Este kilenc óra tájban Phut egy fáklyavivő szerecsen kíséretében elindult az
Aranyhajó fogadóból. De Asszarhaddon már egy fél órával azelőtt kiküldte egy
megbízható emberét a Temető utcába, és a lelkére kötötte, hogy a leggondosabban
figyelje meg, nem lopózik-e ki a haram kereskedő a Zöld Csillaghoz elnevezett
házból, és ha igen, hova megy.
A fogadós egy másik bizalmas embere meg messziről követte Phutot. A szűk
sikátorokban meglapult a falak mellett, a széles utcákon meg részeget miméit.
Az utcák már néptelenek voltak, a teherhordók, az utcai árusok már mind aludtak.
Csak a még egyre szorgalmatoskodó mesteremberek tanyáin égett világosság, vagy a
gazdagok házaiban, akik a lapos tetőkön mulattak. Innen is, onnan is hárfa- meg
sípszó hangzott ki, ének, nevetés, másfelől kalapácsok koppanó zaja, fűrészelés
harsogása, helylyel-közzel berúgott emberek kurjongatása, sőt valahonnan még
segítségért is sikoltottak.
Phut és a rabszolga jobbára csak szűk, girbegurba, kátyúkkal teli utcákon
haladtak. Minél közelebb értek a célhoz, az épületek annál alacsonyabbá váltak,
mind több és több lett az egyemeletes ház, mind több és nagyobbak a kertek,
ahonnan főképpen pálmák, fügefák, tengődő akácok hajoltak ki a kerítések, falak
mögül, mintha szökni akarnának.
A Temető utcában a kép egyszerre megváltozott. A házak helyét jókora kertek
foglalták el, ezek közepén pedig előkelő paloták emelkedtek. Az egyik kert
kapujában a szerecsen megállt, és eloltotta a fáklyát.
-Ez a Zöld Csillag -mondta, és mélyen meghajolva Phut előtt, megfordult
hazafelé.
A harani megzörgette a kaput. Kisvártatva megjelent a kapus. Figyelmesen
szemügyre vette a jövevényt, és dörmögve szólt:
-Anaél, Sachiel...
-Amabiel, Arbalidot -folytatta Phut.
-Üdvöz légy nálunk -mondta erre a kapus, és gyorsan ajtót nyitott.
Phut áthaladt a kis palotához vezető fasoron, és belépett a pitvarba, ahol a már
ismerős papnő üdvözölte. Hátul egy fekete szakállú, fekete hajú ember
várakozott, aki annyira hasonlított a haranira, hogy a jövevény nem tudta
palástolni elképedését.
-Ő helyettesít majd téged azok szemében, akik utánad leselkednek -magyarázta
nevetve a papnő.
A haraninak maszkírozott férfi rózsakoszorút tett a fejére, és a papnővel
fölment az első emeletre, ahol csakhamar szólt a síp, és csengtek a poharak,
Phutot pedig két alantas pap a kertben épült fürdőházba vezette. Ott megfürdött,
megfodorították a haját, és fehér köntöst adtak rá. •
A fürdőházból mind a hárman újra kiléptek a fák közé; elhaladtak néhány más kert
mellett, végre egy puszta térre értek.
-Azok ott régi sírok -magyarázta az egyik pap Phutnak -, az ott a város, ez
meg itt a szentély. Menj, ahova akarsz, a bölcsesség mutassa meg neked a helyes
utat, a szent igék pedig oltalmazzanak meg minden veszedelemtől.
A két pap azzal visszahúzódott egy kertbe, Phut magára maradt. A hold nem sütött
az égen, de azért elég világos volt. Messze, messze, ködbe veszve a Nílus vize
csillogott; az égen a Nagymedve hét csillaga szikrázott. Az utas feje fölött az
Orion úszott, a sötét pilonok fölött pedig a Szíriusz ragyogott.
„Arra mifelénk jobban világítanak a csillagok" -gondolta Phut magában.
Ismeretlen nyelven imádságokat mormolt, és a szentély felé vette útját.
Alig tett húsz-harminc lépést, az egyik kertből egy férfi lopakodott elő, és
nyomon követte. De szinte ugyanebben a pillanatban olyan sűrű köd ereszkedett
le, hogy a szentély tetején kívül jóformán semmit se lehetett látni.
Kis idő múlva a harani magas kőfalba ütközött. Fölnézett az égre, és elindult
nyugat felé. Nagy denevérek, éjjeli madarak suhantak el a feje fölött. A köd
annyira megsűrűsödött, hogy álkndóan tapogatóznia kellett a fal mellett,
különben eltévedt mellőle. Az út elég sokáig eltartott, végre Phut egy alacsony
ajtócskára bukkant, amely tele volt verve bronzszögekkel. Bal kéz felől,
felülről lefelé számolgatni kezdte őket, közben az egyiket jó erősen megnyomta,
másokon meg egyet csavart.
Amikor ilyen módon meglazította lenn az utolsó szöget is, az ajtó csendesen
megnyílt. A harani néhány lépésre bement: szuroksötét, szűk üregbe került.
Óvatosan kitapogatta lábával a talajt, míg végre mintha egy kút kávájára akadt
volna, ahonnan hűvös levegő áradt fel. Szélére guggolt, és bátran leereszkedett
a mélység fenekére, pedig ebben az országban, ezen a helyen, most járt először.
De az üreg nem volt mély. Phut egyenesen megállt a mélyedés lejtős fenekén,
aztán megindult lefelé a szűk sikátoron, olyan biztonsággal, mint aki már régóta
ismeri a járást.
A folyosót a végén ajtó zárta le. Tapogatózva megtalálta a zörgetőt, és
háromszor az ajtóhoz zörrentette. Feleletül, nem tudni, honnan, megszólalt egy
hang:
-Ó, utas, aki éjszakának idején háborgatod ezt a szent helyet, van-e jussod
rá, hogy ide belépj?
-Nem bántottam soha se férfit, se nőt, se gyermeket.. . kezemet nem mocskolja
vér... Tisztátalan ételt nem ettem ... Más jószágát el nem vettem... Nem
hazudtam, és a nagy titkot el nem árultam - válaszolta nyugodtan a harani.
-Az vagy, akit várnak? Vagy az, akinek mondod magad? -kérdezte kisvártatva a
hang.
-Az vagyok, akinek el kellett jönnie napkeleti testvéreinktől; de az a másik
név is az én nevem, az északi városomban pedig házam, földem van -felelte
Phut.
Az ajtó megnyílt, és a harani egy tágas pincehelyiségbe lépett, amelyet egy kis
asztalon, bíborfüggöny előtt égő mécses világított meg. A függönyön aranyszállal
szárnyas golyó volt kihímezve, két kígyóval.
Oldalt egy egyiptomi pap állt, fehér köntösben.
-Tudod-e, aki ide beléptél -kérdezte a pap Phutra emelve az ujját -, mit
mond e függönyre hímzett jelkép?
-A golyó jelképezi a világot -felelte a jövevény -, amelyen mi lakunk, a
szárnyak pedig azt jelentik, hogy ez a világ úgy repül a mindenségben, mint a
sas.
-És a kígyók? -kérdezte a pap.
-A két kígyó arra emlékezteti a bölcset, hogy aki elárulja ezt a nagy titkot,
kétszeresen is meghal: teste is, lelke is elvész.
Pillanatnyi hallgatás után a pap újra megszólalt:
-Ha te valóban Beroész vagy -itt mélyen meghajtotta a fejét -, Kháldea nagy
prófétája -újra meghajtotta a fejét -, aki előtt se égen, se földön nincs
titok, mondd kegyesen a te szolgádnak: melyik a legcsodálatosabb csillagé
-Csodálatos a Hór-Széth,5 amely tizenkét év alatt járja körül az eget,
körülötte pedig négy kisebb csillag kering.

5 A Jupiter bolygó. (A szerző)

De legcsodálatosabb a Horka,6 amely harminc év alatt fordul meg az égen. Mert
neki nemcsak alávetett csillagai vannak, hanem nagy gyűrű is övezi, amely
időnként elenyészik.
E szavakra az egyiptomi pap leborult a földre a kháldeai előtt. Aztán
bíborszalagot adott neki és fátylat, megmutatta, hol áll a füstölő, végre mély
hajlongások közt eltávozott.
A kháldeai egyedül maradt. A szalagot a jobb vállára vetette, a fátyollal
letakarta arcát, és arany kiskanalat véve elő, füstölőszert szórt bele, aztán a
függöny előtti mécses lángjánál meggyújtotta. Állandóan suttogva háromszor
körülfordult, az illatos füstfelhő pedig háromszoros gyűrűvel övezte körül.
Ezalatt a puszta barlangban furcsa nyugtalanság támadt. Úgy tetszett, a
mennyezet fölemelkedik, a falak meg szétnyílnak. A bíborfüggöny az oltár fölött
meg-meglibegett, mintha titkos kezek mozgatnák. A levegő hullámzani kezdett,
mintha láthatatlan madárfalkák repültek volna át rajta.
A kháldeai föltárta mellén köntösét, és egy titkos jelekkel televésett
aranypénzt vett elő. A barlang megrengett, a szent függöny még viharosabban
libegett, és az üreg több pontján apró lángok csaptak fel.
Ekkor a mágus fölemelte kezét, és imádkozni kezdett.
-Kegyes, irgalmas szívű, mennyei jó atyám, tisztítsd meg az én szívemet. ..
Küldd méltatlan szolgádra égi áldásodat, és nyújtsd ki mindenható karodat a
lázadó lelkekre, hogy megmutathassam a te hatalmadat. .. íme a jel, amelyet
jelenlétetekben megérintek... Itt vagyok én... az isteni segedelemben bizakodva,
rettenthetetlenül.. . mindent tudok előre.. . Itt vagyok, hatalommal a kezemben,
és felidézlek, előparancsollak benneteket.. . Jöjjetek, en-
6 A Szaturnusz. (A szerző)
gedelmeskedjetek szavamnak... Aye, Saraye, Aye, Saraye nevében...
E pillanatban különböző irányokból hangok támadtak. A mécses körül egy madár
röppent el, aztán egy piros köntös, majd egy ember farkkal, végre egy koronás
kakas, mely megállt az asztalkán a függöny előtt.
A kháldeai újra megszólalt:
-A mindenható, örökkévaló isten nevében... Aomrul. Tanekha, Rabur, Lati-Sem...
Újra távoli hangok feleltek.
-Az örökkön élő és igaz Élői, Arehima, Rabur nevében idézlek, szólítalak
benneteket... A csillagnak a nevében, amely az égi nap, ennek a jelnek a
nevében, az élő isten dicsőséges, rettenetes nevében...
Egyszerre minden elcsendesedett. Az oltár előtt látomás jelent meg,
kormánypálcával kezében, koronával a fején, oroszlán hátán.
-Beroész!... Beroész! -szólt a látomás fojtott hangon, -Miért idézel?
-Azt akarom, hogy e szentélybeli testvéreim őszinte szívvel fogadjanak, és
hajlítsák fülüket a szavakra, amelyeket babiloni testvéreinktől hozok nekik -
felelte a kháldeai.
-Legyen úgy -mondta a látomás, és eltűnt.
A kháldeai meg se moccant; csak állt mozdulatlanul, mint a szobor, hátraszegett
fejjel, ég felé emelt karokkal, így telt el egy fél óra, ebben a közönséges
ember számára lehetetlen tartásban.
Akkor a barlang oldalát alkotó fal egy része elmozdult, és a nyíláson három
egyiptomi pap lépett be. A kháldeai láttára, aki mintha a levegőben libegett
volna, két vállával valami láthatatlan támasznak dőlve, a papok meghökkenve
néztek össze. Végre a legidősebb megszólalt: -Régebben nálunk is voltak
ilyenek, de ma nem tudja megtenni senki.
Körüljárták minden oldalról, megtapogatták megmerevédett tagjait, és nyugtalanul
néztek az arcába; olyan sárga, verteién volt, akárcsak a halotté.
Meghalt volna? -kérdezte a legfiatalabb. E szavakra a kháldeai hátravetett
teste visszatért függőleges helyzetébe. Arcán halvány pirosság jelentkezett,
magasra emelt karja lehullott. Nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemét, mint aki
most ébred álmából, ránézett az érkezőkre, majd megszólalt:
-Te Mefresz vagy -fordult a legidősebbhez -, a memfiszi Ptah-szentély
főpapja... Te meg Herihor, a tébai Ámon-templom főpapja, a fáraó után az ország
leghatalmasabb embere... Te pedig -mutatott a legfiatalabbra -Pentuer vagy,
Ámon szentélyének másik prófétája és Herihor tanácsadója.
-Te meg kétségkívül Beroész vagy, a nagy babiloni főpap és bölcs, akinek
jöttét egy évvel ezelőtt megjelentették nekünk -mondta Mefresz.
-Igazat szólsz -felelte a kháldeai.
Sorra megölelte őket, ők meg mélyen meghajtották fejüket előtte.
-Üzenetet hozok nektek közös hazánkból, amely nem egyéb, mint a bölcsesség -
szólt Beroész. -Hallgassátok meg, és cselekedjetek úgy, amint kell.
Herihor intésére Pentuer a barlang mélyébe ment, és az idősebbek számára három
könnyű fa karosszéket hozott elő, magának pedig alacsony zsámolyt. Leült a
mécses mellé, és kebléből viasztáblát és kis íróvesszőt vett elő.
Amikor mind a hárman elfoglalták karosszéküket, a kháldeai megszólalt:
. -Neked. Mefresz, ezt üzeni a babiloni legfelső papi tanács : Egyiptomban a
szent papi rend hanyatlóban van. Sokan csak pénzt gyűjtenek rakásra, asszonyokat
maguk köré, és örök vigasságban töltik életüket. A bölcsességet elhanyagolják.
Nincs hatalmatok a láthatatlan világ fölött, de még tulajdon lelketeken se. Nem
egy közületek elvesztette legfőbb hitét, szemetek előtt fátyol takarja a jövendőt.
Sőt, még gonoszabb dolog is megtörténik: sok pap érzi, hogy lelkének ereje kimerült,
ezért aztán a hazugság útjára lépett, és ravasz fortélyokkal egyszerűen elámítja az
együgyűeket. A legfelső gyülekezet tehát ezt mondja: ha jó útra akartok térni,
Beroész néhány évre veletek marad, hogy Babilónia nagy oltáráról hozott szent
szikrával újra felgyújtsa a Nílus fölött az igazi világosságot.
-Szóról szóra úgy van, ahogy mondod -felelte zavartan Mefresz. -Maradj
közöttünk néhány évig, hogy a felnövekvő ifjúság megismerje a te bölcsességedet.
-Neked pedig, Herihor, ezt üzeni a legfelső gyülekezet...
Herihor lehajtotta a fejét.
-A nagy titkok elhanyagolása miatt a ti papjaitok nem vették észre, hogy
Egyiptomra nehéz, gonosz idők közelednek. Belső csapások fenyegetnek benneteket,
amelyeket csak az erény és a bölcsesség háríthat el. Hanem az a nagyobbik baj,
hogy ha a ránk következő tíz év alatt háborút indítotok Asszíria ellen,
hadserege legázolja a tiéteket, lejön a Nílusra, és megsemmisít itt mindent,
amit évszázadok teremtettek. A csillagoknak olyan végzetes állása, amilyen most
vonul Egyiptom fölé, a 14. dinasztia idejében bukkant föl először, amikor az
országot a hikszoszok igázták le és fosztogatták végig. Öt-hatszáz év óta
Asszíria felől, Parasz népe részéről, amely Kháldeától keletre lakik, harmadszor
is megismétlődik az eset...
A papok megdöbbenve hallgattak. Herihor elsápadt. Pentuer kezéből kiesett a
viasztábla. Mefresz a kezébe vette a mellén függő amulettet, és száraz ajakkal
imádkozni kezdett.
-Őrizkedjetek hát Asszíriától -folytatta a kháldeai -, mert most eljött az
ő ideje. Rettenetes egy nép!... Megveti a munkát, háborúból él. A legyőzőiteket
karóba húzzák vagy megnyúzzák; az elfoglalt városokat eltörlik a föld színéről,
lakosaikat meg rabszolgaságra vetik. Pihenőül kegyetlen fenevadakra
vadásznak, mulatságul nyíllal lődöznek a foglyaikra, vagy ki váj jak a szemüket.
Idegen templomokat romokba döntenek, az istenek szent edényeit dorbézolásaikon
használják, a papokat, bölcseket teszik meg mulattató bolondjaiknak. Falaiknak
dísze emberek elevenen lenyúzott bőre, asztalukon ellenségeik véres feje.
Amikor a kháldeai elhallgatott, a kegyes Mefresz vette át a szót:
-Nagy próféta, nagy félelmet támasztottál a mi lelkűnkben, de nem szóltál
arról, hol a mentség. Meglehet és bizonyára úgy is van, amint figyelmeztetsz;
bizonyos ideig a sors nem lesz kegyes hozzánk, de mondd: mint kerülhetjük ezt
el? Vannak a Níluson veszedelmes helyek, ahonnan csónak még ki nem szabadult; de
a kormányos bölcsessége kikerüli a rettenetes örvényeket. Ugyanígy van a népekre
lesújtó csapásokkal is. A nép a csónak, az idő a víz, amelyet időnként viharok
vernek föl. Ha azonban a halász hitvány kis lélekvesztője ki tudja kerülni a
romlást, a milliókra rúgó nép hasonló körülmények között miért ne menekülhetne
meg a fenyegető pusztulástól?
-Bölcs a te beszéded -felelte Beroész -, de csak egy bizonyos részére
felelhetek.
-Te se tudnál mindent, ami készül? -szólt közbe Herihor.
-Ne kérdezz arról, amit tudok, de meg nem mondhatok. Rátok nézve most az a
legfontosabb, hogy tíz esztendeig békében éljetek Asszíriával, az pedig
hatalmatokban van. Asszíria még tart tőletek, nem tud semmit arról, milyen
balvégzet közeledik a ti országotokra. Az északi és keleti tenger menti népek
ellen akar háborút indítani. Ma tehát békét köthettek vele...
-De milyen föltételek mellett ? -kérdezte Herihor.
-Nagyon is kedvező föltételekkel. Asszíria átengedi nektek Izrael országát
Akko városáig és Edom földjét Elath városáig. Vagyis kardcsapás nélkül
előretolhatjátok határaitokat észak felé tíznapi járóföldre, és keletre is
tíz napra.
-És Fönícia? -kérdezte Herihor.
-Őrizkedjetek a kísértéstől! -kiáltott fel Beroész. -Ha a fáraó kinyújtja
kezét Fönícia után, egy hónapra rá az északi és keleti hadjáratra szánt asszír
hadseregek délre fordulnának, és egy év se telne bele, lovaik a Nílusban
fürdenének.
-De Egyiptom nem mondhat le föníciai befolyásáról!
-fakadt ki Herihor.
-Ha nem mond le, maga idézte elő tulajdon romlását
-felelte Beroész. -Különben szóról szóra megmondom a legfelső tanács
üzenetét: „Mondd meg Egyiptomnak -parancsolták babiloni testvéreink -, hogy
tíz évig lapuljanak saját hazájuk földjéhez, miképp a fürj, mert a balsors
vércséje leselkedik rájuk. Mondd meg, hogy mi, Kháldea népe, jobban gyűlöljük az
asszírokat, mint az egyiptomiak, mert ismerjük hatalmuk súlyát; hanem azért mi
mégiscsak azt ajánljuk Egyiptomnak, tartson békét ezzel a véres kezű néppel. Tíz
év nem nagy idő, azalatt nemcsak a magatok régebbi helyét szerezhetitek vissza,
hanem minket is megmenthettek."
-Ez igaz! -kiáltott fel Mefresz.
-Gondoljátok csak meg -folytatta a kháldeai. -Ha Asszíria háborút indít
ellenetek, belevonja Babilont is, amely utálja a háborút, fölemészti minden
gazdagságunkat, és megakasztja a bölcsesség munkáját. Ha a háborúban nem is
buktok el, országotok hosszú évekre sorvad; nemcsak java férfilakosságát veszti
el, hanem azokat a termékeny földeket is, amelyeket a ti szakadatlan
fáradozástok nélkül egy év alatt eltemetne a homok.
-Ezt értjük -mondta Herihor -, és ezért mi nem is akarunk tengelyt
akasztani Asszíriával. De Fönícia...
-Mi károtok -szólt közbe Beroész -, ha az asszír rabló megszorongatja a föníciai
tolvajt? Csak keresnek rajta a mi kereskedőink is, a tieitek is. Ha pedig annyira
kellenek nektek a föníciaiak, akkor engedjétek meg, hogy áttelepedhessenek a ti
partjaitokra. Bizonyos vagyok benne, hogy a leggazdagabbak, legélelmesebbek
sorra megszöknének Asszíria hatalma alól.
-De mi lesz a mi hajóhadunkkal, ha Asszíria beül Föníciába? -kérdezte
Herihor.
-Valójában nem is egyiptomi hajóhad az, hanem föníciai -felelte Beroész. -
Ha majd nem lesz a kezetek alatt türoszi meg szidóni hajó, majd építetek
magatok, és betanítjátok az egyiptomiakat a hajózás mesterségére. Ha okosak,
becsületesek lesztek, kiszorítjátok a föníciai kereskedelmet végig egész
nyugaton. ..
Herihor csak legyintett.
-Megmondtam, amit rám bíztak -fűzte hozzá Beroész -, ti meg tegyetek, amit
jónak láttok. De ne felejtsétek el, hogy tíz baljós esztendő közeledik felétek.
-Úgy emlékszem rá, szent ember -vágott közbe Pentuer -, hogy belső
csapásokról is beszéltél, melyek Egyiptomot fenyegetik... Mik azok?... Ha kegyes
volnál megmondani a te szolgádnak.
- Arról ne kérdezzetek. Ezeket a dolgokat nektek jobban kell tudnotok, mint
nekem, idegen országbeli embernek. Az éleslátás fölfedezi a betegséget, a
tapasztalat pedig megmondja, mi rá az orvosság.
-A hatalmasok kegyetlenül elnyomják a népet! -suttogta Pentuer.
-A kegyesség aláhanyatlott! -jegyezte meg Mefresz.
-Sokan vannak, akik háború után sóhajtoznak -tette hozzá Herihor. -Ám én
már régóta látom, hogy nem viselhetünk háborút. Legfeljebb tíz év múlva. . .
-Tehát megkötitek a szerződést Asszíriával? - kérdezte Beroész.
-Ámon, aki belelát a szívembe -felelte Herihor -, tudja, mennyire irtózom
efféle szerződéstől... Hiszen nem is olyan régen ezek a nyomorult asszírok
adót fizettek nekünk !... De ha te, szentatyám, és a legfelső papi gyülekezet
azt mondja: a sors ellenünk van, meg kell kötnünk azt a szerződést...
-Meg kell kötnünk... -ismételte Mefresz.
- Akkor értesítsétek a babiloni szent gyülekezetet elhatározásotokról, ők aztán
majd eligazítják, hogy Asszar király követséget küldjön hozzátok. Bízzatok meg
bennem, ez a szerződés nagyon kedvező rátok: háború nélkül megnagyobbítjátok az
országotokat!. .. Utóvégre is a mi szent papi gyülekezetünk jól
meghányta-vetette ezt a dolgot.. .
-Szálljon rátok az ég minden áldása: bőség, hatalom és bölcsesség! -mondta
Mefresz. -Igen, fel kell emelni a mi papi rendünket, te meg, szent férfiú,
segítségünkre leszel a munkában.
-Először is a nép nyomó rúságán kell enyhíteni -szólt közbe Pentuer.
-A papok... a nép! -dünnyögött szinte csak magában Herihor. -Először is
azokat kell mérsékletre bírni, akik háborút kívánnak... Az igaz, hogy a fáraó ő
szent felsége mellettem tart, és úgy érzem, most már sikerült valamelyes
befolyást szereznem a trónörökös szívére is (örökkön éljenek!). De ott van
Nitager, akinek úgy kell a háború, mint halnak a víz... Meg ott vannak a
zsoldoskatonaság vezérei, akik csak háború esetén tesznek szert hírnévre... Meg
az egész arisztokrácia, amely azt hiszi, hogy a háború kifizeti majd az ő
föníciai adósságaikat, sőt még vagyont is hoz nekik. ..
-Azalatt pedig a szántóvető nép összeroskad a tenger munka alatt, a közmunkára
kirendeltek meg örökösen forronganak, mert elöljáróik még a bőrt is lenyúzzák
róluk -vetette közbe Pentuer.
-Ez is mindig csak a maga nótáját fújja! -szólt elgondolkozva Herihor. -
Te, Pentuer, csak gondolj a parasztokra és munkásokra. Te meg, Mefresz, a
papokra. Nem tudom, mit tudtok majd csinálni, de én... esküszöm.. . hogy
ha tulajdon fiam akarná Egyiptomot háborúba dönteni, még annak is kitekerném
a nyakát.
- Úgy is cselekedj -helyeselt Beroész -, különben aki akar, viseljen háborút,
csak ne arra, ahol összeakadhat Asszíriával.
Ezzel az összejövetel véget is ért. Beroész a vállára vetette a szalagot, a
fátyolt meg az arcára. Mefresz és Herihor kétoldalt melléje állt. Pentuer meg
mögéjük. Valamennyien az oltár felé fordultak.
Amikor Beroész összefont karral suttogni kezdett, a föld alatt újra mozgolódás
támadt. Távoli nesz ütötte meg a fülüket: a három egyiptomi nagyot nézett.
Egyszerre a mágus hangosan megszólalt:
-Baratanensis, Baldachiensis, Panmachiae, idézlek benneteket, legyetek tanúi a
mi megállapodásunknak, és támogassátok szándékunkat...
Kürtszó harsant, annyira áthatóan, hogy Mefresz földig lehajolt, Herihor
ámuldozva nézett maga körül, Pentuer meg térdre rogyott, reszketni kezdett, és
bedugta a fülét.
Az oltár előtt újra libegni kezdett a bíborfüggöny, redői úgy hullámzottak,
mintha valaki elő akarna mogulé lépni.
-Legyetek tanúk -kiáltotta Beroész megváltozott hangon -, égi és pokolbeli
hatalmak! Aki pedig nem tartaná meg az egyezséget, vagy elárulná a titkot,
átkozott legyen. ..
-Átkozott legyen... -ismételte valami titkos hang.
-És pusztuljon el. ..
-És pusztuljon el. ..
-... ezen a látható és amazon a láthatatlan világon! Jehova kimondhatatlan
nevére, melynek hallásától megren-* dűl a föld, visszahúzódik a tenger, kialszik
a tűz, felbomlanak a természet elemei. ..
A barlangban valóságos vihar tombolt. A trombiták harsogásába távoli mennydörgés
robaja vegyült. Az oltárfüggöny szinte vízszintesre fölemelkedett, mögötte pedig
cikázó villámok között csodálatos teremtmények látszottak, félig emberi, félig
állati és növényi lények, összevissza gomolyogva, kavarodva.
Egyszerre minden elcsendesedett, és Beroész lassan felemelkedett a levegőbe, a
három bámuló papnak a feje fölé.
Reggel nyolc órakor a harani Phut hazatért a föníciai Aranyhajó vendégfogadóba.
Ládája és zsákjai, amelyeket a tolvajok elloptak, már megkerültek. Pár perccel
később megérkezett Asszarhaddon bizalmas szolgája is. A fogadós levitte a
pincébe, és kurtán megkérdezte: -No, mi újság?
-Egész éjszaka ott voltam a téren, ahol Széth temploma van. Este tíz óra
tájban abból a kertből, amely öt telekkel messzebb van, mint a Zöld Csillag
háza, három pap jött ki. Az egyik fekete szakállú, fekete hajú, a téren át Széth
temploma felé vette az útját. Utánaeredtem, de hirtelen olyan sűrű köd támadt,
hogy elvesztettem a szemem elől. Visszament-e aztán a Zöld Csillagba vagy se,
meg mikor, nem tudom.
A fogadós végighallgatta a beszámolót, aztán a homlokára ütött, és dörmögni
kezdett:
-Vagyis az én harani emberem mégiscsak pap, ha papi ruhába öltözik és
templomba megy; ha pedig szakálla, hosszú haja van, csak kháldeai pap lehet. Ha
pedig titokban találkozik az idevaló papokkal, akkor abban valami turpisság
lehet. A rendőrségnek nem szólok róla, mert még megüthetem a bokám. Hanem majd
hírt adok a dologról valamelyik szidóni nagyfejűnek, tán keresni is lehet még
ezen, ha nekem nem is, hát a mieinknek.
Nemsokára hazakerült a másik szolga is. Asszarhaddon
azzal is lement a pincébe, és a következő jelentést kapta:
-Egész éjszaka ott álldogáltam a Zöld Csillag előtt.
A harani végig ott volt, leitta magát, és olyan lármát csapott, hogy a végén
rendőr figyelmeztette a kapust...
-Tessék ? -kérdezte a fogadós. -A harani egész éjjel ott volt a Zöld
Csillagban, és te ott láttad?
-Nemcsak én, hanem a rendőr is...
Asszarhaddon újra levitte az első szolgát is, és mindegyikkel újra elmondatta,
amit tudott. Mindegyik elismételte a maga mondókáját. Vagyis kiderült, hogy a
harani Phut átmulatta az egész éjszakát a Zöld Csillagban, és ki se húzta onnan
a lábát, ugyanakkor pedig késő este elment Széth templomába, ahonnan azóta se
került elő.
-Ó! -dörmögte a föníciai. -Itt valami nagy-nagy turpisság lappang... Minél
hamarabb értesítenem kell a föníciai község véneit, hogy ez a hettita egyszerre
két helyen is tud lenni. Aztán meg megkérem ezt a haranit, költözzék el az én
fogadómból máshova... Nem szeretem az olyan embereket, akiknek két alakjuk van:
az egyik a sajátjuk, egy másik meg tartaléknak. Mert az olyan ember vagy nagy
zsivány, vagy varázsló, vagy összeesküvő.
Mivel pedig Asszarhaddon félt az efféle dolgoktól, a rontó varázs ellen úgy
védekezett, hogy vakhány isten csak díszítette az ivóját, mindhez imádkozott.
Aztán beszaladt a városba, ahol értesítette az esetről a föníciai község fejét
és a tolvajcéh vezetőjét. Amikor pedig újra hazatért, elhívatta a rendőr
tizedest, és jelentette neki, hogy ez a Phut veszedelmes ember lehet. Végül
megkérte a haranit, hagyja el a fogadóját, amelynek úgyse hozott semmi hasznot,
csak gyanút és veszteséget.
Phut szíves örömest belenyugodott ebbe a kívánságba, és bejelentette a
fogadósnak, hogy még aznap este elhajózik Tébába.
„Bár sose térnél onnan vissza! -gondolta a vendégszeretó fogadós. -Rothadnál
meg valami bányában, vagy fordulnál a Nílusba, krokodilusok étkének!"

Huszonegyedik fejezet

A trónörökös az év legszebb szakában, Famenot hónapban (december vége, január
eleje) indult el útjára.
A víz már felére leapadt, és mind újabb és újabb területeket hagyott szabadon.
Tébából búzával megrakott tutajok úsztak le a tenger felé. Alsó-Egyiptomban a
lóherét és a sarját kaszálták. A narancs- és gránátalmafákat elborították a
virágok, a földeken csillagfürtöt, disznóbabot, árpát, lent, babot, uborkát és
egyéb kerti veteményeket vetettek.
A papok, főtisztviselők, ő szem felségének egy csapat testőre és tenger nép
kísérte Ramszesz herceget, a fáraó helytartóját a memfiszi kikötőbe. Tíz óra
tájban szállt be az aranyos bárkába. A drága sátrak borította födélzet alatt
húsz katona kezelte az evezőket; az árboc alatt pedig és a hajó két végében a
legkitűnőbb vízimérnökök foglaltak helyet; egyesek a vitorlákra ügyeltek, mások
az evezősök munkáját irányították, vagy kormányozták a hajót.
Ramszesz meghívta hajójára Mentuzufisz szentatyát és a tiszteletre méltó
főpapot, Mefreszt; az ő feladatuk volt, hogy elkísérjék útjára, és segítsék
hivatali teendőiben. Meghívta ezenkívül a memfiszi nomarchosz őkegyességét is,
aki tartománya határáig kísérte a herceget.
Pár száz lépésnyire a helytartó hajója előtt úszott Otoesz őkegyessége gyönyörű
bárkája. Otoesz a Memfisszel határos Aa tartomány nomarchosza volt. A herceg
hajója mögött pedig a hajók végeérhetetlen sora következett az udvarral:
papokkal, tisztekkel, tisztviselőkkel.
Az élelmiszer és a cselédség már korábban elindult.
A Nílus Memfiszig két hegylánc között folyik. Azon túl a hegyek elhajlanak
keletre és nyugatra, a folyó pedig több ágra szakad, vizük tágas síkságon
hömpölyög a tenger felé.
Amikor a hajó elindult a kikötőből, a herceg beszélni akart Mefresz főpappal. De
abban a pillanatban a tömeg olyan üdvrivalgásba fogott, hogy kénytelen volt
kilépni sátorából, és megjelenni a nép előtt.
Erre a lárma nemhogy alábbhagyott volna, de még zajosabb lett. Mindkét parton
egyre növekedett a félmeztelen munkások és az ünneplőbe öltözött polgárok
tömege. Soknak koszorú volt a fején, de zöld ág szinte valamennyinek a kezében.
Egyik-másik csoport énekelt, másfelől meg dobpergés, sípszó hangzott.
A part mentén sűrűn álldogáló vödrös kútgémek most pihentek. Ellenben apró kis
csónakok egész raja nyüzsgött a vízen, a rajtuk ülők virágokat szórtak a
trónörökös hajója elé. Még olyanok is akadtak, akik beleugrottak a vízbe, és
úszva mentek a herceg hajója után.
„De hisz ezek éppolyan lelkesen éljeneznek engem, mint ő szent felségét!" -
gondolta a herceg.
És nagy büszkeség fogta el ennyi díszes csónak láttára, amelyeket egy intéssel
megállíthat, ha akar. És mennyi ezer meg ezer ember hagyta ott ma a mesterségét,
és kockáztatja, hogy nyomorékká, sőt éppen halálra tapossák, csak azért, hogy az
ő isteni arcát láthassa!
De legjobban megmásította Ramszeszt a tömeg szakadatlan éljenzése, amely egy
pillanatra sem hallgatott el. Ez a folytonos ujjongás eltöltötte lelkét,
elöntötte agyát, fölemelte. Úgy rémlett neki, hogy ha most levetné magát a
fedélzetről, talán még vizet se érne, mert a lelkesedő nép elkapná, és ég felé
emelné úgy, mint egy madarat.
A hajó egy kicsit közelebb ért a bal parthoz, és így a tömegben az alakok
tisztábban kirajzolódtak. A herceg ekkor olyasvalamit vett észre, amire nem
számított. Míg az első sorok egyre tapsoltak és énekeltek, a hátsó sorokban
botok dolgoztak, amelyek sűrűn, gyorsan hullottak a láthatatlan hátakra.
A helytartó elképedve fordult a memfiszi nomarchoszhoz.
-Nézz csak oda, kegyes uram... Ott botok munkálkodnak?
A nomarchosz ellenzőt formált kezéből a szeme elé, nyaka kivörösödött...
-Bocsáss meg, felséges uram, de rosszul látok...
-Verik őket... Egészen bizonyos, hogy verik őket -ismételte a herceg.
-Lehetséges -felelte a nomarchosz. -A rendőrség bizonyára elcsípett egy
tolvajbandát.
A herceget nem elégítette ki ez a felelet. Átment a hajó hátsó végére, a
mérnökök közé, és onnan nézett Memfisz felé.
Hátuk mögött a Nílus partja már szinte néptelen volt, a csónakok is eltűntek, a
vízmerítő kútgémek már javában dolgoztak, mintha mi se történt volna.
-Az ünnepélynek már vége? -kérdezte a herceg az egyik mérnököt, és
hátramutatott, a víz ellen.
-Igen... az emberek újra dologhoz látnak -felelte a mérnök.
-Nagyon hamar!
-Pótolni kell az elvesztett időt -szólta el magát ügyetlenül a mérnök.
A herceg összerezzent, és élesen ránézett a mérnökre. De hamarosan megnyugodott,
és visszatért sátorába. Az ujjongó lárma most már nem érdekelte. Arca
elkomorult, hallgatott. Most, hogy kiáradó büszkesége elapadt, megvetette a
tömeget, amely oly gyorsan tér meg lelkesedéséből az iszapot méregető
kútgémekhez.
A Nílus ezen a tájékon kezd ágakra szakadni. Aa nomosz fejének a hajója nyugat
felé fordult, és egyórai vitorlázás után kikötött a parton. Itt a tömeg még
hatalmasabb volt, mint Memfisz alatt. Magas póznákra zászlókat tűztek, zöld
lombbal koszorúzott diadalkapukat állítottak fel. A népben egyre sűrűbben
lehetett látni idegen arcokat és idegen viseletet.
208
Amikor a herceg partra lépett, papok jöttek elébe baldachinnal, Otoesz
nomarchosz őkegyessége pedig beszédet mondott:
-Üdvöz légy, ó isteni fáraó helytartója, Aa nomosz határán. Jóindulatod
jeléül, amely égi harmat minekünk, kegyeskedj áldozni Ptah istennek, a mi
patrónusunknak, és vedd oltalmadba és hatalmadba ezt a nomoszt minden
templomával, tisztviselőjével, népével, jószágaival, gabonájával, mindennel
egyetemben, ami csak földjén találtatik.
Aztán bemutatott neki egy csomó ficsúrt, aranyhímes köntösükben mind csupa
illat, csupa rózsa. A nomarchosz közeli és távolabbi rokonai voltak, a helyi
arisztokrácia.
Ramszesz figyelmesen szemügyre vette őket.
-Aha! -kiáltott fel végre. -Éreztem, hogy valami hiányosság van ezeken az
urakon. Most már látom. Nincs parókájuk...
-Mivel te, kegyes herceg, nem használsz parókát, a mi ifjúságunk hát
megfogadta, hogy ő se viseli ezt a díszt -felelte a nomarchosz.
E magyarázat után az egyik ifjú legyezővel, a másik pajzzsal, a harmadik meg
lándzsával a herceg mögé állt, és megkezdődött a bevonulás. A trónörökös a
baldachin alatt ment, előtte egy fiatal pap haladt füstölővel, amelyben illatos
fűszerek égtek, és néhány fiatal leány, akik rózsákat szórtak az útra a herceg
lábai elé.
A nép ünneplő ruhában, zöld ággal a kezében, végig sorfalat állt, és
lelkesedett, énekelt, vagy földre borult a fáraó helytartója előtt. De a herceg
észrevette, hogy az ujjongás hangos jelei ellenére az arcok merevek és zavartak.
Azt is megfigyelte, hogy a tömeg csoportokra oszlott, ezeket valakik biztatják,
és az emberek parancsszóra lelkesednek. És újra fagyos megvetést érzett a
csőcselék iránt, mely még örülni se tud.
A menet lassan-lassan közeledett az oszlophoz, amely Aa nomoszt elválasztotta a
memfiszi nomosztól. Az oszlop három oldalán feliratok voltak: mekkora a tartomány
területe, lakossága, városainak száma. A negyedik oldalon Ptah isten szobra,
lábtól mellig pólyákba csavarva, fején egyszerű sapka, kezében pálca.
Az egyik pap aranykanálban égő füstölőszert adott át. A herceg elmondta az
előírt imádságot, aztán fölemelte a füstölőt az isten arca magasságáig, és
néhányszor mélyen meghajolt.
A nép és a papok kiáltozása ekkor még magasabbra hágott, bár az arisztokrata
ifjúság arcán gúnyos mosoly jelent meg. A herceg, aki mióta Herihorral
megbékült, a legnagyobb tiszteletet tanúsította az istenek és papok iránt, most
összerántotta a szemöldökét, mire az ifjúság magatartása is egy szempillantás
alatt megváltozott. Valamennyien elkomolyodtak, többen arccal leborultak az
oszlop előtt.
„Csakugyan igaz! -gondolta a herceg. -A nemes származású emberek mégiscsak
különbek, mint ez a csőcselék.. . Akármit tesznek, szívből teszik, nem mint ez a
nép, amely most tele torokkal éljenez, de minél hamarabb visszaigyekszik az
istállókba meg műhelyekbe..."
Most világosabban látta, mint eddig bármikor, milyen óriási távolság van közte
és az egyszerű nép között. És érezte, hogy csak egy osztállyal, az
arisztokráciával kötik össze közös érzelmek. Ha ezek a nemesifjak és szép nők,
akik lángoló pillantással követik minden mozdulatát, hogy szolgálatára legyenek,
és nyomban teljesítsék parancsait, hirtelen eltűnnének, a megszámlálhatatlan
tömeg kellős közepén is elhagyatottabb volna, mint a sivatagban.
Nyolc szerecsen rabszolga strucctollakkal ékes, baldachinos gyaloghintót hozott.
A herceg beült, és elindult Szochembe, a nomosz fővárosába, ahol a kormány
palotájában várta szállása.
Ebben a tartományban, amely alig pár mérföldnyire terült el Memfisztől, egy
hónapot töltött. Ez az egész idő kérvények átvételével, hódoló küldöttségek,
tisztelgő hivatalbeliek fogadásával és ünnepi lakomákkal telt el.
Rendszerint kettős lakomát adtak: egyet a palotában, amelyen csak az
arisztokrácia vett részt, a másikat a belső udvaron, ahol egész ökröt sütöttek,
száz meg száz kenyeret megettek, és száz meg száz korsó sört ittak. Itt a herceg
cselédsége és a nomosz alsóbb tisztviselői mulattak.
Ramszesz elámult a nomarchosz bőkezűségén, a nagyurak ragaszkodásán, akik
éjjel-nappal körülötte voltak, lesték legkisebb intését, és kész örömest
teljesítették parancsait.
Végre belefáradva a sok mulatságba, a herceg kijelentette a nemes Otoesznek,
hogy most már közelebbről akar megismerkedni a tartomány gazdálkodásával. Mert
ilyen parancsot kapott a fáraó ő szent felségétől.
Kívánságát nyomban teljesítették is. A nomarchosz kérte a herceget, üljön
gyaloghintójába, amelyet csak két ember vitt, aztán nagy kísérettel elvezette
Háthor isten templomába. Ott a kíséret künn maradt az előcsarnokban, a
nomarchosz pedig megparancsolta a két gyaloghintóvivőnek, vigyék fel a herceget
az egyik pilon tetejére, és maga is fölment vele.
A hatemeletes torony tetejéről, ahonnan a papok az eget figyelték, és színes
zászlók segítségével érintkeztek a szomszédos memfiszi, athribiszi és anui
templomokkal, a szem néhány mérföldes sugárban beláthatta majdnem az egész
tartományt.
Erről a helyről aztán Otoesz őkegyessége megmutatta a hercegnek, hol terülnek el
a fáraó földjei és szőlői, e pillanatban melyik csatornát tisztítják, melyik
gátat javítják, hol vannak a bronzolvasztó kohók, az állami magtárak, hol vannak
a lótusszal és papirusszal benőtt mocsarak, milyen földeket borított el a homok,
és így tovább.
Ramszeszt valósággal elragadta a gyönyörű látvány, és nem győzte megköszönni
Otoesznek ezt az élvezetet. Ha-
nem amikor visszatért a palotába, és atyja tanácsa szerint jegyezni kezdte
megfigyeléseit, belátta, hogy eddigi tudása Aa nomosz gazdasági helyzetéről egy
cseppet sem gyarapodott.
Néhány nap múlva újra felvilágosításokat kért Otoesztől a tartomány
igazgatásáról. A nomarchosz őkegyessége nyomban kiadta a parancsot, hogy minden
tisztviselője jelenjék meg a palotában, és vonuljon el a herceg előtt, aki a
főudvaron egy emelvényen ült.
Erre sorban ellépkedtek a herceg előtt a nagy és alsóbbrendű kincstári
tisztviselők, a gabona-, bor-, lábasjószág-, kelme-számtartók, a kőművesek és
kubikosok elöljárói, szárazföldi és vízimérnökök, különféle betegségeket
gyógyító orvosok, munkásezredek tisztjei, rendőrségi íródeákok, bírák,
fogházfelügyelők, sőt még hullaboncolók és pribékek is. Utánuk a nomarchosz
őkegyessége bemutatta Ramszesznek saját helytartósági tisztviselőit. A herceg
nem kis csodálkozással vette tudomásul, hogy neki Aa nomoszban és Szochem
városban van külön kocsisa, íjásza, külön pajzs-, dárda- és csatabárdhordozója,
tíz-egynéhány gyaloghintóvivője, több szakácsa, pohárnoka, borbélya és egy sereg
egyéb szolgája, akik ragaszkodás, hűség dolgában páratlanok, bár Ramszesz soha
még a színüket se látta, nevüket se hallotta.
A herceget untatta és ki is fárasztotta a tisztviselőknek ez a fölösleges
tisztelgése, és nagyon elcsüggedt. Megrémítette a gondolat, hogy nem ért
semmihez, tehát nem is való a birodalom kormányzására. De még önmaga előtt is
félt ettől a szörnyű beismeréstől.
Mert ha nem tudja elkormányozni Egyiptomot, s ezt mások észreveszik, mi várhat
rá?... Csak a halál. Ramszesz érezte, hogy a trónon kívül nincs számára
boldogság, hatalom nélkül nem tud élni. De miután pár napig pihent, már
amennyire az udvari élet forgatagában lehet pihenni, újra hívatta Otoeszt.
-Azért kérettem kegyességedet -mondta neki -, hogy avass be nomoszodnak az
igazgatásába. Azt már megtetted, hogy megmutattad a tartományt és a
tisztviselőket, de én... még nem tudok semmit. Jóformán úgy vagyok, mint aki a
mi templomaink föld alatti üregeiben annyi utat lát, hogy a végén nem tud
kijutni a napvilágra.
A nomarchosz gondokba merült.
-Mitévő legyek? -kiáltotta. -Mit is kívánsz tőlem, uram?... Csak egy szót
szólj, a kezedbe adom a hivatalom, vagyonom, sőt a fejem is.
De amikor látta, hogy a herceg kegyesen fogadta ezt a bizonykodást, tovább
folytatta:
-Idejöttöd idején láttad ennek a nomosznak a népét. Azt mondod, nem volt ott
mindenki. Igaz, igaz, kiadom a parancsot: vonuljon ki az egész lakosság,
körülbelül kétszázezer lélek: férfiak, nők, öregek, gyerekek. A pilon tetejéről
kegyesen megtekintheted az egész területet. De ha kívánod, sorra megnézhetjük
közelebbről is valamennyi földet, falut, Szochem minden utcáját. Végül
bemutattam neked a tisztviselőket, bár igaz, a legalsóbbak hiányoztak. De add ki
a parancsot, és holnap a színed elé áll valamennyi, mind egy szálig, és a
hasukon fekszenek előtted. Mit csináljak még mást?. .. Mondd, kegyes herceg.
-Elhiszem, hogy nagyon hűséges vagy -felelte a herceg. -De hát magyarázz
meg nekem kettőt: először is, miért apadtak meg ő szent felsége bevételei ?
Másodszor, mit csinálsz te magad a nomoszban ?
Otoesz megzavarodott, a herceg azonban gyorsan hozzátette :
-Tudni akarom, mit művelsz, és hogyan, mi módon kormányzód a nomoszt. Mert én
még fiatal vagyok, és csak most kezdek kormányozni...
-De a vének bölcsessége van benned! -suttogta a nomarchosz.
-Helyénvaló tehát -folytatta a herceg -, hogy megkérdezzem a tapasztaltabbakat,
te pedig avass be ebbe a tudományba.
-Mindent megmutatok, mindent megmondok neked, kegyes herceg -mondta Otoesz.
-De gyerünk innen olyan helyre, ahol nincsen lárma...
Csakugyan, abban a palotában, ahol a herceg lakott, a külső és belső udvarokban
is annyi nép nyüzsgött, mint az országos vásáron. Ettek, ittak, énekeltek,
birkóztak, kergetőztek, mindent a helytartó dicsőségére, hisz annak a szolgái
voltak.
Délután három óra tájban a nomarchosz két lovat rendelt a palota elé, és a
herceggel kilovagolt a városból nyugat felé. Az udvar a palotában maradt, és még
vígabban látott a mulatozásnak.
Gyönyörű, hűvös nap volt, a föld csupa zöld, csupa virág. A lovasok feje fölött
madárdal zengett, a levegő szinte tele volt illattal.
-Milyen kellemes itt! -gyönyörködött Ramszesz. Egy hónapja most először
tudom összeszedni a gondolataimat. Pedig már azt kezdtem hinni, hogy egy egész
ezred hadiszekér telepedett be a fejembe, és reggeltől estig gyakorlatozik.
-Ilyen a világ hatalmasainak sora -felelte a nomarchosz.
Megálltak egy dombtetőn. Lábuk előtt hatalmas mező terült el, amelyet kék sáv
hasított végig. Északra és délre messze városkák falai fehérlettek. A mezőn túl,
a látóhatár széléig, a nyugati sivatag vörös homokja húzódott, ahonnan időnként
forró szél lehelete csapta meg őket, mintha kemencéből fújt volna.
A mezőn megszámlálhatatlan háziállat legelészett; nagy szarvú és szarvatlan
ökrök, juhok, kecskék, szamarak, antilopok, sőt orrszarvúak is. Itt is, ott is
mocsaras foltok ütköztek ki, amelyeket elleptek a vízinövények, zsombékok,
és hemzsegett bennük a sok vadlúd, vadkacsa, vadgalamb, gólya, Íbisz és pelikán.
-Nézd, uram -szólt a nomarchosz -, a mi országunknak, Egyiptomnak a
története így szól: Ozirisz megszerette a sivatag közepén ezt a keskeny paszta
földet, és telehintette állatokkal és növényekkel, hogy hasznukat lehessen
látni. Aztán a jóságos isten emberi alakot öltött, és ő volt az első fáraó.
Amikor pedig érezte, hogy teste hervadóban van, elhagyta, és ahelyett a fiába
szállt, aztán meg annak a fiába. Ilyenformán Ozirisz öröktől fogva köztünk él
mint fáraó, és hasznot lát Egyiptomból és kincseiből, amelyeket ő maga
teremtett. És úgy elterebélyesedett az Úr, mint a hatalmas fa. Fő ágai Egyiptom
összes fejedelmei, ágai a nomarchoszok és papok, gallyacskái a lovagi rend. A
látható isten földi trónján ül, és beszedi az országból, ami jövedelem
megilleti; a láthatatlan isten a szentélyekben fogadja az áldozatokat, és a
papok szájával adja a világ tudtára akaratát.
-Igazad van -szólt közbe a herceg. -így van megírva.
-Minthogy pedig Ozirisz fáraó -folytatta a nomarchosz -maga nem
foglalkozhat földi gazdálkodással, tehát minket bízott meg, vigyázzunk a
vagyonára, minket, nomarchoszokat, akik az ő véréből származunk.
-Ez igaz -hagyta rá Ramszesz. -Sőt néha egy-egy nomarchoszban öltött
testet a napisten, és e réven új dinasztiát alapított, így keletkezett a
memfiszi, elefantinéi, tébai dinasztia...
-Te mondád, uram - folytatta Otoesz. -Most pedig megfelelek arra, amit
kérdeztél. Azt kérdezted, mit művelek én a nomoszban? Vigyázok Ozirisz fáraó
vagyonára, és abban a magam kis részecskéjére. Nézd csak azokat a gulyákat,
látsz ott mindenféle állatot. Az egyik tejet ad, a másik húst, amaz meg gyapjút,
bőrt. Ugyanígy van Egyiptom népe is: ki gabonát szolgáltat be, ki bort. ki
kelmét, ki készítményekkel lát el, "ki az épületeket építi. Az én dolgom
mindenkitől beszedni, amivel tartozik, és azután letenni a fáraó lába elé. De
ilyen nagy gulyák szemmel tartását egymagám nem győzném; éber kutyákat és okos
pásztorokat vettem hát magam mellé; ki feji, nyírja, nyúzza az állatokat, ki meg
őrzi, hogy tolvajok el ne lopják, se ragadozó állatok szét ne tépjék őket.
Éppígy vagyunk a nomosszal is; egymagám nem győzném beszedni mind az adót,
gonoszságoktól se tudnám visszatartani a népet; ezért vannak hivatalnokaim, akik
elvégzik, ami helyes, nekem meg számot adnak tetteikről.
-Ez mind igaz -szólt közbe a herceg -, ezt én mind tudom és értem. Hanem
azt mégse tudom felfogni: miért csökkentek ő szent felsége bevételei, amikor itt
annyira vigyáznak rá?
-Jusson eszedbe, kegyes helytartó -felelte a nomarchosz -, hogy Széth
isten, bár vér szerinti édestestvére a napisten Ozirisznak, mégis gyűlöli őt,
örök harcban áll vele, és megrontja minden dolgát. Ő küld halálos nyavalyákat
emberre, állatra, ő az oka, ha a Nílus áradása nem kielégítő, vagy módfölött
szertelen, ő küld Egyiptomra a forróságok idején homokfelhőket. Ha jó esztendőnk
van, a Nílus a sivatagig ér, ha rossz, a sivatag ér le a Nílusig, akkor pedig a
kincstári bevételek is nyomban leapadnak... Nézd csak, kegyes herceg -
folytatta a nomarchosz, a rétre mutatva. -Nagyok ezek a gulyák, de fiatal
koromban még nagyobbak voltak. Ki a hibás benne? Senki más, mint Széth, akivel
emberi hatalom nem tud szembeszállni. Ez a rét, pedig ma is jókora, valaha jóval
nagyobb volt, és erről a helyről nem látszott a sivatag, mely ma megrémít
minket. Ahol az istenek viaskodnak, ott hasztalan minden emberi igyekezet;
amikor Széth legyőzi Oziriszt, ki állhatja el az útját?
Otoesz őkegyessége végzett; a herceg lehorgasztotta a fejét. Az iskolában
nemegyszer hallott Ozirisz kegyelméről, Széth gonoszságáról, és már gyerekfejjel
is haragudott, hogy Széthtel nem történt meg a végső leszámolás.
„Ha én megnövök -gondolta akkoriban -, és elbírom a dárdát, megkeresem
Széthet, és összemérjük az erőnket!"
És most itt terül el a szeme előtt ez a beláthatatlan homokos világ, a gonosz
isten birodalma; ő apasztja meg a kincstár bevételeit; de most esze ágába se
jutott, hogy megütközzön vele. Mert hogy lehetne harcba szállni a sivataggal?
Azt csak ki lehet kerülni, vagy el lehet benne pusztulni.

Huszonkettedik fejezet

A nomoszban való tartózkodása annyira kifárasztotta a trónörököst, hogy
megparancsolta, az ő tiszteletére semmiféle ünneplést ne rendezzenek, s azt is
meghagyta, hogy utazásakor a nép sehol se vonuljon ki az üdvözlésére.
A herceg kísérete megrökönyödött, sőt egy kicsit meg is botránkozott. Hanem
azért a parancsot teljesítették, és megint volt egy kis nyugta, békessége. Most
ráért katonai gyakorlatokra elmenni, ami a legkedvesebb dolga volt, és
valamelyest összeszedhette felkavart gondolatait.
Bezárkózott a palota legtávolabbi zugába, és magában tanakodni kezdett: mennyire
teljesítette atyja parancsát?
Tulajdon szemével átvizsgálta Aa nomoszt, földjeit, városait, lakosait,
tisztviselőit. Megállapította, hogy a tartomány keleti szélét a sivatag teljes
elnyeléssel fenyegeti. Látta, hogy a munkásnép közönyös és ostoba, csupán azt
végzi, amit ráparancsolnak, azt is csak ímmel-ámmal. Végül meggyőződött róla,
hogy hűséges, ragaszkodó alattvalókat csak az arisztokraták között találhat.
Mert vagy vérrokonságban vannak a fáraó családjával, vagy a lovagi rendbe
tartoznak, vagyis azoknak a katonáknak az utódai, akik Nagy Ramszesz alatt
harcoltak.
Ezek az emberek mindenesetre őszinte szívvel sorakoztak a dinasztia köré, és
mindig lelkesedéssel álltak a fáraó szolgálatára. Nem úgy, mint a parasztok,
akik alighogy elrikkantották éljeneiket, nagy sebesen visszaszaladtak
disznaikhoz és ökreikhez.
De kiküldetésének fő célját nem érte el. Ramszesz nemcsak hogy nem látta
világosan, miért csökkentek a kincstári bevételek, de még csak föl se tudta
tenni a kérdést: mi a baj oka, és mi volna az orvoslás módja? Csak annyit
látott, hogy Széth istennek legendabeli harca Ozirisz istennel semmit sem
magyaráz meg, és a bajok gyógyítására nem ad útmutatást!
A herceg pedig mint Egyiptom jövendő fáraója ugyanolyan nagy bevételeket akart,
amilyenek a régi időkbeli fáraók kincstárába befolytak. Csak a puszta gondolatra
is, hogy trónra lépve éppen olyan szegény lesz, mint az apja, ha ugyan nem
szegényebb, felforrt benne az indulat.
-Soha! -kiáltotta a herceg, ökölbe szorítva a kezét. A királyi birtokok
jövedelmének gyarapítása kedvéért
kész lett volna kardjával akár magára Széth istenre is rárontani, és úgy
lekaszabolni, darabokra vágni, mint ő tette a testvérével, Ozirisszal. De a
rettenetes isten és légiói helyett más nem volt körülötte, mint a pusztaság,
néma csend és teljes tájékozatlanság.
így tépelődve, ily gondolatokkal küszködve, megszólította egyszer Mefresz
főpapot.
-Mondd meg nekem, szentatyám, aki előtt tárva van minden bölcsesség: miért
csökkennek a kincstári bevételek, és mi módon lehetne azokat megszaporítani?
A főpap égnek emelte a kezét.
-Áldott legyen az a lélek -kiáltotta -, amely ilyen gondolatokat sugall
neked, kegyes hercegem!... Ó, bár lépnél a nagy fáraók nyomdokaiba, akik
elborították Egyiptomot templomokkal, és töltések, csatornák építésével
megnövelték a termékeny földterületet!
Az öreg úgy elérzékenyedett, hogy könnyekre fakadt.
-Mindenekelőtt arra felelj, amit kérdeztem -mondta a herceg.
-Mert gondolhatunk-e akkor csatornák, templomok építésére, amikor üres
a kincstár? Egyiptomot a legszörnyűbb csapás sújtotta; uralkodóit szegénység
fenyegeti. Mindenekelőtt ezt kell földeríteni, orvosolni, a többi baj aztán
magától elmúlik.
-Azt pedig csak a templomokban tudhatod meg, hercegem -felelt a főpap -, az
oltár lábánál. Nemes kíváncsiságod csak ott elégülhet ki.
Ramszesz türelmetlenül kifakadt:
-Szentatyám szeme elől a templomok eltakarják az egész országot, még a fáraó
kincstárát is!... Hisz én magam is papok tanítványa vagyok, a templomok
árnyékában nevelkedtem föl, ismerem azokat a titokzatos látványosságokat,
amelyekkel Széth gonoszságát mutatjátok be, meg Ozirisz halálát és
újjászületését, de mi hasznom van belőle ?... Ha az apám azt kérdezi: mint
tölthetné meg a kincstárát? -nem tudok felelni a kérdésre. Legfeljebb arra
beszélhetném rá, hogy ezentúl többet és gyakrabban imádkozzék, mint eddig tette!
-Káromlás a te beszéded, herceg, mert nem ismered a vallás magasabb rendű
szertartásait. Ha ismernéd, sok kérdésre meg tudnál felelni, amelyek ma
hasztalan kínoznak. Ha pedig meglátnád, amit én láttam!... Elhinnéd, hogy
Egyiptomra nézve a legfontosabb dolog: templomait és papjait erősíteni. ..
„Öregségükre az emberek újra gyerekek lesznek" -gondolta a herceg, és
abbahagyta a beszélgetést.
Mefresz főpap mindig nagyon istenfélő volt, de az utóbbi időben már szinte
furcsa szertelenségig vitte.
„Ugyancsak megjárnám -gondolta magában Ramszesz -, ha a papok kezére bíznám
magam, és segédkeznék gyerekes szertartásaiknál. Mefresz talán nekem is azt
mondaná, hogy égnek emelt kézzel óraszámra álldogáljak az oltár előtt, amint ő
teszi, csodára lesve..."
Farmuti hónapban (január vége, február eleje) Ramszesz herceg búcsút vett
Otoesztől, és átment Hak nomoszba. A nomarchosznak és az
uraknak megköszönte a fényes fogadtatást, de lelkében szomorú maradt; érezte,
nem oldotta meg a feladatot, amelyet atyja rábízott.
Otoesz családostul, egész udvarával átkísérte a herceget és környezetét a Nílus
jobb partjára, ahol a nomosz urai és papjai kíséretében Ranuzer nomarchosz
őkegyessége üdvözölte a vendéget. Amikor a helytartó Hak földjére tette a lábát,
a papok magasra emelték Atum isten szobrát, aki a tartomány oltalmazó istene
volt, a tisztviselők arcra borultak, a nomarchosz pedig aranysarlót adott a
kezébe, és arra kérte, hogy mint a fáraó helyettese, ő kezdje meg az aratást.
Mert épp akkor volt az árpa betakarításának az ideje.
Ramszesz fogta a sarlót, néhány marékra való kalászt levágott, és a hátáron
őrködő isten szobra előtt elégette a füstölőn. Utána hasonlóképpen cselekedett a
nomarchosz és a főméltóságok, végül a parasztok megkezdték az aratást. Csak a
kalászt vágták le, és zsákokba rakták; a szalmája ott maradt a földeken.
A herceg végighallgatta az istentiszteletet, amely csak untatta, aztán kétkerekű
kocsiba szállt. Egy osztag katona nyitotta meg a menetet, utánuk következtek a
papok, két úr pedig a zabolánál fogva vezette a trónörökös lovait. Mögötte,
másik kocsiban, Ranuzer nomarchosz ült, utána az udvari urak és szolgák
tengernyi serege. A nép, Ramszesz kívánsága szerint, nem vonult ki; hanem a
parasztok, akik a földeken dolgoztak, a menet láttára arccal a földre borultak.
Néhány pontonhídon át, amelyet a Nílus ágain és a csatornákon vertek, a herceg
estefelé végre megérkezett Anu városába, a tartomány székvárosába.
Néhány napon át egyik üdvözlő lakoma a másikat érte, sorra hódoltak a helytartó
előtt, és bemutatták neki a hivatalbelieket. Végre maga Ramszesz kívánta, legyen
már vé ge a sok ünneplésnek, és megkérte a nomarchoszt, ismertesse meg vele a
nomosz gazdaságát.
A szemle másnap kezdődött, és néhány hétig tartott. A palota udvarán, ahol a
herceg helyet foglalt, a céhvezető tisztek vezénylete alatt minden áldott nap
különféle céhek tisztelegtek, hogy bemutassák munkáikat a helytartónak.
Egymás után megjelentek a fegyvertartók kardokkal, dárdákkal és harci bárdokkal,
a hangszerkészítők sípokkal, kürtökkel, dobokkal, hárfákkal. Utánuk a népes
asztaloscéh vonult fel; székeket, asztalokat, kanapékat, gyaloghintókat és
kocsikat mutatott be; mindent díszes ábrák és elefántcsontból, gyöngyházból és
különféle színű fákból készült berakások borítottak. Majd fémből készített
konyhai eszközöket hoztak; tűzhelyre való rostélyokat, különféle kétfülű
fazekakat, alacsony, födeles serpenyőket. Az aranyművesek csodálatos szépségű
aranygyűrűikkel tűntek fel, borostyánkőből vagy arany és ezüst láncszemekből
készült kar- és lábpereceikkel, minden darab csupa művészi cizellálás, csupa
drágakő és színes zománc.
A sort a fazekasok zárták be, akik vagy százféle agyagedényt hoztak. Volt ott
váza, fazék, kancsó, korsó, mind a legváltozatosabb formában és nagyságban.
Oldalukat festés borította, mintázott állat- és madárfejek.
Minden céh legszebb munkáiból adott ajándékot a hercegnek. Egy jókora terem tele
lett velük, bár két hasonló tárgy nem akadt köztük.
Az értékes, de azért unalmas kiállításnak a végén Ranuzer őkegyessége
megkérdezte a herceget: meg van-e elégedve?
A herceg elgondolkozott.
-Szebb holmikat legfeljebb a templomokban vagy atyám palotáiban láttam -
felelte a herceg. -Minthogy azonban efféléket csak gazdagok vehetnek, nem
tudom, hogy a kincstárnak elég nagy jövedelme van-e belőlük.
A nomarchoszt meglepte, hogy a fiatal herceg milyen közömbösen nézi ezeket a
művészi dolgokat, de az már nyugtalanította, hogy a trónörökös a jövedelmezőségen
töprenkedik. Ám meg akarta nyugtatni Ramszeszt, és attól a naptól fogva sorra
látogatta vele a kincstári gyárakat.
Egyszer végigjárták a malmokat, ahol pár száz kézidarálón taposómalmok
segítségével rabszolgák lisztet őröltek, másszor megfordultak a pékműhelyekben,
ahol a katonaságnak kenyeret, kétszersültet sütöttek, továbbá olyan gyárakban,
ahol hal- és húskonzerveket készítettek. Megnéztek óriási bőrcserző és
szandálvarró műhelyeket, kohókat, ahol edényeknek, fegyvereknek való bronzot
olvasztottak, aztán téglavetőket, takácsokat és szabókat.
Ezek a telepek a város keleti részében voltak. Ramszesz eleinte kíváncsian vette
őket szemügyre, de nagyon hamar megcsömörlött a munkások láttára; soványak
voltak, szemük riadt, színük beteges, hátuk a sok bottól csupa heg.
Attól fogva csak rövid időt töltöttek a gyárakban; inkább Anu város környékét
akarta látni. Messze, keleten, tisztán láthatta a sivatagot, ahol a múlt évben
lejátszódott a hadgyakorlat az ő és Nitager hadserege között. Szinte a szeme
előtt volt az országút, amelyen az ő ezredei felvonultak, az a hely, ahol a
szkarabeuszok miatt a hadigépek kénytelenek voltak letérni a sivatagra, de még
talán a fát is látta, amelyre a csatornát ásó paraszt felakasztotta magát...
Tutmózisz társaságában arról a dombtetőről tekintett le Gósen virágzó földjére,
ott szidta a papokat. És ott, a dombok között, pillantotta meg Sárát, és lobbant
érte lángra.
Ma pedig... mekkora változás! Már nem gyűlöli a papokat, mióta Herihor
jóvoltából megkapta a helytartói rangot és a memfiszi hadtestet. Sára, aki
szeretője lett, már közömbössé vált számára, helyette annál erősebben érdekli a
gyermek, akinek Sára ad életet.
„Ugyan mit csinálhat most? -gondolta a herceg. -Már nagy ideje nem kaptam
róla hírt."
És amíg ő eltűnődve nézte a keleti dombokat, és emlékezetébe idézte a közelmúlt
időket, Ranuzer, aki a kíséret élén állt, szentül hitte, hogy a herceg egy s más
visszaélést fedezett fel a gyárakban, és most azon gondolkozik, mint büntesse
meg őt érte.
„Kíváncsi vagyok rá, ugyan min akadt fenn a szeme? -töprenkedett a nomarchosz
őkegyessége. -Azt vette-e észre, hogy a fele téglát eladták a föníciai
kereskedőknek, vagy hogy tízezer saru hiányzik a raktárakból, vagy valamelyik
gyalázatos éhenkórász sugdosott valamit fülébe a kohókról?"
És nagy nyugtalanság fogta el Ranuzer szívét.
Egyszerre csak a herceg a kíséret felé fordult, és Tutmóziszt hívta, akinek
kötelessége volt, hogy mindig a közelében legyen.
Tutmózisz odasietett, a trónörökös pedig még távolabbra félrehúzódott vele.
-Nézd -szólt a sivatagra mutatva. -Látod azokat a hegyeket?
-Tavaly épp arra jártunk... -sóhajtotta a gavallér.
-Sára jutott az eszembe...
-Tüstént illatos fűszert égetek az isteneknek! -kiáltotta el magát
Tutmózisz. -Épp most gondoltam, hogy mióta helytartó vagy, elfeledkezel
leghívebb szolgáidról.
A herceg ránézett, és vállat vont.
-Válassz az ajándékok közül, amiket nekem adtak, válassz ki néhány gyönyörű
edényt, házi eszközt, kelmét, elsősorban pedig karkötőt, aranyláncot, és vidd el
Sárának. ..
-Örökkön élj, Ramszesz -suttogta a gavallér -, mert nemes lelkű úr vagy!
-Mondd meg neki -folytatta a herceg -, hogy a szívem most is tele van hozzá
való kegyes hajlandósággal. Mondd meg neki, hogy azt akarom, vigyázzon az
egészségére, és legyen gondja a magzatra, melyet a szíve alatt hord.
Amikor pedig közel jár a lebetegedés ideje, én teljesítem atyám parancsát. Mondd
meg Sárának, hogy eljön hozzám, és az én házamban fog lakni. Nem engedhetem,
hogy az én gyermekem anyja egyedülvalóságban epeked jék.. . Menj és tedd, amit
mondtam, és jó hírekkel térj vissza.
Tutmózisz leborult nemes ura előtt, és nyomban útnak eredt. A herceg kísérete
nem gyanította, miről beszélgettek, de mind irigyelte Tutmózisztól a helytartó
kegyét. Ranuzer őkegyessége szívében pedig csak nőttön-nőtt a nyugtalanság.
„Bárcsak ne kellene -gondolta elszomorodva -önkezemmel véget vetnem
életemnek, és életem virágjában árvaságra hagynom a házamat!... Boldogtakn
fejem, miért nem gondoltam akkor az ítélet idejére, amikor eltulajdonítottam ő
szent felsége javait?"
Arca elsárgult, és lába reszketett. De a herceget elöntötte az emlékek árja, és
észre se vette a nomarchosz szorongását.

Huszonharmadik fejezet

Ekkor megkezdődött Anu városában is a lakomák és a mulatságok sora. Ranuzer
őkegyessége a legjobb borait hordatta fel a pincékből, a három határos nomoszból
a legszebb táncosnők, a legjobb zenészek, a legügyesebb ezermesterek gyűltek Anu
városába. Ramszesz hercegnek minden perce le volt foglalva. Reggel katonai
szemlék, főméltóságok fogadása, később lakomák, látványos mutatványok, vadászat
és újra csak lakoma.
De éppen amikor a haki nomarchosz biztosra vette, hogy a helytartó már elunta a
közigazgatási és gazdasági kérdéseket, a herceg egyik napon csak magához
hívatta, és megkérdezte tőle:-
-A te nomoszod csakugyan az egyik leggazdagabb tartománya Egyiptomnak?
-Igen... bár volt mostanság néhány nehéz esztendőnk -felelte Ranuzer, és a
szíve újra elszorult, a lába pedig remegett.
-Akkor igazán csodálom, hogy ő szent felsége bevételei évről évre apadnak -
jegyezte meg a herceg. -Meg tudnád mondani az okát?
-Uram -felelte a nomarchosz, és földig meghajtotta a fejét -, látom, hogy
ellenségeim bizalmatlanságot támasztottak lelkedben énellenem. így hát akármit
mondhatnék én neked, úgysem tudnálak meggyőzni. Engedd hát meg nekem, hogy hiába
ne is vesztegessem a szót. Hanem hadd jöjjenek az íródeákok az írásaikkal,
amelyeket te magad is a kezedbe vehetsz és átvizsgálhatsz...
A herceg egy kicsit elcsodálkozott a váratlan kitörésen, de elfogadta az
indítványt. A végén még meg is örült neki. Mert azt gondolta, hogy az íródeákok
jelentései majd világot vetnek az igazgatás titkaira.
Másnap meg is jelent előtte Hak tartomány főíródeákja minden segédével.
Tíz-egynéhány papirusztekercset hoztak magukkal, mind a két oldaluk tele volt
írva. Amikor legöngyölítették, kibontotta a három nagyarasz széles és hatvan
lépés hosszú szalagot. A herceg most először látott ilyen szertelen méretű
írást, amely egyetlenegy tartománynak egy esztendejéről adott beszámolót.
A főíródeák leült maga alá húzott lábbal a padlóra, és olvasni kezdett:
-„Ő szent felsége, XII. Mer-amen-Ramszesz uralkodásának harmincharmadik évében
a Nílus áradása megkésett. A parasztság az idegen országbeliek varázsló
mesterkedését okolja, akik Hak tartományban telepedtek meg, és pusztítani
kezdték az ártatlan zsidók, hettiták és föníciaiak házait, és néhány embert meg
is öltek. A nomarchosz őkegyessége parancsára a bűnösök bíróság elé állíttattak;
amely kétszázöt parasztot, két kőművest és öt szabót kőfejtő munkára, egy
halászt pedig megfojtásra ítélt.. ."
-Miféle írás ez ? -szólt közbe a herceg.
-Törvényszéki jelentés, mely ő szent felsége lába elé terjesztendő.
-Tedd félre, és a kincstári bevételekről szóló jelentést olvasd.
A főíródeák segédei összegöngyölték a félretett tekercset, és átadtak egy
másikat. A főíródeák újra olvasni kezdett:
-„Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi magtárba hatszáz mérő
búzát, amiről a főfelügyelő nyugtatványt adott. Thot hónap hetedik napján a
főszámtartó vizsgálatot tartott, és megállapította, hogy a múlt évi
beszolgáltatásokból hiányzik száznegyvennyolc mérő búza. A vizsgálat idején két
munkás ellopott egy mérő gabonát, és eldugta a téglák között. Miután a dolog
rájuk bizonyosodott, bíróság elé állíttattak, és kőfejtő munkára ítéltettek,
amiért kezet mertek emelni ő szent felsége vagyonára..."
-Hát a száznegyvennyolc mérő búza hová lett? -kérdezte a trónörökös.
-Megették az egerek -felelte a főíródeák, és tovább olvasott: -„Thot hónap
nyolcadikán bevételeztetett húsz vágómarha, tehén, hetvennégy bika, amelyek a
lábasjószágok felügyelőjének parancsára a Karvaly-ezrednek megfelelő nyugtatvány
ellenében kiadattak.. ."
Ilyenformán a helytartó megtudta, hogy napról napra mennyi árpát, búzát és
lótuszmagot szállítottak be a magtárakba, mennyit adtak ki megőrlésre, mennyit
loptak el, és emiatt hány munkást ítéltek kőfejtő munkára. A jelentés olyan
unalmas és annyira zavaros volt, hogy Paophi hónap közepe táján a herceg
abbahagyatta az olvasást.
-Mondd meg nekem, főíródeák uram -szólt a herceg -, mit értesz te ebből?
Mit tudsz te meg ebből?
-Mindent, amit kegyes uram parancsol...
És már kezdte is újra a legelején, de most már könyv nélkül:
-„Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi..."
-Elég! -rivallt rá a herceg, és elparancsolta a színe elől. Az íródeákok
arccal leborultak a földre, sebbel-lobbal
összekapkodták tekercsei két, újra leborultak, és nyakra-főre igyekeztek kifelé.
A herceg Ranuzer nomarchoszt hívatta. A nomarchosz megjött, összefonva mellén a
karját, de nyugodt arccal. Az íródeákoktól már tudta, hogy a helytartó semmire
sem tud rájönni a jelentésekből, még csak végig se hallgatta.
-Kegyes uram, mondd meg nekem, teelőtted is felolvassák ezeket a jelentéseket?
-kezdte a helytartó.
-Minden áldott nap...
-És érted is?
-Bocsáss meg, kegyességed, de hát... hogy tudnám igazgatni ezt a nomoszt, ha
nem érteném?
A herceg zavarba jött, eltűnődött. Lehetséges volna, hogy csak ő annyira
gyámoltalan ?... Akkor pedig mi lesz az ő hatalmából?
-Ülj le -szólt kis idő múlva, és egy székre mutatott. -Ülj le, és mondd
el: hogyan kormányozod nomoszodat?
Őkegyessége elsápadt, nem volt se holt, se eleven. Ramszesz észrevette ezt, és
rögtön magyarázkodni kezdett:
-Ne hidd, hogy én nem bízom a te bölcsességedben. Nem ismerek embert, aki
nálad jobban gyakorolná a hatalmát. .. De fiatal vagyok, és tudni akarom: miben
is áll a kormányzás tudománya? Azért hát arra kérlek, tapasztalataidból juttass
nekem néhány morzsát. Te igazgatod ezt a nomoszt, azt tudom!... Hanem azt mondd
el nekem: hogy s mint folyik ez a kormányzás?
A nomarchosz fellélegzett és elkezdte:
-Elmondom neked, kegyes hercegem, életem egész folyását, abból megtudod,
milyen nehéz az én munkám. Reggel, fürdő után, áldozatot mutatok be Atum
istennek, aztán hívatom a főszámtartót, és megkérdezem tőle: szedik-e
kötelességszerűen az adót ő szent felsége számára?
Ha azt mondja, igen, akkor megdicsérem, ha azt mondja, ezek meg ezek nem
fizettek, kiadom a parancsot, hogy az engedetleneket tömlöcbe vessék.
Aztán a királyi csűrök felügyelőjét hívatom, hogy megtudjam, mennyire
gyarapodott a gabonakészlet. Ha számottevően, megdicsérem, ha nemigen,
megbotoztatom, aki hibás benne. Később jön a főíródeák, és megmondja: ő szent
felsége javaiból mit kíván a hadsereg, a tisztviselők és a munkások, én meg illő
nyugtatvány ellenében mindent kiadatok vele. Ha kevesebbet ad ki, megdicsérem,
ha többet, vizsgálatot indítok. Délután eljönnek a föníciai kereskedők, akiknek
gabonát adok el, az árát pedig beszolgáltatom a fáraó kincstárába. Aztán
imádkozom, megerősítem a bírói ítéleteket, estefelé pedig a rendőrség tesz
jelentést az eseményekről. Nemrégiben, csak épp a minap, az én nomoszombeli
lakosok átcsaptak Ka nomosz területére, és meggyalázták Szebek isten szobrát. A
szívemben örültem, mert Szebek nem a mi oltalmazó istenünk, de azért néhány
bűnöst mégis megfojtásra ítéltem, sokat kőfejtő munkára, valamennyit pedig
botra. Az én nomoszomban csakugyan van is békesség, csend, rend, nyugalom, az
adók is napról napra befolynak ...
-Bár a fáraó jövedelme nálatok is fogyton-fogy -szólt közbe a herceg.
-Úgy van, uram -sóhajtott Ranuzer. -A papok azt mondják, hogy az istenek
haragra lobbantak Egyiptom ellen az idegen országbeliek beözönlése miatt, de én
úgy látom, hogy az istenek sem vetik meg a föníciai aranyat és drágaköveket...
Ekkor az ügyeletes tiszt lépett be a terembe, nyomában pedig Mentuzufisz főpap,
aki azért jött, hogy valami nyilvános templomi ceremóniára hívja a helytartót és
a nomarchoszt. A két főméltóság elfogadta a meghívást, de Ranuzer nomarchosz
közben olyan istenfélő viselkedést tanúsított, hogy a herceg csak ámult-bámult.
Amikor Ranuzer nagy hajlongások közben eltávozott a teremből, a helytartó a
főpaphoz fordult:
-Minthogy te vagy mellettem Herihor őméltósága helyettese, kérlek, szent
próféta, magyarázz meg nekem egy dolgot, amely nagy gondokkal tölti el az én
szívemet.
-Ha tudom... -felelte a főpap.
-Meg tudod mondani, mert a bölcsesség, melynek szolgája vagy, megtölti a
szívedet. Csak fontold meg, mit mondok. Tudod te, miért küldött engem ide a
fáraó ő szent felsége?
-Hogy megismerd az ország gazdaságát és kormányzatát -felelt rá Mentuzufisz.
-Hát éppen abban járok. Megkérdezem a nomarchoszokat, megtekintem az országot
és lakosságát, meghallgatom az íródeákok jelentéseit, de... nem értek semmit, és
ez megmérgezi az életemet, és megriaszt. Mert amikor a hadsereggel van dolgom,
mindent tudok: hány katonám, lovam, szekerem van; melyik tiszt korhely, melyik
hanyagolja el a szolgálatát, melyik teljesíti rendjén a kötelességét. Azt is
tudom, mit kezdhetek a katonasággal. Ha sík földön helyezkedik el az ellenséges
hadtest, s meg akarom verni, akkor két hadtestet kell ellene küldenem. Ha az
ellenség védett állásban van, három hadtest nélkül el sem indulok ellene. Ha az
ellenség gyakorlatlan és rendetlen tömegekben harcol, ezer katonája ellen csak
ötszáz emberünket küldöm ki, és mégis megverem. Ha az ellenséges csatasorban
ezer csatabárdos van, meg nekem is annyi, rájuk rontok, és le is győzöm őket, ha
száz parittyás van segítségemre. Katonai dolgokban, szentatyám, mindent olyan
világosan lát az ember, mint az ujjait a saját kezén -folytatta tovább
Ramszesz. -Minden kérdésre megvan a kész felelet, amelyet az eszem világosan
felfog. Ellenben a nomoszok kormányzásából nemcsak hogy egy betűt nem értek,
hanem akkora zűrzavar támad a fejemben, hogy nemegyszer elfelejtem, miért is
jöttem.
Pap és tiszt lévén mondd meg nekem őszintén: mit jelent ez? A nomarchoszok
becsapnak, vagy én vagyok élhetetlen?
A szent próféta gondolkodóba esett.
-Hogy be mernek-e csapni, jó hercegem -felelte végre -, azt nem tudom, mert
én nem tartom szemmel cselekedeteiket. De úgy hiszem, ők azért nem tudnak neked
semmit se megmagyarázni, mert jómaguk se értenek semmit. A nomarchoszok és
íródeákjaik -folytatta Mentuzufisz
-olyanok, mint a hadseregben a tizedesek: mindegyik ismeri a maga szakaszát,
és jelentést tesz róla elöljáró tisztjeinek. Mindegyik a maga kis csapatának
parancsol. De az egész haditervet, amit a vezérek készítenek, a tizedes nem
ismeri. A nomoszok kormányzói és az íródeákjai följegyeznek mindent, ami az ő
tartományukban történik, és jelentéseiket felküldik a trón zsámolya elé. De csak
a legfelső kormánytanács szedi ki belőlük a bölcsesség mézét.
-De én is épp ezt a mézet keresem! -kiáltotta a herceg.
-Miért nem adják ide? Mentuzufisz megrázta a fejét.
-Az állambölcsesség papi titok -mondta végre -, csak az az ember
részesülhet benne, aki az isteneknek szenteli magát. Te pedig, kegyes herceg,
bár papok neveltje vagy, mégis a leghatározottabban távol tartod magad a
templomtól...
-Hogyan? Ha nem állok be papnak, nem világosítotok fel?
-Vannak dolgok, amelyeket, erpatre lévén, most is megtudhatsz, vannak megint
mások, amelyeket csak mint fáraó ismersz meg. De olyanok is vannak, amelyekről
csak a főpap tudhat.
-Minden fáraó főpap is -szólt közbe a herceg.
-Nem mindegyik. De meg a főpapok között is vannak különbségek.
-Tehát ti énelőttem eltitkoljátok a kormányzás rendiét!
-kiáltotta a trónörökös haragra lobbanva. -így én nem teljesíthetem atyám
parancsát!
-Amire szükséged van, herceg -szólt nyugodtan Mentuzufisz -, azt meg is
tudhatod, hiszen a legalsó papi felszentelést te is megkaptad. Ezeket a dolgokat
azonban sűrű kárpit takarja a templomokban, és megfelelő előkészület nélkül
senki sem meri félrehúzni...
-Hát én félrehúzom!
-Az istenek mentsék meg Egyiptomot ilyen csapástól!
-felelte a pap, égre emelve a kezét. -Nem tudod te, kegyes uram, hogy a
villám mindenkit agyonsújt, aki a megszabott áhítatos szertartások nélkül csak
ujjal is mer nyúlni ahhoz a kárpithoz? Vitess a szentélybe egy elítéltet vagy
rabszolgát, és nyújtsa ki a kárpitra a kezét, azon nyomban szörnyethal.
-Mert ti megölitek.
-Ha akármelyikünk is szentségtörő módon közeledne az oltárhoz, éppúgy
szörnyethalna, mint a legutolsó gonosztevő. Az istenek előtt a fáraó és a főpap
se több, mint a rabszolga.
-De hát akkor mit tegyek? -kérdezte Ramszesz.
-Imádsággal, böjtöléssel megtisztulva a templomban keress feleletet gondjaidra
-felelte a főpap. -Mióta Egyiptom Egyiptom, még egy fáraó se szerezte meg
másképp a kormányzás bölcsességét.
-Majd gondolkozom róla -mondta a herceg. -Bár úgy látom, hogy a
tiszteletre méltó Mefresz és te, szent próféta, engem is be akartok vonni az
áhítatos életbe, mint az apámat.
-Egyáltalán nem! Ha te, hercegem, fáraó korodban megelégszel a hadsereg
vezényletével, évenként csak alig néhányszor kell részt venned az
istentiszteleteken, mert máskor mindig helyettesítenének a főpapok. De ha meg
akarod ismerni a szentélyek titkait, minden tiszteletet meg kell adnod az
isteneknek, mert ők minden bölcsesség forrásai.

Huszonnegyedik fejezet

Ramszesz most már látta, hogy vagy nem teljesíti a fáraó parancsát, vagy pedig
alá kell magát vetnie a papok akaratának, ami még jobban ellenük haragította,
keserítette.
Nem sietett hát a templomban takargatott titkok után. Böjtre, istenes
foglalatosságokra még ráért. Annál nagyobb hévvel vett részt a tiszteletére
rendezett lakomákon.
Éppen ekkorra érkezett vissza Tutmózisz is, a mulatságok nagymestere, aki jó
híreket hozott a hercegnek: Sára egészséges és nagyon szép -ez azonban most
már kevésbé érdekelte Ramszeszt. Hanem a papok olyan kedvező horoszkópot
állítottak fel a születendő gyermeknek, hogy a herceg el volt ragadtatva.
A legnagyobb bizonyossággal erősítgették, hogy a gyermek fiú lesz, akit az
istenek dúsan megáldanak, és ha az apja szeretni fogja, nagy megbecsülésben lesz
része az életben.
A herceg a jóslat második felén nevetett.
-Különös ezeknek a papoknak a bölcsessége! -mondta Tutmózisznak. -Tudják,
hogy fiú lesz, amit én nem tudok, bár én vagyok az apja; de abban kétségeik
vannak, szeretem-e majd, bár könnyű kitalálni, hogy akkor is szeretném, ha
kislány lenne. Arról meg nyugodtak lehetnek, nagyra viszi-e. Az már az én
gondom!
Pachom hónapban (január-február) a trónörökös Ka tartományba ment, ahol Szofra
nomarchosz fogadta. Anu városa gyalogúton hét óra járásra volt Athribisztől, de
a herceg három nap alatt tette meg ezt az utat. Ha eszébe jutott a sok imádság
és böjt, ami a templomi titkokba való beavatása idején vár rá, még nagyobb kedve
támadt a mulatozásra; kísérete hamarosan megérezte a herceg hanguktát, így aztán
egyik lakoma a másikat érte.
Az országúton, amerre Athribiszbe utazott, újra özön nép jelent meg ujjongva,
virágokkal, zeneszóval. A lelkese dés a város falai alatt érte el tetőpontját.
Még az is megesett, hogy egy óriás termetű munkás a fáraó kocsija elé vetette
magát. Amikor pedig Ramszesz megállította a lovait, a tömegből egy sereg fiatal
lány pattant elő, és elárasztották az egész kocsit virágokkal.
„Mégiscsak szeretnek engem!" -gondolta a herceg.
Ka tartományban már meg se kérdezte a nomarchoszt a fáraó bevételeiről, nem
nézte meg a műhelyeket, nem olvastatott fel jelentéseket. Tudta, hogy úgyse ért
meg semmit, elhalasztotta hát ezt a munkát arra az időre, amikor majd beavatják
a titkokba. Csak egyszer fejezte ki azt a kívánságát, hogy fölmenne Szebek isten
templomának pilonjára, látta ugyanis, hogy a templom egy magas dombon emelkedik.
Gondolta, onnan egy kicsit mégis szétnéz a vidéken.
Szofra nomarchosz őkegyessége nyomban teljesítette a trónörökös akaratát, aki a
legnagyobb gyönyörűségek közt pár órát töltött a magas tornyon.
Ka nomosz termékeny síkság volt. Tíz-egynéhány csatorna és több nílusi oldalág
minden irányban úgy elborította, mint valami ezüst és azúrkék fonalakból kötött
háló. A dinnye, a novemberi búza már megérett. A földeken csak úgy nyüzsgött a
sok csupasz testű ember, amint az uborkát szedték, vagy gyapotot vetettek.
Mindenfelé házak, amelyek itt is, ott is, sűrűbben épülve, városkákat alkottak.
A házak, különösen a szántóföldeken épültek, szalmával, pálmalevelekkel födött
agyagviskók voltak. A városbeli házak ellenben lapos tetejű téglaépületek, s
valóságos fehér kockákként sorakoztak egymás után, oldalukon az ablakok és ajtók
helyén rések. Nagyon gyakran egy-egy ilyen fehér kockán másik, valamivel kisebb
kocka állt, azon egy még kisebb harmadik, és minden emelet más-más színre volt
festve. Egyiptom izzó napja alatt olyanok voltak ezek a pálmák, akácok közt
rejtőző házak, mint óriási gyöngyök, rubinok, zafírok, amelyeket széjjelszórtak
a zöld mezőn.
Erről a helyről látott meg Ramszesz valamit, ami gondolkodóba ejtette. A házak a
templom körül voltak a legszebbek, és ott nyüzsgött a földeken is a legtöbb nép.
„A papi birtokok a legszebbek!" -gondolta magában, és még egyszer
végigjártatta szemét a templomokon és kápolnákon; a pilon tetejéről
tíz-egynéhányat láthatott.
De minthogy megbékült Herihorral, és szüksége volt a papok szolgálatára, nem
akart tovább foglalkozni ezzel a gondolattal.
A következő napokon Szofra nomarchosz a herceg tiszteletére vadászatokat
rendezett, melyek során Athribisz városától kelet felé távolodtak el. A
csatornák mentén nyíllal lődözték a madarakat, vagy óriási hálós csapdákkal
fogdosták össze, melyek egyszerre több tucat madarat is bekerítettek, vagy
sólymot bocsátottak az egyenként repkedő madarak után. Amikor pedig a herceg
vadásztársasága a keleti sivatagra lépett, megkezdődött a nagy vadászat
kutyákkal, párducokkal a nagyvadra, és néhány nap alatt el is ejtettek és
elfogtak pár százat.
Amikor a tiszteletre méltó Szofra látta, hogy a herceg már megelégelte a szabad
ég alatt folyó mulatságot, az éjszakai sátorozást, végét vetette a vadászatnak,
és a legrövidebb úton hazavitte vendégeit Athribiszbe.
Délután négy órára megérkeztek, a nomarchosz pedig mindnyájukat meghívta
vendégségbe a palotájába.
A herceget maga kísérte a furdőházba, segített neki a fürdésben, és tulajdon
szekrényéből szedett elő illatos keneteket a hercegnek. Aztán felügyelt a
fodrász munkájára, aki elrendezte a helytartó haját, végül letérdelt a földre,
és térden állva kérte a herceget, fogadjon el tőle kegyesen néhány új ruhát.
Volt ott egy azon frissen szőtt ing, amelyet szinte elborított a sok hímzés,
gyöngyökkel kivarrt kötény, arannyal átszőtt palást, amely minden erőssége
mellett is olyan finom volt, hogy két marokra össze lehetett szorítani.
A trónörökös kegyesen fogadta az adományt, és kijelentette, hogy ehhez fogható
szép ajándékot még sohase kapott.
A nap már lenyugodott, és a nomarchosz átvezette a herceget a bálterembe.
Hatalmas udvar volt ez, körös-körül oszlopsor, padlója mozaikkal volt kirakva.
Minden falát elborították a festmények; Szofra őseinek életéből merítették
témájukat, háborút, tengeri utazást, vadászjeleneteket ábrázoltak. Az épület
fölött pedig tető gyanánt egy óriási méretű pillangó lebegett, amelynek
tarkabarka szárnyait elrejtett rabszolgák mozgatták, hogy lehűtsék a levegőt.
Az oszlopokra erősített bronzlámpákban lángoló fáklyák ontották az illatos
füstöt.
A terem két részre oszlott: az egyik üres volt, a másik teli kis asztalkákkal,
székekkel a vendégeknek. Hátul dobogó emelkedett, rajta drága sátor, amelynek
oldallapja szét volt vetve, alatta Ramszesz asztala és heverője.
Minden asztal mellett hatalmas vázákban pálmák, akácok, fügefák. A trónörökös
asztalkája körül tűlevelűek árasztottak balzsamos illatot, amely betöltötte az
egész termet.
Az összegyűlt vendég urak lelkes rivalgással fogadták a herceget, s amikor
Ramszesz a baldachin alatt -honnan beláthatta az egész termet -elfoglalta
helyét, a kíséret is asztalhoz ült.
Most megszólaltak a hárfák, és bevonultak a nők; gazdag muszlinruhájuk fölött
keblük szabadon maradt, csak úgy ragyogott rajtuk a sok drága ékszer. A négy
legszebb Ramszesz herceget vette körül, a többiek pedig a kíséret előkelő
méltóságai mellé ültek.
A levegőben rózsák, gyöngyvirágok, ibolyák illata úszott, és a herceg érezte,
hogy halántékán lüktet a vér.
Fehér, rózsaszínű és kék inges rabszolgák és rabszolganők süteményt, szárnyast
és vadpecsenyét, halat, bort, gyümölcsféléket hordtak körül, meg
virágkoszorúkat, amelyeket a vendégek fejükre tettek. Az óriási, pillangó egyre
gyorsabban libegtette szárnyait, és a terem üres felében megkezdődött az
előadás. Egymás után léptek elő táncosnők, akrobaták, pojácák, szemfényvesztők
és vívómesterek. Amikor egyikük-másikuk ritka ügyességének adta jelét, a nézők
aranygyűrűket vagy koszorúikból tépett virágokat dobáltak nekik.
A lakoma órákig eltartott, és lépten-nyomon harsányan éljenezték hol a herceget,
hol a nomarchoszt és családját.
Ramszesz félig fekvő helyzetben ült a heverőn, amelyre aranykarmos oroszlánbőr
volt terítve. A herceget négy nő szolgálta ki. Az egyik legyezte, a másik a
koszorút cserélgette a homlokán, a másik kettő pedig ennivalókkal kínálta. A
lakoma végén az, amelyikkel a herceg legszívesebben beszélgetett, egy pohár bort
vitt neki. Ramszesz a felét megitta, a másik felét visszaadta neki, és mikor ő
is kiitta, szájon csókolta.
A rabszolgák ekkor gyorsan kioltogatták a fáklyákat, a lepke nem libegtette
tovább szárnyait, a teremben sötét lett, csend ereszkedett rá, amelyet csak a
nők ideges nevetése szakított meg.
Egyszerre csak néhány ember gyors lépteinek dobogása és rettenetes kiabálás
hangzott be a terembe:
-Eresszetek! -ordította egy rekedt férfihang. -Hol a trónörökös? Hol a
helytartó?
A teremben zajgás támadt. A nők ijedtükben sírva fakadtak, a férfiak összevissza
lármáztak:
-Mi az?.. . Merénylet a trónörökös ellen?... Hej, őrség! -Összetört edények
csörömpöltek, fellökött székek nagyokat zörrentek.
-Hol a trónörökös? -sivított egy idegen hang.
-Őrség! Védjetek meg a trónörököst! -hangzott mindenfelől a teremben.
-Gyújtsatok világot! -hallatszott a trónörökös fiatalos hangja. - Ki keres?.
. . Itt vagyok!
Fáklyákat hoztak be. A teremben halomban tornyosult a feldöntögetett és
összetört bútor, s ezekben bújtak meg a vendégek. Az emelvényen a herceg
igyekezett megszabadulni a nőktől, akik sikoltozva kapaszkodtak kezébe, lábába.
A herceg mellett Tutmózisz, akinek fejéről levált a paróka, egy bronzkorsót
forgatott a kezében, és ha valaki a közelükbe merészkedett volna, ha törik, ha
szakad, fejbe vágja. A terem ajtajában már megjelent néhány katona, kivont
karddal.
-Mi az?. . . Ki az? -kiáltotta rémülten a nomarchosz.
Végre meglátták, ki okozott ekkora felfordulást. A dobogó lépcsőjén egy sáros,
meztelen óriás térdelt, hátán csupa véraláfutásos csík, és a trónörökös felé
nyújtogatta karját.
-íme, a gyilkos! -kiáltotta a nomarchosz. -Vigyétek!
Tutmózisz magasra emelte korsóját, az ajtó felől odarohantak a katonák. A
megsebesült ember arccal a lépcsőre borulva kiáltozta:
-Irgalom, Egyiptom napja!
A katonák már majdnem megragadták, amikor Ramszesz végre kiszabadult a nők kezei
közül, és a boldogtalanhoz lépett:
-Ne nyúljatok hozzá! -parancsolta a katonáknak. -Mit akarsz, ember?
-Sérelmeinket akarom elpanaszolni, uram!
Szofra nomarchosz ekkor a herceghez lépett, és halkan suttogta:
-Ez hikszosz. .. nézd csak, kegyes herceg, göndör haját és szakáilát.. . És
ahogy ide berontott, ez a szörnyű vakmerőség is azt bizonyítja, hogy ez a
gonosztevő nem lehet született egyiptomi.
-Ki vagy? -kérdezte a herceg.
-Bakusza vagyok, a szochemi kubikos munkásezredből. Most nincs munkánk, hát
Otoesz nomarchosz azt parancsolta ...
-Részeg, őrült... -suttogta felháborodva a nomarchosz. -Hogy beszél veled,
jó uram!
A herceg olyan pillantást vetett a nomarchoszra, hogy őkegyessége földig hajolva
visszahúzódott.
-Mit parancsolt nektek Otoesz őkegyessége? -kérdezte a helytartó Bakuszát.
-Azt parancsolta, uram, hogy menjünk a Nílus partjára, ússzunk a vízbe,
álljunk ki az országutakra, és a te üdvözlésedre csapjunk nagy lármát. És
megígérte, hogy megadja, ami jár érte. .. Mert, jó uram, már két hónapja semmit
sem kaptunk... Se árpakenyeret, se halat, se olajat, hogy testünk bekenjük.
-Mit szól ehhez kegyességed? -kérdezte a herceg a nomarchoszt.
-Veszedelmes korhely.. . arcátlan hazug! -felelte Szofra.
-Miféle lármát csaptatok az én üdvözlésemre?
-Hát ahogy parancsolták -felelte az óriás. -Az én feleségem meg a lányom a
többiekkel együtt kiabálták: „Örökkön éljen!" Én meg a vízbe ugráltam, és
koszorúkat dobáltam a hajódra. Minden koszorúért egy utent ígértek. Amikor pedig
kegyes voltál, uram, bevonulni Athribisz városába, engem jelöltek ki, hogy
vessem magam a lovak elé, és állítsam meg a szekered.. .
A herceg elmosolyodott.
-Sose hittem volna -mondta -, hogy ezt a lakomát ilyen vígan fejezzük be!.
. . És mit fizettek neked azért, hogy a lovak elé vetetted magad?
-Három utent ígértek, de nem fizettek semmit se nekem, se a feleségemnek, se a
lányomnak. Aminthogy két hónap óta az egész munkásezrednek se adtak semmi
ennivalót.
-Hát miből éltek?
-Amit összekoldulunk, vagy ami keveset a parasztnál keresünk. Ebben a keserves
nyomorúságunkban már háromszor fellázadtunk, a tisztek meg az íródeákok pedig
mindig vagy megígérték, hogy megadják a járandóságunkat, vagy végigverettek
bennünket. . .
-Azért, hogy az én tiszteletemre lármát csaptatok?
-kérdezte mosolyogva a herceg.
-Te mondád, kegyes herceg. . . Éppen tegnap volt a legnagyobb zavargás, mire
Szofra őkegyessége megtizedeltetett bennünket. .. Minden tizediket megbotozták,
és én kaptam a legtöbbet, mert nagy is vagyok, és három szájat kell etetnem: a
magamét, feleségemét, lányomét. . . Verés után kitéptem magam a kezükből, hogy
leboruljak előtted, kegyes jó uram, és elpanaszoljam a sérelmünket. Veress meg
bennünket, ha bűnösök vagyunk, de az íródeákok adják ki nekünk, ami jár, mert
éhen veszünk. .. mi, a feleségeink, gyerekeink. ..
-Gonosz lélek szállta meg ezt az embert! -kiáltott közbe Szofra. -Nézd,
kegyes uram, mennyi kárt okozott nekem !. . . Tíz talentumért oda nem adtam
volna ezeket az asztalokat, tálakat és korsókat. . .
A mulatozók, akik lassanként magukhoz tértek ijedtükből, zajongani kezdtek.
-Űtonálló! -mondogatták. -Nézd, csakugyan hikszosz. .. Még most is forr
benne őseinek átkozott vére, akik betörtek Egyiptomba és végigdúlták... Ilyen
drága holmik... Ilyen gyönyörű edények... ízzé-porrá törte!
-Ki nem fizetett munkások egyetlen zavargása több kárt okoz az országnak, mint
amennyit ez a sok drágaság megér -felelte sötéten Ramszesz.
-Szent szavak! Érdemes, hogy emlékoszlopokra véssék
-hangzott itt is, ott is a vendégek között. -A zavargás elvonja a népet a munkától,
és megszomorítja ő szent felsége szívét.. . Nem való, hogy a munkások két hónapig
nem kapják meg a zsoldjukat. ..
A herceg palástolatlan megvetéssel nézett a szélkakas módjára forgó
udvaroncokra, és a nomarchoszhoz fordult:
-Átadom neked ezt a megkínzott embert. Bizonyos vagyok benne, hogy egy haja
szála se görbül meg. Holnap reggel pedig megnézem az ezredét, amelyikben
dolgozik: meggyőződést akarok szerezni, igazat mondott-e.
E szavakkal a helytartó távozott, és faképnél hagyta a megrökönyödött
nomarchoszt és a vendégeket.
Másnap reggel a herceg Tutmózisz segítségével felöltözött.
-Megérkeztek a munkások? -kérdezte öltözködés közben.
-Meg, uram. Hajnal óta várják a parancsodat.
-Hát az a... Bakusza köztük van-e? Tutmózisz arcát fintorítva felelte:
-Különös dolog történt. Szofra őkegyessége a palota egy üres pincéjébe
záratta. Bakuszát. Nos, az a gézengúz, amilyen rettentő erős ember, föltépte a
szomszéd pincébe vezető ajtót, ahol bort tartanak, feldöntött néhány drága
korsót, és úgy teleitta magát, hogy...
-Hogy? -kérdezte a herceg.
-Hogy belehalt.
A herceg felugrott a székéről.
-És te elhiszed, hogy az az ember, se szó, se beszéd, holtra itta magát ? -
kiáltotta hevesen.
-El kell hinnem, mert nincs rá bizonyítékom, hogy megölték -felelte
Tutmózisz.
-Hát én majd megkeresem a bizonyítékokat! -fakadt ki Ramszesz.
Föl-alá járt a szobában, és úgy fútt dühében, mint egy dühös oroszlán. Amikor
egy kissé lecsillapodott, Tutmózisz megszólalt:
-Ne keress ott bűnt, uram, ahol úgyse lehet meglátni, mert még tanút se
találsz. Mert ha valaki a nomarchosz parancsára megölte azt a munkást,
bizonyosan nem vallja be, a halott pedig semmit se mondhat; különben is, mit
érne a vádja a nomarchosz ellen?!... Ilyen körülmények közt nincs bíró, akinek
kedve volna vizsgálatot indítani.. .
-De ha én megparancsolom? -kérdezte a helytartó.
-Akkor megejtik a vizsgálatot, és bebizonyítják Szofra ártatlanságát. Te
pedig, uram, szégyent vallasz, az összes nomarchoszok meg minden pereputtyukkal,
udvarukkal, ellenségeid lesznek.
A herceg megállt a szoba közepén, és elgondolkozott.
-Végül is -folytatta Tutmózisz -minden arra vall, hogy az a boldogtalan
Bakusza korhely volt vagy őrült, főképpen pedig idegen származású ember. Mert
van-e épeszű született egyiptomi, aki be merne rontani a nomarchosz palotájába,
és akkora lármát csapna, még ha akár egész éven át se kapja meg a bérét, botot
meg kétszer annyit, mint Bakusza?
Ramszesz lehorgasztotta a fejét. Amikor meglátta, hogy a másik szobában az
udvari népség sürög-forog, fojtott hangon mondta:
-Tudod, Tutmózisz, amióta erre az útra indultam, mintha lassanként más képe
lenne Egyiptomnak, mint amilyennek valaha hittem. Néha szinte azt kérdem
magamban: nem idegen országban vagyok-e? Majd meg a szívem nyugtalankodik,
mintha sűrű kárpit volna a szemem előtt, és csúf turpisságokat takarna,
amelyeknek azonban nem tudok a mélyükre nézni. ..
-Ne is nézegess nagyon, mert a végén kisül, hogy mindnyájunknak kőfejtőben
volna a helyünk -mondta Tutmózisz nevetve. -Ne felejtsd el, hogy a
nomarchoszok és a tisztviselők is a te nyájad pásztorai. Ha valamelyik magának
is fej egy mérőre való tejet, vagy le is vág egy juhot, azért még nem ölöd meg,
se világgá nem kergeted. Mert juhod nagyon is sok van, de pásztor kevés.
Közben Ramszesz felöltözött, és átment a várószobába, ahol kísérete már
összegyűlt: papok, tisztek és tisztviselők. Aztán velük együtt kilépett a
palotából, és kiment a külső udvarra.
A tágas udvaron az akácok árnyékában várták a munkások a herceget. A
trombitaszóra az egész tömeg felpattant a földről, és öt vonalba sorakozott.
Ramszesz a főméltóságok fényes csoportja kíséretében egyszerre csak megállt:
előbb távolról akart pillantást vetni a kubikos ezredre. Csupa pőre ember,
fejükön fehér sapkaféle, derekukon ugyanilyen ágyékkötő. A sorokban tisztán meg
lehetett különböztetni a barna bőrű egyiptomiakat, a fekete szerecseneket, a
sárga ázsiaiakat és Líbia meg a Földközi-tenger szigeteinek fehér bőrű lakóit.
Az első sorbeliek csákányt tartottak a kezükben, a második sorban állók kapát, a
harmadikban sorakozók lapátot. A negyedik sorban álltak a teherhordók,
mindegyikük kezében dorong és két vödör. Az ötödik sorban is teherhordók voltak,
de nagy ládákkal, egy-egy mellett két ember. Ők a kiásott földet hordták el.
A sorok előtt minden tíz-egynéhány lépésnyire álltak a felügyelők: mindegyiknek
a kezében hatalmas bot, egy jókora fakörző vagy könyökfa.
Amikor a herceg feléjük lépett, szinte egy torokból kiáltották: „Örökkön élj!"
Aztán letérdelve, homlokukkal megérintették a földet. A trónörökös intett nekik,
hogy álljanak fel, aztán figyelmesen szemügyre vette őket.
Egészséges, izmos emberek voltak, egy cseppet se látszott rajtuk, mintha két
hónap óta koldulásból éltek volna.
Szofra nomarchosz kíséretével a herceg felé közeledett. De Ramszesz úgy tett,
mintha nem vette volna észre, és az egyik felügyelőhöz fordult:
-Szochemi kubikosok vagytok? -kérdezte.
A felügyelő egész hosszában végigvágta magát a földön, és hallgatott.
A herceg vállat vont, és a munkásokra kiáltott:
-Szochemiek vagytok?
-Szochemi kubikosok vagyunk! -felelték karban.
-Megkapjátok a zsoldotokat?
-Megkapjuk a zsoldunkat, elégedettek, boldogok vagyunk, ő szent felsége
szolgái -felelte a kórus, tagolva minden szót.
-Hátra arc! -vezényelte a herceg. Megfordultak: a botütésektől szinte
valamennyinek a
háta csupa sűrű, mély sebhely; de friss verésnek nem volt nyoma rajtuk.
„Becsapnak!" -gondolta a herceg. A munkásokat hazaparancsolta laktanyáikba, és
anélkül, hogy a nomarchoszt üdvözölte vagy elbúcsúzott volna tőle, visszatért a
palotába.
-Te is azt mondod -szólt az úton Tutmózisznak -, hogy ezek az emberek
szochemi munkások?
-Ők maguk is azt mondják -felelte az udvaronc.
A herceg lovat kért, és kiment a város alatt táborozó katonasághoz.
Egész álló nap gyakorlatozott az ezredekkel. Délfelé a nomarchosz vezetésével
egy csapat teherhordó munkás jelent meg a gyakorlótéren sátrakkal, asztalokkal,
székekkel, enni-innivalóval, borokkal. De a herceg visszaparancsolta őket
Athribiszbe, amikor pedig itt volt a katonaság étkezésének az ideje, maga is
zabkenyeret, szárított húst kért, és azt evett ő is.
Csupa zsoldos, líbiai ezred volt. Amikor a herceg estefelé kiadta a parancsot a
gyakorlatok befejezésére, és elbúcsúzott tőlük, a katonák és tisztek valósággal
tomboltak lelkesedésükben. „Örökkön élj!" -kiáltozták, kezét, lábát
csókolgatták, dárdákból és köpönyegekből hevenyésztek gyaloghintót, és hangos
énekszóval vitték be a herceget a városba, útközben pedig szinte összeverekedtek,
kié legyen a dicsőség, hogy a vállán viheti a herceget.
A nomarchosz és a kerület tisztviselői, látva a barbár líbiai katonák
lelkesedését és a herceg irántuk való kegyességét, nyugtalankodni kezdtek.
-Ez aztán uralkodó! -suttogta a főíródeák Szofra fülébe. -Ha akarná, ezek
az emberek az első szóra lekaszabolnának bennünket és gyermekeinket...
A megrémült nomarchosz az istenekhez sóhajtozott, és kegyes oltalmukba ajánlotta
magát.
Késő éjjel, amikor Ramszesz már a palotájában volt, az egyik szolga jelentette,
hogy a hálószobáját megcserélték.
-Miért?
-Mert abban a szobában mérges kígyót találtak, de úgy elbújt, hogy nem lehet
ráakadni.
Az új hálószoba -a nomarchosz házával szomszédos szárnyon -oszlopokkal
övezett, négyszögletes szoba volt. Alabástrom falait festett domborművek
díszítették, alul cserepes virágok, fenn olaj- és borostyánlevelekből font
füzérek.
A szobának majdnem a közepén hatalmas ágy, ébenfa-, elefántcsont- és
aranyberakásokkal. A szobát két jó illatú fáklya világította meg, az oszlopok
alatt asztalkákon bor, ételek, rózsakoszorúk.
A mennyezeten nagy, négyszögletes nyílás, amelyet vászonfüggöny takart.
A herceg megfürdött, és lefeküdt a jó, puha ágyra, a szolgák pedig távolabbi
szobáikba mentek. A fáklyák kialvóban voltak, a hálóba befújt a virágillattal
terhes, hűvös szellő. Ugyanekkor felülről halk hárfapengés hallatszott.
Ramszesz fölemelte fejét. A vászonfüggöny széthúzódott, és a mennyezet nyílásán
keresztül épp az Oroszlán csillagképére esett a tekintete, abban is a fényes
Regulusra. A hárfapengés erősödött. „Talán az istenek jönnek hozzám látogatóba?"
-gondolta mosolyogva.
A nyíláson széles fénysáv ragyogott le: erős, de azért kellemes fény volt. Kis
idő múlva aranyos, csónak formájú gyaloghintó jelent meg a nyílásban, rajta
virágokkal ékes lugas, oszlopaira rózsafüzérek fonódtak, teteje csupa ibolya és
lótusz.
Az aranyladik zöld levelekkel befont köteleken nesztelenül leereszkedett a
hálószobába. A padlón megállt, a virágok alól pedig egy ritka szépségű meztelen
lány lépett ki. Olyan volt a teste, mint a fehér márvány; borostyánszínű,
hullámos hajából bódító illat áradt.
A leány kilépve légi gyaloghintójából, letérdelt a herceg előtt.
-Szofra lánya vagy ? -kérdezte a herceg.
-Az vagyok, uram...
-És mégis eljöttél hozzám!
-Hogy az apámért könyörögjek. Bocsáss meg neki... Olyan boldogtalan!. . . Dél
óta a könnyeit ontja, és hamuban ül.
-És ha nem bocsátók meg neki, itthagysz?
-Nem. .. -suttogta halkan.
Ramszesz magához vonta, és szenvedélyesen megcsókolta. A szeme lángolt.
-Hát akkor megbocsátok neki -mondta.
-Ó, milyen jó vagy! -kiáltotta a leány a herceghez simulva, aztán hízelegve
hozzátette: -Megfizetteted a kárt, amit az az eszeveszett munkás okozott?
-Meg...
-Engem meg a palotádba viszel? Ramszesz ránézett.
-Elviszlek, mert szép vagy.
-Igazán? -kérdezte a herceg nyaka köré fonva a karját. -Nézz meg jobban...
A legszebb egyiptomi lányok között én csak a negyedik vagyok.
-Mit jelent ez?
-Memfiszben vagy Memfisz környékén lakik a legelső... Szerencsére az csak
zsidó!... Szochemben van a második...
-Nem is tudtam -szólt közbe a herceg.
-Ó, te kis galambom... Biztosan a harmadikról se tudsz, aki Anuban lakik.
-Talán az is az én házamhoz tartozik?
-Ó, te hálátlan! -durcáskodott a leány, és egy lótuszvirággal ráütögetett a
hercegre. -Kitelik tőled, hogy egy hónap múlva énrólam is már csak így
beszélsz... De én nem hagyom ám magam...
-Mint az apád se...
-Még nem felejtetted el?... Vigyázz, mert elmegyek...
-Maradj... maradj!...
Másnap a helytartó kegyesen elfogadta Szofra nomarchosz hódolatát és lakomáját.
Nyilvánosan megdicsérte a tartomány példás kormányzását, és hogy megtérítse a
kárt, amit az a részeg munkás okozott, neki ajándékozta az edényeknek, házi
eszközöknek a felét, amelyeket Anuban kapott.
Az anui ajándékok másik felét pedig a herceg udvarhölgyeként a nomarchosz lánya
kapta, a szépséges Ábel. Azonfelül ruhákra, lovakra és rabszolganőkre
kifizettetett magának Ramszesz pénztárából öt talentumot.
Estefelé aztán a herceg ásítozva mondta Tutmózisznak:
-Ő szent felsége, az én atyám, nagy igazságra tanított, amikor azt mondta,
hogy a nők nagyon sokba kerülnek.
-De ha nincs asszonyunk, még rosszabb.
-De nekem négy is van, pedig valójában magam se tudom, hogy jutottam hozzájuk.
Kettőt szívesen átengednék neked.
-Sárát is?
-Azt nem, főképpen ha fia lesz.
-Ha ezeknek a gerlicéknek takaros kis hozományt adsz, akad majd, aki elveszi
őket.
A herceg újra ásított egyet.
-Nem szeretem, ha hozományt emlegetnek -jegyezte meg. -Aááá!... Milyen
szerencse, hogy maholnap megszabadulok tőletek, és papok közé kerülök. . .
-Hát csakugyan megteszed?
-Meg kell tennem. Végre talán megtudom tőlük, miért szegényedik el a fáraó!...
Aááá! No, én kipihenem magam.

Huszonötödik fejezet

Ugyanaznap Memfiszben a föníciai Dagon, a trónörökös tiszteletre méltó sáfárja,
kényelmesen heverészett palotája verandáján. Körülötte nagy vázákban ápolt,
tűlevelű bokrok illatoztak. Két szerecsen rabszolga hűsítette a gazdag urat
legyezőkkel, jómaga pedig egy kis majommal játszadozva hallgatta az
elszámolásokat, amelyeket íródeákja olvasott fel neki.
E pillanatban egy kardos, sisakos, pajzsos, dárdát viselő rabszolga bejelentette
(Dagon szerette a katonai parádét) a derék Rabszunt, aki szintén Memfiszben
lakott, és föníciai kereskedő volt.
A belépő vendég mélyen meghajolt, és olyképpen eresztette le szemhéjait, hogy a
derék Dagon nyomban elbocsátotta íródeákját és a két szerecsent is. Aztán nagy
óvatosan végignézte a veranda mind a négy sarkát.
-Most már beszélhetünk -mondta vendégének. Rabszun rögtön a tárgyra tért.
-Tudja-e, uram, hogy Türoszból itt van Hiram herceg? Dagon felugrott a
heverőről.
-Essen belé is, hercegségébe is a lepra! -horkant fel.
-Ő maga említette -folytatta nagy nyugalommal a vendég -, hogy köztetek
most némi nézeteltérések vannak...
-Nézeteltérések? -rikoltott Dagon. -Az a haramia meglopott, semmivé tett,
a tönk szélére juttatott. .. Amikor egyéb türoszi hajókkal én is elküldtem a
magam hajóit nyugatra ezüstért, annak a lator Hiramnak a kormányosai tüzet
vetettek rájuk, felgyújtották meg zátonyra akarták kergetni... Az én hajóim
üresen, égetten és megrongálódva tértek haza... Az égi tüzek égessék meg azt
a gaz népet ! -fejezte be a nekidühödött pénzváltó.
-De hátha Hiram jó üzlettel jön most kegyességedhez ?
-kérdezte a vendég egykedvűen.
A Dagon lelkében felkavart vihar egyszerre elült.
-Hogy jöhetne ő hozzám jó üzlettel? -kérdezte a leghiggadtabb hangon.
-Azt majd megmondja ő maga, de előbb találkozni akar veled.
-Hát... akkor jöjjön ide.
-De ő úgy tartja, hogy kegyességednek illik hozzá menni. Utóvégre ő a türoszi
legfőbb tanács tagja.
-Hát addig megdögölhet, míg én hozzá megyek! -pattogott újra dühösen Dagon.
A vendég a heverőhöz tolta karosszékét, és Dagon combját veregette.
-Dagon -mondta neki -, legyen eszed.
-Miért ne volna nekem eszem, és miért nem szólítasz te engem, Rabszun,
kegyességednek?
-Ej, Dagon, ne légy ostoba! -torkolta le a vendég.
-Ha ő nem jön hozzád, meg te se mégy hozzá, hogy csináltok akkor üzletet?
-Te vagy az ostoba, Rabszun! -tört ki újra Dagon.
-Mert ha én megyek Hiramhoz, száradjon el a karom, ha ezen az udvariasságon el
nem vesztem a haszon felét.
Erre a vendég is gondolkodóba esett.
-Ebben már igazad lehet -szólalt végre. -Ez okos beszéd. Hanem mondok én
neked valamit. Gyere el énhozzám, Hiram is hozzám jön, nálam szépen
megbeszélitek a dolgot.
Dagon lehajtotta a fejét, és ravaszul hunyorogva megkérdezte:
-Ej, Rabszun!... Valid be őszintén: mennyit adott neked ezért Hiram?
-Miért?
-Hogy elmegyek hozzád, és azzal a koszossal üzletet kötök?
-Ez egész Föníciának is ügye, tehát nem is kívánok utána hasznot -felelte
méltatlankodva Rabszun.
-Úgy fizessenek meg neked az adósaid, amilyen igazat mondasz!
-Hát úgy ne fizessenek, amilyen igaz, hogy egy utent se keresek rajta! Csak
Fönícia ne veszítsen! -háborgott bőszükén Rabszun.
Azzal elváltak.
Estefelé a derék Dagon gyaloghintójába ült, amelyet hat rabszolga vitt. Előtte
botokkal két kengyelfutó szaladt, más kettő meg fáklyákat vitt. A gyaloghintó
mögött meg négy más szolga haladt állig felfegyverkezve. Nem mintha veszedelem
fenyegetné, hanem egy idő óta Dagon szeretett fegyveres kísérettel járni,
akárcsak a lovagok.
Nagy méltósággal kiszállt a gyaloghintóból, és két embere karjára támaszkodva (a
harmadik az ernyőt tartotta a feje fölé), belépett Rabszun házába.
-Hol van az a... Hiram? -kérdezte gőgösen a házigazdát.
- Nincs itt.
-Micsoda?... Hát én várjak rá?
-Nincs itt, mármint ebben a szobában, hanem a harmadikban, a feleségemmel -
felelte a házigazda. -Most a feleségemnél tesz látogatást.
-Hát én oda nem megyek! -jelentette ki Dagon, és leült a heverőre.
-Gyere a másik szobába, és abban a percben ő is ott lesz. Rövid húzódozás után
Dagon engedett, és egy perc múlva a házigazda intésére belépett a másik szobába.
Ugyanakkor a harmadik szobából egy szürke szakállú, nem éppen magas férfi is
belépett, aranyos tógát viselt, fején aranypántot.
-Hiram herceg őnagysága, a türoszi legfőbb tanács tagja -kezdte a házigazda
a szoba közepén a vendégek bemutatását. -Dagon őkegyessége, a trónörökös
herceg és Alsó-Egyiptom helytartójának sáfárja.
A két méltóság, mellén összetéve karját, meghajolt egymással szemben, aztán a
szoba közepén külön asztalkák mellett leültek. Hiram kissé széttárta tógáját,
hogy megmutassa a nyakán lógó nagy aranyérmet; feleletül Dagon a vastag
aranylánccal kezdett játszani, amelyet Ramszesz hercegtől kapott.
-Én, Hiram -szólalt meg az öreg -, üdvözlöm Dagon urat, kívánok neki nagy
vagyont, vállalkozásaiban sok szerencsét.
-Én is, Dagon, üdvözlöm Hiram urat, és viszontkívánom neki mindazt, amit ő
nekem...
-Máris veszekedni akarsz? -vágott a szavába Hiram ingerülten.
-Már miért veszekednék én?... Rabszun, te mondd meg, hát veszekedek én?
-Beszéljenek, kegyes uraim, inkább az üzletről. Pillanatnyi gondolkozás után
Hiram elkezdte:
-Türoszi barátaid tőlem meleg üdvözletüket küldik neked, uram.
-Csak azt küldték? -kérdezte Dagon gúnyos hangon.
-Hát mit akarsz, uram, mit küldtek volna ? -kérdezte Hiram emelt hangon.
-Csendesen!. .. Csak békesség! -szólt közbe a házigazda.
Hiram jó néhányat sóhajtott.
-Az igaz, most nagy szükségünk van egymás közt a békésségre... -szólalt
meg aztán újra. -Föníciára nehéz idők közelednek...
- Tán a tenger elöntötte Türoszt vagy Szidónt? -kérdezte Dagon nevetve.
Hiram köpött egyet.
-Miért vagy olyan harapós ma, jó uram?
-Én mindig harapós vagyok, ha nem kegyesnek szólítanak.
-Hát engem miért nem címzesz fenségnek?.. . Hisz én herceg vagyok!
-Az ám, Föníciában -felelte Dagon. -De már Asszíriában is akármelyik
szatrapa előszobájában három napig is várakozol, míg fogad, aztán éppúgy hasra
esel előtte, mint akármelyik föníciai kalmár.
-Hát te mit tennél egyebet olyan vad, kegyetlen ember előtt, aki egykettőre
karóba is húzathat? -pattogott Hiram.
-Hogy én mit tennék, azt nem tudom -felelte Dagon. -De én Egyiptomban
egyugyanazon heverőre telepszem a trónörökössel, aki ma a fáraó ő szent felsége
helytartója!
-Békesség, kegyes uram!... Egyetértés, fenséges herceg ! -csillapította őket
a házigazda.
-Egyetértés!. .. Abban egyetértek én is, hogy ez az úr éppen olyan közönséges
föníciai kalmár, mint akárki más, és nekem nem akarja megadni a tiszteletet...
-hangoskodott Dagon.
-Nekem száz hajóm van! -lármázott Hiram.
-A fáraó ő szent felségének meg van húszezer városa, nagyközsége meg faluja. .
-Kegyes uraim, eltemetitek azt az egész ügyet és vele Föníciát! -vágott a
kettő versengésébe Rabszun, most már emeltebb hangon.
Hiram összeszorította az öklét, hanem azért elhallgatott és lehiggadt.
-De azt elismeri kegyességed is -szólalt meg kis idő
múlva -, hogy abból a húszezer városból valójában nem sok ő szent felségéé.
-Azt akarja ezzel fenséges uram mondani -vágta rá Dagon -, hogy hétezer
város a templomoké, hétezer meg a nagyuraké?... De még akkor is hatezer tisztán
megmarad ő szent felségének...
-Nem nagyon! Mert ha kegyes uram leüt belőle háromezret, amennyi zálogban van
a papok kezén, kétezer pedig a mi föníciai atyánkfiai kezén van bérben...
-Igaza van, fenséges uram -szólt Dagon. -De azért ő szent felségének mégis
megmarad ezer városa, épp a leggazdagabbak.
-Hát Tüfón szállott tán belétek? -csapott le rájuk most Rabszun. - Sorra
akarjátok most számolni a fáraó városait! Hogy a...!
-Csitt! -suttogta Dagon, felugorva a székéről.
-Amikor Föníciát akkora veszedelem fenyegeti! -fejezte be Rabszun.
-Hadd tudjam hát meg végre én is, miféle veszedelem!
-szólt Dagon.
-Majd megtudod, engedd csak szóhoz jutni Hiramot
-felelte a házigazda.
-Hát beszéljen...
-Tudja-e kegyességed, mi történt a mi atyánkfiának, Asszarhaddonnak a
fogadójában, az Aranyhajóban? kezdte Hiram.
-Kocsmárosok között nekem nincsenek atyámfiai! -vetette közbe gúnyosan
Dagon.
-Hallgass! -förmedt rá dühösen Rabszun, és tőre után kapott. -Olyan ostoba
vagy, mint a kutya, amely álmában ugat. ..
-Hát ez meg mit dühösködik... ez a csontokkal házaló kalmár? -szólt Dagon,
és ő is a kése után nyúlt.
-Csendesen!. .. Békesség! -csitította őket az élemedett herceg, és ő is
övébe dugta száraz kezét.
Egy kis ideig mind a hármuk orrlyuka remegett, és a szemük szikrát hányt. Végre
Hiram, aki leghamarabb lecsillapodott, újra megszólalt, mintha semmi se történt
volna.
-Néhány hónappal ezelőtt Asszarhaddon fogadójában megszállt egy bizonyos Phut,
Haran városából...
-Öt talentum adósságot akart beszedni valami paptól vetette közbe Dagon.
-És aztán? -kérdezte Hiram.
Aztán nincs tovább. Megnyerte egy papnő kegyeit, és annak a tanácsára elment
Tébába, hogy ott keresse a pénzét.
-Annyi eszed van, mint egy gyereknek, és olyan nyelved, mint egy asszonynak -
mondta erre Hiram. -Az a harani nem is harani, hanem kháldeai, és nem Phut a
neve, hanem Beroész...
-Beroész?.. . Beroész?- ismételte Dagon elgondolkozva. - Ezt a nevet én
valahol hallottam. . .
-Hallottad! -förmedt rá mély megvetéssel Hiram. -Ez a Beroész Babilon
legbölcsebb papja, az asszír hercegeknek, de még magának a királynak is a
tanácsadója. . .
-Bánom is én, hadd legyen a tanácsadójuk. Ha a fáraónak nem tanácsadója, mi
közöm nekem hozzá? -felelte Dagon.
Rabszun felugrott székéből, és öklével Dagon orra alatt rápirított:
-Te fáraók moslékján hízott disznó! Téged annyit érdekel Fönícia, mint
amennyit engem Egyiptom... Ha tudnád, egy drachmáért eladnád a hazád... te
koszos kutya!
Dagon sápadtan és nyugodt hangon felelte:
-Mit kotyog ez a kalmár?. .. A fiaim Türoszban vannak, ott tanulják a
hajósmesterséget, a lányom az urával Szidónban lakik. .. Fele vagyonom a legfőbb
tanácsnak adtam kölcsön, pedig még tíz százalékot sem kapok érte. És ez a kalmár
azt mondja, hogy nekem nincs közöm Föníciához!
-Rabszun, hallgass ide -folytatta egy kis szünet múlva.
-Feleségednek, gyerekeidnek és őseid árnyékának nem kívánok egyebet, mint hogy
annyit törődj velük, mint én minden egyes föníciai hajóval, Türosz, Szidón, de
még Zarpathnak és Achsibunak is minden egyes kövével.. .
-Dagonnak igaza van -jegyezte meg Hiram.
-Hogy én nem törődöm Föníciával! -háborgott Dagon nckitüzesedve. -Hány
föníciait hoztam én ide, hogy vagyont szerezzenek, és. .. mi hasznom lett
belőle?.. . Hogy én nem törődöm Föníciával? Hiram két hajómat tönkrejuttatta,
nagy haszontól ütött el, hanem azért ha Föníciáról van szó, leülök vele egy
szobában...
-Mert azt gondoltad, arról lesz szó, kit csaphatnál be
-vágta rá Rabszun.
-Csak úgy gondolj te a halálra, te ostoba! -folytatta Dagon. -Nem vagyok
én gyerek! Mintha én nem fognám fel ésszel, hogy ha Hiram Memfiszbe jön, nem
üzlet miatt jön. Ó, te, Rabszun, rád férne, hogy két évig lovászgyerek légy
nálam, és az istállót söprögesd!
-Elég! -vágott a szavába Hiram, és öklével lecsapott az asztalra.
-így sosem végzünk azzal a kháldeai pappal -morogta Rabszun olyan
nyugalommal, mintha egy perce még nem is őt gyalázták volna.
Hiram egyet köhintett, és újra folytatta:
-Annak az embernek csakugyan háza, földje van Haranban, és ott Phut a neve.
Hettita kereskedőktől leveleket kapott szidóni kereskedőkhöz, úgy aztán a
karavánuk befogadta útjára. Jól beszél a mi föníciai nyelvünkön, becsülettel
fizet, semmi különösebb dolgot nem kíván, hát a mi földijeink meg is szerették
nagyon. De -folytatta Hiram, a szakáiiát simogatva -az oroszlán hiába ölt
magára ökörbőrt, azért a farkából csak kilátszik egy darabka. Az a Phut nagyon
okos és biztos a dolgában. A karaván vezetője suttyomban átvizsgálta a holmiját,
de nem talált nála semmi gyanúsat, csak Astóreth istennő aranypénzét. Ez a pénz
szíven találta a karavánvezetőt. Honnan van hettita embernek föníciai istenképe?
Tehát alig érkeztek meg Szidónba, nyomban jelentette a dolgot a véneknek, és attól a
perctől fogva a mi titkosrendőrségünk szakadatlanul szemmel tartotta ezt a
Phutot. Hanem ez a Phut olyan bölcs férfiú, hogy alig volt pár napja Szidónban,
máris mindenki megszerette. Imádkozott, áldozatot mutatott be Astóreth
istennőnek, arannyal fizetett, pénzt nem kért kölcsön soha, csak föníciaiak közt
forgolódott, és mindenkit annyira megszédített, hogy ellanyhult a felügyelet, ő
meg nyugodtan elutazott Memfiszbe. Itt aztán a mi véneink újra figyeltetni
kezdték, de nem fedeztek fel semmit, csak annyit gyanítottak, hogy valami
nagy-nagy úr lehet, nem egyszerű harani polgár. Csak Asszarhaddon nyomozta ki
véletlenül, vagyis nem annyira kinyomozta, mint inkább arra gyanakodott, hogy ez
a Phut alighanem egy egész éjszakát töltött Széth isten ősi templomában,
márpedig Széth temploma itt igen sokat jelent. ..
-Oda csak főpapok járnak, igen fontos tanácskozásra -jegyezte meg Dagon.
-Még az se jelentene semmit -folytatta Hiram. -De egy hónappal ezelőtt egy
kereskedő földink csodálatos hírekkel tért haza Babilóniából. Nagy ajándékokért
a babiloni szatrapa egy udvari embere elárulta neki, hogy Föníciát nagy
veszedelem fenyegeti. .. „Titeket az asszírok kebeleznek be- mondta ez az
udvarbeli úr a mi földinknek-, az izraeliták földje meg Egyiptomé lesz. Ebben az
ügyben utazott a kháldeai főpap, Beroész, a tébai papokhoz, és megköti velük a
szerződést." Tudnotok kell -folytatta Hiram -, hogy a kháldeai papok az
egyiptomi papokkal testvéri viszonyban vannak. Mivel pedig ennek a Beroésznak
nagy szava van Asszar király udvarában, tehát ennek a szerződésnek a híre nagyon
is igaz lehet.
-De minek az asszíroknak Fönícia? -kérdezte Dagon, a körmét rágva.
-Minek a tolvajnak más magtárja? -válaszolt Hiram.
-Mit jelenthet Beroész szerződése az egyiptomi papokkal? -szólalt meg
elgondolkozva Rabszun.
-Ostoba, te! -szólt rá Dagon. -A fáraó csak azt teszi, amit a papok
tanácsolnak.
-Meglesz az a szerződés a fáraóval is, ne féljetek! -szólt közbe Hiram. -
Türoszban mi már biztosra tudjuk, hogy nagy kísérettel és sok ajándékkal
nemsokára Egyiptomba jön Szargon asszír követ... Mintha csak szét akarna nézni
Egyiptomban, és csak azt akarná eligazítani a miniszterekkel, hogy az egyiptomi
írásokban ne szóljanak arról, mintha Asszíria adót fizetne a fáraónak. Valójában
pedig azért jön, hogy megkösse a szerződést, amely elosztja kettejük között a mi
tengerünk és az Eufrátesz közé eső országokat.
-A föld nyelje el őket! -átkozódott Rabszun.
-Te hogyan vélekedel erről, Dagon? -kérdezte Hiram.
-Hát ti mit tennétek, ha Asszíria csakugyan megtámadna?
Hiram haragosan rázta a fejét.
-Mit?.. . Hajóra ülnénk családostul, vagyonostul, és csak a városunk romjait,
a rabszolgák rothadó holttesteit hagynánk azoknak a kutyáknak... Hát nem
ismerünk mi szebb, nagyobb országokat, mint Fönícia? Új hazát alapíthatnánk, még
gazdagabbat, mint a régi.
-Az istenek mentsenek meg bennünket ettől a végső menedéktől! -mondta Dagon.
-Éppen arról van szó, hogy a mai Föníciát mentsük meg a pusztulástól -
erősítette Hiram is. -És te, Dagon, ebben az irányban sokat tehetsz.. .
-Én-e?
-Megtudakolhatod a papoktól: járt-e náluk csakugyan Beroész, és kötött-e velük
olyan szerződést?.. .
Szörnyen bajos dolog! -suttogta Dagon. -De talán akad olyan pap, aki
megmondja.
-Meg tudod tenni -folytatta Hiram -, hogy a fáraó udvarában Szargonnal ne
kössenek szerződést?
-Nagyon bajos... Magam nem bírom megtenni...
-Én majd veled leszek, pénzt meg majd ad Fönícia. Már szedik is erre a célra
az adót.
-Én magam két talentumot adtam -szólt közbe halkan Rabszun.
-Én adok tízet -vetette oda Dagon. -De mit kapok a munkámért?
-Mit?. .. Hát... tíz hajót -felelte Hiram.
-És te mennyit keresel rajta? -kérdezte Dagon.
-Kevesled?.. . Jó, kapsz tizenötöt...
-Azt kérdeztem: te mit keresel rajta? -feszegette a dolgot Dagon.
-Nem bánom... kapsz húszat... Annyi elég?
-Jó, legyen. De megmutatjátok az utat az ezüstországba?
-Meg.
-És oda is, ahonnan a horganyt szerzitek?
-Hát jó...
-És oda is, ahol a borostyán terem? -fejezte be Dagon.
-Csak már megdöglenél! -felelte Hiram herceg őfensége, kezét nyújtva felé.
-De most már csakugyan nem tartasz a szívedben haragot ellenem azért a két
rossz lélekvesztőért?
Dagon felsóhajtott.
-Rajta leszek, hogy elfelejtsem. De micsoda vagyonom volna most, ha ti akkor
el nem zavartok onnan!
-Elég! -szólt közbe Rabszun. -Beszéljetek Föníciáról.
-Kitől szerzesz hírt Beroészról és a szerződésről ? -kérdezte Hiram
Dagontól.
-Hagyj békén. Veszedelmes itt minden szó, mert papok is benne lesznek a
dologban.
-És kire gondolsz, ki akadályozná meg a szerződést?
-Gondolom... gondolom, maga a trónörökös. Jó néhány kötelezvénye van a
kezemben.
Hiram felemelte a kezét.
-A trónörökös... nagyon jó, mert fáraó lesz, talán nem is sokára...
-Pszt! -ripakodott rá Dagon, és öklével az asztalra csapott. -A nyelved
szakadjon ki ilyen beszédekért!
-Ó, a disznó! -hördült fel Rabszun, az öklét rázva Dagon orra előtt.
-Ó, te ostoba kalmár! -felelte Dagon csúfondáros nevetéssel. -Neked,
Rabszun, szárított halat, vizet kellene árulnod az utcán, semmint országok
dolgába ártani magad. Egy ökörnek az egyiptomi sárral bevert patájában is több
ész van, mint a te fejedben, pedig öt éve élsz Egyiptom fővárosában !... Disznók
egyenek meg...
-Csendesen!. .. Csendesen! -szólt közbe Hiram. -Ha folyton beleszóltok,
nem tudom befejezni...
-Beszélj, te bölcs vagy, és téged megért az én szívem -felelte Rabszun.
-Ha neked, Dagon, csakugyan van befolyásod a trónörökösre, akkor az nagyszerű
-folytatta Hiram. -De ha a trónörökös is hajlandó megkötni azt a szerződést
Asszíriával, akkor a szerződés meg is lesz, és ráadásul a mi bőrünkre írják, a
mi vérünkkel. De ha inkább háborúra van kedve Asszíriával, akkor meg is indítja
a háborút, akárhogy vetik is latba ellene az istenek minden erejét.
-Csitt! -suttogott újra Dagon. -Ha a papok nagyon akarják, meg is lesz az
a szerződés. .. De hátha nem akarják. ..
-Ezért kell vigyáznunk, hogy minden vezető mellettünk álljon -mondta Hiram.
-Az lehetséges...
- És minden nomarchosz is...
-Az is lehetséges...
-És a trónörökös is -fejezte be a sort Hiram. -De ha csak te egymagád
tudod erre az asszír háborúra felbiztatni, az még semmi. Olyan az ember, mint a
hárfa, sok húrja van, és egyszerre tíz ujjal kell rajta játszani, te pedig,
Dagon, csak egy ujj vagy.
-Márpedig tízfelé nem szakadhatok...
-De lehetsz olyan kéz, amelyen öt ujj van. Te megteheted, hogy senki meg ne
tudja, hogy te háborút akarsz, de az kell, hogy a trónörökös minden szakácsa,
minden fürdós, gyaloghintós, íródeákok, tisztek, kocsisok, mindenki háborút
akarjon Asszíriával, s a trónörökös reggeltől estig, sőt mikor alszik, ezt
hallja. ..
-Az meglesz.
-Hát a kedvesét ismered-e? -kérdezte Hiram. Dagon csak legyintett a kezével.
-Ostoba lányok -felelte -, azoknak egyében nem jár az eszük, mint a ruhán,
arcfestéken és illatos keneteken... De hogy hol terem az a kenet, ki hozza
Egyiptomba, azt már nem tudják.
-Olyan szeretőt kell neki keríteni, aki azt is tudja -mondta Hiram.
-Honnan ? -kérdezte Dagon. -De csakugyan.. . megvan! -kiáltotta, a
homlokára csapva. -Ismered Kamat, Astóreth papnőjét?
-Micsoda? -pattant fel Rabszun. -Szent Astóreth istennő papnője egy
egyiptomi szeretője legyen?
-Ugye, jobb szeretnéd, ha a tied volna? - csúfolódott Dagon. -Még főpapnő is
lesz belőle, ha úgy könnyebben bejuthat az udvarba.. .
-Igazad van -hagyta helyben Hiram.
-De hisz ez szentségtörés! -méltatlankodott Rabszun.
-Úgy hát a papnő, aki megteszi, meg is halhat -jegyezte meg a tisztes korú
Hiram.
-Csak az a zsidó lány, az a Sára, utunkba ne álljon -tűnődött kis hallgatás
után Dagon. -Gyermeket vár, akihez a herceg máris ragaszkodik. Ha fia lesz,
akkor mindenki más háttérbe szorul.
-Majd lesz pénzünk Sára számára is -nyugtatta meg Hi ram.
-De mikor nem fogad el semmit! -fakadt ki Dagon. -Az a nyomorult
visszautasította azt a drága aranypoharat, amit én magam vittem neki!
- Mert azt hitte, rá akarod szedni -jegyezte meg Rabszun.
Hiram a fejét rázta.
-Annyi baj! -mondta. -Ahol az arany nem használ, ott majd használ az apa,
anya vagy a szerető. És ha a szerető se használ, akkor is hátravan még...
-A kés... -sziszegte Rabszun.
-A méreg... -suttogta Dagon.
- A kés nagyon durva portéka... -fejezte be a beszédet Hiram.
Végigsimította a szakáiiát, majd fölkelt, és kihúzott a kebléből egy bíborpiros
szalagot, amelyen három aranyamulett lógott, Astóreth istennő képével. Övéből
kést vett elő, a szalagot háromfelé vágta, és két darabot egy-egy amulettel
Dagonnak és Rabszunnak adott.
Aztán a szoba közepéről mind a hárman a sarokba mentek, ahol az istennő szárnyas
szobra állt. Összefonták mellükön a karjukat, Hiram pedig fojtott hangon, de
azért érthetően mondta:
-Esküszünk neked, élet anyja, hogy egyezségünket hűségesen álljuk, és addig
nem nyugszunk, amíg a szent városok biztonságban nem lesznek ellenségeinktől,
akiket irtson ki az éhínség, dögvész és a tűz. Ha bármelyikünk nem tartaná meg,
amit vállalt, vagy elárulná a titkot, sújtsa minden csapás, érje minden
szégyen!... Éhség szaggassa belső részeit, örökre kerülje az álom vérrel
befutott szemét.. . Száradjon el a karja még annak is, aki segítséget nyújt
neki, mert megesett a szíve nyomorúságán. . . Rothadékká vál tozzon asztalán a
kenyér, bűzös lévé a bora. . . Pusztuljanak el a gyermekei,
házát meg fattyak töltsék meg, akik leköpdösik és elűzik. Hosszú napokon át
elhagyatva, üvöltve halódjék, véget nem érő betegségben sínylődvén, meggyalázott
testét ne fogadja be se föld, se víz, ne égesse meg a tűz, ne falják fel
fenevadak!.. . Úgy legyen!.. .
A szörnyű eskü után, amelyet Hiram kezdett, de a második felétől kezdve
felindulástól reszkető hangon mind a hárman hangosan mondtak, lihegve
megpihentek. Majd Rabszun dús asztalhoz vezette vendégeit, akik bor, zeneszó és
táncosnők mellett egy kis időre elfelejtették a rájuk váró nehéz munkát.

Második könyv

Első fejezet

Pi-Baszt városától nem messze emelkedett Háthor istennő temploma.
Paoni hónapban (március-április), a tavaszi napéjegyenlőség napján, úgy este
kilenc óra tájban, amikor a Szíriusz csillag nyugat felé fordul, a templom
kapuja előtt három utas állt meg: két pap meg egy vezeklő. Ez mezítláb jött,
fejére hamut hintett, köntöse durva daróc, amely eltakarta az arcát.
Bár az éjszaka elég világos volt, de a másik két utas arcát sem lehetett
meglátni. Ugyanis odaálltak a két hatalmas, tehénfejű istenszobor árnyékába,
amelyek a templom kapuját őrizték, és szelíd tekintettel óvták Habu tartományt
minden dögvésztől, pusztító árvíztől és a déli szelektől.
A vezeklő kissé megpihent, aztán leborult a földre, és sokáig imádkozott. Majd
fölkelt, megfogta a réz kapuzörgetőt, és ráütött vele a kapura. Az érc hatalmas
kondulása egyszerre bejárt minden udvart, visszaverődött a templom vastag
falairól, elszállt a búzatáblák fölött, a parasztok apró vályogkunyhói fölött, a
Nílus ezüstös tükre fölött, ahonnan halk sikkantással felelgettek rá az álmukból
fölvert madarak.
Jó vártatva a kapu mögül mozgolódás, azután emberi szó hallatszott:
-Ki ébreszt bennünket?
-Isten szolgája, Ramszesz -felelt a vezeklő.
-Mi járatban jössz hozzánk?
-A bölcsesség világosságáért.
-Milyen jogod van rá?
-Legalacsonyabb fokú papnak már felszenteltek, és a nagy körmenetek idején a
templom belsejében fáklyát viszek.
A kapu szélesen feltárult. Középen fehér ruhás pap állt, aki karját kitárva
tagoltán és világosan mondta:
-Lépj be. E küszöb átlépése után az istenek békessége lakozzék a te lelkedben,
és teljesedjék minden kívánságod, melyet alázatos könyörgéssel kérsz az
istenektől.
És amikor a vezeklő leborult a lába elé, a pap titkos jeleket vetve Ramszesz
fejére, suttogva folytatta:
-Annak nevében, aki van, volt és lesz... aki mindennek teremtője, akinek
lehelete betölti a látható és láthatatlan világot, aki örök élet...
Amikor pedig a kapu bezáródott mögöttük, a pap kézen fogta Ramszeszt, és a
sötétben a pitvar hatalmas oszlopai között bevezette a lakásául kijelölt helyre.
A kis cellát mécsláng világította meg. A kőpadlón egy köteg száraz fű volt
elszórva, az egyik sarokban korsó víz, mellette árpalepény.
-Látom, itt valóban kipihenhetem a nomarchoszok udvarában töltött sok fogadás
fáradalmát! -kiáltotta jókedvűen Ramszesz.
-Gondolj az örökkévalóságra -intette a pap, és kiment.
A herceget kellemetlenül érintette ez a felelet. Megéhezett, de azért nem volt
kedve az árpalepényhez, és vizet se ivott. Leült a fűre, és az úttól feltört
lábára tekintve, kérdezte magában: minek jött ő ide?... Miért mondott le önként
méltóságáról?
Amint elnézte a cella falait és nyomorúságos berendezését, eszébe jutottak
gyermekévei, amelyeket a papi iskolában töltött. Mennyi botot kapott!...
Büntetésből hány éjszakát töltött a csupasz kőpadlón! Ramszesz most is ugyanazt
a gyűlöletet és rettegést érezte, amely régente a szigorú papok előtt elfogta,
akik minden kérdésére, minden kérésére csak egy feleletet adtak: „Gondolj az
örökkévalóságra !"
Néhány hónapi zajos élet után ekkora csendességbe zuhanni, a hercegi udvart
felcserélni sötétséggel és magánnyal, a lakomák, asszonyok, zene helyett pedig
maga körül és feje fölött a falak súlyát érezni...
-Megőrültem!... Megőrültem! -mondta magában Ramszesz.
Voltak percei, amikor azon nyomban ott akarta hagyni a templomot, de aztán
eszébe jutott, hogy tán ki se nyitnák előtte a kaput. Az úttól piszkos lába, a
hamu, amely egyre hullott a hajáról, a durva daróc vezeklőruha -minden
undorította. Csak legalább a kardja megvolna!... De ebben a köntösben, ezen a
helyen merné-e használni?...
Elfojthatatlan szorongás nehezült rá, s kijózanodott. Eszébe jutott, hogy az
istenek a templomokban félelmet küldenek az emberekre, s az az első lépés a
bölcsesség felé.
„Hiszen én a fáraó helytartója és örököse vagyok -gondolta magában -, ki
tehet itt ellenemre akármit is?"
Fölkelt, és kiment a cellából. Oszlopokkal körülvett nagy udvarra lépett. A
csillagok fényesen ragyogtak az égen, így tehát elég jól látta az udvar egyik
végén a hatalmas pilonokat, a másik végén a szentély kitárt kapuját.
Odament. Az ajtó körül homály borongott, csak valahol messze égett néhány lámpa,
mintha a levegőben függnének. Szemét megerőltette, s a bejárat és a világosság
között nehéz, zömök oszlopok sűrű erdejét látta: csúcsuk elveszett a sötétben.
Mélyen benn, talán néhány száz lépésnyire tőle, homályosan látta az ülő istennő
óriási lábait, térdére nyugtatott kezeit, amelyekről bágyadtán verődött vissza a
lámpafény.
Egyszerre neszt hallott. Messze, az oldalhajóból, fehér alakok sora lépett elő
párosával. Éjjeli körmenet volt: a papok hódoltak az istennő szobra előtt, és
két karban énekeltek.
ELSŐ KAR : Én vagyok az, aki teremtettem az eget és a földet, és minden
teremtmény az én munkám.
MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki teremtettem a vizet és a nagy áradást, én
teremtettem anyámnak a bikát, aki az atya.
ELSŐ KAR: Én vagyok az, aki teremtettem az eget és láthatárainak titkait, és én
leheltem beléjük az istenek lelkét.
MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki ha kinyitom a szemem, világos lesz, ha lehunyom,
sötétség támad.
ELSŐ KAR : A Nílus vize megárad, ha megparancsolja.. .
MÁSODIK KAR: De még az istenek se tudják a névé*.1
Az eleinte elmosódó hangok megerősödtek, úgyhogy minden szót tisztán meg
lehetett hallani, és amint a menet elvonult, a hangok is szétverődtek az
oszlopok között, majd egyre halkultak. Végre teljesen elenyésztek.
„Ezek az emberek mégsem csupán esznek, isznak és kincseket gyűjtenek -gondolta
Ramszesz -, hanem szolgálatot is teljesítenek, még éjjel is... Bár... sok
haszna van belőle annak a szobornak!"
A herceg nemegyszer látta, hogy a határvédő istenszobrokat más nomoszbeli
lakosok sárral bemocskolják, vagy idegen származású zsoldosezredek katonái
nyíllal, parittyával lövöldöznek rájuk. Ha az istenek nem háborodnak fel a
gyalázaton, akkor nyilván nem sokat törődnek az-imádsággal, körmenetekkel se.
„Különben is ki látta az isteneket?!" -mondta magában a herceg.
A szentély hatalmas méretei, megszámlálhatatlan sok oszlopa, a szobor előtt
lobogó lámpa, minden szinte húzta, vonta Ramszeszt. Szét akart nézni ebben a
titokzatos végtelenségben, és előrement.
Egyszerre csak úgy érezte, mintha háta mögül egy kéz lágyan megérintette volna.
. . Körülnézett.. . senki... Ment tehát tovább.
Most megint két kéz fogta meg a fejét, egy harmadik, nehéz, nagy kéz pedig a
hátára nehezedett.