Zárszó

Mechir havában (november-december) Pentuer megérkezett a Memfisz melletti
szentélybe, ahol Menész az ég és föld kutatásának hatalmas munkáján dolgozott.
A gondolataiba mélyedt agg tudós most sem ismerte meg Pentuett. Mikor azonban
észbe kapott, megölelte, és megkérdezte:
-Mi az, megint a parasztokat nyugtalanítod, hogy a fáraó hatalmát erősítsd?
-Azért jöttem, hogy itt maradjak, és neked szolgáljak -felelte Pentuer.
-Hohó! -kiáltotta Menész, s figyelmesen vizsgálta vendégét. -Hohó!...
Valóban megelégelted volna már az udvari életet és a méltóságokat?... Áldott ez
a nap!.. . Ha majd a pilonom tetejéről elkezded vizsgálni a világot, meggyőződöl
róla, milyen parányi és milyen rút.
Pentuer nem felelt, így Menész ismét munkája után látott. Mikor pedig néhány óra
múlva visszatért, Pentuert még mindig ugyanazon a helyen ülve találta, s szeme
arra a pontra meredt, ahol a távolban a fáraók palotája ködlött.
Menész adott neki egy árpalepényt, egy csupor tejet, azután békében hagyta.
így ment ez néhány napig. Pentuer keveset evett, még kevesebbet beszélt,
éjjelenként néha felriadt, a napokat pedig mozdulatlanságban töltötte, s szeme a
bizonytalan távolba révedezett.
Menésznek nem tetszett ez az életmód, s éppen ezért egyszer leült mellé a kőre,
s így szólt:
-Végképp eltompultál, vagy csak pillanatnyilag vették hatalmukba szívedet a
sötétség szellemei?
Pentuer rávetette fátyolos tekintetét.
-Nézz csak körül -mondta az aggastyán. -Hiszen ez a legkedvesebb évszak.
Az éjszakák hosszúak és csillagosak, a nappalok hűvösek, a földet fű és virág
borítja. A víz a kristálynál is tisztább, a sivatag csendes, a levegő meg
tele van énekkel, csicsergéssel és zümmögéssel. Ha a tavasz az élettelen
földön ilyen csodákat fakaszt, mennyire megkövesedhetett a te lelked, ha
ezeket a csodákat nem veszed észre?... Mondom, térj magadhoz, mert olyan
vagy, mint egy hulla az élő természet ölén, mint egy kiszáradt sárkupac
a nap alatt, hogy szinte bűzt árasztasz a nárciszok és ibolyák között.
-Beteg a lelkem -felelte Pentuer.
-Mi bajod?
-Minél többet gondolkozom, annál bizonyosabb vagyok felőle, hogy ha nem
hagytam volna el XIII. Ramszeszt, ha szolgáltam volna neki, most is élne, ő, aki
a legnemesebb volt minden fáraók közül. Százával forgolódtak körülötte az
árulók, de nem akadt egyetlen jó ember, aki megmutatta volna neki a menekülés
útját!
-S te valóban azt hiszed, meg tudtad volna menteni? -kérdezte Menész. -Ó,
félművelt bölcsek gőgje!.. . A világ minden bölcsessége sem mentheti meg a
varjak közé keveredett sólymot, s te, mint valami istenség, az emberi sorsot
akarod elfordítani?
-Tehát Ramszesznek el kellett vesznie?
-Bizony el. Először is, mert háborúskodó fáraó volt, s ma Egyiptom undorodik a
harcosoktól. Jobban szereti az arany karperecet, mint a kardot, még ha acélból
van is; jobban a jó énekest vagy táncost, mint a rettenthetetlen hőst, jobban^
hasznot és az értelmet, mint a háborút. Ha Mechir havában megérne az olajbogyó,
vagy Thot havában kivirulna az ibolya, az egyiknek is, a másiknak is el kellene
pusztulnia, mint idő előtti vagy elkésett termésnek. Te pedig azt akarod, hogy
az Amenhotepek és Herihorok korában fenntarthassa magát egy fáraó, aki a
hikszoszok korába való. Minden dolognak rendelt ideje van a magérésre, és
rendelt ideje az enyészésre. XIII. Ramszesz nem a neki rendelt időben jelent
meg, tehát félre kellett állnia.
-S azt hiszed, semmi sem menthette volna meg ? -faggatta Pentuer.
-Én nem látok ilyen hatalmat. Ő nemcsak a saját korával és uralkodói tisztével
volt ellentétben, hanem még ráadásul az állam hanyatlása idején bukkant fel, s
olyan volt, mint a friss levélke a korhadó fán.
-Ilyen nyugodtan beszélsz az állam hanyatlásáról ? csodálkozott Pentuer.
-Már néhány évtizede látom, s látták már azok is, akik ebben a szentélyben
elődeim voltak... Volt idő hozzászoknom !
-Kettős látásotok van?
-Egyáltalán nem -felelte Menész -, de van mértékünk. A zászló lengéséről
megtudod, honnan fúj a szél; a Nílus kútja megmutatja, árad-e vagy apad a
folyó... Minket pedig a szfinx tanít arra -már évszázadok óta -, hogy az
állam elerőtlenedik -fejezte be, s a piramisok felé mutatott.
-Erről én nem tudok semmit... -suttogta Pentuer.
-Olvasd szentélyünk .régi krónikáit, s meggyőződöl róla, hogy valahányszor
Egyiptom virágzott, a szfinx mindig ép volt, és magasan kiemelkedett a sivatag
fölé. De amikor az állam hanyatlóban volt, a szfinx megrepedezett, töredezett, s
a homok egészen a lábáig ért. íme, most is. Már néhány évszázad óta töredezik a
szfinx. S minél magasabbra kapaszkodik körülötte a homok, minél mélyebb
repedések látszanak a testén, annál mélyebbre hanyatlik az állam...
-És elpusztul?
-Semmiképpen -felelte Menész. -Miként az éjszakát nappal követi, a Nílus
apadását pedig áradás, azonképpen a hanyatlás korszaka után is az élet
felvirágzása következik. Öröktől fogva érvényes igazság ez!... Némelyik fa
levelei lehullanak Mechir havában, de csak azért, hogy Pachom havában újak
támadjanak helyettük... S Egyiptom valóban egy ezeresztendős fa, a dinasztiák
pedig az ágak. íme, szemünk láttára nő ki a huszonegyedik ág, mi hát ezen a
szomorkodnivaló ?... Az, hogy az ágak hullanak ? Hiszen a növény tovább él...
Pentuer elgondolkozott, de tekintete most már nem volt olyan elmélázó.
Menész néhány nap múlva ismét megszólította:
-Fogytán az élelmünk, el kell mennünk a Nílus vidékére, hogy hosszabb időre
ellássuk magunkat.
Mindketten nagy kosarat vettek a hátukra, s kora reggeltől járták a part menti
falvakat. Rendszerint szent szövegeket énekelve álltak meg a parasztkunyhók
előtt, majd Menész bekopogott az ajtón, s beszólt:
-Könyörületes lelkek, igazhivő egyiptomiak! Áldozzatok némi alamizsnával a
bölcsesség istenasszonya szolgáinak!
Adtak is (leginkább az asszonyok), hol egy marék búzát vagy árpát, hol egy
lángost vagy szárított halacskát. Megesett azonban, hogy dühös szelindekek
rohantak rájuk, vagy a pogány szülők gyermekei dobálták meg őket kővel és
sárral.
Furcsa látvány volt ez a két alázatos koldus, akik közül az egyik néhány éven át
beleszólt az ország sorsába, a másik pedig a természet legmélyebb titkait
ismerte, tudományával megváltoztatta a történelem folyását.
A gazdagabb falvakban bőségesebb adományokban részesültek. Egy lakodalmas házban
jóltartották őket étellel és sörrel, s megengedték, hogy ott aludjanak a
gazdasági épületek között.
Sem borotvált arcuk és fejük, sem a kopott párducbőr nem keltett tiszteletet a
lakosság körében. Alsó-Egyiptomnak a vegyes vallásúakkal keveredett népe nemigen
tűnt ki kegyességével, a bölcsesség istennőjének papjait pedig -akikkel az
állam sem törődött -éppenséggel le is nézte.
Menész és Pentuer a pajtában, a friss nádkötegeken fekve hallgatta a lakodalmi
muzsikát, a korhelykedők kurjongátasát s a vidám vendégsereg körében olykor
felhangzó civódásokat is.
-Szörnyű! -szólalt meg Pentuer. -Alig néhány hónapja halt meg a fáraó, aki
igaz jótevője volt a parasztságnak, s ezek máris elfelejtették... Az emberi hála
valóban nem hosszú életű...
-Tán azt akarnád, hogy az emberek életük végéig hamut hintsenek a fejükre? -
vetette ellene Menész. -Azt hiszed, a Nílus vize is azonnal megáll, ha egy
krokodilus felfal egy asszonyt vagy gyereket?... Folyik az tovább, nem törődik a
hullákkal, sőt az áradással és apadással sem. így van ez az emberi élettel is.
Akár kihal egy dinasztia, s trónra lép a másik, akár lázadások és háborúk rázzák
meg az országot, vagy a jólét virul, a tömegnek mindenképpen ennie, innia,
aludnia, házasodnia és dolgoznia kell, mint ahogy a fa is tovább nő, akár esik,
akár aszály van. Hagyd hát, hadd ugráljanak, ha egészséges a lábuk, hadd
sírjanak vagy nevessenek, ha szívükben túlárad az érzelem.
-Mégis, ismerd be, hogy furcsa ez az örvendezésük, ha tekintetbe vesszük, amit
az állam hanyatlásáról mondtál -jegyezte meg Pentuer.
-Egyáltalában nem furcsa, mert hiszen ők az állam, s az ő életük az állam
élete. Az emberek mindig szomorkodnak vagy örülnek, s nincsen olyan óra, amikor
valaki ne nevetne vagy ne sóhajtana. A történelem egész folyása pedig azon
alapszik, hogy ha az emberek között több az öröm, akkor azt mondjuk: az állam
virágzik, ha pedig sűrűbben hull a könny, akkor hanyatlik. Ne a szavakon
nyargaljunk, hanem az embereket nézzük. Ebben a kunyhóban öröm van, itt tehát az
állam virágzik, ennélfogva nincs jogod azon sóhajtozni, hogy hanyatlik. De
szabad arra törekedned, hogy minél több megelégedett kunyhó legyen az országban.
Mikor a két bölcs kolduló útjáról visszatért a szentélybe, Menész felvezette
Pentuert a pilon tetejére. Megmutatta neki a nagy márványgömböt, amelyen
aranypontokkal ő maga jelölte meg néhány száz csillag helyét, azután meghagyta
neki, hogy fél éjszakán át figyelje a holdat.
Pentuer szívesen vállalta ezt a munkát, s életében most látta először saját
szemével, hogy az égboltozat néhány óra alatt mintha nyugat felé fordult volna,
de a hold kelet felé tolódott el a csillagok között.
Jól ismerte ő ezeket az egyszerű jelenségeket, de csak hallásból. Mikor tehát
első ízben látta saját szemével az égboltozat mozgását és a hold csendes
vándorlását, olyan megindultság vett rajta erőt, hogy arcra borult, és sírva
fakadt.
Lelke előtt új világ nyílt meg, melynek szépségét annyival is jobban tudta
értékelni, mert már ő maga is nagy bölcsességre tett szert.
Ismét elmúlt néhány nap, mikor egyszer egy gazdag bérlő jelentkezett náluk, s
kérte, hogy bölcsek lévén, tűzzenek ki földjén egy csatornát, s ássák is ki.
Cserébe a munka tartamára felajánlotta élelmezésüket, fizetésképpen pedig egy
kecskét a gödölyéjével együtt.
Mivel a szentélyben nem volt tejük, Menész elfogadta az ajánlatot, s Pentuerrel
együtt munkába állt. Elegyengették a talajt, kitűzték a csatorna irányát, s
nekiláttak az ásásnak.
Pentuert a nehéz munka felüdítette, sőt mikor Menésszel egyedül maradt,
beszélgetett is. Csak akkor vesztette el kedvét, mikor emberekkel érintkezett,
mert énekük és nevetgélésük növelte fájdalmát.
Menész éjszakára nem járt be a faluba, hanem Pentuerrel együtt kint hált a
mezőn, ahonnan láthatták a virágzó réteket, s hallhatták az emberi örömök
hangjait, anélkül, hogy részt vettek volna bennük.
Egyszer aztán este korábban abbahagyták a mezőn a munkát, mert egy szegény
kolduló pap érkezett a faluba egy kisfiúcskával, s házról házra járva,
alamizsnáért könyörgött. A fiúcska bánatos dallamot fuvolázott, a szüne-
tekben pedig a pap érces hangon énekelt egy félig világi, félig szent éneket.
Menész és Pentuer egy kis halmon heverészve nézte a tűzbe borult eget, melynek
arányló háttere előtt élesen kirajzolódtak a piramisok fekete háromszögei, a
pálmák rőt törzsei és zöld levélbokrétái. Közben a pap énekelve botorkált egyik
házból a másikba, s minden versszak után hosszabb pihenőt tartott:
„Milyen nyugodt amaz igazságos herceg! Beteljesült a gyönyörű rendeltetés. Re
korától fogva egymás után enyésznek el a megvénült testek, s helyüket fiatalok
foglalják el. Hajnalban mindig felkel a nap, s minden este letűnik nyugaton. A
férfiak nemzenek, a nők fogannak, s minden mell friss levegőt lélegzik. De aki
megszületett, kivétel nélkül mind elmegy ama helyre, mely az ember számára
rendeltetett."28
-Mire való ez? -szólalt meg egyszerre Pentuer. -Még ha legalább igaz
volna, hogy az életet az istenek a maguk dicsőségére és az erény növelésére
teremtették. De hiszen nem így van. Kié a szerencse meg a hatalom? Az alattomos
szörnyetegé, az anyáé, aki fia gyilkosának nyújtja kezét, meg a szeretőé, aki a
gyönyör pillanatában áruláson töri a fejét. A bölcsek pedig elszáradnak a
tétlenségtől, a hős és nemes lelkek elpusztulnak, s velük együtt emlékük is
elenyészik.
„Szerezz magadnak vidám napot, ó, herceg - énekelte a pap -, mert nem sok ilyen
adatott néked! A keneteket és füstölőszereket hagyd meg orrodnak, a
lótuszvirág-koszorúkat húgod testének és tagjainak, mert ő szívedben lakván,
melletted van. Énekeljenek, zenéljenek nektek. Vessétek el a gondokat, s
vigadjatok, mert hamar eljön a nap, mikor menni kell a csend birodalmába."
-A kenetet az orrnak, a lótuszkoszorúkat a testrészeknek, azután... csend!...
-jegyezte meg Pentuer. -Bizony, több értelme van a lovagot mímelő bohócnak,
mint ennek a világnak, ahol mindnyájan mímelünk valamit, anélkül, hogy
hasznát látnánk. S hogy ez a földi álom szakadatlan vidámság volna?...
Dehogyis!... Akinek az éhség nem tekeri a beleit, annak a szívét megmérgezi
a megkívánás vagy a nyugtalanság. Ha pedig akad egy csendes pillanat, annak
mélyéről azonnal felmerül az örök csend birodalmának gondolata, és megtépi
az ember lelkét.
„Ünnepelj vidám napot, ó, Neferhotep, te tiszta kezű férfiú! Mindent tudok, ami
őseiddel történt: várfalaik leomlottak, városaik sehol sincsenek, s ők maguk is
mintha sohasem lettek volna. Senki sem tér vissza onnan, aki elmondhatná,
hogymint vannak, s megvigasztalhatná szívünket. S így lesz mindaddig, amíg közel
nem kerültök a helyhez, ahova ők elmentek."
-Láttál valaha nyugodt tengert? -kérdezte Menész. -Ugye, milyen unalmas?
Akár az olyan alvás képe, amikor az ember nem álmodik semmit. Csak amikor a
vihar felszántja a sima tükröt, amikor egyik hullám a mélybe zuhan, a másik
feltornyosul, amikor a víz színén fények játszanak, a mélyből pedig megszólalnak
a baljós vagy nyöszörgő hangok, akkor válik a tenger széppé. Ugyanígy van a
folyóval is. Amíg folyton egy irányba folyik, olyan, mintha élettelen volna, de
amint jobbra-balra kanyarog, nyomban széppé válik. S így van a hegyekkel is: az
egyöntetű magasság unalmas, de a csipkézett csúcsok és a mély szakadékok szépek.
„Tégy mirhát a fejedre, olts magadra díszes, vékony lepleket, s kend meg magad
az isteni ajándékokkal -énekelte a pap. -Öltözz fel olyan szépen, ahogyan
tudsz, s szívedet ne hagyd elesni. Míg e földön vagy, élj az élvezeteknek, s ne
szomorítsad szívedet, amíg rád nem virrad a fájdalom napja."
-Ugyanígy van az emberi élettel is -folytatta Menész.
-Az élvezetek olyanok, mint a hullámok és a hegycsúcsok, a szenvedések pedig,
akár a mély szakadékok, s csak mindezek együttesen teszik széppé az életet, mert
csipkézódik, akár a keleti hegyek láncolata, amelyet annyira megcsodálunk.
„De akinek szíve már nem ver -énekelte tovább a pap -, nem hallja a panaszt,
s nem szomorkodik mások gyásza miatt. Sugárzó arccal ünnepeld hát a vidám
napokat, s szaporítsd számukat..."
-Hallod? -kérdezte Pentuer, a falu felé mutatva. -Akinek szíve megszűnt
dobogni, nemcsak a más gyászán nem bánkódik, hanem a saját életének sem örül, ha
mégolyán szépen ki volna is csipkézve. .. Mire valók hát a faragások, amelyekért
fájdalommal és véres könnyekkel kell fizetni?
Lassacskán éjszaka lett. Menész palástjába burkolózott, s így felelt:
-Valahányszor ilyen gondolatok törnek rád, menj el valamelyik szentélyünkbe, s
nézd meg a falakat. Tele vannak emberek, állatok, fák, folyók és csillagok
képeivel, akárcsak ez a világ, amelyben élünk. A tudatlan paraszt az ilyen
figurákat semmire sem becsüli, s egyik-másik talán meg is kérdezne: mire valók
ezek?... Minek vésik ki őket ilyen nagy munkával?... De a bölcs nagy
tisztelettel közeledik feléjük, s tekintete kiolvassa belőlük akár a régi idők
történetét, akár a bölcsesség titkait.

Jegyzetek

Am énem hét -a íz. dinasztia királya (i. e. 1850-1800).

Amenhotep - a tébai Ámon isten főpapja; IX. Ramszesz uralkodása
idején jelentős hatalom birtokosa.

Amenofis -III. Amenhotep fáraó görögös neve (i. e.IV. Amenhotep -i.e.
a XIV. század második negyedében eltörölte a sokistenhitet, s
megalapította az egyisten, Aton vallását. Amenti (pontosabban Amentet)
-szó szerint „nyugat", nyugati föld, a halottak birodalma; az egyiptomiak
ugyanis a Nílus bal parti területén temették el halottaikat.

Amfiteátrum -kerek alakú színház- és cirkuszépület, lépcsőzetes nézőtérrel,
középütt a dísztérül szolgáló arénával.

Amon -Tébában tisztelt isten; midőn Téba jelentősége megnőtt, s az ország
fővárosa lett, Ámont is az egész állam fóisteneként tisztelték.

Amor it ák -szemita nép a régi Palesztinában és Szíriában, az ősi Amurru
birodalom területén (i. e. III-II. évezred).

Amet -a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Anü- az életbölcsességek gyűjteményének egyik késői kori egyiptomi írója.

- Inpu egyiptomi isten görög neve: a halottak pártfogója; fekvő sakál
vagy sakálfejű ember alakjában ábrázolták.

- Ozirisz isten élő jelképe, a Memfiszben tisztelt szent bika.

Arám -Asszíriával szomszédos ország a középső Eufrátesz vidékén.

Astóreth vagy Astarté - a föníciaiaknál a szerelem istennője.

Atum -a napnyugta istene; emberi alakban ábrázolták.

Baal - az ég istene a föníciaiaknál.

Baalet -föníciai istennő, Baal felesége.

Boétbos - a 2. dinasztia első királyának görög neve.

Cserepek és papiruszok világa -vagyis a könyvek világa ; a babilóniaiak
agyagtáblára írtak, melyeket kiégettek (kis téglák, cserepek), az egyiptomiak a
papirusz (sásféle növény) háncsát használták írásra.

Démotikus írás -újabb eredetű (i. e. VIII. sz.-ban keletkezett) egyiptomi
írás, amely a hieroglifák képjegyeit gyorsírásszerűen egyszerűsítette. A régebbi
írás a hieratikus (papi) írás.

Drachma -görög pénzegység. (A szerző anakronisztikusán használja.)

Duamutef -a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.- helyesebben: Dzséhuti,
Thot isten másik neve.

Edom -ókori ország Palesztina déli felében.

Ékírás -a babilóniaiak írása; ék alakú jelekből állították össze; puha
agyagtáblákra karcolták, majd kiégették.

Elektra -a borostyánkő görög neve.

Erpatre- tulajdonképpen iri-pat, hercegnek megfelelő cím. Eja-IV.

Amenhotep vezére; a fáraó halála után (i. e. 1345 körül) egy ideig uralkodó.

aper-aa (nagy ház) kifejezés eltorzított görög alakja. Megfelel a
királyi címnek.

Felső-Egyiptom -a. Nílus völgye az első vízeséstől Memfiszig.

Filiszteusok -indogermán nép ; az i. e. XIII-XII. sz. fordulóján telepedtek
le Palesztinában, a Földközi-tenger partján.

Hapi -a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.