Tizenötödik fejezet

Paophi hónapnak a tizennyolcadik napján Egyiptomban már teljes volt a zűrzavar.
Alsó- és Felső-Egyiptom között az összeköttetés megszakadt, a kereskedelem
megszűnt, a Níluson csak katonai figyelőhajók jártak, a szárazföldi utakat
katonaság lepte el, amely vonult a nagyobb városokba, ahol híresebb templomok
emelkedtek.
Munka csak a papi birtokokon folyt. A nemesek, nomarchoszok, de még a fáraó
birtokain is lábon maradt a len, a lóheréhez hozzá se nyúltak, a szőlőt se volt,
aki leszedje. A parasztok nem dolgoztak semmit, csak csapatokba verődve
csavarogtak, énekeltek, ettek-ittak, és ijesztgették a papokat meg a
föníciaiakat.
A városokban a boltok zárva maradtak, a tétlen mesteremberek pedig naphosszat az
ország átalakulásán tanakodtak. Ez a nyugtalanító jelenség Egyiptomban nem volt
újság, de most olyan fenyegető méreteket öltött, hogy az adószedők, de még a
bírók is elrejtőztek, annál is inkább, mert a rendőrség nagyon enyhén kezelte a
köznép túlkapásait.
Még egy dolog érdemelt különös figyelmet: a bőséges ennivaló és bor. Különösen a
föníciai kocsmákban, csapszékekben, de másutt is, Memfiszben éppúgy, mint a
tartományokban, ki-ki annyit ehetett-ihatott, amennyit akart, ingyen vagy potom
áron.
Azt beszélték, hogy ő szent felsége rendezi ezt a cécót a népének, és nem is
lesz vége egy egész hónapig.
Minthogy a közlekedés nagyon megnehezült, vagy teljesen meg is akadt, az egyes
városok nemigen tudták, mi folyik a szomszédban. Csak a fáraó, még inkább pedig
a papok látták át az egész ország helyzetét.
Ezt a helyzetet elsősorban is a teljes szakadás jellemezte Alsó- és
Felső-Egyiptom, vagyis a tébai és memfiszi birodalom között. Tébában a papság
hívei voltak túlsúlyban, Memfiszben meg a fáraó pártja. Tébában azt beszélték,
hogy XIII. Ramszesz megháborodott, és el akarja adni Egyiptomot a föníciaiaknak;
Memfiszben meg azt bizonygatták, hogy a papok a fáraót meg akarják mérgezni, és
az asszírokat akarják az országba hozni.
Az egyszerű nép északon, délen egyaránt ösztönösen a fáraóhoz húzott. De a nép
csak passzív, ingatag erő volt. Amikora kormány kortese beszélt előttük, a
parasztok készek voltak megrohanni a templomokat, megverni a papokat; amikor
pedig körmenet haladt el mellettük, arcra borultak, és rettegve hallgatták a
jóslatokat, hogy még ebben a hónapban ilyen meg ilyen csapások fenyegetik
Egyiptomot.
A megriadt nemesség és szinte valamennyi nomarchosz Memfiszbe ment, és kérve
kérte a fáraót, oltalmazza meg őket a lázongó parasztoktól. De minthogy XIII.
Ramszesz csak türelemre intette őket, a csőcseléket meg nem bántotta, az
arisztokraták a papi párttal kezdtek tanácskozni.
Az igaz, hogy Herihor hallgatott, vagy éppen ő is türelmet ajánlott; de a többi
főpap azt bizonygatta az uraknak, hogy Ramszesz őrült, és arra célozgattak, hogy
le kell taszítani a trónról.
Magában Memfiszben két párt versengett egymással: az istentelenek ittak,
zajongtak, a templomok falát, de még az istenszobrokat is megdobálták sárral, az
istenfélők pedig, javarészben csak öregek és asszonyok, az utcákon imádkoztak,
hangos szóval nagy csapásokat jósolgattak, és az istenekhez könyörögtek
segedelemért. Az istentelenek mindennap elkövettek valamilyen erőszakosságot, az
istenfélők között minden áldott nap akadt egy-egy beteg vagy nyomorék, aki
visszanyerte az egészségét.
De csodálatosképpen a két párt a felszított szenvedélyek lobogása ellenére se
bántotta egymást, még kevésbé ragadtatta magát erőszakos lépésekre. Ennek az
volt a magyarázata, hogy mind a két párt a magasabb körök irányítása, azok
tervei szerint szította a zűrzavart.
A fáraó még nem gyűjtötte össze minden haderejét és vezérét a papok ellen, ezért
nem is adta meg a jelt a nyílt támadásra a templomok ellen; a papok is mintha
vártak volna valamire. De nyilvánvaló volt, hogy ma már nem érzik magukat
annyira gyengéknek, mint az első percekben, a küldöttek szavazása után. És maga
XIII. Ramszesz is gondolkodóba esett, amikor mindenfelől azt jelentették neki,
hogy a papi birtokok parasztjai nem elegyednek bele a zavargásokba, hanem végzik
munkájukat.
„Mit jelent ez? -kérdezgette magában a fáraó. -A borotváltfejűek tán azt
hiszik, hogy nem merem megtámadni a templomokat, vagy előttem ismeretlen védelmi
eszközeik volnának?"
Paophi tizenkilencedikén a rendőrség jelentette a fáraónak, hogy az elmúlt éjjel
a nép rongálni kezdte a Hórusz templomát övező falakat.
-Ti parancsoltátok? -kérdezte a fáraó. -Nem. A maguk jószántából tették.
-Csak szelíden tartóztassátok őket... -hagyta meg a fáraó. -Néhány nap
múlva majd tehetnek, amit akarnak. De most még ne viselkedjenek nagyon
erőszakosan...
XIII. Ramszesz -mint vezér és a Sóstavaknál vívott csata győztese -tudta,
hogyha a tömeg egyszer megmozdul, többé semmi vissza nem tartja: vagy összetöri
ellenfelét, vagy összezúzódik. Ha a templomok nem védekeznek, akkor a köznép
elbánik velük, de ha védekeznek?
Akkor a nép szétszalad, és helyére katonaságot kell küldeni. Abból volt is már
elég sok, de még most sem annyi, amennyire a fáraó számítása szerint szükség volna.
Azonfelül: Hiram még nem tért vissza Pi-Basztból az írásokkal, Herihor és
Mefresz árulásának bizonyítékaival, s ami a legfontosabb: a fáraóhoz húzó papok
csak Paophi huszonharmadikára ígérhettek segítséget a fáraó csapatainak. Milyen
úton-módon lehetne értesíteni őket a templomokban, amelyek annyira távol esnek
egymástól? És az óvatosság nem azt parancsolja-e, hogy óvatosan kerülni kell
velük az érintkezést, ami elárulhatná őket?
Ezekre az okokra való tekintettel Ramszesz sehogy se akarta, hogy a nép korábban
támadja meg a templomokat.
De a zavargás a fáraó akarata ellenére is nőttön-nőtt. ízisz temploma körül
megöltek néhány hivőt, akik súlyos csapásokat jósoltak az országnak, vagy csodás
módon visszanyerték egészségüket. Ptah temploma körül a csőcselék megtámadott
egy körmenetet, a papokat bántalmazta, a szent csónakot -amelyen az isten
szobra állt -összetörte. Szinte ugyanakkor futárok érkeztek Szochem és Anu
városából, és jelentették, hogy a nép be akart hatolni a szent templomokba.
Kherauvoszban meg éppen be is rontott, és meggyalázta a legszentebb helyeket.
Estefelé, szinte loppal, papi küldöttség érkezett ő szent felsége palotájába. A
tisztelendő próféták sírva borultak a fáraó elé, könyörögtek, oltalmazza meg az
isteneket és templomokat.
Ez a váratlan esemény nagy örömmel, de még nagyobb büszkeséggel töltötte el a
fáraó szívét. Intett a küldöttségnek, álljanak fel, és kegyesen azt felelte
nekik, hogy az ő csapatai mindenkor készek megoltalmazni a templomokat, ha ők, a
papok vezetik be őket.
-Nem kételkedem benne- jelentette ki a fáraó -, hogy a rombolók maguktól
visszahőkölnek, ha meglátják, hogy katonaság védi az istenek hajlékait.
A küldöttség tétovázott.
-Ő szent felsége tudván tudja -felelte a legidősebb pap -, hogy
katonaságnak még a szentélyek udvarába sem szabad belépnie... Meg kell
tudakolnunk a főpapok véleményét ...
-Jó, csak tanakodjatok -felelte a fáraó. -De én nem tudok csodát művelni,
és messziről, innen a palotából nem védelmezhetem meg a templomokat.
A küldöttség elszomorodva távozott a fáraó szobájából, aki utána nyomban
bizalmas tanácsra hívta össze a híveit. Meg volt győződve, hogy a papok alávetik
magukat az akaratának, és esze ágába se jutott, hogy az egész küldöttségjárás
csak fogás, amelyet Herihor az ő félrevezetésére talált ki.
Amikor a fáraó szobájában együtt voltak a polgári és katonai méltóságok,
Ramszesz büszkén nyitotta meg a tanácskozást.
-Eddig az volt a szándékom, hogy csak Paophi huszonharmadikán foglaljuk el a
memfiszi templomokat... Most mégis úgy látom, hogy jobb lesz ezt már holnap
nyélbe ütni.
-De valamennyi csapatunkat még nem vontuk össze
-vetette ellen Tutmózisz.
-És nincsenek a kezünkben Herihor levelei Asszíriához
-tette hozzá a főkancellárius.
-Sebaj! -felelte a fáraó. -Hadd tudja meg a nép már holnap, hogy Herihor
és Mefresz árulók, a nomarchoszoknak és a papoknak pedig csak pár nap múlva
mutatjuk meg a bizonyítékot, amikor Hiram visszaérkezik Pi-Basztból.
-Felséged új parancsa nagyot változtat az eredeti terven
-jegyezte meg Tutmózisz. -Holnap nem foglaljuk el a Labirintust. .. És ha a
templomok Memfiszben is megpróbálják az ellenállást, még csak faltörő kosaink
sincsenek, hogy benyomjuk a kapukat...
-Tutmózisz -válaszolta a fáraó -, megtehetném, hogy magyarázatlanul hagyom
parancsaimat... De meg akarlak győzni, hogy az én elmém behatóbban latolja
az események folyását... Ha a nép folytatta Ramszesz -már ma támadja a
templomokat, akkor holnap már be is akar hatolni. Ha nem támogatjuk, akkor
visszaverik, és három nap leforgása alatt minden bizonnyal elveszti a kedvét
merészebb lépésektől. És ha a papok már ma küldöttséget menesztenek hozzám,
akkor bizonyára nagyon gyengék lehetnek. De néhány nap alatt megnövekedhetik
híveiknek a száma a népben is... Félelem és lelkesedés olyan, mint a bor a
kancsóban: megfogyatkozik annyival, amennyi kifolyik, és csak az ihatik
belőle, aki idejében csap alá tartja a poharát. Ha tehát a nép már kész a
támadásra, az ellenség pedig meg van rémülve, akkor kapjuk üstökön az alkalmat,
mert, amint mondtam, néhány nap múlva a szerencse elhagyhat bennünket, ha ugyan
ellenünk nem fordul.. .
-És az élelmiszerek is fogytán vannak -tette hozzá a kincstartó. -Három
nap múlva a népnek vissza kell térnie a munkájához, mert ingyen már nem lesz
mivel etetnünk őket...
-No, látod! -fordult a fáraó Tutmóziszhoz. -Én magam megparancsoltam a
rendőrség fejének, hogy tartsa féken a népet. De ha nem lehet visszatartani, fel
kell használni a lendületet. Tapasztalt hajós nem viaskodik sem az árral, sem a
széllel, hanem hagyja, hadd vigyék hajóját abban az irányban, amelyet ő szab
meg...
E pillanatban futár érkezett, és jelentette, hogy a nép megtámadta az idegen
országbeli polgárokat. Nekiestek a görögöknek, szíriaiaknak, de főképpen a
föníciaiaknak. Egy sereg boltot kifosztottak, és néhány embert megöltek.
-Itt a bizonyság -kiáltotta a fáraó felindulva -, hogy a népet nem lehet
letéríteni a már kijelölt útról!... Holnap a csapatok legyenek a templomok
közelében, és nyomban vonuljanak is be, ha a nép be akar rontani!... Vagy ha a
nép meghátrálna a nyomás elől... Az igaz, hogy a szőlőt Paophi hónapban kell
leszüretelni. De van-e olyan kertész, aki rajta hagyná a vesszőn, ha a fürt egy
hónappal korábban megérett? Ismétlem:
én késleltetni akartam a nép megmozdulását, fölkészülésünk teljes befejezéséig.
De minthogy ezeket a dolgokat nem lehet jobb időre halogatni, használjuk fel a
kedvező szelet... és feszítsük ki vitorláinkat!. .. Herihort és Mefreszt holnap
el kell fogni, és idehozni a palotába. A Labirintussal aztán majd végzünk pár
nap múlva.
A tanácstagok elismerték, hogy a fáraó elhatározása helyes, és csodálkoztak
okosságán és határozottságán. Még a tábornokok is úgy tartották, hogy okosabb
kapni a kínálkozó jó alkalmon, mint nagy erőket összegyűjteni akkorra, amikor a
jó alkalom már elmúlt.
Késő éjszaka volt. Memfiszből új futár érkezett, és jelentette, hogy a
rendőrségnek sikerült megvédeni az idegeneket. De a nép nekivadult, és nem
tudni, holnap mire ragadtatja magát.
E pillanattól fogva egymás után érkeztek a futárok. Egyesek azt a hírt hozták,
hogy nagy paraszttömegek csákányokkal, botokkal fölfegyverkezve, mindenfelől
Memfisz felé tartanak. Mások azt jelentették, hogy Peme, Szochem és Un környékén
a nép kimenekül a földekre, és jajveszékel, hogy holnap vége lesz a világnak.
Egy harmadik levelet hozott Hiramtól, hogy hamarosan ő is megjön. Egy jelentés
azt adta hírül, hogy papi csapatok lopózkodtak be Memfiszbe, és ami még
fontosabb: Felső-Egyiptomból hatalmas néptömegek és katonaság közeledik, nemcsak
a föníciaiakkal, de még őfelségével szemben is ellenséges hangulatban.
„Mire ideérnek -gondolta a fáraó -, akkorra már a főpapok a kezemben lesznek,
sőt Nitager csapatai is megérkeznek ... Néhány napot megkéstek..."
Végül jelentették, hogy a csapatok az országutakon itt is, ott is elfogtak
álruhás papokat, akik ő szent felsége palotájába igyekeztek bejutni, bizonyosan
nem jó szándékkal.
-Hozzák őket ide elém -hagyta meg a fáraó nevetve.
-Látni akarom, kikben volt bátorság, hogy gonosz terveket forraljanak ellenem!
Éjfél felé Nikotrisz királyné kért kihallgatást ő szent felségétől.
A királyné sápadt volt, és reszketett. A tiszteket kiküldte a fáraó szobájából,
s amikor négyszemközt maradt a fiával, sírva panaszolta:
-Én fiam, nagyon rossz jóslatokat hozok neked...
-Szívesebben hallanék néhány pontos hírt ellenségeink erejéről és terveiről...
-Ma este kápolna-szobámban ízisz istennő szobra arccal a fal felé fordult, és
a szent medencében a víz vörössé vált, mint a vér...
-Ez azt bizonyítja -vágta rá a fáraó -, hogy benn a palotában árulók
vannak. De nem nagyon veszedelmesek, ha csak a vizet tudják elpiszkítani, és a
szobrokat megfordítani.
-Az egész cselédségünk -folytatta a királyné -, az egész nép szentül hiszi,
hogy ha a katonáid bevonulnak a templomokba, Egyiptomra szörnyű szerencsétlenség
zúdul.. .
-Nagyobb szerencsétlenség -vetette közbe a fáraó -a papok vakmerősége.
Hogy az én örökkön élő atyám beengedte őket a palotájába, most azt hiszik, hogy
a fáraók palotája az övék. .. De az istenekre: a végén mi leszek én az ő
mindenhatóságukkal szemben?! Avagy nem szabad királyi jogaimhoz ragaszkodnom ?
-Legalább... legalább -szólt a királyné elgondolkozva
-légy könyörületes.. . Igazad van, vissza kell szerezned jogaidat, de ne
engedd meg a katonáidnak, hogy az istenek szent hajlékait erőszakkal
felforgassák, a papokat bántalmazzák!. .. Jusson eszedbe, hogy a kegyes istenek
küldenek Egyiptomra örömet, a papok pedig minden hibáik ellenére is (de ki van
hiba nélkül ?) megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek ennek az országnak...
Gondolj csak arra, hogy ha tönkrejuttatnád, világgá kergetnéd őket,
megsemmisítenéd a tudományt, márpedig az emelte országunkat a többiek fölé...
A fáraó megfogta az anyja kezét, megcsókolta az arcát, és nevetve mondta:
-Az asszonyok mindig túlzásba esnek!... Te, anyám, úgy beszélsz velem, mintha
nem fáraó volnék, hanem a vad hikszoszok vezére. Hát akarom én bántani a
papokat?.. . Vagy gyűlölöm én a tudományukat? Még az olyan meddő tudományt se,
amely a csillagok járását vizsgálja: nem tesz az bennünket egy utennel se
gazdagabbá, a csillagok pedig minélkülünk is keringenek az égen... Nem bánt
engem sem az eszük, sem a jámborságuk; nekem Egyiptom nyomorúsága fáj, amely
befelé elsorvad az éhségtől, kifelé meg fél minden asszír fenyegetéstől. A papok
pedig sok tudományukkal nemcsak fejedelmi terveimben nem akarnak a kezemre
járni, de a legszemérmetlenebb módon ellenem szegülnek. Engedd meg hát, anyám,
hadd győzzem meg őket, hogy nem ők, hanem én vagyok az ura az én örökségemnek.
Az alázatosokon nem is tudnék bosszút állni, de a vakmerőknek a nyakára hágok.
Tudják ezt ők is, de még nem akarják elhinni, és minthogy igazi erejük nincs,
mindenféle csapás elhíresztelésével szeretnének megrémíteni. Az az utolsó
fegyverük és menedékük... Ha megértik, hogy nem félek ijesztgetéseiktől,
megalázkodnak... Akkor pedig templomaiknak egyetlen köve se hull le, kincseikből
egyetlen gyűrű se vész el. Ismerem én őket!... Ma még nagyképűsködnek, mert
messze vagyok tőlük. De ha kinyújtom feléjük acélkardomat, térdre esnek, és az
egész mostani felfordulás békességgel és mindenki javára végződik.
A királyné átölelte a fáraó lábát, és megnyugodva távozott, csak arra kérte
Ramszeszt, tisztelje az isteneket, és legyen irgalmas az istenek szolgáihoz.
Anyja távozása után a fáraó Tutmóziszt hívatta.
-Akkor tehát holnap a csapataim elfoglalják a templomokat -jelentette ki
Ramszesz. -De mondd meg az ezredeseknek, hogy ne felejtsék el; azt akarom,
hogy az istenek szent hajlékai érintetlenül maradjanak, és senki kezet ne
emeljen a papokra.
-Még Mefreszre és Herihorra se?- kérdezte Tutmózisz.
-Még azokra, se -felelte a fáraó. -Elég bűnhődés lesz nekik, ha mai
méltóságuktól megfosztva kerülnek vissza a templomokba, a tudósok közé, hogy
imádkozzanak és akadálytalanul kutassák a tudományokat.. .
-Úgy lesz, amint parancsolod, felséges uram... Bár.. .
Ramszesz fölemelte az ujját, jelezve, hogy nem akar hallani semmi ellenvetést.
Aztán, hogy más tárgyra terelje a beszélgetést, nevetve fűzte hozzá:
-Tutmózisz, emlékszel-e a pi-bailoszi hadgyakorlatra?... Annak már két éve!...
Amikor ott annyira haragudtam a papok vakmerőségére és kapzsiságára, gondoltad
volna-e, hogy ilyen hamar leszámolok velük?... És szegény Sára... meg az én
kicsi fiacskám!... Milyen szép volt!
Két könnycsepp pergett le a fáraó arcán.
-Bizony, ha nem volnék istenek fia, akik irgalmasok és nagylelkűek, holnap
néhány nehéz órát szereznék ellenségeimnek... Hányszor megaláztak... Az ő
hibájukból hányszor homályosították el könnyek a szememet!

Tizenhatodik fejezet

Paophi huszadik napján olyan volt Memfisz képe, mintha nagy ünnep volna. Minden
munka szünetelt, még a teherhordók se cipekedtek nehéz zsákjaikkal. Az egész nép
kiözönlött az utcákra és terekre, vagy a templomok köré csődült, legtöbben Ptah
szentélye köré, mert az volt a legerősebb. Oda gyülekeztek Herihor és Mefresz
vezetésével azegyházi és világi méltóságok is.
A katonaság a templom közelében állt fel, szakadozott, laza sorokban, hogy a
katonák szóba eredhessenek a néppel.
A nép és a katonaság között egy sereg árus jött-ment kenyereskosarakkal,
korsókkal, bőrtömlőkkel, amelyekben bor volt. Ingyen traktálták a népet. Ha
valaki megkérdezte őket: miért nem fogadnak el érte fizetséget? -egyik-másik
azt felelte, hogy ő szent felsége megvendégeli az alattvalóit. Mások azt
hajtogatták: „Egyetek, igyatok, igazhitű egyiptomiak, mert ki tudja, megérjük-e
a holnapot?"
Ezek a papok árusai voltak.
Rengeteg lazító forgolódott a nép között. Némelyek azt bizonyítgatták a
hallgatóknak, hogy a papok lázonganak őfelsége ellen, sőt még meg is akarják
mérgezni, mert megígérte a népnek a hetednapi pihenőt. Mások arról súgtakbúgtak,
hogy a fáraó megőrült, és az idegen országbeliekkel összeesküdött Egyiptom és a
templomok vesztére. Amazok arra bujtogatták a népet, támadja meg a templomokat,
ahol a papok a nomarchoszokkal azon tanácskoznak, miként nyomják el a
mesterembereket és parasztokat. Emezek meg azon aggodalmaskodtak, hogy ha a
templomokat megtámadnák, nagy csapások érik Egyiptomot. . .
Ennek ellenére nem tudni, honnan került Ptah templomának falai elé egy nagy
rakás kő és jó néhány hatalmas gerenda.
Tekintélyes memfiszi kereskedők mindenfelé megfordultak a nép között, és a
legkisebb kétségük se volt benne, hogy ezt az egész nyugtalanságot mesterségesen
szították. Holmi kis íródeákok, rendőrök, munkásezredbeli tisztek és polgári
ruhába bújt hadseregbeli tizedesek már nem is titkolgajták hivatalbeli
állásukat, se a szándékaikat, hogy a népet fel akarják lovalni, foglalja el a
templomot. Másfelől ugyancsak ráismertek a parazitákra, koldusokra, templomi
szolgákra és alsóbbrendű papokra, akármennyire szerették is volna titkolni
kilétüket, és akinek csak egy csepp józan esze volt, láthatta, hogy ők is
erőszakosságra bujtogatják a csőcseléket!
Az értelmesebb memfiszi polgárok csodálkoztak is a papi párt ilyen viselkedésén,
a nép tegnapi tüzes felindulása is hűlőben volt. A vérbeli egyiptomiak nem
tudták felfogni: miről is van hát szó, és valójában ki szítja a lázadást? A
zűrzavart növelték a vallási téboly megszállottjai, akik meztelenül az utcákon
futkostak, s testüket véresre sebezve ordítozták :
-Jaj neked, Egyiptom!. . . Az istentelenség mértéke betelt, és közeledik az
ítélet órája!. . . Az istenek megmutatják hatalmukat a gonoszság vakmerősége
fölött!
A katonaság nyugodt maradt, és várt, mikor rohanja meg a nép a templomokat. Mert
egyrészről ilyen parancs érkezett a fáraó palotájából, másrészről a tisztek a
szentélyekben kelepcétől tartottak, és azt gondolták, pusztuljon a csőcselék, ne
az ő katonáik. Lesz a katonáknak anélkül is elég dolguk.
De hasztalan volt az izgatok lármája, hasztalan az ingyen Osztogatott sok bor; a
tömeg tétovázott, a parasztok a mesterembereket nézték, azok a parasztokat, és
mindenki várt valamit.
Egyszerre csak, úgy délután egy óra körül, az egyik mellékutcából egy baltákkal,
dorongokkal fölfegyverkezett részeg horda rontott elő, s Ptah temploma felé
tartott: halászok, görög matrózok, pásztorok, líbiai tekergők, de még foglyok is
a turrai kőfejtőből. A horda élén egy hatalmas termetű munkás haladt, fáklyával
a kezében. Lábát megvetette a templom kapuja előtt, és harsány hangon, kiabálva
beszélt a néphez:
-Tudjátok, igazhitűek, miről tanácskoznak itt a főpapok meg a nomarchoszok?
Kényszeríteni akarják Ramszesz ő szent felségét, hogy a munkásoktól vonjon meg
naponta egy-egy árpalepényt, a parasztokra meg új adót vessen, fejenként egy
drachmát... Megmondom, ostobaság és gyalázat, hogy itt álltok a templom előtt
összetett kézzel!... Ki kell végre piszkálni innen ezeket a patkányokat, a
fáraó, a mi urunk kezére kell őket adni, az istentelenek őellene dugják itt
össze a fejüket!... Mert ha a mi urunk kénytelen volna engedni a papi tanácsnak,
ki fogja akkor pártját a becsületes népnek?
-Igazat beszél! -hangzott a tömegből.
-A mi urunk hetednaponként pihenést rendel nekünk. ..
-És földet akar adni...
-Mindig jó szívvel volt a szegénynéphez!... Emlékezzetek rá, két évvel ezelőtt
is szabadon bocsátotta a parasztokat, akiket bíróság elé állítottak, mert rájuk
fogták, hogy megtámadták annak a zsidó asszonynak a házát!
-Tulajdon szememmel láttam, két évvel ezelőtt, hogy megvert egy íródeákot, aki
igazságtalan adót akart behajtani a parasztokon. ..
-Örökké éljen a mi urunk, XIII. Ramszesz, az elnyomottak oltalmazója!
-Oda nézzetek csak -hangzott fel valahol jó messziről -, a jószág jön haza
a legelőről, mintha ereszkedne az este...
-Mit nekünk a jószág!... Hajrá! Neki a papoknak!
-Hej, az áldótokat! -ordított az óriás a templom kapujában. -Eresszetek be
a magatok jószántából, hadd tudjuk meg, miről tanakodnak a főpapok a
nomarchoszokkal?
-Nyissátok ki a kaput... Mert betörjük!...
-Csodálatos -hangzott a távolból -, a madarak aludni térnek... Pedig még
alig múlt dél...
-Valami rossz van a levegőben!
-Istenek! Itt az este, és én még nem is szedtem salátát vacsorára... -
álmélkodott egy lány.
De ezeket a beszédeket elnyomta a részeg horda lármája és a gerendák robaja,
amint a templom rézkapuját döngették.
Ha a nép figyelmét nem kötötte volna le teljesen a támadók nekifeszülése, látta
volna, hogy a természetben csodás jelenség folyik le. A nap sütött, az égen
egyetlen felhőcske sem úszott, és mégis: a nappali világosság egyre bágyadtabb
lett, és hűvös szél kerekedett.
-Adjatok még egy gerendát! -lármáztak a támadók.
-Már enged!
-No még egyszer!... Rajta!
A bámészkodó tömeg harsogott, mint a vihar... Itt is, ott is leszakadt belőle
egy-egy kicsiny csoport, és csatlakozott a támadókhoz. Végül az egész óriási
tömeg lassan-lassan a templom felé hömpölygött.
Kora délután volt, de a homály egyre sűrűsödött; Ptah szentélyének a kertjében a
kakasok elkezdtek kukorékolni. De a tömeg dühe már olyan fokra hágott, hogy
ezeket a változásokat senki észre se vette.
-Oda nézzetek! -kiáltotta egy koldus. -Közeledik az ítélet napja!...
Istenek!
Még tovább beszélt volna, de bottal úgy fejbe vágták, hogy nyomban elnyúlt a
földön.
A szentély kőkerítésére kezdtek felkapaszkodni a mezítelen, de fegyveres alakok.
A tisztek erre fegyverbe szólították a katonákat: biztosra vették, hogy
hamarosan támogatni kell a csőcselék rohamát.
-Mi ez? -súgtak-búgtak a katonák az égre feltekintve.
-Sehol semmi felhő, és mégis olyan a világ, mint vihar idején.
-Üsd!... Vágd!... -ordítozták a kapu előtt. A gerendák egyre sűrűbben
dörrentek a kapun.
E pillanatban a kapu fölötti teraszon papi és világi méltóságok kíséretében
megjelent Herihor. Az ország legelső főpapján arany díszruha volt, fején
Amenhotep fövege, amelyet a fáraók aranykígyója díszített.
Herihor lenézett a tengernyi népre, amely a templom körül hullámzott, és
lehajolva az ostromló horda felé, így szólt:
-Akárkik vagytok, igazhitűek vagy pogányok, az istenek nevében felszólítalak
benneteket, ne nyúljatok a templomhoz !
A nép zsivajgása egyszerre elnémult, és csak a gerendák döngése hallatszott a
rézkapun. De csakhamar az is elhallgatott.
-Nyissátok ki a kaput! -ordított lenn az óriás. -Tudni akarjuk, nem
forraltok-e árulást a mi urunk ellen!
-Fiam -felelte Herihor -, borulj arccal a földre, és könyörögj az
istenekhez, bocsássák meg neked ezt a szentségtörést ...
-Kérd te az isteneket, hogy oltalmazzanak meg! -kiabált a horda vezére.
Azzal felkapott egy követ, és a főpap felé dobta.
E pillanatban a pilon ablakából, mintha víz lett volna, vékony sugár lövellt le
az óriás arcára. Ez megtántorodott, két karjával nagyot kalimpált, és
elvágódott.
Szomszédai ijedten felordítottak, mire a távolabb állók, nem tudván, mi történt,
nevetéssel és átkozódással feleltek.
-Törjétek be a kaput! -ordították hátul, és újra kőzápor repült Herihor és
kísérete felé.
Herihor égnek emelte két kezét. És amikor a tömeg újra elnémult, a főpap erős
hangon kiáltotta:
-Istenek! A ti oltalmatokba ajánlom szent hajlékotokat, amikor árulók,
istenkáromlók törnek rá!
A következő pillanatban, valahonnan a templom fölött, emberfölötti hang csattant
fel:
-Elfordítom arcomat ettől az átkozott néptől: boruljon sötétség a földre!
És rettenetes dolog történt: míg a hang beszélt, a nap szemlátomást elvesztette
fényét! És az utolsó szóra olyan sötét lett, mint éjszaka. Az égen felragyogtak
a csillagok, a
816
nap helyén fekete korong sötétlett, körülötte lánggyűrű... Mondhatatlan kiáltás
szakadt fel százezer torokból; a kaput döngető emberek ledobták a gerendákat, a
parasztok leborultak a földre...
-Itt a halál és az ítélet napja! -sikoltotta egy kétségbeesett hang az utca
végén.
-Istenek!. . . Irgalom!. . . Szent férfiú, fordítsd el rólunk ezt a csapást!
-jajveszékelt a tömeg.
-Jaj a hadseregnek, amely teljesíti istentelen vezérei parancsát! -harsogott
az a hatalmas hang a templomból.
Feleletül már az egész nép arcra borulva terült el a földön, és a templom előtt
álló két ezredben zavar támadt. A sorok megbomlottak, a katonák elhányták
fegyvereiket, és ész nélkül rohantak a folyó felé. Egyesek futtukban, minta
vakok, nekimentek a sötétségben a falaknak; mások elbuktak, és társaik halálra
gázolták őket a kövön. Néhány perc múlva a katonák zárt oszlopa helyén csak
elhányt dárdák, csatabárdok hevertek szanaszét, az utcák torkolatánál pedig a
holttestek, sebesültek halomban tornyosultak.
Elvesztett csata még soha nem végződött ilyen vereséggel.
-Istenek... istenek -jajgatott a nép -, könyörüljetek meg az ártatlanokon!
-Ozirisz! -kiáltotta Herihor a teraszról. -Irgalmazz és mutasd meg arcodat
boldogtalan népednek...
- Még egyszer utoljára meghallgatom papjaim könyörgését, mert könyörületes
vagyok! -felelte az emberfölötti hang a templomból.
Abban a pillanatban a sötétség eloszlott, a nap visszanyerte régi ragyogását.
Új kiáltás, új sírás, új imádság hullámzott végig a tömegen. Az emberek az
örömtől megmámorosodva üdvözölték a feltámadt napot. Ismeretlenek egymás karjába
borultak, néhányan belehaltak, a többiek pedig térden csúszva mentek a
templomig, hogy megcsókolják áldott falait.
A kapu fölött pedig ott állt Herihor, ég felé fordítva tekintetét, két pap meg a
főpap szent karjait tartotta, amelyekkel elűzte a sötétséget, és megmentette
népét a pusztulástól.
Egy s más eltéréssel ugyanilyen jelenet folyt le AlsóEgyiptom minden városában.
Paophi huszadikán minden városban kora reggel a templom elé csődült a nép, és
minden városban délfelé egy szedett-vedett horda megostromolta a templom
kapuját. A kapu fölött egy óra tájban mindenütt megjelent kíséretével a templom
főpapja, megátkozta az istenteleneket, és sötétséget támasztott a világra. És
amikor a nép rémülten szerteszéledt vagy földre borult, a főpapok könyörögve
kérték Oziriszt, mutassa meg az arcát, mire a nappali világosság újra visszatért
a földre.
Ilyen módon -a napfogyatkozás felhasználásával -a leleményes papi párt már
Alsó-Egyiptomban is megingatta XIII. Ramszesz hatalmát. Néhány pillanat alatt a
fáraó kormánya az örvény szélére sodródott, anélkül, hogy csak gyanította volna.
Csak hatalmas értelem és a helyzet világos ismerete menthette volna meg. De a
fáraó palotájában éppen az nem volt meg: a legsúlyosabb percekben a vaksors
mindenhatósága jutott benne uralomra.
Paophi huszadikán Ramszesz korán, már napkeltekor fölkelt, és hogy közelebb
legyen az események színteréhez, a főépületből áttelepedett egy villába, amely
gyalogszerrel alig egyórányira volt Memfisztől. A villa egyik oldalán az ázsiai
csapatok kaszárnyái emelkedtek, a másik oldalon pedig Tutmózisz és felesége, a
szép Hebron kis palotája. A fáraóval együtt átmentek a Ramszeszhez hű méltóságok
és az első testőrezred, amelyben a fáraó korlátlanul megbízott.
XIII. Ramszesz a legjobb kedvében volt. Megfürdött, jó étvággyal megreggelizett,
és meghallgatta a futárokat, akik negyedóránként vágtattak hozzá Memfiszből.
A jelentések az unalomig egyformán hangzottak: a főpapok és néhány nomarchosz,
Herihor és Mefresz vezetésével, bezárkóztak Ptah templomába. A hadsereg csupa
bizakodás, a nép háborog. Mindenki áldja a fáraót, és csak a parancsot várják
a támadásra.
Amikor kilenc óra tájban már a negyedik futár ismételte meg ugyanezeket a
szavakat, a fáraó összeráncolta a szemöldökét.
-Hát mire várnak? -vetette oda Ramszesz. -Tüstént támadjanak!
A futár azt felelte, hogy még nem verődött össze az a horda, amelynek meg kell
támadnia a szentélyt, és be kell törnie a kaput.
Ez a felvilágosítás sehogy se volt ínyére a fáraónak. Megcsóválta a fejét, és
nyomban egy tisztet küldött Memfiszbe, hogy siettesse az ostromot.
„Mit jelent ez a huzavona? -kérdezte magában. -Azt hittem, ma reggel azzal a
hírrel ébreszt fel a sereg, hogy elfoglalták a templomokat. Ilyenkor a gyorsaság
a siker első feltétele."
A tiszt elindult, de Ptah temploma előtt minden változatlan volt. A nép csak
egyre várt valamire, a támadást' kezdő horda még most sem jelent meg a téren.
Arra lehetett gondolni, hogy valami idegen akarat késlelteti a parancsok
végrehajtását.
Reggel kilenckor Nikotrisz királyné gyaloghintója érkezett a villa elé, ahol a
fáraó megszállott. A királyné szinte erőszakkal tört be fia szobájába, és sírva
borult a fáraó lába elé.
-Mit kívánsz, anyám? -kérdezte a fáraó, aki alig-alig tudta palástolni
türelmetlenségét. -Elfelejtetted, hogy asszonyoknak semmi keresnivalójuk sincs
a táborban?
-Ma nem mozdulok el innen, egy percre se hagylak el! -felelte Nikotrisz. -
Igaz, ízisz fia vagy, és ő megoltalmaz téged minden bajtól... De mégis meghalnék
aggodalmamban ...
-Mi baj fenyegetne? -vetette közbe a fáraó, vállat vonva.
-Egy pap, aki a csillagokat vizsgálja -zokogta a királyné -, azt mondta az
egyik lánynak, hogyha ma... ha a mai nap szerencsésen múlik el a fejed fölött,
akkor száz évig élsz és uralkodói...
-Á!... És hol van ez az ember, aki így ismeri az én jövendő sorsomat?
-Elmenekült Memfiszbe... -válaszolta Nikotrisz. A fáraó elgondolkozott,
aztán nevetve megjegyezte:
-Ahogy a líbiaiak a Sóstavaknál nyilakat, köveket lövöldöztek felénk, úgy
árasztanak el most a papok fenyegetéseikkel ... Légy nyugodt, anyám! A fecsegés
kevésbé veszedelmes, mint a nyilak és kövek.
Most Memfiszből újabb futár érkezett, és jelentette, hogy minden a legjobb
rendben megy, de... a támadó horda még most se verődött össze.
A fáraó szép arcán megjelentek a harag jelei. Tutmózisz csillapítani akarta
urát, és megszólalt:
-A köznép nem katonaság. A kitűzött időre nem tudott összeverődni, menetelés
közben léptei nyúlnak, mint a sár, s a vezényszóra nem hallgat. Ha a csapatokra
lett volna bízva, hogy foglalják el a templomokat, akkor már benn volnának...
-Hova beszélsz, Tutmózisz? -pirított rá a királyné.
-Ki hallott valaha olyat, hogy egyiptomi katonák...
-Elfelejtetted -fordult Ramszesz Tutmóziszhoz -, hogy az én parancsaim
szerint a katonáknak nem támadniuk kell a templomokat, hanem éppen megvédeniük a
nép támadásai ellen...
-Ezért is késnek a műveletek -jegyezte meg türelmetlenül Tutmózisz.
-Ilyenek a fáraó tanácsadói! -fakadt ki a királyné.
-Őfelsége bölcsen cselekszik, mikor az isteneket oltalmazza, ti pedig, ahelyett,
hogy csillapítanátok, erőszakra biztatjátok ...
Tutmózisznak fejébe szökött a vére. Szerencsére egy segédtiszt kihívta a
szobából. Azt jelentette, hogy a kapuban feltartóztattak egy öregembert, aki ő
szent felségével szeretne beszélni.
-Ma mindenki csak őfelségéhez akar bejutni -dörmögte a segédtiszt -, mintha
ugyan kocsmáros volna a fáraó.. .
Tutmózisz elgondolta, hogy XII. Ramszesz idejében senki se mert volna így
beszélni a fáraóról... De úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a beszédet.
Az öreg, akit az őrség feltartóztatott, nem volt más, mint a türoszi herceg,
Hiram. Porlepte katonaköpeny volt rajta, arca csupa fáradtság, ingerültség.
Tutmózisz megparancsolta, hogy engedjék be, amikor aztán a kertben voltak, a
herceghez fordult:
-Gondolom, kegyes uram előbb megfürdik és átöltözik; addig én kieszközlöm
számodra a kihallgatást őfelségénél.
Hiram összerántotta szürkülő szemöldökét; szemét még jobban elfutotta a vér.
-Azok után, amiket eddig láttam -felelte keményen -, akár ne is kérjek
kihallgatást...
-Hiszen nálad vannak a levelek, melyeket a főpapok írtak Asszíriának!
-Minek nektek azok a levelek, mikor megegyeztetek a papokkal...
-Ugyan mit beszélsz, kegyes uram? -méltatlankodott Tutmózisz.
-Én tudom, mit mondok! -vágta rá Hiram. -Tízezrével vettétek fel a
talentumokat a föníciaiaktól, hogy kiszabadítsátok Egyiptomot a papok
hatalmából, most meg kifosztotok, legyilkoltok bennünket... Nézd, mi folyik itt,
a tengertől föl az első vízesésig: a ti csőcseléketek üldözi a föníciaiakat,
akár a kutyákat, mert ez a papok parancsa.. .
-Megőrültél, föníciai!... A mi népünk ebben a pillanatban ostromolja
Memfiszben Ptah templomát!
Hiram legyintett.
-Sose foglalja el! -felelte. -Becsaptok bennünket, vagy benneteket is
rászedtek. Először a Labirintust kellett volna kézre keríteni, a labirintusi
kincstárat, azt is csak Paophi huszonharmadikán... Ahelyett Ptah temploma előtt
vesztegetitek erőtöket, a Labirintus pedig elveszett. Mi történik itt?... Van
ennek valami értelme? -folytatta felindulva a föníciai. -Mire való ostromot
indítani üres épületek ellen?... Tán csak azért támadjátok meg, hogy azalatt jól
megerősíthessék a Labirintus őrségét?
-A Labirintust is elfoglaljuk! -vágott a szavába Tutmózisz.
-Semmit se foglaltok el, semmit se... A Labirintust csak egy ember foglalhatta
volna el, de azt a mai memfiszi események csak akadályozzák...
Tutmózisz megállt az úton.
-Miről beszélsz? -szegezte a kérdést Hiramnak.
-Erről a zűrzavarról, amely most nálatok uralkodik.. . Arról, hogy ti már nem
vagytok kormány, hanem csak egy csomó tiszt és polgári főméltóság, akiket a
papok akkor és oda kergetnek, amikor és ahová akarják... Három nap óta egész
Alsó-Egyiptomban olyan irtózatos felfordulás van, hogy a csőcselék minket,
föníciaiakat, öldös, a ti egyetlen barátaitokat... De miért?... Mert a gyeplő
kicsúszott a kezetekből, és a papok máris kezükbe ragadták...
-Azért beszélsz így, mert nem ismered a helyzetet! -vetette oda Tutmózisz.
-Az igaz, hogy a papok nagyon sok galibát okoznak, és a csőcseléket a
föníciaiakra uszítják. De a hatalom a fáraó kezében van, és az események menete
teljesen a fáraó parancsai szerint folyik...
-A mai támadás is Ptah temploma ellen ? -jegyezte meg Hiram.
-Az is. Én magam is ott voltam a titkos tanácson, amelyen a fáraó elrendelte,
hogy a templomot ma foglaljuk el, ne huszonharmadikán.
-Hát én meg azt mondom neked, a testőrség fejének, hogy elvesztetek! -vágott
a szavába Hiram. -Mert biztosan tudom, hogy a mai támadást a főpapok és
nomarchoszok gyűlése határozta el, Paophi tizenharmadikán, Ptah templomában.
-Ugyan miért határoztak volna el támadást önmaguk ellen? -kérdezte gúnyos
hangon Tutmózisz.
-Valami érdekük fűződhet ehhez. És hogy ők jobban képviselik az érdekeiket,
mint ti, arról már meggyőződtem.
A további beszélgetést megakasztotta a segédtiszt, aki őfelségéhez hívta
Tutmóziszt.
-Hanem... várj csak... -szólt még utána Hiram. A katonáitok az úton
feltartóztatták Pentuer papot, pedig fontos mondanivalója van a fáraónak.
Tutmózisz a fejéhez kapott, és nyomban kiküldött néhány tisztet, kerítsék elő
Pentuert. Aztán rohant a fáraóhoz, de egy pillanat múlva már vissza is tért, s
intett Hiramnak, hogy menjen vele.
Amikor Hiram belépett a fáraó szobájába, ott találta Nikotrisz királynét, a
főkincstartót, a főkancelláriust és néhány vezérét. XIII. Ramszesz -felindulva
-gyorsan járt fel-alá a teremben.
-Itt a fáraó és Egyiptom veszte! -fakadt ki a királyné, Hiramra mutatva.
-Fenséges asszonyom -fordult felé Hiram minden zavar nélkül, és meghajolt
-, az idő megmutatja, ki volt hűséges és ki volt rossz szolgája ő szent
felségének!
XIII. Ramszesz hirtelen megállt Hiram előtt.
-Meghoztad Herihor leveleit Asszíriához? -kérdezte. A türoszi herceg szó
nélkül kihúzott köntöse alól egy
iratcsomót, és átadta a fáraónak.
-Erre volt szükségem! -kiáltotta diadalmas hangon Ramszesz. -Most nyomban
ki kell hirdetni a népnek, hogy a főpapok elárulták az országot.
-Fiam -szólt könyörögve Nikotrisz -, atyád árnyékára... az istenekre
kérlek, várj egypár napig ennek a kihirdetésével. .. Föníciaiak ajándékaival
nagyon óvatosan kell bánni...
-Felséges uram, akár el is égetheti már azokat a leveleket -vetette oda
Hiram. -Engem egyáltalán nem érdekelnek.
A fáraó elgondolkozott, és köntösébe dugta a leveleket.
-Mit hallottál Alsó-Egyiptomban? -faggatta a fáraó.
-Mindenütt ütik-verik a föníciaiakat -kesergett Hiram. -Házainkat
felégetik, holmijainkat széthurcolják, és jó néhányunkat ráadásul meg is öltek.
-Hallottam!... A papok munkája... -jegyezte meg a fáraó.
-Mondd inkább, fiam, hogy a föníciaiak istentelenségének a következménye, meg
annak, hogy annyira nyúzzák a népet -szólt közbe Nikotrisz.
Hiram félig a királyné felé fordult, s így szólt:
-Három napja a pi-baszti rendőrség feje két emberével Memfiszben tartózkodik,
és már nyomában van a gyilkos, csaló Lükonnak...
-Aki a föníciai templomokban nevelkedett! -fortyant fel Nikotrisz.
-Lükonnak -folytatta Hiram -, akit Mefresz főpap mentett ki a rendőrség és
bíróság kezéből... Aki Tébában felséged képében meztelenül szaladgált a kertben,
mint valami őrült...
-Mit mondasz?... -förmedt rá a fáraó.
-Kérdezze meg felséged a királyné őfelségétől, mert ő látta... -felelte
Hiram.
Ramszesz zavarodottan nézett az anyjára.
-Igen, láttam azt a nyomorultat- hagyta rá a királyné -, de előtted nem
említettem, hogy megkíméljelek a keserűségtől... De hozzá kell tennem, hogy arra
senkinek sincs bizonyítéka, hogy Lükont a főpapok használták fel, megtehették azt
éppúgy a föníciaiak is... Hiram gúnyosan elmosolyodott.
-Anyám... anyám!... -kiáltotta fájdalmasan a fáraó. -A te szívedben
előbbre valók a papok még énnálam is ?
-Te az én fiam és az én drága uram vagy -felelte elérzékenyedve a királyné
-, de azt nem tűrhetem, hogy egy idegen ... egy pogány.. . rágalmakat szórjon a
szent papi rendre, amelyből mi is származunk... Ó, Ramszesz! -siránkozott
térdre esve a fia előtt. -Űzd el magadtól a goncsz tanácsadókat, akik a
templomok meggyalázására biztatnak, meg arra, hogy kezet emelj nagyapádnak,
szent Amenhotepnek az utódára!... Még nem késő.. . még nem késő megbékélni, hogy
megmenthesd Egyiptomot !...
E pillanatban megtépve, rongyosán Pentuer toppant a szobába.
-Hát te mi hírt hozol ? -kérdezte a fáraó csodálatos nyugalommal.
-Ma, talán most rögtön, napfogyatkozás lesz -vetette oda a legnagyobb
felindulással a pap.
A fáraó szinte hátrahőkölt ámulatában.
-Mit tartozik énrám a napfogyatkozás, különösen ebben a pillanatban?
-Felséges uram - magyarázta Pentuer -, én magam is ebben a hiszemben voltam,
míg régi krónikákban nem olvastam a napfogyatkozás leírását... Annyira
megdöbbentő tünemény az, hogy előre figyelmeztetni kellene rá az egész népet...
-Ez az! -szólt közbe Hiram.
-Miért nem hamarabb adtál róla hírt? -kérdezte Tutmózisz a papot.
-Mert két napig fogva tartottak a katonák... A népet már nem lehet
figyelmeztetni, de legalább a katonaságot világosítsátok fel a palota előtt,
hogy legalább az ne essék vakrémületbe. A fáraó összeütötte két tenyerét.
-Ej, nagy baj! -mondta halkan, majd hangosan folytatta. -Mi lesz hát, és
mikor?
-Fényes nappal egyszerre éjszaka lesz -felelte a pap. -Körülbelül annyi
ideig tart, amíg az ember ötszáz lépést tehet... Délben kezdődik. .. így
beszélte nekem Menész...
-Menész? -ismételte a fáraó. -Ismerős nekem ez a név, de...
-Levelet írt erről felségednek... De adjatok gyorsan hírt a hadseregnek!
Nyomban megharsantak a trombiták. A testőrség és az ázsiai csapatok fegyverben
voltak, és a fáraó, vezéreitől körülvéve, bejelentette a seregnek a
napfogyatkozást; de hozzátette, hogy ne féljenek, mert a sötétség hamarosan
elmúlik, különben is ő maga velük lesz.
-Örökkön élj! -kiáltozták a fegyveres csapatok. Ugyanakkor néhány lovast, a
legügyesebbeket, legértelmesebbeket, lóhalálában Memfiszbe küldték.
A tábornokok a hadoszlopok élére álltak, a fáraó elgondolkozva járt-kelt az
udvaron, a polgári méltóságok pedig halkan, suttogva beszélgettek Hirammal, míg
a királyné egyedül maradva a szobában, arccal leborult a földre Ozirisz szobra
előtt.
Egy óra már elmúlt, és valóban, a napfény bágyadni kezdett.
-Csakugyan éjszaka lesz ? -kérdezte a fáraó Pentuert.
-Igen, de nagyon rövid ideig...
-Hova lesz a nap?
-Elrejtőzik a hold mögött...
„Vissza kell fogadnom kegyelmembe a bölcseket, akik a csillagokat vizsgálják. "
-mondta magában a fáraó. A homály gyorsan sűrűsödött. Az ázsiai katonák
lovai nyugtalankodni kezdtek, madárfalkák csaptak le a kertben, és hangos
csipogással megszálltak a fákon.
-Fújjátok! -rivallt Kaliposz a görögökre. Megperdültek a dobok, megszólaltak
a sípok, és erre a kíséretre a görög ezred tüzes nótára gyújtott az egyszeri
pap lányáról, aki úgy félt a rémektől, hogy csak a kaszárnyában tudott aludni.
Ekkor a sárga líbiai dombokra baljóslatú árnyék borult, és villámgyorsan
eltakarta Memfiszt, a Nílust és a palotát övező kerteket is. Éjszaka ereszkedett
a földre, az égen fekete korong lett a nap, olyan fekete, mint a szén, és
lánggyűrű vette körül.
A görög ezred nótáját irtózatos zsivaj fojtotta el: az ázsiai csapatok
gyújtottak vad harci kiáltozásra, valóságos nyílzáport repítettek az ég felé,
hogy elriasszák a gonosz szellemet, amely fel akarja falni a napot.
-Azt mondod, az a fekete korong a hold ? -faggatta a fáraó Pentuert.
-Menész azt állítja.. .
-Nagy tudós Menész... És mindjárt vége lesz a sötétségnek?
-Minden bizonnyal...
-És ha a hold leszakadna az égről, és lezuhanna a földre?
-Az lehetetlen. .. íme, ott a nap! -kiáltotta örvendezve Pentuer.
A felvonult ezredek mind hangos „Éljen!" kiáltással ünnepelték XIII. Ramszeszt.
A fáraó megölelte Pentuert.
-Csakugyan -jelentette ki a fáraó -, csodálatos jelenséget láttunk... De
nem szeretném még egyszer látni... Érzem, ha nem volnék katona, rémület fogta
volna el a szívemet ...
Hiram Tutmóziszhoz lépett, és suttogva figyelmeztette:
- Kegyes uram, nyomban küldj futárokat Memfiszbe, mert attól tartok, hogy a
főpapok nagy bajt szereztek ott nektek...
-Gondolod? Hiram rábólintott.
-Nem azért kormányozzák olyan régóta az országot, nem azért temették el
tizenkilenc dinasztiátokat, hogy a maihoz hasonló alkalmakat elszalasszák...
A fáraó megköszönte a seregnek, hogy olyan bátran viselkedett a szokatlan
természeti tünemény láttára, és visszament a villába. Állandóan gondolataiba
mélyedt, nyugodtan, szelíden beszélt, de szép arcán nyugtalanság tükröződött.
Valóban, Ramszesz lelkében nehéz harc dúlt. Most kezdte megérteni, hogy a papok
kezében olyan erők vannak, amelyeket nemcsak hogy nem vett számításba, hanem még
csak nem is gondolt rájuk, hallani se akart róluk.
A papok, akik a csillagok járását figyelik, néhány perc leforgása alatt
rendkívül nagyra nőttek a szemében. És a fáraó mondta is magában, hogy mégiscsak
meg kell ismerni ezt a különös tudományt, amely ilyen rettenetes módon
megzavarja az emberek szándékait.
Az egyik futár a másik után vágtatott a palotából Memfiszbe, hogy megtudja, mi
történt a városban a napfogyatkozás idején? De egy se tért vissza, és a fáraó
kísérete fölött a bizonytalanság terítette szét fekete szárnyait. Hogy Ptah
temploma körül valami nagy baj történhetett, abban nemcsak hogy nem kételkedett
senki, de még csak végig se merte gondolni tulajdon sejtéseit. Úgy látszott,
hogy a fáraó és bizalmasai szinte örülnek minden percnek, amely elmúlt anélkül,
hogy híreket hallottak volna a városból.
Közben Nikotrisz királyné leült a fáraó mellé, suttogva mondta:
-Ramszesz, engedd meg, hadd cselekedjem most már én... Nők nemegyszer tettek
már nagy szolgálatokat Egyiptomnak!... Gondolj csak a hatodik dinasztia kora-
béli Nikotriszra vagy Makara királynéra, aki a vörös-tengeri hajóhadat
megteremtette!... A mi nemünk nincs híjával se okosságnak, se határozottságnak,
engedd hát meg, hadd cselekedjem most én. .. Ha Ptah templomát nem vették be, és
a papokat se bántották, én megbékítlek Herihorral. Elveszed a lányát feleségül,
és csupa dicsőség lesz az uralkodásod ... Emlékezz rá, hogy nagyapád, a szent
Amenhotep is főpap volt, a fáraó helytartója, és ki tudja, uralkodnál-e most, ha
a szent papi rend nem tulajdon véréből való uralkodót akart volna a trónon
látni... így hálálod meg nékik hatalmadat?
A fáraó hallgatta, de közben egyre csak arra gondolt, hogy óriási hatalom a
papok bölcsessége, és nehéz sor azzal megküzdeni...
Csak három órakor érkezett meg Memfiszből az első futár, egy ezredsegédtiszt,
aki ott volt Ptah temploma előtt. Elmondta, hogy a templomot nem foglalhatták el
az istenek haragja miatt; hogy a nép szanaszét szaladt, a papok diadalmaskodnak,
sőt még a hadseregben is felbomlott a rend a sötétség rövid, de rettenetes ideje
alatt.
A segédtiszt aztán félrevonta Tutmóziszt, és neki minden kertelés nélkül
megmondta, hogy a hadsereg teljesen szétzüllött, és a pánikszerű menekülés során
annyi katona esett el, sebesült meg, mint egy valóságos csatában.
-És most mi van a hadsereggel? -kérdezte Tutmózisz dermedten.
-Természetes, hogy sikerült újra összeszedni és rendben felsorakoztatni -
jelentette a segédtiszt. -De hogy a templomok ellen lehessen fordítani őket,
arra gondolni sem lehet... Különösen most, amikor a papok vették gondozásba a
sebesülteket... Ha egy katona meglát most egy borotváltfejűt vagy párducbőrt,
azon nyomban kész arcra borulni, és sok idő beletelik, míg akármelyik át meri
lépni a szent kaput...
-És a papok ?...
-Megáldják a katonákat, etetik, itatják őket, és úgy bánnak velük, mintha nem
a hadsereg volna hibás a templom megrohanásában, hanem az egész a föníciaiak
műve..
-És ti tűritek, hogy így szétzüllesszék az ezredeket?
-hördült fel Tutmózisz.
-De hisz ő szent felsége maga parancsolta, hogy a papokat védjük meg a
csőcselékkel szemben... -védekezett a segédtiszt. -Ha nekünk szabad lett
volna elfoglalni a templomot, mi már reggel tíz,órakor bent ültünk volna, a
főpapok pedig a templom pincéjében.
E pillanatban a napos tiszt jelentette Tutmózisznak, hogy Memfiszből már megint
valami pap érkezett, és beszélni szeretne ő szent felségével.
Tutmózisz szemügyre vette a jövevényt. Még elég fiatal ember volt, kemény vonású
arca mintha fából lett volna kifaragva. Azt mondta, Szamentutól jött a fáraóhoz.
Ramszesz nyomban fogadta a papot, aki térdre borulva átadott a fáraónak egy
gyűrűt. A fáraó egyszerre elsápadt.
-Mit jelent ez ? -kérdezte Ramszesz.
-Szamentu nem él... -felelte a pap.
Ramszesz egy pillanatig nem tudott szóhoz jutni. Végre megszólalt:
-Hogy történt ez?
-Úgy látszik -magyarázta a pap -, hogy a Labirintus valamelyik termében
felfedezték Szamentut, aki megmérgezte magát, hogy a kínoktól megmeneküljön...
És úgy tetszik, Mefresz fedezte föl, valami görög segítségével, aki csodálatosan
hasonlít felségedhez...
-Megint Mefresz és Lükön! -fortyant fel Tutmózisz.
-Felséges uram -fordult a fáraóhoz -, hát sohase szabadulsz már meg ezektől
az árulóktól?
Ramszesz erre újra összehívta szobájába a titkos tanácsot. Meghívta rá Hiramot
is meg a papot, aki Szamentu gyűrűjét visszahozta. Pentuer nem akart részt venni
a tanácskozáson, de Nikotrisz királyné hívás nélkül is ott volt.
-Látom -suttogta Hiram Tutmózisznak -, hogy a papok elűzése után az
asszonyok fognak kormányozni Egyiptomban !
Amikor valamennyien együtt voltak, a fáraó Szamentu követének adta meg a szót. A
fiatal pap nem akart a Labirintusról beszélni. Ahelyett hosszan azt fejtegette,
hogy Ptah temploma teljesen védtelen, és ötven-hatvan katona elég volna, hogy
mindenkit összefogdosson, aki ott rejtőzködik.
-Ez az ember áruló! -sikoltotta Nikotrisz. -Pap létére rábeszél benneteket
az erőszakosságra papok ellen!
De a fiatal pap arcán egyetlen izom se rándult meg.
-Felséges asszonyunk -felelte -, ha Mefresz elpusztította •Szamentut, az én
mesteremet és oltalmazómat, kutya volnék, ha nem keresném a bosszút. Halálért
halál!
-Tetszik nekem ez a fiatalember! -suttogta Hiram.
A tanácskozáson csakugyan élénkebb lett a hangulat. A tábornokok kihúzták
magukat, a polgári méltóságok pedig kíváncsian vizsgálták a papot, még a fáraó
arca is megelevenedett.
-Ne hallgass rá, fiam! -csengett Nikotrisz.
-Mit gondolsz, mit tenne most szent Szamentu, ha élne? -szegezte hirtelen a
fáraó a kérdést a fiatal papnak.
-Biztosra veszem -felelte határozott hangon a pap -, hogy Szamentu bemenne
Ptah templomába, füstölőt gyújtana az isteneknek, de megbüntetné az árulókat és
gyilkosokat . . .
-Én meg újra csak azt mondom, hogy te vagy a leggyalázatosabb áruló! -
kiáltott közbe a királyné.
-Én csak a kötelességemet teljesítem - felelte rendületlen nyugalommal a pap.
-Valóban, ez az ember Szamentu tanítványa! -szólt most Hiram. -Egyedül ő
látja világosan, mi a tennivalónk.
A katonai és polgári méltóságok egyaránt igazat adtak Hiramnak, a főkancellárius
pedig még hozzátette:
-Ha vállaltuk a harcot a papokkal, fejezzük is be, különösen ma, amikor
kezünkben vannak a bizonyító levelek, hogy Herihor az asszírokkal paktált, ami
pedig rút árulás.
-Ő csak folytatja XII. Ramszesz politikáját -vetette ellen Nikotrisz.
-De én XIII. Ramszesz vagyok! -vágta el a szót most már türelmetlenül a
fáraó. Tutmózisz fölkelt a székéről.
-Felséges uram -szólalt meg -, engedd meg, hogy cselekedjem. Veszedelmes
dolog a végtelenségig nyújtani ezt a bizonytalanságot, amely a kormányban
uralkodik, viszont bűn és ostobaság volna fel nem használni a kínálkozó
alkalmat. Ha ez a pap azt mondja, hogy a templom védtelen, engedd meg, hogy
megszállhassam egy maroknyi emberrel, akiket magam válogatok ki...
-Én veled tartok -vágta rá Kaliposz. -Az én tapasztalatom szerint mindig a
győztes ellenség a leggyengébb. Ha most nyomban meglepjük Ptah templomát...
-Nem is kell a szentélyt megszállnotok, csak bementek, hogy végrehajtsátok a
fáraó rendelkezését, aki azt parancsolja, hogy fogjátok el az árulókat -szólt
a főkancellárius. -Ahhoz még erő sem kell... Egyetlen rendőr hányszor megtámad
egy egész tolvajbandát, és annyit fog el közülük, ahányat akar...
-Az én fiam enged tanácsotok nyomásának... -jegyezte most meg a királyné. -
De ő maga nem akar semmi erőszakosságot, és megtiltja nektek...
-Ó, hát ha így áll az ügy -szólt közbe Széth fiatal papja -, akkor még egy
dolgot elmondok felségednek...
Néhányszor mélyet lélegzett, mégis fojtott hangon fejezte be:
-Memfisz utcáin a papi párt azt híreszteli, hogy. . . -Mit?... Mondd csak ki
bátran! -biztatta a fáraó.
-...hogy felséged elmeháborodott, és sem papi, sem királyi felszentelésben
nem részesült, és le is lehet tenni a trónról...
-Éppen ettől féltem -suttogta Nikotrisz. Ramszesz felugrott székéről.
-Tutmózisz! -kiáltotta, és hangjából kicsendült visszanyert ereje. -Végy
magadhoz annyi katonát, amennyit akarsz, menj Ptah templomába, és hozd elém
Herihort és Mefreszt, akiket felségárulással vádolok. Ha tisztázzák magukat,
visszafogadom őket kegyelmembe, -különben.. .
-Jól meggondoltad? -vágott a szavába a királyné.
Az ingerült fáraó ezúttal nem érdemesítette válaszra, de a tanácstagok egyszerre
elkezdtek kiáltozni:
-Halál az árulókra!... Mióta kell Egyiptomban a fáraónak hű szolgáit
feláldoznia, hogy a gyalázatosak kegyét kikönyörögje?
XIII. Ramszesz átadta Tutmózisznak Herihor csomóba kötött leveleit, és ünnepies
hangon kijelentette:
-A papi lázadás leveréséig átruházom hatalmamat a testőrség parancsnokára,
Tutmóziszra... Most már őrá hallgassatok, és te is, felséges anyám, hozzá
fordulj megjegyzéseiddel.
-Bölcsen és helyesen cselekszik felséged! -kiáltotta a főkancellárius. -
Nem a fáraóhoz méltó dolog, hogy a lázadással bajlódjék, erélyes intézkedés
nélkül pedig elvesztünk.
Valamennyi méltóság meghajolt Tutmózisz előtt. Nikotrisz királyné pedig sóhajtva
borult fia lába elé.
Tutmózisz a tábornokokkal kiment az udvarra. Felsorakoztatta az első testőrezred
katonáit, és így szólt hozzájuk:
-Ötven-hatvan emberre van szükségem, akik készek a halálra is ő szent felsége
jó hírnevéért...
Többen léptek ki, mint amennyire szükség volt, közlegények is, tisztek is,
élükön Eunana.
-El vagytok szánva a halálra is? -kérdezte Tutmózisz.
-Meghalunk, uram, veled együtt, ő szent felségéért! -kiáltotta Eunana.
-Nem haltok meg, hanem legyőzitek az alávaló gonosztevőket! -felelte
Tutmózisz. -Azok a katonák, akik részt vesznek ebben a küldetésben, tisztek
lesznek, a tisztek pedig két fokozattal előlépnek. Ezt ígérem nektek én,
Tutmózisz, ő szent felsége akaratából a hadsereg fővezére.
-Örökkön élj!
Tutmózisz befogatott a nehézlovasság huszonöt kétkerekű szekerébe, és felültette
embereit. Jómaga Kaliposszal együtt lóra ugrott, s nemsokára a Memfisz felé
igyekvő egész csapat eltűnt a porfelhőben.
Hiram a fáraó palotája ablakából meghajolt a fáraó előtt, és halkan megjegyezte:
-Csak most hiszem igazán, hogy felséged nem játszott össze a főpapokkal...
-Megbolondultál? -csattant fel a fáraó.
-Bocsáss meg, felséges uram, de ezt a mai támadást a templom ellen a papok
rendezték. Hogyan tudták hát felségedet belevonni? Nem értem.
Ekkor már délután öt óra volt.

Tizenhetedik fejezet

Ugyanekkor, szinte percnyi pontossággal, a Ptah memfiszi templomának pilonján
őrködő pap jelentette a nagyteremben tanácskozó főpapoknak, hogy a fáraó
palotája jeleket ad.
-Úgy látszik, őfelsége egyezséget kíván velünk -szólt mosolyogva az egyik
nomarchosz.
-Abban kételkedem! -vágta rá Mefresz.
Herihor kiment a pilonra: mert neki szólt a palotából a jelzés. Hamarosan
visszatért a terembe, s bejelentette:
-A mi fiatal papunk nagyon okosan viselkedett... Ebben a pillanatban indult
el Tutmózisz egy maroknyi csapattal, hogy bennünket elfogjon vagy megöljön...
-És te még ezután is mered védeni Ramszeszt? -förmedt rá Mefresz.
-Védenem kell, és fogom is, mert ünnepélyesen megesküdtem rá Nikotrisz
királynénak... Szent Amenhotep felséges lánya nélkül nem tartanánk ott, ahol
most.. .
-De én nem esküdtem meg! -fortyant fel Mefresz, és otthagyta a gyűlést.
-Mit akarhat? -kérdezte az egyik nomarchosz.
-Gyerek lett és öreg! -felelte Herihor, vállát vonogatva.
Este hat óra előtt a testőrcsapat senkitől fel nem tartóztatva, Ptah temploma
elé ért. A vezér megzörgette a kaput, s az rögtön fel is tárult. Tutmózisz
jelent meg önkénteseivel.
Amikor a fővezér belépett a templom udvarára, nagyot nézett, meglátván Herihort,
aki csak papoktól körülvéve, Amenhotep infulájában lépett elébe.
-Mit kívánsz, fiam? -kérdezte a főpap a vezért, akit kissé megzavart az
eset.
De Tutmózisz egyszerre összeszedte magát, s így szólt:
-Herihor, a tébai Ámon főpapja! Tulajdon leveleid alapján, amelyeket Szargon
asszír szatrapának írtál, és amelyek most itt vannak nálam, felségárulással
vádollak! Tisztáznod kell magadat a fáraó előtt...
-Ha az ifjú fáraó tudni akarja az örökkön élő XII. Ramszesz politikájának
céljait -jegyezte meg.nyugodtan Herihor -, forduljon a legfelső tanácshoz,
ott megkapja a felvilágosítást.
-Felszólítalak, hogy tüstént gyere velem, ha nem akarod, hogy kényszerítselek!
-kiáltotta Tutmózisz.
-Fiam, én kérem az isteneket, óvjanak meg téged az erőszaktól és a
bűnhődéstől, amire rászolgálsz vele...
-Jössz? -kérdezte Tutmózisz.
-En itt várok Ramszeszre -felelte Herihor.
-Hát akkor maradj is itt, te csaló! -kiáltotta Tutmózisz.
Azzal kardot rántott, és Herihornak rohant. De ugyanebben a pillanatban a
fővezér mögött álló Eunana felkapta csatabárdját, és teljes erejéből, akkorát
sújtott Tutmóziszra a nyakszirt és a jobb kulcscsont között, hogy a vér
mindenfelé kilövellt. A fáraó kedvence lerogyott a földre: a csapás szinte
kettéhasította.
Néhány katona fölemelt dárdával Eunanára rohant, de bajtársaikkal vívott rövid
küzdelem után elestek. Az önként jelentkezett katonák háromnegyede papi zsoldban
állt.
-Éljen a szentséges Herihor, a mi urunk! -kiáltotta Eunana, megforgatva a
levegőben véres bárdját.
-Örökkön éljen! -ismételték a katonák és papok, és valamennyien arccal
leborultak a földre.
Herihor fölemelte a kezét, és megáldotta őket.
Azalatt Mefresz elhagyta a templom udvarát, és lement a föld alatti helyiségbe,
ahol Lükön tartózkodott. A főpap már a küszöbön kivette kebléből a
kristálygolyót. A görög a kis gömb láttára egyszerre dühösen kifakadt:
-Nyeljen el benneteket a föld!... Holttestetek sose találjon nyugalmat! -
átkozódott Lükön, de egyre halkuló hangon.
Végre elhallgatott és elaludt.
-Vedd ezt a tőrt -parancsolta Mefresz, és vékony acéltőrt adott a görögnek.
-Vedd ezt a tőrt, és menj a palota kertjébe... Ott állj meg a fügefaberekben,
és várj arra, aki elrabolta tőled Kamat, és elcsábította...
Lükön fogát csikorgatta tehetetlen dühében.
-Ha meglátod, ébredj fel... -fejezte be Mefresz. Azzal csuklyás tiszti
köpenyt terített Lükonra, fülébe
súgta a jelszót, és a szentély egy titkos ajtaján kivezette a görögöt a föld
alól a néptelen memfiszi utcára.
Ekkor Mefresz fiatalos elevenséggel felsietett a pilon tetejére, és különféle
színű zászlókat kapva a kezébe, jeleket adott a fáraó palotája irányában.
Nyilván felfogták és meg is értették őket, mert a főpap pergamenszerű arcán
kaján mosoly jelent meg.
Mefresz letette a kis zászlókat, elhagyta a pilon teraszát, és lassan lefelé
indult. Amikor már az első emeleten járt, egyszerre körülfogta néhány barna
köpönyeges ember, köpönyegük teljesen eltakarta fekete-fehér csíkos köntösüket.
-íme, ez Mefresz őkegyessége! -szólt az egyik.
Erre mind a három letérdepelt a főpap előtt, aki gépiesen áldásra emelte a
kezét, de aztán hirtelen leeresztette, s megkérdezte:
-Kik vagytok?
-A Labirintus őrei.
-Miért álljatok el az utamat? -hökkent meg, és keze, keskeny ajka egyszerre
reszketni kezdett.
-Fölösleges eszedbe juttatnunk, szent férfiú -szólt az egyik őr, még egyre
térdelve -, hogy néhány nappal ezelőtt a Labirintusban jártál, amelynek minden
útját éppen olyan jól ismered, mint mi magunk, pedig téged nem avattak be a
titkokba... Sokkal bölcsebb vagy te, semhogy ne tudnád, milyen törvényeink
vannak az ilyen esetekre.
-Mit jelent ez? -kiáltotta emelt hangon Mefresz. -Gyilkosok vagytok,
akiket rám küldött Her...
Nem tudta befejezni. Az egyik támadó elkapta a kezét, a másik kendőt dobott a
fejére, a harmadik valami átlátszó folyadékot fröccsentett az arcába. Mefresz
néhányat vetett magán, aztán földre rogyott. Akkor még egyszer az arcába
fröccsentettek, amikor pedig megszűnt élni, az őrök elhelyezték egy beugróban,
halott kezébe egy papiruszlapot dugtak, és eltűntek a pilon folyosóin.
Három másik ugyanígy öltözött ember Lükön után eredt, szinte ugyanabban a
pillanatban, amikor Mefresz kiengedte a görögöt a néptelen utcán.
A három ember nem messze rejtőzött attól az ajtócskátói, amelyen a görög
kilépett, és eleinte hagyták, hadd menjen. De egyszerre az egyik valami
gyanúsat vett észre mozdulataiban, mire mindnyájan a nyomába vetették magukat.
Csodálatos! Az alvó Lükön mintha megérezte volna, hogy üldözik, hirtelen
befordult egy népes utcába, onnan egy térre, ahol nagy sokaság nyüzsgött, majd a
halászok utcáján lefutott a Nílushoz. Ott egy félreeső zugban egy kis csónakra
bukkant, beleugrott, és hihetetlen gyorsasággal átevezett a folyó túlsó
partjára.
Már csak pár száz lépés távolságra volt a parttól, amikor mögötte egy csónak
bukkant fel, benne egy evezős és három utas. Alighogy ezek elindultak, még egy
csónak került elő, abban már két evezős volt és ugyancsak három utas.
Mind a két csónak elkeseredetten üldözte Lükont.
Abban a csónakban, amelyet csak egy evezős hajtott, a labirintusi őrök ültek, és
nagy figyelemmel kísérték versenytársaikat, amennyire a napnyugta után gyorsan
leszálló alkonyat megengedte.
-Kik lehetnek azok hárman? -sugdosták a labirintusi őrök.
-A minap ott kódorogtak a templom körül, ma meg utánaerednek... Csak nem
mitőlünk akarják megvédeni ?
Lükön kis csónakja megérkezett a túlsó partra. Az alvó görög kiugrott belőle, és
gyors lépésben megindult a fáraó palotáját övező kert felé. Néhányszor
meg-megtántorodott, megállt, és a fejéhez kapott. De egy pillanat múlva újra
nekiindult, mintha megfoghatatlan erők vonnák. Közben a labirintusi őrök is
kiszálltak a túlsó parton, de versenytársaik már megelőzték őket.
Most a maga nemében páratlan versenyfutás indult meg: Lükön olyan gyorsan
szaladt a fáraó palotája felé, akárcsak valami kengyelfutó, nyomában három
ismeretlen, mögöttük pedig a három labirintusi őr.
Pár száz lépésnyire a kerttől a két üldöző csoport összetalálkozott. Már éjszaka
volt, de világos éjjel.
-Kik vagytok, emberek? -kérdezte az ismeretleneket az egyik labirintusi őr.
-A pi-baszti rendőrség parancsnoka vagyok, két századosommal; ezt a
gonosztevőt üldözzük...
-Mi meg a labirintusi őrök vagyunk, és mi is azt az embert hajszoljuk...
A 'két csoport farkasszemet nézett egymással, a kezük kardjuk, késük markolatán
nyugodott.
-Mit akartok vele? -kérdezte végül a rendőrfőnök.
-ítélet van a kezünkben ellene...
-De a holttestét otthagyjátok ?
-Ott, és mindent, ami rajta van -felelte az őrök vezetője.
A rendőrök összesúgtak.
-Ha igazat mondotok -szólalt meg a rendőrfőnök -, nem állunk az utatokba.
Szívesen átengedjük nektek kis időre, ha aztán a mi kezünkbe kerül...
-Megesküsztök rá?
-Esküszünk...
-Akkor menjünk együtt...
Összefogtak -de akkorra a görög eltűnt a szemük elől.
-Átkozott! -fakadt ki a rendőrfőnök. -Megint eltűnt ...
-Majd megkerül -felelte a labirintusi őr -, de meglehet, hogy erre jön majd
vissza.
-Mi dolga lehet a fáraó kertjében? -kérdezte a rendőrfőnök.
-A főpapoknak van vele valamilyen céljuk, de visszamegy a templomba,
visszamegy -erősítette az őr.
Elhatározták hát, hogy ott várakoznak, és közösen járnak el.
-Harmadik éjjelünket vesztegetjük el! -jegyezte meg az egyik rendőr ásítva.
Beburkolóztak köpenyükbe, és leheveredtek a fűbe.
Nyomban Tutmózisz távozása után Nikotrisz királyné, a fogát összeszorítva
haragjában, egyetlen szó nélkül otthagyta a fia szobáját. Ramszesz megpróbálta
csillapítani, de Nikotrisz élesen a szavába vágott:
-Én most búcsút veszek a fáraótól, de kérem az isteneket, engedjék meg, hogy
még holnap is fáraónak üdvözölhessem . ..
-Kételkedsz benne, anyám ?
-Olyan embernél, aki őrültek és árulók tanácsára hallgat, mindenben lehet
kételkedni!
Haraggal váltak el.
Ő szent felsége hamarosan visszanyerte jókedvét, és vidáman elbeszélgetett a
körülötte levő urakkal. De hat órakor már bántani kezdte a nyugtalanság.
-Tutmózisznak már rég futárt kellett volna küldenie hozzám... -állapította
meg a fáraó. -Bizonyos vagyok benne, hogy a dolog így vagy úgy, de már
eldőlt...
-Nem tudom -felelte a főkincstartó. -Talán nem kaptak idejében hajót az
átkeléshez... Talán a templomban ellenállnak...
-Hát az a fiatal pap hol van? -kérdezte egyszerre Hiram.
-A pap?... A halott Szamentu követe? -ismételték megzavarodva az urak. -
Csakugyan... hová lehetett ?
Nyomban katonákat küldtek, kutassák át a kertet. A katonák beszaladgáltak minden
ösvényt, de a papnak nyoma veszett.
Ez az eset rosszkedvre hangolta az urakat. Mindnyájan hallgatva ültek,
elmerültek nyugtalan gondolataikba.
Napnyugtakor belépett a szobába a fáraó szolgája, és odasúgta neki, hogy Hebron
asszony nagyon rosszul érzi magát, és kéri ő szent felségét, látogassa meg.
Az urak tudták, milyen viszony fűzi a fáraót a szép Hebronhoz, és összenéztek.
De amikor a fáraó kijelentette, hogy kimegy a kertbe, egy szóval se tiltakoztak.
A kert az erős őrség révén éppoly biztos volt, mint a palota. Senki se tartotta
helyénvalónak, hogy akár csak távolból is szemmel tartsák a fáraót; tudták, hogy
Ramszesz nem szereti, ha bizonyos pillanatokban törődnek vele.
Amikor a fáraó eltűnt a folyosón, a főkancellárius odaszólt a kincstartónak: -
Nehezen halad az idő, akár a sivatagban a szekér. Talán Hebron hírt kapott
Tutmózisztól...
-Ebben a pillanatban úgy érzem -felelte a kincstartó -, hogy Tutmózisz
kiküldetése Ptah temploma ellen, egy olyan maroknyi csapattal, érthetetlen
őrültség volt. . .
-Hát a Sóstavaknál talán meggondoltabban cselekedett a fáraó, amikor egy egész
éjszakán át üldözte Tehennát? -vetette ellene Hiram. -A bátorság többet
jelent, mint a katonák száma.
-Hát az a fiatal pap? -tépelődött a kincstartó.
-Tudtunk nélkül érkezett, és el is ment, se szó, se beszéd -állapította meg
Hiram. -Mindegyikünk úgy viselkedik, mintha összeesküvő volna.
A kincstartó a fejét csóválta.
Ramszesz gyorsan végigfutott az úton, amely az ő villáját elválasztotta
Tutmózisz kis palotájától. Amikor belépett a szobába, Hebron sírva a nyakába
vetette magát.
- Meghalok a nyugtalanságtól! -sikoltotta.
-Félted Tutmóziszt?
-Bánom is én Tutmóziszt! -felelte Hebron, és megvetéssel rándított egyet az
ajkán. -Én csak veled törődöm.. . én csak terád gondolok.. . csak téged
féltelek...
-Áldott legyen a te nyugtalanságod, amely ha csak egy percre is, de
megszabadít az unalomtól... -örvendezett a fáraó. -Istenek! De nehéz nap...
Ha végighallgattad volna tanácskozásunkat, ha láttad volna a mi tanácsadóink
arcát ... És ráadásul felséges anyámnak is kedve támadt, hogy jelenlétével
megtisztelje a tanácskozásunkat. . . sose hittem volna, hogy a királyi méltóság
ennyi bosszúságot okozhat nekem...
-Ne beszélj ilyen hangosan -figyelmeztette Hebron. -Mitévő leszel, ha
Tutmózisznak nem sikerül elfoglalnia a templomot?
-Elveszem tőle a fővezérséget, ládába a koronámat, és tiszti sisakot veszek
fel -felelte Ramszesz. -Biztos vagyok benne, ha magam állok a hadsereg
élére, rögtön megszűnik a lázadás...
-Melyik? -kérdezte Hebron.
-Ó, igaz, hisz két lázadással is van dolgunk! -nevetett Ramszesz. -A nép a
papok ellen, a papok énellenem.. .
Átölelte Hebront, és a pamlaghoz vezette.
-Milyen szép vagy ma! -suttogta a fáraó. -Valahányszor látlak, mindig
tökéletesen másnak talállak, mindig szebbnek...
-Eressz! -suttogta Hebron. -Néha attól félek, megharapsz !
-Meg nem haraplak... de halálra szeretnélek csókolni... Nem is tudod, milyen
szép vagy...
- A miniszterek meg a tábornokok után... Ó, eressz.. .
-Melletted gránátalmabokor szeretnék lenni... Bárcsak annyi karom volna, ahány
ága van a fának, hogy minddel ölelhetnélek... annyi kezem, ahány levele, annyi
szám, ahány virága, hogy egy pillanatban csókolhatnám a szemed, a szád, a
melled...
-Ahhoz képest, hogy uralkodó vagy, akinek trónja veszélyben forog,
csodálatosan könnyedek a gondolataid.. .
-A nyoszolyán nem törődöm a trónnal -vágott a szavába Ramszesz. -Amíg kard
van a kezemben, megvan a hatalmam is.
-Sereged szét van szórva -szólt védekezve Hebron.
-Holnap friss csapatok érkeznek, holnapután pedig összeszedem a szétvert
csapatokat is. Mondom, ne emészd magad ilyen haszontalanságokkal!...
Egy percnyi gyönyörűség többet ér, mint a hatalomnak egy esztendeje.. .
Napnyugta után egy órával a fáraó elhagyta Hebron lakosztályát, és lassan
visszaindult a palotájába. Elmélázott, ál-, mos volt, és elgondolta, mennyire
ostobák, hogy a főpapok ellenállnak neki. Egyiptomnak jobb fáraója nem is
lehetne, mint ő.
Egyszerre egy sűrű fúgefaberekből egy sötét palástos ember surrant ki, és
elállta a fáraó útját. Ramszesz jobban szemügyre akarta venni, egészen közelről
az arcába nézett, és elkiáltotta magát:
-Te vagy az, te nyomorult?... Gyere csak az őrségre!
Lükön volt. Ramszesz nyakon ragadta. A görög felszisszent, és térdre rogyott.
Ugyanakkor a fáraó égető fájdalmat érzett hasa bal oldalán.
-Még harapsz? -kelt ki magából Ramszesz.
És két kezével teljes erejével megszorította a görög nyakát. Amikor aztán
hallotta az összetört nyakcsigolyák reccsenését, undorral ellökte magától.
Lükön lerogyott, és halálos vonaglásban fetrengett a földön.
A fáraó néhány lépést tett. Megtapogatta magát, és keze hozzáért a tőr
markolatához.
„Megsebesített?" Oldalából kihúzta a keskeny acéltőrt, és kezét a sebre
szorította.
„Kíváncsi vagyok -gondolta magában -, ugyan van-e valamelyik tanácsosomnak
sebre való írja..."
Nagy bágyadtságot érzett, és megszaporázta lépteit.
A palota előtt egy tiszt rohant elébe, és lélekszakadva jelentette:
-Tutmózisz nem él'... Az az áruló Eunana megölte...
-Eunana? -ismételte a fáraó. -Hát a többiek?
-Majdnem minden önkéntes, aki Tutmózisszal ment, a papok zsoldjában volt...
-No, ideje végeznem ezzel! -szólt a fáraó. -Fúvass riadót az ázsiai
csapatoknak...
Megharsant a kürtszó, az ázsiai katonák kiözönlöttek a kaszárnyájukból,
kantárszáron vezetve lovaikat.
-Adjatok lovat nekem is! -parancsolta a fáraó. De egyszerre elszédült, és
hozzátette:
-De nem, adjatok gyaloghintót... nem akarom erőltetni magam...
Ebben a pillanatban tisztjeinek a karjába roskadt.
-Majdnem elfelejtettem... -szólt elhaló hangon. Hozzatok sisakot, kardot...
azt az acélkardot... A Sósta... Induljunk Memfiszbe...
A palotából kiszaladtak az urak és a cselédség fáklyákkal. A tisztek karjában
nyugvó fáraó arca szürke volt, szemére köd borult. Kinyújtotta a karját, mintha
fegyverét keresné, az ajka mozgott, és az általános csendben megszűnt lélegzeni
a két világnak, az itteni és a nyugati világnak ura.

Tizennyolcadik fejezet

XIII. Ramszesz halálától a temetése napjáig a tébai Ámontemplom főpapja és az
elhunyt fáraó helytartója: Szemámon-Herihor őkegyessége kormányozta az országot.
A helytartó néhány hónapos kormányzása nagyon áldásos volt Egyiptomra. Herihor
lecsillapította a csőcselék lázadását, és hetednaponként pihenőt engedett a
munkásnépnek, mint valamikor régen. Szigorú fegyelmet teremtett a papok között,
oltalmat nyújtott az idegeneknek, különösen a föníciaiaknak, szerződést kötött
Asszíriával, de nem engedte át nekik Föníciát, amely továbbra is Egyiptom
fennhatósága alatt maradt.
E rövid kormányzati idő alatt gyorsan, de kegyetlenkedés nélkül folyt az
igazságszolgáltatás. Ezentúl nem merte akárki verni az egyiptomi parasztot; a
szegény föld népe a bírósághoz fellebbezhetett, ha volt elég ideje és tanúja.
Herihornak gondja volt rá, hogy a fáraó vagyonát és a kincstárat terhelő
adósságokat is törlessze. Evégre rávette a föníciaiakat, engedjék el a
kincstártól nekik járó összegnek egy bizonyos hányadát, a többinek a fedezetére
pedig óriási összeget vett fel a Labirintusból, nem kevesebbet, mint harmincezer
talentumot.
Eme intézkedései nyomán három hónap leforgása alatt békesség és jólét lett úrrá
az országban, az emberek pedig megelégedetten mondogatták:
-Áldott legyen Szem-ámon-Herihor helytartó kormányzása! Csakugyan uralkodónak
teremtették az istenek, hogy kiszabadítsa Egyiptomot abból a nyomorúságból,
amelybe XIII. Ramszesz, ez a léha szoknyavadász döntötte...
Nem telt bele néhány hét, és a nép már elfelejtette, hogy Herihor minden
intézkedése a fiatal és nemes lelkű fáraó terveinek megvalósítása volt!
Tobi hónapban,2' amikor-XIII. Ramszesz múmiáját már letették a fáraók
sírboltjába, a tébai Ámon templomában nagygyűlésre jöttek össze az ország
legfőbb méltóságai. Ott volt szinte valamennyi főpap, nomarchosz és a hadsereg
tábornokai, köztük a keleti hadsereg dicsőséges, öreg vezére: Nitager.
Ugyanabban az óriási oszlopcsarnokban, ahol egy fél évvel ezelőtt a papok XII.
Ramszeszt méltatták, és kimutatták ellenszenvüket XIII. Ramszesszel szemben,
ugyanazon a helyen gyülekeztek össze az ország főméltóságai, hogy Herihor
elnöklete alatt döntsenek az ország legfontosabb ügyében. Tobi hónap
huszonötödik napján, pontosan délben, Herihor, Amenhotep infulájával a fején,
magas trónusra ült, a többiek karosszékekre, és megkezdődött a nagytanács.
Ez pedig csodálatosan rövid ideig tartott, mintha eredményességéről már
eleve gondoskodtak volna.
-Főpapok, nomarchoszok, tábornokok! -kezdte Herihor. -Szomorú és fontos
ügyben gyűltünk most össze. Mert az örökkön élő XIII. Ramszesz halálával, akinek
rövid és viharos uralkodása olyan szerencsétlen módon ért véget...
Herihor mélyen felsóhajtott.
-Mivelhogy XIII. Ramszesz halálával nemcsak a fáraó hunyt el, hanem kihalt a
dicsőséges huszadik dinasztia is...
Az összegyűltek között moraj támadt.
-A dinasztia nem halt ki -szólt szinte nyersen a hatalmas memfiszi
nomarchosz -, mert még él Nikotrisz királynő őfelsége, tehát a trón őt
illeti...
Herihor csak egy pillanatnyi szünet múlva felelt:
-Az én tiszteletre méltó feleségem, Nikotrisz királyné...
A gyülekezeten most már nem is moraj futott végig, hanem valóságos lárma, és
eltartott néhány percig. Amikor elcsendesedett, Herihor nyugodtan és világosan
folytatta:
-Az én tiszteletre méltó feleségem, Nikotrisz királyné, fia halála miatt
lemond a trónról vigasztalhatatlan fájdalmában ...
-Engedelmet! -kiáltotta a memfiszi nomarchosz. A helytartó úr őkegyessége
feleségének mondja a nagyasszonyt ... Ez a hír váratlan újság számunkra, és
mindenekelőtt igazolni kell...
Herihor intésére a tébai legfőbb bíró elővette az esketési okiratot, amelynek
értelmében két nappal ezelőtt Szemámon-Herihor, Ámon tébai templomának
tiszteletre méltó főpapja és Nikotrisz királyné, XII. Ramszesz özvegye és XIII.
Ramszesz anyja, házasságot kötött.
Erre a bejelentésre síri csend támadt, Herihor pedig folytatta:
-Minthogy az én feleségem, a trón egyetlen örököse, lemondott jogairól, és
minthogy ilyenformán a huszadik dinasztiának uralkodása véget ért, új fáraót
kell választanunk ...
-Ennek az uralkodónak pedig -fejtegette Herihor -érett, erélyes,
államügyekben tapasztalt embernek kell lenni. Ez okból azt tanácsolom nektek,
kegyes uraim, hogy az ország legfőbb méltóságára válasszuk meg...
-Herihort! -kiáltotta közbe valaki.
-.. .válasszuk meg a keleti hadsereg dicsőséges vezérét, Nitagert -fejezte
be Herihor.
Nitager egy jó darabig lehunyt szemmel, mosolyogva ült. Végül felállt, és így
szólt:
-Nyilván sosem lesz hiány olyanokban, akik szívesen vállalják a fáraó címet.
Talán többen is vannak a kelleténél. Szerencsére maguk az istenek hárították el
a veszedelmes versenyzőket, s rámutattak arra az emberre, aki legméltóbb a
hatalomra. Azt hiszem, okosan cselekszem, ha ahelyett, hogy elfogadnám a
nemeslelkűen felajánlott koronát, azt kiáltom: Örökkön éljen ő szent felsége,
Szem-ámon-Herihor, az új dinasztia első fáraója!
A jelenlevők -kevés kivétellel -utánakiáltották az „Éljen !"-t, ugyanakkor
pedig a legfőbb bíró aranytálcán két föveget hozott: egy fehéret,
Felső-Egyiptomét, és egy pirosat, Alsó-Egyiptomét. Az egyiket átvette Ozirisz
főpapja, a másikat Hórusz főpapja, és átadták Herihornak, aki megcsókolva az
aranykígyót, mind a kettőt a fejére tette.
Aztán megkezdődött az ünnepi szertartás. A jelenlevők hódolása, ami eltartott
néhány óra hosszat. Végül megírták a koronázási oklevelet, a választás
résztvevői ráütötték pecsétjüket, és attól a perctől fogva Szem-ámon-Herihor
Egyiptom valóságos fáraója lett, mindkét világnak és alattvalói életének ura.
Estefelé ő szent felsége fáradtan ért haza főpapi szobájába, ahol Pentuer várt
rá. A pap lesoványodott, beesett arca csupa szomorúság és fájdalom.
Amikor Pentuer leborult előtte a földre, a fáraó felemelte, és nevetve mondta
neki:
-Nem írtad alá a választásomat, nem is hódoltál, és attól tartok, nem kerül-e
valamikor sor arra, hogy Ptah templomában ostromoljalak!... Nos, nem gondoltad
meg, hogy itt maradsz-e nálam ? Vagy inkább Menészhez kívánkozol ?
-Bocsáss meg, felséges uram -felelte a pap -, de az udvari élet annyira
kifárasztott, hogy egyetlen kívánságom van csak: bölcsességet tanulni.
-Nem tudod elfelejteni Ramszeszt ? -faggatta Herihor. -Pedig nagyon rövid
ideig ismerted, éveken keresztül kezem alatt dolgoztál.
-Ne ítélj el, felséges uram, de... XIII. Ramszesz volt az első fáraó, aki
megérezte az egyiptomi nép nyomorúságát...
Herihor elmosolyodott.
-Ó, ti tudósok... -mondta, megcsóválva a fejét. -Hiszen te magad
fordítottad Ramszesz figyelmét a nép szomorú helyzetére, és most gyászolod
szívedben, pedig nem tett a népért semmit... mindent te tettél, nem ő...
Hatalmas elmétek ellenére is mulatságosak vagytok -folytatta Herihor. -így
van Menész is... Ez a pap azt hiszi, hogy ő a legbékésebb ember Egyiptomban,
pedig ő döntötte meg a dinasztiát, és ő egyengette az én utamat a hatalomhoz! Ha
ő annak idején nem értesít a Paophi huszadiki napfogyatkozásról, a megboldogult
Mefresszel ma alighanem mind a ketten követ fejtenénk a kőbányában... No, menj,
menj, és üdvözöld nevemben*Meneszt. És ne felejtsd el, hogy tudok hálás lenni, s
ez a kormányzás nagy titka. Mondd meg Menésznek, hogy teljesítem minden
kívánságát, csak azt ne kívánja, hogy mondjak le a trónról... Te magad is térj
vissza hozzám, mihelyt kipihented magad, fontos megbízatást tartogatok számodra.
És kezét a pap alázatosan lehajtott fejére tette.