Este kilenc óra tájban Phut egy fáklyavivő
szerecsen kíséretében elindult az
Aranyhajó fogadóból. De Asszarhaddon már egy fél órával azelőtt
kiküldte egy
megbízható emberét a Temető utcába, és a lelkére kötötte, hogy a
leggondosabban
figyelje meg, nem lopózik-e ki a haram kereskedő a Zöld Csillaghoz
elnevezett
házból, és ha igen, hova megy.
A fogadós egy másik bizalmas embere meg messziről követte Phutot. A
szűk
sikátorokban meglapult a falak mellett, a széles utcákon meg
részeget miméit.
Az utcák már néptelenek voltak, a teherhordók, az utcai árusok már
mind aludtak.
Csak a még egyre szorgalmatoskodó mesteremberek tanyáin égett
világosság, vagy a
gazdagok házaiban, akik a lapos tetőkön mulattak. Innen is, onnan
is hárfa- meg
sípszó hangzott ki, ének, nevetés, másfelől kalapácsok koppanó
zaja, fűrészelés
harsogása, helylyel-közzel berúgott emberek kurjongatása, sőt
valahonnan még
segítségért is sikoltottak.
Phut és a rabszolga jobbára csak szűk, girbegurba, kátyúkkal teli
utcákon
haladtak. Minél közelebb értek a célhoz, az épületek annál
alacsonyabbá váltak,
mind több és több lett az egyemeletes ház, mind több és nagyobbak a
kertek,
ahonnan főképpen pálmák, fügefák, tengődő akácok hajoltak ki a
kerítések, falak
mögül, mintha szökni akarnának.
A Temető utcában a kép egyszerre megváltozott. A házak helyét
jókora kertek
foglalták el, ezek közepén pedig előkelő paloták emelkedtek. Az
egyik kert
kapujában a szerecsen megállt, és eloltotta a fáklyát.
-Ez a Zöld Csillag -mondta, és mélyen meghajolva Phut előtt,
megfordult
hazafelé.
A harani megzörgette a kaput. Kisvártatva megjelent a kapus.
Figyelmesen
szemügyre vette a jövevényt, és dörmögve szólt:
-Anaél, Sachiel...
-Amabiel, Arbalidot -folytatta Phut.
-Üdvöz légy nálunk -mondta erre a kapus, és gyorsan ajtót
nyitott.
Phut áthaladt a kis palotához vezető fasoron, és belépett a
pitvarba, ahol a már
ismerős papnő üdvözölte. Hátul egy fekete szakállú, fekete hajú
ember
várakozott, aki annyira hasonlított a haranira, hogy a jövevény nem
tudta
palástolni elképedését.
-Ő helyettesít majd téged azok szemében, akik utánad leselkednek
-magyarázta
nevetve a papnő.
A haraninak maszkírozott férfi rózsakoszorút tett a fejére, és a
papnővel
fölment az első emeletre, ahol csakhamar szólt a síp, és csengtek a
poharak,
Phutot pedig két alantas pap a kertben épült fürdőházba vezette.
Ott megfürdött,
megfodorították a haját, és fehér köntöst adtak rá. •
A fürdőházból mind a hárman újra kiléptek a fák közé; elhaladtak
néhány más kert
mellett, végre egy puszta térre értek.
-Azok ott régi sírok -magyarázta az egyik pap Phutnak -, az ott a
város, ez
meg itt a szentély. Menj, ahova akarsz, a bölcsesség mutassa meg
neked a helyes
utat, a szent igék pedig oltalmazzanak meg minden
veszedelemtől.
A két pap azzal visszahúzódott egy kertbe, Phut magára maradt. A
hold nem sütött
az égen, de azért elég világos volt. Messze, messze, ködbe veszve a
Nílus vize
csillogott; az égen a Nagymedve hét csillaga szikrázott. Az utas
feje fölött az
Orion úszott, a sötét pilonok fölött pedig a Szíriusz
ragyogott.
„Arra mifelénk jobban világítanak a csillagok" -gondolta Phut
magában.
Ismeretlen nyelven imádságokat mormolt, és a szentély felé vette
útját.
Alig tett húsz-harminc lépést, az egyik kertből egy férfi
lopakodott elő, és
nyomon követte. De szinte ugyanebben a pillanatban olyan sűrű köd
ereszkedett
le, hogy a szentély tetején kívül jóformán semmit se lehetett
látni.
Kis idő múlva a harani magas kőfalba ütközött. Fölnézett az égre,
és elindult
nyugat felé. Nagy denevérek, éjjeli madarak suhantak el a feje
fölött. A köd
annyira megsűrűsödött, hogy álkndóan tapogatóznia kellett a fal
mellett,
különben eltévedt mellőle. Az út elég sokáig eltartott, végre Phut
egy alacsony
ajtócskára bukkant, amely tele volt verve bronzszögekkel. Bal kéz
felől,
felülről lefelé számolgatni kezdte őket, közben az egyiket jó
erősen megnyomta,
másokon meg egyet csavart.
Amikor ilyen módon meglazította lenn az utolsó szöget is, az ajtó
csendesen
megnyílt. A harani néhány lépésre bement: szuroksötét, szűk üregbe
került.
Óvatosan kitapogatta lábával a talajt, míg végre mintha egy kút
kávájára akadt
volna, ahonnan hűvös levegő áradt fel. Szélére guggolt, és bátran
leereszkedett
a mélység fenekére, pedig ebben az országban, ezen a helyen, most
járt először.
De az üreg nem volt mély. Phut egyenesen megállt a mélyedés lejtős
fenekén,
aztán megindult lefelé a szűk sikátoron, olyan biztonsággal, mint
aki már régóta
ismeri a járást.
A folyosót a végén ajtó zárta le. Tapogatózva megtalálta a
zörgetőt, és
háromszor az ajtóhoz zörrentette. Feleletül, nem tudni, honnan,
megszólalt egy
hang:
-Ó, utas, aki éjszakának idején háborgatod ezt a szent helyet,
van-e jussod
rá, hogy ide belépj?
-Nem bántottam soha se férfit, se nőt, se gyermeket.. . kezemet nem
mocskolja
vér... Tisztátalan ételt nem ettem ... Más jószágát el nem
vettem... Nem
hazudtam, és a nagy titkot el nem árultam - válaszolta nyugodtan a
harani.
-Az vagy, akit várnak? Vagy az, akinek mondod magad? -kérdezte
kisvártatva a
hang.
-Az vagyok, akinek el kellett jönnie napkeleti testvéreinktől; de
az a másik
név is az én nevem, az északi városomban pedig házam, földem van
-felelte
Phut.
Az ajtó megnyílt, és a harani egy tágas pincehelyiségbe lépett,
amelyet egy kis
asztalon, bíborfüggöny előtt égő mécses világított meg. A függönyön
aranyszállal
szárnyas golyó volt kihímezve, két kígyóval.
Oldalt egy egyiptomi pap állt, fehér köntösben.
-Tudod-e, aki ide beléptél -kérdezte a pap Phutra emelve az ujját
-, mit
mond e függönyre hímzett jelkép?
-A golyó jelképezi a világot -felelte a jövevény -, amelyen mi
lakunk, a
szárnyak pedig azt jelentik, hogy ez a világ úgy repül a
mindenségben, mint a
sas.
-És a kígyók? -kérdezte a pap.
-A két kígyó arra emlékezteti a bölcset, hogy aki elárulja ezt a
nagy titkot,
kétszeresen is meghal: teste is, lelke is elvész.
Pillanatnyi hallgatás után a pap újra megszólalt:
-Ha te valóban Beroész vagy -itt mélyen meghajtotta a fejét -,
Kháldea nagy
prófétája -újra meghajtotta a fejét -, aki előtt se égen, se földön
nincs
titok, mondd kegyesen a te szolgádnak: melyik a legcsodálatosabb
csillagé
-Csodálatos a Hór-Széth,5 amely tizenkét év alatt járja körül az
eget,
körülötte pedig négy kisebb csillag kering.
5 A Jupiter bolygó. (A szerző)
De legcsodálatosabb a Horka,6 amely harminc év
alatt fordul meg az égen. Mert
neki nemcsak alávetett csillagai vannak, hanem nagy gyűrű is övezi,
amely
időnként elenyészik.
E szavakra az egyiptomi pap leborult a földre a kháldeai előtt.
Aztán
bíborszalagot adott neki és fátylat, megmutatta, hol áll a füstölő,
végre mély
hajlongások közt eltávozott.
A kháldeai egyedül maradt. A szalagot a jobb vállára vetette, a
fátyollal
letakarta arcát, és arany kiskanalat véve elő, füstölőszert szórt
bele, aztán a
függöny előtti mécses lángjánál meggyújtotta. Állandóan suttogva
háromszor
körülfordult, az illatos füstfelhő pedig háromszoros gyűrűvel
övezte körül.
Ezalatt a puszta barlangban furcsa nyugtalanság támadt. Úgy
tetszett, a
mennyezet fölemelkedik, a falak meg szétnyílnak. A bíborfüggöny az
oltár fölött
meg-meglibegett, mintha titkos kezek mozgatnák. A levegő hullámzani
kezdett,
mintha láthatatlan madárfalkák repültek volna át rajta.
A kháldeai föltárta mellén köntösét, és egy titkos jelekkel
televésett
aranypénzt vett elő. A barlang megrengett, a szent függöny még
viharosabban
libegett, és az üreg több pontján apró lángok csaptak
fel.
Ekkor a mágus fölemelte kezét, és imádkozni kezdett.
-Kegyes, irgalmas szívű, mennyei jó atyám, tisztítsd meg az én
szívemet. ..
Küldd méltatlan szolgádra égi áldásodat, és nyújtsd ki mindenható
karodat a
lázadó lelkekre, hogy megmutathassam a te hatalmadat. .. íme a jel,
amelyet
jelenlétetekben megérintek... Itt vagyok én... az isteni
segedelemben bizakodva,
rettenthetetlenül.. . mindent tudok előre.. . Itt vagyok,
hatalommal a kezemben,
és felidézlek, előparancsollak benneteket.. . Jöjjetek,
en-
6 A Szaturnusz. (A szerző)
gedelmeskedjetek szavamnak... Aye, Saraye, Aye, Saraye
nevében...
E pillanatban különböző irányokból hangok támadtak. A mécses körül
egy madár
röppent el, aztán egy piros köntös, majd egy ember farkkal, végre
egy koronás
kakas, mely megállt az asztalkán a függöny előtt.
A kháldeai újra megszólalt:
-A mindenható, örökkévaló isten nevében... Aomrul. Tanekha, Rabur,
Lati-Sem...
Újra távoli hangok feleltek.
-Az örökkön élő és igaz Élői, Arehima, Rabur nevében idézlek,
szólítalak
benneteket... A csillagnak a nevében, amely az égi nap, ennek a
jelnek a
nevében, az élő isten dicsőséges, rettenetes nevében...
Egyszerre minden elcsendesedett. Az oltár előtt látomás jelent
meg,
kormánypálcával kezében, koronával a fején, oroszlán
hátán.
-Beroész!... Beroész! -szólt a látomás fojtott hangon, -Miért
idézel?
-Azt akarom, hogy e szentélybeli testvéreim őszinte szívvel
fogadjanak, és
hajlítsák fülüket a szavakra, amelyeket babiloni testvéreinktől
hozok nekik -
felelte a kháldeai.
-Legyen úgy -mondta a látomás, és eltűnt.
A kháldeai meg se moccant; csak állt mozdulatlanul, mint a szobor,
hátraszegett
fejjel, ég felé emelt karokkal, így telt el egy fél óra, ebben a
közönséges
ember számára lehetetlen tartásban.
Akkor a barlang oldalát alkotó fal egy része elmozdult, és a
nyíláson három
egyiptomi pap lépett be. A kháldeai láttára, aki mintha a levegőben
libegett
volna, két vállával valami láthatatlan támasznak dőlve, a papok
meghökkenve
néztek össze. Végre a legidősebb megszólalt: -Régebben nálunk is
voltak
ilyenek, de ma nem tudja megtenni senki.
Körüljárták minden oldalról, megtapogatták megmerevédett tagjait,
és nyugtalanul
néztek az arcába; olyan sárga, verteién volt, akárcsak a
halotté.
Meghalt volna? -kérdezte a legfiatalabb. E szavakra a kháldeai
hátravetett
teste visszatért függőleges helyzetébe. Arcán halvány pirosság
jelentkezett,
magasra emelt karja lehullott. Nagyot sóhajtott, megdörzsölte a
szemét, mint aki
most ébred álmából, ránézett az érkezőkre, majd
megszólalt:
-Te Mefresz vagy -fordult a legidősebbhez -, a memfiszi
Ptah-szentély
főpapja... Te meg Herihor, a tébai Ámon-templom főpapja, a fáraó
után az ország
leghatalmasabb embere... Te pedig -mutatott a legfiatalabbra
-Pentuer vagy,
Ámon szentélyének másik prófétája és Herihor tanácsadója.
-Te meg kétségkívül Beroész vagy, a nagy babiloni főpap és bölcs,
akinek
jöttét egy évvel ezelőtt megjelentették nekünk -mondta
Mefresz.
-Igazat szólsz -felelte a kháldeai.
Sorra megölelte őket, ők meg mélyen meghajtották fejüket
előtte.
-Üzenetet hozok nektek közös hazánkból, amely nem egyéb, mint a
bölcsesség -
szólt Beroész. -Hallgassátok meg, és cselekedjetek úgy, amint
kell.
Herihor intésére Pentuer a barlang mélyébe ment, és az idősebbek
számára három
könnyű fa karosszéket hozott elő, magának pedig alacsony zsámolyt.
Leült a
mécses mellé, és kebléből viasztáblát és kis íróvesszőt vett
elő.
Amikor mind a hárman elfoglalták karosszéküket, a kháldeai
megszólalt:
. -Neked. Mefresz, ezt üzeni a babiloni legfelső papi tanács :
Egyiptomban a
szent papi rend hanyatlóban van. Sokan csak pénzt gyűjtenek
rakásra, asszonyokat
maguk köré, és örök vigasságban töltik életüket. A bölcsességet
elhanyagolják.
Nincs hatalmatok a láthatatlan világ fölött, de még tulajdon
lelketeken se. Nem
egy közületek elvesztette legfőbb hitét, szemetek előtt fátyol
takarja a jövendőt.
Sőt, még gonoszabb dolog is megtörténik: sok pap érzi, hogy
lelkének ereje kimerült,
ezért aztán a hazugság útjára lépett, és ravasz fortélyokkal
egyszerűen elámítja az
együgyűeket. A legfelső gyülekezet tehát ezt mondja: ha jó útra
akartok térni,
Beroész néhány évre veletek marad, hogy Babilónia nagy oltáráról
hozott szent
szikrával újra felgyújtsa a Nílus fölött az igazi
világosságot.
-Szóról szóra úgy van, ahogy mondod -felelte zavartan Mefresz.
-Maradj
közöttünk néhány évig, hogy a felnövekvő ifjúság megismerje a te
bölcsességedet.
-Neked pedig, Herihor, ezt üzeni a legfelső gyülekezet...
Herihor lehajtotta a fejét.
-A nagy titkok elhanyagolása miatt a ti papjaitok nem vették észre,
hogy
Egyiptomra nehéz, gonosz idők közelednek. Belső csapások
fenyegetnek benneteket,
amelyeket csak az erény és a bölcsesség háríthat el. Hanem az a
nagyobbik baj,
hogy ha a ránk következő tíz év alatt háborút indítotok Asszíria
ellen,
hadserege legázolja a tiéteket, lejön a Nílusra, és megsemmisít itt
mindent,
amit évszázadok teremtettek. A csillagoknak olyan végzetes állása,
amilyen most
vonul Egyiptom fölé, a 14. dinasztia idejében bukkant föl először,
amikor az
országot a hikszoszok igázták le és fosztogatták végig. Öt-hatszáz
év óta
Asszíria felől, Parasz népe részéről, amely Kháldeától keletre
lakik, harmadszor
is megismétlődik az eset...
A papok megdöbbenve hallgattak. Herihor elsápadt. Pentuer kezéből
kiesett a
viasztábla. Mefresz a kezébe vette a mellén függő amulettet, és
száraz ajakkal
imádkozni kezdett.
-Őrizkedjetek hát Asszíriától -folytatta a kháldeai -, mert most
eljött az
ő ideje. Rettenetes egy nép!... Megveti a munkát, háborúból él. A
legyőzőiteket
karóba húzzák vagy megnyúzzák; az elfoglalt városokat eltörlik a
föld színéről,
lakosaikat meg rabszolgaságra vetik. Pihenőül kegyetlen
fenevadakra
vadásznak, mulatságul nyíllal lődöznek a foglyaikra, vagy ki váj
jak a szemüket.
Idegen templomokat romokba döntenek, az istenek szent edényeit
dorbézolásaikon
használják, a papokat, bölcseket teszik meg mulattató
bolondjaiknak. Falaiknak
dísze emberek elevenen lenyúzott bőre, asztalukon ellenségeik véres
feje.
Amikor a kháldeai elhallgatott, a kegyes Mefresz vette át a
szót:
-Nagy próféta, nagy félelmet támasztottál a mi lelkűnkben, de nem
szóltál
arról, hol a mentség. Meglehet és bizonyára úgy is van, amint
figyelmeztetsz;
bizonyos ideig a sors nem lesz kegyes hozzánk, de mondd: mint
kerülhetjük ezt
el? Vannak a Níluson veszedelmes helyek, ahonnan csónak még ki nem
szabadult; de
a kormányos bölcsessége kikerüli a rettenetes örvényeket. Ugyanígy
van a népekre
lesújtó csapásokkal is. A nép a csónak, az idő a víz, amelyet
időnként viharok
vernek föl. Ha azonban a halász hitvány kis lélekvesztője ki tudja
kerülni a
romlást, a milliókra rúgó nép hasonló körülmények között miért ne
menekülhetne
meg a fenyegető pusztulástól?
-Bölcs a te beszéded -felelte Beroész -, de csak egy bizonyos
részére
felelhetek.
-Te se tudnál mindent, ami készül? -szólt közbe Herihor.
-Ne kérdezz arról, amit tudok, de meg nem mondhatok. Rátok nézve
most az a
legfontosabb, hogy tíz esztendeig békében éljetek Asszíriával, az
pedig
hatalmatokban van. Asszíria még tart tőletek, nem tud semmit arról,
milyen
balvégzet közeledik a ti országotokra. Az északi és keleti tenger
menti népek
ellen akar háborút indítani. Ma tehát békét köthettek
vele...
-De milyen föltételek mellett ? -kérdezte Herihor.
-Nagyon is kedvező föltételekkel. Asszíria átengedi nektek Izrael
országát
Akko városáig és Edom földjét Elath városáig. Vagyis kardcsapás
nélkül
előretolhatjátok határaitokat észak felé tíznapi járóföldre, és
keletre is
tíz napra.
-És Fönícia? -kérdezte Herihor.
-Őrizkedjetek a kísértéstől! -kiáltott fel Beroész. -Ha a fáraó
kinyújtja
kezét Fönícia után, egy hónapra rá az északi és keleti hadjáratra
szánt asszír
hadseregek délre fordulnának, és egy év se telne bele, lovaik a
Nílusban
fürdenének.
-De Egyiptom nem mondhat le föníciai befolyásáról!
-fakadt ki Herihor.
-Ha nem mond le, maga idézte elő tulajdon romlását
-felelte Beroész. -Különben szóról szóra megmondom a legfelső
tanács
üzenetét: „Mondd meg Egyiptomnak -parancsolták babiloni testvéreink
-, hogy
tíz évig lapuljanak saját hazájuk földjéhez, miképp a fürj, mert a
balsors
vércséje leselkedik rájuk. Mondd meg, hogy mi, Kháldea népe, jobban
gyűlöljük az
asszírokat, mint az egyiptomiak, mert ismerjük hatalmuk súlyát;
hanem azért mi
mégiscsak azt ajánljuk Egyiptomnak, tartson békét ezzel a véres
kezű néppel. Tíz
év nem nagy idő, azalatt nemcsak a magatok régebbi helyét
szerezhetitek vissza,
hanem minket is megmenthettek."
-Ez igaz! -kiáltott fel Mefresz.
-Gondoljátok csak meg -folytatta a kháldeai. -Ha Asszíria háborút
indít
ellenetek, belevonja Babilont is, amely utálja a háborút,
fölemészti minden
gazdagságunkat, és megakasztja a bölcsesség munkáját. Ha a
háborúban nem is
buktok el, országotok hosszú évekre sorvad; nemcsak java
férfilakosságát veszti
el, hanem azokat a termékeny földeket is, amelyeket a ti
szakadatlan
fáradozástok nélkül egy év alatt eltemetne a homok.
-Ezt értjük -mondta Herihor -, és ezért mi nem is akarunk
tengelyt
akasztani Asszíriával. De Fönícia...
-Mi károtok -szólt közbe Beroész -, ha az asszír rabló
megszorongatja a föníciai
tolvajt? Csak keresnek rajta a mi kereskedőink is, a tieitek is. Ha
pedig annyira
kellenek nektek a föníciaiak, akkor engedjétek meg, hogy
áttelepedhessenek a ti
partjaitokra. Bizonyos vagyok benne, hogy a leggazdagabbak,
legélelmesebbek
sorra megszöknének Asszíria hatalma alól.
-De mi lesz a mi hajóhadunkkal, ha Asszíria beül Föníciába?
-kérdezte
Herihor.
-Valójában nem is egyiptomi hajóhad az, hanem föníciai -felelte
Beroész. -
Ha majd nem lesz a kezetek alatt türoszi meg szidóni hajó, majd
építetek
magatok, és betanítjátok az egyiptomiakat a hajózás mesterségére.
Ha okosak,
becsületesek lesztek, kiszorítjátok a föníciai kereskedelmet végig
egész
nyugaton. ..
Herihor csak legyintett.
-Megmondtam, amit rám bíztak -fűzte hozzá Beroész -, ti meg
tegyetek, amit
jónak láttok. De ne felejtsétek el, hogy tíz baljós esztendő
közeledik felétek.
-Úgy emlékszem rá, szent ember -vágott közbe Pentuer -, hogy
belső
csapásokról is beszéltél, melyek Egyiptomot fenyegetik... Mik
azok?... Ha kegyes
volnál megmondani a te szolgádnak.
- Arról ne kérdezzetek. Ezeket a dolgokat nektek jobban kell
tudnotok, mint
nekem, idegen országbeli embernek. Az éleslátás fölfedezi a
betegséget, a
tapasztalat pedig megmondja, mi rá az orvosság.
-A hatalmasok kegyetlenül elnyomják a népet! -suttogta
Pentuer.
-A kegyesség aláhanyatlott! -jegyezte meg Mefresz.
-Sokan vannak, akik háború után sóhajtoznak -tette hozzá Herihor.
-Ám én
már régóta látom, hogy nem viselhetünk háborút. Legfeljebb tíz év
múlva. . .
-Tehát megkötitek a szerződést Asszíriával? - kérdezte
Beroész.
-Ámon, aki belelát a szívembe -felelte Herihor -, tudja, mennyire
irtózom
efféle szerződéstől... Hiszen nem is olyan régen ezek a nyomorult
asszírok
adót fizettek nekünk !... De ha te, szentatyám, és a legfelső papi
gyülekezet
azt mondja: a sors ellenünk van, meg kell kötnünk azt a
szerződést...
-Meg kell kötnünk... -ismételte Mefresz.
- Akkor értesítsétek a babiloni szent gyülekezetet
elhatározásotokról, ők aztán
majd eligazítják, hogy Asszar király követséget küldjön hozzátok.
Bízzatok meg
bennem, ez a szerződés nagyon kedvező rátok: háború nélkül
megnagyobbítjátok az
országotokat!. .. Utóvégre is a mi szent papi gyülekezetünk
jól
meghányta-vetette ezt a dolgot.. .
-Szálljon rátok az ég minden áldása: bőség, hatalom és bölcsesség!
-mondta
Mefresz. -Igen, fel kell emelni a mi papi rendünket, te meg, szent
férfiú,
segítségünkre leszel a munkában.
-Először is a nép nyomó rúságán kell enyhíteni -szólt közbe
Pentuer.
-A papok... a nép! -dünnyögött szinte csak magában Herihor.
-Először is
azokat kell mérsékletre bírni, akik háborút kívánnak... Az igaz,
hogy a fáraó ő
szent felsége mellettem tart, és úgy érzem, most már sikerült
valamelyes
befolyást szereznem a trónörökös szívére is (örökkön éljenek!). De
ott van
Nitager, akinek úgy kell a háború, mint halnak a víz... Meg ott
vannak a
zsoldoskatonaság vezérei, akik csak háború esetén tesznek szert
hírnévre... Meg
az egész arisztokrácia, amely azt hiszi, hogy a háború kifizeti
majd az ő
föníciai adósságaikat, sőt még vagyont is hoz nekik. ..
-Azalatt pedig a szántóvető nép összeroskad a tenger munka alatt, a
közmunkára
kirendeltek meg örökösen forronganak, mert elöljáróik még a bőrt is
lenyúzzák
róluk -vetette közbe Pentuer.
-Ez is mindig csak a maga nótáját fújja! -szólt elgondolkozva
Herihor. -
Te, Pentuer, csak gondolj a parasztokra és munkásokra. Te meg,
Mefresz, a
papokra. Nem tudom, mit tudtok majd csinálni, de én... esküszöm.. .
hogy
ha tulajdon fiam akarná Egyiptomot háborúba dönteni, még annak is
kitekerném
a nyakát.
- Úgy is cselekedj -helyeselt Beroész -, különben aki akar,
viseljen háborút,
csak ne arra, ahol összeakadhat Asszíriával.
Ezzel az összejövetel véget is ért. Beroész a vállára vetette a
szalagot, a
fátyolt meg az arcára. Mefresz és Herihor kétoldalt melléje állt.
Pentuer meg
mögéjük. Valamennyien az oltár felé fordultak.
Amikor Beroész összefont karral suttogni kezdett, a föld alatt újra
mozgolódás
támadt. Távoli nesz ütötte meg a fülüket: a három egyiptomi nagyot
nézett.
Egyszerre a mágus hangosan megszólalt:
-Baratanensis, Baldachiensis, Panmachiae, idézlek benneteket,
legyetek tanúi a
mi megállapodásunknak, és támogassátok szándékunkat...
Kürtszó harsant, annyira áthatóan, hogy Mefresz földig lehajolt,
Herihor
ámuldozva nézett maga körül, Pentuer meg térdre rogyott, reszketni
kezdett, és
bedugta a fülét.
Az oltár előtt újra libegni kezdett a bíborfüggöny, redői úgy
hullámzottak,
mintha valaki elő akarna mogulé lépni.
-Legyetek tanúk -kiáltotta Beroész megváltozott hangon -, égi és
pokolbeli
hatalmak! Aki pedig nem tartaná meg az egyezséget, vagy elárulná a
titkot,
átkozott legyen. ..
-Átkozott legyen... -ismételte valami titkos hang.
-És pusztuljon el. ..
-És pusztuljon el. ..
-... ezen a látható és amazon a láthatatlan világon! Jehova
kimondhatatlan
nevére, melynek hallásától megren-* dűl a föld, visszahúzódik a
tenger, kialszik
a tűz, felbomlanak a természet elemei. ..
A barlangban valóságos vihar tombolt. A trombiták harsogásába
távoli mennydörgés
robaja vegyült. Az oltárfüggöny szinte vízszintesre fölemelkedett,
mögötte pedig
cikázó villámok között csodálatos teremtmények látszottak, félig
emberi, félig
állati és növényi lények, összevissza gomolyogva,
kavarodva.
Egyszerre minden elcsendesedett, és Beroész lassan felemelkedett a
levegőbe, a
három bámuló papnak a feje fölé.
Reggel nyolc órakor a harani Phut hazatért a föníciai Aranyhajó
vendégfogadóba.
Ládája és zsákjai, amelyeket a tolvajok elloptak, már megkerültek.
Pár perccel
később megérkezett Asszarhaddon bizalmas szolgája is. A fogadós
levitte a
pincébe, és kurtán megkérdezte: -No, mi újság?
-Egész éjszaka ott voltam a téren, ahol Széth temploma van. Este
tíz óra
tájban abból a kertből, amely öt telekkel messzebb van, mint a Zöld
Csillag
háza, három pap jött ki. Az egyik fekete szakállú, fekete hajú, a
téren át Széth
temploma felé vette az útját. Utánaeredtem, de hirtelen olyan sűrű
köd támadt,
hogy elvesztettem a szemem elől. Visszament-e aztán a Zöld
Csillagba vagy se,
meg mikor, nem tudom.
A fogadós végighallgatta a beszámolót, aztán a homlokára ütött, és
dörmögni
kezdett:
-Vagyis az én harani emberem mégiscsak pap, ha papi ruhába öltözik
és
templomba megy; ha pedig szakálla, hosszú haja van, csak kháldeai
pap lehet. Ha
pedig titokban találkozik az idevaló papokkal, akkor abban valami
turpisság
lehet. A rendőrségnek nem szólok róla, mert még megüthetem a bokám.
Hanem majd
hírt adok a dologról valamelyik szidóni nagyfejűnek, tán keresni is
lehet még
ezen, ha nekem nem is, hát a mieinknek.
Nemsokára hazakerült a másik szolga is. Asszarhaddon
azzal is lement a pincébe, és a következő jelentést
kapta:
-Egész éjszaka ott álldogáltam a Zöld Csillag előtt.
A harani végig ott volt, leitta magát, és olyan lármát csapott,
hogy a végén
rendőr figyelmeztette a kapust...
-Tessék ? -kérdezte a fogadós. -A harani egész éjjel ott volt a
Zöld
Csillagban, és te ott láttad?
-Nemcsak én, hanem a rendőr is...
Asszarhaddon újra levitte az első szolgát is, és mindegyikkel újra
elmondatta,
amit tudott. Mindegyik elismételte a maga mondókáját. Vagyis
kiderült, hogy a
harani Phut átmulatta az egész éjszakát a Zöld Csillagban, és ki se
húzta onnan
a lábát, ugyanakkor pedig késő este elment Széth templomába,
ahonnan azóta se
került elő.
-Ó! -dörmögte a föníciai. -Itt valami nagy-nagy turpisság
lappang... Minél
hamarabb értesítenem kell a föníciai község véneit, hogy ez a
hettita egyszerre
két helyen is tud lenni. Aztán meg megkérem ezt a haranit,
költözzék el az én
fogadómból máshova... Nem szeretem az olyan embereket, akiknek két
alakjuk van:
az egyik a sajátjuk, egy másik meg tartaléknak. Mert az olyan ember
vagy nagy
zsivány, vagy varázsló, vagy összeesküvő.
Mivel pedig Asszarhaddon félt az efféle dolgoktól, a rontó varázs
ellen úgy
védekezett, hogy vakhány isten csak díszítette az ivóját, mindhez
imádkozott.
Aztán beszaladt a városba, ahol értesítette az esetről a föníciai
község fejét
és a tolvajcéh vezetőjét. Amikor pedig újra hazatért, elhívatta a
rendőr
tizedest, és jelentette neki, hogy ez a Phut veszedelmes ember
lehet. Végül
megkérte a haranit, hagyja el a fogadóját, amelynek úgyse hozott
semmi hasznot,
csak gyanút és veszteséget.
Phut szíves örömest belenyugodott ebbe a kívánságba, és
bejelentette a
fogadósnak, hogy még aznap este elhajózik Tébába.
„Bár sose térnél onnan vissza! -gondolta a vendégszeretó fogadós.
-Rothadnál
meg valami bányában, vagy fordulnál a Nílusba, krokodilusok
étkének!"
Huszonegyedik fejezet
A trónörökös az év legszebb szakában, Famenot
hónapban (december vége, január
eleje) indult el útjára.
A víz már felére leapadt, és mind újabb és újabb területeket
hagyott szabadon.
Tébából búzával megrakott tutajok úsztak le a tenger felé.
Alsó-Egyiptomban a
lóherét és a sarját kaszálták. A narancs- és gránátalmafákat
elborították a
virágok, a földeken csillagfürtöt, disznóbabot, árpát, lent, babot,
uborkát és
egyéb kerti veteményeket vetettek.
A papok, főtisztviselők, ő szem felségének egy csapat testőre és
tenger nép
kísérte Ramszesz herceget, a fáraó helytartóját a memfiszi
kikötőbe. Tíz óra
tájban szállt be az aranyos bárkába. A drága sátrak borította
födélzet alatt
húsz katona kezelte az evezőket; az árboc alatt pedig és a hajó két
végében a
legkitűnőbb vízimérnökök foglaltak helyet; egyesek a vitorlákra
ügyeltek, mások
az evezősök munkáját irányították, vagy kormányozták a
hajót.
Ramszesz meghívta hajójára Mentuzufisz szentatyát és a tiszteletre
méltó
főpapot, Mefreszt; az ő feladatuk volt, hogy elkísérjék útjára, és
segítsék
hivatali teendőiben. Meghívta ezenkívül a memfiszi nomarchosz
őkegyességét is,
aki tartománya határáig kísérte a herceget.
Pár száz lépésnyire a helytartó hajója előtt úszott Otoesz
őkegyessége gyönyörű
bárkája. Otoesz a Memfisszel határos Aa tartomány nomarchosza volt.
A herceg
hajója mögött pedig a hajók végeérhetetlen sora következett az
udvarral:
papokkal, tisztekkel, tisztviselőkkel.
Az élelmiszer és a cselédség már korábban elindult.
A Nílus Memfiszig két hegylánc között folyik. Azon túl a hegyek
elhajlanak
keletre és nyugatra, a folyó pedig több ágra szakad, vizük tágas
síkságon
hömpölyög a tenger felé.
Amikor a hajó elindult a kikötőből, a herceg beszélni akart Mefresz
főpappal. De
abban a pillanatban a tömeg olyan üdvrivalgásba fogott, hogy
kénytelen volt
kilépni sátorából, és megjelenni a nép előtt.
Erre a lárma nemhogy alábbhagyott volna, de még zajosabb lett.
Mindkét parton
egyre növekedett a félmeztelen munkások és az ünneplőbe öltözött
polgárok
tömege. Soknak koszorú volt a fején, de zöld ág szinte
valamennyinek a kezében.
Egyik-másik csoport énekelt, másfelől meg dobpergés, sípszó
hangzott.
A part mentén sűrűn álldogáló vödrös kútgémek most pihentek.
Ellenben apró kis
csónakok egész raja nyüzsgött a vízen, a rajtuk ülők virágokat
szórtak a
trónörökös hajója elé. Még olyanok is akadtak, akik beleugrottak a
vízbe, és
úszva mentek a herceg hajója után.
„De hisz ezek éppolyan lelkesen éljeneznek engem, mint ő szent
felségét!" -
gondolta a herceg.
És nagy büszkeség fogta el ennyi díszes csónak láttára, amelyeket
egy intéssel
megállíthat, ha akar. És mennyi ezer meg ezer ember hagyta ott ma a
mesterségét,
és kockáztatja, hogy nyomorékká, sőt éppen halálra tapossák, csak
azért, hogy az
ő isteni arcát láthassa!
De legjobban megmásította Ramszeszt a tömeg szakadatlan éljenzése,
amely egy
pillanatra sem hallgatott el. Ez a folytonos ujjongás eltöltötte
lelkét,
elöntötte agyát, fölemelte. Úgy rémlett neki, hogy ha most levetné
magát a
fedélzetről, talán még vizet se érne, mert a lelkesedő nép elkapná,
és ég felé
emelné úgy, mint egy madarat.
A hajó egy kicsit közelebb ért a bal parthoz, és így a tömegben az
alakok
tisztábban kirajzolódtak. A herceg ekkor olyasvalamit vett észre,
amire nem
számított. Míg az első sorok egyre tapsoltak és énekeltek, a hátsó
sorokban
botok dolgoztak, amelyek sűrűn, gyorsan hullottak a láthatatlan
hátakra.
A helytartó elképedve fordult a memfiszi nomarchoszhoz.
-Nézz csak oda, kegyes uram... Ott botok munkálkodnak?
A nomarchosz ellenzőt formált kezéből a szeme elé, nyaka
kivörösödött...
-Bocsáss meg, felséges uram, de rosszul látok...
-Verik őket... Egészen bizonyos, hogy verik őket -ismételte a
herceg.
-Lehetséges -felelte a nomarchosz. -A rendőrség bizonyára elcsípett
egy
tolvajbandát.
A herceget nem elégítette ki ez a felelet. Átment a hajó hátsó
végére, a
mérnökök közé, és onnan nézett Memfisz felé.
Hátuk mögött a Nílus partja már szinte néptelen volt, a csónakok is
eltűntek, a
vízmerítő kútgémek már javában dolgoztak, mintha mi se történt
volna.
-Az ünnepélynek már vége? -kérdezte a herceg az egyik mérnököt,
és
hátramutatott, a víz ellen.
-Igen... az emberek újra dologhoz látnak -felelte a
mérnök.
-Nagyon hamar!
-Pótolni kell az elvesztett időt -szólta el magát ügyetlenül a
mérnök.
A herceg összerezzent, és élesen ránézett a mérnökre. De hamarosan
megnyugodott,
és visszatért sátorába. Az ujjongó lárma most már nem érdekelte.
Arca
elkomorult, hallgatott. Most, hogy kiáradó büszkesége elapadt,
megvetette a
tömeget, amely oly gyorsan tér meg lelkesedéséből az iszapot
méregető
kútgémekhez.
A Nílus ezen a tájékon kezd ágakra szakadni. Aa nomosz fejének a
hajója nyugat
felé fordult, és egyórai vitorlázás után kikötött a parton. Itt a
tömeg még
hatalmasabb volt, mint Memfisz alatt. Magas póznákra zászlókat
tűztek, zöld
lombbal koszorúzott diadalkapukat állítottak fel. A népben egyre
sűrűbben
lehetett látni idegen arcokat és idegen viseletet.
208
Amikor a herceg partra lépett, papok jöttek elébe baldachinnal,
Otoesz
nomarchosz őkegyessége pedig beszédet mondott:
-Üdvöz légy, ó isteni fáraó helytartója, Aa nomosz határán.
Jóindulatod
jeléül, amely égi harmat minekünk, kegyeskedj áldozni Ptah
istennek, a mi
patrónusunknak, és vedd oltalmadba és hatalmadba ezt a nomoszt
minden
templomával, tisztviselőjével, népével, jószágaival, gabonájával,
mindennel
egyetemben, ami csak földjén találtatik.
Aztán bemutatott neki egy csomó ficsúrt, aranyhímes köntösükben
mind csupa
illat, csupa rózsa. A nomarchosz közeli és távolabbi rokonai
voltak, a helyi
arisztokrácia.
Ramszesz figyelmesen szemügyre vette őket.
-Aha! -kiáltott fel végre. -Éreztem, hogy valami hiányosság van
ezeken az
urakon. Most már látom. Nincs parókájuk...
-Mivel te, kegyes herceg, nem használsz parókát, a mi ifjúságunk
hát
megfogadta, hogy ő se viseli ezt a díszt -felelte a
nomarchosz.
E magyarázat után az egyik ifjú legyezővel, a másik pajzzsal, a
harmadik meg
lándzsával a herceg mögé állt, és megkezdődött a bevonulás. A
trónörökös a
baldachin alatt ment, előtte egy fiatal pap haladt füstölővel,
amelyben illatos
fűszerek égtek, és néhány fiatal leány, akik rózsákat szórtak az
útra a herceg
lábai elé.
A nép ünneplő ruhában, zöld ággal a kezében, végig sorfalat állt,
és
lelkesedett, énekelt, vagy földre borult a fáraó helytartója előtt.
De a herceg
észrevette, hogy az ujjongás hangos jelei ellenére az arcok merevek
és zavartak.
Azt is megfigyelte, hogy a tömeg csoportokra oszlott, ezeket
valakik biztatják,
és az emberek parancsszóra lelkesednek. És újra fagyos megvetést
érzett a
csőcselék iránt, mely még örülni se tud.
A menet lassan-lassan közeledett az oszlophoz, amely Aa nomoszt
elválasztotta a
memfiszi nomosztól. Az oszlop három oldalán feliratok voltak:
mekkora a tartomány
területe, lakossága, városainak száma. A negyedik oldalon Ptah
isten szobra,
lábtól mellig pólyákba csavarva, fején egyszerű sapka, kezében
pálca.
Az egyik pap aranykanálban égő füstölőszert adott át. A herceg
elmondta az
előírt imádságot, aztán fölemelte a füstölőt az isten arca
magasságáig, és
néhányszor mélyen meghajolt.
A nép és a papok kiáltozása ekkor még magasabbra hágott, bár az
arisztokrata
ifjúság arcán gúnyos mosoly jelent meg. A herceg, aki mióta
Herihorral
megbékült, a legnagyobb tiszteletet tanúsította az istenek és papok
iránt, most
összerántotta a szemöldökét, mire az ifjúság magatartása is egy
szempillantás
alatt megváltozott. Valamennyien elkomolyodtak, többen arccal
leborultak az
oszlop előtt.
„Csakugyan igaz! -gondolta a herceg. -A nemes származású emberek
mégiscsak
különbek, mint ez a csőcselék.. . Akármit tesznek, szívből teszik,
nem mint ez a
nép, amely most tele torokkal éljenez, de minél hamarabb
visszaigyekszik az
istállókba meg műhelyekbe..."
Most világosabban látta, mint eddig bármikor, milyen óriási
távolság van közte
és az egyszerű nép között. És érezte, hogy csak egy osztállyal,
az
arisztokráciával kötik össze közös érzelmek. Ha ezek a nemesifjak
és szép nők,
akik lángoló pillantással követik minden mozdulatát, hogy
szolgálatára legyenek,
és nyomban teljesítsék parancsait, hirtelen eltűnnének, a
megszámlálhatatlan
tömeg kellős közepén is elhagyatottabb volna, mint a
sivatagban.
Nyolc szerecsen rabszolga strucctollakkal ékes, baldachinos
gyaloghintót hozott.
A herceg beült, és elindult Szochembe, a nomosz fővárosába, ahol a
kormány
palotájában várta szállása.
Ebben a tartományban, amely alig pár mérföldnyire terült el
Memfisztől, egy
hónapot töltött. Ez az egész idő kérvények átvételével, hódoló
küldöttségek,
tisztelgő hivatalbeliek fogadásával és ünnepi lakomákkal telt
el.
Rendszerint kettős lakomát adtak: egyet a palotában, amelyen csak
az
arisztokrácia vett részt, a másikat a belső udvaron, ahol egész
ökröt sütöttek,
száz meg száz kenyeret megettek, és száz meg száz korsó sört ittak.
Itt a herceg
cselédsége és a nomosz alsóbb tisztviselői mulattak.
Ramszesz elámult a nomarchosz bőkezűségén, a nagyurak
ragaszkodásán, akik
éjjel-nappal körülötte voltak, lesték legkisebb intését, és kész
örömest
teljesítették parancsait.
Végre belefáradva a sok mulatságba, a herceg kijelentette a nemes
Otoesznek,
hogy most már közelebbről akar megismerkedni a tartomány
gazdálkodásával. Mert
ilyen parancsot kapott a fáraó ő szent felségétől.
Kívánságát nyomban teljesítették is. A nomarchosz kérte a herceget,
üljön
gyaloghintójába, amelyet csak két ember vitt, aztán nagy kísérettel
elvezette
Háthor isten templomába. Ott a kíséret künn maradt az
előcsarnokban, a
nomarchosz pedig megparancsolta a két gyaloghintóvivőnek, vigyék
fel a herceget
az egyik pilon tetejére, és maga is fölment vele.
A hatemeletes torony tetejéről, ahonnan a papok az eget figyelték,
és színes
zászlók segítségével érintkeztek a szomszédos memfiszi, athribiszi
és anui
templomokkal, a szem néhány mérföldes sugárban beláthatta majdnem
az egész
tartományt.
Erről a helyről aztán Otoesz őkegyessége megmutatta a hercegnek,
hol terülnek el
a fáraó földjei és szőlői, e pillanatban melyik csatornát
tisztítják, melyik
gátat javítják, hol vannak a bronzolvasztó kohók, az állami
magtárak, hol vannak
a lótusszal és papirusszal benőtt mocsarak, milyen földeket
borított el a homok,
és így tovább.
Ramszeszt valósággal elragadta a gyönyörű látvány, és nem győzte
megköszönni
Otoesznek ezt az élvezetet. Ha-
nem amikor visszatért a palotába, és atyja tanácsa szerint jegyezni
kezdte
megfigyeléseit, belátta, hogy eddigi tudása Aa nomosz gazdasági
helyzetéről egy
cseppet sem gyarapodott.
Néhány nap múlva újra felvilágosításokat kért Otoesztől a
tartomány
igazgatásáról. A nomarchosz őkegyessége nyomban kiadta a parancsot,
hogy minden
tisztviselője jelenjék meg a palotában, és vonuljon el a herceg
előtt, aki a
főudvaron egy emelvényen ült.
Erre sorban ellépkedtek a herceg előtt a nagy és alsóbbrendű
kincstári
tisztviselők, a gabona-, bor-, lábasjószág-, kelme-számtartók, a
kőművesek és
kubikosok elöljárói, szárazföldi és vízimérnökök, különféle
betegségeket
gyógyító orvosok, munkásezredek tisztjei, rendőrségi íródeákok,
bírák,
fogházfelügyelők, sőt még hullaboncolók és pribékek is. Utánuk a
nomarchosz
őkegyessége bemutatta Ramszesznek saját helytartósági
tisztviselőit. A herceg
nem kis csodálkozással vette tudomásul, hogy neki Aa nomoszban és
Szochem
városban van külön kocsisa, íjásza, külön pajzs-, dárda- és
csatabárdhordozója,
tíz-egynéhány gyaloghintóvivője, több szakácsa, pohárnoka, borbélya
és egy sereg
egyéb szolgája, akik ragaszkodás, hűség dolgában páratlanok, bár
Ramszesz soha
még a színüket se látta, nevüket se hallotta.
A herceget untatta és ki is fárasztotta a tisztviselőknek ez a
fölösleges
tisztelgése, és nagyon elcsüggedt. Megrémítette a gondolat, hogy
nem ért
semmihez, tehát nem is való a birodalom kormányzására. De még
önmaga előtt is
félt ettől a szörnyű beismeréstől.
Mert ha nem tudja elkormányozni Egyiptomot, s ezt mások
észreveszik, mi várhat
rá?... Csak a halál. Ramszesz érezte, hogy a trónon kívül nincs
számára
boldogság, hatalom nélkül nem tud élni. De miután pár napig pihent,
már
amennyire az udvari élet forgatagában lehet pihenni, újra hívatta
Otoeszt.
-Azért kérettem kegyességedet -mondta neki -, hogy avass be
nomoszodnak az
igazgatásába. Azt már megtetted, hogy megmutattad a tartományt és
a
tisztviselőket, de én... még nem tudok semmit. Jóformán úgy vagyok,
mint aki a
mi templomaink föld alatti üregeiben annyi utat lát, hogy a végén
nem tud
kijutni a napvilágra.
A nomarchosz gondokba merült.
-Mitévő legyek? -kiáltotta. -Mit is kívánsz tőlem, uram?... Csak
egy szót
szólj, a kezedbe adom a hivatalom, vagyonom, sőt a fejem
is.
De amikor látta, hogy a herceg kegyesen fogadta ezt a bizonykodást,
tovább
folytatta:
-Idejöttöd idején láttad ennek a nomosznak a népét. Azt mondod, nem
volt ott
mindenki. Igaz, igaz, kiadom a parancsot: vonuljon ki az egész
lakosság,
körülbelül kétszázezer lélek: férfiak, nők, öregek, gyerekek. A
pilon tetejéről
kegyesen megtekintheted az egész területet. De ha kívánod, sorra
megnézhetjük
közelebbről is valamennyi földet, falut, Szochem minden utcáját.
Végül
bemutattam neked a tisztviselőket, bár igaz, a legalsóbbak
hiányoztak. De add ki
a parancsot, és holnap a színed elé áll valamennyi, mind egy
szálig, és a
hasukon fekszenek előtted. Mit csináljak még mást?. .. Mondd,
kegyes herceg.
-Elhiszem, hogy nagyon hűséges vagy -felelte a herceg. -De hát
magyarázz
meg nekem kettőt: először is, miért apadtak meg ő szent felsége
bevételei ?
Másodszor, mit csinálsz te magad a nomoszban ?
Otoesz megzavarodott, a herceg azonban gyorsan hozzátette
:
-Tudni akarom, mit művelsz, és hogyan, mi módon kormányzód a
nomoszt. Mert én
még fiatal vagyok, és csak most kezdek kormányozni...
-De a vének bölcsessége van benned! -suttogta a
nomarchosz.
-Helyénvaló tehát -folytatta a herceg -, hogy megkérdezzem a
tapasztaltabbakat,
te pedig avass be ebbe a tudományba.
-Mindent megmutatok, mindent megmondok neked, kegyes herceg -mondta
Otoesz.
-De gyerünk innen olyan helyre, ahol nincsen lárma...
Csakugyan, abban a palotában, ahol a herceg lakott, a külső és
belső udvarokban
is annyi nép nyüzsgött, mint az országos vásáron. Ettek, ittak,
énekeltek,
birkóztak, kergetőztek, mindent a helytartó dicsőségére, hisz annak
a szolgái
voltak.
Délután három óra tájban a nomarchosz két lovat rendelt a palota
elé, és a
herceggel kilovagolt a városból nyugat felé. Az udvar a palotában
maradt, és még
vígabban látott a mulatozásnak.
Gyönyörű, hűvös nap volt, a föld csupa zöld, csupa virág. A lovasok
feje fölött
madárdal zengett, a levegő szinte tele volt illattal.
-Milyen kellemes itt! -gyönyörködött Ramszesz. Egy hónapja most
először
tudom összeszedni a gondolataimat. Pedig már azt kezdtem hinni,
hogy egy egész
ezred hadiszekér telepedett be a fejembe, és reggeltől estig
gyakorlatozik.
-Ilyen a világ hatalmasainak sora -felelte a nomarchosz.
Megálltak egy dombtetőn. Lábuk előtt hatalmas mező terült el,
amelyet kék sáv
hasított végig. Északra és délre messze városkák falai fehérlettek.
A mezőn túl,
a látóhatár széléig, a nyugati sivatag vörös homokja húzódott,
ahonnan időnként
forró szél lehelete csapta meg őket, mintha kemencéből fújt
volna.
A mezőn megszámlálhatatlan háziállat legelészett; nagy szarvú és
szarvatlan
ökrök, juhok, kecskék, szamarak, antilopok, sőt orrszarvúak is. Itt
is, ott is
mocsaras foltok ütköztek ki, amelyeket elleptek a vízinövények,
zsombékok,
és hemzsegett bennük a sok vadlúd, vadkacsa, vadgalamb, gólya,
Íbisz és pelikán.
-Nézd, uram -szólt a nomarchosz -, a mi országunknak, Egyiptomnak
a
története így szól: Ozirisz megszerette a sivatag közepén ezt a
keskeny paszta
földet, és telehintette állatokkal és növényekkel, hogy hasznukat
lehessen
látni. Aztán a jóságos isten emberi alakot öltött, és ő volt az
első fáraó.
Amikor pedig érezte, hogy teste hervadóban van, elhagyta, és
ahelyett a fiába
szállt, aztán meg annak a fiába. Ilyenformán Ozirisz öröktől fogva
köztünk él
mint fáraó, és hasznot lát Egyiptomból és kincseiből, amelyeket ő
maga
teremtett. És úgy elterebélyesedett az Úr, mint a hatalmas fa. Fő
ágai Egyiptom
összes fejedelmei, ágai a nomarchoszok és papok, gallyacskái a
lovagi rend. A
látható isten földi trónján ül, és beszedi az országból, ami
jövedelem
megilleti; a láthatatlan isten a szentélyekben fogadja az
áldozatokat, és a
papok szájával adja a világ tudtára akaratát.
-Igazad van -szólt közbe a herceg. -így van megírva.
-Minthogy pedig Ozirisz fáraó -folytatta a nomarchosz -maga
nem
foglalkozhat földi gazdálkodással, tehát minket bízott meg,
vigyázzunk a
vagyonára, minket, nomarchoszokat, akik az ő véréből
származunk.
-Ez igaz -hagyta rá Ramszesz. -Sőt néha egy-egy nomarchoszban
öltött
testet a napisten, és e réven új dinasztiát alapított, így
keletkezett a
memfiszi, elefantinéi, tébai dinasztia...
-Te mondád, uram - folytatta Otoesz. -Most pedig megfelelek arra,
amit
kérdeztél. Azt kérdezted, mit művelek én a nomoszban? Vigyázok
Ozirisz fáraó
vagyonára, és abban a magam kis részecskéjére. Nézd csak azokat a
gulyákat,
látsz ott mindenféle állatot. Az egyik tejet ad, a másik húst, amaz
meg gyapjút,
bőrt. Ugyanígy van Egyiptom népe is: ki gabonát szolgáltat be, ki
bort. ki
kelmét, ki készítményekkel lát el, "ki az épületeket építi. Az én
dolgom
mindenkitől beszedni, amivel tartozik, és azután letenni a fáraó
lába elé. De
ilyen nagy gulyák szemmel tartását egymagám nem győzném; éber
kutyákat és okos
pásztorokat vettem hát magam mellé; ki feji, nyírja, nyúzza az
állatokat, ki meg
őrzi, hogy tolvajok el ne lopják, se ragadozó állatok szét ne
tépjék őket.
Éppígy vagyunk a nomosszal is; egymagám nem győzném beszedni mind
az adót,
gonoszságoktól se tudnám visszatartani a népet; ezért vannak
hivatalnokaim, akik
elvégzik, ami helyes, nekem meg számot adnak tetteikről.
-Ez mind igaz -szólt közbe a herceg -, ezt én mind tudom és értem.
Hanem
azt mégse tudom felfogni: miért csökkentek ő szent felsége
bevételei, amikor itt
annyira vigyáznak rá?
-Jusson eszedbe, kegyes helytartó -felelte a nomarchosz -, hogy
Széth
isten, bár vér szerinti édestestvére a napisten Ozirisznak, mégis
gyűlöli őt,
örök harcban áll vele, és megrontja minden dolgát. Ő küld halálos
nyavalyákat
emberre, állatra, ő az oka, ha a Nílus áradása nem kielégítő, vagy
módfölött
szertelen, ő küld Egyiptomra a forróságok idején homokfelhőket. Ha
jó esztendőnk
van, a Nílus a sivatagig ér, ha rossz, a sivatag ér le a Nílusig,
akkor pedig a
kincstári bevételek is nyomban leapadnak... Nézd csak, kegyes
herceg -
folytatta a nomarchosz, a rétre mutatva. -Nagyok ezek a gulyák, de
fiatal
koromban még nagyobbak voltak. Ki a hibás benne? Senki más, mint
Széth, akivel
emberi hatalom nem tud szembeszállni. Ez a rét, pedig ma is jókora,
valaha jóval
nagyobb volt, és erről a helyről nem látszott a sivatag, mely ma
megrémít
minket. Ahol az istenek viaskodnak, ott hasztalan minden emberi
igyekezet;
amikor Széth legyőzi Oziriszt, ki állhatja el az útját?
Otoesz őkegyessége végzett; a herceg lehorgasztotta a fejét. Az
iskolában
nemegyszer hallott Ozirisz kegyelméről, Széth gonoszságáról, és már
gyerekfejjel
is haragudott, hogy Széthtel nem történt meg a végső
leszámolás.
„Ha én megnövök -gondolta akkoriban -, és elbírom a dárdát,
megkeresem
Széthet, és összemérjük az erőnket!"
És most itt terül el a szeme előtt ez a beláthatatlan homokos
világ, a gonosz
isten birodalma; ő apasztja meg a kincstár bevételeit; de most esze
ágába se
jutott, hogy megütközzön vele. Mert hogy lehetne harcba szállni a
sivataggal?
Azt csak ki lehet kerülni, vagy el lehet benne pusztulni.
Huszonkettedik fejezet
A nomoszban való tartózkodása annyira
kifárasztotta a trónörököst, hogy
megparancsolta, az ő tiszteletére semmiféle ünneplést ne
rendezzenek, s azt is
meghagyta, hogy utazásakor a nép sehol se vonuljon ki az
üdvözlésére.
A herceg kísérete megrökönyödött, sőt egy kicsit meg is
botránkozott. Hanem
azért a parancsot teljesítették, és megint volt egy kis nyugta,
békessége. Most
ráért katonai gyakorlatokra elmenni, ami a legkedvesebb dolga volt,
és
valamelyest összeszedhette felkavart gondolatait.
Bezárkózott a palota legtávolabbi zugába, és magában tanakodni
kezdett: mennyire
teljesítette atyja parancsát?
Tulajdon szemével átvizsgálta Aa nomoszt, földjeit, városait,
lakosait,
tisztviselőit. Megállapította, hogy a tartomány keleti szélét a
sivatag teljes
elnyeléssel fenyegeti. Látta, hogy a munkásnép közönyös és ostoba,
csupán azt
végzi, amit ráparancsolnak, azt is csak ímmel-ámmal. Végül
meggyőződött róla,
hogy hűséges, ragaszkodó alattvalókat csak az arisztokraták között
találhat.
Mert vagy vérrokonságban vannak a fáraó családjával, vagy a lovagi
rendbe
tartoznak, vagyis azoknak a katonáknak az utódai, akik Nagy
Ramszesz alatt
harcoltak.
Ezek az emberek mindenesetre őszinte szívvel sorakoztak a dinasztia
köré, és
mindig lelkesedéssel álltak a fáraó szolgálatára. Nem úgy, mint a
parasztok,
akik alighogy elrikkantották éljeneiket, nagy sebesen
visszaszaladtak
disznaikhoz és ökreikhez.
De kiküldetésének fő célját nem érte el. Ramszesz nemcsak hogy nem
látta
világosan, miért csökkentek a kincstári bevételek, de még csak föl
se tudta
tenni a kérdést: mi a baj oka, és mi volna az orvoslás módja? Csak
annyit
látott, hogy Széth istennek legendabeli harca Ozirisz istennel
semmit sem
magyaráz meg, és a bajok gyógyítására nem ad útmutatást!
A herceg pedig mint Egyiptom jövendő fáraója ugyanolyan nagy
bevételeket akart,
amilyenek a régi időkbeli fáraók kincstárába befolytak. Csak a
puszta gondolatra
is, hogy trónra lépve éppen olyan szegény lesz, mint az apja, ha
ugyan nem
szegényebb, felforrt benne az indulat.
-Soha! -kiáltotta a herceg, ökölbe szorítva a kezét. A királyi
birtokok
jövedelmének gyarapítása kedvéért
kész lett volna kardjával akár magára Széth istenre is rárontani,
és úgy
lekaszabolni, darabokra vágni, mint ő tette a testvérével,
Ozirisszal. De a
rettenetes isten és légiói helyett más nem volt körülötte, mint a
pusztaság,
néma csend és teljes tájékozatlanság.
így tépelődve, ily gondolatokkal küszködve, megszólította egyszer
Mefresz
főpapot.
-Mondd meg nekem, szentatyám, aki előtt tárva van minden
bölcsesség: miért
csökkennek a kincstári bevételek, és mi módon lehetne azokat
megszaporítani?
A főpap égnek emelte a kezét.
-Áldott legyen az a lélek -kiáltotta -, amely ilyen gondolatokat
sugall
neked, kegyes hercegem!... Ó, bár lépnél a nagy fáraók nyomdokaiba,
akik
elborították Egyiptomot templomokkal, és töltések, csatornák
építésével
megnövelték a termékeny földterületet!
Az öreg úgy elérzékenyedett, hogy könnyekre fakadt.
-Mindenekelőtt arra felelj, amit kérdeztem -mondta a
herceg.
-Mert gondolhatunk-e akkor csatornák, templomok építésére, amikor
üres
a kincstár? Egyiptomot a legszörnyűbb csapás sújtotta; uralkodóit
szegénység
fenyegeti. Mindenekelőtt ezt kell földeríteni, orvosolni, a többi
baj aztán
magától elmúlik.
-Azt pedig csak a templomokban tudhatod meg, hercegem -felelt a
főpap -, az
oltár lábánál. Nemes kíváncsiságod csak ott elégülhet ki.
Ramszesz türelmetlenül kifakadt:
-Szentatyám szeme elől a templomok eltakarják az egész országot,
még a fáraó
kincstárát is!... Hisz én magam is papok tanítványa vagyok, a
templomok
árnyékában nevelkedtem föl, ismerem azokat a titokzatos
látványosságokat,
amelyekkel Széth gonoszságát mutatjátok be, meg Ozirisz halálát
és
újjászületését, de mi hasznom van belőle ?... Ha az apám azt
kérdezi: mint
tölthetné meg a kincstárát? -nem tudok felelni a kérdésre.
Legfeljebb arra
beszélhetném rá, hogy ezentúl többet és gyakrabban imádkozzék, mint
eddig tette!
-Káromlás a te beszéded, herceg, mert nem ismered a vallás magasabb
rendű
szertartásait. Ha ismernéd, sok kérdésre meg tudnál felelni,
amelyek ma
hasztalan kínoznak. Ha pedig meglátnád, amit én láttam!...
Elhinnéd, hogy
Egyiptomra nézve a legfontosabb dolog: templomait és papjait
erősíteni. ..
„Öregségükre az emberek újra gyerekek lesznek" -gondolta a herceg,
és
abbahagyta a beszélgetést.
Mefresz főpap mindig nagyon istenfélő volt, de az utóbbi időben már
szinte
furcsa szertelenségig vitte.
„Ugyancsak megjárnám -gondolta magában Ramszesz -, ha a papok
kezére bíznám
magam, és segédkeznék gyerekes szertartásaiknál. Mefresz talán
nekem is azt
mondaná, hogy égnek emelt kézzel óraszámra álldogáljak az oltár
előtt, amint ő
teszi, csodára lesve..."
Farmuti hónapban (január vége, február eleje) Ramszesz herceg
búcsút vett
Otoesztől, és átment Hak nomoszba. A nomarchosznak és az
uraknak megköszönte a fényes fogadtatást, de lelkében szomorú
maradt; érezte,
nem oldotta meg a feladatot, amelyet atyja rábízott.
Otoesz családostul, egész udvarával átkísérte a herceget és
környezetét a Nílus
jobb partjára, ahol a nomosz urai és papjai kíséretében Ranuzer
nomarchosz
őkegyessége üdvözölte a vendéget. Amikor a helytartó Hak földjére
tette a lábát,
a papok magasra emelték Atum isten szobrát, aki a tartomány
oltalmazó istene
volt, a tisztviselők arcra borultak, a nomarchosz pedig aranysarlót
adott a
kezébe, és arra kérte, hogy mint a fáraó helyettese, ő kezdje meg
az aratást.
Mert épp akkor volt az árpa betakarításának az ideje.
Ramszesz fogta a sarlót, néhány marékra való kalászt levágott, és a
hátáron
őrködő isten szobra előtt elégette a füstölőn. Utána hasonlóképpen
cselekedett a
nomarchosz és a főméltóságok, végül a parasztok megkezdték az
aratást. Csak a
kalászt vágták le, és zsákokba rakták; a szalmája ott maradt a
földeken.
A herceg végighallgatta az istentiszteletet, amely csak untatta,
aztán kétkerekű
kocsiba szállt. Egy osztag katona nyitotta meg a menetet, utánuk
következtek a
papok, két úr pedig a zabolánál fogva vezette a trónörökös lovait.
Mögötte,
másik kocsiban, Ranuzer nomarchosz ült, utána az udvari urak és
szolgák
tengernyi serege. A nép, Ramszesz kívánsága szerint, nem vonult ki;
hanem a
parasztok, akik a földeken dolgoztak, a menet láttára arccal a
földre borultak.
Néhány pontonhídon át, amelyet a Nílus ágain és a csatornákon
vertek, a herceg
estefelé végre megérkezett Anu városába, a tartomány
székvárosába.
Néhány napon át egyik üdvözlő lakoma a másikat érte, sorra hódoltak
a helytartó
előtt, és bemutatták neki a hivatalbelieket. Végre maga Ramszesz
kívánta, legyen
már vé ge a sok ünneplésnek, és megkérte a nomarchoszt, ismertesse
meg vele a
nomosz gazdaságát.
A szemle másnap kezdődött, és néhány hétig tartott. A palota
udvarán, ahol a
herceg helyet foglalt, a céhvezető tisztek vezénylete alatt minden
áldott nap
különféle céhek tisztelegtek, hogy bemutassák munkáikat a
helytartónak.
Egymás után megjelentek a fegyvertartók kardokkal, dárdákkal és
harci bárdokkal,
a hangszerkészítők sípokkal, kürtökkel, dobokkal, hárfákkal. Utánuk
a népes
asztaloscéh vonult fel; székeket, asztalokat, kanapékat,
gyaloghintókat és
kocsikat mutatott be; mindent díszes ábrák és elefántcsontból,
gyöngyházból és
különféle színű fákból készült berakások borítottak. Majd fémből
készített
konyhai eszközöket hoztak; tűzhelyre való rostélyokat, különféle
kétfülű
fazekakat, alacsony, födeles serpenyőket. Az aranyművesek
csodálatos szépségű
aranygyűrűikkel tűntek fel, borostyánkőből vagy arany és ezüst
láncszemekből
készült kar- és lábpereceikkel, minden darab csupa művészi
cizellálás, csupa
drágakő és színes zománc.
A sort a fazekasok zárták be, akik vagy százféle agyagedényt
hoztak. Volt ott
váza, fazék, kancsó, korsó, mind a legváltozatosabb formában és
nagyságban.
Oldalukat festés borította, mintázott állat- és
madárfejek.
Minden céh legszebb munkáiból adott ajándékot a hercegnek. Egy
jókora terem tele
lett velük, bár két hasonló tárgy nem akadt köztük.
Az értékes, de azért unalmas kiállításnak a végén Ranuzer
őkegyessége
megkérdezte a herceget: meg van-e elégedve?
A herceg elgondolkozott.
-Szebb holmikat legfeljebb a templomokban vagy atyám palotáiban
láttam -
felelte a herceg. -Minthogy azonban efféléket csak gazdagok
vehetnek, nem
tudom, hogy a kincstárnak elég nagy jövedelme van-e
belőlük.
A nomarchoszt meglepte, hogy a fiatal herceg milyen közömbösen nézi
ezeket a
művészi dolgokat, de az már nyugtalanította, hogy a trónörökös a
jövedelmezőségen
töprenkedik. Ám meg akarta nyugtatni Ramszeszt, és attól a naptól
fogva sorra
látogatta vele a kincstári gyárakat.
Egyszer végigjárták a malmokat, ahol pár száz kézidarálón
taposómalmok
segítségével rabszolgák lisztet őröltek, másszor megfordultak a
pékműhelyekben,
ahol a katonaságnak kenyeret, kétszersültet sütöttek, továbbá olyan
gyárakban,
ahol hal- és húskonzerveket készítettek. Megnéztek óriási bőrcserző
és
szandálvarró műhelyeket, kohókat, ahol edényeknek, fegyvereknek
való bronzot
olvasztottak, aztán téglavetőket, takácsokat és szabókat.
Ezek a telepek a város keleti részében voltak. Ramszesz eleinte
kíváncsian vette
őket szemügyre, de nagyon hamar megcsömörlött a munkások láttára;
soványak
voltak, szemük riadt, színük beteges, hátuk a sok bottól csupa
heg.
Attól fogva csak rövid időt töltöttek a gyárakban; inkább Anu város
környékét
akarta látni. Messze, keleten, tisztán láthatta a sivatagot, ahol a
múlt évben
lejátszódott a hadgyakorlat az ő és Nitager hadserege között.
Szinte a szeme
előtt volt az országút, amelyen az ő ezredei felvonultak, az a
hely, ahol a
szkarabeuszok miatt a hadigépek kénytelenek voltak letérni a
sivatagra, de még
talán a fát is látta, amelyre a csatornát ásó paraszt felakasztotta
magát...
Tutmózisz társaságában arról a dombtetőről tekintett le Gósen
virágzó földjére,
ott szidta a papokat. És ott, a dombok között, pillantotta meg
Sárát, és lobbant
érte lángra.
Ma pedig... mekkora változás! Már nem gyűlöli a papokat, mióta
Herihor
jóvoltából megkapta a helytartói rangot és a memfiszi hadtestet.
Sára, aki
szeretője lett, már közömbössé vált számára, helyette annál
erősebben érdekli a
gyermek, akinek Sára ad életet.
„Ugyan mit csinálhat most? -gondolta a herceg. -Már nagy ideje nem
kaptam
róla hírt."
És amíg ő eltűnődve nézte a keleti dombokat, és emlékezetébe idézte
a közelmúlt
időket, Ranuzer, aki a kíséret élén állt, szentül hitte, hogy a
herceg egy s más
visszaélést fedezett fel a gyárakban, és most azon gondolkozik,
mint büntesse
meg őt érte.
„Kíváncsi vagyok rá, ugyan min akadt fenn a szeme? -töprenkedett a
nomarchosz
őkegyessége. -Azt vette-e észre, hogy a fele téglát eladták a
föníciai
kereskedőknek, vagy hogy tízezer saru hiányzik a raktárakból, vagy
valamelyik
gyalázatos éhenkórász sugdosott valamit fülébe a
kohókról?"
És nagy nyugtalanság fogta el Ranuzer szívét.
Egyszerre csak a herceg a kíséret felé fordult, és Tutmóziszt
hívta, akinek
kötelessége volt, hogy mindig a közelében legyen.
Tutmózisz odasietett, a trónörökös pedig még távolabbra
félrehúzódott vele.
-Nézd -szólt a sivatagra mutatva. -Látod azokat a
hegyeket?
-Tavaly épp arra jártunk... -sóhajtotta a gavallér.
-Sára jutott az eszembe...
-Tüstént illatos fűszert égetek az isteneknek! -kiáltotta el
magát
Tutmózisz. -Épp most gondoltam, hogy mióta helytartó vagy,
elfeledkezel
leghívebb szolgáidról.
A herceg ránézett, és vállat vont.
-Válassz az ajándékok közül, amiket nekem adtak, válassz ki néhány
gyönyörű
edényt, házi eszközt, kelmét, elsősorban pedig karkötőt,
aranyláncot, és vidd el
Sárának. ..
-Örökkön élj, Ramszesz -suttogta a gavallér -, mert nemes lelkű úr
vagy!
-Mondd meg neki -folytatta a herceg -, hogy a szívem most is tele
van hozzá
való kegyes hajlandósággal. Mondd meg neki, hogy azt akarom,
vigyázzon az
egészségére, és legyen gondja a magzatra, melyet a szíve alatt
hord.
Amikor pedig közel jár a lebetegedés ideje, én teljesítem atyám
parancsát. Mondd
meg Sárának, hogy eljön hozzám, és az én házamban fog lakni. Nem
engedhetem,
hogy az én gyermekem anyja egyedülvalóságban epeked jék.. . Menj és
tedd, amit
mondtam, és jó hírekkel térj vissza.
Tutmózisz leborult nemes ura előtt, és nyomban útnak eredt. A
herceg kísérete
nem gyanította, miről beszélgettek, de mind irigyelte Tutmózisztól
a helytartó
kegyét. Ranuzer őkegyessége szívében pedig csak nőttön-nőtt a
nyugtalanság.
„Bárcsak ne kellene -gondolta elszomorodva -önkezemmel véget
vetnem
életemnek, és életem virágjában árvaságra hagynom a házamat!...
Boldogtakn
fejem, miért nem gondoltam akkor az ítélet idejére, amikor
eltulajdonítottam ő
szent felsége javait?"
Arca elsárgult, és lába reszketett. De a herceget elöntötte az
emlékek árja, és
észre se vette a nomarchosz szorongását.
Huszonharmadik fejezet
Ekkor megkezdődött Anu városában is a lakomák
és a mulatságok sora. Ranuzer
őkegyessége a legjobb borait hordatta fel a pincékből, a három
határos nomoszból
a legszebb táncosnők, a legjobb zenészek, a legügyesebb
ezermesterek gyűltek Anu
városába. Ramszesz hercegnek minden perce le volt foglalva. Reggel
katonai
szemlék, főméltóságok fogadása, később lakomák, látványos
mutatványok, vadászat
és újra csak lakoma.
De éppen amikor a haki nomarchosz biztosra vette, hogy a helytartó
már elunta a
közigazgatási és gazdasági kérdéseket, a herceg egyik napon csak
magához
hívatta, és megkérdezte tőle:-
-A te nomoszod csakugyan az egyik leggazdagabb tartománya
Egyiptomnak?
-Igen... bár volt mostanság néhány nehéz esztendőnk -felelte
Ranuzer, és a
szíve újra elszorult, a lába pedig remegett.
-Akkor igazán csodálom, hogy ő szent felsége bevételei évről évre
apadnak -
jegyezte meg a herceg. -Meg tudnád mondani az okát?
-Uram -felelte a nomarchosz, és földig meghajtotta a fejét -,
látom, hogy
ellenségeim bizalmatlanságot támasztottak lelkedben énellenem. így
hát akármit
mondhatnék én neked, úgysem tudnálak meggyőzni. Engedd hát meg
nekem, hogy hiába
ne is vesztegessem a szót. Hanem hadd jöjjenek az íródeákok az
írásaikkal,
amelyeket te magad is a kezedbe vehetsz és
átvizsgálhatsz...
A herceg egy kicsit elcsodálkozott a váratlan kitörésen, de
elfogadta az
indítványt. A végén még meg is örült neki. Mert azt gondolta, hogy
az íródeákok
jelentései majd világot vetnek az igazgatás titkaira.
Másnap meg is jelent előtte Hak tartomány főíródeákja minden
segédével.
Tíz-egynéhány papirusztekercset hoztak magukkal, mind a két oldaluk
tele volt
írva. Amikor legöngyölítették, kibontotta a három nagyarasz széles
és hatvan
lépés hosszú szalagot. A herceg most először látott ilyen szertelen
méretű
írást, amely egyetlenegy tartománynak egy esztendejéről adott
beszámolót.
A főíródeák leült maga alá húzott lábbal a padlóra, és olvasni
kezdett:
-„Ő szent felsége, XII. Mer-amen-Ramszesz uralkodásának
harmincharmadik évében
a Nílus áradása megkésett. A parasztság az idegen országbeliek
varázsló
mesterkedését okolja, akik Hak tartományban telepedtek meg, és
pusztítani
kezdték az ártatlan zsidók, hettiták és föníciaiak házait, és
néhány embert meg
is öltek. A nomarchosz őkegyessége parancsára a bűnösök bíróság elé
állíttattak;
amely kétszázöt parasztot, két kőművest és öt szabót kőfejtő
munkára, egy
halászt pedig megfojtásra ítélt.. ."
-Miféle írás ez ? -szólt közbe a herceg.
-Törvényszéki jelentés, mely ő szent felsége lába elé
terjesztendő.
-Tedd félre, és a kincstári bevételekről szóló jelentést
olvasd.
A főíródeák segédei összegöngyölték a félretett tekercset, és
átadtak egy
másikat. A főíródeák újra olvasni kezdett:
-„Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi magtárba
hatszáz mérő
búzát, amiről a főfelügyelő nyugtatványt adott. Thot hónap hetedik
napján a
főszámtartó vizsgálatot tartott, és megállapította, hogy a múlt
évi
beszolgáltatásokból hiányzik száznegyvennyolc mérő búza. A
vizsgálat idején két
munkás ellopott egy mérő gabonát, és eldugta a téglák között.
Miután a dolog
rájuk bizonyosodott, bíróság elé állíttattak, és kőfejtő munkára
ítéltettek,
amiért kezet mertek emelni ő szent felsége vagyonára..."
-Hát a száznegyvennyolc mérő búza hová lett? -kérdezte a
trónörökös.
-Megették az egerek -felelte a főíródeák, és tovább olvasott:
-„Thot hónap
nyolcadikán bevételeztetett húsz vágómarha, tehén, hetvennégy bika,
amelyek a
lábasjószágok felügyelőjének parancsára a Karvaly-ezrednek
megfelelő nyugtatvány
ellenében kiadattak.. ."
Ilyenformán a helytartó megtudta, hogy napról napra mennyi árpát,
búzát és
lótuszmagot szállítottak be a magtárakba, mennyit adtak ki
megőrlésre, mennyit
loptak el, és emiatt hány munkást ítéltek kőfejtő munkára. A
jelentés olyan
unalmas és annyira zavaros volt, hogy Paophi hónap közepe táján a
herceg
abbahagyatta az olvasást.
-Mondd meg nekem, főíródeák uram -szólt a herceg -, mit értesz te
ebből?
Mit tudsz te meg ebből?
-Mindent, amit kegyes uram parancsol...
És már kezdte is újra a legelején, de most már könyv
nélkül:
-„Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi..."
-Elég! -rivallt rá a herceg, és elparancsolta a színe elől. Az
íródeákok
arccal leborultak a földre, sebbel-lobbal
összekapkodták tekercsei két, újra leborultak, és nyakra-főre
igyekeztek kifelé.
A herceg Ranuzer nomarchoszt hívatta. A nomarchosz megjött,
összefonva mellén a
karját, de nyugodt arccal. Az íródeákoktól már tudta, hogy a
helytartó semmire
sem tud rájönni a jelentésekből, még csak végig se
hallgatta.
-Kegyes uram, mondd meg nekem, teelőtted is felolvassák ezeket a
jelentéseket?
-kezdte a helytartó.
-Minden áldott nap...
-És érted is?
-Bocsáss meg, kegyességed, de hát... hogy tudnám igazgatni ezt a
nomoszt, ha
nem érteném?
A herceg zavarba jött, eltűnődött. Lehetséges volna, hogy csak ő
annyira
gyámoltalan ?... Akkor pedig mi lesz az ő hatalmából?
-Ülj le -szólt kis idő múlva, és egy székre mutatott. -Ülj le, és
mondd
el: hogyan kormányozod nomoszodat?
Őkegyessége elsápadt, nem volt se holt, se eleven. Ramszesz
észrevette ezt, és
rögtön magyarázkodni kezdett:
-Ne hidd, hogy én nem bízom a te bölcsességedben. Nem ismerek
embert, aki
nálad jobban gyakorolná a hatalmát. .. De fiatal vagyok, és tudni
akarom: miben
is áll a kormányzás tudománya? Azért hát arra kérlek,
tapasztalataidból juttass
nekem néhány morzsát. Te igazgatod ezt a nomoszt, azt tudom!...
Hanem azt mondd
el nekem: hogy s mint folyik ez a kormányzás?
A nomarchosz fellélegzett és elkezdte:
-Elmondom neked, kegyes hercegem, életem egész folyását, abból
megtudod,
milyen nehéz az én munkám. Reggel, fürdő után, áldozatot mutatok be
Atum
istennek, aztán hívatom a főszámtartót, és megkérdezem tőle:
szedik-e
kötelességszerűen az adót ő szent felsége számára?
Ha azt mondja, igen, akkor megdicsérem, ha azt mondja, ezek meg
ezek nem
fizettek, kiadom a parancsot, hogy az engedetleneket tömlöcbe
vessék.
Aztán a királyi csűrök felügyelőjét hívatom, hogy megtudjam,
mennyire
gyarapodott a gabonakészlet. Ha számottevően, megdicsérem, ha
nemigen,
megbotoztatom, aki hibás benne. Később jön a főíródeák, és
megmondja: ő szent
felsége javaiból mit kíván a hadsereg, a tisztviselők és a
munkások, én meg illő
nyugtatvány ellenében mindent kiadatok vele. Ha kevesebbet ad ki,
megdicsérem,
ha többet, vizsgálatot indítok. Délután eljönnek a föníciai
kereskedők, akiknek
gabonát adok el, az árát pedig beszolgáltatom a fáraó kincstárába.
Aztán
imádkozom, megerősítem a bírói ítéleteket, estefelé pedig a
rendőrség tesz
jelentést az eseményekről. Nemrégiben, csak épp a minap, az én
nomoszombeli
lakosok átcsaptak Ka nomosz területére, és meggyalázták Szebek
isten szobrát. A
szívemben örültem, mert Szebek nem a mi oltalmazó istenünk, de
azért néhány
bűnöst mégis megfojtásra ítéltem, sokat kőfejtő munkára,
valamennyit pedig
botra. Az én nomoszomban csakugyan van is békesség, csend, rend,
nyugalom, az
adók is napról napra befolynak ...
-Bár a fáraó jövedelme nálatok is fogyton-fogy -szólt közbe a
herceg.
-Úgy van, uram -sóhajtott Ranuzer. -A papok azt mondják, hogy az
istenek
haragra lobbantak Egyiptom ellen az idegen országbeliek beözönlése
miatt, de én
úgy látom, hogy az istenek sem vetik meg a föníciai aranyat és
drágaköveket...
Ekkor az ügyeletes tiszt lépett be a terembe, nyomában pedig
Mentuzufisz főpap,
aki azért jött, hogy valami nyilvános templomi ceremóniára hívja a
helytartót és
a nomarchoszt. A két főméltóság elfogadta a meghívást, de Ranuzer
nomarchosz
közben olyan istenfélő viselkedést tanúsított, hogy a herceg csak
ámult-bámult.
Amikor Ranuzer nagy hajlongások közben eltávozott a teremből, a
helytartó a
főpaphoz fordult:
-Minthogy te vagy mellettem Herihor őméltósága helyettese, kérlek,
szent
próféta, magyarázz meg nekem egy dolgot, amely nagy gondokkal tölti
el az én
szívemet.
-Ha tudom... -felelte a főpap.
-Meg tudod mondani, mert a bölcsesség, melynek szolgája vagy,
megtölti a
szívedet. Csak fontold meg, mit mondok. Tudod te, miért küldött
engem ide a
fáraó ő szent felsége?
-Hogy megismerd az ország gazdaságát és kormányzatát -felelt rá
Mentuzufisz.
-Hát éppen abban járok. Megkérdezem a nomarchoszokat, megtekintem
az országot
és lakosságát, meghallgatom az íródeákok jelentéseit, de... nem
értek semmit, és
ez megmérgezi az életemet, és megriaszt. Mert amikor a hadsereggel
van dolgom,
mindent tudok: hány katonám, lovam, szekerem van; melyik tiszt
korhely, melyik
hanyagolja el a szolgálatát, melyik teljesíti rendjén a
kötelességét. Azt is
tudom, mit kezdhetek a katonasággal. Ha sík földön helyezkedik el
az ellenséges
hadtest, s meg akarom verni, akkor két hadtestet kell ellene
küldenem. Ha az
ellenség védett állásban van, három hadtest nélkül el sem indulok
ellene. Ha az
ellenség gyakorlatlan és rendetlen tömegekben harcol, ezer katonája
ellen csak
ötszáz emberünket küldöm ki, és mégis megverem. Ha az ellenséges
csatasorban
ezer csatabárdos van, meg nekem is annyi, rájuk rontok, és le is
győzöm őket, ha
száz parittyás van segítségemre. Katonai dolgokban, szentatyám,
mindent olyan
világosan lát az ember, mint az ujjait a saját kezén -folytatta
tovább
Ramszesz. -Minden kérdésre megvan a kész felelet, amelyet az eszem
világosan
felfog. Ellenben a nomoszok kormányzásából nemcsak hogy egy betűt
nem értek,
hanem akkora zűrzavar támad a fejemben, hogy nemegyszer elfelejtem,
miért is
jöttem.
Pap és tiszt lévén mondd meg nekem őszintén: mit jelent ez? A
nomarchoszok
becsapnak, vagy én vagyok élhetetlen?
A szent próféta gondolkodóba esett.
-Hogy be mernek-e csapni, jó hercegem -felelte végre -, azt nem
tudom, mert
én nem tartom szemmel cselekedeteiket. De úgy hiszem, ők azért nem
tudnak neked
semmit se megmagyarázni, mert jómaguk se értenek semmit. A
nomarchoszok és
íródeákjaik -folytatta Mentuzufisz
-olyanok, mint a hadseregben a tizedesek: mindegyik ismeri a maga
szakaszát,
és jelentést tesz róla elöljáró tisztjeinek. Mindegyik a maga kis
csapatának
parancsol. De az egész haditervet, amit a vezérek készítenek, a
tizedes nem
ismeri. A nomoszok kormányzói és az íródeákjai följegyeznek
mindent, ami az ő
tartományukban történik, és jelentéseiket felküldik a trón zsámolya
elé. De csak
a legfelső kormánytanács szedi ki belőlük a bölcsesség
mézét.
-De én is épp ezt a mézet keresem! -kiáltotta a herceg.
-Miért nem adják ide? Mentuzufisz megrázta a fejét.
-Az állambölcsesség papi titok -mondta végre -, csak az az
ember
részesülhet benne, aki az isteneknek szenteli magát. Te pedig,
kegyes herceg,
bár papok neveltje vagy, mégis a leghatározottabban távol tartod
magad a
templomtól...
-Hogyan? Ha nem állok be papnak, nem világosítotok fel?
-Vannak dolgok, amelyeket, erpatre lévén, most is megtudhatsz,
vannak megint
mások, amelyeket csak mint fáraó ismersz meg. De olyanok is vannak,
amelyekről
csak a főpap tudhat.
-Minden fáraó főpap is -szólt közbe a herceg.
-Nem mindegyik. De meg a főpapok között is vannak
különbségek.
-Tehát ti énelőttem eltitkoljátok a kormányzás rendiét!
-kiáltotta a trónörökös haragra lobbanva. -így én nem teljesíthetem
atyám
parancsát!
-Amire szükséged van, herceg -szólt nyugodtan Mentuzufisz -, azt
meg is
tudhatod, hiszen a legalsó papi felszentelést te is megkaptad.
Ezeket a dolgokat
azonban sűrű kárpit takarja a templomokban, és megfelelő
előkészület nélkül
senki sem meri félrehúzni...
-Hát én félrehúzom!
-Az istenek mentsék meg Egyiptomot ilyen csapástól!
-felelte a pap, égre emelve a kezét. -Nem tudod te, kegyes uram,
hogy a
villám mindenkit agyonsújt, aki a megszabott áhítatos szertartások
nélkül csak
ujjal is mer nyúlni ahhoz a kárpithoz? Vitess a szentélybe egy
elítéltet vagy
rabszolgát, és nyújtsa ki a kárpitra a kezét, azon nyomban
szörnyethal.
-Mert ti megölitek.
-Ha akármelyikünk is szentségtörő módon közeledne az oltárhoz,
éppúgy
szörnyethalna, mint a legutolsó gonosztevő. Az istenek előtt a
fáraó és a főpap
se több, mint a rabszolga.
-De hát akkor mit tegyek? -kérdezte Ramszesz.
-Imádsággal, böjtöléssel megtisztulva a templomban keress feleletet
gondjaidra
-felelte a főpap. -Mióta Egyiptom Egyiptom, még egy fáraó se
szerezte meg
másképp a kormányzás bölcsességét.
-Majd gondolkozom róla -mondta a herceg. -Bár úgy látom, hogy
a
tiszteletre méltó Mefresz és te, szent próféta, engem is be akartok
vonni az
áhítatos életbe, mint az apámat.
-Egyáltalán nem! Ha te, hercegem, fáraó korodban megelégszel a
hadsereg
vezényletével, évenként csak alig néhányszor kell részt venned
az
istentiszteleteken, mert máskor mindig helyettesítenének a főpapok.
De ha meg
akarod ismerni a szentélyek titkait, minden tiszteletet meg kell
adnod az
isteneknek, mert ők minden bölcsesség forrásai.
Huszonnegyedik fejezet
Ramszesz most már látta, hogy vagy nem
teljesíti a fáraó parancsát, vagy pedig
alá kell magát vetnie a papok akaratának, ami még jobban ellenük
haragította,
keserítette.
Nem sietett hát a templomban takargatott titkok után. Böjtre,
istenes
foglalatosságokra még ráért. Annál nagyobb hévvel vett részt a
tiszteletére
rendezett lakomákon.
Éppen ekkorra érkezett vissza Tutmózisz is, a mulatságok
nagymestere, aki jó
híreket hozott a hercegnek: Sára egészséges és nagyon szép -ez
azonban most
már kevésbé érdekelte Ramszeszt. Hanem a papok olyan kedvező
horoszkópot
állítottak fel a születendő gyermeknek, hogy a herceg el volt
ragadtatva.
A legnagyobb bizonyossággal erősítgették, hogy a gyermek fiú lesz,
akit az
istenek dúsan megáldanak, és ha az apja szeretni fogja, nagy
megbecsülésben lesz
része az életben.
A herceg a jóslat második felén nevetett.
-Különös ezeknek a papoknak a bölcsessége! -mondta Tutmózisznak.
-Tudják,
hogy fiú lesz, amit én nem tudok, bár én vagyok az apja; de abban
kétségeik
vannak, szeretem-e majd, bár könnyű kitalálni, hogy akkor is
szeretném, ha
kislány lenne. Arról meg nyugodtak lehetnek, nagyra viszi-e. Az már
az én
gondom!
Pachom hónapban (január-február) a trónörökös Ka tartományba ment,
ahol Szofra
nomarchosz fogadta. Anu városa gyalogúton hét óra járásra volt
Athribisztől, de
a herceg három nap alatt tette meg ezt az utat. Ha eszébe jutott a
sok imádság
és böjt, ami a templomi titkokba való beavatása idején vár rá, még
nagyobb kedve
támadt a mulatozásra; kísérete hamarosan megérezte a herceg
hanguktát, így aztán
egyik lakoma a másikat érte.
Az országúton, amerre Athribiszbe utazott, újra özön nép jelent meg
ujjongva,
virágokkal, zeneszóval. A lelkese dés a város falai alatt érte el
tetőpontját.
Még az is megesett, hogy egy óriás termetű munkás a fáraó kocsija
elé vetette
magát. Amikor pedig Ramszesz megállította a lovait, a tömegből egy
sereg fiatal
lány pattant elő, és elárasztották az egész kocsit
virágokkal.
„Mégiscsak szeretnek engem!" -gondolta a herceg.
Ka tartományban már meg se kérdezte a nomarchoszt a fáraó
bevételeiről, nem
nézte meg a műhelyeket, nem olvastatott fel jelentéseket. Tudta,
hogy úgyse ért
meg semmit, elhalasztotta hát ezt a munkát arra az időre, amikor
majd beavatják
a titkokba. Csak egyszer fejezte ki azt a kívánságát, hogy fölmenne
Szebek isten
templomának pilonjára, látta ugyanis, hogy a templom egy magas
dombon emelkedik.
Gondolta, onnan egy kicsit mégis szétnéz a vidéken.
Szofra nomarchosz őkegyessége nyomban teljesítette a trónörökös
akaratát, aki a
legnagyobb gyönyörűségek közt pár órát töltött a magas
tornyon.
Ka nomosz termékeny síkság volt. Tíz-egynéhány csatorna és több
nílusi oldalág
minden irányban úgy elborította, mint valami ezüst és azúrkék
fonalakból kötött
háló. A dinnye, a novemberi búza már megérett. A földeken csak úgy
nyüzsgött a
sok csupasz testű ember, amint az uborkát szedték, vagy gyapotot
vetettek.
Mindenfelé házak, amelyek itt is, ott is, sűrűbben épülve,
városkákat alkottak.
A házak, különösen a szántóföldeken épültek, szalmával,
pálmalevelekkel födött
agyagviskók voltak. A városbeli házak ellenben lapos tetejű
téglaépületek, s
valóságos fehér kockákként sorakoztak egymás után, oldalukon az
ablakok és ajtók
helyén rések. Nagyon gyakran egy-egy ilyen fehér kockán másik,
valamivel kisebb
kocka állt, azon egy még kisebb harmadik, és minden emelet más-más
színre volt
festve. Egyiptom izzó napja alatt olyanok voltak ezek a pálmák,
akácok közt
rejtőző házak, mint óriási gyöngyök, rubinok, zafírok, amelyeket
széjjelszórtak
a zöld mezőn.
Erről a helyről látott meg Ramszesz valamit, ami gondolkodóba
ejtette. A házak a
templom körül voltak a legszebbek, és ott nyüzsgött a földeken is a
legtöbb nép.
„A papi birtokok a legszebbek!" -gondolta magában, és még
egyszer
végigjártatta szemét a templomokon és kápolnákon; a pilon
tetejéről
tíz-egynéhányat láthatott.
De minthogy megbékült Herihorral, és szüksége volt a papok
szolgálatára, nem
akart tovább foglalkozni ezzel a gondolattal.
A következő napokon Szofra nomarchosz a herceg tiszteletére
vadászatokat
rendezett, melyek során Athribisz városától kelet felé távolodtak
el. A
csatornák mentén nyíllal lődözték a madarakat, vagy óriási hálós
csapdákkal
fogdosták össze, melyek egyszerre több tucat madarat is
bekerítettek, vagy
sólymot bocsátottak az egyenként repkedő madarak után. Amikor pedig
a herceg
vadásztársasága a keleti sivatagra lépett, megkezdődött a nagy
vadászat
kutyákkal, párducokkal a nagyvadra, és néhány nap alatt el is
ejtettek és
elfogtak pár százat.
Amikor a tiszteletre méltó Szofra látta, hogy a herceg már
megelégelte a szabad
ég alatt folyó mulatságot, az éjszakai sátorozást, végét vetette a
vadászatnak,
és a legrövidebb úton hazavitte vendégeit Athribiszbe.
Délután négy órára megérkeztek, a nomarchosz pedig mindnyájukat
meghívta
vendégségbe a palotájába.
A herceget maga kísérte a furdőházba, segített neki a fürdésben, és
tulajdon
szekrényéből szedett elő illatos keneteket a hercegnek. Aztán
felügyelt a
fodrász munkájára, aki elrendezte a helytartó haját, végül
letérdelt a földre,
és térden állva kérte a herceget, fogadjon el tőle kegyesen néhány
új ruhát.
Volt ott egy azon frissen szőtt ing, amelyet szinte elborított a
sok hímzés,
gyöngyökkel kivarrt kötény, arannyal átszőtt palást, amely minden
erőssége
mellett is olyan finom volt, hogy két marokra össze lehetett
szorítani.
A trónörökös kegyesen fogadta az adományt, és kijelentette, hogy
ehhez fogható
szép ajándékot még sohase kapott.
A nap már lenyugodott, és a nomarchosz átvezette a herceget a
bálterembe.
Hatalmas udvar volt ez, körös-körül oszlopsor, padlója mozaikkal
volt kirakva.
Minden falát elborították a festmények; Szofra őseinek életéből
merítették
témájukat, háborút, tengeri utazást, vadászjeleneteket ábrázoltak.
Az épület
fölött pedig tető gyanánt egy óriási méretű pillangó lebegett,
amelynek
tarkabarka szárnyait elrejtett rabszolgák mozgatták, hogy lehűtsék
a levegőt.
Az oszlopokra erősített bronzlámpákban lángoló fáklyák ontották az
illatos
füstöt.
A terem két részre oszlott: az egyik üres volt, a másik teli kis
asztalkákkal,
székekkel a vendégeknek. Hátul dobogó emelkedett, rajta drága
sátor, amelynek
oldallapja szét volt vetve, alatta Ramszesz asztala és
heverője.
Minden asztal mellett hatalmas vázákban pálmák, akácok, fügefák. A
trónörökös
asztalkája körül tűlevelűek árasztottak balzsamos illatot, amely
betöltötte az
egész termet.
Az összegyűlt vendég urak lelkes rivalgással fogadták a herceget, s
amikor
Ramszesz a baldachin alatt -honnan beláthatta az egész termet
-elfoglalta
helyét, a kíséret is asztalhoz ült.
Most megszólaltak a hárfák, és bevonultak a nők; gazdag
muszlinruhájuk fölött
keblük szabadon maradt, csak úgy ragyogott rajtuk a sok drága
ékszer. A négy
legszebb Ramszesz herceget vette körül, a többiek pedig a kíséret
előkelő
méltóságai mellé ültek.
A levegőben rózsák, gyöngyvirágok, ibolyák illata úszott, és a
herceg érezte,
hogy halántékán lüktet a vér.
Fehér, rózsaszínű és kék inges rabszolgák és rabszolganők
süteményt, szárnyast
és vadpecsenyét, halat, bort, gyümölcsféléket hordtak körül,
meg
virágkoszorúkat, amelyeket a vendégek fejükre tettek. Az óriási,
pillangó egyre
gyorsabban libegtette szárnyait, és a terem üres felében
megkezdődött az
előadás. Egymás után léptek elő táncosnők, akrobaták, pojácák,
szemfényvesztők
és vívómesterek. Amikor egyikük-másikuk ritka ügyességének adta
jelét, a nézők
aranygyűrűket vagy koszorúikból tépett virágokat dobáltak
nekik.
A lakoma órákig eltartott, és lépten-nyomon harsányan éljenezték
hol a herceget,
hol a nomarchoszt és családját.
Ramszesz félig fekvő helyzetben ült a heverőn, amelyre aranykarmos
oroszlánbőr
volt terítve. A herceget négy nő szolgálta ki. Az egyik legyezte, a
másik a
koszorút cserélgette a homlokán, a másik kettő pedig ennivalókkal
kínálta. A
lakoma végén az, amelyikkel a herceg legszívesebben beszélgetett,
egy pohár bort
vitt neki. Ramszesz a felét megitta, a másik felét visszaadta neki,
és mikor ő
is kiitta, szájon csókolta.
A rabszolgák ekkor gyorsan kioltogatták a fáklyákat, a lepke nem
libegtette
tovább szárnyait, a teremben sötét lett, csend ereszkedett rá,
amelyet csak a
nők ideges nevetése szakított meg.
Egyszerre csak néhány ember gyors lépteinek dobogása és rettenetes
kiabálás
hangzott be a terembe:
-Eresszetek! -ordította egy rekedt férfihang. -Hol a trónörökös?
Hol a
helytartó?
A teremben zajgás támadt. A nők ijedtükben sírva fakadtak, a
férfiak összevissza
lármáztak:
-Mi az?.. . Merénylet a trónörökös ellen?... Hej, őrség! -Összetört
edények
csörömpöltek, fellökött székek nagyokat zörrentek.
-Hol a trónörökös? -sivított egy idegen hang.
-Őrség! Védjetek meg a trónörököst! -hangzott mindenfelől a
teremben.
-Gyújtsatok világot! -hallatszott a trónörökös fiatalos hangja. -
Ki keres?.
. . Itt vagyok!
Fáklyákat hoztak be. A teremben halomban tornyosult a
feldöntögetett és
összetört bútor, s ezekben bújtak meg a vendégek. Az emelvényen a
herceg
igyekezett megszabadulni a nőktől, akik sikoltozva kapaszkodtak
kezébe, lábába.
A herceg mellett Tutmózisz, akinek fejéről levált a paróka, egy
bronzkorsót
forgatott a kezében, és ha valaki a közelükbe merészkedett volna,
ha törik, ha
szakad, fejbe vágja. A terem ajtajában már megjelent néhány katona,
kivont
karddal.
-Mi az?. . . Ki az? -kiáltotta rémülten a nomarchosz.
Végre meglátták, ki okozott ekkora felfordulást. A dobogó lépcsőjén
egy sáros,
meztelen óriás térdelt, hátán csupa véraláfutásos csík, és a
trónörökös felé
nyújtogatta karját.
-íme, a gyilkos! -kiáltotta a nomarchosz. -Vigyétek!
Tutmózisz magasra emelte korsóját, az ajtó felől odarohantak a
katonák. A
megsebesült ember arccal a lépcsőre borulva kiáltozta:
-Irgalom, Egyiptom napja!
A katonák már majdnem megragadták, amikor Ramszesz végre
kiszabadult a nők kezei
közül, és a boldogtalanhoz lépett:
-Ne nyúljatok hozzá! -parancsolta a katonáknak. -Mit akarsz,
ember?
-Sérelmeinket akarom elpanaszolni, uram!
Szofra nomarchosz ekkor a herceghez lépett, és halkan
suttogta:
-Ez hikszosz. .. nézd csak, kegyes herceg, göndör haját és
szakáilát.. . És
ahogy ide berontott, ez a szörnyű vakmerőség is azt bizonyítja,
hogy ez a
gonosztevő nem lehet született egyiptomi.
-Ki vagy? -kérdezte a herceg.
-Bakusza vagyok, a szochemi kubikos munkásezredből. Most nincs
munkánk, hát
Otoesz nomarchosz azt parancsolta ...
-Részeg, őrült... -suttogta felháborodva a nomarchosz. -Hogy beszél
veled,
jó uram!
A herceg olyan pillantást vetett a nomarchoszra, hogy őkegyessége
földig hajolva
visszahúzódott.
-Mit parancsolt nektek Otoesz őkegyessége? -kérdezte a helytartó
Bakuszát.
-Azt parancsolta, uram, hogy menjünk a Nílus partjára, ússzunk a
vízbe,
álljunk ki az országutakra, és a te üdvözlésedre csapjunk nagy
lármát. És
megígérte, hogy megadja, ami jár érte. .. Mert, jó uram, már két
hónapja semmit
sem kaptunk... Se árpakenyeret, se halat, se olajat, hogy testünk
bekenjük.
-Mit szól ehhez kegyességed? -kérdezte a herceg a
nomarchoszt.
-Veszedelmes korhely.. . arcátlan hazug! -felelte Szofra.
-Miféle lármát csaptatok az én üdvözlésemre?
-Hát ahogy parancsolták -felelte az óriás. -Az én feleségem meg a
lányom a
többiekkel együtt kiabálták: „Örökkön éljen!" Én meg a vízbe
ugráltam, és
koszorúkat dobáltam a hajódra. Minden koszorúért egy utent ígértek.
Amikor pedig
kegyes voltál, uram, bevonulni Athribisz városába, engem jelöltek
ki, hogy
vessem magam a lovak elé, és állítsam meg a szekered.. .
A herceg elmosolyodott.
-Sose hittem volna -mondta -, hogy ezt a lakomát ilyen vígan
fejezzük be!.
. . És mit fizettek neked azért, hogy a lovak elé vetetted
magad?
-Három utent ígértek, de nem fizettek semmit se nekem, se a
feleségemnek, se a
lányomnak. Aminthogy két hónap óta az egész munkásezrednek se adtak
semmi
ennivalót.
-Hát miből éltek?
-Amit összekoldulunk, vagy ami keveset a parasztnál keresünk. Ebben
a keserves
nyomorúságunkban már háromszor fellázadtunk, a tisztek meg az
íródeákok pedig
mindig vagy megígérték, hogy megadják a járandóságunkat, vagy
végigverettek
bennünket. . .
-Azért, hogy az én tiszteletemre lármát csaptatok?
-kérdezte mosolyogva a herceg.
-Te mondád, kegyes herceg. . . Éppen tegnap volt a legnagyobb
zavargás, mire
Szofra őkegyessége megtizedeltetett bennünket. .. Minden tizediket
megbotozták,
és én kaptam a legtöbbet, mert nagy is vagyok, és három szájat kell
etetnem: a
magamét, feleségemét, lányomét. . . Verés után kitéptem magam a
kezükből, hogy
leboruljak előtted, kegyes jó uram, és elpanaszoljam a sérelmünket.
Veress meg
bennünket, ha bűnösök vagyunk, de az íródeákok adják ki nekünk, ami
jár, mert
éhen veszünk. .. mi, a feleségeink, gyerekeink. ..
-Gonosz lélek szállta meg ezt az embert! -kiáltott közbe Szofra.
-Nézd,
kegyes uram, mennyi kárt okozott nekem !. . . Tíz talentumért oda
nem adtam
volna ezeket az asztalokat, tálakat és korsókat. . .
A mulatozók, akik lassanként magukhoz tértek ijedtükből, zajongani
kezdtek.
-Űtonálló! -mondogatták. -Nézd, csakugyan hikszosz. .. Még most is
forr
benne őseinek átkozott vére, akik betörtek Egyiptomba és
végigdúlták... Ilyen
drága holmik... Ilyen gyönyörű edények... ízzé-porrá
törte!
-Ki nem fizetett munkások egyetlen zavargása több kárt okoz az
országnak, mint
amennyit ez a sok drágaság megér -felelte sötéten
Ramszesz.
-Szent szavak! Érdemes, hogy emlékoszlopokra véssék
-hangzott itt is, ott is a vendégek között. -A zavargás elvonja a
népet a munkától,
és megszomorítja ő szent felsége szívét.. . Nem való, hogy a
munkások két hónapig
nem kapják meg a zsoldjukat. ..
A herceg palástolatlan megvetéssel nézett a szélkakas módjára
forgó
udvaroncokra, és a nomarchoszhoz fordult:
-Átadom neked ezt a megkínzott embert. Bizonyos vagyok benne, hogy
egy haja
szála se görbül meg. Holnap reggel pedig megnézem az ezredét,
amelyikben
dolgozik: meggyőződést akarok szerezni, igazat mondott-e.
E szavakkal a helytartó távozott, és faképnél hagyta a
megrökönyödött
nomarchoszt és a vendégeket.
Másnap reggel a herceg Tutmózisz segítségével
felöltözött.
-Megérkeztek a munkások? -kérdezte öltözködés közben.
-Meg, uram. Hajnal óta várják a parancsodat.
-Hát az a... Bakusza köztük van-e? Tutmózisz arcát fintorítva
felelte:
-Különös dolog történt. Szofra őkegyessége a palota egy üres
pincéjébe
záratta. Bakuszát. Nos, az a gézengúz, amilyen rettentő erős ember,
föltépte a
szomszéd pincébe vezető ajtót, ahol bort tartanak, feldöntött
néhány drága
korsót, és úgy teleitta magát, hogy...
-Hogy? -kérdezte a herceg.
-Hogy belehalt.
A herceg felugrott a székéről.
-És te elhiszed, hogy az az ember, se szó, se beszéd, holtra itta
magát ? -
kiáltotta hevesen.
-El kell hinnem, mert nincs rá bizonyítékom, hogy megölték
-felelte
Tutmózisz.
-Hát én majd megkeresem a bizonyítékokat! -fakadt ki
Ramszesz.
Föl-alá járt a szobában, és úgy fútt dühében, mint egy dühös
oroszlán. Amikor
egy kissé lecsillapodott, Tutmózisz megszólalt:
-Ne keress ott bűnt, uram, ahol úgyse lehet meglátni, mert még
tanút se
találsz. Mert ha valaki a nomarchosz parancsára megölte azt a
munkást,
bizonyosan nem vallja be, a halott pedig semmit se mondhat;
különben is, mit
érne a vádja a nomarchosz ellen?!... Ilyen körülmények közt nincs
bíró, akinek
kedve volna vizsgálatot indítani.. .
-De ha én megparancsolom? -kérdezte a helytartó.
-Akkor megejtik a vizsgálatot, és bebizonyítják Szofra
ártatlanságát. Te
pedig, uram, szégyent vallasz, az összes nomarchoszok meg minden
pereputtyukkal,
udvarukkal, ellenségeid lesznek.
A herceg megállt a szoba közepén, és elgondolkozott.
-Végül is -folytatta Tutmózisz -minden arra vall, hogy az a
boldogtalan
Bakusza korhely volt vagy őrült, főképpen pedig idegen származású
ember. Mert
van-e épeszű született egyiptomi, aki be merne rontani a nomarchosz
palotájába,
és akkora lármát csapna, még ha akár egész éven át se kapja meg a
bérét, botot
meg kétszer annyit, mint Bakusza?
Ramszesz lehorgasztotta a fejét. Amikor meglátta, hogy a másik
szobában az
udvari népség sürög-forog, fojtott hangon mondta:
-Tudod, Tutmózisz, amióta erre az útra indultam, mintha lassanként
más képe
lenne Egyiptomnak, mint amilyennek valaha hittem. Néha szinte azt
kérdem
magamban: nem idegen országban vagyok-e? Majd meg a szívem
nyugtalankodik,
mintha sűrű kárpit volna a szemem előtt, és csúf turpisságokat
takarna,
amelyeknek azonban nem tudok a mélyükre nézni. ..
-Ne is nézegess nagyon, mert a végén kisül, hogy mindnyájunknak
kőfejtőben
volna a helyünk -mondta Tutmózisz nevetve. -Ne felejtsd el, hogy
a
nomarchoszok és a tisztviselők is a te nyájad pásztorai. Ha
valamelyik magának
is fej egy mérőre való tejet, vagy le is vág egy juhot, azért még
nem ölöd meg,
se világgá nem kergeted. Mert juhod nagyon is sok van, de pásztor
kevés.
Közben Ramszesz felöltözött, és átment a várószobába, ahol kísérete
már
összegyűlt: papok, tisztek és tisztviselők. Aztán velük együtt
kilépett a
palotából, és kiment a külső udvarra.
A tágas udvaron az akácok árnyékában várták a munkások a herceget.
A
trombitaszóra az egész tömeg felpattant a földről, és öt vonalba
sorakozott.
Ramszesz a főméltóságok fényes csoportja kíséretében egyszerre csak
megállt:
előbb távolról akart pillantást vetni a kubikos ezredre. Csupa pőre
ember,
fejükön fehér sapkaféle, derekukon ugyanilyen ágyékkötő. A sorokban
tisztán meg
lehetett különböztetni a barna bőrű egyiptomiakat, a fekete
szerecseneket, a
sárga ázsiaiakat és Líbia meg a Földközi-tenger szigeteinek fehér
bőrű lakóit.
Az első sorbeliek csákányt tartottak a kezükben, a második sorban
állók kapát, a
harmadikban sorakozók lapátot. A negyedik sorban álltak a
teherhordók,
mindegyikük kezében dorong és két vödör. Az ötödik sorban is
teherhordók voltak,
de nagy ládákkal, egy-egy mellett két ember. Ők a kiásott földet
hordták el.
A sorok előtt minden tíz-egynéhány lépésnyire álltak a felügyelők:
mindegyiknek
a kezében hatalmas bot, egy jókora fakörző vagy könyökfa.
Amikor a herceg feléjük lépett, szinte egy torokból kiáltották:
„Örökkön élj!"
Aztán letérdelve, homlokukkal megérintették a földet. A trónörökös
intett nekik,
hogy álljanak fel, aztán figyelmesen szemügyre vette
őket.
Egészséges, izmos emberek voltak, egy cseppet se látszott rajtuk,
mintha két
hónap óta koldulásból éltek volna.
Szofra nomarchosz kíséretével a herceg felé közeledett. De Ramszesz
úgy tett,
mintha nem vette volna észre, és az egyik felügyelőhöz
fordult:
-Szochemi kubikosok vagytok? -kérdezte.
A felügyelő egész hosszában végigvágta magát a földön, és
hallgatott.
A herceg vállat vont, és a munkásokra kiáltott:
-Szochemiek vagytok?
-Szochemi kubikosok vagyunk! -felelték karban.
-Megkapjátok a zsoldotokat?
-Megkapjuk a zsoldunkat, elégedettek, boldogok vagyunk, ő szent
felsége
szolgái -felelte a kórus, tagolva minden szót.
-Hátra arc! -vezényelte a herceg. Megfordultak: a botütésektől
szinte
valamennyinek a
háta csupa sűrű, mély sebhely; de friss verésnek nem volt nyoma
rajtuk.
„Becsapnak!" -gondolta a herceg. A munkásokat hazaparancsolta
laktanyáikba, és
anélkül, hogy a nomarchoszt üdvözölte vagy elbúcsúzott volna tőle,
visszatért a
palotába.
-Te is azt mondod -szólt az úton Tutmózisznak -, hogy ezek az
emberek
szochemi munkások?
-Ők maguk is azt mondják -felelte az udvaronc.
A herceg lovat kért, és kiment a város alatt táborozó
katonasághoz.
Egész álló nap gyakorlatozott az ezredekkel. Délfelé a nomarchosz
vezetésével
egy csapat teherhordó munkás jelent meg a gyakorlótéren sátrakkal,
asztalokkal,
székekkel, enni-innivalóval, borokkal. De a herceg
visszaparancsolta őket
Athribiszbe, amikor pedig itt volt a katonaság étkezésének az
ideje, maga is
zabkenyeret, szárított húst kért, és azt evett ő is.
Csupa zsoldos, líbiai ezred volt. Amikor a herceg estefelé kiadta a
parancsot a
gyakorlatok befejezésére, és elbúcsúzott tőlük, a katonák és
tisztek valósággal
tomboltak lelkesedésükben. „Örökkön élj!" -kiáltozták, kezét,
lábát
csókolgatták, dárdákból és köpönyegekből hevenyésztek gyaloghintót,
és hangos
énekszóval vitték be a herceget a városba, útközben pedig szinte
összeverekedtek,
kié legyen a dicsőség, hogy a vállán viheti a herceget.
A nomarchosz és a kerület tisztviselői, látva a barbár líbiai
katonák
lelkesedését és a herceg irántuk való kegyességét, nyugtalankodni
kezdtek.
-Ez aztán uralkodó! -suttogta a főíródeák Szofra fülébe. -Ha
akarná, ezek
az emberek az első szóra lekaszabolnának bennünket és
gyermekeinket...
A megrémült nomarchosz az istenekhez sóhajtozott, és kegyes
oltalmukba ajánlotta
magát.
Késő éjjel, amikor Ramszesz már a palotájában volt, az egyik szolga
jelentette,
hogy a hálószobáját megcserélték.
-Miért?
-Mert abban a szobában mérges kígyót találtak, de úgy elbújt, hogy
nem lehet
ráakadni.
Az új hálószoba -a nomarchosz házával szomszédos szárnyon
-oszlopokkal
övezett, négyszögletes szoba volt. Alabástrom falait festett
domborművek
díszítették, alul cserepes virágok, fenn olaj- és
borostyánlevelekből font
füzérek.
A szobának majdnem a közepén hatalmas ágy, ébenfa-, elefántcsont-
és
aranyberakásokkal. A szobát két jó illatú fáklya világította meg,
az oszlopok
alatt asztalkákon bor, ételek, rózsakoszorúk.
A mennyezeten nagy, négyszögletes nyílás, amelyet vászonfüggöny
takart.
A herceg megfürdött, és lefeküdt a jó, puha ágyra, a szolgák pedig
távolabbi
szobáikba mentek. A fáklyák kialvóban voltak, a hálóba befújt a
virágillattal
terhes, hűvös szellő. Ugyanekkor felülről halk hárfapengés
hallatszott.
Ramszesz fölemelte fejét. A vászonfüggöny széthúzódott, és a
mennyezet nyílásán
keresztül épp az Oroszlán csillagképére esett a tekintete, abban is
a fényes
Regulusra. A hárfapengés erősödött. „Talán az istenek jönnek hozzám
látogatóba?"
-gondolta mosolyogva.
A nyíláson széles fénysáv ragyogott le: erős, de azért kellemes
fény volt. Kis
idő múlva aranyos, csónak formájú gyaloghintó jelent meg a
nyílásban, rajta
virágokkal ékes lugas, oszlopaira rózsafüzérek fonódtak, teteje
csupa ibolya és
lótusz.
Az aranyladik zöld levelekkel befont köteleken nesztelenül
leereszkedett a
hálószobába. A padlón megállt, a virágok alól pedig egy ritka
szépségű meztelen
lány lépett ki. Olyan volt a teste, mint a fehér márvány;
borostyánszínű,
hullámos hajából bódító illat áradt.
A leány kilépve légi gyaloghintójából, letérdelt a herceg
előtt.
-Szofra lánya vagy ? -kérdezte a herceg.
-Az vagyok, uram...
-És mégis eljöttél hozzám!
-Hogy az apámért könyörögjek. Bocsáss meg neki... Olyan
boldogtalan!. . . Dél
óta a könnyeit ontja, és hamuban ül.
-És ha nem bocsátók meg neki, itthagysz?
-Nem. .. -suttogta halkan.
Ramszesz magához vonta, és szenvedélyesen megcsókolta. A szeme
lángolt.
-Hát akkor megbocsátok neki -mondta.
-Ó, milyen jó vagy! -kiáltotta a leány a herceghez simulva, aztán
hízelegve
hozzátette: -Megfizetteted a kárt, amit az az eszeveszett munkás
okozott?
-Meg...
-Engem meg a palotádba viszel? Ramszesz ránézett.
-Elviszlek, mert szép vagy.
-Igazán? -kérdezte a herceg nyaka köré fonva a karját. -Nézz meg
jobban...
A legszebb egyiptomi lányok között én csak a negyedik
vagyok.
-Mit jelent ez?
-Memfiszben vagy Memfisz környékén lakik a legelső... Szerencsére
az csak
zsidó!... Szochemben van a második...
-Nem is tudtam -szólt közbe a herceg.
-Ó, te kis galambom... Biztosan a harmadikról se tudsz, aki Anuban
lakik.
-Talán az is az én házamhoz tartozik?
-Ó, te hálátlan! -durcáskodott a leány, és egy lótuszvirággal
ráütögetett a
hercegre. -Kitelik tőled, hogy egy hónap múlva énrólam is már csak
így
beszélsz... De én nem hagyom ám magam...
-Mint az apád se...
-Még nem felejtetted el?... Vigyázz, mert elmegyek...
-Maradj... maradj!...
Másnap a helytartó kegyesen elfogadta Szofra nomarchosz hódolatát
és lakomáját.
Nyilvánosan megdicsérte a tartomány példás kormányzását, és hogy
megtérítse a
kárt, amit az a részeg munkás okozott, neki ajándékozta az
edényeknek, házi
eszközöknek a felét, amelyeket Anuban kapott.
Az anui ajándékok másik felét pedig a herceg udvarhölgyeként a
nomarchosz lánya
kapta, a szépséges Ábel. Azonfelül ruhákra, lovakra és
rabszolganőkre
kifizettetett magának Ramszesz pénztárából öt talentumot.
Estefelé aztán a herceg ásítozva mondta Tutmózisznak:
-Ő szent felsége, az én atyám, nagy igazságra tanított, amikor azt
mondta,
hogy a nők nagyon sokba kerülnek.
-De ha nincs asszonyunk, még rosszabb.
-De nekem négy is van, pedig valójában magam se tudom, hogy
jutottam hozzájuk.
Kettőt szívesen átengednék neked.
-Sárát is?
-Azt nem, főképpen ha fia lesz.
-Ha ezeknek a gerlicéknek takaros kis hozományt adsz, akad majd,
aki elveszi
őket.
A herceg újra ásított egyet.
-Nem szeretem, ha hozományt emlegetnek -jegyezte meg. -Aááá!...
Milyen
szerencse, hogy maholnap megszabadulok tőletek, és papok közé
kerülök. . .
-Hát csakugyan megteszed?
-Meg kell tennem. Végre talán megtudom tőlük, miért szegényedik el
a fáraó!...
Aááá! No, én kipihenem magam.
Huszonötödik fejezet
Ugyanaznap Memfiszben a föníciai Dagon, a
trónörökös tiszteletre méltó sáfárja,
kényelmesen heverészett palotája verandáján. Körülötte nagy
vázákban ápolt,
tűlevelű bokrok illatoztak. Két szerecsen rabszolga hűsítette a
gazdag urat
legyezőkkel, jómaga pedig egy kis majommal játszadozva hallgatta
az
elszámolásokat, amelyeket íródeákja olvasott fel neki.
E pillanatban egy kardos, sisakos, pajzsos, dárdát viselő rabszolga
bejelentette
(Dagon szerette a katonai parádét) a derék Rabszunt, aki szintén
Memfiszben
lakott, és föníciai kereskedő volt.
A belépő vendég mélyen meghajolt, és olyképpen eresztette le
szemhéjait, hogy a
derék Dagon nyomban elbocsátotta íródeákját és a két szerecsent is.
Aztán nagy
óvatosan végignézte a veranda mind a négy sarkát.
-Most már beszélhetünk -mondta vendégének. Rabszun rögtön a tárgyra
tért.
-Tudja-e, uram, hogy Türoszból itt van Hiram herceg? Dagon
felugrott a
heverőről.
-Essen belé is, hercegségébe is a lepra! -horkant fel.
-Ő maga említette -folytatta nagy nyugalommal a vendég -, hogy
köztetek
most némi nézeteltérések vannak...
-Nézeteltérések? -rikoltott Dagon. -Az a haramia meglopott, semmivé
tett,
a tönk szélére juttatott. .. Amikor egyéb türoszi hajókkal én is
elküldtem a
magam hajóit nyugatra ezüstért, annak a lator Hiramnak a
kormányosai tüzet
vetettek rájuk, felgyújtották meg zátonyra akarták kergetni... Az
én hajóim
üresen, égetten és megrongálódva tértek haza... Az égi tüzek
égessék meg azt
a gaz népet ! -fejezte be a nekidühödött pénzváltó.
-De hátha Hiram jó üzlettel jön most kegyességedhez ?
-kérdezte a vendég egykedvűen.
A Dagon lelkében felkavart vihar egyszerre elült.
-Hogy jöhetne ő hozzám jó üzlettel? -kérdezte a leghiggadtabb
hangon.
-Azt majd megmondja ő maga, de előbb találkozni akar
veled.
-Hát... akkor jöjjön ide.
-De ő úgy tartja, hogy kegyességednek illik hozzá menni. Utóvégre ő
a türoszi
legfőbb tanács tagja.
-Hát addig megdögölhet, míg én hozzá megyek! -pattogott újra
dühösen Dagon.
A vendég a heverőhöz tolta karosszékét, és Dagon combját
veregette.
-Dagon -mondta neki -, legyen eszed.
-Miért ne volna nekem eszem, és miért nem szólítasz te engem,
Rabszun,
kegyességednek?
-Ej, Dagon, ne légy ostoba! -torkolta le a vendég.
-Ha ő nem jön hozzád, meg te se mégy hozzá, hogy csináltok akkor
üzletet?
-Te vagy az ostoba, Rabszun! -tört ki újra Dagon.
-Mert ha én megyek Hiramhoz, száradjon el a karom, ha ezen az
udvariasságon el
nem vesztem a haszon felét.
Erre a vendég is gondolkodóba esett.
-Ebben már igazad lehet -szólalt végre. -Ez okos beszéd. Hanem
mondok én
neked valamit. Gyere el énhozzám, Hiram is hozzám jön, nálam
szépen
megbeszélitek a dolgot.
Dagon lehajtotta a fejét, és ravaszul hunyorogva
megkérdezte:
-Ej, Rabszun!... Valid be őszintén: mennyit adott neked ezért
Hiram?
-Miért?
-Hogy elmegyek hozzád, és azzal a koszossal üzletet
kötök?
-Ez egész Föníciának is ügye, tehát nem is kívánok utána hasznot
-felelte
méltatlankodva Rabszun.
-Úgy fizessenek meg neked az adósaid, amilyen igazat
mondasz!
-Hát úgy ne fizessenek, amilyen igaz, hogy egy utent se keresek
rajta! Csak
Fönícia ne veszítsen! -háborgott bőszükén Rabszun.
Azzal elváltak.
Estefelé a derék Dagon gyaloghintójába ült, amelyet hat rabszolga
vitt. Előtte
botokkal két kengyelfutó szaladt, más kettő meg fáklyákat vitt. A
gyaloghintó
mögött meg négy más szolga haladt állig felfegyverkezve. Nem mintha
veszedelem
fenyegetné, hanem egy idő óta Dagon szeretett fegyveres kísérettel
járni,
akárcsak a lovagok.
Nagy méltósággal kiszállt a gyaloghintóból, és két embere karjára
támaszkodva (a
harmadik az ernyőt tartotta a feje fölé), belépett Rabszun
házába.
-Hol van az a... Hiram? -kérdezte gőgösen a házigazdát.
- Nincs itt.
-Micsoda?... Hát én várjak rá?
-Nincs itt, mármint ebben a szobában, hanem a harmadikban, a
feleségemmel -
felelte a házigazda. -Most a feleségemnél tesz
látogatást.
-Hát én oda nem megyek! -jelentette ki Dagon, és leült a
heverőre.
-Gyere a másik szobába, és abban a percben ő is ott lesz. Rövid
húzódozás után
Dagon engedett, és egy perc múlva a házigazda intésére belépett a
másik szobába.
Ugyanakkor a harmadik szobából egy szürke szakállú, nem éppen magas
férfi is
belépett, aranyos tógát viselt, fején aranypántot.
-Hiram herceg őnagysága, a türoszi legfőbb tanács tagja -kezdte a
házigazda
a szoba közepén a vendégek bemutatását. -Dagon őkegyessége, a
trónörökös
herceg és Alsó-Egyiptom helytartójának sáfárja.
A két méltóság, mellén összetéve karját, meghajolt egymással
szemben, aztán a
szoba közepén külön asztalkák mellett leültek. Hiram kissé
széttárta tógáját,
hogy megmutassa a nyakán lógó nagy aranyérmet; feleletül Dagon a
vastag
aranylánccal kezdett játszani, amelyet Ramszesz hercegtől
kapott.
-Én, Hiram -szólalt meg az öreg -, üdvözlöm Dagon urat, kívánok
neki nagy
vagyont, vállalkozásaiban sok szerencsét.
-Én is, Dagon, üdvözlöm Hiram urat, és viszontkívánom neki mindazt,
amit ő
nekem...
-Máris veszekedni akarsz? -vágott a szavába Hiram
ingerülten.
-Már miért veszekednék én?... Rabszun, te mondd meg, hát veszekedek
én?
-Beszéljenek, kegyes uraim, inkább az üzletről. Pillanatnyi
gondolkozás után
Hiram elkezdte:
-Türoszi barátaid tőlem meleg üdvözletüket küldik neked,
uram.
-Csak azt küldték? -kérdezte Dagon gúnyos hangon.
-Hát mit akarsz, uram, mit küldtek volna ? -kérdezte Hiram emelt
hangon.
-Csendesen!. .. Csak békesség! -szólt közbe a házigazda.
Hiram jó néhányat sóhajtott.
-Az igaz, most nagy szükségünk van egymás közt a békésségre...
-szólalt
meg aztán újra. -Föníciára nehéz idők közelednek...
- Tán a tenger elöntötte Türoszt vagy Szidónt? -kérdezte Dagon
nevetve.
Hiram köpött egyet.
-Miért vagy olyan harapós ma, jó uram?
-Én mindig harapós vagyok, ha nem kegyesnek szólítanak.
-Hát engem miért nem címzesz fenségnek?.. . Hisz én herceg
vagyok!
-Az ám, Föníciában -felelte Dagon. -De már Asszíriában is
akármelyik
szatrapa előszobájában három napig is várakozol, míg fogad, aztán
éppúgy hasra
esel előtte, mint akármelyik föníciai kalmár.
-Hát te mit tennél egyebet olyan vad, kegyetlen ember előtt, aki
egykettőre
karóba is húzathat? -pattogott Hiram.
-Hogy én mit tennék, azt nem tudom -felelte Dagon. -De én
Egyiptomban
egyugyanazon heverőre telepszem a trónörökössel, aki ma a fáraó ő
szent felsége
helytartója!
-Békesség, kegyes uram!... Egyetértés, fenséges herceg !
-csillapította őket
a házigazda.
-Egyetértés!. .. Abban egyetértek én is, hogy ez az úr éppen olyan
közönséges
föníciai kalmár, mint akárki más, és nekem nem akarja megadni a
tiszteletet...
-hangoskodott Dagon.
-Nekem száz hajóm van! -lármázott Hiram.
-A fáraó ő szent felségének meg van húszezer városa, nagyközsége
meg faluja. .
-Kegyes uraim, eltemetitek azt az egész ügyet és vele Föníciát!
-vágott a
kettő versengésébe Rabszun, most már emeltebb hangon.
Hiram összeszorította az öklét, hanem azért elhallgatott és
lehiggadt.
-De azt elismeri kegyességed is -szólalt meg kis idő
múlva -, hogy abból a húszezer városból valójában nem sok ő szent
felségéé.
-Azt akarja ezzel fenséges uram mondani -vágta rá Dagon -, hogy
hétezer
város a templomoké, hétezer meg a nagyuraké?... De még akkor is
hatezer tisztán
megmarad ő szent felségének...
-Nem nagyon! Mert ha kegyes uram leüt belőle háromezret, amennyi
zálogban van
a papok kezén, kétezer pedig a mi föníciai atyánkfiai kezén van
bérben...
-Igaza van, fenséges uram -szólt Dagon. -De azért ő szent
felségének mégis
megmarad ezer városa, épp a leggazdagabbak.
-Hát Tüfón szállott tán belétek? -csapott le rájuk most Rabszun. -
Sorra
akarjátok most számolni a fáraó városait! Hogy a...!
-Csitt! -suttogta Dagon, felugorva a székéről.
-Amikor Föníciát akkora veszedelem fenyegeti! -fejezte be
Rabszun.
-Hadd tudjam hát meg végre én is, miféle veszedelem!
-szólt Dagon.
-Majd megtudod, engedd csak szóhoz jutni Hiramot
-felelte a házigazda.
-Hát beszéljen...
-Tudja-e kegyességed, mi történt a mi atyánkfiának, Asszarhaddonnak
a
fogadójában, az Aranyhajóban? kezdte Hiram.
-Kocsmárosok között nekem nincsenek atyámfiai! -vetette közbe
gúnyosan
Dagon.
-Hallgass! -förmedt rá dühösen Rabszun, és tőre után kapott. -Olyan
ostoba
vagy, mint a kutya, amely álmában ugat. ..
-Hát ez meg mit dühösködik... ez a csontokkal házaló kalmár? -szólt
Dagon,
és ő is a kése után nyúlt.
-Csendesen!. .. Békesség! -csitította őket az élemedett herceg, és
ő is
övébe dugta száraz kezét.
Egy kis ideig mind a hármuk orrlyuka remegett, és a szemük szikrát
hányt. Végre
Hiram, aki leghamarabb lecsillapodott, újra megszólalt, mintha
semmi se történt
volna.
-Néhány hónappal ezelőtt Asszarhaddon fogadójában megszállt egy
bizonyos Phut,
Haran városából...
-Öt talentum adósságot akart beszedni valami paptól vetette közbe
Dagon.
-És aztán? -kérdezte Hiram.
Aztán nincs tovább. Megnyerte egy papnő kegyeit, és annak a
tanácsára elment
Tébába, hogy ott keresse a pénzét.
-Annyi eszed van, mint egy gyereknek, és olyan nyelved, mint egy
asszonynak -
mondta erre Hiram. -Az a harani nem is harani, hanem kháldeai, és
nem Phut a
neve, hanem Beroész...
-Beroész?.. . Beroész?- ismételte Dagon elgondolkozva. - Ezt a
nevet én
valahol hallottam. . .
-Hallottad! -förmedt rá mély megvetéssel Hiram. -Ez a Beroész
Babilon
legbölcsebb papja, az asszír hercegeknek, de még magának a
királynak is a
tanácsadója. . .
-Bánom is én, hadd legyen a tanácsadójuk. Ha a fáraónak nem
tanácsadója, mi
közöm nekem hozzá? -felelte Dagon.
Rabszun felugrott székéből, és öklével Dagon orra alatt
rápirított:
-Te fáraók moslékján hízott disznó! Téged annyit érdekel Fönícia,
mint
amennyit engem Egyiptom... Ha tudnád, egy drachmáért eladnád a
hazád... te
koszos kutya!
Dagon sápadtan és nyugodt hangon felelte:
-Mit kotyog ez a kalmár?. .. A fiaim Türoszban vannak, ott tanulják
a
hajósmesterséget, a lányom az urával Szidónban lakik. .. Fele
vagyonom a legfőbb
tanácsnak adtam kölcsön, pedig még tíz százalékot sem kapok érte.
És ez a kalmár
azt mondja, hogy nekem nincs közöm Föníciához!
-Rabszun, hallgass ide -folytatta egy kis szünet múlva.
-Feleségednek, gyerekeidnek és őseid árnyékának nem kívánok
egyebet, mint hogy
annyit törődj velük, mint én minden egyes föníciai hajóval, Türosz,
Szidón, de
még Zarpathnak és Achsibunak is minden egyes kövével.. .
-Dagonnak igaza van -jegyezte meg Hiram.
-Hogy én nem törődöm Föníciával! -háborgott Dagon nckitüzesedve.
-Hány
föníciait hoztam én ide, hogy vagyont szerezzenek, és. .. mi
hasznom lett
belőle?.. . Hogy én nem törődöm Föníciával? Hiram két hajómat
tönkrejuttatta,
nagy haszontól ütött el, hanem azért ha Föníciáról van szó, leülök
vele egy
szobában...
-Mert azt gondoltad, arról lesz szó, kit csaphatnál be
-vágta rá Rabszun.
-Csak úgy gondolj te a halálra, te ostoba! -folytatta Dagon. -Nem
vagyok
én gyerek! Mintha én nem fognám fel ésszel, hogy ha Hiram Memfiszbe
jön, nem
üzlet miatt jön. Ó, te, Rabszun, rád férne, hogy két évig
lovászgyerek légy
nálam, és az istállót söprögesd!
-Elég! -vágott a szavába Hiram, és öklével lecsapott az
asztalra.
-így sosem végzünk azzal a kháldeai pappal -morogta Rabszun
olyan
nyugalommal, mintha egy perce még nem is őt gyalázták
volna.
Hiram egyet köhintett, és újra folytatta:
-Annak az embernek csakugyan háza, földje van Haranban, és ott Phut
a neve.
Hettita kereskedőktől leveleket kapott szidóni kereskedőkhöz, úgy
aztán a
karavánuk befogadta útjára. Jól beszél a mi föníciai nyelvünkön,
becsülettel
fizet, semmi különösebb dolgot nem kíván, hát a mi földijeink meg
is szerették
nagyon. De -folytatta Hiram, a szakáiiát simogatva -az oroszlán
hiába ölt
magára ökörbőrt, azért a farkából csak kilátszik egy darabka. Az a
Phut nagyon
okos és biztos a dolgában. A karaván vezetője suttyomban
átvizsgálta a holmiját,
de nem talált nála semmi gyanúsat, csak Astóreth istennő
aranypénzét. Ez a pénz
szíven találta a karavánvezetőt. Honnan van hettita embernek
föníciai istenképe?
Tehát alig érkeztek meg Szidónba, nyomban jelentette a dolgot a
véneknek, és attól a
perctől fogva a mi titkosrendőrségünk szakadatlanul szemmel
tartotta ezt a
Phutot. Hanem ez a Phut olyan bölcs férfiú, hogy alig volt pár
napja Szidónban,
máris mindenki megszerette. Imádkozott, áldozatot mutatott be
Astóreth
istennőnek, arannyal fizetett, pénzt nem kért kölcsön soha, csak
föníciaiak közt
forgolódott, és mindenkit annyira megszédített, hogy ellanyhult a
felügyelet, ő
meg nyugodtan elutazott Memfiszbe. Itt aztán a mi véneink újra
figyeltetni
kezdték, de nem fedeztek fel semmit, csak annyit gyanítottak, hogy
valami
nagy-nagy úr lehet, nem egyszerű harani polgár. Csak Asszarhaddon
nyomozta ki
véletlenül, vagyis nem annyira kinyomozta, mint inkább arra
gyanakodott, hogy ez
a Phut alighanem egy egész éjszakát töltött Széth isten ősi
templomában,
márpedig Széth temploma itt igen sokat jelent. ..
-Oda csak főpapok járnak, igen fontos tanácskozásra -jegyezte meg
Dagon.
-Még az se jelentene semmit -folytatta Hiram. -De egy hónappal
ezelőtt egy
kereskedő földink csodálatos hírekkel tért haza Babilóniából. Nagy
ajándékokért
a babiloni szatrapa egy udvari embere elárulta neki, hogy Föníciát
nagy
veszedelem fenyegeti. .. „Titeket az asszírok kebeleznek be- mondta
ez az
udvarbeli úr a mi földinknek-, az izraeliták földje meg Egyiptomé
lesz. Ebben az
ügyben utazott a kháldeai főpap, Beroész, a tébai papokhoz, és
megköti velük a
szerződést." Tudnotok kell -folytatta Hiram -, hogy a kháldeai
papok az
egyiptomi papokkal testvéri viszonyban vannak. Mivel pedig ennek a
Beroésznak
nagy szava van Asszar király udvarában, tehát ennek a szerződésnek
a híre nagyon
is igaz lehet.
-De minek az asszíroknak Fönícia? -kérdezte Dagon, a körmét
rágva.
-Minek a tolvajnak más magtárja? -válaszolt Hiram.
-Mit jelenthet Beroész szerződése az egyiptomi papokkal? -szólalt
meg
elgondolkozva Rabszun.
-Ostoba, te! -szólt rá Dagon. -A fáraó csak azt teszi, amit a
papok
tanácsolnak.
-Meglesz az a szerződés a fáraóval is, ne féljetek! -szólt közbe
Hiram. -
Türoszban mi már biztosra tudjuk, hogy nagy kísérettel és sok
ajándékkal
nemsokára Egyiptomba jön Szargon asszír követ... Mintha csak szét
akarna nézni
Egyiptomban, és csak azt akarná eligazítani a miniszterekkel, hogy
az egyiptomi
írásokban ne szóljanak arról, mintha Asszíria adót fizetne a
fáraónak. Valójában
pedig azért jön, hogy megkösse a szerződést, amely elosztja
kettejük között a mi
tengerünk és az Eufrátesz közé eső országokat.
-A föld nyelje el őket! -átkozódott Rabszun.
-Te hogyan vélekedel erről, Dagon? -kérdezte Hiram.
-Hát ti mit tennétek, ha Asszíria csakugyan megtámadna?
Hiram haragosan rázta a fejét.
-Mit?.. . Hajóra ülnénk családostul, vagyonostul, és csak a
városunk romjait,
a rabszolgák rothadó holttesteit hagynánk azoknak a kutyáknak...
Hát nem
ismerünk mi szebb, nagyobb országokat, mint Fönícia? Új hazát
alapíthatnánk, még
gazdagabbat, mint a régi.
-Az istenek mentsenek meg bennünket ettől a végső menedéktől!
-mondta Dagon.
-Éppen arról van szó, hogy a mai Föníciát mentsük meg a
pusztulástól -
erősítette Hiram is. -És te, Dagon, ebben az irányban sokat
tehetsz.. .
-Én-e?
-Megtudakolhatod a papoktól: járt-e náluk csakugyan Beroész, és
kötött-e velük
olyan szerződést?.. .
Szörnyen bajos dolog! -suttogta Dagon. -De talán akad olyan pap,
aki
megmondja.
-Meg tudod tenni -folytatta Hiram -, hogy a fáraó udvarában
Szargonnal ne
kössenek szerződést?
-Nagyon bajos... Magam nem bírom megtenni...
-Én majd veled leszek, pénzt meg majd ad Fönícia. Már szedik is
erre a célra
az adót.
-Én magam két talentumot adtam -szólt közbe halkan
Rabszun.
-Én adok tízet -vetette oda Dagon. -De mit kapok a
munkámért?
-Mit?. .. Hát... tíz hajót -felelte Hiram.
-És te mennyit keresel rajta? -kérdezte Dagon.
-Kevesled?.. . Jó, kapsz tizenötöt...
-Azt kérdeztem: te mit keresel rajta? -feszegette a dolgot
Dagon.
-Nem bánom... kapsz húszat... Annyi elég?
-Jó, legyen. De megmutatjátok az utat az ezüstországba?
-Meg.
-És oda is, ahonnan a horganyt szerzitek?
-Hát jó...
-És oda is, ahol a borostyán terem? -fejezte be Dagon.
-Csak már megdöglenél! -felelte Hiram herceg őfensége, kezét
nyújtva felé.
-De most már csakugyan nem tartasz a szívedben haragot ellenem
azért a két
rossz lélekvesztőért?
Dagon felsóhajtott.
-Rajta leszek, hogy elfelejtsem. De micsoda vagyonom volna most, ha
ti akkor
el nem zavartok onnan!
-Elég! -szólt közbe Rabszun. -Beszéljetek Föníciáról.
-Kitől szerzesz hírt Beroészról és a szerződésről ? -kérdezte
Hiram
Dagontól.
-Hagyj békén. Veszedelmes itt minden szó, mert papok is benne
lesznek a
dologban.
-És kire gondolsz, ki akadályozná meg a szerződést?
-Gondolom... gondolom, maga a trónörökös. Jó néhány kötelezvénye
van a
kezemben.
Hiram felemelte a kezét.
-A trónörökös... nagyon jó, mert fáraó lesz, talán nem is
sokára...
-Pszt! -ripakodott rá Dagon, és öklével az asztalra csapott. -A
nyelved
szakadjon ki ilyen beszédekért!
-Ó, a disznó! -hördült fel Rabszun, az öklét rázva Dagon orra
előtt.
-Ó, te ostoba kalmár! -felelte Dagon csúfondáros nevetéssel.
-Neked,
Rabszun, szárított halat, vizet kellene árulnod az utcán, semmint
országok
dolgába ártani magad. Egy ökörnek az egyiptomi sárral bevert
patájában is több
ész van, mint a te fejedben, pedig öt éve élsz Egyiptom fővárosában
!... Disznók
egyenek meg...
-Csendesen!. .. Csendesen! -szólt közbe Hiram. -Ha folyton
beleszóltok,
nem tudom befejezni...
-Beszélj, te bölcs vagy, és téged megért az én szívem -felelte
Rabszun.
-Ha neked, Dagon, csakugyan van befolyásod a trónörökösre, akkor az
nagyszerű
-folytatta Hiram. -De ha a trónörökös is hajlandó megkötni azt a
szerződést
Asszíriával, akkor a szerződés meg is lesz, és ráadásul a mi
bőrünkre írják, a
mi vérünkkel. De ha inkább háborúra van kedve Asszíriával, akkor
meg is indítja
a háborút, akárhogy vetik is latba ellene az istenek minden
erejét.
-Csitt! -suttogott újra Dagon. -Ha a papok nagyon akarják, meg is
lesz az
a szerződés. .. De hátha nem akarják. ..
-Ezért kell vigyáznunk, hogy minden vezető mellettünk álljon
-mondta Hiram.
-Az lehetséges...
- És minden nomarchosz is...
-Az is lehetséges...
-És a trónörökös is -fejezte be a sort Hiram. -De ha csak te
egymagád
tudod erre az asszír háborúra felbiztatni, az még semmi. Olyan az
ember, mint a
hárfa, sok húrja van, és egyszerre tíz ujjal kell rajta játszani,
te pedig,
Dagon, csak egy ujj vagy.
-Márpedig tízfelé nem szakadhatok...
-De lehetsz olyan kéz, amelyen öt ujj van. Te megteheted, hogy
senki meg ne
tudja, hogy te háborút akarsz, de az kell, hogy a trónörökös minden
szakácsa,
minden fürdós, gyaloghintós, íródeákok, tisztek, kocsisok, mindenki
háborút
akarjon Asszíriával, s a trónörökös reggeltől estig, sőt mikor
alszik, ezt
hallja. ..
-Az meglesz.
-Hát a kedvesét ismered-e? -kérdezte Hiram. Dagon csak legyintett a
kezével.
-Ostoba lányok -felelte -, azoknak egyében nem jár az eszük, mint a
ruhán,
arcfestéken és illatos keneteken... De hogy hol terem az a kenet,
ki hozza
Egyiptomba, azt már nem tudják.
-Olyan szeretőt kell neki keríteni, aki azt is tudja -mondta
Hiram.
-Honnan ? -kérdezte Dagon. -De csakugyan.. . megvan! -kiáltotta,
a
homlokára csapva. -Ismered Kamat, Astóreth papnőjét?
-Micsoda? -pattant fel Rabszun. -Szent Astóreth istennő papnője
egy
egyiptomi szeretője legyen?
-Ugye, jobb szeretnéd, ha a tied volna? - csúfolódott Dagon. -Még
főpapnő is
lesz belőle, ha úgy könnyebben bejuthat az udvarba.. .
-Igazad van -hagyta helyben Hiram.
-De hisz ez szentségtörés! -méltatlankodott Rabszun.
-Úgy hát a papnő, aki megteszi, meg is halhat -jegyezte meg a
tisztes korú
Hiram.
-Csak az a zsidó lány, az a Sára, utunkba ne álljon -tűnődött kis
hallgatás
után Dagon. -Gyermeket vár, akihez a herceg máris ragaszkodik. Ha
fia lesz,
akkor mindenki más háttérbe szorul.
-Majd lesz pénzünk Sára számára is -nyugtatta meg Hi ram.
-De mikor nem fogad el semmit! -fakadt ki Dagon. -Az a
nyomorult
visszautasította azt a drága aranypoharat, amit én magam vittem
neki!
- Mert azt hitte, rá akarod szedni -jegyezte meg Rabszun.
Hiram a fejét rázta.
-Annyi baj! -mondta. -Ahol az arany nem használ, ott majd használ
az apa,
anya vagy a szerető. És ha a szerető se használ, akkor is hátravan
még...
-A kés... -sziszegte Rabszun.
-A méreg... -suttogta Dagon.
- A kés nagyon durva portéka... -fejezte be a beszédet
Hiram.
Végigsimította a szakáiiát, majd fölkelt, és kihúzott a kebléből
egy bíborpiros
szalagot, amelyen három aranyamulett lógott, Astóreth istennő
képével. Övéből
kést vett elő, a szalagot háromfelé vágta, és két darabot egy-egy
amulettel
Dagonnak és Rabszunnak adott.
Aztán a szoba közepéről mind a hárman a sarokba mentek, ahol az
istennő szárnyas
szobra állt. Összefonták mellükön a karjukat, Hiram pedig fojtott
hangon, de
azért érthetően mondta:
-Esküszünk neked, élet anyja, hogy egyezségünket hűségesen álljuk,
és addig
nem nyugszunk, amíg a szent városok biztonságban nem lesznek
ellenségeinktől,
akiket irtson ki az éhínség, dögvész és a tűz. Ha bármelyikünk nem
tartaná meg,
amit vállalt, vagy elárulná a titkot, sújtsa minden csapás, érje
minden
szégyen!... Éhség szaggassa belső részeit, örökre kerülje az álom
vérrel
befutott szemét.. . Száradjon el a karja még annak is, aki
segítséget nyújt
neki, mert megesett a szíve nyomorúságán. . . Rothadékká vál tozzon
asztalán a
kenyér, bűzös lévé a bora. . . Pusztuljanak el a
gyermekei,
házát meg fattyak töltsék meg, akik leköpdösik és elűzik. Hosszú
napokon át
elhagyatva, üvöltve halódjék, véget nem érő betegségben sínylődvén,
meggyalázott
testét ne fogadja be se föld, se víz, ne égesse meg a tűz, ne
falják fel
fenevadak!.. . Úgy legyen!.. .
A szörnyű eskü után, amelyet Hiram kezdett, de a második felétől
kezdve
felindulástól reszkető hangon mind a hárman hangosan mondtak,
lihegve
megpihentek. Majd Rabszun dús asztalhoz vezette vendégeit, akik
bor, zeneszó és
táncosnők mellett egy kis időre elfelejtették a rájuk váró nehéz
munkát.
Második könyv
Első fejezet
Pi-Baszt városától nem messze emelkedett Háthor
istennő temploma.
Paoni hónapban (március-április), a tavaszi napéjegyenlőség napján,
úgy este
kilenc óra tájban, amikor a Szíriusz csillag nyugat felé fordul, a
templom
kapuja előtt három utas állt meg: két pap meg egy vezeklő. Ez
mezítláb jött,
fejére hamut hintett, köntöse durva daróc, amely eltakarta az
arcát.
Bár az éjszaka elég világos volt, de a másik két utas arcát sem
lehetett
meglátni. Ugyanis odaálltak a két hatalmas, tehénfejű istenszobor
árnyékába,
amelyek a templom kapuját őrizték, és szelíd tekintettel óvták Habu
tartományt
minden dögvésztől, pusztító árvíztől és a déli szelektől.
A vezeklő kissé megpihent, aztán leborult a földre, és sokáig
imádkozott. Majd
fölkelt, megfogta a réz kapuzörgetőt, és ráütött vele a kapura. Az
érc hatalmas
kondulása egyszerre bejárt minden udvart, visszaverődött a templom
vastag
falairól, elszállt a búzatáblák fölött, a parasztok apró
vályogkunyhói fölött, a
Nílus ezüstös tükre fölött, ahonnan halk sikkantással felelgettek
rá az álmukból
fölvert madarak.
Jó vártatva a kapu mögül mozgolódás, azután emberi szó
hallatszott:
-Ki ébreszt bennünket?
-Isten szolgája, Ramszesz -felelt a vezeklő.
-Mi járatban jössz hozzánk?
-A bölcsesség világosságáért.
-Milyen jogod van rá?
-Legalacsonyabb fokú papnak már felszenteltek, és a nagy körmenetek
idején a
templom belsejében fáklyát viszek.
A kapu szélesen feltárult. Középen fehér ruhás pap állt, aki karját
kitárva
tagoltán és világosan mondta:
-Lépj be. E küszöb átlépése után az istenek békessége lakozzék a te
lelkedben,
és teljesedjék minden kívánságod, melyet alázatos könyörgéssel
kérsz az
istenektől.
És amikor a vezeklő leborult a lába elé, a pap titkos jeleket vetve
Ramszesz
fejére, suttogva folytatta:
-Annak nevében, aki van, volt és lesz... aki mindennek teremtője,
akinek
lehelete betölti a látható és láthatatlan világot, aki örök
élet...
Amikor pedig a kapu bezáródott mögöttük, a pap kézen fogta
Ramszeszt, és a
sötétben a pitvar hatalmas oszlopai között bevezette a lakásául
kijelölt helyre.
A kis cellát mécsláng világította meg. A kőpadlón egy köteg száraz
fű volt
elszórva, az egyik sarokban korsó víz, mellette
árpalepény.
-Látom, itt valóban kipihenhetem a nomarchoszok udvarában töltött
sok fogadás
fáradalmát! -kiáltotta jókedvűen Ramszesz.
-Gondolj az örökkévalóságra -intette a pap, és kiment.
A herceget kellemetlenül érintette ez a felelet. Megéhezett, de
azért nem volt
kedve az árpalepényhez, és vizet se ivott. Leült a fűre, és az
úttól feltört
lábára tekintve, kérdezte magában: minek jött ő ide?... Miért
mondott le önként
méltóságáról?
Amint elnézte a cella falait és nyomorúságos berendezését, eszébe
jutottak
gyermekévei, amelyeket a papi iskolában töltött. Mennyi botot
kapott!...
Büntetésből hány éjszakát töltött a csupasz kőpadlón! Ramszesz most
is ugyanazt
a gyűlöletet és rettegést érezte, amely régente a szigorú papok
előtt elfogta,
akik minden kérdésére, minden kérésére csak egy feleletet adtak:
„Gondolj az
örökkévalóságra !"
Néhány hónapi zajos élet után ekkora csendességbe zuhanni, a
hercegi udvart
felcserélni sötétséggel és magánnyal, a lakomák, asszonyok, zene
helyett pedig
maga körül és feje fölött a falak súlyát érezni...
-Megőrültem!... Megőrültem! -mondta magában Ramszesz.
Voltak percei, amikor azon nyomban ott akarta hagyni a templomot,
de aztán
eszébe jutott, hogy tán ki se nyitnák előtte a kaput. Az úttól
piszkos lába, a
hamu, amely egyre hullott a hajáról, a durva daróc vezeklőruha
-minden
undorította. Csak legalább a kardja megvolna!... De ebben a
köntösben, ezen a
helyen merné-e használni?...
Elfojthatatlan szorongás nehezült rá, s kijózanodott. Eszébe
jutott, hogy az
istenek a templomokban félelmet küldenek az emberekre, s az az első
lépés a
bölcsesség felé.
„Hiszen én a fáraó helytartója és örököse vagyok -gondolta magában
-, ki
tehet itt ellenemre akármit is?"
Fölkelt, és kiment a cellából. Oszlopokkal körülvett nagy udvarra
lépett. A
csillagok fényesen ragyogtak az égen, így tehát elég jól látta az
udvar egyik
végén a hatalmas pilonokat, a másik végén a szentély kitárt
kapuját.
Odament. Az ajtó körül homály borongott, csak valahol messze égett
néhány lámpa,
mintha a levegőben függnének. Szemét megerőltette, s a bejárat és a
világosság
között nehéz, zömök oszlopok sűrű erdejét látta: csúcsuk elveszett
a sötétben.
Mélyen benn, talán néhány száz lépésnyire tőle, homályosan látta az
ülő istennő
óriási lábait, térdére nyugtatott kezeit, amelyekről bágyadtán
verődött vissza a
lámpafény.
Egyszerre neszt hallott. Messze, az oldalhajóból, fehér alakok sora
lépett elő
párosával. Éjjeli körmenet volt: a papok hódoltak az istennő szobra
előtt, és
két karban énekeltek.
ELSŐ KAR : Én vagyok az, aki teremtettem az eget és a földet, és
minden
teremtmény az én munkám.
MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki teremtettem a vizet és a nagy
áradást, én
teremtettem anyámnak a bikát, aki az atya.
ELSŐ KAR: Én vagyok az, aki teremtettem az eget és láthatárainak
titkait, és én
leheltem beléjük az istenek lelkét.
MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki ha kinyitom a szemem, világos lesz,
ha lehunyom,
sötétség támad.
ELSŐ KAR : A Nílus vize megárad, ha megparancsolja.. .
MÁSODIK KAR: De még az istenek se tudják a névé*.1
Az eleinte elmosódó hangok megerősödtek, úgyhogy minden szót
tisztán meg
lehetett hallani, és amint a menet elvonult, a hangok is
szétverődtek az
oszlopok között, majd egyre halkultak. Végre teljesen
elenyésztek.
„Ezek az emberek mégsem csupán esznek, isznak és kincseket
gyűjtenek -gondolta
Ramszesz -, hanem szolgálatot is teljesítenek, még éjjel is...
Bár... sok
haszna van belőle annak a szobornak!"
A herceg nemegyszer látta, hogy a határvédő istenszobrokat más
nomoszbeli
lakosok sárral bemocskolják, vagy idegen származású zsoldosezredek
katonái
nyíllal, parittyával lövöldöznek rájuk. Ha az istenek nem
háborodnak fel a
gyalázaton, akkor nyilván nem sokat törődnek az-imádsággal,
körmenetekkel se.
„Különben is ki látta az isteneket?!" -mondta magában a
herceg.
A szentély hatalmas méretei, megszámlálhatatlan sok oszlopa, a
szobor előtt
lobogó lámpa, minden szinte húzta, vonta Ramszeszt. Szét akart
nézni ebben a
titokzatos végtelenségben, és előrement.
Egyszerre csak úgy érezte, mintha háta mögül egy kéz lágyan
megérintette volna.
. . Körülnézett.. . senki... Ment tehát tovább.
Most megint két kéz fogta meg a fejét, egy harmadik, nehéz, nagy
kéz pedig a
hátára nehezedett.