Boleslaw Prus
A fáraó

Regény

Európa Könyvkiadó Budapest 1983
Fordította
Havas József
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Boleslaw Prus: Fáraon
Ksiazka i Wiedza Warszawa, 1952
Hungarian translation © Havas József, 1956 Kilencedik kiadás

Bevezetés

Egyiptom, a világ legrégibb civilizációjának hazája, Afrika északkeleti sarkában
terül el. Három, négy, sőt öt évezreddel ezelőtt, mikor Közép-Európa
nyersbőrökbe öltözött barbárjai még csak barlangokban húzódtak meg, Egyiptomnak
bámulatosán fejlett társadalmi szervezete, földművelése, ipara, irodalma volt.
Főképpen pedig olyan hatalmas technikai feladatokat hajtott végre, olyan óriási
épületeket emelt, amelyeknek megmaradt romjai méltán fölkeltik a modern
szakemberek bámulatát.
Egyiptom földje egy hosszú, termékeny völgy a líbiai és az arab sivatag között.
Mélysége néhány száz méter, hossza százharminc mérföld, átlagos szélessége
szűken egy mérföld. Ennek a hosszú folyosónak a nyugati fala a szelíden
ereszkedő, de kopár líbiai hegylánc, keleti fala pedig az arab hegyek
megrepedezett, meredek sziklasora. A sikátor mélyén folyik a Nílus.
A folyó észak felé haladó útján a mély völgy falai egyre alacsonyabbak lesznek,
a Földközi-tengertől huszonöt mérföldnyire pedig egyszerre élesen szétválnak, és
a Nílus nem szűk sikátorban folyik tovább, hanem több ágra szakadva, egy
háromszög alakú, tágas síkságon hömpölygeti vizét. Ennek a háromszögnek, a Nílus
deltájának alapja a Földközi-tenger partja, csúcsa pedig ott, ahol a folyam
kibukkan a völgykatlanból, Kairó városa, valamint az óbirodalom fővárosának,
Memfisznek a romjai.
Ha valaki fel tudna emelkedni húsz mérföldnyi magasságra, és onnan tekintene
végig Egyiptomon, megláthatná az ország csudálatos alakját és sajátságosán
változatos színeit. Ebből a magasból Egyiptom a fehér és narancsszínű
homokon olyan volna, mint egy kígyó, amely merészen kanyarogva tör a sivatagon
keresztül a Földközi-tenger felé, s már bele is merítette háromszögletű fejét,
amelyet két szem ékesít: a bal Alexandria, a jobb Dumját
Ez a hosszú kígyó októberben, amikor a Nílus elönti egész Egyiptomot, égszínkék,
mint a tenger. Februárban, amikor az elapadó víz helyét elfoglalja a tavaszi
növényzet, a kígyó zöldre változik, testén kék csík húzódik, fején kék erek
hálója: a csatornák, amelyek át- meg átszelik a deltát. Márciusban a kék csík
megkeskenyedik, a kígyó színe pedig, a gabonaérés miatt, aranysárgára fordul.
Végül június elején a Nílus sávja csak vékony vonal, a kígyó teste csupa szürke
a szárazság és a por miatt; mintha fátyol borítaná.
Az egyiptomi éghajlat alapjában forró; januárban rendszerint tíz fok a meleg,
augusztusban huszonhét. Néha negyvenhét fokot is elér a hőség, ami nálunk
megfelel a római melegfürdő hőmérsékletének. Ráadásul a Földközitenger
szomszédságában, a delta táján, évente tízszer se esik eső. Felső-Egyiptomban
pedig minden tíz évben egyszer.
Ilyen körülmények között Egyiptom a civilizáció bölcsője helyett kietlen, puszta
völgy lett volna, amilyen annyi akad a Szaharán, ha évenként egyszer el nem
öntené a szent folyó, a Nílus. Június végétől szeptember végéig a Nílus folyton
árad, és elönti csaknem egész Egyiptomot. Október végétől a következő május
végéig aztán egyre apad, és fokozatosan lefolyik, mind mélyebb és mélyebb
területeket téve szabaddá. A folyó vize ilyenkor annyira telítve van ásványi és
szerves anyagokkal, hogy egészen megbámul tőlük, s ahogy apad, lerakja az
elöntött földeken a termékeny iszapot, mely fölér a legjobb trágyával. Ez az
iszap és a forró éghajlat magyarázza meg, hogy a jobbról-balról sivatagok közé
szorult Egyiptom háromszor is arat évenként, és a mag körülbelül
háromszázszorosan fizet.
De Egyiptom földje nem egyenletes sík, hanem hullá-
mos; van vidéke, amely csak két-három hónapig issza a folyó áldott vizét, de
akad olyan is, amely egész álló éven át egy cseppjét se látja, mert az áradás
bizonyos pontokat nem ér el. De ettől függetlenül vannak évek, amikor az áradás
csekély, és olyankor Egyiptom jó része nem kap a megtermékenyítő iszapból. Végül
nagy forróságok idején a föld időnap előtt kiszárad, és úgy kell öntözni, mint a
cserepes virág földjét.
Mindezek a körülmények azt jelentették, hogy a Nílus völgyében megtelepedett
nép, ha gyenge volt, pusztulásra ítélték, ha meg rendelkezett tehetséggel,
szabályoznia kellett a vizet. Az ókori egyiptomiaknak volt tehetségük, így
teremtették meg a civilizációt.
Már hatezer évvel ezelőtt észrevették, hogy a Nílus akkor árad, amikor a nap
Szíriusz alá kerül, és akkor kezd apadni, amikor a Mérleg csillagképhez
közeledik. Ez a fölfedezés csillagászati megfigyelésekre és az időmérésre
sarkallta őket.
Hogy egész éven át legyen vizük, országszerte jó néhány ezer mérföld hosszú
csatornahálózatot építettek. Hogy pedig a mértéktelen áradás ellen is
biztosítsák magukat, hatalmas töltéseket emeltek, és óriási medencéket ástak,
így keletkezett a mesterséges Moirisz-tó, mely háromszáz négyzetkilométer
kiterjedésű és tizenkét emeletnyi mély. Végül a Nílus és a csatornák mentén
egyszerű, de hasznos vízművet létesítettek, hogy meregetés útján öntözhessék az
egyvagy kétemeletnyi magasságban húzódó földeket is. Ráadásul évről évre meg
kellett tisztítani az eliszaposodott csatornákat, kijavítani a gátakat, és
magasan feltöltött utakat építeni a hadsereg számára, amelynek bármely
pillanatban szüksége lehetett a jó útra.
Ezek az óriási méretű munkák azonban a csillagászati, mérnöki, mechanikai és
építészeti tudományon kívül tökéletes szervezést is igényeltek. A gátak
megerősítését, a csatornák tisztítását ilyen hatalmas területen csak bizonyos
időben lehetett és kellett végrehajtani. Ez tette szükségessé annak a
munkáshadseregnek a megteremtését, amely tízmeg tízezer főre rúgott, egységes
vezetés alatt dolgozott, tört a kitűzött cél felé, és rengeteg élelmiszert,
eszközt, segéderőt kívánt.
Egyiptom képes volt arra, hogy megszervezze ezt a munkáshadsereget, és ennek
köszönheti örök időkre szóló alkotásait. Valószínűleg a papok -Egyiptom
bölcsei -teremtették meg, majd ők tűzték ki számára a terveket is, a
parancsolás viszont a királyok vagyis a fáraók joga volt. így aztán Egyiptom
népe -java virágzása idején -úgyszólván egyetlen személlyé olvadt össze,
melyben a papi rend játszotta a gondolat szerepét, a fáraó volt az akarat, a nép
a test, a fegyelem pedig a cement.
Ilyen módon maga az egyiptomi természet, mely szakadatlan, rendszeres és igen
nagy munkát követelt, alakította ki az ország társadalmi szervezetének vázát: a
nép dolgozott, a fáraó irányította, a papok pedig a terveket készítették. És
amíg ez a három tényező békességben, együtt választotta meg a célokat, amelyeket
maga a természet tűzött ki, addig a társadalom virágozhatott, és megteremthette
halhatatlan alkotásait.
A szelíd és vidám, de egy cseppet sem harcias egyiptomi nép két osztályra
oszlott: földművesekre és kézművesekre. A földművesek között nyilván voltak
olyanok is, akik a maguk kisebb-nagyobb földjét művelték, de java részük csak
bérelte a földet, amely a fáraók, papok és az arisztokrácia tulajdona volt. A
ruhaneműeket, házi felszerelést, edényt és szerszámokat készítő kézművesek
önállóak voltak; akik pedig az óriási építkezéseken dolgoztak, valóságos
hadsereget alkottak.
E szakmák mindegyike, de különösen az építészet, nagy hajtó és vontató erőket
kívánt; egyeseknek naphosszat méregetniük kellett a vizet a csatornákból,
másoknak a követ hurcolniuk a bányából oda, ahol szükség volt rá. A legne-
hezebb gépies munkát, elsősorban is a kőfejtést, rabok végezték, akikre a bíró
szabta ezt az ítéletet, vagy pedig háborúban foglyul ejtett rabszolgák.
A vérbeli egyiptomiak bőre rézszínű volt, hivalkodtak is vele, s egyformán
lenézték a fekete etiópokat, a sárgás szemitákat és a fehér bőrű európaiakat. Ez
a testszín, amely szerint az egyiptomi könnyűszerrel meg tudta különböztetni a
fajtájabelit az idegentől, a faji egység megóvásának hathatósabb tényezője volt,
mint a vallás, amelyet más is fölvehetett, vagy a nyelv, amelyet akárki
megtanulhatott.
Idők múltán azonban, amikor a birodalom épülete repedezni kezdett, egyre több
idegen elem szivárgott be az országba, meglazították a régi összetartást,
megbontották a társadalmat, végül elárasztották és magukba olvasztották az
ország őslakosságát.
A birodalmat a fáraó kormányozta, az állandó hadsereg, a milícia vagy rendőrség
és a hivatalnoksereg segítségével. A tisztviselőkből alakult ki lassan-lassan a
születési arisztokrácia. Névleg a fáraó volt minden jog kútfeje, ő volt a
fővezér, a leggazdagabb földesúr, a legfőbb bíró, főpap, sőt az istenek fia, és
maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a
tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és
tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt.
A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a
bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa.
Ma szinte el se tudjuk képzelni, milyen rendkívüli szerepet töltött be a papság
Egyiptomban. A papok voltak az ifjú nemzedék oktatói, jósok, egyúttal a
felnőttek tanácsadói, a halottak bírái; az ő akaratuk és tudományuk biztosította
a halottaknak a halhatatlanságot. De nemcsak az aprólékos vallási szertartásokat
végezték az istenek és fáraók körül, hanem mint orvosok betegeket gyógyítottak,
mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok
pedig a politikát, de mindezt mindenekelőtt azért, mert ők ismerték legjobban
országukat és a szomszéd államokat.
Egyiptom történetében mindig döntő fontossága volt annak, milyen viszonyban van
a fáraó a papi renddel. A fáraók legtöbbnyire gazdag áldozatokat mutattak be az
isteneknek, és tiszteletükre templomokat emeltek. Nem egy fáraó sokáig élt; az
emlékművekre vésett neve és képmásai nemzedékről nemzedékre megmaradtak teljes
dicsőségben. De sok fáraó csak rövid ideig uralkodott, és nem egy akadt, akinek
nemcsak tettei, de még a neve is feledésbe ment. Néhányszor az is megtörtént,
hogy az uralkodócsalád elbukott, és a fáraók kígyóval szegélyezett fövegét a
főpap tette a fejére.
Egyiptom mindaddig fejlődött, amíg az egységes nép, az erélyes uralkodók és
bölcs papok egyetértve dolgoztak az összesség javára. De elkövetkeztek olyan
idők, amikor a nép a háborúk miatt megfogyatkozott, az elnyomatás és
kizsákmányolás miatt erejét vesztette, az idegen jövevények beözönlése pedig
aláaknázta a faji egységet. Amikor pedig az ázsiai fényűzésben aláhanyatlott a
fáraók erélye és a papok bölcsessége is, s ez a két hatalom harcba szállt egymás
ellen, hogy kié legyen a nép kiszipolyozásának kiváltsága, Egyiptom hamarosan
idegenek járma alá került, és a civilizáció lángja, amely néhány évezreden át a
Nílus fölött lobogott, kialudt.
A következő történet az i. e. XI. századból való, amikor elbukott a 20.
dinasztia, és a nap fia, az örökké élő XIII. Ramszesz után a nap fia és Ámon
főpapja, az örökké élő Szemámon-Herihor lépett trónra, és díszítette fel
homlokát az ureusszal.

Első könyv
Első fejezet

Egyiptom két nagy ünnepet ért meg XII. Ramszesz fáraó áldásos uralkodásának
harmincharmadik évében, mind a kettő örömmel és büszkeséggel töltötte el az
igazhitű lakosság szívét.
Mechir hónapban, vagyis decemberben, visszatért Tébába Khonszu isten, akit
hosszú útján elhalmoztak a hívek drága ajándékokkal. Három álló évig és kilenc
hónapig járt-kelt Buchten tartományban, meggyógyította a király leányát,
Bentrest, és kiűzte a gonosz lelket nemcsak a fejedelem családjából, hanem még
magából Buchten várából is.
Farmuti hónapban pedig, vagyis februárban, XII. Meramen Ramszesz, Alsó- és
Felső-Egyiptom fejedelme, Fönícia és kilenc nép ura, meghallgatván az istenek
tanácsát, akiknek ő egyenrangú társa, trónörökösévé nevezte ki huszonkét éves
fiát, Kham-szam-merer-amen Ramszeszt.
Ez a választás szerfölött megörvendeztette az istenfélő papokat, a nemes
nomarchoszokat, a vitéz hadsereget, a jámbor népet és minden nemzetséget, amely
csak Egyiptom földjén élt. Mert a fáraónak a hettita királylánytól született
idősebb fiait valami kifürkészhetetlen varázslat folytán gonosz lélek szállta
meg. Az egyik fiú huszonhét éves volt, és nagykorúsága óta nem tudott járni; a
másik átvágta az ereit, és belehalt; a harmadik pedig, aki semmiképpen nem akart
lemondani az ivásról, valami mérgezett bortól eszelős lett: majomnak képzelte
magát, és naphosszat a fákon mászkált.
Hanem a negyedik fiú, Ramszesz, aki Amenhotep főpap leányától, Nikotrisz
királynétól született, erős volt, mint az
Ápisz bika, bátor, mint az oroszlán, és bölcs, mint a papok. Gyermekkora óta
csak katonák körében élt, s még mint egyszerű herceg mondotta:
-Ha az istenek legifjabb királyfi helyett fáraóvá tettek volna, én is
leigáznék kilenc népet, mint Nagy Ramszesz, olyanokat, amelyeknek még hírét sem
hallották Egyiptomban, hatalmasabb templomot építenék, mint egész Téba, és olyan
piramist emeltetnék magamnak, hogy ahhoz képest úgy eltörpülne még Kheopsz sírja
is, mint a gyenge rózsabokor a sudár pálma mellett...
Mikor aztán az ifjú herceg megkapta a sóvárgott trónörökösi címet, arra kérte
atyját, nevezze ki kegyesen a memfiszi hadtest parancsnokává. Mire ő szent
felsége, XII. Ramszesz, meghallgatván az istenek tanácsát, akiknek ő egyenrangú
társa, azt felelte, teljesíti kívánságát, ha a trónörökös bizonyságát adja, hogy
háború esetén el tudja vezetni hadseregét.
Ennek elbírálására összehívtak egy tanácsot; Szem-ámon-Herihor hadügyminiszter
elnökölt, aki Tébában Ámon legnagyobb templomának a főpapja volt. A tanács
határozata így hangzott:
A trónörökös Miszori hónap derekán (június eleje táján) összevonja a tíz
ezredet, mely a Memfiszt a szebennütoszi öbölbeli Pi-Uto várossal összekötő
vonal mentén állomásozik.
Evvel a tíz ezredből álló sereggel, amelyet hadiszerekkel és mindennemű gépekkel
háborúra teljesen fölszerelnek, a trónörökös keletre indul, a Gósen földje és az
egyiptomi sivatag határán Memfiszből Mattiba vezető műút felé.
Ugyanekkor Nitager tábornok, a hadsereg fővezére, aki az ázsiai népek betörése
ellen védi Egyiptom kapuit, a Keserű-tavak vidékéről a trónörökös ellen vonul.
A két hadsereg -az ázsiai és a nyugati -Pi-Bailosz város környékén
találkozik egymással, de a sivatagban, hogy Gó-
sen földjének szorgalmatos szántóvető népét foglalatosságában meg ne zavarják.
A trónörökös győz, ha nem hagyja magát Nitagertől meglepni, vagyis ha idejében
összevonja minden ezredét, és az ellenséggel való találkozásra hadirendbe tudja
állítani.
A hadügyminiszter, Herihor őkegyessége, Ramszesz herceg táborában lesz, és az
események folyásáról majd jelentést tesz a fáraónak.
Gósen földje és a sivatag között két közlekedési út vont határt. Az egyik a
memfiszi csatorna, amely a Timszah-tóhoz vezetett; a másik a kőút. A csatorna
még Gósen földjén húzódott, de az országút már a sivatagon, amelyet a két út
félkörben ölelt át. Szinte az egész műútról látni lehetett a csatornát.
A mesterséges határtól eltekintve, a két szomszédos terület minden tekintetben
elütött egymástól. Gósen földje ugyan hepehupás volt, de azért síkságnak
tetszett, a sivatagon pedig mészkőhegyek és homokvölgyek váltakoztak. Gósen
földje hatalmas sakktáblához hasonlított, amelynek sárga és zöld kockái a
gabonatáblák és a mezsgyéken zöldellő pálmák színe szerint különültek el
egymástól, míg a sivatag rőt homokján és fehérlő hegyein az elszórt zöld foltok
vagy fa- és bokorcsoportok olyanok voltak, mint egyegy eltévedt utas.
Gósen termékeny földjein minden dombocskáról sötét akác-, szikomor- és
tamarindus-erdőcskék zöldelltek, s a távolból a mi hársainkra hasonlítottak. A
fák között vaskos oszlopsorokon nyugvó kastélyok rejtőztek, vagy apró, sárga
parasztkunyhók húzódtak meg. Itt-ott a liget szélén egy kis városka fehérlett
lapos tetejű házaival, amott egy templom piramis alakú kapuja emelkedett
súlyosan a fák koronája fölé, mint valami furcsa jelekkel tarkított kettős
sziklafal.
A sivatagon az első, még kissé zöldes dombsor mögül
kopár hegyek meredeztek elő, telehintve mintegy máglyákba rakott
sziklaszirtekkel.
Mintha a buja, bő élettől duzzadó nyugati tájék fejedelmi bőkezűséggel
virágokat, zöldellő növényeket dobott volna át a csatornán túli oldalra, de az
örökké éhes sivatag már a következő évben felfalja és hamuvá égeti.
A sziklákra, homokra száműzött, eltévedt néhány szál növény a magaslatok lábánál
vert gyökeret, ahonnan a töltésen vágott árkokon át még szert tehettek a
csatorna egy kis vizére. A kopár hegyek között a töltés közelében akadt egy-egy
megbúvó oázis, amely harmaton táplálkozott, ahol megtermett a búza, árpa, szőlő,
és pálmák, tamarindusok nőttek.
Ilyen helyeken csak egyes családok élhettek meg; amikor a pi-bailoszi vásáron
egymásba botlottak, nem is tudták, hogy a sivatagon szomszédok.
Miszori havának 16. napján a csapatok összevonása már kis híján befejeződött. A
trónörökös kilenc ezrede, melyeknek Nitager ázsiai csapatait kellett
leváltaniuk, már felvonult Pi-Bailosz fölött a műúton, a tábori szekerekkel és a
harci gépek egy részével együtt.
A hadmozdulatokat maga a trónörökös irányította. A hírszolgálatot két irányban
szervezte meg: egy távolabbi vonalon az ellenséget kísérték figyelemmel, a
közelebbi vonal tulajdon hadait óvta esetleges támadástól, amely a hegyek,
szakadékos mélyutak hasogatta vidéken könnyen lehetséges volt. Maga Ramszesz egy
álló héten át személyesen járta sorra és szemlélte meg a különböző utakon
felvonuló ezredeket, gondosan szemügyre véve, van-e a katonáknak rendes
fegyverzetük, éjszakára jó meleg köpenyük, s a szekereken van-e elég
kétszersült, hús és szárított hal. Végül ő maga parancsolta meg, hogy a keleti
határon vonuló katonafeleségeket, gyermekeket és rabszolgákat a csatornán
szállítsák el: ilyenformán kisebbek lettek a táborok,
és a hadsereg könnyebben hajthatta végre a hadmozdulatokat.
A legidősebb tábornokok sem győzték eleget csodálni a trónörökös katonai
tudását, hevét, óvatosságát, de főképpen egyszerűségét, munkabírását. Népes
udvarát, hercegi sátrát, kocsiját, gyaloghintóját Memfiszben hagyta, egyszerű
tiszti ruhában járta sorra az ezredeket, asszír módra lóháton, csak két
segédtiszt kísérte.
Ilyenformán a tulajdonképpeni hadtest összevonása ment is, mint a karikacsapás,
és a csapatok a kitűzött időre megérkeztek Pi-Bailosz alá.
Hanem a herceg vezérkara és a kísérő görög ezred nem igyekezett annyira, és
lemaradtak vele különféle hadigépek is.
A törzs Memfiszben gyülekezett, és minthogy Pi-Bailoszig neki kellett a
legrövidebb utat megtenni, legkésőbb is indult el hatalmas szekértáborával. A
tisztek java része a legelőkelőbb családok ivadéka volt: mind magával vitte
gyaloghintóját, ahhoz a négy fekete rabszolgát, kétkerekű hadiszekerét, díszes
sátorát, ruhákkal, élelemmel megrakott számtalan ládáját, sörrel, borral
megtöltött nagy korsóit. Azonfelül a tisztek után énekesnők, táncosnők egész
raja is útnak eredt, muzsikusaikkal; ezeknek pedig, mint előkelő hölgyeknek,
egytől egyig külön gyaloghintó kellett és két- vagy négyökrös szekér.
Mikor ez a sokadalom kiözönlött Memfiszből, az országúton nagyobb helyet foglalt
el, mint a trónörökös egész hadserege. Olyan lassan haladtak előre, hogy a
hadigépek, amelyeket a menet legvégére parancsoltak, egy nappal később
indulhattak el, mint a parancs szólt. De ennyi baj nem is volt elég; ráadásul,
amikor a táncosnők és énekesnők meglátták a sivatagot, elfogta őket az ijedség,
és nagy sírásra fakadtak, pedig ezen a tájékon még nincs semmi félelmes a
sivatagban. Hogy aztán lecsillapítsák őket, nagy
sebbel-lobbal idő előtt nagy előadást, majd lakomát csaptak, aztán éjjeli tábort
vertek, felütötték a sátorfáikat.
Az éjszakai mulatság a csillagos ég alatt, jó hűvösön, a háttérben körös-körül a
vad természet annyira megtetszett a táncosnőknek, énekesnőknek, hogy
kijelentették, ezentúl csak a sivatagban lépnek fel. Hanem közben a
trónörökösnek fülébe jutott, mi folyik a törzs körül; nyomban parancsot küldött,
hogy az asszonynépet haladéktalanul küldjék vissza a városba, és gyorsítsák meg
a menetelést.
A törzzsel együtt utazott Herihor hadügyminiszter őkegyessége is, de csak mint
tétlen szemlélő. Ő nem hozott magával énekesnőket, de a törzstisztek
viselkedését sem tette szóvá. Fölvitette gyaloghintóját az oszlop élére, és
hűségesen alkalmazkodott a menethez: ő is hol előrement, hol megpihent a
hatalmas legyező árnyékában, amellyel segédtisztje hűsítette.
Herihor őkegyessége túl járt a negyvenen; tagbaszakadt, zárkózott ember volt.
Ritkán szólalt meg, még csak nézni is ritkán nézett az emberekre mélyen
leeresztett szemhéjai alól.
Mint az egyiptomiaknak általában, neki is karja, lába meztelen volt, melle is
födetlen, lábán szandál, csípője körül rövid szoknyácska, elöl pedig kék-fehér
csíkos kötény. Neki is, mint a papoknak, szakálla, haja le volt borotválva, bal
vállára vetve pedig párducbőrt viselt. Végül, minthogy katona is volt, fejét kis
testőrsisak födte, amely alól kis kendő lógott a nyakára, az is kék-fehér
csíkos, mint a köténye.
Nyakán háromsoros aranylánc ékeskedett, a bal váll alatt pedig díszes hüvelyű,
rövid kard lógott a mellén.
Gyaloghintóját hat fekete rabszolga cipelte, és három más ember állandóan
körülötte volt: az egyik a legyezőt vitte, a másik a miniszteri bárdot, a
harmadik a papiruszos ládát. Ezt Pentuernek hívták, maga is pap, a miniszter
íródeákja, sovány, aszkéta ember, aki a legperzselőbb napsütésben se takarta be
borotvált fejét. Alacsony sorban szüle-
tett, de ritka tehetsége fölemelte, és szerény származása ellenere is jelentős
állást töltött be a birodalomban.
Bár a miniszter, főembereivel együtt, állandóan az oszlop elén maradt, és nem
avatkozott bele a sereg mozdulataiba aligha mondhatta volna akárki is, hogy ne
tudná mi folyik mögötte. Óráról órára, de néha meg éppen fél óránként hol egy
alsóbbrendű pap, amolyan egyszerű „isten szolgája” , hol egy katona, hol egy
markotányos vagy rab szolga, afféle közömbös képpel elhaladva a miniszter
szótlan kísérete mellett, elejtett egy-egy szót. Ezt a kurta kis szót aztán
Pentuer néha följegyezte, de legtöbbször csak jól az eszébe véste, mert ritka jó
emlékezete volt.
Ilyen apró-cseprő dolgokra rá se hederített senki a törzs tisztek lármás
sokadalmában. A tiszteket, ezeket az előkelő urnákat annyira lefoglalta az út, a
hangos beszélgetés ének hogy nem értek rá arra is ügyet vetni, ki vetődik a
miniszter ele, annál is inkább, mert az országúton tenger nép nyüzsgött fel-alá.
Miszori havának 15. napján a trónörökös vezérkara a miniszter úr őkegyességével
egyetemben, a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, egy mérföldnyire az
ezredektől, amelyek Pi-Bailoszon túl harcra készen már felsorakoztak a műúton
keresztben.
Hajnali egy óra előtt, ami megfelel a mi hat óránknak lila színek lepték el a
sivatag hegyeit, dombjait. Mögöttük lassan fölemelkedett a nap. Gósen földjén
rózsás pirosság áradt végig, a kis városka pedig, a templomok, nagyúri paloták,
parasztviskók úgy ragyogtak, mint felcsapó szikrák lángok a növények zöld
árjában.
A nyugati horizonton nemsokára sárgás aranyszín ömlött el. Úgy tetszett, mintha
Gósen földjének zöld színe aranyba ment volna át, a számtalan csatornában pedig
mintha víz helyett olvadt ezüst folydogált volna. Hanem a sivatag hegyei még
haragosabb lilába borultak és hosszan
elnyúló árnyékot vetettek a homokra és feketéllő homályt a növényekre.
A műúton felállított őrszemek tisztán láthatták a nagy csatorna mögött elterülő,
pálmákkal szegélyezett földeket. Itt len zöldellt vagy búza, lóhere, másutt már
aranysárgára érett a második árpavetés. A fák között meglapuló apró viskókból
már ki-kibújtak munkájukra a szántóvetők, rézszínű pőre emberek, akik mindössze
ágyékkötőt és könnyű sapkát viseltek.
Ki a csatorna felé vette útját, hogy az iszaptól kitakarítsa, ki vizet ment
meríteni a föld megöntözésére, olyanféle készséggel, mint a kútgémek. Mások
szétszóródtak a fák között, és érett fügét, szőlőt szedegettek. Egész sereg
meztelen apróság, gyereknép nyüzsgött a fák alatt, meg asszonyok, fehér, sárga
vagy piros ujjatlan ingben.
Mindenfelé eleven sürgés-forgás. Az égen sivatagi ragadozó madarak kóvályogtak,
és Gósen földje fölött galambokra, csókákra vadásztak. A csatorna mentén
nyikorgó kútgémek himbálóztak, a cseberben termést adó vízzel; akik pedig
gyümölcsöt szedtek, úgy bukkantak fel s úgy tűntek el a fák zöldjében, mint
színes pillangók. A sivatagban, a műúton pedig mozgolódni kezdett a katonaság
is, minden szolganépével. Egy csapat lándzsával fölfegyverzett lovas vágtatott
föl. Mögöttük íjászok lépkedtek, fejükön sapka, derekukon kis szoknya; kezükben
íjat vittek, hátukon tegezt, jobb oldalukon széles kardot. Az íjászokat
parittyások követték, hátukon zsák a parittyakövekkel, oldalukon rövid kard.
Mögöttük százlépésnyire két kis gyalogos szakasz haladt, az egyik szakasz
fegyvere lándzsa, a másiké fejsze. Valamennyinek kezében négyszögletes pajzs,
mellükön páncélul durva, vastag ruha, fejükön sapka, amely alól kendő lógott le,
hogy megvédje tarkójukat a hőségtől. Sapkájuk, ruhájuk vagy kék-fehér csíkos
volt, vagy sárga-fekete csíkos; a katonák olyanok voltak benne, mint óriási
darazsak.
Az első előőrs mögött, harci bárdos katonáktól körülvéve haladt a miniszter
gyaloghintója, mögötte pedig a rézsisakos, páncélos görög csapatok; egyenletes
lépésükre úgy dongott a föld, mint amikor nehéz kalapácsütések zúgnak Hátulról
elverődött hozzájuk a szekerek nyikorgása a műút mellett pedig fel-felbukkant
egy nagy szakállú föníciai kereskedő, két szamár közé akasztott gyaloghintóban
Az egész menet fölött vastagon libegett a fölvert por aranyos köde és a
forróság.
Egyszerre csak az első előőrsből hirtelen kivált egy lovas, a miniszterhez
vágtatott, és jelentette neki hogy a trónörökös közeledik. Őkegyessége kiszállt
a gyaloghintóból, ugyanakkor pedig a műúton felbukkant egy maroknyi lovascsapat,
de nyomban le is szállt a lóról. Az egyik lovas és a miniszter gyalog egymás
felé indult, s minden pár lépés után megálltak, és üdvözölték egymást.
-Üdvöz légy, fia a fáraónak, aki örökké éljen! -szólt a miniszter.
-Üdvöz légy, szentatyám, és élj sokáig -felelte a trónörökös, majd
hozzátette: -Olyan lassan vonultok fel mintha lefűrészelték volna a lábatokat,
pedig Nitager legkésőbb két óra múlva felsorakozik seregünk előtt.
-Igazad van. A te vezérkarod nagyon lassan menetel
-Eunana jelenti -mutatott Ramszesz a mögötte álló tisztre, akinek a nyakában
egy csomó amulett lógott -, hogy nem küldtetek felderítő őrjáratokat a
mélyutakba Pedig igazi háború esetén épp arról az oldalról üthetett volna
rajtatok az ellenség.
-Nem vagyok vezér, hanem bíró -felelte a miniszter.
-Hát Patroklész mit csinált?
-Patroklész a görög ezreddel a hadigépeket kíséri.
-És a rokonom, Tutmózisz szárnysegéd?
-Még alighanem alszik.
Ramszesz türelmetlenül dobbantott a lábával, és elhallgatott. Szép, sudár ifjú
volt, szinte nőiesen finom arcú; a
harag és felindulás pedig még szebbé tette. Kék-fehér csíkos feszes köntöst
viselt, sisakja alatt ugyanolyan színű kendőt, nyakán aranyláncot, jobb válla
alatt drága művü kardot.
-Látom -szólalt meg a herceg -, hogy csak egyetlenegy ember törődik a
becsületemmel: Eunana.
Az amulettes tiszt a földig meghajolt.
-Tutmózisz lusta léhűtő -mondta a trónörökös. -Eunana, indulj vissza a
helyedre. Legalább az előőrsnek legyen vezére.
Végignézett a kíséretén, amely egy szempillantás alatt körülötte termett, mintha
a földből nőtt volna ki.
-Hozzák ide a gyaloghintómat! -parancsolta a trónörökös. -Olyan fáradt
vagyok, mint egy kőtörő.
-Hát még az istenek is elfáradhatnak? -suttogta Eunana, aki még egyre
mögötte állt.
-Menj a helyedre -hagyta meg újból a trónörökös.
-Azt parancsolod talán, holdnak képmása, hogy földerítsem a mélyutakat? -
kérdezte a tiszt halk hangon. -Kérlek, parancsolj, mert bárhol vagyok is, a
szívem téged követ, hogy akaratodat kitaláljam és teljesítsem.
-Tudom, hogy te éber vagy -felelte Ramszesz. -Menj, és szemed legyen
mindenre.
-Szentatyám -fordult Eunana a miniszterhez -, a legalázatosabban felajánlom
szolgálataimat kegyességednek.
Alighogy Eunana eltávozott, a vonuló oszlop végén még nagyobb csődület támadt. A
trónörökös gyaloghintóját keresték, de nem találták sehol; ahelyett egy furcsa
külsejű ifjú jelent meg, aki utat vágott a görög katonák között a trónörökös
felé. Muszlining volt rajta, dúsan hímzett kötény és a vállán aranyos sál. De
legjobban szembeötlőit hatalmas, sok varkocsba font parókája és macska farkához
hasonló álszakálla.
Tutmózisz volt, Memfisz első gavallérja, aki még a me-
netelés idejére is kicicomázta és illatszerekkel szagosította magát.
-Üdvöz légy, Ramszesz! -kiáltotta a gavallér, erőszakkal széttaszigálva
útjából a tiszteket. -Képzeld, a gyaloghintód valahogy szőrén-szálán eltűnt;
az enyémbe kell hát ülnöd. Az ugyan nem méltó hozzád, de azért az se megvetni
való utolsó.
-Megharagítottál -felelt a herceg. -Alszol, ahelyett, hogy a seregre
vigyáznál.
A gavallér megállt, elcsodálkozva meghökkent.
-Hogy én alszom?! -rikoltotta. -Száradjon el a nyelve aki ilyen
hazugságokat kiereszt a száján. Tudtam, hogy jössz, hat öltözöm már egy jó
órája, és fürdőt, illatos kenetekét készíttetek neked...
-A csapat pedig azalatt parancsnok nélkül vonul előre De hat én legyek a
parancsnoka a csapatnak, amikor jelen van a hadügyminiszter úr őkegyessége is,
és rajta kívül olyan hadvezér is, mint Patroklész?!
A trónörökös hallgatott, Tutmózisz pedig odalépett hozzá, és suttogva mondta:
-Mi történt veled, fáraó fia? Nincs parókád, hajad ruhád merő por, a bőröd
olyan fekete és repedezett mint nyáron a föld! Fölséges anyád bizony kikergetne
az udvarból, ha meglátná a fiát ilyen ágrólszakadtan..
-Csak fáradt vagyok.
-Ülj hát be a gyaloghintóba. Friss rózsakoszorúk van nak benne, sült szárnyas
és ciprusi bor. Egyébként -tette hozza halkabban -az egyik szekéren
elrejtettem Szenu-
rát . .
-Itt van? -kérdezte a herceg.
Az imént még csillogó szeme elhomályosodott.
-A sereg hadd vonuljon előre -mondta Tutmózisz mi itt majd megvárjuk.
Ramszesz mintha álomból riadt volna fel:
-Hagyj békén, kísértő. . . Két óra múlva itt a csata.
-Ugyan, hát az is csata?!
-Legalábbis az én fővezérségem dolga most dől el.
-Oda se neki! -mosolygott a gavallér. -Esküdni mernék rá, hogy a
hadügyminiszter már tegnap elküldte jelentését ő szent felségének azzal a
kérelemmel, hogy adja meg neked a memfiszi hadtest parancsnokságát.
-Mindegy. Ma nem tudnék másra gondolni, csak a hadseregre.
-Rettenetes, milyen erős benned ez a háborús szenvedély. Pedig háborúban
hónapszámra nem mosakodik az ember, egyszer aztán csak beleharap a fűbe...
Brr!.. . De ha meglátnád Szenurát... Csak egy árva pillantást vess rá...
-Hát éppen ezért nem nézek rá -felelte Ramszesz határozottan.
Abban a percben, amikor a görög katonaság mögül nyolc ember előhozta a
trónörökös számára Tutmózisz hatalmas gyaloghintóját, az előőrstől lovas
érkezett. Levetette magát a lóról, és olyan sebesen szaladt, hogy mellén csak
úgy csilingeltek az istenek egymáshoz verődő képmásai vagy nevükkel díszített
kis táblácskái. A nekibuzdult Eunana volt.
Mindenki felé fordult, ami láthatólag jólesett neki.
-Erpatre, felséges uram! -kiáltotta Eunana, mélyen meghajolva Ramszesz
előtt. -Amikor isteni parancsodnak engedelmeskedve az oszlop élén haladtam, és
szorgosan figyeltem mindenre, egyszerre csak két gyönyörű szkarabeusz-bogarat
pillantottam meg az úton. Mindegyik szent rovar egy kis agyaggolyócskát
görgetett maga előtt az úton keresztben, a homok felé...
-Hát aztán? -vágott szavába a trónörökös.
-Természetes -folytatta Eunana, a hadügyminiszter felé pillantva -, hogy én
is, embereim is, amint a jámborság megkívánja, leborultunk a nap aranyos képmása
előtt, és
feltartóztattuk a menetet. Olyan fontos jel ez, hogy külön parancs nélkül
egyikünk se mert továbbmenni.
-Látom, hogy igazán istenfélő egyiptomi vagy, bár hettita vonásaid vannak -
jegyezte meg Herihor őkegyessége, aztán a közelében álló főméltóságokhoz
fordulva, hozzátette :
- Nem megyünk tovább ezen az országúton, mert még eltaposhatnánk a szent
bogarakat. Pentuer, erre jobbra nem lehetne megkerülni az országutat azon a
mélyúton?
-De igen -felelte a miniszter íródeákja. -Az a mélyűt egy mérföld hosszú,
és majdnem Pi-Bailosszal szemben lép ki újra a műútra.
-Rettenetes időveszteség! -szólt közbe haragosan a trónörökös.
-Meg mernék rá esküdni, hogy nem szkarabeuszok azok, hanem az én föníciai
uzsorásaimnak a lelkei -vetette oda a gavallér Tutmózisz. -Most már, hogy
meghaltak, nem vasalhatják be rajtam a pénzüket, hát legalább arra
kényszerítenek, hogy bűnhődés fejében menjek a sivatagba!
A herceg kísérete nyugtalanul várta a döntést. Ramszesz tehát odafordult
Herihorhoz:
-Mit gondolsz, szentatyám, mitévők legyünk?
-Nézz a tisztjeidre -felelt a főpap -, akkor belátod, hogy a mélyúton kell
továbbmennünk.
Ekkor elébük lépett Patroklész, a görögök vezére, és a trónörököshöz fordult:
-Ha felséged megengedi, az én ezredem továbbmegy a műúton. A mi katonáink nem
félnek a szkarabeuszoktól.
-A ti katonáitok nem félnek még a királyi síroktól sem -felelte a miniszter.
-De nem lehet ott valami veszélytelen a helyzet, ha még egyik sem tért vissza.
A görög megzavarodott, és eltűnt a kíséretben.
-Lásd be, szentatyám -sziszegte a trónörökös, szinte
magánkívül dühében -, hogy ilyen akadály még egy szamarat se tartóztatna fel az
útjában.
-De a szamárból nem is lesz soha fáraó -jegyezte meg nagy nyugalommal a
miniszter.
-Akkora mélyúton te vezeted tovább a sereget! -fortyant fel Ramszesz. -Én
bizony nem értek a papi praktikákhoz, különben is pihennem kell. Gyere velem,
rokon -fordult Tutmóziszhoz, és a kopár dombok felé vette útját.

Második fejezet

Herihor őkegyessége meghagyta segédtisztjének, aki a harci bárdot vitte, hogy az
előőrsön Eunana helyett nyomban vegye át a parancsnokságot. Majd kiadta a
parancsot, hogy a nagy köveket hajító gépek forduljanak be a töltésről a
mélyútra, a görög katonaság pedig kéznél legyen, és segítse át a gépeket a
nehezebb helyeken. Szekerek, kíséretbeli tiszti gyaloghintók, minden vissza a
hadoszlop alsó végére. Amikor Herihor kiadta a parancsot, a legyezőtartó
segédtiszt odahajolt Pentuer íródeákhoz, és suttogva kérdezte:
-Most már alighanem többé sohasem szabad a műúton járni?
-Miért ne? -felelte a fiatal pap. -Hanem ha két szent bogár előttünk
mászik keresztül az úton, akkor csakugyan nem való továbbmenni. Még
szerencsétlenség érhet bennünket,
-Már meg is van a szerencsétlenség. Vagy nem vetted észre, hogy Ramszesz
herceg megharagudott a miniszter úrra? A mi urunk pedig nem olyan ember, aki
felejt...
-Nem a herceg neheztelt meg a mi urunkra, hanem a mi urunk a hercegre, ő
támadt rá -mondta Pentuer. -És jól tette. Mert a fiatal herceg már most azt
képzeli, hogy második Mena lesz belőle...
-Vagy Nagy Ramszesz -vetette közbe a hadsegéd.
-Nagy Ramszesz hallgatott az istenekre, magasztalják is a feliratok minden
szentélyben. De Mena, Egyiptom első fáraója, csupán felforgató volt, és csak a
papok atyai szelídségének köszönheti, hogy nevének emlékezete megmaradt... Ámbár
egy rézuten nem sok, de annyiba se fogadnék, megvan-e Mena múmiája vagy nincs.
-Én jó barátom, Pentuer -vágta rá a segédtiszt -, okos ember vagy te, tudod
jól, hogy egyre megy az minekünk, tíz urunk van-e vagy tizenegy...
-De a népnek nem mindegy, egy halom aranyat kell-e kibányásznia évenként a
papság számára, vagy kettőt: egyet a papságnak, egyet meg a fáraónak -felelte
Pentuer, és a szeme felvillant.
-Veszedelmes dolgokat forgatsz a fejedben -suttogta a hadsegéd.
-Hát te hányszor keseredtél el a fáraó udvarának vagy a nomarchoszoknak a
dúskálkodásán? -kérdezte elcsodálkozva Pentuer.
-Csitt... csitt! Majd még beszélünk erről, most nem. A nehéz hadigépek,
amelyek elé két-két ökör volt fogva,
a sivatagi nagy homokon is gyorsabban gördültek, mint a' töltésen. Eunana az
első mellett haladt, aggodalmaskodva, tépelődve: miért vette el tőle a miniszter
az előőrs parancsnokságát? Valami magasabb megbízást szántak volna neki?
Az előléptetés reményében, vagy talán hogy elfojtsa a szívében fel-feltámadó
nyugtalankodást, felkapott egy erős rudat, és ahol legmélyebb volt a homok,
aláfeszítette a hajitógépnek, vagy hangos kiáltozással biztatta a görögöket.
Hanem azok nemigen hederítettek rá.
A sereg már egy jó félórája kígyózott a kanyargós mélyúton, a kopár, meredek
falak között, amikor az előőrs újra megállt. A mélyutat egy másik mélyút
keresztezte, amelynek a közepén egy elég széles csatorna húzódott.
A katona, akit az új akadály hírével a miniszterhez küldtek, azzal a paranccsal
tért vissza, hogy a csatornát be kell temetni.
Vagy száz görög katona csákánnyal, lapáttal egyszerre a dologhoz látott. Ki nagy
köveket hasított a sziklából, ki meg legörgette a csatornába és homokot öntött
utána.
Ekkor a mélyút fenekéről egy ember bújt elő, kezében kapával, amely olyan volt,
mint egy gólyanyak a csőrrel. Öreg egyiptomi paraszt volt, mezítelen. Egy
pillanatig riadtan nézte a katonák munkáját, de aztán hirtelen nagyot sivalkodva
közéjük ugrott.
-Mit műveltek itt, ti pogányok? Hisz ez csatorna!
-Hát te meg hogy mered gyalázni ő szent felsége katonáit? -kérdezte Eunana,
aki épp ott állt.
-Látom, nagyúr vagy és egyiptomi -felelte a paraszt -, hát megmondom, hogy
ez a csatorna egy hatalmas nagyúré: a memfiszi nomarchosz őkegyessége
legyezőtartójának van egy íródeákja, s ennek a tiszttartójáé. Vigyázzatok, meg
ne adjátok keservesen az árát!
-Végezzétek csak a dolgotokat -szólt oda pártfogói hangon Eunana a görög
katonáknak, akik nézegetni kezdték a parasztot.
Nem értették, mit mondott, de hangja megállította őket a munkájukban.
-Betemetik, egyre csak temetik! -jajdult fel a paraszt nőttön-növekvő
rémülettel. -Jaj nektek, kutyafajzatjai! -ordított rá az egyik katonára, és
nekiesett a kapával.
Hanem a görög katona kirántotta a kezéből a kapát, és úgy az arcába vágott vele,
hogy szegény parasztnak egyszerre kibuggyant a szájából a vér. A katona csak
újra döntötte a homokot a csatornába.
A csapástól megszédült paraszt elvesztette a bátorságát, és könyörgőre fogta a
dolgot.
-Uram! -kezdte. -Ezt a csatornát én magam ástam, tíz álló éven át,
éjjel-nappal és ünnepnapokon is! A mi urunk
megígérte, hogy ha ide tudnám vezetni a vizet ebbe a völgyecskébe, engem tenne
itt meg bérlőjének, nekem engedné a termés egyötöd részét, és megadná a
szabadságot is. . . Hallod? Szabadságot nekem és három gyerekemnek!... (),
istenek!
Fölemelte karját, és újra Eunanához fordult:
Nem értik ezek az én szavamat, ezek a túlatengeri szakállasok, kutyafajzatja,
föníciaiak, zsidók atyafiai! Hanem te, uram, te meghallgatsz engem. . . Tíz év
óta, amikor mások vásárra jártak vagy táncolni, vagy szent körmenetre mentek, én
ide szöktem erre a kietlen mélyútra. Nem mentem még az anyám sírjához se, csak
ástam; elfeledkeztem a halottaimról, hogy a gyerekeimnek és magamnak, ha csak
halálom előtt egy árva napra is, szabadságot, földet szerezzek... Ti vagytok az
én tanúim, nagy istenek, hányszor ért itt az éjszaka!. . . Hányszor hallottam
itt a hiénák panaszos üvöltését, hányszor láttam a farkasok zöld szemét! De én
nem szaladtam el, ó, boldogtalan fejem, hova is szaladtam volna, hisz minden
ösvényen az irtózat leskelődött rám, ebben a csatornában pedig a szabadság fogta
le a lábamat!.. . Egyszer onnan, abból a szakadékból, oroszlán rontott rám, az
állatok fáraója. A kapa kiesett a kezemből. Térdre hulltam előtte, és azt
mondtam neki: „Uram! -mondok. -Hát meg akarsz engem enni ? Hiszen én csak
szegény rabszolga vagyok!" A vérszomjas oroszlánnak megesett rajtam a szíve,
elkerült a farkas, még az álnok denevér is megszánta szegény fejemet, te meg,
egyiptomi létedre.. .
A paraszt egyszerre elhallgatott; észrevette Herihor közeledő kíséretét. A
legyezőről látta, hogy nagyúr lehet, a párducbőrről meg, hogy pap. Odaszaladt
tehát, letérdelt előtte, és fejével a homokot érintette.
-Mit kívánsz, ember? -kérdezte a főpap.
-Fényes napvilágom, hallgass meg engem! -esdekelt a paraszt. -Soha
szomorúság ne legyen a te házadban, és balsors ne járjon a nyomodban! Műveid
össze ne omoljanak,
és az ár el ne ragadjon, amikor a Nílus túlsó partjára úszol...
-Azt kérdem, mit kívánsz? -ismételte a főpap.
-Nagy jó uram -folytatta a paraszt -, szent elöljáróm, aki sose indul
bolond szeszély után, aki erőt vesz a hamisságon, és igazságot oszt... aki atyja
vagy a szegénynek, oltalmazó ura az özvegynek, takaró köntöse az anyátlan
árvának . .. Engedd meg, hadd hirdessem a te nevedet törvényként az országban...
Hallgasd meg az én ajkaim szavát... Fordulj felém, és tégy igazságot, nemes,
nagy férfiú...[1]
-Az a kívánsága, hogy ne temessük be ezt az árkot -jegyezte meg Eunana.
A főpap egyet rándított a vállán, és megindult a csatorna felé, amelyen már egy
pallót vetettek keresztbe. A paraszt még jobban kétségbeesett, és elkapta a
főpap térdét.
-El vele! -kiáltott Herihor hátrahőkölve, mintha kígyó csípte volna meg.
Pentuer íródeák elfordította a fejét; sovány arca elsárgult. De Eunana elkapta a
parasztot, a nyakánál jól megszorította, ám amikor még így sem tudta letépni a
főpap lábáról, katonákat hívott. Amint őkegyessége kiszabadult a paraszt karjai
közül, átment az árok túlsó partjára, a katonák pedig szinte a levegőbe emelték
a szerencsétlen parasztot, és úgy vitték a menetelő sereg végére. Jól
megöklözték, a vesszőkkel mindig bőven felszerelt altisztek istenigazában
megbotozták, a végén ledobták az úton, a mélyút bejáratánál.
A véresre vert, halálra rémült boldogtalan egy darabig csak ült, ült a homokon,
a szemét törölgette, aztán hirtelen fölugrott, és a műút felé rohanva kiáltozta:
-Miért is nem nyel el engem a föld!. .. Átkozott a nap, amikor megláttam ezt a
világot, átkozott az éj, amikor azt mondták: „Ember született. .." Az igazság
köntösén csak

= [1] A paraszt beszéde hiteles. (A szerző)

egyetlen kis petty sincs a rabszolgák oltalmára... Még maguk az istenek se
tekintenek ilyen teremtésre, akinek a karja csak örök munkára való, szeme
sírásra, háta vesszőzésre... Ó, halál, hamvaszd semmivé az én holttestemet,
nehogy még odaát, Ozirisz mezején is rabszolgának szülessek...

Harmadik fejezet

Ramszesz herceg dúlt-fúlt haragjában, amint fölment az egyik dombra. Mögötte
Tutmózisz baktatott. Az előkelő gavallérnak félrecsúszott a parókája, álszakálla
leesett, a kezében vitte, és a nagy fáradtságtól fakósápadt lett volna az arca,
ha a vastagon elkent piros festék engedi.
Végre a herceg megállt a tetőn. A mélyútról felverődött hozzájuk a katonaság
zsibongása, a sűlyosan gördülő hajitógépek robaja; előttük Gósen hatalmas síkja:
csak úgy fürdött a napfényben. Úgy rémlett, nem is föld az, hanem aranyos felhő,
amelyre smaragd-, ezüst-, rubin-, topáz- és gyöngyszínekkel ragyogó tájképet
festett a képzelet.
A trónörökös kinyújtotta a kezét.
-Nézd -kiáltotta Tutmózisznak -, annak a földnek az enyémnek kellene
lennie, és itt ennek a hadseregnek is!... És lám, a legmagasabb épületek ott
papok palotái, itt meg a hadsereg fővezére pap!.. . Hát lehet ezt tűrni?
-Hisz mindig így volt... -felelte Tutmózisz, ijedten nézelődve maga körül.
-Nem igaz! Ismerem én ennek az országnak a történetét, amit előttetek sűrű
fátyol takar. A hadsereg vezére, a hivatalbeliek fő-fő ura csak maga a fáraó
volt, legalábbis az erélyesebbje. Ezeknek a fejedelmeknek nem imádsággal,
áldozatokkal múltak el a napjaik, hanem igazgatták a birodalmat .. .
- Hátha ő szent felségének ez az akarata... -kockáztatta meg Tutmózisz.
-Nem az az akarata az én atyámnak, hogy a nomarchoszok a maguk kényére-kedvére
kormányozzák tartományaikat a székhelyükről, az se akarata az én atyámnak, hogy
az etiópiai helytartó már-már akkorának hiszi magát, mint a királyok királya. És
az se lehet az én atyám akarata, hogy az ő hadserege kikerüljön két
szkarabeusz-bogarat, csak azért, mert a hadügyminiszter pap.
-De nagy, vitéz katona! -suttogta még jobban megrökönyödve Tutmózisz.
-Micsoda katona?!... Hogy szétvert egy maroknyi líbiai rablót, akik
szétszaladnak, ha messziről meglátják az egyiptomi katonaságot? Hanem nézd, mit
művelnek a szomszédaink. Izrael egyre húzza-halasztja az évi adó fizetését, és
kevesebbet is fizet. A ravasz Fönícia évről évre kivon néhány hajót a
hajóhadból. Keleten Hatti ellen kell nagy hadsereget tartanunk, Babilónia és
Ninive körül pedig örökös a forrongás, amely megérzik egész Mezopotámiában. És a
végén mi a papi kormányzás eredménye? Nem egyéb, mint hogy míg a dédapámnak
százezer talentum évi bevétele volt és százhatvanezer katonája, addig az apámnak
alig-alig van ötvenezer talentumja és százhúszezer katonája... És az is...
micsoda hadsereg ez!... Ha a görög hadtest nem volna, amely kordában tartja
őket, mint a juhászkutya a nyájat, akkor ma az egyiptomi katonaság csak a
papoknak engedelmeskednék, a fáraó meg olyan mélyre süllyedne, hogy nem volna
különb egy nyomorult nomarchosznál.
-Honnan szeded te ezt ?... Honnan támadnak ilyen gondolataid? -döbbent meg
Tutmózisz.
-Mintha ugyan nem papi nemzetségből származnék én is! És ők tanítottak engem,
amikor még nem voltam trónörökös. Ó, ha az apám után, aki örökké éljen, ha az
apám után fáraó leszek, a nyakukra teszem a lábam, de előbb ércveretű szandált
húzok rá... És először is a kincstáraikba nyúlok, amelyek telides-tele voltak, s
már Nagy Ramszesz
óta duzzadoztak a kincsektől, most meg úgy dagadnak a sok aranytól, hogy a fáraó
kincse meg se látszik mellettük.
-Jaj nekem meg neked! -sóhajtotta Tutmózisz. Olyan gondolataid vannak, hogy
alattuk lesüllyedne ez a domb, ha hallaná és értené őket. Honnan volna neked
erre erőd?... Vannak-e segítőtársaid?... Katonáid?... Ellened támad az egész
nép, ellened vezeti a hatalmas papi osztály. . . És ki lenne pártodon?
A herceg hallgatott, és gondolataiba mélyedt. Végre megszólalt:
-A hadsereg...
Java része a papsággal tart.
-A görög hadtest...
-Egy vödörnyi víz a Nílusban.
-A hivatalnokok...
-A fele hozzájuk húz.
Ramszesz szomorúan megrázta a fejét, és elhallgatott.
A tetőről a kopár, köves lejtőn lementek a domb túlsó oldalára. Egyszerre csak
Tutmózisz, aki egy kicsit előbb járt, hirtelen elkiáltotta magát:
-Miféle káprázat fogta el a szememet?... Ide nézz, Ramszesz!.. . Hisz ezek
közt a sziklák között valósággal egy másik Egyiptom rejtőzik!
-Biztosan papi birtok, amely nem fizet adót - felelte keserűen a herceg.
Lábuk előtt, jó mélyen, szög alakban termékeny völgy terült el, melynek szárai
benyúltak és elvesztek a sziklák között. Az egyik szárán néhány cselédházikó
lapult, odább egy takaros kis ház emelkedett, a tulajdonos vagy tiszttartó
lakása. Pálmák, szőlőtőkék, léggyökeres fügefák, olajfák, ciprusok, sőt még
fiatal baobabok is zöldelltek körös-körül. Középen patak vize folydogált, a
lankákon pedig, minden pár száz lépésnyire, apró halastavak látszottak.
Amikor beléptek a szőlőbe, ahol a tőkék tele voltak érett
fürtökkel, egyszerre női hangot hallottak, amely vágyódva kiáltotta, vagy inkább
énekelte:
-Hol vagy, én kis csibém? Felelj, hol vagy, kedves kis bogaram! Elszöktél
tőlem, pedig magam itattalak, magam etettelek tiszta búzával, hogy sóhajtva
nézték a rabszolgák... Hol vagy?.. . Felelj!... Gondold meg, itt lep az éjszaka,
és nem találsz haza, ahol pedig mindenki a kívánságod lesi; vagy iderepül a
sivatagról a vörös héja, és széttépi a te szívedet. Akkor aztán hasztalan
kiáltozol a gazdád után, amint most én kiáltozom teutánad. .. Felelj, mert
különben megharagszom és itthagylak, akkor pedig gyalog jöhetsz utánam...
Az éneklő hang az utasok felé közeledett. Az énekes már csak pár lépésnyire volt
tőlük, amikor Tutmózisz bedugta a fejét a bokrok közé, és elkiáltotta magát:
-Ide nézz, Ramszesz! Micsoda gyönyörű teremtés!
A herceg nem nézett oda, hanem egy szökkenéssel az ösvényen termett, és elállta
az éneklő nő útját. Fiatal, csakugyan nagyon szép leány volt, görögös
vonásokkal, arcbőre, mint az elefántcsont. Fátyla alól kikandikált kontyba
kötött, sűrű fekete haja. Hosszú, fehér köntös volt rajta, egyik széle átvetve a
karján. Az átlátszó, fátyolszerű ruha alatt kitetszett két lányos melle; olyan
volt, mint két alma.
-Ki vagy te, leány ? -kérdezte Ramszesz. Homlokáról elsimultak a baljós
barázdák, szeme szikrát vetett.
-Ó, Jehova!... Atyám! -sikoltotta el magát a megriadt leány, és lába
gyökeret vert az ösvényen.
Hanem lassanként lecsillapodott, és bársonyos tekintete visszanyerte szokott
szelíd, szomorú kifejezését.
-Honnan kerülsz ide? -kérdezte a leány Ramszeszt, és hangja kissé
megremegett. -Látom, katona vagy, ide pedig katona nem teheti be a lábát.
-Ugyan miért?
-Mert ez Szezofrisz nagyúrnak a birtoka.
-Ó, ó! -mosolyodott el Ramszesz.
-Ne nevess, mert hamarosan elhagy a vér. Szezofrisz úr Khairész úrnak az
íródeákja, az pedig a memfiszi nomarchosz őkegyessége feje fölött tartja a
legyezőt... Az apám már látta is, és arccal leborult előtte a földre.
-Ó, ó! -ismételte Ramszesz egyre mosolyogva.
-Nagyon hányaveti vagy -szólt rá a leány, összeráncolva homlokát. -Ha az
arcod nem volna olyan beszédesen jóságos, azt hihetnem, hogy görög zsoldos vagy,
vagy tán éppen rabló.
-Még nem az, de valamikor még a legnagyobb rabló is lehet belőle, amilyent még
nem hordott a föld a hátán -vetette közbe az elegáns Tutmózisz, és
megigazította a parókáját.
-Te meg bizonyosan táncos vagy -fordult hozzá a leány, most már
nekibátorodva. -Ó, bizonyos vagyok benne, láttalak is a pi-bailoszi vásáron;
kígyókat bűvöltél.
A két fiatalembernek egyszerre széles jókedve támadt.
- Hát te ki vagy? -kérdezte Ramszesz a leányt, és megfogta a kezét, de az
elkapta tőle.
-Ne légy ilyen tolakodó. Sára vagyok, a major tiszttartójának, Gedeonnak a
lánya.
-Zsidó lány? -szólt Ramszesz, és arcán árnyék suhant végig.
- Hát aztán!... Mit árt az? -szólt közbe Tutmózisz. -Azt gondolod, a zsidó
lány nincsen olyan édes, mint az egyiptomi? Csak éppen szerényebbek és
erényesebbek, mint az egyiptomiak, de épp ez ad valami ritka varázst a
szépségüknek.
-Ti meg hát pogányok vagytok -jelentette ki Sára méltóságteljesen. -Ha
elfáradtatok, pihenjetek, szedjétek a szőlőt, és menjetek tovább isten nevében.
A mi embereink nem örülnek a magatokfajta vendégeknek.
Meg akart fordulni, de Ramszesz visszatartotta.
-Megállj!... Nagyon tetszel nekem, és ilyen kurtán nem hagyhatsz itt bennünket
a faképnél.
-A gonosz lélek szállt meg téged. Ebben a völgyben senki nem mert még így
szólni hozzám -méltatlankodott Sára.
-De látod -avatkozott bele Tutmózisz -, ez a fiatalember Ptah papi
ezredének a tisztje, és olyan úr íródeákjának az íródeákja, aki Habu nomarchosz
legyezőtartója fölött tartja a legyezőt.
-Bizonyos, hogy tiszt -felelt Sára, és elgondolkozva nézett Ramszeszre. -
Talán ugyancsak nagyúr ő maga is? -tette hozzá, és az ajkához emelte az ujját.
-Akárki vagyok is, a te szépséged meghaladja az én rangomat -mondta Ramszesz
hirtelen. -Hanem mondd, igaz, hogy ti... hogy ti megeszitek a disznóhúst?
Sára sértődötten nézett a hercegre, de Tutmózisz közbeszólt :
-Látni való, nem ismered a zsidó lányokat!... Tudd meg hát, hogy zsidó ember
százszor inkább meghal, de a disznóhúst meg nem eszi, ámbár én magam nem tartom
éppen a legrosszabb falatnak...
-De macskát vágtok? -firtatta Ramszesz; megszorította Sára kezét, és mélyen
a szeme közé nézett.
-Mesebeszéd ez is... ostoba mesebeszéd! -pattogott Tutmózisz. -Okosabban
tennéd, ha efféléről inkább éntőlem kérdezősködnél, ahelyett, hogy most
összevissza beszélsz mindenféle bolondságot... Volt már nekem három zsidó lány
kedvesem is...
-Eddig igazat mondtál, de most hazudsz -pirított rá Sára. -Zsidó lány nem
lesz senki fia szeretője! -tette hozzá büszkén.
-Akkora úr íródeákjának a kedvese se, aki a memfiszi nomarchosz fölött tartja
a legyezőt? -kérdezte Tutmózisz incselkedve.
-Még annak se...
-Még annak az úrnak se, aki a nomarchosznak tartja a legyezőt?
Sára egy pillanatig habozott, de azért azt felelte:
-Még annak se.
-Talán még magának a nomarchosznak se?
A leánynak lehullott a két karja. Elképedve bámult hol az egyik, hol a másik
fiatalemberre; a szája remegett, szeméből kibuggyant a könny.
-Kik vagytok? -kérdezte nyugtalanul. -Úgy jöttetek le a dombról, mint az
utasok, akik kenyeret és vizet kérnek... De úgy beszéltek, mint a legnagyobb
urak... Kik vagytok?... A te kardod -fordult Ramszesz felé -smaragddal van
kirakva, a nyakadon meg olyan drága művű lánc van, hogy a mi kegyes urunknak,
Szezofrisznak a kincstárában sem akad párja...
-Inkább arra felelj, tetszem-e neked? -erőltette Ramszesz, és melegen a lány
szemébe nézve, újra megszorította a kezét.
-Olyan szép vagy, mint Gábriel arkangyal, de félek tőled, mert nem tudom, ki
vagy...
E pillanatban a domb mögül trombitaszó harsant föl.
-Hívnak -szólt Tutmózisz.
-És ha akkora nagyúr volnék, mint a ti Szezofrisztok? -kérdezte a herceg.
-Az meglehet... -suttogta Sára.
-És hátha én tartom a legyezőt a memfiszi nomarchosz fölött?
-Bizony, lehetsz te az is...
Ekkor a dombról újra megszólalt a trombita hívó hangja.
-Gyerünk, Ramszesz! -sürgette Tutmózisz, és most már maga is
nyugtalankodott.
-És ha... én volnék a trónörökös, eljönnél hozzám, szép leány? -kérdezte a
herceg.
-Ó, Jehova! -sikoltotta Sára, és térdre rogyott.
A trombiták ekkor már többfelől fújták harsogva a riadót.
Fussunk! -kiáltotta Tutmózisz kétségbeesve. Hát nem hallod, hogy a táborban
szól a riadó?
A trónörökös nagy sebbel-lobbal leoldotta nyakából az aranyláncot, és Sára
nyakába akasztotta.
-Add az apádnak -mondta -, megveszlek tőle... Áldjanak meg az istenek. ..
Szenvedélyesen ajkon csókolta, a lány meg átölelte a herceg térdét. A herceg
kitépte magát, néhány lépést elfutott, újra visszafordult, és elborította
csókjaival a leány gyönyörű arcát és hollófekete haját, mintha nem is hallaná a
hadsereg türelmetlen jelzését.
-A fáraó ő szent felsége nevében hívlak, kövess! -kiáltotta Tutmózisz, és
megragadta a herceg kezét.
Nyargalvást siettek a trombitaszó irányában. Ramszesz néha-néha úgy meglódult,
mint a részeg, és visszanézett. Végre kezdtek fölkapaszkodni a szemben levő
dombra.
„És ez az ember akar megküzdeni a papokkal!" -gondolta magában Tutmózisz.

Negyedik fejezet

A trónörökös és kísérője vagy egy negyedóráig futottak a domb sziklás gerincén,
mind közelebb-közelebb a trombitákhoz, amelyek pillanatról pillanatra vadabbul
harsogták a riadót. Végre olyan pontra értek, ahonnan be lehetett látni az egész
tájékot.
Bal kéz felől húzódott el előttük az országút, mögötte tisztán láthatták
Pi-Bailoszt és mögötte a trónörökös ezredeit, valamint az óriási porfelhőt,
amelyet a kelet felől közeledő ellenség vert föl.
Jobbra széles mélyút tátongott, a görög ezred vontatta ott a hadigépeket. A
műútról nem messze a mélyút egy másik, szélesebb mélyúttal egyesült, amely a
sivatag mélyéből kanyargott elő.
Egyszerre csak ezen a ponton valami szokatlan dolog történt. A görögök csak
álltak, álltak tétlenül a gépek mellett, nem messze a két mély út
találkozásától; de épp a két út találkozásánál, a műút és a trónörökös törzskara
között valami egyéb katonaság négy sűrű oszlopa bontakozott ki, mint szikrázó
dárdákból nőtt négy hosszú kerítés.
Ügyet se vetve a vad, meredek útra, a herceg lélekszakadva rohant a csapatához,
oda, ahol a hadügyminiszter volt, tisztjei körében.
-Mi történik itt? -kiáltotta fenyegetően. -Miért fújtok riadót, ahelyett,
hogy továbbhaladnátok?
-Elvágták az utunkat -felelt Herihor. -Kiét?... Ki?
-A mi csapatunkét Nitager három ezrede; a sivatagból jöttek.
-Vagyis ott, a műút mellett, az az ellenség?
-Maga a győzhetetlen Nitager.
E percben a trónörökös mintha eszét vesztette volna. Ajkai vonaglottak, szeme
majd kiugrott az üregéből. Kirántotta a kardját, odaszaladt a görögökhöz, és
rekedt hangon kiáltotta:
-Utánam, neki az ellenségnek, amely utunkat állja!
-Örök életű légy, erpatre! -felelte Patroklész, és ő is kivonta kardját. -
Akhilleusz utódai, előre! -fordult katonáihoz. -Mutassuk meg ezeknek az
egyiptomi tehénpásztoroknak, hogy minket nem lehet feltartóztatni!
A trombiták rohamra fújtak. A görögök négy rövid, egyenes csatasorban
előrenyomultak, óriási porfelhőt vertek fel, és teli torokkal éljenezték
Ramszeszt.
-Előre! -dörögte a trónörökös, és kivont karddal rohant az ellenség felé.
A görögök lejjebb eresztették lándzsáikat. Az ellenség soraiban is mozgás
támadt, nagy csörgés, csörömpölés: azok is lábhoz tették lándzsáikat.
-Kik vagytok, eszeveszettek? -rivallt fel egy erős hang az ellenség
soraiból.
-A trónörökös! -felelte Patroklész. Pillanatnyi csend.
-Utat! -ismételte ugyanaz a kemény hang.
A keleti hadsereg ezredei lassan szétnyíltak, mint egy súlyos, kétszárnyú kapu,
és a görög csapat átvonult.
Ekkor egy aranysisakos, páncélos, ősz bajnok közeledett a trónörököshöz, és
mélyen meghajolva előtte, mondta:
-Győztél, erpatre. Csak az igazi hadvezér vágja így ki magát a bajból.
-Nitager vagy, a hősök közt is a legnagyobb hős! -kiáltotta a herceg.
Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk a hadügyminiszter. Hallotta
beszélgetésüket, és fanyarán jegyezte meg:
-És ha a te oldaladon éppen olyan szertelen lett volna a vezér, mint a
trónörökös, akkor hogy végződött volna ez a gyakorlat?
-Hagyd békén a fiatal harcost! -felelte Nitager. -Vagy nem elég az neked,
hogy kimutatta az oroszlánkörmeit, amint egy fáraóivadékhoz méltó?
Tutmózisz, látva, miképpen fordul a beszélgetés, megkérdezte Nitagert:
-Hogy kerültél ide, tiszteletre méltó vezér, amikor fő sereged a mi seregünk
előtt áll?
-Láttam, milyen ügyefogyottan vonult fel a memfiszi csapat, míg a trónörökös
Pi-Bailosz alatt összevonta a seregeit. Aztán meg akartalak lepni benneteket,
úrfiakat, hadd nevessünk egy jót... Hanem vesztemre itt volt a trónörökös, és
elrontotta a számításaimat. Így cselekedj, Ramszesz, mindig, természetesen az
igazi ellenséggel szemben.
-És ha, mint most is, háromszoros túlerőre talál? -kérdezte Herihor.
-Többet ér a bátor ész, mint a nyers erő -felelte az öreg
hadvezér. -Az elefánt ötvenszer erősebb az embernél, és mégis vagy
engedelmeskedik, vagy elpusztul a keze alatt.
Herihor nem felelt, hallgatott.
A hadgyakorlatot befejezettnek nyilvánították. A trónörökös a miniszter és a
vezérek társaságában a pi-bailoszi sereghez ment, üdvözölte Nitager veteránjait,
elköszönt a maga ezredeitől; keletre parancsolta őket, és sok szerencsét kívánt
nekik.
Aztán nagy kísérettel az országúton visszatért Memfiszbe, Gósen népének lelkes
tömegei között, akik zöld galylyakkal, ünneplő ruhában üdvözölték a győztest.
Ott, ahol az országút kihajlik a sivatag felé, a tömeg ritkulni kezdett, amikor
pedig közel értek ahhoz a helyhez, ahol a trónörökös törzskara a szkarabeuszok
miatt letért a mélyútra, nem maradt az országúton egy lélek se.
Ramszesz ekkor intett Tutmózisznak. A kopár dombra mutatva, suttogva mondta: -
Menj oda, Sárához...
-Ertem.
-És mondd meg az apjának, hogy adok neki Memfisz alatt egy tanyát.
-Értem. Holnapután megkapod a lányt.
Több szót nem is váltottak, Tutmózisz a kíséret mögött menetelő katonaság felé
került, és hamarosan eltűnt.
Körülbelül a mélyúttal átellenben, amelyre reggel letértek a hadigépek, pár
lépésnyire a műútról egy nem nagy, de már vén tamarindusfa nőtt. Ezen a helyen a
herceg kísérete előtt haladó őrség megállt.
-Már megint szkarabeuszokra akadtunk? -kérdezte a trónörökös nevetve a
minisztertől.
-Majd meglátjuk -felelte Herihor. Odanéztek: a satnya fán meztelen ember
lógott.
-Mit jelent ez? -kiáltotta felindultan a herceg.
A segédtisztek a fához futottak, és látták, hogy az akasztott ember nem más,
mint az az öreg paraszt, akinek a csatornáját a katonák betemették.
-Okosan tette, hogy felakasztotta magát! -hangoskodott a tisztek között
Eunana. -Akár hiszitek, akár nem, ez a nyomorult paraszt el merte kapni
őkegyessége lábát...
Ramszesz a hír hallatára megállította a lovát. Aztán leszállt, és az átkos fának
tartott.
A paraszt arccal kifelé lógott az ágon: szája tátva, tenyere kifordult a nézők
felé, a szeme csupa irtózat. Olyan volt a képe, mint aki mondani akar valamit,
csak torkán akadt a szó.
-Boldogtalan! -sóhajtotta szánakozva a herceg. Amikor visszatért a
kísérethez, elmondatta a paraszt törtenetét, aztán jó ideig némán lovagolt
előre.
Az öngyilkos képe szakadatlanul a szeme előtt lebegett, szívében pedig ott
nyugtalankodott az érzés, hogy azzal a lenézett rabszolgával nagy
igazságtalanságot követtek el. Olyan szertelen igazságtalanságot, hogy
gondolkodóba eshetett rajta még ő is, a fáraó fia és jövendő utóda.
A forróság elviselhetetlen volt, a por felszítta a vizet, és embernek, állatnak
csípte a szemét. A sereg rövid pihenőre megállt, azalatt Nitager néhány szót
váltott a miniszterrel.
-Az én tisztjeim -mondta az öreg hadvezér -sose néztek a lábuk alá, hanem
mindig csak előre. Talán ezért is, váratlanul soha nem ütött még énrajtam az
ellenség.
-Kegyességed ezzel eszembe juttatja, hogy nekem bizonyos adósságot kell
lerónom -felelte Herihor, és megparancsolta, hogy a közelben tartózkodó
tisztek és katonák gyülekezzenek köré.
-Most pedig -mondta a miniszter -szólítsátok elő Eunanát.
Az amulettekkel telerakott tiszt olyan hirtelen előtte termett, mintha már
régóta várta volna a hívást. Arcán öröm ragyogott, amelyet az alázatosság csak
üggyel-bajjal tudott palástolni.
Herihor, amikor Eunana megállt előtte, beszélni kezdett:
-A fáraó ő szent felsége akaratából a nagygyakorlat végeztével a hadsereg
főparancsnoksága újra az én kezembe száll.
A jelenlevők meghajtották a fejüket.
-Evvel a hatalommal pedig úgy kell élnem, hogy először is igazságot
szolgáltassak...
A tisztek összenéztek.
-Eunana -folytatta a miniszter -, tudom, hogy te mindig egyik legbuzgóbb
tisztem voltál...
-Az igazság szólal meg a te ajkaidon, kegyes uram -felelt Eunana. -Úgy
várom én elöljáróim parancsát, mint a pálma a harmatot. Parancs nélkül olyan
vagyok, mint az eltévedt árva, aki az ösvényt keresi a sivatagban.
Nitager sebhelyekkel elborított tisztjei álmélkodva hallgatták Eunana gyorsan
pergő beszédét. „Ezt" fölébe rendelik a többieknek! -gondolták magukban.
-Eunana -folytatta a miniszter -, te nemcsak buzgó katona vagy, hanem
istenfélő is; és nemcsak istenfélő, hanem éber is, mint az Íbisz a Nílus vizén.
Az istenek elhalmoztak téged mindenféle erénnyel, a kígyó okosságát, a héja
szemét adták neked...
-A színigazság maga csepeg kegyességed ajkáról -szólt közbe újra Eunana. -
Ha nem volna olyan csuda éles szemem, sose láttam volna meg azt a két szent
szkarabeuszt. ..
-Úgy van -szakította félbe a miniszter -, és nem mentetted volna meg
táborunkat a szentségtöréstől. Ezért a cselekedetért, amely méltó a
legistenfélőbb egyiptomihoz, neked adom...
A miniszter lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt.
-Neked adom ezt a gyűrűt, rajta Mut istennő neve, akinek a kegyelme és
bölcsessége kísérjen téged földi vándorlásod végeztéig, amennyire megérdemled.
Azzal őkegyessége átadta a gyűrűt Eunanának, a többiek
pedig nagy lelkesedéssel éljenezték a fáraót, és megcsörgették fegyvereiket.
Minthogy pedig a miniszter nem mozdult, Eunana is állva maradt, és rajongva
nézett őkegyességének a szemébe, mint a hűséges kutya, amely ura kezéből egy
falatot már elkapott, s most még egyre csóválja farkát, és les.
-Most pedig -kezdte újra a miniszter -valid be, Eunana, miért nem mondtad
meg, hova ment a trónörökös, amikor a sereg nagy üggyel-bajjal menetelt a
mélyúton... Nagy hibát követtél el vele, mert az ellenség közelében riadót
kellett fúvatnunk.
-Az istenek a tanúim, hogy a fenséges hercegről nem tudtam semmit az égvilágon
-felelte Eunana elálmélkodva.
-Nem lehet az, hogy valaki, akit olyan éles szemmel áldottak meg az istenek,
mint téged, aki húsz-harminc lépésnyire meglátja a homokban a szent
szkarabeuszt, ne látna meg olyan jeles személyt, mint a trónörökös.
-De csakugyan nem láttam! -erősködött Eunana, a mellét verdesve. -Különben
nem is mondta nekem senki, hogy a szemem rajta legyen a hercegen.
-Hát nem fölmentettelek az előőrs parancsnoksága alól? Hát bíztam én terád új
feladatot? -kérdezte a miniszter. -Teljesen szabad voltál, mint aki fontos
dolgok szemmel tartására hivatott. De te megfeleltél-e ennek a feladatnak?
Bizony mondom neked, háború idején ilyen mulasztásért halál jár.
A boldogtalan tiszt elfakult.
-De én atyai szívvel vagyok hozzád, Eunana -mondta a főpap -, nem felejtem
el, a két szkarabeusznak, a szent nap szimbólumainak a megpillantásával mekkora
szolgálatot tettél a hadseregnek, és nem mint szigorú miniszter, hanem mint
szelíd lelkű pap, csupán csekély büntetést szabok ki rád. Ötven botot kapsz...
-Kegyes uram...
-Eunana, tudtál boldogan örülni, légy hát férfi, és fogadd úgy ezt a kis
emlékeztetőt, mint ő szent felsége tisztjéhez illik.
Herihor őkegyessége alig fejezte be szavait, néhány magasabb rangú tiszt már le
is döntötte Eunanát egy alkalmatos helyre, a műút mellett. Aztán egyikük ráült a
nyakára, egy másik a lábára, más kettő pedig hajlékony náddal kiszámolt Eunana
meztelen testére ötven botot.
A rettenthetetlen katona egyetlen jajt ki nem eresztett a száján, ahelyett
katonanótát dudorászott, a ceremónia végén pedig maga akart lábra állni. Hanem
sebes lába megtagadta az engedelmességet. Arccal a homokba zuhant, és Memfiszig
kétkerekű kocsin kellett vinni. Fektéből rá-rámosolygotta katonákra, és
eltűnődött: Alsó-Egyiptomban nem fordul meg olyan hirtelen a szél járása, mint a
szerencse a szegény tisztek életében!
Amikor a rövid pihenő után a trónörökös kísérete újra nekivágott az útnak,
Herihor őkegyessége lóra ült, és Nitager őkegyessége mellett lovagolva az ázsiai
népekről tárgyalgatott vele, főképpen pedig Asszíria ébredéséről.
Eközben a miniszter két szolgája, a legyezővivő segédtiszt és Pentuer íródeák is
beszélgetésbe eredt.
-Mit szólsz Eunana kalandjához? -kérdezte a segédtiszt.
-Hát te mit szólsz ahhoz a paraszthoz, aki felakasztotta magát? -mondta az
íródeák.
-Hát nekem úgy tetszik, hogy annak a parasztnak ez a mai nap a legboldogabb
napja, az a kötél meg a nyaka körül a leglágyabb, amilyen ebben az életben csak
várhatott rá -felelt a tiszt. -És azt hiszem, a mai naptól fogva Eunana majd
szorgosabban tartja szemmel a trónörököst.
-Tévedsz -mondta Pentuer. -Mától fogva nem látja meg többé Eunana a
szkarabeuszt még akkor se, ha akkorára nőtt is, mint egy ökör. Ami pedig azt a
parasztot illeti, nem gondolod, hogy alighanem mégis rossz sora volt sze-
gény fejének, cudar rossz sora... cudar, cudar rossz sora ebben az egyiptomi
szent birodalomban?!
-Nem ismered te a parasztot, azért beszélsz így...
-Hát ugyan ki ismerné nálam jobban ? -horkant fel sötéten az íródeák. -Nem
közöttük cseperedtem-e föl? Nem láttam-e eleget, mint árasztotta el az apám
vízzel a földjét, mint takarította a csatornát, mint szántott, vetett, aratott,
és főképpen... mint fizette az adót? Ó, tudod is te, mi a paraszt sorsa
Egyiptomban!
-Hanem azt tudom -felelte a tiszt -, mi itt az idegenek sorsa. A nagyapám
vagy ükapám a hikszoszok között jeles nagy ember volt, hanem a végén itt maradt,
mert ragaszkodott a földhöz. És most beszélj: nemcsak elvették tőle a földjét,
hanem származásom átka még az én vállamat is nyomja!... Magad látod, mit el nem
tűrök néha a született egyiptomiaktól, pedig jelentős állásom van. Hogy
szánakozzam én az egyiptomi paraszton, aki az én sárgás bőröm láttára nemegyszer
dörmögte a foga között: „Pogány.. . jöttment!" A paraszt pedig se nem pogány, se
nem jöttment idegen.
-Csak rabszolga -vetette közbe az íródeák. -Rabszolga, akit
megházasítanak, elválasztanak, megvernek, eladnak, néha megölnek, de mindig
agyondolgoztatnak, ráadásul meg azt is ígérik neki, hogy a másvilágon is éppúgy
rabszolga lesz, mint itt.
A segédtiszt vállát vonogatta.
-Okos ember létedre milyen különös vagy! -mondta. -Hiszen látva látod,
hogy mindenikünk valamilyen hivatást tölt be, ki alacsonyát, ki még
alacsonyabbat, ki nagyonnagyon alacsonyát, és abban a hivatásban dolgoznia kell.
Bánt az téged, hogy nem te vagy a fáraó, és a te sírod nem óriási piramis
lesz?... Egy percig se tépelődsz rajta, mert tudod, hogy ez a világ rendje.
Mindenki teljesíti a kötelességét: az ökör szánt, a szamár viszi a hátán az
utasokat, én legyezőmmel hűtőm őkegyességét, te emlékszel, gondol-
közöl helyette, a paraszt meg műveli a földet, és fizeti az adót. Mi hasznunk
abból, hogy egyik bika Ápisznak születik, aki előtt leborulnak, vagy hogy egyik
ember fáraó lesz vagy nomarchosz?
-Annak a parasztnak tönkretették tízéves munkáját...
-susogta Pentuer.
-És a te munkádat nem teszi tönkre a miniszter úr?
-kérdezte a segédtiszt. -Ki tudja, hogy te kormányozod az egész országot,
nem Herihor őkegyessége?
-Tévedsz -mondta az íródeák -, csakugyan ő kormányozza. Övé a hatalom, övé
a legfőbb akarat, enyém csak a tudás... Engem különben nem botoznak meg, és
téged se, mint azt a parasztot...
-Hanem Eunanát megbotozták, és megeshet ez velünk is. Az a fontos, hogy erős
férfiak legyünk, és örüljünk a hivatásunknak, amelyre az istenek rendeltek
bennünket. Annál is inkább, mert amint te legjobban tudod, a mi lelkünk, a
halhatatlan Ka fokozatos megtisztulása útján, egyre magasabb és magasabb fokra
emelkedik, hogy aztán ezer vagy tán millió év múlva a fáraók és rabszolgák
leikével egyetemben, sőt még magukkal az istenekkel együtt, eggyé olvadjon az
élet megnevezhetetlen, mindenható atyjával.
-Úgy beszélsz, akárcsak a papok -szólt keserűen Pentuer. -Inkább nekem
kellene ilyen nyugalommal beszélni!... Ahelyett sír a lelkem, mert milliók
nyomorúságát érzem...
-Mi kényszerít rá?
-A szívem, a két szemem. Olyan az én szívem, mint a hegyek közt a völgy: ha
kiáltást hall, nem tud hallgatni, hanem visszhanggal felel rá.
-Én meg azt mondom neked, Pentuer, hogy nagyon sokat töprengsz veszedelmes
dolgokról. Nem lehet büntetlenül járni a keleti hegyek szakadékai közt; sose
tudhatja az ember, mikor zuhan le, és veszedelmes a nyugati sivatag-
ban tévelyegni, mert ott meg éhes oroszlánok kószálnak, és fölébred a
veszekedett gonosz démon.
Ezalatt a vitéz Eunana csak feküdt, feküdt a szekéren, amely a sok rázással csak
fokozta a fájdalmait. Hanem hogy megmutassa, mennyire ember a talpán, ételt,
italt kért. Megevett egy darab fokhagymás száraz lepényt, karcsú pohárból
savanyú sört ivott rá, aztán megkérte a kocsist, faággal kergesse el fölsebzett
testéről a legyeket.
így feküdt szegény Eunana a nyikorgó szekérre rakott zsákokon és ládákon, s
arccal a földnek fordulva, panaszos hangon elsírta, milyen keserves sora van az
alsó tisztnek:
„Miért mondod, hogy jobb sora van a tisztnek, mint az íródeáknak ? Gyere csak
ide, nézd meg az én fölrepedezett testem, nézd meg ezeket a kék hurkákat, én
aztán majd elmondom az elkínzott tiszt keserves történetét.
Még kamasznyi legény voltam, amikor elhurcoltak a kaszárnyába. Reggeli fejében
gyomron öklöztek, hogy alig álltam a lábamon, ebédre belevágtak a szemembe, hogy
tátva maradt a szám, estére pedig csupa merő seb volt a fejem, szinte
széthasogatták.
Gyere, hadd mondjam el, mint tettem meg az utat Szíriába. Ételemet, italomat
hátamon kellett cipelnem, úgy meg voltam rakva, mint egy teherhordó szamár. A
nyakam megmeredt, mint a szamár nyaka, a gerincem feltöredezett. Poshadt vizet
ittam, az ellenség előtt pedig úgy féltem, mint a megriadt madár.
Hazaverődtem Egyiptomba, de olyan vagyok én itt, mint a fa, amelyet féreg rág.
Akármi semmiségért lefektetnek a földre, és úgy elvernek, mint annak a rendje, a
sok bottól minden csontom összetörik. Ha beteg vagyok és le kell feküdnöm,
feldobnak a szekérre, és ezalatt szolgám ellopja a köpenyemet és megszökik...
Ezért hát, jó íródeák, változtasd meg véleményedet a tiszt szerencséjéről." [2]
így énekelt a derék Eunana, és könnyes éneke túlélte az egyiptomi fáraók
birodalmát.

Ötödik fejezet