A háziasítás során végbemenő változások

A megszokott dolgok megváltozása öröklődő hatást eredményezhet, például a virágos növények virágzási időszaka megváltozik, ha az egyik éghajlatról a másikra visszük át őket. Az állatok esetén az egyes részek fokozott használata vagy nemhasználata még ennél is határozottabb befolyást fejthet ki; így például a házikacsánál azt találtam, hogy a szárny csontjainak súlya kisebb, a láb csontjaié pedig (az egész csontváz arányaiban nézve) nagyobb, mint a vadkacsa azonos csontjaié; ez a változás bízvást tulajdonítható annak, hogy a házikacsa kevesebbet repül, de többet jár, mint vad ősei. A tehenek és a kecskék tőgyének hatalmas, örökletes fejlettsége olyan vidékeken, ahol rendszeresen fejik őket, ugyanezen szervekkel más vidékeken összehasonlítva, valószínűleg a használat hatásának további példája. Egyetlen olyan háziállat sincs, amely valamely vidéken ne rendelkezne lelógó fülekkel, és valószínűnek tűnik az, amit többen felvetettek, hogy ez a lelógás a fül izmainak nemhasználatából fakad, mivel ezek az állatok ritkábban riadnak meg.

Számos törvény szabályozza a változást. Ezek közül néhány már halványan kivehető, s a későbbiekben röviden megtárgyalom őket. E helyen csak arra a jelenségre akarok utalni, amit korrelatív változásnak nevezhetünk. Az embrióban vagy a lárvában végbemenő fontos változások valószínűleg a kifejlett állatban is változásokat vonnak maguk után. A torzszülötteknél néha egészen különös összefüggések állnak fenn a távoli testrészek között; számos példát hoz fel erre Isidore Geoffroy St–Hilaire e témáról írt nagyszerű munkája. A tenyésztők úgy vélik, a végtagok megnövekedett hosszúsága majdnem mindig a fej megnyúlásával jár. A korreláció egyes esetei egészen rejtélyesek: így például azok a macskák, amelyek teljesen fehérek és a szemük kék, általában süketek; nemrégen azonban Tait úr azt állította, hogy ez csupán a hímekre korlátozódik. A szín és az alkatbeli sajátosságok ugyancsak összefüggenek, amire számos figyelemre méltó eset említhető mind a növények, mind az állatok köréből. A Heusinger által összegyűjtött adatokból kitetszik, hogy bizonyos növények ártalmasak a fehér juhok és sertések számára, míg a sötét bőrű egyedek számára nem. Wyman professzor nemrégen egy remek, erre vonatkozó példát említett nekem. Amikor megkérdezett egyes virginiai farmereket, hogyan lehetséges az, hogy az összes sertésük fekete, azt a felvilágosítást kapta, hogy ezek a disznók a festékgyökeret (Lachnanthes) eszik, ami a csontjaikat rózsaszínre festi, és azzal jár, hogy a fekete színű kivételével az összes többi változat elhullajtja a körmét; az egyik „cracker” (vagyis virginiai telepes) még hozzátette: „az ellésből csak a feketéket választjuk ki felnevelésre, mert csak ezeknek van jó esélyük életben maradni”. A csupaszbőrű kutyáknak rossz a fogazata; a hosszú és durva szőrű állatoknak pedig állítólag gyakran van hosszú, vagy többszörös szarvuk; a tollas lábú galamboknak bőr van a külső lábujjaik között; a rövid csőrű galamboknak kicsi a lába, a hosszú csőrűeké pedig nagy. Ennélfogva, ha az ember kiválogatást végez, és ezzel egyes sajátosságokat megerősít, majdnem biztos, hogy a korreláció rejtélyes törvényeinek köszönhetően akaratlanul módosítani fogja a felépítés más részeit is.

A változás különféle, ismeretlen vagy csak homályosan értett törvényeinek következményei végtelenül bonyolultak és sokfélék. Érdemes gondosan tanulmányozni az egyes régi kultúrnövényeinkről, például a jácintról, a burgonyáról, sőt a dáliáról szóló számos értekezést; meglepődve vesszük észre az alkat és a felépítés végtelenül sok olyan részletét, amelyekben az egyes változatok és alváltozatok finoman eltérnek egymástól. Az egész szervezet mintha képlékennyé válna, és enyhén eltér az elődök típusától.

A nem öröklődő változások lényegtelenek a számunkra. Ám a felépítés öröklődő eltéréseinek száma és sokfélesége – mind az enyhéké, mind a komoly élettani jelentőségűeké – végtelen. E tárgyról a legjobb és legteljesebb munka dr. Prosper Lucas két vaskos kötetet kitevő értekezése. Egyetlen tenyésztő sem vonja kétségbe, hogy milyen erős az öröklésre való hajlam; az a szilárd meggyőződésük, hogy „hasonló hasonlót fial”. Ezt az elvet kizárólag elméleti írók vonták kétségbe. Ha egy felépítésbeli eltérés gyakori, és ha az apánál éppúgy megtaláljuk, mint a gyermeknél, akkor nem tudhatjuk, nem valamilyen közös ok miatt van-e ez, ami mindkettőjükre hatott; de ha a szemmel láthatóan teljesen azonos életfeltételeknek kitett egyedek között valamely szülőnél a körülmények különleges találkozásának köszönhetően egy igen ritka eltérés jelentkezik – mondjuk egynél a millióból –, és ha ez az eltérés újra megjelenik az utódnál is, akkor a valószínűségszámítás tanítása majdhogynem rákényszerít, hogy ezt az újrajelentkezést az öröklésnek tulajdonítsuk. Bizonyára mindenki hallott az albinizmus, a pikkelybőrűség, a túlszőrözöttség stb. eseteiről, amelyek ugyanannak a családnak a különböző egyedeinél jelentkeztek. Ha a felépítés különös és ritka eltérései csakugyan öröklődnek, akkor bátran feltehető, hogy a kevésbé szokatlan és jóval közönségesebb eltérések is öröklődnek. Talán az volna ez egész kérdés helyes felfogása, ha a jellegek öröklését szabálynak, nem öröklését pedig kivételnek tekintenénk.

Az öröklődést irányító törvények legnagyobbrészt ismeretlenek. Senki sem tudja megmondani, hogy ugyanaz a sajátosság néha miért öröklődik át, néha meg miért nem, egyazon faj egyedeinél, vagy különböző fajoknál; miért van az, hogy a gyermek bizonyos vonásai gyakran a nagyapjára vagy a nagyanyjára, esetleg valami távolabbi ősre ütnek; egyes jellemzők miért szállnak át az egyik nemről mindkettőre, vagy csak az egyikre, mégpedig többnyire, de nem kizárólagosan, az azonosra. Némi jelentősége van számunkra annak a ténynek is, hogy a háziállatok hímjeinél jelentkező egyes sajátosságok kizárólagosan vagy túlnyomóan egyedül a hímekre szállnak át. Ennél sokkal fontosabb szabály azonban az (amelyben, úgy gondolom, megbízhatunk), hogy bármely életkorban jelenik is meg először egy sajátosság, az utódban is általában az annak megfelelő életkorban, vagy néha annál korábban szokott újra jelentkezni. Sokszor ez nem is lehetne másként; a szarvasmarhák szarvait érintő örökletes sajátosságok csak akkor jelentkezhetnek az utódban, amikor az már csaknem teljesen felnőtt; a selyemlepke egyes vonásairól szintén tudjuk, hogy a megfelelő hernyó- vagy bábállapotban jelentkeznek. Az örökletes betegségek léte és más tények alapján azonban úgy vélem, a szabály még ennél is szélesebb körű, és még ha nincs is nyilvánvaló ok arra, hogy egy adott vonás éppen egy adott életkorban jelentkezzék, akkor is megvan az a törekvés, hogy az utódban ugyanabban az időszakban jelenjen meg, mint amikor először jelentkezett a szülőnél. Azt hiszem, ez a szabály roppant jelentőségű az embriológia törvényeinek megmagyarázása szempontjából. Ezek a megjegyzések természetesen a sajátosság első megjelenésére vonatkoznak, és nem arra az elsődleges okra, amely a petékre vagy a nemzőanyagra befolyást gyakorolt; körülbelül ugyanúgy, ahogy egy rövid szarvú tehén és egy hosszú szarvú bika utódjában is a szarvak megnövekedett hossza – bár majd csak egy későbbi életszakaszban jelentkezik – nyilván a hím nemzőanyagának köszönhető.

Minthogy utaltam a visszaütés jelenségére, megemlítem itt a természetkutatók egy gyakran hangoztatott állítását – nevezetesen, hogy ha a háziállataink elvadulnak, jellegeik fokozatosan, de elkerülhetetlenül visszatérnek az ősi törzs alakjához. Ezért azt állították, hogy a háziasított fajtákból nem vonhatók le következtetések a természeti állapotban lévő fajokra. Hiába próbáltam tisztázni, hogy vajon miféle perdöntő tényeken nyugszik ez az oly gyakran és oly merészen hangoztatott állítás. Nagy nehézségekbe ütközne az állítás igaz voltának bizonyítása: bizton kijelenthetjük ugyanis, hogy a leghatározottabb vonásokkal rendelkező háziasított fajták közül igen sok vadon nem is élhetne. Sokszor nem is tudjuk, hogy mi volt az ősi törzs, így aztán azt sem tudhatjuk, szó lehet-e a hozzá való majdnem tökéletes visszatérésről. Ahhoz, hogy a keresztezések hatását kizárjuk, arra lenne szükség, hogy egyetlenegy változatot engedjünk szabadon az új hazájában. Ugyanakkor, mivel egyes változataink egyik-másik jellegükre nézve néha csakugyan visszaütnek az ősi törzsre, nem tűnik számomra valószínűtlennek, hogy ha sikerülne például a káposzta számos ismert fajtájának nagyon sovány talajokon való meghonosítása és továbbtermesztése (amikor is a tapasztalt hatás egy része természetesen a gyenge talaj határozott befolyásának volna tulajdonítható), akkor ezek a változatok nagymértékben, vagy akár teljes egészében visszatérnének az ősi alakhoz. Akár sikerülne ez a kísérlet, akár nem, az érvelésünk szempontjából nem nagyon fontos, mivel maga a kísérlet is megváltoztatná az életfeltételeket. Ha kimutatható lenne, hogy háziasított fajtáink erős hajlammal rendelkeznek a visszaalakulásra – vagyis arra, hogy miközben változatlan körülmények között tartják őket, elveszítsék szerzett jegyeiket, és mindezt olyan nagy számban, hogy a szabad kereszteződés a keveredés révén megakadályozhatna minden csekély felépítésbeli eltérést –, nos, ebben az esetben elismerném, hogy a háziasított fajtákból semmiféle következtetést nem vonhatunk le a fajokra nézve. De e nézetet a legkisebb bizonyíték sem támogatja: azt állítani, hogy igás- és versenylovainkat, a rövid és a hosszú szarvú marhát, a különféle házi szárnyasokat és a táplálkozásra szolgáló zöldségeket nem tenyészthetjük nemzedékek korlátlan számán keresztül, minden tapasztalattal ellenkezik.

Ha végigtekintünk a háziállatok és a haszonnövények öröklődő változatain vagy fajtáin, és ha összehasonlítjuk őket a velük közeli rokonságban álló fajokkal, akkor, mint már említettem, valamennyi háziasított fajta esetében kevésbé találjuk egyformának a jellemvonásokat, mint az igazi fajoknál. A háziasított fajtáknak gyakran van valami torz jellegük, ami alatt azt értem, hogy miközben egymástól, és ugyanannak a nemzetségnek más fajaitól számos apróságban különböznek, ugyanakkor sok esetben valamely részüket tekintve egymáshoz képest is rendkívül nagymértékű eltérést mutatnak, és különösen így van a hozzájuk legközelebbi rokon természeti fajokhoz képest. Az efféle kivételektől eltekintve azonban (és nem számítva a változatoknak a keresztezés utáni tökéletes termékenységét, amire még visszatérek), egy faj háziasított fajtái ugyanúgy térnek el egymástól, mint egy nemzetség közeli rokon fajai a természetben, csak éppen a különbségek többnyire kisebb mérvűek. Ezt igaznak kell elfogadnunk, mert számos állat és növény esetében a háziasított fajtákat egyes szakértő bírálók különböző fajok utódainak, más szakértő bírálók pedig egyazon faj változatainak minősítették. Ha volna bármiféle jól meghatározott különbség egy faj és egy háziasított fajta között, ez a kétely nem bukkanna fel minduntalan.

Gyakran állítják, hogy a háziasított fajták az általános érvényű jellemvonásokban nem különböznek egymástól. Kimutatható, hogy nem helyes ez az állítás; csakhogy a természetkutatók között nagy különbségek vannak abban a tekintetben, hogy mely jellemvonások lennének az általános érvényűek. Minden ilyen értékelés jelenleg tapasztalati. Amikor majd meg fogjuk magyarázni, hogyan jönnek létre a nemzetségek a természetben, ki fog tűnni, nincsen jogunk azt várni, hogy a háziasított fajták között gyakran találjunk nemzetségi szintű eltérést.

Ha megpróbáljuk felbecsülni az egymással rokon háziasított fajták közötti felépítésbeni különbségeket, hamar kétségek közé jutunk, mert nem tudjuk, vajon egy vagy több szülői fajból származnak-e. Érdekes lenne, ha ezt a kérdést tisztázni tudnánk; ha például be lehetne bizonyítani, hogy az agár, a véreb, a terrier, a spániel és a bulldog, melyek, mint tudjuk, mind hűen örökítik tovább a saját fajtájukat, mind egyetlen faj utódai, akkor az ilyen tények hatására bizonyára kételkedni kezdenénk számos más, egymással közeli rokonságban álló, a világ távoli részein élő természeti faj – például a sokféle róka – változhatatlanságát illetően is. Személy szerint, mint mindjárt látni fogjuk, nem hiszem, hogy a számos kutya-fajta közötti összes különbség a háziasítás terméke lenne; úgy gondolom, a különbségek egy kisebb része annak köszönhető, hogy a kutyák különböző fajok utódai.

Némely más háziasított faj feltűnően jellegzetes fajtái esetén viszont feltehető, sőt bizonyítható is, hogy ezek egyetlen vad törzsből származnak. Sokszor feltételezték, hogy az ember olyan növényeket és állatokat választott a háziasításra, amelyeknek különösen erős belső hajlamuk van a változásra és a különféle éghajlatokkal szembeni ellenállásra. Nem vitatom, hogy ezek az adottságok komolyan emelték a háziállatok és a termesztett növények értékét, de honnan tudhatta volna a vadember, amikor valamely állatot először szelídített meg, hogy az megváltozik-e majd a rákövetkező generációk során, és hogy elvisel-e más éghajlatot is? Vagy a szamár és a lúd csekély változékonysága, a rénszarvas kis hőtűrő, illetve a teve kis hidegtűrő képessége megakadályozta-e a háziasításukat? Semmi kétségem sincs abban, hogy ha a jelenlegi háziállatainkkal megegyező számú és éppoly sokféle osztályba tartozó, vagy ugyanannyi különböző vidékről származó állatot és növényt a természeti állapotából kiragadnánk, és ugyanannyi nemzedéken át tenyésztenénk a háziasítás körülményei között, akkor átlagban ugyanannyira változnának meg, mint ahogy a meglévő háziállataink és haszonnövényeink szülői fajai megváltoztak.

A legtöbb régi háziállat és kultúrnövény esetén lehetetlen határozottan eldönteni, hogy egy vagy több vad fajból származtak-e. Akik a háziállatok többszörös eredetében hisznek, főleg arra az érvre támaszkodnak, hogy már a legrégebbi időkben, az egyiptomi síremlékeken vagy a svájci tóparti településeken is a fajták nagyfokú változatosságát találjuk, és hogy ezen ősrégi fajták némelyike közelről hasonlít a még ma is létezőkre, vagy egészen azonos velük. De ez csak visszatolja időben a civilizáció történetének kezdetét, és azt mutatja, hogy az állatokat már a sokkal korábbi időkben is háziasították, mint eddig feltételeztük. A svájci cölöplakók többféle búzát és árpát termeltek, továbbá borsót is, olajáért pedig mákot és lent. Ezenkívül sok háziállatuk volt, és kereskedtek más nemzetekkel. Mindez, mint Heer megjegyzi, világosan mutatja, hogy már ebben az ősi korban is a civilizáció jelentős fokán álltak, ami viszont föltételezi egy kevésbé fejlett civilizáció hosszú ideig tartó, megelőző létezését, amikor a különféle körzetekben élő törzsek által tartott egyes háziállatok megváltozhattak és eltérő változatokat hozhattak létre. Amióta a világ számos részén kovakőszerszámokat fedeztek fel a felszíni rétegekben, minden geológus úgy véli, hogy az ősember a rendkívül távoli korokban élt, és tudjuk azt is, hogy manapság aligha találni olyannyira barbár törzset, hogy legalább a kutyát meg ne szelídítették volna.

A legtöbb házi fajta eredete valószínűleg mindörökre homályban marad. Kijelenthetem azonban, hogy az egész világ szelídített kutyáinak tanulmányozása során, a tények fáradságos összegyűjtésével arra a következtetésre jutottam, hogy a kutyafélék (Canidae) családjának eredetileg számos vad faját szelídítették meg, és hogy a mi házi fajtáink ereiben ezek vére folyik, egyes esetekben összekeveredve. A juhot és a kecskét illetően nem alkothatok határozott véleményt. Azokból a tényekből, melyeket Blyth úr az indiai púpos marha szokásait, hangját, alkatát és felépítését illetően közölt velem, majdnem bizonyos, hogy az a mi európai szarvasmarhánkétól eltérő ősi törzsből származik. Egyes szakértők úgy gondolják, ez utóbbinak két vagy három vad őse volt, akár megérdemlik, hogy külön fajoknak nevezzük őket, akár nem. Ezt a következtetést, valamint a közönséges és a púpos marha közötti sajátos különbségek létét Rütimeyer professzor kutatásai alapján bizonyítottnak vehetjük. A lovakra vonatkozóan, itt meg nem nevezhető okoknál fogva és más szerzőkkel ellentétben, bizonyos mértékig arra a vélekedésre hajlok, hogy valamennyi fajta egyetlen fajhoz tartozik.

Minthogy a legtöbb angol tyúk-fajtát magam is tartottam, tenyésztettem, kereszteztem és megvizsgáltam a csontjait, majdnem bizonyosnak tűnik a számomra, hogy ezek mindannyian az indiai vadtyúk, a Gallus bankiva leszármazottai; ugyanez volt Blyth úr és mások következtetése is, akik e szárnyast Indiában tanulmányozták. A kacsa és a nyúl esetén, amelynek pedig az egyes fajtái igencsak különböznek egymástól, világos bizonyíték van arra, hogy mégis mind a közönséges vadkacsa és vadnyúl leszármazottai.

Azt a tézist, hogy a különböző háziasított fajták eltérő ősi törzsekből származtak, egyes szerzők a képtelenségig feszítették. Azt hiszik, hogy valamennyi tiszta fajtának, még ha az egymástól megkülönbözető jegyeik egészen aprók is, megvolt a maga vad ősformája. Ha ez igaz volna, legalább húszféle vad szarvasmarhának és ugyanannyi vadjuhnak, továbbá több különböző vadkecskének kellett volna léteznie csupán Európában, sőt már magában Nagy-Britanniában is többnek. Van szerző, aki azt hiszi, hogy korábban csupán Nagy-Britanniában is tizenegyféle vad juhfaj élt! Ha arra gondolunk, hogy ma Britanniának nincs egyetlen saját emlősállata sem, és hogy Franciaországnak is csak néhány van, amely különbözik a Németországiaktól, és hogy ugyanez a helyzet Magyarországgal, Spanyolországgal stb., és hogy ezzel szemben a szóban forgó országok mindegyikének több sajátos marha-, juh- stb. fajtája is van, akkor el kell fogadjuk, hogy ez a sok háziállat-fajta Európában jött létre, mert különben honnan származhattak volna? Ugyanez a helyzet Indiában. Még a világ házikutyáit illetően (amelyekről elfogadom, hogy különböző vad fajok leszármazottai) sem férhet hozzá kétség, hogy az idők során hatalmas jelentőségű öröklődő változás ment végbe; mert ugyan ki fogja elhinni, hogy az olasz agárhoz, a vérebhez, a bulldoghoz, a mopszlihoz, vagy a Blenheim-spánielhez hasonló állatok – amelyek annyira különböznek minden vad kutyafélétől – valaha a természeti állapotban léteztek? Gyakran állították, hogy az összes kutya-fajta néhány ősi faj keresztezéséből származik, csakhogy keresztezéssel csupán olyan formákat kaphatunk, amelyek bizonyos értelemben középúton vannak a szülők között. Ha a számos házi fajta eredetét ezen a módon akarjuk megmagyarázni, akkor el kell fogadnunk, hogy a legszélsőségesebb formák, mint az olasz agár, a véreb, a bulldog stb. vad állapotukban is léteztek. Nagyon eltúlozták továbbá annak a lehetőségét, hogy keresztezéssel különálló fajták legyenek létrehozhatók. Sok olyan eset ismeretes, amely azt mutatja, hogy a fajták alkalmi keresztezésekkel módosíthatók, feltéve, ha ezt a kívánt tulajdonságokat mutató egyedek gondos kiválogatása kíséri. Hanem azért nagyon nehéz volna két egészen különböző fajta között egy stabil közbülsőt létrehozni. Sir J. Sebright komolyan kísérletezett ezzel, de kudarcot vallott. A két tiszta fajta első keresztezéséből származó utódok még meglehetősen egyformák egymással, sőt néha teljesen azok (mint a galambok esetén találtam), és a dolog elég egyszerűnek tűnik; de ha e keverékeket több nemzedéken át keresztezzük egymással, már alig fogunk köztük két egymáshoz hasonlót találni, és a feladat nehézsége nyilvánvaló lesz.

Mivel azt gondolom, a legjobb mindig valamely jellegzetes csoportot tanulmányozni, ezért némi megfontolás után a házigalambokkal kezdtem foglalkozni. Minden olyan fajtát magam is tartottam, amit csak megvehettem, vagy más módon meg tudtam szerezni, és a világ számos zugából tiszteltek meg kitömött példányokkal, különösen W. Elliot Indiából és C. Murray Perzsiából. A galambokról számos értekezés jelent meg különböző nyelveken, és ezek némelyike igen nagy jelentőségű, lévén, hogy a meglehetősen régi időkből való. Számos híres tenyésztővel álltam kapcsolatban, és felvettek két londoni galambegyletbe is. A fajták sokfélesége igazán lélegzetelállító. Hasonlítsuk csak össze az angol postagalambot a rövid csőrű bukógalambbal, és máris látjuk csőrük csodálatos eltéréseit, amiből aztán a koponya ennek megfelelő különbségei következnek. A postagalamb, különösen a hím, a feje körüli csodálatos bőrlebenyekről is nevezetes; és ezeket nagyon megnyúlt szemhéj, igen tág külső orrnyílás és szélesre tárható száj kíséri. A rövid csőrű bukógalamb csőrének oldalról majdnem olyan az alakja, mint a pintyé. A közönséges bukógalambnak az a sajátságos, örökletes szokása van, hogy nagy magasságban, szoros csapatban repül, és a levegőben bukfencet vet. A spanyol galamb hatalmas termetű madár, hosszú, erős csőrrel és nagy lábbal. Egyes változatainak hosszú nyaka van, másoknak a szárnya és a farka hosszú, megint mások rendkívül rövid farkúak. A berber galamb a postagalamb rokona, csak éppen nem hosszú a csőre, hanem nagyon is rövid és széles. A golyvás galambnak megnyúlt a teste, hosszúak a szárnyai és lábai, rendkívül fejlett a begye, melyet felfújva kelleti magát, joggal keltve meglepetést vagy akár nevetést. A sirálykagalambnak rövid és kúpos a csőre, és a mellén egy sor visszafelé fordult toll van: továbbá szokása, hogy kissé felduzzasztja a nyelőcsöve felső részét. A parókás galamb tollai a nyak körül annyira visszafordultak, hogy csuklyát formálnak. Méretéhez képest hosszú evező- és farktollai vannak. A trombitás és a kacagó galamb, mint nevük is kifejezi, a többi fajtától nagyon eltérő módon turbékol. A pávagalambnak harminc vagy negyven faroktolla van tizenkettő vagy tizennégy helyett – ez a szokásos szám a galambok nagy családjában –; ezeket a tollakat kiterjesztve tartja, és olyan mereven, hogy a jó példányoknál a fej és a farok összeér. Zsírmirigyük teljesen csenevész. Számos más, kevésbé jellegzetes fajtát is fel lehetne sorolni.

E számos fajta csontvázában az arccsontok hossza, szélessége és görbülete rendkívül erősen különbözik egymástól. Az alsó állkapocsszárak alakja különösen eltérő lehet. A fark- és keresztcsigolyák száma, akárcsak a bordáké, változó; a csontok viszonylagos szélessége és a nyúlványok előfordulása ugyancsak. A szegycsont nyílásainak alakja és száma szintén nagy változékonyságot mutat, akárcsak a villacsont két szárának nyílásszöge és egymáshoz viszonyított hossza. A szájnyílás relatív szélessége, a szemhéjak, az orrnyílás, a nyelv viszonylagos hossza (ami nem áll mindig szoros korrelációban a csőr hosszával), a begy és a nyelőcső felső részének a mérete, a zsírmirigy fejlettsége vagy csökevényes volta, az elsődleges evező- és faroktollak száma, a szárny és a farok hosszának egymáshoz és a testhez való viszonya, a csüd és a lábfej viszonylagos hossza, a lábujjakat fedő szarupikkelyek száma, az ujjak közötti bőrhártya fejlettsége – valamennyien a felépítés változékony pontjai. Változik aztán azon időszak hossza, amely alatt a tollazat teljessé válik, és változó a tojásból kikelő fiókák pelyhessége is. A tojások alakja és mérete ugyancsak eltérő lehet. A repülési mód, és némely fajnál a hang és a viselkedés egészen különbözhet. Végül, egyes fajtáknál a tojók és a hímek is csekély mértékben különböznek egymástól. Összességében legalább húszféle olyan galambot lehetne kiválasztani, amelyeket, ha egy ornitológusnak megmutatnánk, és azt mondanánk neki, hogy ezek vadon élő madarak, jól meghatározott fajoknak tekintene. Mi több, nem hiszem, hogy egy ornitológus az angol postagalambot, a rövid csőrű bukógalambot, a spanyol galambot, a berber galambot, a golyvás galambot és a pávagalambot ez esetben akár egyazon nemzetséghez is sorolná, annál is kevésbé, mert e fajták mindegyikénél számos tisztán öröklődő alváltozatot, vagy, mint ő hinné, fajt tudnánk mutatni neki.

Bármilyen nagyok is azonban a galamb egyes fajtái közötti különbségek, teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a természetkutatók általános véleménye helyes, nevezetesen, hogy ezek mindannyian a szirti galamb (Columba livia) leszármazottai, ha az utóbbi elnevezést kiterjesztjük arra a számos földrajzi változatra vagy alfajra is, amelyek egymástól csak apró részletekben térnek el. Mivel számos olyan ok, amely engem erre a véleményre vezetett, bizonyos mértékig más esetekre is alkalmazható, most röviden megadom ezeket. Ha például a különböző fajták nem egyszerűen csak változatok, és nem a szirti galamb leszármazottai, akkor legalább hét-nyolc külön ősi törzsből kellett származniuk, lehetetlen ugyanis a jelenlegi változatokat ennél kisebb számú keresztezéssel előállítani. Vagy hogyan lehetne például a golyvás galambot két fajta keresztezéséből létrehozni, ha e szülői törzsek közül legalább az egyik nem rendelkezik már a jellegzetes, hatalmas beggyel? A feltételezett ősi törzsek mindegyike valamiféle szirti galamb kellett legyen, vagyis olyan állat, amely nem fészkelhetett a fákon és önként nem is telepedhetett rájuk. De a C. Livián és annak földrajzi alfajain kívül csak két-három szirti galamb fajt ismerünk, és ezek nem rendelkeznek a háziasított fajták egyetlen vonásával sem. Így aztán a feltételezett ősi törzseknek vagy még mindig létezniük kell, méghozzá az ornitológusok számára ismeretlenül, azokon a vidékeken, ahol először háziasították őket (ez azonban, figyelembe véve a galambok méretét, szokásait, és feltűnő jellegzetességeit, valószínűtlennek tűnik), vagy pedig vad alakjaik ki kellett haljanak. De a meredek sziklákon fészkelő, jól repülő madarak nemigen irthatók ki, és a közönséges szirti galamb, amelynek a szokásai megegyeznek a háziasított fajtákéval, még a számos kisebb brit szigeten, vagy a mediterrán partokon sem pusztult ki. Ezért a szirti galambéhoz hasonló szokásokkal rendelkező nagyszámú faj kipusztulását feltételezni nagyon meggondolatlan feltételezésnek tűnik. Továbbá, a sok-sok említett háziasított fajtát a világon mindenütt elterjesztették, ennélfogva ezek némelyikének eredeti hazájába kellett visszajutnia; de egyikük sem tudott vadon elterjedni, miközben a mezei galamb, ami igen csekély módosulásokkal azonos a szirti galambbal, több helyen ismét szabadon elterjedt. Vagy megintcsak, miközben az összes tapasztalat azt mutatja, hogy a vadon élő állatok a háziasítás során nehezen vehetők rá az önkéntes szaporodásra, a galambok több fajból való eredetének hipotézise alapján azt kellene feltételeznünk, hogy a régmúlt idők félig civilizált emberei legalább hét-nyolc fajt háziasítottak, de olyan alaposan, hogy azok a fogságban is igen szaporává váltak.

Nagyhatású és sok más esetben is felhasználható érv, hogy a fent említett fajták, noha alkatukban, szokásaikban, hangjukban, színezetükben és a felépítésük nagyobb részében általában megegyeznek a szirti galambbal, egyéb részeikre nézve igencsak rendellenesek. Hiába keresnénk az egész Columbidae nemzetségben olyan csőrt, mint az angol postagalambé, a rövid csőrű bukógalambé, illetve a berber galambé, vagy olyan kifordított tollakat, mint a jakobin galambéi, óriás begyet, mint ami a golyvás galambnak van, vagy a pávagalambéhoz hasonló faroktollakat. Nemcsak azt kellene tehát feltételeznünk, hogy a félig civilizált ember teljes sikerrel háziasított számos különböző fajt, hanem azt is, hogy szándékosan vagy véletlenül rendkívül rendellenes fajokat választott; továbbá, hogy éppen ezek a fajok azóta mind kipusztultak vagy ismeretlenekké váltak. Ennyi különös egybeesés a legnagyobb mértékben valószínűtlen.

A galambok színezetére vonatkozó néhány tény figyelmet érdemel. A szirti galamb palakék, és a hasa fehér; indiai alfajának, a stricklandi C. Intermediának azonban kékes az utóbbi része. A szirti galamb farka végén sötét sáv van, és a külső tollakat a tövüknél fehér sáv szegélyezi. A szárnyakon két fekete csík húzódik. Egyes félig háziasított és egyes egészen vad fajtáknál a két fekete csíkon kívül a szárnyak még feketén pettyezettek is. Ez a sok különböző vonás az egész család egyetlen más fajánál sem jelentkezik együtt. Ugyanakkor a háziasított fajták mindegyikénél – ha a jól tenyésztett madarakat vesszük – valamennyi fönti jegy, még a külső faroktollak fehér széle is, tökéletes fejlettségben előfordul. Ezenkívül, ha két vagy több jól meghatározott fajtához tartozó különböző madarat keresztezünk, amelyek közül egyik sem kék, és egyik sem rendelkezik a fent felsorolt jegyek egyikével sem, akkor a keverék utódok hirtelen nagyon is hajlamosak lesznek e jegyeket felmutatni. Hogy az általam megfigyelt számos példa egyikét említsem: először igen fajtiszta fehér pávagalambokat kereszteztem fekete berber galambokkal – s a berber galambok kék változatai történetesen olyan ritkák, hogy Angliában sosem hallottam még az előfordulásukról –; a keverékek mind feketék, barnák és foltosak voltak. Majd egy berber galambot egy foltosfejű galambbal kereszteztem (ez egy fehér madár vörös farokkal és vörös folttal a homlokán, híresen tiszta fajtát alkot); a keverékek sötétek és foltosak lettek. Ezután a berber-pávagalamb keverékeket egy berber-foltosfejű galambivadékkal kereszteztem, ami olyan gyönyörű kékszínű maradat eredményezett, fehér hassal, kettős fekete szárnycsíkkal, és fehér szélű faroktollakkal, mint akármelyik vad szirti galamb! E tények megérthetők az ősi jellegekre való visszaütés jól ismert elve alapján akkor, ha valamennyi háziasított fajta a szirti galambtól származott. De ha tagadjuk ezt, akkor a következő két, igen valószínűtlen feltevés egyikével kell élnünk. Vagy, első lehetőségként, azt tesszük fel, hogy valamennyi képzeletbeli ősi törzs színezete hasonló volt a szirti galambéhoz (noha éppen ugyanezekkel a színekkel és jelleggel egyetlen más létező faj sem rendelkezik), és így bármely változat hajlamos lesz arra, hogy visszaüssön ugyanezekre a színekre és jellegekre. Vagy, másodszor, azt, hogy minden egyes fajtát, még a legtisztábbat is, egy tucat vagy legfeljebb húsz nemzedéken belül keresztezték a szirti galambbal. Azért mondok egy tucatnyi vagy legfeljebb húsz nemzedéket, mert nem ismeretesek olyan esetek, amikor bármely, keresztezéssel létrejött utód ennél több nemzedék után is vissza tudott volna ütni idegen vérű ősére. Egy olyan fajtánál, amelyet csak egyszer kereszteztek, az ebből a keresztezésből fakadó bármely jegyre való visszaütés hajlama természetesen egyre kisebb lesz azáltal, hogy minden következő nemzedékben kevesebb lesz benne az idegen vér. De ahol nem történt keresztezés, és mégis megvan a hajlam a valamely korábbi nemzedékben elvesztett jegyre való visszaütésre, ott ez a hajlam, bármit hozunk is fel vele szemben, csökkenés nélkül átadódhat a nemzedékek korlátlan számán keresztül. A visszaütésnek ezt a két eltérő esetét gyakran összekeverték azok, akik az öröklődésről írtak.

Végezetül, a galamb valamennyi fajtájának tökéletesen termékenyek a hibridjei vagy keverékei, mint azt saját megfigyeléseim alapján állíthatom, amelyeket szándékosan a lehető legkülönbözőbb fajtákon végeztem. Mármost alig ismerünk olyan hiteles esetet, amikor két teljesen külön állatfaj hibridjei tökéletesen termékenyek lennének. Vannak szerzők, akik azt hiszik, hogy a hosszú ideig tartó háziasítás megszünteti a fajoknál ezt az erős magtalansági hajlamot. A kutya és egyes más háziállatok történetéből kiindulva valószínűleg helyes is ez a következtetés, legalábbis, ha az egymással közeli rokonságban álló fajokra alkalmazzuk. De rendkívül elhamarkodott volna annyira kiterjeszteni, hogy feltételezzük: az eredetileg olyan különböző fajok, mint amilyenek ma a postagalamb, a bukógalamb, a golyvás galamb vagy a pávagalamb, tökéletesen termékeny utódokat hozhatnának létre egymással.

Következésképpen, valószínűtlen, hogy az ember régebben hét vagy nyolc feltételezett galambfajt vett volna rá a háziasítás körülményei között az önkéntes szaporodásra. Ezek a feltételezett fajok vad állapotban mind teljesen ismeretlenek, háziasított alakjaik pedig vadon sehol sem terjedtek el. E fajok más Columbidaekhez hasonlítva teljesen rendellenes vonásokat mutatnak, miközben a legtöbb vonatkozásban mégis nagyon hasonlítanak a szirti galambra. A kék szín és a különféle fekete megkülönböztető jegyek alkalmilag valamennyi fajtánál visszatértek, akár tisztán, akár keresztezéssel tenyésztjük őket. Végül pedig a kevert utódok mind kifogástalanul termékenyek. E számos okból együttesen biztonsággal következtethetünk arra, hogy valamennyi háziasított galamb-fajta a szirti galambtól (más néven Columbia livia) és annak földrajzi alfajaitól származik.

E nézet alátámasztására még azt is hozzátehetem, hogy először is, a vad C. Livia háziasíthatónak bizonyult mind Európában, mind Indiában, és hogy szokásait és felépítésének számos vonását illetően megegyezik valamennyi házi fajtával. Másodszor, noha egy angol postagalamb vagy egy rövid csőrű bukógalamb bizonyos jellegeire nézve komoly mértékben különbözik a szirti galambtól, mégis, e két változat számos alfajtáját, főleg az egymástól távoli vidékről származókat összehasonlítva, köztük és a szirti galamb között csaknem hiánytalan sorozatot állíthatunk fel; ugyanez számos más esetben is sikerül, ha nem is minden fajtánál. Harmadszor, az egyes fajtákat leginkább megkülönböztető jegyek roppant változékonyak: például a postagalamb borlebenyei és a csőr hosszúsága, a bukógalambnál a csőr rövidsége, a pávagalambnál a faroktollak száma. Ez jól érthető lesz, amikor a kiválasztásról fogunk beszélni. Negyedszer, a galambokat sok nép megfigyelte, kedvelte és ápolta a legnagyobb gondossággal. Évezredeken keresztül nemesítették őket a világ számos sarkán; a galambokra vonatkozó legrégebbi ismert adat az egyiptomi ötödik dinasztia korából, nagyjából i. e. 3000-ből származik, mint Lepsius professzor közölte velem. Birch úr azonban arról tájékoztat, hogy már az ezt megelőző dinasztia egyik étlapján is szerepeltek galambok. A római időkben, mint pliniustól tudjuk, roppant összegeket fizettek ki galambokért; „sőt, odáig mentek, hogy igazolni tudták törzsfájukat és fajtájukat”. Igen megbecsülte a galambokat akber kán is Indiában, az i. sz. 1600 körül; nem kevesebb, mint 20000 galamb volt mindig az udvarában. „Irán és Turán uralkodói küldtek neki néhány igen ritka madarat” – mondja az udvari krónikás – „és Őfelsége a madarak keresztezésével, olyan módszerrel, melyet korábban soha nem alkalmaztak, bámulatosan tökéletesíteni tudta a fajtákat”. Ugyanebben az időben a hollandok is éppúgy kedvelték a galambokat, mint a régi rómaiak. Ezek a tények szintén rendkívül fontosak, ami a galambokat érintő hatalmas változások magyarázata szempontjából akkor lesz majd nyilvánvaló, amikor a kiválasztást fogjuk megtárgyalni. Látni fogjuk azt is, mi az oka, hogy számos tenyésztett fajta gyakran némileg torz jelleget mutat. A különféle változatok előállítása szempontjából nagyon kedvező körülmény, hogy a hím és a nőstény galamb könnyen párosítható egész életükre, mert így a különböző fajták együtt tarthatók, ugyanabban a galambdúcban.

Azért tárgyaltam a házi galambok valószínű eredetét valamivel bővebben, még ha nem is elég hosszan, mert amikor először kezdtem galambokat tartani, és megfigyeltem számos fajtájukat, jól tudván azt, hogy mind milyen fajtisztán szaporodnak, akkor ugyanolyan nehezen tudtam volna elhinni, hogy háziasításuk kezdetén valamennyien közös szülőtől származtak, mint amilyen nehezen jutna egy természetkutató hasonló következtetésre a pintyeknek a természetben élő számos faját illetően. Egy körülmény viszont nagyon megdöbbentett; arról van szó, hogy majdnem minden állattenyésztő és növénytermesztő, akivel csak beszéltem, szilárdan meg volt győződve arról, hogy a számos fajta mindegyike, amivel ő maga foglalkozott, megannyi különböző ősi faj leszármazottja. Kérdezzük csak meg, ahogyan én tettem, bármelyik ünnepelt herefordi marhatenyésztőt, hogy az ő fajtája nem származhatott-e a hosszú szarvú marháktól, vagy esetleg mindkettő egy közös szülői törzsből, és ki fog nevetni. Soha nem találkoztam olyan galamb-, tyúk-, kacsa-, vagy nyúltenyésztővel, aki ne lett volna teljesen meggyőződve arról, hogy mindegyik fajta egy-egy külön faj leszármazottja. Van Mons a körtékről és almákról szóló híres értekezésében kifejti, milyen kevéssé hajlandó elhinni, hogy a különféle fajták, például a Ribston-pippin vagy a Codlin-alma valaha ugyanazon fa magvaiból származhattak. Számtalan más példát lehetne felsorolni. Azt hiszem, egyszerű a magyarázat: a különféle fajták közötti különbségek a hosszú tanulmányozás során igen nagy hatással voltak ezekre az emberekre, és noha jól tudják, hogy minden egyes fajta változik kissé, merthogy éppen e csekély különbségek létrehozásával nyerik a díjakat, mégsem vesznek tudomást semmilyen általános érvről, és elutasítják, hogy a sok egymásra következő nemzedék során felgyülemlett kis változásokat gondolatban összegezzék. Vajon azok a természetkutatók, akik a tenyésztőknél jóval kevesebbet tudnak az öröklésről, és a leszármazás hosszú vonalainak közbülső láncszemeiről sem tudnak náluk többet, ám ugyanakkor mégis elfogadják, hogy a számos házi fajta egyazon szülő leszármazottja – nos, ők nem vehetnének-e vajon leckét az óvatosságból, amikor kinevetik azt a gondolatot, hogy a természeti fajok is más fajok egyenes leszármazottai?

Vegyük most röviden szemügyre azokat a lépéseket, ahogyan a házi fajták egy vagy több rokon fajból kialakultak. Némi hatást tulajdoníthatunk ebben a külső életfeltételeknek és valamennyit a szokásoknak is, de bátor ember volna, aki az igás- és versenylovak, az agár és a véreb, a postagalamb és a bukógalamb közötti különbségeket ilyen erőkkel magyarázná. Házi fajtáink egyik legfigyelemreméltóbb sajátossága az, hogy alkalmazkodást ismerünk fel náluk, ami valójában nem is az állat vagy a növény saját javára, hanem az ember hasznára vagy kedvtelésére szolgál. Egyes, az ember számára hasznos változások valószínűleg hirtelen, vagyis egyetlen lépésben mentek végbe; sok botanikus úgy véli például, hogy a takácsmácsonya (Dipsacus fullonum), a maga horgos tüskéivel, amelyekkel semmiféle mechanikai szerkezet nem vetekedhet, nem egyéb, mint a vad Dipsacus egy változata, és ennyi változás hirtelen is támadhatott egy magoncban. Valószínűleg így lehetett ez a borzkutyával^* is, és tudjuk, hogy ez volt a helyzet az ancon juhval^*. De ha már az igáslovat és a versenylovat hasonlítjuk össze, vagy a tevét és a dromedárt, illetve a juh különféle, művelt területre vagy hegyi legelőkre alkalmas fajtáit, melyek mindegyikének más-más célra jó a gyapja, és ha összehasonlítjuk egymással a számos kutya-fajtát, mely mind a maga külön módján hasznos az embernek, ha összevetjük a makacsul küzdő harci kakast más, békés fajtákkal, vagy az „örökké tojó” és kotlani sohasem akaró változatokkal, illetve az oly aprócska és elegáns bantammal, ha összehasonlítjuk a mezei, konyha-, gyümölcsös és virágos növények változatainak egész seregét, melyek az embernek a legkülönbözőbb évszakokban és módokon hajtanak hasznot, vagy úgy gyönyörködtetik a szemet, nos, akkor azt hiszem, többre kell gondoljunk, mint puszta változékonyságra. Nem tételezhetjük fel, hogy mindezek a fajták hirtelen jöttek létre, olyan hasznos és tökéletes alakban, ahogyan most látjuk őket. Sok esetben tényleg tudjuk is, hogy nem ez volt a helyzet. A dolog kulcsa az ember halmozó kiválasztásra vonatkozó képessége: a természet egymás utáni változásokat nyújt, az ember pedig összegzi ezeket, bizonyos, számára hasznos irányokban. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy ő maga alkotta magának a hasznos fajtákat.

E kiválasztási elv nagyszabású hatása nem puszta feltevés. Bizonyos, hogy számos elismert tenyésztő van, aki akár egyetlen emberöltő alatt is jelentősen módosította a marha- és juh-fajtáit. Ahhoz, hogy pontosan megértsük, mit csináltak, csaknem elkerülhetetlen, hogy jó néhányat elolvassunk a témáról írt nagyszámú értekezés közül, és magunk is megfigyeljük az állatokat. A tenyésztők rendszerint arról beszélnek, hogy az állat szervezete valami olyan képlékeny dolog, amelyet tetszésük szerint alakíthatnak. Ha volna itt helyem rá, ezzel kapcsolatban számos részletet idézhetnék jeles szakértőktől. Youatt, aki valószínűleg mindenki másnál jobban ismerte a mezőgazdák munkáit és nagyon jó állatszakértő volt, úgy beszél a kiválasztási elvről, mint „ami lehetővé teszi a mezőgazdának, hogy ne csak módosítsa a nyája jellegét, hanem egészében meg is változtassa azt. Ez az a varázspálca, amelynek révén bármilyen, neki tetsző formát és idomot életre hívhat.” Lord Somerville, arról szólva, hogy mit tettek a tenyésztők a juhaikkal, ezt mondja: „úgy tetszik, mintha csak krétával a falra rajzoltak volna egy önmagában tökéletes alakot, és aztán életet adtak volna neki.” Szászországban olyannyira elismert a kiválasztás elve a merinói juh esetében, hogy iparszerűen űzik: a juhot egy asztalra állítják és úgy vizsgálgatják, akár egy műértő a festményt; ezt néhány havi eltéréssel háromszor is megismétlik, a juhokat minden egyes alkalommal megjelölik és osztályozzák, hogy végül valóban a legjobbakat választhassák ki szaporításra.

Hogy az angol tenyésztők milyen sikereket értek el, bizonyítják ezt a roppant összegek, amelyeket a jó családfájú állatokért fizetnek; ezeket a világ szinte minden szögletébe exportálják. A tökéletesedés semmi esetre sem a különféle fajták keresztezésének köszönhető; a legjobb tenyésztők egytől-egyig erősen ellenzik ezt a gyakorlatot, csak néha engedik meg, szoros rokonságban álló alváltozatok között. És ha a keresztezés meg is történt, a lehető leggondosabb kiválasztás ilyenkor még elkerülhetetlenebb, mint a közönséges esetekben. Ha mármost a kiválasztás csak abból állna, hogy valami jól meghatározott változatot elkülönítsenek, és ezt szaporítsák tovább, akkor olyan nyilvánvaló lenne ez az elv, hogy beszélni is alig volna érdemes róla; csakhogy a kiválasztás jelentősége abban a nagyszabású eredményben rejlik, amelyet az egymás utáni nemzedékek során az iskolázatlan szem számára teljesen észrevehetetlen különbségek valamely adott irányban való összegzése hoz létre – olyan különbségeké, amelyeket például én magam is hiába próbáltam észrevenni. Ezer ember közül alig akad egy, akinek elég éles a szeme és az ítélete ahhoz, hogy kiváló tenyésztő lehessen belőle. Ha tehetséggel van megáldva, ha évekig tanulmányozza a tárgyat, és egész életét rendíthetetlen szívóssággal annak szenteli, akkor sikerrel fog járni, és a tökéletesítés terén komoly eredményt érhet el; ha e képességek bármelyikének is híjával van, nem kétséges, hogy kudarcot vall. Kevesen hinnék, hogy mennyi természetes képesség és gyakorlat kell már ahhoz is, hogy valaki ügyes galambtenyésztővé váljék.

A kertészek ugyanezeket az elveket követik, de a változások gyakran váratlanabbul következnek be. Azt senki sem feltételezi, hogy a legválogatottabb fajtákat az ősi törzsalak egyetlen megváltoztatásával hozták létre. Számos esetben, amiről pontos feljegyzések vannak, bizonyítani is tudjuk, hogy nem így történt; hogy egy egészen apró példát említsek, a közönséges egres állandóan növekvő méretére hivatkozhatom. Bámulatos tökéletesedést figyelhetünk meg sok bolti virágon is, ha a maiakat akár csak a húsz-harminc évvel ezelőtti rajzokkal összehasonlítjuk. Ha pedig egy növényváltozat már elég jól kialakult, a magtermesztők nem magukat a legjobb növényeket válogatják ki, hanem egyszerűen végigmennek az ágyások között, és kihúzzák az „elfajzottakat”, ahogy a mércétől elütő növényeket nevezik. Az állatoknál valójában ugyanígy történik a kiválasztás, mert aligha lesz valaki olyan nemtörődöm, hogy a legrosszabb állatait tenyéssze tovább.

A növények esetén még egy mód van a kiválasztás halmozott hatásainak megfigyelésére – mégpedig, ha a virágoskertben összehasonlítjuk egy faj különböző változatú virágainak sokféleségét, vagy ha a konyhakertben összehasonlítjuk a levelek, hüvelyek, gumók, vagy más értékes részek különbségeit a megfelelő változatok virágaival, illetve a gyümölcsösben összevetjük egy faj sokféle gyümölcsét ugyanezeknek a változatoknak a leveleivel és virágaival. Mennyire különbözőek például a káposztafélék levelei, és milyen egyformák a virágaik, milyen eltérőek a mezei árvácskák virágai, és milyen hasonlók a levelek, mennyire eltérő a különböző fajtájú egresek bogyójának a mérete, színe, alakja, szőrössége, miközben a virágok alig mutatnak különbséget. Nem arról van szó, hogy azok a változatok, amelyek egy bizonyos tekintetben jelentősen különböznek egymástól, egyáltalán ne különböznének más vonásaikban is. Ez nemigen fordul elő, sőt – és itt most gondos megfigyelések alapján beszélek – talán soha sincs így. A korrelatív változás törvénye, amelynek jelentőségéről sohasem szabad megfeledkezni, mindig okoz további eltéréseket, ám általános szabályként nem fér hozzá kétség, hogy a kis változások folyamatos kiválasztása, ha az a leveleket, a virágokat, vagy a gyümölcsöket érinti, olyan változatokat fog eredményezni, amelyek elsősorban is ezekben a jellegeikben különböznek egymástól.

Mindehhez ellenvetésként azt lehetne említeni, hogy a kiválasztás módszerét alig több, mint háromnegyed évszázada alkalmazzák tervszerűen, és az utóbbi években biztos, hogy nagyobb figyelmet kapott (számos értekezést is közöltek a tárgyról). Ennek megfelelően az eredmény gyors és feltűnő volt. Igen távol van azonban az igazságtól, hogy a kiválasztás modern felfedezés volna. Számos hivatkozást nevezhetnék meg igen régi művekre, amelyekben már felismerték az elv valódi jelentőségét. Az angol történelem nyers és barbár korszakaiban a jó minőségű állatokat gyakran importálni kellett, és törvényeket hoztak a kivitelük meggátlására. Elrendelték a bizonyos méret alatti lovak elpusztítását, ami az előbb említett gyomláláshoz hasonlítható. A kiválasztás elvét külön megemlíti egy régi kínai enciklopédia is. Egyes klasszikus római szerzők szigorú kiválasztási szabályokat is megadtak. A Genezis egyes bekezdéseiből világos, hogy a háziállatok színére már azokban a régi időkben is gondot fordítottak. A vademberek a kutyáikat néha manapság is vad kutyafélékkel keresztezik, hogy a fajtát feljavítsák, ahogy azt régen is tették, mint Plinius több helyen tanúsítja. A dél-afrikai vademberek az igavonó marháikat szín szerint párosítják, ugyanezt némely eszkimók a kutyáikkal teszik. Livingstone azt állítja, hogy a jó házi fajták igen nagy becsben állnak Belső-Afrika négereinél is, akik pedig még sohasem érintkeztek európaiakkal. Bár e tények nem bizonyítják magát a kiválasztást, azt mutatják, hogy a háziállatok tenyésztésére a régi időkben is figyelmet fordítottak, és ma a legalacsonyabb fokon álló vademberek is ügyelnek rá. Valóban furcsa is volna, ha nem törődtek volna a tenyésztéssel, hiszen a jó és rossz tulajdonságok öröklése annyira nyilvánvaló.

Manapság a jeles tenyésztők, szemük előtt határozott célt tartva, tervszerű kiválasztással próbálnak meg új törzseket vagy új alfajtákat létrehozni, amelyek az országban minden hasonlót felülmúlnak. A mi céljainkra azonban fontosabb lesz a kiválasztás egy olyan formája, amelyet szándéktalan kiválasztásnak nevezhetünk, és amely abból fakad, hogy mindenki arra törekszik, hogy a legjobb egyedeket birtokolja és tenyéssze tovább. Így például az, aki angol vizslát akar tartani, természetesen igyekszik minél jobb kutyákat beszerezni, és ezután a saját kutyái közül a legjobbakat használja fel a továbbtenyésztésre, anélkül azonban, hogy az lenne az óhaja vagy a várakozása, hogy maradandóan megváltoztassa a fajtát. Mégis arra a következtetésre juthatunk, hogy ez az eljárás, ha évszázadokon keresztül folytatják, bármely fajtát éppúgy javítani vagy módosítani fog, ahogy Bakewell, Collins és mások ugyanezzel a folyamattal, csak éppen tervszerűen járva el, egyetlen emberöltő alatt is nagyszabású változtatást értek el a szarvasmarha formájában és minőségi jegyeiben. Az efféle lassú és érzékelhetetlen változások csak akkor fedezhetők fel, ha a kérdéses fajtákról régebben tényleges felmérések vagy alapos rajzok készültek, amelyek az összehasonlítás alapjául szolgálnak. Számos esetben azonban a fajta változatlan egyedei, vagy alig megváltozottak találhatók kevésbé civilizált vidékeken, ahol a fajta kevésbé tökéletesedett. Okunk van azt hinni például, hogy károly király spánielje nagymérvű szándéktalan módosuláson ment át az illető uralkodó ideje óta. Egyes igen megbízható szakértők arról vannak meggyőződve, hogy a szetter a spániel egyenes leszármazottja, és hogy valószínűleg lassú változás útján jött létre abból. Ismert, hogy az angol vizsla (pointer) igen megváltozott az elmúlt évszázadban, és e változást, úgy tartják, nagyban befolyásolta a nagy testű kopóval (foxhound) történt keresztezés; ám bennünket az érdekel, hogy a változás szándéktalanul történt és fokozatosan, mégis olyan jelentékeny volt, hogy, noha az eredeti spanyol vizsla kétségkívül Spanyolországból származott, Borrow úr arról tájékozatott, hogy Spanyolországban nem látott egyetlen, a mi angol vizslánkra hasonlító kutya-fajtát sem.

Hasonló kiválasztási folyamat és gondos idomítás eredményeként az angol versenylovak gyorsaságban és nagyságban olyannyira felülmúlták arab őseiket, hogy utóbbiakat a Goodwood-versenyek szabályai szerint kisebb súllyal kell megterhelni. Lord Spencer és mások kimutatták, hogy az angol szarvasmarha mennyivel súlyosabb és korábban érő lett az országunkban régebben tenyésztett törzshöz viszonyítva. A Britannia, Perzsia és India posta- és bukógalambjainak korábbi és mostani állapotát tárgyaló értekezések összehasonlításával pedig nyomon követhetjük azokat a fokozatokat, amelyeken észrevétlenül átmentek, míg csak annyira el nem tértek a szirti galambtól.

Youatt a tartós kiválasztás hatására egy ragyogó példát említ, amelyet a szándéktalan kiválasztás esetének tekinthetünk, amennyiben is a tenyésztők sohasem várhatták vagy kívánhatták volna a végül adódó eredményt – nevezetesen két különböző törzs létrehozását. Azt a két leicesteri juhnyájat, amelyet Buckley és Burgess urak tartanak, Youatt úr megjegyzése szerint „több mint ötven esztendő óta tisztán tenyésztették Bakewell úr eredeti törzséből. Aki őket ismeri, fel nem tételezi, hogy bármelyikük akár egyetlen esetben is eltért volna a Bakewell-törzs tiszta vérétől, és mégis, e két úr birkái között oly nagy a különbség, hogy teljesen eltérő változatoknak tetszenek.”

Ha léteznének is annyira barbár vademberek, hogy sohasem gondolnak a háziállataik utódaiban megjelenő örökletes jellemvonásokra, még ők is gondosan megóvnák valamennyi, saját speciális céljaikra különösen hasznos állatukat az éhség vagy más csapások idején, amiknek a vademberek általában igen nagy mértékben ki vannak téve. Az ilyen kiválasztott állatok azután általában több utódot hagynának, mint a silányabbak, úgyhogy ilyenkor szándéktalan kiválasztás történne. Az, hogy még a tűzföldi barbárok is mennyire megbecsülik az állataikat, abból látható, hogy ínség idején az öregasszonyokat ölik és eszik meg, mert kevesebbet érnek a kutyáiknál.

A növényeknél is világosan fel lehet ismerni a javulás ugyanilyen lépcsőzetes folyamát, amely a legjobb egyedek megőrzése révén megy végbe – akár eléggé különböznek ezek egymástól ahhoz, hogy már az első pillantásra is külön változatokként soroljuk be őket, akár nem; és függetlenül attól is, hogy két vagy több faj vagy fajta keresztezés révén való keveredéséből jöttek-e létre. Felismerhető ez a méret növekedésében és abban, hogy a növények egyre szebbek lesznek, ahogy ma a mezei árvácska, a rózsa, a muskátli, a dália és más növények változatainál látjuk, a szülői törzseik régebbi változataival összehasonlítva. Senki sem várja, hogy egy vad növény magjából első osztályú árvácskát vagy dáliát kapunk. Senki sem reméli, hogy első osztályú vajkörtét termeszthet a vadkörte magjából, míg elérheti ezt egy elvadult, csenevész csemetével, ha az egy kerti törzsből származik. A körte, noha az ókorban is termesztették, Plinius leírásából úgy tűnik, igen gyenge minőségű gyümölcs lehetett. Kertészeti munkákban többször láttam azt, hogy a szerző mennyire meglepődött a kertészek csodálatos ügyességén, akik olyan gyenge anyaggal olyan fényes eredményeket értek el, ám ez egyszerű mesterség volt, és majdhogynem öntudatlanul jártak el, legalábbis ami a végeredményt illeti. Annyiból állt a dolog, hogy mindig az ismert legjobb változatot termesztették tovább, ennek a magvait ültették el, és amikor véletlenül egy kicsivel még jobb változat jött létre, akkor azt választották ki, és így tovább. De az ókori kertészek, amikor az általuk beszerezhető legjobb körtéket termesztették, sohasem gondoltak arra, hogy mi majd milyen pompás gyümölcsöt fogunk enni, noha mi a kitűnő gyümölcseinket bizonyos mértékig valóban annak köszönhetjük, hogy ők már természetes módon kiválogatták és megőrizték az általuk fellelhető legjobb fajtákat.

Véleményem szerint az így lassan és szándéktalanul felhalmozódó változások nagy tömege magyarázza azt a jól ismert tényt, hogy sok esetben nem tudjuk felismerni, és ezért egyáltalán nem is ismerjük a legrégebben művelt virágos- és konyhakerti növények vad szülői törzseit. Ha egyszer a legtöbb növénynél száz vagy ezer éveket igényelt, hogy a jelenlegi hasznossági színvonalra tökéletesítsék, akkor megérthetjük, hogyan lehetséges, hogy sem Ausztráliában, sem a Jóreménység foka környékén, sem a teljesen civilizálatlan emberek által lakott egyéb vidékeken nem találtunk egyetlen olyan új növényt sem, amelyet érdemes lett volna művelésbe vonni. Nem mintha e fajokban különben gazdag vidékeken a hasznos növények ősi törzsei valami különös véletlen folytán egyáltalán nem fordulnának elő, csakhogy az őshonos növények nem tökéletesedtek a folyamatos kiválasztás révén olyan színvonalra, amely összehasonlítható volna a civilizált vidékeken termesztett növényekével.

A civilizálatlan ember háziállatait illetően nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek majdnem mindig küzdeni kénytelenek a táplálékukért, legalábbis bizonyos évszakokban. Ha két igen eltérő körülményeket nyújtó vidéket veszünk, az egyiken ugyannak a fajnak az alkatukban vagy felépítésükben kissé eltérő egyedei sikeresebbek lesznek, mint a másikon; és így a „természetes kiválasztás” révén, mint később bővebben ki fogjuk fejteni, két változat alakul ki belőlük. Ez talán részben megmagyarázza azt, hogy, mint számos szerző megjegyezte, a vademberek által tartott változatok jobban hasonlítanak az igazi fajokra, mint a civilizált országokban tenyésztett változatok.

A kiválasztás nagy jelentőségéről itt kifejtett nézetek alapján egycsapásra nyilvánvalóvá lesz, hogyan lehet az, hogy a házi fajták felépítésüket és szokásaikat tekintve az ember igényeinek és kedvtelésének megfelelően alkalmazkodtak. Továbbá, úgy vélem, megérthetjük házi fajtáink gyakran rendellenes vonásait is, valamint azt, hogy eltéréseik főleg a külső vonásokban igen nagyok, míg viszonylag kisebbek a belső részekben és szervekben. Aligha tud ugyanis az ember bármiféle felépítésbeli eltérést kiválasztani, vagy csak nagy nehézség árán, ha az kívülről nem látható; és valójában csak ritkán érdekli az, ami belül van. Csak azon tud működni a kiválasztás, ami csekély fokú változást a természet nyújt. Senki sem akarhatott volna pávagalambot létrehozni, amíg meg nem pillantott egy olyan galambot, amelynek némileg szokatlan méretű a farka, vagy golyvás galambot tenyészteni, míg meg nem látott egy nagybegyű példányt. Minél rendellenesebb vagy szokatlanabb volt egy-egy vonás, amikor először megjelent, annál valószínűbb, hogy magára vonta az ember figyelmét. De a „pávagalambot próbál létrehozni” kifejezés használata többnyire kétségkívül helytelen. Aki először választott ki tenyésztésre egy galambot, amelynek kissé nagyobb volt a farka, soha nem álmodott arról, hogy mivé fognak alakulni e galamb leszármazottai hosszú, tartós és folyamatos – részben szándéktalan, részben tervszerű – kiválasztás révén. Lehet, hogy az összes pávagalamb ősének csupán tizennégy, némileg kiterjesztett faroktolla volt, mint a jelenlegi jávai pávagalambnak, vagy annyi, mint egyes más változatok egyedeinek, amelyeknél akár tizenhét faroktollat is találtak már. És lehet, hogy az első golyvás galamb nem fújta fel a begyét jobban, mint ma a sirálykagalamb a nyelőcsöve felső részét – ez egyébként a tenyésztők által figyelembe nem vett szokás, mivel a fajtának nem ismertető jegye.

Ne gondoljuk azt, hogy valami nagy eltérésre van szükség ahhoz, hogy megakadjon rajta a tenyésztő szeme: a tenyésztők egészen pici különbségeket is észrevesznek, és általános emberi tulajdonság az újdonságnak értéket tulajdonítani, bármilyen kicsi is az, ha a saját tulajdonunkon mutatkozik. Az sem helyes, ha az adott faj egyedein mutatkozó kis eltéréseknek korábban tulajdonított jelentőséget abból ítéljük meg, hogy mekkora jelentősége van ezeknek ma, amikor már számos elég tiszta változat alakult ki. Ismert, hogy a galamboknál ma is előfordulnak apró alkalmi változások, de ezeket elvetik, mint hibás típusokat, vagy mint az adott fajta tökéletességi mércéjétől való eltérést. A közönséges lúdból nem jöttek létre jól meghatározott változatok, és így eshetett meg, hogy a toulouse-i és a közönséges ludat, amelyek csupán a színükben, e legkevésbé állandó sajátosságukban térnek el, a baromfikiállításokon legutóbb mint különböző változatokat mutatták be.

E nézetek, úgy tűnik, érthetővé teszik azt a néha hangoztatott észrevételt is, hogy jóformán alig tudunk valamit a házi fajták eredetéről vagy történetéről. Valójában azonban egy fajtáról, akárcsak egy nyelv dialektusáról, aligha mondható, hogy külön eredete volna. Valaki megőriz és továbbtenyészt egy egyedet, amely valami kis felépítésbeli eltérést mutat, vagy egyszerűen csak a szokásosnál gondosabban párosítja a legjobb állatait, és ezzel tökéletesebbé teszi őket, majd e javított példányok lassan elterjednek a közvetlen szomszédságban. Ezeknek eleinte nincs még külön nevük sem, és mivel az értékük még csekély, a történetükre sem figyelnek. Amikor ugyanilyen lassú és fokozatos eljárás révén még tovább javulnak, már szélesebb körben fognak elterjedni, és elismerik őket különlegesnek és értékesnek, s ekkor valószínűleg kapnak egy helyi nevet. A félig civilizált országokban, ahol csekély mértékű a szabad kereskedelem, egy-egy új változat elterjedése lassú dolog. Amint azonban az értékes tulajdonságokat egyszer már elismerték, a szándéktalan kiválasztás elve (ahogyan én nevezem), mindig arra fog törekedni – hol jobban, hol kevésbé, attól függően, hogy a fajta divatja jön-e vagy megy, és vidékenként is különböző módon, a lakosok civilizáltsági fokának megfelelően –, hogy lassacskán gyarapítsa a fajta jellegzetes vonásait, bármik legyenek is azok. Annak az esélye azonban, hogy egy ilyen lassú, váltakozó és érzékelhetetlen folyamatról feljegyzések maradjanak ránk, végtelenül csekély.

Most az ember kiválasztó képességére nézve kedvező vagy kedvezőtlen körülményekről szólok néhány szót. A nagyfokú változékonyság nyilvánvalóan kedvező dolog, mert bőven szolgáltatja a nyersanyagot, amiből a kiválasztás működhet. Nem mintha az egyéni különbségek ne lennének már magukban is tökéletesen elegendőek ahhoz, hogy – különös gondosság mellett – szinte bármely kívánt irányban jelentős módosulást gyűjthessünk össze. De minthogy az ember számára kifejezetten hasznos vagy előnyös változások csak néha fordulnak elő, ezért a megjelenésük esélyét nagyban növeli, ha nagy számú egyedet tartunk. Így tehát a siker szempontjából igen fontos a számosság. Ennek az elvnek alapján jegyezte meg korábban Marshall, a yorkshire-i birkáról beszélve: „minthogy általában szegények tulajdona, és kis csoportokban található, sohasem lesz nemesíthető”. Ugyanakkor a palántákkal foglalkozó kertészek, akik nagy készleteket tartanak azonos fajtájú növényből, az amatőröknél általában sokkal sikeresebbek az új és értékes változatok létrehozásában. Egy növénynek vagy állatnak csak ott nevelhető fel nagyszámú egyede, ahol szaporításukra kedvezőek a körülmények. Ha az egyedek gyér számban vannak, akkor valamennyit felhasználják a tenyésztésben, akármilyen minőségű is, és ez meglehetősen gátolja a kiválasztást. De valószínűleg az a legfontosabb tényező, hogy az adott állatot vagy növényt az ember akkora becsben tartsa, hogy a felépítésében és tulajdonságaiban megjelenő legkisebb eltérésre is gondos figyelmet fordítson. E figyelem nélkül semmit sem lehet elérni. Komoly megjegyzésként hallottam: milyen szerencse, hogy a szamóca épp akkor kezdett átalakulni, amikor a kertészek elkezdtek vele foglalkozni. Nem vitás azonban, hogy a szamóca mindig is változott, amióta csak termelték, csak a kisebb változásokra nem figyeltek oda. Mihelyst azonban a kertészek elkezdték kiszedegetni azokat az egyedeket, amelyeknek kissé nagyobb, korábban érő, vagy esetleg jobb ízű gyümölcse volt, és ezekből neveltek palántákat, majd azoknak újra kiválasztották a legjavát, hogy még tovább termesszék, akkor (a más fajokkal való keresztezésből származó némi segítséggel) létrejöhetett a szamóca sok csodás változata, amely az elmúlt fél évszázad terméke.

Az állatoknál az, hogy a kereszteződéseket könnyű megakadályozni, fontos tényező az új fajták létrehozásánál, legalábbis az olyan vidékeken, ahol bőven vannak már más fajták. E tekintetben a vidék zártságának is szerepe van. A vándorló vademberek vagy a nyílt síkságok lakói ritkán rendelkeznek ugyanabból a fajból több változattal. A galambok egész életükre párosíthatók, ez nagyon kényelmes a tenyésztő számára, mert így számos fajta nemesíthető és tartható fajtisztán, még ha együtt, ugyanabban a dúcban élnek is; e körülmény nagyban kedvezett az új fajták kitenyésztésének. Hozzátehetem, hogy a galambokat nagy számban és igen gyorsan lehet szaporítani, a silányabb madarak könnyen kiselejtezhetők, mert leölve eledelül szolgálnak. A házimacskák viszont éjszakai vándorlásaik miatt nem egykönnyen párosíthatók, és noha a nők és a gyermekek nagyon kedvelik őket, nemigen tapasztaljuk, hogy valamilyen jellegzetes fajtájuk sokáig fennmaradna, amit mégis látunk, azt majdnem mindig más országból importálják. Bár nem kétlem, hogy egyes háziállatok másoknál kevésbé változékonyak, mégis, a macska, a szamár, a páva, a lúd stb. különböző fajtáinak ritkaságát vagy teljes hiányát nagyrészt annak lehet tulajdonítani, hogy a kiválasztás náluk nem működött. A macskáknál azért, mert nehéz őket párosítani, a szamaraknál meg, mert csak keveset tartanak belőlük, és azt is a szegények, akik kevés gondot fordítanak a tenyésztésükre. Újabban Spanyolországban és az Egyesült Államok egyes részein ez az állat a gondos kiválasztásnak köszönhetően mégis meglepően módosult és megnemesedett. A pávákat nem könnyű felnevelni, és nem tartják őket nagy számban, a ludaknál pedig az a helyzet, hogy mindössze két szempontból értékesek, egyrészt a húsuk, másrészt a tolluk miatt, de főleg az a baj, hogy senkinek sem tellett eddig kedve abban, hogy különböző lúd-fajtákat tenyésszen. A lúdnak emellett, úgy látszik, a háziasítás körülményei között különösen rugalmatlan a szervezete, habár, mint másutt leírtam, csekély mértékben ugyan, mégis változik.

Egyes szerzők azt tartják, hogy a háziállatoknál és a kultúrnövényeknél hamar elérjük a változékonyság határát, amelyen túl ezután már nem juthatunk. Kissé elhamarkodott állítás volna azonban bármilyen konkrét esetben azt tartani, hogy ezt a határt már el is értük, lévén, hogy majdnem minden állatunk és növényünk jelentős javuláson ment keresztül a legutóbbi időszakban, ami pedig szintén változást jelent. Ugyanígy elhamarkodott volna kijelenteni, hogy az olyan jellegek, amelyek a ma lehetséges végső határukra növekedtek, több száz év változatlanság után, új életkörülmények hatására, ne változhatnának majd meg. Mint Wallace úr helytállóan megjegyezte, kétségtelen, hogy végül majd eljutunk egy határhoz. Kell legyen például határa a szárazföldi állatok gyorsaságának, mivel azt a legyőzendő súrlódás, a cipelendő test súlya és az izomrostok összehúzódásának ereje határozza meg. De bennünket az érdekel, hogy az egyes fajok háziasított fajtái majdnem minden olyan jegyükben, amire csak az ember figyelmet fordított és a kiválasztásba bevonta, sokkal jobban különböznek egymástól, mint az adott nemzetség vadon élő fajai. Isidore Geoffroy St–Hilaire bizonyította ezt a méretre vonatkozóan, és így van ez a színnel, s valószínűleg a szőrzet hosszával is. A gyorsaságot illetően, ami számos testi tulajdonságtól függ: Eclipse sokkal gyorsabb volt, az igásló pedig összehasonlíthatatlanul erősebb, mint az illető nemzetséghez tartozó bármely két faj tetszőleges egyedei. Ugyanígy van ez a növényeknél is. A bab vagy a kukorica különböző változatainak a magvai méretükben valószínűleg sokkal jobban különböznek egymástól, mint a két fajt befoglaló nemzetségekben a különböző természeti fajok magvai. Ugyanez a megjegyzés érvényes a szilva sokféle változatára, és még inkább a dinnyére, valamint számos más, hasonló esetre.

Összegezzük, amit a háziállatok és a termesztett növények változatainak eredetéről mondtunk. A változékonyság okai között igen jelentősek a változó életfeltételek, akár közvetlenül a szervezetre hatnak, akár pedig közvetve a szaporítórendszert befolyásolják. Nem valószínű, hogy a változékonyság minden körülmények között az élőlények belső és szükségszerű vonása lenne. Az öröklődés és a visszaütés kisebb vagy nagyobb hatása határozza meg, vajon tartósak lesznek-e a változások. A változékonyságot sok ismeretlen törvény irányítja, amelyek közül valószínűleg a korrelatív változás törvénye a legfontosabb. A változékonyság valamennyire az életkörülmények meghatározott hatásának tekinthető, de nem tudjuk, mekkora részben. Bizonyos fokú, lehet, hogy jelentős hatás származik az egyes részek használatából és nemhasználatából. Mindez a végeredményt mérhetetlenül bonyolulttá teszi. Egyes esetekben úgy tűnik, fajtáink eredetében fontos szerepe volt a különálló ősi fajok kereszteződésének. Ha valamely vidéken már sok fajta jött létre, akkor ezek alkalmankénti keresztezése a kiválasztással együtt kétségkívül nagymértékben hozzájárult az új alfajták kialakításához. A keresztezés jelentőségét azonban nagyon eltúlozták, mind az állatok, mind a magról szaporított növények esetében. Az időszakosan dugványozás, szemzés stb. révén szaporított növények esetén azonban a keresztezés rendkívül fontos, mert a termesztőnek ebben az esetben nem kell foglalkoznia a hibridek és keverékek rendkívüli változékonyságával és a hibridek terméketlenségével. A nem magról termesztett növények jelentősége azonban számunkra csekély, mivel ezek állandósága csupán átmeneti. A változás felsorolt okai közül a kiválasztás felhalmozó hatása tűnik döntőnek, akár tervszerűen és gyorsan, akár szándéktalanul, ám annál hatékonyabban alkalmazták.