálékért vagy a lakhelyért versenybe kerül, vagy ami elől menekülnie kell, illetve ami az ő zsákmánya.
Nyilvánvaló ez a tigris fogainak és karmainak felépítésénél, vagy a tigris szőrzetén csüngő élősködő lábai és karmai esetében. A gyermekláncfű szép szárnyas magjai, vagy a csibor (Hydrophilus piceus) lapos és szőrözött lábai első látásra csak a vízzel és a levegővel függnek össze. Ám a szárnyas magvak által nyújtott előnyök nyilvánvalóan a lehető legszorosabb viszonyban állnak azzal, hogy a földet már vastagon borítják más növények, és így a magvak messzire széthordhatók, és el nem foglalt területre hullhatnak. A csibor lábának felépítése pedig, amely olyan jól alkalmazkodik a merüléshez, lehetővé teszi, hogy más vízi rovarokkal versenyezzen, zsákmányára vadásszon, és elmenekülhessen, nehogy maga váljék más állatok zsákmányává.
A számos növény magjában felhalmozott táplálékkészlet létének látszólag semmilyen kapcsolata sincs a többi növényekkel. De az ilyen magvakból, például a magas fűbe vetett babból vagy borsóból kikelő fiatal növények erőteljes növekedése arra enged következtetni, hogy a magban lévő táplálék fő célja a köröskörül életerősen növekvő más növényekkel való versengés során a csemeték növekedését elősegíteni.
Nézzünk meg egy növényt az elterjedésének középső területén: vajon miért nincs belőle kétszer vagy négyszer annyi? Tudjuk, hogy az illető növény tökéletesen ellen tud állni egy kicsivel több hidegnek vagy melegnek, nedvességnek vagy szárazságnak – mivel másutt kicsit melegebb vagy hidegebb, nedvesebb vagy szárazabb vidéken is elterjed. Világosan látható, hogy ha a növénynek gondolatban módot akarnánk nyújtani arra, hogy létszámában gyarapodjék, akkor némi előnyt kellene adnunk neki versenytársaival vagy a belőle táplálkozó állatokkal szemben. Földrajzi elterjedésének határain növényünknek nyilván előnyére válnék az éghajlattal összefüggő valami alkatbeli változás; de jó okkal hisszük, hogy csak kevés növény vagy állat terjed el olyan messzire, hogy ott már egyedül az éghajlat ridegsége elpusztítsa. Amíg csak el nem érjük az élet elterjedésének szélső határait, a sarkvidéket vagy a sivatag szélét, a versengés sehol sem szűnik meg. Lehet egy vidék rendkívül hideg vagy száraz, és mégis versengés fog rajta folyni néhány faj, vagy egy faj néhány egyede között a legmelegebb vagy a legnedvesebb helyekért.
Láthatjuk ezért, hogy ha egy növényt vagy állatot új vidékre, új versenytársak közé helyezünk, életfeltételei rendszerint lényegesen megváltoznak, noha az éghajlat esetleg ugyanaz lehet, mint az előző lakhelyén volt. Ha az új helyen növelni akarjuk a létszámát, akkor másként kell módosítanunk a felépítését, mint a szülőföldjén kellett volna, mivel most eltérő versenytársakkal vagy ellenségekkel szemben kell némi előnyt biztosítanunk a számára.
Érdemes képzeletben kipróbálni, hogy valamely fajt előnyhöz juttassunk egy másikkal szemben. Valószínűleg egyik esetben sem fogjuk tudni, mit kell tennünk. Ez meg kell hogy győzzön bennünket arról, milyen keveset tudunk az élőlények egymás közötti viszonyairól. Ám amilyen szükség volna erre a meggyőződésre, olyan nehezen szerezhető meg. Csak annyit tehetünk, hogy mindig szem előtt tartjuk: minden élőlény törekszik a mértani haladvány szerinti szaporodásra, és életének vagy az adott évnek egyik szakaszában, nemzedékenként vagy nagyobb időközönként, mindegyiküknek meg kell küzdenie a létéért, és nagy számban el kell pusztulnia. Ha belegondolunk ebbe a küzdelembe, azzal a hittel vigasztalhatjuk magunkat, hogy a természetben folyó háború nem folyamatos, nem kíséri félelem, a halál rendszerint azonnali, és hogy az életerősek, az egészségesek és az ügyesek maradnak életben és szaporodnak tovább.