A herceg kirándulásai, hogy felfedezze azt a papot, aki Sárát megmentette és
neki magának okos tanácsot adott, váratlan eredménnyel jártak.
A papnak ugyan nem akadt nyomára, hanem ahelyett az egyiptomi parasztság száján
legendák kezdtek keringeni a hercegről.
Esténként, nyomoruk kis csónakon, egy ember járt faluról falura, és azt beszélte
a parasztoknak, hogy a trónörökös szabadon bocsátotta azokat az embereket,
akikre egyébként a villa megrohanása miatt bányamunka várt volna. Aztán meg a
trónörökös megverte azt a hivatalbeli urat, aki igazságtalan adót akart
kizsarolni a parasztokból. A végén az ismeretlen még azt is mondta, hogy
Ramszesz herceg a nyugati sivatagbeli Ámon isten különös oltalma alatt áll,
hiszen az az apja.
Az egyszerű nép mohón hallgatta ezeket a híreket, először, mert csakugyan
összevágtak a valósággal, de meg azért is, mert a terjesztőjük olyan volt, mint
valami szellem; egyszerre csak felbukkant, senki se tudja, honnan, aztán eltűnt.
Ramszesz herceg egy szót sem ejtett Dagon előtt a parasztjairól, nem is hívatta
emiatt magához. Szegyeiké magát a föníciai előtt, akitől pénzt vett kölcsön, és
ki tudja, hányszor kell még hozzáfordulnia.
Hanem pár napra Dagon íródeákjával esett kalandja után maga a gazdag pénzváltó
látogatta meg a herceget. Valami gondosan betakart holmit hozott a kezében.
Mikor aztán belépett a herceg szobájába, letérdelt, kioldogatta a fehér kendőt,
és egy gyönyörű aranykelyhet vett ki belőle. A kehely különféle színű
drágakövekkel volt kirakva, s az egészet dombormű borította; a talpán szüretet
és borsajtolást, a felső részén meg lakomát ábrázolt.
-Fogadd el ezt a kelyhet, kegyes jó uram, a te rabszolgádtól -kezdte Dagon
-, és használd egészséggel száz meg ezer évig, a világ végezetéig.
Hanem a herceg tudta, mi baja a föníciainak, így hát hozzá sem nyúlt az
ajándékhoz, hanem szigorú hangon szólt:
-Látod, Dagon, ezt a bíborpiros visszaverődést a kehely belsejében?
-De mennyire -felelte Dagon. -Hogyne látnám én ezt a bíborszínt; épp ez
bizonyítja, hogy ez a kehely a legtisztább színarany.
-Hát én meg azt mondom neked, hogy ez azoknak a gyerekeknek a vére, akiket
elhurcoltak a szüleiktől! -vágta szemébe haragosan a herceg.
Azzal sarkon fordult, és bement belső szobáiba.
-Ó, Astóreth! -sopánkodott a föníciai.
Az ajka elkékült, a keze meg úgy reszketett, hogy alig tudta újra a fehér
kendőbe göngyölni a kelyhet.
Pár nap múlva Dagon Sára tanyájára hajókázott a kelyhével. Arannyal átszőtt
köntöst vett magára, sűrű szakállába üveggolyócskákat font, amelyekből illatos
kenet csurgott ki, süvegébe pedig két tollat tűzött.
-Szép Sára -kezdte Dagon -, a mindenható Jehova annyi áldást küldjön a te
családodra, amennyi víz folyik ma a Nílusban! Mi föníciaiak és ti zsidók
mégiscsak szomszédok, testvérek vagyunk. Én olyan szerelmi tűzben lángolok
érted, hogy ha már nem volnál a mi legkegyesebb urunk asszonya, tíz talentumot
is adnék érted Gedeonnak (adjon neki az isten erőt, egészséget!), és törvényes
feleségül vennélek. Annyira odáig vagyok érted!
-Isten őrizz -felelte Sára -, hogy más úrra kelljen valaha gondolnom, mint
aki most az én uram. Hanem mondd, becsületes Dagon, mi szél fújt téged ide,
meglátogatni a mi urunk szolgálóját?
- Megmondom az igazat, olyan őszintén, mintha Tamarával, a feleségemmel
beszélnék, aki ugyan szidóni születésű, és nagy hozományt hozott a házhoz, de
már megvénült, és nem méltó, hogy a te sarud szíját megoldja...
-A mézben, amely ajkaidról csurog, üröm is van bőven -szólt közbe Sára.
-A méz -szavalta Dagon, és leült -csak téged illet, az üröm mérgezze csak
az én szívemet. A mi urunknak, Ramszesz hercegnek (aki örökké éljen!)
oroszlánszája van, és értelme, mint a sasé. Nagy kegyelemmel bérbe adta nekem
birtokait, ami nagy örömet szerzett az én bensőmnek. De nem bízik bennem,
úgyhogy éjszakáról éjszakára nem alszom a szomorúságtól, csak sóhajtozom, és
könnyekkel öntözöm a nyoszolyám. Bárcsak te aludnál benne mellettem, Sára, az én
feleségem, Tamara helyett, aki már nem tud kívánságot gerjeszteni bennem...
Nem ezt akartad te mondani -szólt közbe Sára elpirulva.
-Nem is tudom, mit akarok mondani, amióta megláttalak, és amióta a mi urunk
szemmel tartja az én dolgom az ő tanyáin, és megbotozta, beteggé tette az
íródeákomat, aki járandóságokat szedett be a parasztoktól. Pedig hát az az adó
nem az enyém, Sára, hanem a mi urunké. . . Mert én egy árva szem fügét, egy
falat kenyeret meg nem eszem arról a birtokról, Sára, csak te, Sára, meg a mi
urunk... És én pénzt adtam a hercegnek, neked meg drágaságokat, hát holmi
hitvány parasztcsürhe háborítja a mi urunkat és téged?. .. És hogy megértsd,
mennyire fölgerjeszted te bennem a vért, és megtudd, hogy nem kell énnekem
ezekről a hercegi birtokokról semmi az égvilágon, hanem mindent nektek adok,
fogadd el, Sára, ezt a színarany kelyhet. Nézd, ki van rakva drágakövekkel,
olyan vésés cifrázza, hogy maguk az istenek is csudálkozva néznék...
Azzal Dagon kivette a fehér kendőből az aranykelyhet, amelyet a herceg nem
fogadott el.
-De még csak azt se akarom -folytatta tovább a föníciai -, hogy ez a drága
kehely itt maradjon a házban, és belőle adj inni a mi urunknak. Hanem add oda
ezt a kelyhet a te apádnak, Gedeonnak, akit úgy szeretek, mint édestestvéremet.
Te meg, S'ára, azt mondd a te apádnak: „Dagon, a te ikertestvéred, a trónörökös
birtokainak boldogtalan bérlője, tönkrement. Igyál hát, apám, ebből a kehelyből,
és gondolj a te ikertestvéredre, Dagonra, és kérd a hatalmas Jehovát, hogy a mi
urunk, Ramszesz herceg, ne verje az ő íródeákjait, és ne lazítsa a parasztokat,
akik már amúgy se akarnak fizetni." Te meg, Sára, hidd meg, ha megengednéd, hogy
bizalmasabban közeledjem hozzád, adnék neked két talentumot, az apádnak is egy
talentumot, és még szégyellem is magam, hogy csak ilyen keveset adok neked, mert
te méltó vagy rá, hogy maga a fáraó ő szent felsége is szeressen, meg a
trónörökös meg Herihor miniszter úr őkegyessége meg a hős Nitager, és a
leggazdagabb föníciai pénzváltók. Valami olyan íz vagyon benned, hogy elalélok,
mikor látlak, mikor meg nem látlak, lehunyom a szemem, és nyalogatom a számat.
Édesebb vagy a fügénél, illatosabb a rózsánál...
Öt talentumot adnék neked. .. Fogadd el ezt a kelyhet, Sára.
Sára lesütött szemmel hátrált a föníciai elől.
-Nem fogadom el -felelte -, mert az én uram megtiltotta, hogy akárkitől is
ajándékot fogadjak el.
Dagon majd kőbálvánnyá vált, és tágra meredt szemmel bámult a leányra.
-Te nyilván nem tudod, Sára, mit ér ez a kehely... Elvégre apádnak adom, az én
testvéremnek...
-Nem vehetem el.. . -ismételte újra Sára halkan.
-Jóságos istenek! - kiáltott fel Dagon. -Hát majd megfizetsz nekem ezért a
kehelyért másképpen, a te uradnak pedig egy árva szót se ejtesz róla... Hiszen
ilyen szép teremtés csak nem lehet meg arany meg drágaságok nélkül, ékszere is
kell hogy legyen, rendes sáfárja is kell hogy legyen, aki pénzt ad neki, amikor
a szépasszonynak pénzre van szüksége, ne csak akkor, amikor az ura kedve tartja.
-Nem lehet... -suttogta Sára, aki nem tudta palástolni, mennyire irtózik
Dagontól.
A föníciai erre egyszerre fordított a szón, és nevetve mondta:
-Nagyon jól van, Sára!... Csak meg akartam róla győződni, hűséges vagy-e a mi
urunkhoz. De látom, hűséges vagy, akármit kotyognak is az ostoba emberek.
-Micsoda?.. . -fakadt ki Sárából a felháborodás, és ökölbe szorított kézzel
Dagon elé pattant.
-Hahaha! -nevetett a föníciai. -Milyen kár, hogy a mi urunk ezt nem látta,
nem hallotta... De ha egyszer jókedve lesz, megmondom neki, hogy nemcsak hűséges
vagy hozzá, mint egy kutya, de még ezt az aranykelyhet se akartad elfogadni,
mert egyszer megmondta, hogy nem szabad ajándékot elfogadnod... Pedig hidd el,
Sára, ez a kehely nem egy asszonyt kísérteibe vitt már... és nem is afféle
kisemberek asszonyait...
Dagon egy darabig még elüldögélt a szobában, és égreföldre magasztalta Sára
erényességét és szófogadását, végre érzékenyen elbúcsúzott tőle, beleült sátoros
csónakjába, és elindult Memfisz felé. Minél messzebbre távolodott a csónak a
tanyától, a föníciai ajkáról annál inkább eltűnt a mosoly, s keserű harag
telepedett helyére. Amikor pedig Sára háza teljesen elveszett a fák között,
Dagon felállt a csónakban, és égre emelve a kezét, kiáltozni kezdett:
-Ó, Baal-Szidón, ó, Astóreth!. .. Álljatok bosszút azon az átkozott zsidó
lányon ezért a szörnyű sérelemért, tűnjön el róla áruló szépsége, mint a sivatag
homokjáról az esőcsepp!.. . Betegség rágja meg a testét, eszelősség a lelkét!.
.. Úgy kergesse ki ura a házból, mint egy koszos disznót!.. . És ahogy arrább
lökte az én kelyhemet, érje meg az időt, hogy az ő elszáradt karját is úgy
lökjék félre, amikor szomjúságtól elepedve kinyújtja egy csupor zavaros, piszkos
vízért.. .
Azzal köpött egyet, és érthetetlen szavakat dörmögött. A napot egyszerre fekete
felhő borította el, a csónak körül a víz megzavarosodott, és nagy hullámokat
vetett. Amikor a föníciai elhallgatott, a nap újra előbújt a felhő mögül, de a
folyó még egyre nyugtalankodott, mintha új áradás volna készülőben.
Dagon evezősei ijedtükben egyszerre abbahagyták az énekszót, de minthogy a sátor
vászonfala eltakarta előlük urukat, nem láthatták, miket művelt.
Ettől a naptól fogva a föníciai nem mutatkozott a trónörökös előtt. Hanem amikor
egy napon a herceg hazament a villájába, egy gyönyörű, tizenhat éves föníciai
táncosnőt talált a hálószobájában. Egyéb öltözet nem volt rajta, mint a vállán
egy pókháló finomságú sál, fején pedig vékony aranypánt.
-Ki vagy ? -kérdezte a herceg.
-Papnő vagyok és a te szolgálód. Dagon úr küldött, űzzem el iránta fölgerjedt
haragodat.
-Aztán hogy tudod te azt megtenni?
-Ó, nagyon könnyen... ülj csak le ide szépen -mondta, és leültette a
herceget egy karszékbe. -Én meg majd lábujjhegyre állok, hogy magasabb legyek,
mint a te haragod, aztán a megszentelt sállal kiűzöm belőled a gonosz lelkeket.
.. Ss! Ss! -suttogott, körültáncola a herceget.
-Vegye le az én karom a sötét komolyságot az arcodról.. . csókjaim térítsék
vissza szemedbe a derültséget... szívem dobogása töltse meg zenével a te
füledet, Egyiptom ura... Hess! Hess! Ő nem a tietek, hanem az enyém... A
szerelem olyan csendességet kíván, hogy előtte még a haragnak is el kell
némulnia...
És folyton táncolva, egyre játszott Ramszesz hajával, átölelte a nyakát,
meg-megcsókolta a szemét. Végre fáradtan leült a herceg lába elé, fejét
rátámasztotta a herceg térdére, és nyitott ajakkal, lihegve nézett fel rá.
-Most már nem haragszol a te szolgádra, Dagonra?
-kérdezte, és szelíden simogatta a herceg arcát. Ramszesz szájon akarta
csókolni, de a kis táncosnő elkapta fejét a térdéről, felpattant, és sikoltozva
elfutott tőle.
-Nem, nem, nem szabad!
-Miért?
-Mert szűz vagyok, a nagy Asztarté istennő papnője... Előbb nagyon kell
szeretned és tisztelned az én oltalmazó istennőmet, míg szabad lesz engem
megcsókolnod.
-Hát neked szabad?
-Nekem mindent szabad, mert én papnő vagyok, és megfogadtam, hogy megőrzőm
tisztaságomat.
-Hát akkor minek jöttél ide?
-Hogy elűzzem a haragod. Azt elvégeztem, és most már megyek is. Jó egészséget,
maradj jószívű! -tette hozzá átható tekintettel.
-Hol lakói? Hogy hívnak? -kérdezte a herceg.
-Kedvességnek hívnak, és ott lakom, ahol... De minek beszéljek? Még úgysem
jössz el egyhamar hozzám.
Csak intett kezével, és eltűnt. A herceg pedig, mintegy bódultán, meg se moccant
a székében. Amikor aztán kinézett az ablakon, pillantása díszes gyaloghintóra
esett, amelyet négy núbiai rabszolgáló gyorsan vitt a Nílus felé.
Ramszesz nem sajnálta a távozó kis táncosnőt; megcsodálta, de azért nem tudta
elragadni.
„Sára nyugodtabb -gondolta magában -és szebb is. Különben... úgy tetszik, ez
a föníciai lány hideg, kedvessége csak tanult kedvesség."
De ettől fogva a herceg mégse haragudott Dagonra, annál is kevésbé, mert amikor
egyszer Sáránál járt, a parasztok odamentek hozzá, megköszönték neki, hogy
megoltalmazta őket, és jelentették, hogy azóta a föníciai nem kényszeríti őket
új adók fizetésére.
Memfisz körül csakugyan úgy is volt. Hanem a herceg egyéb birtokain annál bővebb
kárpótlást szerzett Dagon a memfiszi veszteségekért.

Tizennegyedik fejezet

Khoiak hónapban, vagyis szeptember derekától október derekáig állt a Nílus vize
a legmagasabban, akkor lassanlassan apadni kezdett. A kertekben leszedték a
tamarindus gyümölcsét, a datolyát, olajbogyót, és a fák másodszor is virágba
borultak.
Ugyanekkor ő szent felsége, XII. Ramszesz, elhagyta napfényben fürdő memfiszi
palotáját, és nagy kíséretével egy sereg karcsú hajón levitorlázott Tébába, hogy
ott hálát adjon az isteneknek a dús áradásért, és egyszersmind áldozatot
mutasson be örökkön élő őseinek sírján.
A felséges fáraó kegyelemben elbúcsúzott fiától és örökösétől, de az államügyek
intézését távolléte idejére nem rá, hanem Herihorra bízta.
Ramszesz herceget olyan kegyetlenül bántotta a fáraó bizalmatlanságának eme
újabb bizonysága, hogy három napig ki sem lépett villájából, egy falatot nem
evett, csak sírt. Aztán meg már nem is borotválkozott, és átköltözött Sára
tanyájára, hogy Herihorral még csak ne is találkozzék, és az anyját is
megbosszantsa, mert elsősorban őt okolta ezért a szégyenért.
Ám mindjárt másnap meglátogatta magányában Tutmózisz, aki két csónakban
muzsikusokat és táncosnőket hozott, a harmadik pedig rakva volt élelmiszeres,
virágos kosarakkal, és tele boroskorsókkal. A herceg azonban visszaparancsolta a
táncosnőket és muzsikusokat, Tutmóziszt pedig levezette a kertbe, s így szólt:
- Téged minden bizonnyal az anyám küldött (éltessék az istenek örökké!), hogy
válassz el a zsidó lánytól. . . Hát mondd meg az anyám őfelségének, hogy ha
Herihor nemcsak királyi helytartó lenne, hanem akár az én apámnak a fia, még
akkor is azt teszem, amit akarok.. . Ismerem én ezt. . . Ma Sárától akarnak
megfosztani, holnap meg a hatalomtól!. .. Hát biztosítom őket, hogy nem mondok
le semmiről.
A herceg ingerülten beszélt. Tutmózisz vállat vont, majd megszólalt:
-Ahogy a vihar elsodorja a kismadarat ki a sivatagra, úgy veti ki az embert a
harag az igazságtalanság partjára. Mert lehet-e csodálkozni a papokon, ha nem
örülnek annak, hogy a trónörökös más országbeli, más hitű leányhoz köti az
életét? Sára csakugyan nincs ínyükre, különösen amikor ő most a te egyetlen
asszonyod; ha többféle asszonyod volna, mint általában a fiatal nemesuraknak
szokásuk, ügyet se vetnének erre a kis zsidó lányra. De hát mi rosszat követtek
el eddig ellene?. . . Semmit, sőt még az is pap volt, aki megvédelmezte a
nekibőszült, hitvány támadók ellen, akiket te jónak láttál kiszabadítani a
tömlöcből.. .
-És az anyám? - vetette közbe a herceg. Tutmózisz elnevette magát.
-A te felséges anyád -felelte -úgy szeret téged, mint a szeme világát.
Természetes, Sára neki se tetszik, hanem tudod, egyszer mit mondott nekem?...
Hát, hogy üssem el a kezedről Sárát! Látod, tréfára veszi a dolgot. Erre én is
tréfával feleltem: Ramszesz egyszer egy falka vadászkutyát, két szíriai lovat
adott nekem ajándékba, mert megunta őket. Talán nekem adja még a kedvesét is, s
a végén alighanem ráadással együtt kell majd átvennem.
-Arra ne is gondolj. Ma nem adnám oda Sárát senkinek, főképpen azért, mert az
apám őmiatta nem nevezett ki engem helytartójának.
Tutmózisz megrázta a fejét.
-Nagyon tévedsz -felelte. -Annyira tévedsz, hogy valósággal megdöbbentesz.
Hát csakugyan nem tudnád az okát, miért lettél kegyvesztett, amikor nincs
valamirevaló ember Egyiptomban, aki ne tudná?
-Semmit se tudok...
-Annál rosszabb -mondta Tutmózisz zavartan. -Hát nem tudod, hogy a
fegyvergyakorlat óta a katonák, különösen a görögök, minden csapszékben a te
egészségedre isznak?
-De hisz éppen arra kaptak pénzt.
-Jó, jó, de nem arra, hogy torkuk szakadtából verjék dobra, hogy te valamikor
ő szent felsége után (aki örökké éljen!) trónra lépsz, nyomban nagy háborút
kezdesz, és utána nagy változások lesznek országszerte. .. Miféle változások?. .
. És a fáraó életében ki mer beszélni a trónörökös terveiről?
Most már a herceg arca is elsötétedett.
-De ez csak az egyik ok, mondok én neked egyebet is -folytatta Tutmózisz -,
mert a baj, mint a hiéna, sose jár egyedül. Hallottad a hírét, hogy a parasztok
száján nóták forognak rólad, hogy kiszabadítottad a tömlőéből a lefogott
támadókat, sőt, ami ennél is rosszabb, azt beszélik, hogyha ő szent felsége
után trónra lépsz, eltörlöd az adókat?
Pedig ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy valahányszor a parasztok között
igazságtalanságokról, adókról indul szóbeszéd, utána mindig zavargások
következnek. És vagy külső ellenség támad a legyengült országra, vagy annyi
részre szakadozik szét Egyiptom, ahány nomarchosz kormányozza ... Most aztán
ítéld meg magad: helyénvaló-e, hogy Egyiptomban akárki fia nevét többet
emlegessék, mint a fáraóét?. .. És állhat-e valaki a nép és a mi urunk közé? Ha
megengeded, elmondom, milyen szemmel nézik ezt a dolgot a papok. ..
-Hogyne, természetesen, csak beszélj...
-Hát egy nagyon tudós pap, aki Ámon templomának a tetején az égi mozgásokat
figyeli, ezt a hasonlatot mondta el: „A fáraó a nap, a trónörökös a hold. Amikor
a hold a távolban követi a világító istent, világos van nappal is, világos van
éjjel is. Amikor a hold fölöttébb közel akar jutni a naphoz, maga is eltűnik, és
az éjszakák is sötétek. Ha pedig megesik, hogy a hold a nap elé húzódik,
napfogyatkozás áll be, szörnyű ijedelem az egész világra..."
-És mindez a sok üres lárifári eljut ő szent felsége fülébe? -vágott szavába
a herceg. -Jaj az én szegény fejemnek!. . . Inkább sose születtem volna király
fiának!
-A fáraó mint földi isten mindent tud; de sokkal hatalmasabb, semhogy
meghallhatná a korhely katonák kurjongatását meg a parasztok sugdolódzását.
Tudja, hogy minden egyiptomi az életét is odaadja őérte, elsősorban éppen te.
-Az igaz! -felelte a herceg leverten. -De mindebben én nem látok egyebet,
mint a papok újabb hitványságát és álnokságát -folytatta elevenebben. -Hát
én árnyékba borítom a fáraó szent felségét, mert a fogságból szabadon
eresztettem ártatlan embereket, vagy mert a bérlőmnek nem engedtem meg, hogy
igazságtalan adókkal sanyargassa a parasztokat?. . . Hanem amikor Herihor
őkegyessége rendelkezik a hadsereggel, ő nevezi ki a vezéreket, ő tárgyal az
idegen fejedelmekkel, az apámnak meg azt mondja, töltse az idejét
imádkozással...
Tutmózisz befogta mindkét fülét, és lábával toppantva kiáltotta:
-Hallgass, hallgass!... Minden szavad valóságos istenkáromlás ... Ő szent
felsége maga kormányozza az országot, és bármi történik ezen a földön, az az ő
akarata volt. Herihor pedig a fáraó szolgája, és azt teszi, amit a mi urunk
parancsol... Erről majd meggyőződöl te magad is... Ne értsd félre, amit mondtam!
A herceg kedve olyan sötétre fordult, hogy Tutmózisz abbahagyta a beszédet, és
igyekezett minél hamarabb elköszönni barátjától. Amikor beült baldachinos,
függönyös csónakjába, mélyen fellélegzett. Felhajtott egy jókora serleg bort, és
elgondolkozott.
„Brr!... Hálát adok az isteneknek, hogy nem vertek meg olyan természettel,
amilyent Ramszesznek adtak. A legszerencsésebb viszonyok között a
legszerencsétlenebb ember a világon... Övéi lehetnének a legszebb memfiszi nők,
ő meg egynek a szoknyáján ül, csak hogy az anyját keserítse! Pedig nem is az
anyját bosszantja, hanem azokat az erényes szüzeket és hűséges asszonyokat, akik
a vágytól sorvadoznak, mert nem veszi el szűzi ártatlanságukat a trónörökös, aki
ráadásul igazán helyre legény, vagy nem kényszeríti őket hűtlenségre. Nemcsak
ihatna a legeslegjobb bort, hanem akár fürödhetne benne, ő meg többre becsüli a
katonáknak való komisz sört meg a fokhagymával bedörzsölt száraz lepényt. Honnan
szorult bele ez a parasztízlés? Nem fér a fejembe. Nikotrisz felséges asszony a
legkritikusabb időben ebédelő parasztokat látott volna?
Módjában volna, hogy reggeltől estig ne csináljon sem mit az égvilágon. Ha akarná,
a legelőkelőbb urak etetnék. De ő nemcsak hogy maga nyúl az étel után, hanem a
nemesifjúság nagy bosszúságára maga mosdik, maga öltözködik, a hajbodorítója
meg naphosszat madarakat fogdos léppel, és elvesztegeti istenadta tehetségét.
Ó, Ramszesz! Ramszesz! -sóhajtozott a gavallér. -Fejlődhet-e ilyen herceg
mellett a divat?.. . Évszámra egyforma szabású kötényeket viselünk, a paróka
éppen csak az udvari méltóságok jóvoltából maradt meg; mert Ramszesz nem is akar
parókát viselni, pedig az a nemesi rend szörnyű lealacsonyítása.
És mindennek a kútfeje az az átkozott politika. .. Ó, milyen boldogság, hogy
nekem nem kell találgatnom, mit forralnak Türoszban vagy Ninivében, van-e a
katonaság zsoldjára pénz; nem kell számolgatnom, szaporodott-e vagy csökkent
Egyiptom lakossága, és milyen adókat lehetne szedni? Szörnyű volna, ha azt
kellene mondanom magamnak, az én parasztom nem annyit fizet nekem, amennyire
szükségem van és amennyit költők, hanem amennyit a Nílus áradása enged. Nílus
apánk pedig nem kérdezi meg az én hitelezőimet: mennyivel tartozom nekik?"
így tűnődött magában a nemes ízlésű Tutmózisz, és egyre erősítgette elbúsult
szívét a jó, aranysárga borral. És jóval előbb, hogysem a csónak Memfiszbe
érkezett, olyan nehéz álom fogta el, hogy a rabszolgák a karjukon emelték urukat
a gyaloghintóba.
Tutmózisz távozása után, amely akár menekülésszámba is mehetett, Ramszesz herceg
erősen gondolkodóba esett, sőt nyugtalankodni is kezdett.
A herceg szkeptikus volt, mint a legfőbb papi iskolák növendékei és a legfelső
arisztokrácia tagjai majdnem mind. Tudta, hogy míg egyes papi személyek
hónapszámra tartó böjtölések, önsanyargatások árán készítik magukat elő a
szellemidézésre, addig más papok ezeket a szellemeket
csak látomásoknak mondják, vagy egyszerűen csalásnak. Látta azt is, hogy a
legalsóbb rendű papok, akik a szent Apisz bikának takarmányt adtak vagy
teheneket vezettek hozzá, nemegyszer kemény botütéseket mértek a szent állatok
oldalára, amely előtt egész Egyiptom a földre borult.
Végül tudván tudta azt is, hogy az atyja, XII. Ramszesz, aki a nép szemében
örökkön élő, halhatatlan isten, a világ mindenható ura volt, valójában éppen
olyan ember, mint akárki más, csak egy kicsit betegesebb, mint más öregek, és a
papok erősen kordába szorítják.
A herceg mindezt tudta, és magában, sőt nemegyszer mások füle hallatára is, sok
dolgot kifigurázott. De minden szabadosságnak vége szakadt ama tagadhatatlan
igazság előtt, hogy a fáraó címeivel tréfát űzni nem szabad senkinek.
Ramszesz ismerte Egyiptom történetét, és tudta, hogy hazájában a főbb uraknak
sok mindent meg bocsátanak. A hatalmasok elpusztíthatnak csatornát, titkon
embert ölhetnek, halk szóval csúfot űzhetnek az istenekből, ajándékot szedhetnek
az idegen hatalmak követeitől... De tilos volt két bűn elkövetése: a papi titkok
elárulása, a fáraó elárulása. Aki akár az egyiket, akár a másikat elkövette, az
eltűnt a föld színéről, néha csak egy év leforgása után, de a végén mégis eltűnt
szolgái és barátai köréből. Hová lett? Mi érte? Nem mert arról csak egy hangot
se ejteni senki.
És most Ramszesz érezte, hogy ő is ilyen lejtőn van, azóta, hogy a hadsereg és a
parasztok egyre sűrűbben emlegették a nevét, és feszegették a herceg terveit,
jövendő háborúit, országos reformjait. Amikor ezen töprengett, az volt az
érzése, hogy a nyomorultak, lázongok névtelen, hatalmas tömege őt, a
trónörököst, erőszakkal tolja fölfelé, a legmagasabb obeliszk csúcsára, ahonnan
csak lezuhanni lehet, akkor pedig ízzé-porrá zúzza magát.
Később, amikor atyjának minél tovább tartó uralkodása után mégiscsak trónra lép,
joga és módja is lesz véghezvinni olyan dolgokat, amilyenekre borzongás nélkül
most senki se gondolt volna Egyiptomban. De most még csakugyan vigyáznia kell,
hogy ne tekintsék lázadónak, árulónak a birodalom fennálló rendje ellen.
Egyiptomban csak egyetlenegy látható hatalom volt: a fáraó. Ő kormányzott és ő
gondolkozott, ő döntött mindenki helyett, és jaj volt annak, aki hangos szóval
kételkedni mert a fáraó mindenhatóságában, vagy beszélni mert bármely tervéről
vagy általában változásokról.
Tervek csak egyetlen helyen alakultak: abban a teremben, ahol a fáraó
meghallgatta a legfőbb tanács tagjainak a nézeteit, és kimondta a maga
véleményét. Minden változás is csak innen indulhatott ki. Ott égett az
állambölcsesség egyetlen látható világa, amelynek a fénye beragyogta egész
Egyiptomot. De legokosabb volt arról is hallgatni.
Mindezek a gondolatok a forgószél sebességével száguldottak végig a trónörökös
agyán, amint Sára kertjében egy gesztenyefa alatt, egy kőpadon ült, és közben
nézte, nézte az előtte elterülő tájékot.
A Nílus vize már apadásnak indult, és olyan átlátszó lett, mint a kristály. De
azért az egész környék még valóságos tengeröbölnek tetszett, amelyet sűrűn
tarkítottak apró szigetek; a szigeteken épületek emelkedtek, körülöttük
gyümölcsös- és veteményeskertek, itt-amott pedig magas, sudár fák, pusztán csak
dísznek.
Körös-körül valamennyi szigeten vödrös kútgémek látszottak, amelyekkel rézvörös
bőrű, piszkos ágyékkötős, könnyű süveget viselő csupasz emberek a Nílus vizét
méregették, és öntötték át magasabban ásott kutakba.
Különösen az egyik ilyen hely vésődött be mélyen Ramszesz emlékezetébe. Meredek
domb volt, lejtőjén három kútgém is dolgozott: az egyik a legalsó medencébe
fordította a folyó vizét, a második kimerítette a legalsóból, és átöntötte a
középső medencébe, pár könyöknyire magasabban, a harmadik pedig a középső
medencéből a legfelsőbe emelte, amely már a domb tetején volt. Ott aztán néhány
hasonlóképpen pőre ember kannákba merítette a vizet, és elöntötte a veteményes
ágyakon, vagy kézifecskendőkkel locsolta a fákat.
A kútgémek szakadatlan ereszkedő és emelkedő mozgása, a vödrök kilengése, a víz
sugarának kilövellése annyira ütemes volt, hogy az emberek, akik velük
foglalatoskodtak, szinte automatáknak látszottak. Egyik se szólt a
szomszédjához, nem változtatta helyét, nem nézett körül, csak le-lehajolt meg
kiegyenesedett, mindig egyformán, reggeltől estig, hónapról hónapra, alighanem
gyermekkorától holta napjáig.
„És ilyen emberek akarnának belőlem olyan fáraót csinálni, aki álmaikat valóra
váltja! -gondolta a herceg magában, amint elnézte a parasztok munkáját. -
Milyen változást kívánhatnak ezek? Legföljebb, hogy aki most a legalsó
medencéből meríti a vizet, fölkerüljön a legfelsőhöz, vagy hogy aki eddig az
ágyakat öntözte vödörrel, ezután fákat locsoljon fecskendővel?"
Fejébe szállt a vér, a szégyen porig alázta arra a gondolatra, hogy efféle
teremtmények szószátyárkodása miatt nem ő, a trónörökös, lett a helytartó, ilyen
senkiháziak miatt, akik egész életük során zavaros vizű medencék fölött
görnyednek!
E pillanatban a fák mögül halk neszt hallott, és két gyöngéd kéz nehezedett a
vállára.
-Mi újság, Sára? -kérdezte a herceg, felé se fordítva a fejét.
-Szomorú vagy, én uram? -kérdezte Sára. -Mózes nem örült meg annyira az
ígéret földjének láttára, mint én, amikor meghallottam, hogy ide készülsz, és
itt maradsz velem. De egy napja már, hogy együtt vagyunk, és még nem láttam a
mosolyodat. De még csak nem is igen szólsz hozzám, hanem kedvetlenül
jársz-kelsz, és éjjel se kedveskedel, hanem egyre csak sóhajtozol.
-Bosszúság ért.
-Mondd el nekem. Olyan a bosszúság, mint a megőrzésre adott drága kincs. Amíg
magunk őrizzük, még az álom is elkerül bennünket; csak akkor könnyebbedik meg a
sorsunk, mikor más őrzőre teszünk szert.
Ramszesz megölelte, és leültette maga mellé a padra.
-Amikor a paraszt -szólt nevetve -áradás előtt nem győzi betakarítani a
földről a termést, felesége segít neki. Az segíti megfejni a tehenet, az visz
neki ennivalót, az mossa meg, amikor hazamegy a munkából. Onnan támadt az a hit,
hogy az asszony enyhíteni tudja ura bajait.
-És te nem hiszel ebben, uram?
-Fejedelmi személyek gondjain nem segít az asszony, még az olyan okos,
hatalmas asszony se, mint... az én anyám...
-Az isten szerelmére! Mondd, milyen gondjaid vannak neked? -faggatta Sára,
és a trónörökös karjába simult. A mi hagyományaink szerint Ádám Éva kedvéért
otthagyta a paradicsomot; pedig ő igazán a leggyönyörűbb ország legnagyobb
királya volt...
A herceg eltűnődött.
-A mi bölcseink is tanítják -szólalt meg végre -, hogy nem egy férfi
lemondott minden méltóságáról egy asszonyért. De azt még sose hallottam, hogy
akárki is nagyra vitte volna az asszonya révén; legföljebb az olyan vezér,
akihez a fáraó feleségül adta a lányát, és a lányával előkelő hivatalt és nagy
hozományt is adott. De arra nem való az asszony, hogy nagy rangra, méltóságra
segítse az urát, vagy akár csak a bajaiból is kirántsa.
-Mert talán nem szereti annyira, mint én téged. . . -suttogta Sára.
-Tudom, nagyon szeretsz, mérhetetlenül... Sohase kívánsz tőlem ajándékot, és
nem is támogattál olyanokat, akik nem röstellik, hogy akár fejedelmi szeretők
talpnyalóiként biztosítsanak maguknak fényes pályafutást. Szelídebb
vagy, mint a kezes bárány, és csendes, mint a Nílusra boruló éjszaka. Olyan a
csókod, mint a puntországbeli illatos kenet, és az ölelésed édes, mint a fáradt
embereknek az álom. A te szépségedre nincsen mérték, jóságodra nincsen szó.
Csoda vagy te az asszonyok között, akiknek ajka csupa nyugtalanság, és drága a
szerelmük. Hanem minden tökéletességed mellett is, hogy tudnád te enyhíteni az
én gondjaimat? Meg tudod-e tenni, hogy ő szent felsége nagy háborút indítson
keletre, és engem állítson oda vezérnek? Vagy ide tudod-e adni akár csak a
memfiszi hadtestet, amit kértem, vagy megtehetsz-e helytartónak Alsó-Egyiptom
fölött? Vagy meg tudod-e tenni, hogy ő szent felségének minden alattvalója úgy
gondolkozzék és úgy erezzen, mint én, az ő leghívebb szolgája?
Sára a térdére ejtette a kezét, és szomorúan suttogta:
-Igaz, azt nem tudom. . . Mást se, semmit se!
-De igen, sokat tudsz!. .. Fel tudsz engem vidítani -vigasztalta Ramszesz.
-Tudom, hogy tanultál táncolni, muzsikálni. Vesd le ezt a hosszú köntöst,
amely csak papnőknek való, akik a szent tűzre vigyáznak, és öltözz átlátszó
fátyolba... mint a föníciai táncosnők... És úgy táncolj, úgy becézgess, mint
azok...
Sára elkapta a herceg kezét, szeme fellobbant, úgy kiáltotta :
-Hát te ilyen szemérmetlen fehérnéppel is szóba állsz?... Beszélj... hadd
tudjam meg a nyomorúságomat!... Aztán küldj vissza az apámhoz, a mi sivatagi kis
völgyünkbe, hol csak ne is láttalak volna meg soha!
-No, no... csillapodj le -csitítgatta a herceg, hajával játszadozva. -
Ilyen táncosnőket óhatatlanul látnom kell, ha nagy lakomákon nem, hát akkor a
fejedelmi ünnepélyeken, vagy néha a templomokban, ünnepek idején. De ők
valahányan csak vannak, mind nem érdekelnek annyira, mint te egymagád... Meg
aztán melyik is érne föl teveled?. .. Olyan a te tested, mint Izisz elefántcsont
szobra, azokon pedig mindegyiken akad hiba. Az egyik nagyon elhízott, a másiknak
vékony a lába, vagy csúnya a keze, vagy hamis a haja. Közülük ki is volna olyan,
mint te? Ha egyiptomi volnál, minden szentély versenyezne érted, hogy te légy a
női kórus vezetője. De mit is mondok, ha most megjelennél Memfiszben átlátszó
ruhában, még a papok is megbékülnének veled, ha részt akarnál venni a
körmeneteken.
-Nekünk, Júda leányainak, nem szabad illetlen ruhába öltöznünk...
-Se táncolni, se énekelni ?... Hát akkor miért tanultad?
-A mi lányaink és asszonyaink is táncolnak, de csak egymással, az isten
dicsőségére, nem pedig azért, hogy a férfiak szívében elvessék a kívánság tüzes
magját. És énekelünk is... Várj csak, uram, majd mindjárt énekelek neked...
Felkelt a padról, és a ház felé indult. De hamarosan újra visszatért. Mögötte
egy fekete szemű, ijedt nézésű fiatal leány a hárfát vitte.
-Ki ez a lány? -kérdezte a herceg. -Megállj csak, hol láttam én ezt a
tekintetet ?... Aha, amikor utoljára itt voltam, ez a riadt kislány nézett rám a
bokrok mögül...
-Ez Eszter, rokonom és szolgálóm -felelte Sára. -Már egy hónapja itt van
nálam, de fél tőled, uram, mindig elszalad, ha meglát. Meglehet, hogy akkor
csakugyan ő nézett rád a bokrok mögül.
-Elmehetsz, gyermekem. -mondta a herceg a kővé dermedt lánynak. -Ez is
zsidó lány?- kérdezte, amikor Eszter elbújt a bokrok között. -Hát a házadnak
az őre, aki úgy néz rám, mint a bárány a krokodilusra?
-Az Sámuel, Ezdraiás fia, az is rokonom. Annak a szerecsennek a helyére vettem
ide, akinek te, uram, megadtad a szabadságát. De hiszen te megengedted, hogy én
fogadjam fel szolgáimat...
-Hogyne. De persze a munkások felügyelője is zsidó,
hisz sárga a bőre, és nincs az az egyiptomi, aki olyan alázatosan tudna nézni,
mint ő.
-Az meg Ezékiel, Rúben fia -felelte Sára -, az apámnak rokona. Nincs talán
a dolog kedvedre, jó uram?... Nagyon hűséges szolgáid valamennyien.
-Kedvemre van-e? -vetette oda a herceg, és kedvetlenül dobolt ujjaival a
padon. -Nem azért van itt, hogy nekem tessék, hanem hogy a te javaidat
őrizze... különben is, nekem semmi közöm ezekhez az emberekhez.. . Énekelj,
Sára...
Sára letérdepelt a gyepre, a herceg lába elé, és néhány akkordot pendítve a
hárfán, énekelni kezdett:
„Van-e ember a földön, kinek ne volna gondja, baja? Van-e ember, aki álomra
nyugtatva fejét, elmondhatná: ezt a napot szomorúság nélkül töltöttem el? Van-e
ember, aki sírjába szállva elmondhatná: aggodalom, fájdalom nélkül, simán folyt
le életem, mint a csendes este a Jordánon!
De hányan vannak, akik könnyekkel áztatják mindennapi kenyerüket, és csupa
sóhajtozás a házuk!
Sírás az ember első hangja ezen a földön, és jajszó a végső búcsúja.
Kínszenvedéssel lép be az életbe, csupa panasszál örök nyugvóhelyére, és senki
se kérdi, hol szeretne maradni ?
Van-e, aki ne ismerné az élet keserűségét? Akár ha gyermek is, akinek az anyját
elragadta a halál, vagy éppen csecsemő, aki elől az éhség kiszítta az emlőt,
mielőtt rátapaszthatta volna éhes ajkát.
Van-e ember, aki biztos lehetne sorsában, és nyitott szemmel nézhetne holnapja
elébe? Talán a földműves, aki tudja, hogy nem az ő hatalmában van az eső, és nem
ő szabja meg a sáskajárás útját? Vagy a kereskedő, aki ki tudja, honnan támadó
szelekre bízza vagyonát, életét pedig a tenger habjaira, amely mindent elnyel,
és vissza semmit sem ad?
Van-e ember, akinek a szívében nyugtalanság ne lakozna ? Nyugodt a vadász, aki
gyors lábú őzét űz, és oroszlánra bukkan, mely neveti nyilait? Vagy a katona,
aki tenger viszontagságon át megy a dicsőség felé, és hegyes dárdák erdejére,
vérre szomjazó, csillogó kardokra akad? Vagy a nagy király, aki bíborköntöse
alatt nehéz páncélt visel, és álmatlan szemmel lesi hatalmas szomszédjainak
minden lépését, és figyelmes füllel vigyázza a függöny lebbenését, hogy tulajdon
sátorában el ne buktassa az árulás?
Az emberi szív tehát mindenütt és mindenkor csordultig van félelemmel,
aggodalommal. A pusztaságon az oroszlán és a skorpió fenyegeti, a barlangban
sárkány, a virágok között mérges kígyó. Nappal a kapzsi szomszéd azt forgatja a
fejében, mint kisebbíthetné meg a földjét, éjjel alattomos lator tapogatja
kamrája ajtaját. Gyermekkorában tehetetlen, öregkorára elveszti erejét, java
virágában ezer veszély környezi, mint a cethalat a feneketlen mélység.
Ezért tefeléd fordul az elgyötört ember lelke, ó, Uram, Teremtőm. Te hoztad erre
a kelepcékkel megrakott világra, te oltottad belé a halálfélelmet, te zártad el
előle a megnyugvás minden útját azon az egyen kívül, amely tehozzád vezet. E's
amint a még járni nem tudó gyermek anyja szoknyájába kapaszkodik, hogy el ne
essék, karjait úgy nyújtja a boldogtalan ember feléd irgalomért, és megszabadul
a bizonytalanságtól ..."
Sára elhallgatott. A herceg egy ideig elmélázott, majd megszólalt:
-Komor nép vagytok ti, zsidók. Ha Egyiptomban azt vallanak az emberek, amit a
ti éneketek tanít, senki se nevetne a Nílus partján. A hatalmasok féltükben
elbújnának a föld alatti templomokban, a nép pedig, ahelyett, hogy dolgozna,
barlangokba menekülne, és onnan várná, míg irgalomra talál, de nem találna soha.
A mi világunk más: abban mindenre szert tehetsz, de mindenért meg kell dolgozni.
És a mi isteneink puhány embereket nem is segítenek. Csak akkor szállnak le a
földre, amikor a hős, aki emberfölötti munkára vállalkozott, minden erejét
kimerítette.
így volt Nagy Ramszesszel, mikor kétezer-ötszáz ellenséges hadiszekér közé
vetette magát, pedig mindegyiken három harcos is volt. Csak akkor nyújtotta
feléje a kezét a halhatatlan Ámon, mindnyájunk atyja, és véget vetett a
vérontásnak. De ha akkor ő nem rohan bele a csatába, hanem ahelyett a ti
istenetek oltalmára vár, az egyiptomi nép réges-régóta már csak téglával vagy
vödörrel járna a Nílus partján, és a nyomorult hettiták kezében volna a papirusz
és pálca.
Ezért aztán hamarabb eloszlatja az én gondomat a szépséged, mint az éneked. Ha
én is úgy tettem volna, ahogy a zsidó bölcsek tanítják, ha én is csak felülről
vártam volna segítséget, akkor elkerülte volna a bor az én ajkamat, mint az
asszonyok is a házamat.
Legfőképpen pedig sose lett volna belőlem trónörökös, mint a bátyáimból nem
lett; az egyik nem tud a szobájába menni, ha rá nem támaszkodik két rabszolga
karjára, a másik meg a fákon mászkál!

Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Ramszesz herceg különféle parancsokkal beküldte szerecsen
szolgáját Memfiszbe, déltájban pedig a város felől már meg is érkezett egy bárka
Sára tanyája elé: görög zsoldosok érkeztek benne magas sisakban, fényes
páncélban.
A tiszt vezényszavára tizenhat katona lépett ki a partra pajzzsal, rövid
lándzsával, és nyomban kettős rendbe sorakoztak. Már éppen indulóban voltak Sára
háza elé, amikor a herceg egy másik megbízottja feltartóztatta őket; a katonák
maradjanak csak a parton, csupán vezérüket, Patroklészt hívta a trónörökös a
színe elé.
Megálltak egy moccanás nélkül, mint két sor, ragyogó fémlemezzel burkolt oszlop.
Patroklész pedig, ki tollas sisakot, bíborpiros tunikája fölött aranyos páncélt
viselt, elment a herceg emberével. A melle fölött női fej képe volt kiverve a
páncélon, de haj helyett gomolygó kígyók meredeztek szerteszét.
A herceg a kert kapujában fogadta a jeles tábornokot. Nem mosolygott rá, mint
rendesen szokott, sőt még csak Patroklész mély meghajlására se felelt, hanem
hideg arccal jelentette ki:
-Mondja meg kegyességed az ezredembeli görög katonáknak, hogy mindaddig nem
tartok felettük szemlét, míg a mi urunk ő szent felsége újra ki nem nevez
vezérükké. Ezt a kitüntetést elvesztegették azzal, hogy a csapszékekben olyasmit
fecsegtek összevissza hangos szóval, ami rám nézve sértő, ami csak korhely
néphez való. Felhívom kegyességed figyelmét arra, hogy a görög ezredek nem elég
fegyelmezettek. A katonák nyilvános helyeken politikáról tárgyalnak, nevezetesen
egy esetleges háborúról, ami valósággal árulásszámba megy. Efféle dolgokról
senkinek sincs szava, csak a fáraó ő szent felségének és a legfelső tanács
tagjainak. De mi, a mi urunk katonái és szolgái, bármilyen rangot töltünk is be,
csak teljesíthetjük legkegyesebb urunk parancsait; ám egy szavunk se lehet, a mi
részünk a hallgatás. Kérem kegyességedet, közölje ezeket a kijelentéseket
ezredeimmel, és most minden jót kívánok kegyességednek !
-Ügy lesz, amint parancsoltad, kegyes herceg -felelte a görög.
Azzal sarkon fordult, és keményen kihúzva magát, nagy csörgés-zörgéssel
visszament a csónakhoz.
Ő is hallotta a hírét, miket beszélnek a katonák szerte a kocsmákban, és nyomban
gondolta, hogy ebből valami kellemetlensége támadt a trónörökösnek, akit pedig
az egész hadsereg bálványozott. Amikor tehát a parton álldogáló maroknyi kis
csapathoz ért, haragos képet vágott, és dühösen hadonászva rájuk förmedt:
-Vitéz görög katonák!. .. Ti koszos kutyák! Rágna meg a poklosság
benneteket!... Ha mától fogva görög katona kocsmában csak egy kukkal is ki meri
mondani a trónörökös őfelsége nevét, a fejéhez vágom a kancsót, és minden darab
cserepet leverek a torkán, és úgy kidobom az ezredből, hogy hatot bokázik!...
Aztán elmehet őrizni az egyiptomi paraszt disznaját, sisakjába meg tojást
rakhatnak a tyúkok. Ilyen sor vár az ostoba katonára, aki nem tudja féken
tartani a nyelvét. Most pedig balra át... hátra arc!... Indulj! Le a csónakhoz,
a dögvész essen belétek! Ő szent felsége katonája először is a fáraó egészségére
igyon, meg Herihor hadügyminiszter úr őkegyessége egészségére! Örökké éljenek!
-Örökké éljenek! -kiáltották utána a katonák.
Sötét ábrázattal ültek be a csónakba. Hanem Memfisz közelében földerült
Patroklész kemény redőkbe szedett homloka, és nótát parancsolt: énekeljék el a
pap lányának a nótáját, aki úgy szerette-a katonákat, hogy éjszakára jókora
bábut fektetett az ágyába, jómaga meg az őrbódéban töltötte az éjszakát.
Ennek a nótának az ütemére meneteltek a legjobban a katonák, és egyszerre
csapódtak a vízbe az evezők.
Estefelé megint csónak érkezett Sára tanyájára: Ramszesz herceg uradalmi
főtiszttartója ült benne.
A herceg ezt a jó urat is a kertkapuban fogadta. Talán a szigorúság kedvéért,
vagy talán hogy a főtiszttartó ne legyen kénytelen belépni az ő zsidó lány
kedvesének a házába.
-Találkozni akartam veled -kezdte a herceg -, és tudtodra adni, hogy az én
parasztjaim száján holmi haszontalan szószátyárkodások járnak adóleszállításról
és más effélékről. Azt kívánom, tudják meg a parasztok, hogy én nem szállítom le
az adójukat. Ha e figyelmeztetés után akad, aki ostoba fejjel, megátalkodottságában
továbbra is adókról fecseg, botot kap. . .
-Talán inkább fizessen bírságot. .. egy utent vagy egy drachmát, amint a
kegyes herceg parancsolja -vetette közbe a főtiszttartó.
-Rendben van, de a konokabbja botot kap.
- Alázatosan meg követem a kegyes herceget -suttogta mélyen hajladozva a
főtiszttartó -, de meg kell jegyeznem, hogy a parasztok egy ideig csakugyan
emlegették az adók leszállítását, mert valami ismeretlen ember bujtogatta őket.
De néhány napja egyszerre elhallgattak.
-No, akkor a botozást el lehet hagyni -jelentette ki sietve Ramszesz.
-Legföljebb elővigyázatból -jegyezte meg a főtiszttartó.
-Nem kár a botért?
-Ebben a portékában nálunk soha sincs hiány.
-Mindenesetre. .. csak mértékkel -intette a herceg a főtiszttartót. -Nem
akarom. . . nem akarom, hogy ő szent felségének olyan hír jusson a fülébe,
mintha én szükségtelenül sanyargatnám a parasztokat. . . Bujtogató beszédekért
csakugyan nem kell sajnálni a botot, és pénzbírságot is kell szedni, de ha nincs
rá ok, legyen az ember nagylelkű...
-Ertem -felelte a főtiszttartó, a herceg szemébe nézve. -Lármázzanak, ha
kedvük tartja, de káromlást ne súgjanak-búgjanak...
A két párbeszéd, a görög vezér s a főtiszttartó előtt tett kijelentések
egykettőre bejárták egész Egyiptomot.
A főtiszttartó távozása után Ramszesz ásított egy nagyot, és unott tekintettel
nézett körül.
-Amit lehetett, megtettem... De most már igazán nem csinálok semmit, ha
kibírom. ..
E pillanatban a gazdasági épületek felől fojtott jajgatás és sűrű botütések zaja
ütötte meg a fülét. Ramszesz odafordúlt, és látta, hogy a béresek felügyelője,
Ezékiel, Ruben fia, az egyik alárendeltjét üti-vágja, és közben egyre csitítja:
-Hanem hallgass!.. . Csitt, te hitvány állat!
A botozott paraszt a földön fetrengett, az öklét tömködte a szájába, hogy ne
kiáltson fájdalmában.
A herceg az első pillanatban akkorát ugrott a gazdasági épületek felé, mint egy
párduc. De aztán hirtelen megállt.
-Mit tehetek vele? -suttogta magában. -Hisz ez a tanya Sáráé, ez az ember
meg rokona...
Összeszorította a fogait, és meghúzódott a fák között. Egyébként is a botozásnak
vége szakadt.
„Hát így gazdálkodnak ezek az alázatos zsidók? -gondolta a herceg. -No, hát
így? Énrám úgy néznek, mint a megriadt kutya, a parasztot meg verik. Mind ilyen
volna?"
Ramszesz lelkében ekkor ébredt föl először a gyanú, hátha az örökös jóság színe
alatt Sára is csak képmutatást takar.
Sárán csakugyan végbement bizonyos változás, elsősorban erkölcsi téren.
Amikor Sára először találkozott a herceggel a sivatagi kis völgyben, Ramszesz
nagyon megtetszett neki. Hanem ez az érzés egyszerre elhalkult a bódító tudat
súlya alatt, hogy ez a gyönyörű szál fiú a fáraó fia és a trón örököse. Amikor
pedig Tutmózisz megegyezett Gedeonnal, hogy Sárát elviszi a herceg házába, a
leány majd az eszét vesztette.
A világ minden kincséért, még akkor se mondott volna le a hercegről, ha az
életével kell fizetnie érte, de azért azt se lehetett volna mondani, hogy már
ekkor szerelmes volt Ramszeszbe. A szerelemnek szabadság kell, időre van
szüksége, hogy legszebb virága kifeseljék; neki pedig nem volt se szabadsága, se
ideje. Egyik nap megismerte a herceget, másnap már el is szakították az apjától,
az ő véleményét szinte meg se kérdezték, csak vitték a memfiszi villába. Pár
napra rá pedig már a herceg kedvese volt, és csak ámuldozott, riadozott, maga
sem értette, mi történt vele.
Amellett, mielőtt még beleszokhatott volna ebbe az új világba, megzavarta,
nyugtalanította a környezet léptennyomon kiütköző rosszindulata iránta, a zsidó
lány iránt, majd meg néhány ismeretlen hölgy látogatása, végre az a támadás a
tanya ellen.
Hogy Ramszesz védelmére kelt, és a támadókra akart rohanni, csak még jobban
megrémítette. Elalélt a gondolatra, hogy ilyen hatalmas, féktelen embernek a
kezében van, akinek, ha úgy tartja a kedve, joga van mások vérét ontani, akár
ölni is. . .
Sára valósággal kétségbeesett, úgy érezte, az őrület környékezi, amikor hallotta
a herceg szörnyű parancsát, amellyel fegyverbe szólította a cselédséget... De
ugyanakkor egy jelentéktelen, apró kis eset, egy szó egyszerre magához térítette
Sárát, és új irányba terelte érzéseit.
A herceg abban a hiszemben, hogy Sára megsebesült, lerántotta fejéről a kötést,
de amikor látta, hogy csak duzzanat, felkiáltott: „Ó, hát ez csak kék folt?...
Mennyire megváltoztatja az arcod egy véraláfutás!"
Erre a szóra Sára egyszerre elfelejtett minden félelmet és fájdalmat. Új
nyugtalanság fogta el: hát annyira elváltozott a képe, hogy a herceg így elámult
rajta?. . . És csak elcsodálkozott?!
A kék folt pár nap alatt eloszlott, de Sára lelkében ismeretlen érzések támadtak
és kaptak erőre. Féltékenység ébredt benne, és aggódni kezdett, nem taszítja-e
el a kedvese.
És még egy keserűség kínozta: a herceg előtt szolgálónak, rabszolgának érezte
magát. Az is akart lenni, leghűségesebb szolgálója, legodaadóbb rabszolgája, aki
elmaradhatatlan kísérője, mint az árnyék. De ugyanakkor az volt egyetlen vágya,
hogy a herceg, különösen a gyengéd becézgetés pillanataiban, ne úgy bánjon vele
mint ura, parancsolója.
Hiszen ő a hercegé volt, az meg az övé. De akkor miért nem mutatja Ramszesz,
hogy akár csak egy picinykét ő is Sáráé, ahelyett minden szavával, minden
lépésével miért érezteti, hogy valami szakadék van köztük?.. . Miféle szakadék?.
.. Hát nem ő öleli a herceget a két karjába? Az meg nem az ő száját, mellét
csókolgatja?
Egyszer a herceg egy kutyával hajókázott le hozzá. Csak pár óra hosszat maradt
ott, de a kutya egész idő alatt ott hevert a herceg lába előtt, épp Sára helyén,
amikor pedig Sára oda akart ülni, rámorgott... A herceg meg csak nevetett, és
éppúgy húzgálta végig az ujjait a tisztátalan állat sűrű bundáján, mint máskor
az ő haján. És a kutya is éppúgy nézett föl a herceg szemébe, mint ő, avval a
különbséggel, hogy nála is bátrabban.
Sára nem tudott megnyugodni, és irigykedett az okos állatra, amely elvonta tőle
a neki járó kedveskedések egy részét, vele meg egy cseppet se törődött. És a
kutya is bizalmas volt az urához, amilyen ő sose mert még lenni. Se olyan
közömbös arcot nem tudott ölteni, se másfelé nem tudott nézni, mint a kutya,
amikor Ramszesz keze az ő, Sára fején nyugodott.
A herceg legutóbb egy alkalommal megint a táncosnőket említette, mire Sára
kifakadt: Hogyan?! Hát ő ilyen meztelen, szemérmetlen fehérnépnek a
kedveskedését is képes eltűrni!... És ha Jehova látja ezt a magasságos égből,
nem sújt le mennykövével arra a parázna asszonynépre?
Ramszesz ugyan csillapítgatta, hogy ő drágább neki mindenki másnál. De szavai
nem nyugtatták meg Sárát. Csak egy hatásuk volt: Sára föltette magában, hogy
ezentúl semmire se gondol, csak szerelmére.
Mi lesz holnap?... Nem fontos. És amikor a herceg lába előtt a tenger
szenvedésről énekelt, amely a bölcsőtől a koporsóig kíséri az embert, a tulajdon
lelke bánatát sírta el, a tulajdon végső reményét vetette istenbe.
Ma Ramszesz itt volt mellette, s ez neki elég. Ez minden boldogság, amit csak
adhat az élet. S tulajdonképpen épp akkor kezdődött Sára legkeserűbb fájdalma.
A herceg most egy födél alatt lakott vele, elsétálgatott vele a kertben, néha
beleültette a csónakjába, és meghajókáztatta a Níluson. De azért most se volt
egy hajszálnyival se közelebb hozzá, mint amikor a másik parton élt, a fáraó
parkjának magas kőkerítése mögött.
A herceg vele volt, de valami más járt az eszében, és Sára még csak nem is
gyanította, mi. Eljátszott Sára hajával, ölelte, csókolta, de szeme Memfisz felé
forgott, a fáraó palotájának hatalmas pilonjai felé, vagy... ki tudja, merre,
hová?
Néha nem is felelt Sára kérdéseire, vagy hirtelen úgy nézett rá, mint aki most
ébredt fel, s azon csodálkoznék, hogy ezt a leányt maga mellett látja.

Tizenhatodik fejezet

A legszorosabb kapcsolat is csak ennyi volt Sára és hercegi kedvese között, de
még ennyi is csak nagy ritkán. Mert azóta, hogy kiadta a parancsot Patroklésznek
és az uradalmi főtiszttartónak, a nap java részét a kis birtokán kívül töltötte,
rendszerint csónakjában. Vagy a Nílust járta, és hálóval halat fogott, amely
ezrével fickándozott az istenáldotta folyóban, vagy bevette magát a mocsárba, és
meghúzódva a lótusz magasra nőtt szárai között, nyíllal vadmadárra vadászott; a
lármás madárfalkák olyan sűrűn kerengtek a víz fölött, mint a legyek. De
nagyravágyó álmai még akkor se hagyták nyugton; még a vadászatban is a jövőt
kutatta, abban is rejtett értelmet, jövendölést keresett. Nemegyszer történt,
hogy amikor a vízen megpillantott egy falka sárga vadludat, megfeszítette az
íját, és magában azt gondolta:
„Ha eltalálom, olyan fáraó leszek majdan, mint Nagy Ramszesz ..."
A nyíl egyet sivított, és az átlőtt madár, szárnyait verdesve, olyan fájdalmas
sikongással hullott a vízre, hogy az egész mocsár felrajzott. Vadkacsák,
vadludak, gólyák egész serege rebbent fel a levegőbe, és nagy köröket írva
halálra sebzett társuk fölött, másutt csaptak le.
Amikor újra csönd lett, a herceg ismét előreóvakodott csónakjával, és a nád
hajladozása, a madarak egy-egy szaggatott sikkanása után igazodva kormányzott
hol erre, hol arra. Amikor pedig a sűrű zöldben újra csillogó vizű tisztásra
esett a szeme, ismét megfeszítette íját.
„Ha találok, fáraó leszek. Ha nem..." -mondta magában.
Most a vízbe csapódott a nyíl; néhányszor fel-felpattant a tisztás színéről,
aztán elveszett a lótuszok között. A herceg mindjobban nekihevülve, újra meg
újra kilőtte nyilait, s hol elejtette a célba vett madarat, hol meg csak
felriasztotta a falkát. A tanyán tudták, merre jár: ahol a madárfelhó sikongott,
amely időnként fel-felrebbent és kerengett a csónak fölött.
Amikor estefelé nagy fáradtan hazatért a villába, Sára már a küszöbön várta a
tál mosdóvízzel, a korsó gyenge borral és rózsakoszorúval. A herceg
rámosolygott, megsimogatta az arcát, hanem azért, amikor belenézett a lány csupa
érzelmet sugárzó szemébe, az jutott az eszébe: „Kíváncsi vagyok, ugyan tudná-e
verni az egyiptomi parasztot, akárcsak örökkön ijedt szemű atyafiai teszik?.. .
Ó, igaza van az anyámnak, amikor nem bízik a zsidóban, ámbár. .. Sára talán
mégis más."
Egyszer váratlanul toppant haza, és a ház előtt egy sereg meztelen gyereket
látott, akik vígan játszottak. Sárga volt mind, egytől egyig; amikor meglátták,
nagy sivalkodással úgy szétrebbentek, mint a vadlibák a mocsáron. Még a ház
teraszára se ért, már mind eltűnt, hűlt helyük maradt.
-Miféle apróságok ezek, akik így elszaladtak előlem? -kérdezte Sárát.
-A te szolgáid gyerekei.
-Zsidóké.
-Az én atyámfiaié.
-Nagy istenek! Milyen szapora ez a nép! -nevetett a herceg. -Hát az meg ki
? -kérdezte, egy emberre mutatva, aki ijedt ábrázattal tekintett ki a fal
mögül. ..
-Aod, Barak fia, rokonom. Téged akar szolgálni, uram. Felfogadhatom ?
A herceg vállat vont.
-A birtok a tiéd -felelte. -Azt fogadod fel, akit akarsz. De ha ezek az
emberek ilyen gyorsan szaporodnak, maholnap övék lesz Memfisz...
-Nem szenvedheted az én atyámnak? -szepegte Sára; szorongva nézett
Ramszeszre, és csendesen leereszkedett a herceg lába elé.
Ramszesz csodálkozó szemmel nézett rá.
-Nem is gondolok rájuk -felelte büszkén.
Ezek az apró-cseprő esetek, amelyek lehulló tüzes szikrák gyanánt égették Sára
lelkét, nem fordították el tőle Ramszeszt; éppen olyan jóindulatú maradt hozzá,
mint eddig, éppúgy becézgette, csak tán gyakrabban tévedt a szeme a Nílus túlsó
partjára, és tovább elnyugodott a fáraó kastélyának hatalmas pilonjain.
Egyszer aztán megtudta, hogy nemcsak neki fáj ez az önkéntes számkivetés. Egy
napon arról a másik partról karcsú udvari csónak indult el, kievezett a Nílusra
Memfisz felé, aztán olyan közel kóválygott a tanya körül, hogy Ramszesz
könnyűszerrel ráismerhetett a bennülőkre.
Udvarhölgyei körében, a bíborpiros baldachin alatt megismerte anyját, vele
szemben pedig, az alacsony padon, Herihort, a fáraó helytartóját. Bár nem néztek
a tanyára, a herceg kitalálta, hogy látják őt.
„Aha! -gondolta elmosolyodva. -Az én felséges anyám és a miniszter úr őkegyessége
szeretnének engem kicsalni innen, még ő szent felsége hazatérése előtt."
Elérkezett Tobi hónapja is: október vége, november eleje. A Nílus leapadt másfél
ember magasságra, és mindennap új meg új tábla fekete, zsíros földet szabadított
fel. Alighogy a víz letakarodott a földről, utána nyomban megjelent a keskeny,
kétökrös eke, mögötte a meztelen szántóvető, az ökrök mellett az ostoros gyerek,
nyomukban pedig a magvető, aki bokáig süppedve az iszapba, kötényében vitte a
búzát, és tele marokkal szórta a barázdába.
Megkezdődött Egyiptom legszebb évszaka, a tél. A hőség sohasem haladta meg a
tizenöt fokot: a föld egykettőre smaragdzöld színt öltött, és itt is, ott is
nárciszok, ibolyák feslettek. Illatuk mind erősebben megérzett a föld és a víz
nyers szagán keresztül is.
Az udvari csónak már többször mutatkozott Nikotrisz felséges asszonnyal és
Herihor őkegyességével Sára tanyája közelében. A herceg láthatta, hogy anyja
vidáman beszélget Herihorral, és szentül hitte, hogy csak azért se néznek
feléje, tüntetőén, mert azzal is ki akarják mutatni, milyen kevésbe veszik őt.
-Megálljatok csak! -dörmögte haragosan. -Majd megmutatom én nektek, hogy
én se unatkozom...
Amikor egyszer, nem sokkal napnyugta előtt, a másik parton újra felbukkant az
aranyos udvari csónak, bíborsátrának sarkain strucctollakkal, Ramszesz
kétszemélyes csónakot parancsolt elő, és bejelentette Sárának, hogy vele
csónakázik ki a Níluson.
-Jehova! -sikoltotta Sára, összecsapva a kezét. -De hisz épp most van ott
az anyád meg a helytartó!
-Emitt meg majd a trónörökös lesz. Vedd a hárfád is, Sára.
-A hárfát is?- kérdezte Sára reszketve. -Hátha a te felséges anyád beszélni
kíván veled?... Inkább a vízbe vetem magam!
-Ne légy gyerek, Sára -felelte mosolyogva a herceg. -A helytartó
őkegyessége és az én felséges anyám nagyon szeretik az éneket. Talán még meg is
lágyítod a szívüket, ha valami nagyon szép zsidó éneket dalolsz. A szerelemről
szóljon.
-Olyat nem tudok -felelte Sára, de a herceg szava reményt keltett benne.
Hátha csakugyan megtetszik az éneke ezeknek a hatalmasoknak, és akkor?...
Az udvari bárkán észrevették, hogy a herceg csak egyszerű csónakon ül, és maga
evez.
-Látod, kegyes uram -suttogta Nikotrisz Herihornak -, még szembejön velünk
azzal a zsidó lánnyal!
-A herceg annyira helyesen, okosan járt el a katonasággal és a parasztokkal,
olyan megbánást tanúsított, amikor a maga jószántából elhagyta az udvart, hogy
felséged megbocsáthat neki ilyen apró botlást -felelte a miniszter.
-Ha nem ülne most ő is abban a lélekvesztőben, pozdorjává töretném! -fakadt
ki haragosan Nikotrisz.
-Miért? -kérdezte Herihor. -A herceg nem is volna főpapok és fáraók
ivadéka, ha nem rángatná azt a zablát, amelyet a törvény vagy a mi, talán hibás
sok szokásunk rak a szájába. Mindenesetre bebizonyította, hogy súlyos esetekben
tud magán uralkodni. Sőt be tudja látni a hibáit is, ami ritka és
megbecsülhetetlen jó tulajdonság egy trónörökösnél. Még az is, hogy most
bosszantani akar bennünket a kedvesével, csak azt bizonyítja, hogy fáj neki ez a
kegyvesztettség, ha mégolyán nemes ok juttatta is odáig.
-Hanem az a zsidó lány! -suttogta Nikotrisz, toll-legyezőjét törve-gyűrve.
-Ma már nyugodt vagyok felőle is -mondta Herihor. -Szép, szép, de butuska
kis teremtés, akinek esze ágában sincs, hogy irányítsa a herceget, de ha akarná,
se tudná. Ajándékot nem fogad el, nem is valami fényes kalitkájába zárva nem lát
a házánál senki idegent. Idő jártával tán még megtanulná, mint húzhatna bőséges
sápot abból, hogy a
herceg kedvese lett, s ebben az esetben tíz-egynéhány talentummal szegényebbé
tenné a herceg kincstárát. De mielőtt még arra sor kerülne, Ramszesz ráun...
-Bárcsak a mindentudó Amon szólna ajkadról!
-Biztos vagyok benne. A herceg egy pillanatra se bolondult bele annyira, amint
az meg-megesik a mi fiatal nemeseinkkel, akiknek minden vagyonát, egészségét
elszedi egy-egy agyafúrt szép leány, sőt még bíró elé is juttat nem egyet. A
herceg elmulat vele, mint az érett ember a rabszolgálójával. Hanem Sára
másállapotban van...
-Micsoda? -kiáltott Nikotrisz. -Honnan tudod?
-A trónörökös nem tudja, de tán még maga Sára se... -mosolygott Herihor. -
De nekünk mindent kell tudnunk. Különben ennek a titoknak nem volt nagy
mesterség a nyomára jönni. Mert Sára mellett állandóan ott van a rokona, Tafet,
egy utolérhetetlenül fecsegő asszony.
-Hívtak már orvost? '
-Mondom, még maga Sára se gyanítja, pedig a derék Tafet attól való félelmében,
hogy a herceg faképnél hagyja a neveltjét, szíves örömest végére járna ennek a
titoknak. De mi nem engedjük. Mégiscsak hercegi ivadék lesz.
-De hátha fiú lesz?.. . Tudod te azt, hogy abból nagy zavar támadhat? -
aggodalmaskodott Nikotrisz.
-Mindennel számolunk - felelte a pap. -Ha lány lesz, hozományt kap, és olyan
nevelést, amilyen előkelő származású hölgyhöz méltó. Ha pedig fiú lesz, zsidó
marad...
-Ó, az én unokám zsidó!
-Ne vesd ki őt idő előtt a szívedből, úrnőm. A követeink jelentik, hogy Izrael
népe király után vágyódik. Mire a gyermek megnő, ez a vágy teljesen megérik,
akkor pedig mi adunk fejedelmet nekik, igazán fejedelmi vérből...
-Olyan vagy, mint a sas, amely egy szempillantással átfogja keletet és
nyugatot... -mondta Nikotrisz, és csodálattal pillantott Herihorra. -Érzem,
hogy irtózásom is alábbhagy ez iránt a lány iránt.
-A fáraók vérének legkisebb cseppje is úgy emelkedik a népek feje fölé, mint a
csillag a föld fölé -felelte Herihor.
E pillanatban a trónörökös kis ladikja alig volt egy kőhajításnyira az udvari
bárkától. Nikotrisz a legyezője mögé húzódott, és a tollakon keresztül nézte
Sárát.
-Csakugyan szép lány! -suttogta.
-Már másodszor mondod ezt, felséges asszonyom.
-Tehát ezt is tudod? -mosolyodon el Nikotrisz. Herihor lesütötte szemét.
A kis ladikban megpendülta hárfa, és Sára reszkető hangon énekelni kezdett:
„Milyen hatalmas az Úr, milyen hatalmas az Úr, a te istened, Izrael!"
-Gyönyörű hang! -suttogta Nikotrisz. Herihor figyelmesen hallgatta.
„Az ő napjainak nincsen kezdete -énekelte Sára -, az ő házának nincsen
határa. Az örökkévaló ég úgy változik a szeme előtt, mint a ruha, amelyet a
földi halandó ma fölvesz, holnap levet. Csillagok kigyúlnak, csillagok
kialszanak. A téglára is egyszer lép a.vándor, aztán továbbhalad.
Milyen hatalmas a te Urad, Izrael! Nincs, aki azt mondhatná neki: Tedd ezt!
Nincs méh, amely őt világra hozta volna! Ő alkotta a feneketlen mélységeket, és
amikor akarja, lebeg a színük felett. A sötétségből világosságot teremtett, a
föld porából teremtményeket, amelyek megszólalnak.
Előtte a rettenetes oroszlán csupán annyi, mint a sáska, a rengeteg elefánt
semmi az ő szemében, a cethal is csak annyi, mint egy gyámoltalan csecsemő.
Háromszínű íve kétfelé osztja az egeket, és két vége a világ két szélére
támaszkodik. Van-e kapu, amely az ő nagyságával felérne? Szekerének dübörgésére
kővé dermednek a népek, és nincs ember a nap alatt, aki megállhatna vakító
nyilai előtt.
Lehelete északi szélvész, amely felfrissíti az elalélt fákat, egyetlen sóhajtása
forró számum, amely kiégeti a földet.
Ha kinyújtja kezét a vizek fölé, megállnak a habok, mint a kőszikla. Átönti más
helyre a tengereket, mint az asszony a kovászt más edénybe. Megszaggatja a
földet, mintha szétmálló vászon volna, és a hegyek kopár csúcsait ezüstös hóval
borítja.
Egyetlen búzaszembe száz más szemet helyez, és az ő műve, hogy a madarak
fészkükön költenek. A lomha lárvából aranyos szárnyú pillangót szólít a világra,
az ember testének megparancsolja, hogy a sírban várja be a feltámadást, .."
Az énekszóra figyelő evezősök kiemelték a vízből evezőjüket, és a bíborszínű
udvari bárka lassan magától úszott a folyó sodrában. Egyszerre csak Herihor
fölkelt.
-Vissza Memfiszbe! -adta ki a parancsot.
Az evezők lecsaptak, a bárka ott helyben megfordult, és nagy zubogással
megindult ár ellen. De egyre halkabban még elverődött hozzá Sára éneke:
„Az Úr ismeri a legkisebb bogár szíve rezzenését, látja a rejtett utakat, amerre
a legtitkosabb emberi gondolat jár. De nincs senki a világon, aki az ő szívébe
pillanthatna, és kitalálná az ő szándékait.
Köntöse villanására a leghatalmasabb angyalok eltakarják arcukat. Tekintete
előtt hatalmas városok és népek istenei legörnyednek és elszáradnak, akár a
falevél.
Ő a hatalom, az élet, a bölcsesség. Ő a te Urad, istened, ó, Izrael!"
-Miért parancsoltad vissza a bárkám? -kérdezte Nikottisz.
-Tudod, úrnőm, miféle ének ez?- felelt Herihor, csak a papok előtt ismert
nyelven. -Ez az ostoba kislány a Nílus kellős közepén egy olyan imádságot
énekel, amelyet a mi szentélyeinknek csak legtitkosabb rejtekében szabad
elmondani ...
-De hisz akkor ez szentségtörés?
-Szerencse, hogy ezen a bárkán csak egy pap van -mondta Herihor. -Én nem
hallottam semmit, és ha hallottam is, elfelejtem. Csak attól tartok, hogy az
istenek keze ránehezedik erre a lányra.
-De honnan tudhatja ezt a vészt hozó imádságot?... Ramszesz nem taníthatta rá!
-A herceg ártatlan. De ne felejtsd el, felséges asszonyom, hogy a zsidók
nemcsak egy ilyen drága kincset vittek el Egyiptomból. Ezért tartjuk őket
szentségtörőknek minden népek között.
A fejedelemasszony megfogta a főpap kezét.
-De az én fiamat, ugye, nem éri semmi baj ? -suttogta Herihor szemébe nézve.
-Légy nyugodt, felséges asszonyom, senkit sem ér semmi baj, ha én semmit se
hallottam, és nem is tudok semmit. Hanem a hercegnek el kell válnia attól a
lánytól.. .
-Szépszerével elválasztani... ugye, kegyes uram? kérdezte az anya.
-A legcsendesebben, minden feltűnés nélkül, de meg kell lenni. . . Úgy véltem
-folytatta a főpap, mintegy magában beszélve -, hogy mindennel számoltam.
Mindentől eltekintve a szentségtörés miatt indítható por, amely e miatt a
különös lány miatt a trónörökös feje fölött lóg!
Herihor elgondolkozott, majd tovább folytatta:
-Bizony, felséges asszonyom. Sok előítéletünkön tán csakugyan lehet
mosolyogni; hanem annyi mégis igaz, hogy fáraó fia nem kezdhet viszonyt zsidó
lánnyal.

Tizenhetedik fejezet

Attól az estétől fogva, hogy Sára dalba fogott a kis ladikban, az udvari bárka
többé nem mutatkozott a Níluson. Ramszesz herceg pedig most már csakugyan elunta
magát.
Megérkezett a december, Mechir hava. A víz még jobban leapadt, a szárazon maradt
terület egyre szélesedett, a fű napról napra magasabbra, sűrűbbre nőtt, a zöld
síkon pedig mint tarka, színes szikrák, mindenfelé ezer színben, csodás illatú
virágok gyúltak. Egyik napról a másikra virágos foltok támadtak szerteszét, mint
apró szigetek zöld tengeren: fehérek, kékek, sárgák, pirosak, nagy tarka
szőnyegek, amelyekből nehéz illatok szálltak fel.
Hanem azért a herceg mégiscsak unatkozott, sőt mintha félt volna valamitől. Apja
elutazása óta sem ő nem járt a palotában, sem onnan nem fordult meg nála senki,
még Tutmózisz sem, aki az utolsó beszélgetés óta úgy eltűnt, mint a kígyó a
fűben. Tisztelni akarták a magányát, vagy bosszantani akarták? Vagy egyszerűen
nem merték meglátogatni a herceget, mert kegyvesztett volt?. . . Ramszesz sehogy
sem tudta.
„Apám tán engem is megfoszt a tróntól, mint a bátyáimat ?" -gondolta néha a
herceg, és homlokán kiütött a verejték, a lába meg fázott. Mitévő lenne akkor?
Mindennek a tetejébe pedig Sára betegeskedett; lesoványodott, halvány volt, nagy
szeme beesett, néha már kora reggel émelygésről panaszkodott.
-Valaki bizonyosan megbabonázta, szemmel verte szegénykét ! -sápítozott a
ravasz Tafet, akit a herceg sehogy sem szenvedhetett örökös kotyogása és sunyi
mesterkedései miatt.
Néhányszor például a trónörökös észrevette, hogy estefelé Tafet mindenféle
ennivalókkal, fehérneművel, sőt edényfélékkel megrakott hatalmas kosarakat küld
Memfiszbe. Másnap aztán ontja a haragos, keserves panaszokat, hogy nincs a
háznál liszt, nincs bor, nincs elég lábas. Amióta ugyanis a herceg a tanyán élt,
tízszer annyi mindenféle holmi fogyott, mint azelőtt.
„Bizonyos vagyok benne -gondolta a herceg -, hogy ez a karattyoló vén
boszorkány meglop engem, és mindent zsidó pereputtyának küld, akik nappal
eltűnnek Memfiszből, hanem aztán éjszaka úgy nyüzsögnek a város legpiszkosabb
sikátoraiban, mint a patkányok.. ."
Ez idő tájt a herceg egyetlen mulatsága az volt, hogy elnézte, mint szedik a
datolyát.
A meztelen paraszt odaállt a magas, ágatlan pálma alá, kötéllel laza gyűrűt
kötött a maga és a fa dereka köré, és egész testét hátraszegve, sarkon mászott
fel a fára; a kötél megfeszült a fán, és fenntartotta. Aztán a kötélgyűrűt egy
kicsivel magasabbra tolta fel a fa derekán, maga is följebb kapaszkodott vele,
újra tolt egyet a gyűrűn, és ilyen módon, örök veszedelemben, hogy lezuhan és
kitöri a nyakát, felmászott néha pár emelet magasságra a fa tetejére, a datolyák
és levelek közé.
Ezeknek a tornagyakorlatoknak nemcsak a herceg volt a tanúja, hanem a kis zsidó
gyerekek is. Eleinte színüket se látta. Később már kinyújtogatták göndör hajú
fejecskéjüket, csillogó, fekete szemüket a bokrok, falak mögül. Végül amikor
látták, hogy a herceg nem kergeti el őket, az apróságok kibújtak rejtekükből, és
lassan-lassan odaóvakodtak a szedett fa alá. A leánykák közül a legbátrabb
felkapott egy szép szem datolyát, és odavitte Ramszesznek. Az egyik fiú maga is
megevett egy apró gyümölcsöt, s azután már ők is eddegéltek, és közben egyre
kínálták a herceget is. Eleinte csak a legszebbeket vitték neki, később már a
hitványabbját is, a végén meg már csak a romlottakat.
A világ jövendő ura elgondolkozott, s így szólt magában: „Mindenüvé
befurakodnak, és mindig így fognak kínálgatni: csaléteknek a javával, köszönet
fejében az aljával!"
Fölállt, és elkomorodva otthagyta őket. Izrael gyermeknépe pedig mint valami
madárraj vetette magát az egyiptomi paraszt munkájának gyümölcsére, fenn pedig,
a fejük fölött, a paraszt dudorászgatott, és nem gondolt se a maga csontjaira,
se arra, hogy nem magának arat.
M T
Sára érthetetlen betegeskedése, gyakori sírdogálása, szépségének szemmel látható
múlása, főképpen pedig Sára atyafiai, akik már egyáltalán nem bujkáltak előle,
végképpen elvették a herceg kedvét a világnak ettől a gyönyörű kis zugától. Már
ki se csónakázott, nem is vadászott, a datolyaszedést se nézegette, csak komoran
sétált, őgyelgett a kertben, vagy a teraszról leste, figyelte a fáraó palotáját.
Hívatlanul sose tért volna vissza az udvarba, ahelyett arra gondolt, hogy elmegy
Alsó-Egyiptomba, a tenger partján elterülő birtokára.
Ilyen hangulatban találta a herceget Tutmózisz, aki egy napon parádés udvari
hajón megjelent előtte a fáraó levelével.
Ő szent felsége ma tért haza Tébából, és az a kívánsága, hogy a trónörökös
járuljon elébe üdvözlésére.
A herceg reszketett, sápadozott, elvörösödött, amikor a fáraónak, a világ urának
kegyes levelét olvasta. Annyira fel volt indulva, hogy észre se vette Tutmózisz
hatalmas új parókáját, amelyből tizenötféle illat áradt, nem látta meg új
tunikáját, ködpáránál finomabb palástját, se aranykarikákkal ékes szandálját.
Egy kis idő múlva Ramszesz végre lecsillapodott, és nem is nézve Tutmóziszra,
megkérdezte: -Miért nem jöttél hozzám olyan régóta? Talán az ijesztett meg,
hogy kegyvesztett voltam?
-Az istenek szerelmére! -tiltakozott a gavallér. - Hát mikor voltál te
kegyvesztett? És kinél? Ő szent felségének minden egyes követe tudakozódott
utánad, hogy s mint vagy. Nikotrisz fejedelemasszony és Herihor őkegyessége jó
néhányszor lehajókáztak a házadig, arra számítva, hogy te is megteszel vagy száz
lépést feléjük, ha már ők megtettek néhány ezret. .. A hadseregről nem is
szólok. A te ezredeidbeli katonák a gyakorlatokon úgy hallgatnak, mint a pálmák,
a kaszárnyákból ki se húzzák a lábukat. Patroklész őkegyessége pedig bújában
egész nap egyebet se tesz, mint iszik meg káromkodik.
A herceg tehát nem is volt kegyvesztett, vagy ha volt is, most már annak is
vége!. .. Ez a gondolat úgy hatott Ramszeszre, mint egy jó pohár erős bor. Nagy
sebbel-lobbal megfürdött, megkenekedett, új fehérneműt, új köntöst, tollas
sisakot vett föl, aztán bement Sárához, aki sápadtan feküdt az ágyán; Tafet
ápolgatta.
Amikor Sára meglátta a herceget ebben az öltözetben, elsikoltotta magát. Felült
fektéből, két karjával átölelte a nyakát, és suttogva kérdezte:
-Elmégy, én uram?... Nem is térsz te ide többé soha!
-Miért ne? -csodálkozott a herceg. -Hányszor elmentem én már, és vissza is
jöttem?
-Emlékszem rád, ugyanilyen ruhában voltál.. . ott.. . a mi kis völgyünkben...
-suttogta Sára. -Ó, hol van az az idő! Milyen gyorsan elrepült, milyen rég
elmúlt!
- Pedig visszajövök, és magammal hozom a legjobb, leghíresebb orvost.
-Minek ? -szólt közbe Tafet. -Egészséges az én kis pávám. .. csak egy kis
pihenésre van szüksége. Az egyiptomi doktorok pedig még igazán betegségbe
ejtenék.. .
A herceg még csak rá se nézett a kelepelő asszonyra.
-Ez a veled töltött hónap volt életem legboldogabb ideje -mondta Sára,
Ramszeszhez simulva -, de nekem nem hozott szerencsét.
Az udvari hajón kürtszó harsant, feleletül a folyó magasabb pontján adott
kürtjelre. Sára megrázkódott.
-Ó, hallod, én uram, ezt a rettenetes trombitát?. .. Hallod, és csak
mosolyogsz rá, és jaj nekem, kitéped magad az én ölelő karomból!... Ha a
trombita hív, nem tart vissza téged semmi a világon, legkevésbé én, a te
rabszolgád. . .
-Hát azt akarnád, hogy örökösen csak a tanyai tyúkok kotyogását hallgassam ?
-vetette oda türelmetlenül a hercég. -Adjanak neked az istenek jó egészséget,
és jókedvűen várj rám, míg visszajövök!
Sára kieresztette karjaiból, és olyan fájdalmasan nézett rá, hogy a herceg
megenyhülve csillapította, simogatta.
-Nono, nyugodtan... Félsz a mi trombitáink szavától?. .. Vagy tán rosszat
jelentett neked akkor?
-Uram -felelte Sára -, tudom, hogy téged ott tartanak... Hanem utolsó
kegyelemképpen kérlek... Nézd, kalitkában néhány galambot adok neked... Itt
születtek, itt nőttek fel... Ahányszor eszedbe jut a te szolgálód, nyisd ki a
kalitkát, és eressz ki egy galambot... Hírt hoz nekem rólad, én meg.. .
megcsókolom... meg magamhoz szorítom, mint... mint... No, menj már!
A herceg megölelte, aztán kiment az udvari bárkára, de szerecsen szolgájának
meghagyta, várjon Sára galambjaira, és könnyű csónakon siessen utána.
A trónörökös láttára megzendültek sípok, dobok, a legénység meg hangos
ujjongásban tört ki. A herceg, hogy most katonák közt érezte magát, mélyen
föllélegzett, és kinyújtotta a két karját, mint aki kiszabadult kötelékei közül.
-Hát -mondta Tutmózisznak -, untam már ezeket az asszonynépeket,
zsidókat... Oziriszra, inkább süssenek lassú tűzön, de többet nem kuksolok ezen
a tanyán.
-Bizony -erősítette Tutmózisz -, olyan a szerelem, mint a méz: az ember
jóízűen kóstolgatja, de fürdeni benne!... Brr!... Végigfut a hátamon a hideg, ha
elgondolom, hogy idestova két hónapot itt töltöttél, este csókon éltél, reggel
datolyán, délben szamártejen. ..
-Sára áldott jó leány -vágta el a herceg.
-Hát én nem is róla beszélek, csak ezekről a zsidókról, akik úgy ellepték a
tanyát, mint a papiruszok a mocsarat. Látod, még most is néznek utánad, talán
még üdvözletet is küldenek neked... -tette hozzá a hízelgő udvaronc.
A herceg bosszúsan másfelé fordult, Tutmózisz meg vígan hunyorgott a tisztekre,
mintha azt akarná értésükre adni, hogy Ramszesz herceg egyhamar nem válik meg a
társaságuktól.
Minél messzebb haladtak fölfelé a folyón, a két parton annál sűrűbben állt a
nép, a Níluson annál több volt a csónak, annál több virág, koszorú, bokréta
úszott a víz színén, a fáraó hajója elé vetve.
Memfisztől egy mérföldnyire óriási tömegek várakoztak, zászlókkal,
istenszobrokkal, zeneszóval, és égzengésnek beillő rivalgás támadt.
-Itt van ő szent felsége is! -ujjongott fellelkesedve Tutmózisz.
A nézők szeme elé páratlan látvány tárult. A Nílus széles kanyarja közepén
úszott a fáraó hatalmas hajója, faragott orra magasra felemelkedett, mint a
hattyú nyaka. Jobbrólbalról az alattvalók számtalan csónakja úgy tarkállott,
mint két óriási szárny tollai, hátul pedig mint dús legyező bontakozott ki a
fáraó fényes kísérete.
Aki csak élt, mind kiáltozott, énekelt, tapsolt vagy virágokat dobált a fáraó
lába elé, pedig színét se látta senki. Elég volt a népnek annyi, hogy az
aranyszőttes sátor és strucctoll bokréták fölött ott lengett a piros-kék zászló,
a fáraó jelenlétének a jele.
A csónakokban ülők valósággal mámorosak voltak, a parton állók tomboltak.
Egyszer-másszor egyik csónak beleütközött a másikba, vagy fel is fordította, és
utasai beleestek a vízbe. Szerencsére baj nélkül, mert a szokatlan nagy zsivajra
a megriadt krokodilusok elmenekültek. A partokon örökös lökdösés, tolongás, mert
senki sem vetett ügyet a szomszédjára, nem nézte ott senki se apját, se fiát,
hanem mindenki szeme a fejedelmi hajó aranyos orrára, az aranyszőttes sátorra
tapadt. Sőt, még akiknek a nekilelkesedett tömeg vad kíméletlenséggel a
bordáját, lábát törte, akiket letapostak, még azok torkán se buggyant egyéb
kiáltás:
-Örökkön élj, urunk, fejedelmünk!... Örökkön élj, Egyiptom napvilága!
A tomboló üdvözlés nemsokára átterjedt a trónörökös bárkájára is: tisztek,
katonák, evezősök egy csapatba verődve versenyt ordibáltak, Tutmózisz pedig,
elfeledkezve a trónörökösről, a hajó magas orrára vágta magát, és kicsibe múlt,
hogy a vízbe nem esett.
Ekkor a fáraó hajóján trombitaszó rivallt, egy pillanatra rá pedig Ramszesz
bárkáján is felharsant a felelet. Újabb kürtjel, és a trónörökös csónakja a
fáraó nagy bárkája mellé simult.
Egy főhivatalbeli Ramszeszt hívta. A hajók közé cédrusfa padlót dobtak, amelynek
korlátja csupa díszes faragás volt -és a herceg atyja előtt állt.
Atyja láttára vagy tán a körülötte lelkesedők viharos rivalgásától a herceg is
úgy elkábult, hogy egy árva szót se tudott kiejteni. Csak leborult apja lába
elé, a világ ura pedig isteni melléhez szorította.
Egy pillanat múlva szétnyíltak a sátor oldallapjai, és a nép a Nílus két
partjáról meglátta urát trónusán ülve, a trón legfelső lépcsőjén pedig Ramszesz
herceg térdelt, és fejét apja keblére hajtotta.
Olyan csend támadt, hogy még a libegő zászlók nesze is hallható volt a hajókon.
Utána egyszerre eget verő rivalgás tört ki, az eddigieknél is erősebben. Atya és
fiú megbékülését ünnepelte vele Egyiptom népe: üdvözölte mostani és jövendő
urát.
Ha valaki a fáraó szent családjában viszálykodásra számított, most
meggyőződhetett róla, hogy az új királyi ág szilárdan áll a törzsön.
A fáraó ő szent felsége nagyon rossz színben volt.
Miután fiát érzelmesen üdvözölte, leültette a trón mellé, és így szólt:
-Vágyódik utánad az én lelkem, Ramszesz, mindig annál jobban, minél jobb
híreket hallok rólad. Ma látom, hogy nemcsak oroszlánszívű ifjú vagy, hanem
bölcsességgel megáldott férfi is, aki meg tudja ítélni tulajdon hibáit,
zabolázni tudja magát, és számot tud vetni az állam érdekeivel.
És amikor a herceg megindultán hallgatott, és csak atyja lábát csókolgatta, a
fáraó tovább folytatta:
-Okosan tetted, hogy lemondtál a két görög ezredről, mert most megillet a
memfiszi hadtest; mától fogva te vagy a parancsnoka.
-Atyám! -suttogta reszketve a herceg.
-Azonfelül Alsó-Egyiptomban, amely háromféléi tárva-nyitva van az ellenséges
támadások előtt, egy vitéz és nagyon világos fejű emberre van szükségem, aki
mindent meglát körös-körül, szívében mindent rendre megfontol, és váratlan
meglepetés idején is gyorsan cselekszik. Ezért a birodalomnak erre a felére
téged nevezlek ki helytartómnak.
Ramszesz szeméből egyszerre kicsordultak a könnyek; búcsút vett bennük
ifjúságától, és üdvözölte a hatalmat, amely felé hosszú évek óta oly nehéz
sóvárgással fordult a lelke.
- Én már fáradt, beteges ember vagyok -mondta a fáraó -, és ha tapasztalatlan
fiatal korod és a birodalom jövője nem aggasztana, még ma kérném örökkön élő
őseimet, fogadjanak be dicsőségükbe. De már napról napra mind nehezebb teher
nekem az élet, és ezért osztom meg veled máris a hatalom terhét, fiam. Amint a
kotlóstyúk tanítja a csibéit, mint keressenek szemet, és mint óvakodjanak a
karvalytól, úgy tanítalak meg én is a birodalom kormányzatának, az ellenséges
mozdulatok megfigyelésének nehéz tudományára. Adják az istenek, hogy idővel úgy
csaphass le rájuk, mint a sas a félénk fogolymadárra.
A királyi bárka és fényes kísérete megérkezett a palota elé. A kimerült fáraó
gyaloghintóba ült, ugyanakkor pedig Herihor a trónörökös elé lépett.
-Engedd meg, kegyes herceg -szólította meg a főpap -, hogy a legelsők
között örvendezhessek fényes fölemelkedésednek. Kívánom, hogy éppen olyan
szerencsével vezesd a hadsereget, amilyennel a birodalom legfontosabb
tartományát elkormányozod, Egyiptom dicsőségére.
Ramszesz szívből megszorította Herihor kezét.
-Ez a te műved, Herihor? -kérdezte.
-Megillet téged -felelte a főpap.
-Tied a hálám, és meggyőződöl róla, hogy ez nem puszta szó.
-Máris bőségesen megjutalmaztál azzal, amit eddig mondtál -válaszolta
Herihor.
A herceg távozni akart, de a főpap még visszatartotta.
-Csak egy szóra -mondta. -Figyelmeztesd, uram, az egyik asszonyodat,
Sárát, hogy szent énekeket ne énekeljen. ..
És amikor Ramszesz csodálkozva nézett rá, hozzátette:
-A múltkor, azon a nílusi hajókázáson, az a leány egyik legszentebb
himnuszunkat énekelte, amelyet csak a fáraóknak és a főpapoknak szabad
hallaniuk. Az a szegény gyermek keserves árat fizethetett volna azért, hogy tud
énekelni, és nem tudja, mit énekel.
-Vagyis szentségtörést követett volna el? -kérdezte zavartan a herceg.
-Akaratán kívül -felelte a főpap. - Szerencsére csak én hallottam, és én úgy
tartom, hogy Sára éneke és a mi himnuszunk között csak nagyon távoli hasonlóság
van. Mindenesetre, ne énekelje el többé.
-És meg is kell tisztulnia -jegyezte meg a herceg. -Elég lesz idegen
országbelitől, ha harminc tehenet áldoz ízisz templomának?
-Hogyne, csak áldozzon -felelte Herihor, kissé elfintorítva az arcát. -Az
istenek nem haragszanak soha az adományokért. ..
-Te pedig, nemes főpap -szólt Ramszesz -, fogadd el tőlem ezt a csudatevő
pajzsot, amelyet én valamikor szent nagyapámtól kaptam...
-Én?... Amenhotep pajzsát? -kiáltotta megindultán a miniszter. -Méltó
vagyok én rá?
-Bölcsesség dolgában fölérsz az ősömmel, rang dolgában is fel fogsz érni.
Herihor szó nélkül, mélyen meghajolt. Az az értékes, drágakövekkel kirakott
aranypajzs nemcsak pénzben jelentett sokat, hanem bűvös ereje folytán is
valóságos királyi ajándék volt.
De még nagyobb fontossága volt a herceg szavainak, hogy Herihor rang dolgában is
fel fog érni Amenhoteppel. Amenhotep a fáraó apósa volt... A herceg végre
rászánta volna magát, hogy feleségül veszi az ő lányát?
Ez a házasság Herihornak és Nikotrisz fejedelemasszonynak legkedvesebb álma
volt. De meg kell jegyezni, hogy amikor a herceg Herihor jövendő méltóságáról
beszélt, esze ágában se volt ez a házasság, hanem csak olyan új, magas rangokra
gondolt, amilyeneknek se szeri, se száma nem volt a templomokban és az udvarban
egyaránt.

Tizennyolcadik fejezet

Attól a naptól fogva, hogy Ramszesz herceg Alsó-Egyiptom helytartója lett, olyan
hihetetlen nehézre fordult az élete, hogy sose hitte volna, pedig fejedelmi
udvarban született és nevelkedett.
Valósággal rabszolga lett, a különféle társadalmi osztályok és rétegek
képviselői pedig szinte hóhérjai voltak.
Már a legelső nap kénytelen volt erős őrséget kérni a villája elé, mert a
tülekedő, lökdösődő néptömeg, akarva, nem akarva, letaposta a kert pázsitját,
kitörte a fákat, sőt még a falakat is megrongálták. Hanem harmadnap mégis
menekülnie kellett a villából a tulajdonképpeni palotába, ahová a megerősített
őrség miatt, de főképpen a magas kőfalak miatt közönséges emberfélének bajos
lett volna bejutnia.
Az elutazást megelőző tíz nap alatt Ramszesz színe előtt elvonultak egész
Egyiptom, ha ugyan nem az egész akkori világnak a képviselői.
Először a nagyokat bocsátották elébe. Sorra üdvözölték a templomok főpapjai, a
miniszterek, a föníciai, görög, zsidó, asszír, núbiai követek -annyian voltak,
hogy még nemzeti viseletüket sem bírta megjegyezni. Aztán megjelentek a szomszéd
nomoszok főnökei, bírák, kancellárok, a memfiszi hadtest főtisztjei és a
nagybirtokosok.
Ezek az urak nem kívántak semmit, csak örömüket akarták kifejezni. De a herceg,
aki reggeltől délig és déltől estig egyre csak jókívánságaikat hallgatta, a
végén már szédelgett, és minden tagja reszketett.
Utánuk az alsó néposztályok képviselői jelentek meg előtte ajándékaikkal: a
kereskedők aranyat, borostyánt, idegen országbeli szöveteket, illatos
fűszereket, gyümölcsöket hoztak. Utánuk a pénzváltók, kamatra kölcsönadók
következtek. Aztán az építőmesterek, új épületek terveivel, szobrászok, szobrok
vagy domborművek modelljeivel, kőfaragók, fazekasok, közönséges és műasztalosok,
kovácsok, rézöntők, tímárok, vincellérek, takácsok, sőt még paraziták is, akik a
halottak testét boncolták.
A hódolók felvonulása még véget se ért, már megindult a kérelmezők serege.
Rokkant katonák, tiszti özvegyek és árvák, akik kegydíjért könyörögtek;
nemesurak, akik udvari hivatalt kértek a fiaiknak. Mérnökök új öntözési
terveket, orvosok minden betegségre írt hozó orvosságokat, jövendőmondók
horoszkópokat mutattak be. Börtönre ítéltek atyafiai a büntetés leszállításáért,
halálraítéltek hozzátartozói kegyelemért esedeztek, betegek, nyomorékok meg azt
kérték, hogy a herceg illesse meg őket kezével, vagy nyálából adjon nekik.
Végre szép asszonyok kopogtattak, meg eladó lányoknak anyja, és ki alázatosan,
ki tolakodva kérte, hogy a helytartó fogadja be házába. Némelyik még azt is
megmondta, mennyit kér fizetség fejében, és szüzességüket, ilyen vagy olyan
tehetségüket dicsérgették.
Tíz álló napig a herceg percről percre új embereket, új arcokat látott maga
előtt, és annyi kérelmet hallgatott végig, hogy a világ minden kincse, az
istenek mindenható ereje se tudta volna mind kielégíteni. Annyira kimerült, hogy
nem bírt aludni, olyan ingerlékeny volt, hogy a légy dongása is izgatta, és
néha-néha már azt se értette, miről beszélnek hozzá.
Ebben a szorultságában újra Herihor segítette ki a bajból. Az előkelőségeknek
kiüzent, hogy a herceg többé nem fogad senkit, a nép ellen pedig, mikor ismételt
felszólításra sem oszlott széjjel, kiküldött egy szakasz numídiai katonát.
Azoknak csakugyan könnyebb volt kielégíteni az emberi vágyakat, mint
Ramszesznek. Egy órába se telt, a jóemberek úgy eltakarodtak a térről, mint a
pára, csak ez is, az is néhány napig hidegvizes ruhát rakott a fejére vagy
testének egyéb fájó részére.
A legfőbb hatalom gyakorlásának e próbája után a herceg mélységes megvetéssel
gondolt az emberekre, és súlyos fásultságba esett.
Két napig egyebet se tett, mint feküdt a nyoszolyán, feje alá dugta a kezét, és
egyetlen gondolat nélkül csak nézett, nézett a mennyezetre. Most már nem
csodálkozott rajta, hogy ő szent felsége az istenek oltára előtt tölti az
idejét, csak azt nem tudta felérni ésszel, hogy győzi Herihor eligazítani a
hasonló ügyek valóságos áradatát, amelyek, mint a vihar, nemcsak meghaladják az
ember erejét, hanem szét is morzsolhatják.
„Hogy valósíthatjuk meg a terveinket, ha a folyamodók özöne gúzsba köti az
akaratunkat, elnyeli minden gondolatunk, kiszívja a vérünk?. .. Én tíz nap alatt
belebetegedtem, egy év alatt alighanem belebolondulok... Ebben a hivatalban nem
lehet új terveket kovácsolni, az ember csak a megőrülés ellen védekezhet..."
A hatalom polcán annyira megrémítette ez a tehetetlenség, hogy Herihort hívatta,
és panaszos hangon elmondta neki emésztő gondjait.
Az államférfi mosolyogva hallgatta, milyen panaszokkal áll elő az állam
hajójának ifjú kormányosa, majd megszólalt:
-Tudod te azt, uram, hogy ezt a hatalmas palotát, ahol mi lakunk, egyetlenegy
építőmester emelte, Szenébe nevezetű, aki pedig ráadásul még meg is halt,
mielőtt befejezhette volna?... Hanem azt bizonyosan megérted, miképp tudta ez a
halhatatlan mester véghezvinni a tervét, pedig sose fárasztotta agyon magát, és
mindig megőrizte a jókedvét.
-Kíváncsi vagyok rá.
-Mert nem ő maga végzett mindent; nem ő vágta a köveket, gerendákat, nem ő
sajtolta a téglát, nem cipelte az állványokra, nem is rakta, nem is habarcsolta.
Ő csak megrajzolta a tervet, de még ehhez a munkához is volt segítsége. Te meg,
herceg, mindent magad akarsz végezni, minden ügyet magad akarsz meghallgatni,
magad akarsz elintézni. De az meghaladja az egyes ember erejét.
-De mit tehetnék egyebet, amikor a folyamodók között egy sereg ártatlanul
bevádolt ember akad, vagy olyan, aki munkájáért nem kapta meg megszolgált bérét?
Hiszen a birodalom alapja az igazság -felelte a trónörökös.
-Hány panaszt tudsz meghallgatni napjában, de kimerülés nélkül ? -kérdezte
Herihor.
-Hát... vagy húszat.
-Szerencsés ember vagy. Én csak hat vagy legfeljebb tíz embert tudok
meghallgatni, de azok se panasztevők, hanem kancelláriusok, főfelügyelők,
miniszterek. De azok se apró-cseprő dolgokat terjesztenek elém, hanem csak a
legfontosabb ügyeket, amik a hadseregben, a fáraó birtokain, vallási téren, a
törvényszéken, a tartományokban megesnek, vagy a Nílus vízállásával kapcsolatosak.
És azért nem hoznak elém semmiségeket, mert mielőtt hozzám jönnek, nekik is meg
kell hallgatniuk vagy tíz alsóbb íródeákot. Minden ilyen alsóbb íródeák és
felügyelő ugyancsak meghallgatja vagy tíz alárendelt íródeák és kisebb hatáskörű
felügyelő
jelentését, viszont ezek is beszámoltattak vagy tíz alsóbbrendű kistisztviselőt.
Ilyenformán én és ő szent felsége napjában csak tíz emberrel tárgyalunk, de
tudunk mindent, ami csak fontos dolog történt a birodalom és a világ százezer
pontján.
Az az őrálló, aki a memfiszi utca valamelyik pontján vigyáz a rendre, csak
néhány házat lát. A tizedes már ismeri az egész utcát, a százados az egész
kerületet, a főparancsnok az egész várost. A fáraó valamennyi fölött áll, mintha
Ptah isten szentélyének legmagasabb pilonján foglalna helyet, és nemcsak
Memfiszt látja, hanem Szochem, Ön, Harván, Túrra, Tetani városát, minden
határukkal, de még a nyugati sivatagból is egy jó darabot.
Ilyen magasságból ő szent felsége ugyan nem látja meg az egyes igazságtalanul
megbántottakat, sem a kárvallottakat, de szemébe tűnik a munka nélküli munkások
összeverődött sokasága. Nem látja a kocsmában italozó katonát, de azt tudja,
hogy ez s ez az ezred gyakorlaton van. Nem látja, mit főz ebédre ez vagy az a
paraszt meg mesterember, de észreveszi a kerületben kitörő tűzvészt.
Ez a kormányzati rendszer -folytatta felélénkülve Herihor- a mi dicsőségünk és
erőnk. Amikor Sznofru, a legelső dinasztia egyik fáraója, kérdezte a papját,
milyen emléket állítson magának, a pap azt felelte: „Rajzolj, felséges uram, egy
nagy négyszöget a földre, és rakj rá hatmillió követ: ezek jelentik a népet.
Erre a rétegre rakj föl hatvanezer faragott követ: ezek lesznek a te alsóbbrendű
tisztviselőid. Ezekre helyezz el hatezer csiszolt követ: ezek lesznek a
főbb tisztviselők. Erre tégy hatvan darab, domborművekkel díszített követ: ezek
a közvetlen tanácsadóid és vezéreid, a legtetejére pedig egyetlenegy kockát
helyezz, a nap aranyos képével: ez te magad leszel."
Sznofru fáraó úgy is tett, és ilyen módon támadt a legrégibb, lépcsőzetes
piramis: a mi államrendünk valóságos képmása, és ennek nyomán épült valamennyi.
Elpusztíthatatlan alkotmányok ezek, tetejükről el lehet látni a világ végéig, a
legtávolabbi nemzedékek is csodájára járnak.
Ebben a rendszerben rejlik a mi felsőbbségünk titka is szomszédaink fölött -
folytatta a miniszter. -Az etiópok ugyancsak annyian voltak, mint mi. De az ő
királyuk maga vesződött a barmaival, maga botozta alattvalóit, akiknek a számát
sem tudta, de nem is tudta összegyűjteni őket, amikor csapataink rájuk törtek.
Ott nem volt egyetlen nagy, egységes Etiópia, hanem csak egy nagy sereg
szervezetlen ember. Ezért is lettek vazallusaink.
A líbiai herceg maga ítélkezik minden ügyben, különösen ha gazdagok között támad
valami pörpatvar, és annyi időt fordít erre, hogy nem ér rá szétnézni maga
körül. Azért támadnak szinte a szeme láttára egész rablóbandák, amelyeket aztán
mi irtunk ki.
És végül tudd meg, uram, azt is, hogyha Föníciának egyetlen, ura volna, aki
tudná, mi történik minden városban, és ő parancsolna mindenütt, nem fizetne
nekünk az az ország egyetlen árva uten adót sem. És milyen szerencsénk az is,
hogy Ninive és Babilónia királyának csak egy-egy minisztere van, s éppúgy
agyonfárasztja őket a tengernyi ügy, mint most téged! Azok is mindent maguk
akarnak látni, mindenben maguk akarnak ítélkezni, rendelkezni, ezért aztán száz
évre összekuszálódtak országuk ügyei. Hanem ha akadna egy hitvány egyiptomi
íródeák, aki elmenne ezekbe az országokba, és megmagyarázná a királyoknak a
kormányzásban mutatkozó hibákat, és megszervezné a mi közigazgatási
rendszerünket, felállítaná a mi piramisunkat, néhány év múlva Júdea és Fönícia
az asszírok kezébe esne, és néhány évtizedbe se telne, keletről, északról,
szárazon és vízen csak úgy zúdulnának ránk hatalmas hadseregek, amelyeknek
talán nem is tudnánk ellenállni.
-Támadjuk hát meg őket most, amíg hasznunkra fordíthatjuk szervezetlenségüket!
-vágott közbe a herceg.
-Még mi magunk se hevertük ki utolsó győzelmeinket -felelte hidegen Herihor,
és búcsúzni kezdett.
-Hát a győzelmek legyengítettek bennünket? -fakadt ki a herceg. -Hát nem
hoztunk tenger kincset?
-Nem kopik-e a fejsze, amellyel a fát kidöntjük? -vetette ellen Herihor, és
azzal magára hagyta a herceget.
Ramszesz látta, hogy a nagy miniszter mindenáron békét akar, pedig ő a hadsereg
feje.
-Majd elválik! -suttogta magában.
Pár nappal elutazása előtt Ramszeszt ő szent felsége színe elé szólították. A
fáraó egy nagy karosszékben ült a márványteremben, ahol nem volt rajtuk kívül
senki, a négy bejáratot pedig núbiai testőrök őrizték.
A fáraó karosszéke mellett alacsony zsámoly volt a trónörökös számára, előtte
pedig kis asztalka, telerakva papirusztekercsekkel. A falakat színes domborművek
díszítették, különféle mezei munkákat ábrázoltak. A terem sarkaiban Ozirisz
egy-egy merev szobra állt, ajkán mélabús mosollyal.
Miután a herceg atyja intésére leült, a fáraó megszólalt:
-Itt vannak a te írásaid, fiam, a helytartói és vezéri kinevezésed. Úgy
hallom, a hatalom első napjai kimerítettek.
-Felséged szolgálatára erőt ad majd a kötelesség.
-Hízelgő! -mosolygott a fáraó. -De egyet ne felejts el: nem akarom, hogy
agyondolgozd magad... Szórakozz, a fiatalságnak szüksége van a mulatságra... ez
persze nem jelenti azt, mintha nem várna rád súlyos ügyek elintézése.
-Kész vagyok rá.
-Először is... Elsőbben feltárom előtted az én nagy gondjaimat. Kincstárunk
siralmas állapotban van: évről évre kevesebb adó folyik be, különösen Alsó-
Egyiptomban, a kiadások pedig egyre nőnek. . . A fáraó eltűnődött.
-Azok az asszonyok. .. az asszonyok elnyelik nemcsak a halandók vagyonát,
hanem még az enyémet is. Pár száz asszonyom van, de mindegyiknek minél több
szobalány, öltöztetőnő, fésülőnő kellene, meg külön rabszolgák gyaloghintót
vinni, külön rabszolgák a termeikbe, aztán lovak, evezősök, aztán gyerekek, de
még kegyencek is... Apró gyerekek! Amikor hazajöttem Tébából, egy asszony, akire
pedig nem is emlékszem, egyszerre csak elébem pattan, és felmutat egy helyes
hároméves gyereket, és azt kívánja, szabjam meg a gyerek vagyonát, mert az az én
fiam... Hároméves kisfiú! Mit szólsz hozzá? Egyszerű sor: ilyen kényes dologban
csak nem állhattam oda veszekedni egy asszonnyal. Nemesi sorban született
embernek könnyű udvariasnak lenni, de annál bajosabb pénzt teremteni efféle torz
képzelődésekre...
Elbólogatott, egy pillanatig pihent, aztán tovább folytatta :
-Közben pedig trónra lépésem óta felére csökkentek a jövedelmeim, főképpen
Alsó-Egyiptomban. Sokszor fölvetem a kérdést: mi az oka?. . . Azt felelik:
elszegényedett a nép, megfogyatkozott a lakosság, északon a tenger borított el
nagy területeket, keleten a sivatag homokja, éveken át rossz volt a termés,
vagyis baj meg baj, a kincstár meg egyre apad. Arra kérlek hát téged, deríts
világosságot erre a dologra. Nézz szét, ismerkedj meg az ügyekben járatos
igazmondó emberekkel, és állíts össze belőlük egy vizsgáló bizottságot. Hanem ha
jelentést tesznek, ne bízzál túlságosan a papiruszokban, hanem magad végy latra
egyet-mást. Hallom, hogy vezérnek való éles szemed van. Ha csakugyan olyan a
szemed, egyetlen pillantás is megmondja majd neked, mennyire pontosak a
bizottsági tagok jelentései. De elhamarkodva se alkoss véleményt, főképpen pedig
ne kürtöld ki a nézetedet. Jegyezz fel minden komolyabb következtetést, ami
eszedbe ötlik, néhány nap múlva vedd elő ugyanazt az ügyet, vedd fontolóra, és
újra jegyezz. Ez a módszer majd megtanít rá, hogy a véleményalkotásban óvatos
légy, és a dolgok megítélésében fején találd a szöget.
-Úgy lesz, amint parancsolod -mondta a herceg.
-A másik feladat, amelyet meg kell oldanod, ennél is nehezebb. Asszíriában
történik valami, ami kormányomat kezdi nyugtalanítani. A mi papjaink azt
beszélik, hogy az északi tengeren túl van egy piramis formájú hegy, amelynek
lába csupa zöld gyep, teteje csupa hó, és most csodálatos dolgok esnek rajta.
Évekig tartó nyugalom után egyszerre elkezd füstöt hányni, reng, dübörög, aztán
annyi ömlő tüzes lángot vet ki magából, hogy a Nílusban sincs több víz. Ez a
tűz, több medret vájva magának, folyik végig a hegyoldalakon, és óriási
területen elpusztítja a szántóvetők munkáját. Hát ilyen hegy Asszíria.
Évszázadokon keresztül csend, békesség uralkodik benne. Hanem egyszerre csak
kitör a belső vihar, ki tudja, honnan, honnan nem, óriási hadak özönlenek elő,
és pusztítják a békés szomszédokat. Ma Ninive és Bábel tájékán újra forrong a
világ: füstöl a hegy. Meg kell tehát tudnod, zivatart jelent-e ez a füst.. . és
gondolkozni kell rajta, miképp lehet megelőzni a veszedelmet.
-De meggyőzöm-e én ezt a feladatot? -kérdezte halkan a herceg.
-Meg kell tanulnod látni -felelte a fáraó. -Ha jól meg akarsz ismerni
valamit, ne bízd magad csak a magad szemének tanúságára, hanem mások szemének a
segítségét is szerezd meg. És ne szorítkozz csak egyiptomiak véleményére, mert
minden nép, minden ember sajátságos, különös módon látja a dolgokat, és nem
fogja fel az egész, tiszta igazságot. Hallgasd hát meg, mit tartanak az
asszírokról a föníciaiak, zsidók, hettiták, egyiptomiak, és szívedben gondosan
mérlegeld, mi a közös vonás Asszíriáról alkotott véleményükben. Ha valamennyien
azt erősítik, hogy Asszíria felől veszély fenyeget, biztosra veheted, hogy
csakugyan fenyeget.
De ha ki-ki mást mond, akkor is éber légy, mert a bölcsesség azt parancsolja:
inkább számítsunk a rosszra, mint a jóra.
-Olyan felséged beszéde, mint az istenek szava -suttogta Ramszesz.
-Megöregedtem, és a trón magasságából olyan dolgokat is láthatok, amilyenekről
a halandók még csak nem is álmodnak. Ha megkérdezhetnéd az égi napot a földi
ügyekről, még különösebb dolgokat mondhatna.
-Azok között, akiknek a véleményét meg kell tudakolnom Asszíriáról, felséged
nem említette a görögöket -jegyezte meg a herceg.
A fáraó jóindulatú mosollyal rábólintott.
-A görögök!... Azok a görögök! Nagy jövő vár arra a népre. Hozzánk képest még
csak gyerekek, de milyen nagyszerű lélek lakik bennük! Emlékszel arra a
szobromra, amelyet egy görög képfaragó faragott?.. . Valóságos második énem,
élő, eleven ember. Egy hónapig a palotában tartottam, hanem a végén. .. odaadtam
a tébai templomnak. Akár hiszed, akár nem: elfogott a félelem, hogy az a kő
képmásom egyszer csak fölkel az alapzatáról, és részt kér a kormányzásból...
Micsoda zavar támadt volna Egyiptomban! A görögök!. . . Láttad, milyen vázákat
formálnak, milyen palotákat építenek ?.. . Abból az agyagból, kőből különös
hatás sugárzik, amely vigaszom az én öregségemben, és elfelejteti velem a
betegséget... A nyelvük meg. . . Ó, istenek! Valóságos zene, szobormű és kép!..
. Bizony mondom neked, ha Egyiptom valaha úgy meghalhatna, mint az ember, a
görögök vennék át utána az örökséget. És ráadásul azt híresztelnék világszerte,
hogy mindaz az ő munkájuk, s mi egyáltalán nem is voltunk... Pedig
ők csak a mi alsó iskoláink tanítványai; mert, amint te is tudod, nincs jogunk
idegeneket is megtanítani a felsőbb tudományokra.
-És mégis, atyám, mintha te mégsem bíznál a görögökben.
-Mert különös egy nép ez; nem lehet hinni se nekik, se a föníciaiaknak. A
föníciai, ha akarja, látja és meg is mondja a tiszta, az igazi egyiptomi
igazságot. .. Csak az ember sose tudhatja: mikor akarja megmondani az igazságot.
A görög meg nyíltszívű, mint a gyermek, és mindig megmondaná az igazat, de nem
tudja... Ok az egész világot másképpen látják, mint mi. Csodálatos szemükben
minden dolog úgy megcsillog, megszínesedik, elváltozik, mint Egyiptom ege és
vize. Lehet-e építeni a véleményükre? Még a tébai dinasztia idejében volt messze
északon egy kisváros, Trója, amilyen nálunk akad húszezer is. Szedett-vedett
görög tekergők rajtaütöttek ezen a tyúkólon, és csekély számú lakosságát addig
zaklatták, míg a város népe tízévi hercehurca után felgyújtotta a várat,
fölkerekedett, és elköltözött másfelé. Megszokott rablóhistória!... Hanem
hallanád csak, milyen énekeket szereztek a görögök a trójai harcokról! Mi csak
nevetünk azokon a hősi kalandokon és csodákon, mert kormányunk pontos
jelentéseket kapott az eseményekről. Látván látjuk a szembeszökő, nyilvánvaló
hazugságokat, és mégis. . . úgy hallgatjuk ezeket az énekeket, mint a gyerek a
dajkája meséit... Nem tudunk elszakadni tőlük! Ilyenek a görögök, született
hazugok, de kedvesek és vitézek. Akármelyikük könnyebb szívvel föláldozza az
életét, semmint megmondja az igazságot. De nem önző érdekből, mint a föníciai,
hanem lelki kényszerből.
-És mit tartsak a föníciaiakról? -kérdezte a herceg.
-Nagyon eszes emberek, dolgosak és bátrak, de kalmárnép; az ő szemükben az
egész élet csak egy dolog körül forog : a nagy, zsíros konc körül!. . . A
föníciai olyan, mint a víz: sokat hoz, de sokat el is visz, és mindenüvé
befurakodik. Csak minél kevesebbet szabad adni neki, elsősorban pedig folyton
vigyázni kell, hogy a réseken loppal ne szivárogjanak be Egyiptomba. Ha jól
megfizeted, és még nagyobb nyereséggel biztatod őket, akkor páratlan ügynökeid
lesznek. Amit mi most az asszíriai titkos mozgolódásokról tudunk, mind tőlük
hallottuk.
-És a zsidók? -szólt halkan a herceg, lesütve a szemét.
-Eleven nép, de ádáz vakhitűek, és Egyiptomnak engesztelhetetlen, örök
ellenségei. Csak mikor majd nyakukon érzik Asszíria szögekkel kivert saruját,
jönnek hozzánk. Adják az istenek, hogy ne legyen késő. De föl lehet őket
használni. Természetesen nem itt, hanem Ninivében és Bábelben.
A fáraó már elfáradt. A herceg arccal leborult előtte a földre, a fáraó
megölelte, ő meg elment az anyjához.
A fejedelemasszony a szobájában ült, és az istenek szobraira finom vásznat
szőtt, szolgálónői pedig ruhákat varrtak és hímeztek, vagy bokrétákat kötöttek.
Egy fiatal pap ízisz szobra előtt illatos füstölőt égetett.
-Eljöttem - szólt a herceg -, hogy hálás köszönetet mondjak neked, anyám, és
elbúcsúzzam tőled.
A fejedelemasszony fölkelt, és átölelve a fiát, könnyes szemmel mondta:
-Mennyire megváltoztál!... Meglett férfi lett belőled!... Olyan ritkán
találkozom veled, hogy el is felejthetném a vonásaidat, ha szívemben örökösen
nem látnám. Te gonosz fiú... Az ország legelső méltóságával hányszor jártam a
tanyád körül, gondoltam, egyszer, végre-valahára, majd csak elpárolog a haragod,
te meg az ágyasoddal jöttél elém...
-Bocsáss meg! -kérlelte Ramszesz az anyját.
A fejedelemasszony kivezette a kertbe, ahol ritka, csodálatos virágok nőttek.
Csak akkor kezdte újra a beszédet, amikor négyszemközt maradtak.
-Asszony vagyok, engem az asszony és az anya érdekel. Magaddal akarod vinni
azt a lányt az útra is ?... Ne felejtsd el, hogy az az örökös zsivaj és
mozgolódás, amely mostantól fogva állandóan ott zajlik majd körülötted,
megárthat neki is, a gyermekének is. Terhes asszonynak legjobb a csend és a
nyugalom.
-Sáráról beszélsz ? -kérdezte elámulva a herceg. -Sára terhes?... Egy
szóval se említette...
-Tán röstelli, tán maga se tudja -felelte Nikotrisz.
-Hanem mindenesetre az utazás...
-Hisz eszem ágában sincs, hogy magammal vigyem...
-vetette közbe Ramszesz. -De miért titkolózik előttem ?... Mintha az a
gyermek nem is az én gyermekem volna.
-Ne légy gyanakodó! -korholta anyja. -Ez csak a fiatal nők szokásos
szégyenlőssége... Meglehet, azért takargatta az állapotát, mert félt, hátha
elhagyod.
-De hisz csak nem vihetem az udvaromba! -mondta a herceg olyan
türelmetlenül, hogy a fejedelemasszony szeme elmosolyodott, de lebocsátottá rá a
szemhéját.
-Ej, ej, nem való ilyen ridegen eltaszítani egy nőt, aki szeretett. Tudom,
hogy a jövőjét biztosítottad. Majd mi is adunk neki valamit! Királyi vérből való
gyermeknek jó nevelést és vagyont is kell kapni.
-Természetes -hagyta rá Ramszesz. -Ha az én elsőszülött fiamnak nem is
lesznek hercegi jogai, de azért olyan polcra kerül, hogy nem kell miatta
szégyenkeznem, és neki se lesz oka panaszra.
Anyjától elbúcsúzva, Ramszesz Sárához akart menni, és ezért előbb a maga
lakására ment.
Két érzés uralkodott rajta: haragudott Sárára, hogy eltitkolta előtte, mi az oka
gyengélkedésének, és büszke volt, hogy apa lesz.
Apa lesz!... Ez a cím olyan becsületet szerez neki, amely csak megerősíti vezéri
méltóságában. Egy apa már nem siheder legényke, akinek tisztelettel kell
felnéznie a nála idősebbekre.
A herceg el volt ragadtatva, és látni akarta Sárát, hogy összeszidja, aztán
megölelje és megajándékozza.
Hanem amikor átment a palota másik szárnyába, a maga lakosztályába,
Alsó-Egyiptomból való két nomarchoszt talált a szobájában, akik jelentést
akartak tenni kerületeikről. Amikor pedig végighallgatta a beszámolókat,
belefáradt. Azonfelül este fogadás volt nála, arról se akart lekésni.
„Megint csak nem látom meg -gondolta magában. -Szegény lány, idestova három
hete is lesz, hogy nem látott."
Behívta a szerecsenjét.
-Nálad van az a kalitka, amelyet Sára akkor adott neked, amikor ő szent
felségét üdvözöltük?
-Nálam -felelte a szerecsen.
-Végy ki belőle egy galambot, és ereszd el.
-A galambok már mind az asztalra kerültek.
-Ki ette meg őket?
-Felséged. Mondtam a szakácsnak, hogy azok a galambok Sára asszonytól valók,
azért aztán csak felséged asztalára sütött belőle pecsenyét, meg csinált belőle
pástétomot.
-Krokodilusok faljanak föl benneteket! -kiáltott rá a herceg haragosan.
Tutmóziszt hívatta, és nyomban Sárához küldte. Elmondta neki, mi történt a
galambokkal, aztán hozzátette:
-Elviszel neki egy pár smaragdköves fülönfüggőt, karjára, lábára arany kari
kákát és két talentumot. Mondd meg neki, hogy haragszom rá, amiért eltitkolta
előttem a terhességét, de megbocsátok neki, ha a gyerek szép, egészséges lesz.
Ha fia születik, még egy birtokot adok neki -fejezte be mosolyogva. -
Hanem... hanem... beszéld rá, bocsásson el néhány zsidót, és vegyen fel
helyettük egy-két egyiptomi férfit és nőt. Nem akarom, hogy a fiam csupa zsidó
között jöjjön a világra, és még a tetejébe zsidó gyerekekkel is játsszék. Még
arra tanítanák, hogy a datolyának csak a rosszát adja az apjának!

Tizenkilencedik fejezet

A memfiszi idegennegyed a város északkeleti sarkában terült cl, a Nílus
közelében. Pár száz lakóház volt az egész városrész, és tíz-egynéhány ezer lakos
élt benne: asszírok, zsidók, görögök, javarészben pedig föníciaiak.
Gazdag negyed volt. Főútvonala egy harminc lépés széles, elég egyenes utca,
amely lapos kockakövekkel volt kirakva. Jobbról-balról három-, négy- vagy éppen
ötemeletes, homokkőből, mészkőből vagy téglából épült házak sorakoztak. A
pincékben nyersanyagok voltak felhalmozva, a földszint csupa bolt, az alsó
emeleteken laktak a vagyonosabb polgárok, a felső emeleteket szövő-, cipész-,
aranyműves- és más műhelyek foglalták el, a legfelső, szűk helyiségekben meg
munkások laktak.
Ebben a városrészben is, mint általában városszerte, a legtöbb épület fehérre
volt meszelve. De azért itt-ott akadt ház, amely olyan zöld volt, mint a rét,
vagy sárga, mint egy búzatábla, vagy kék, mint az ég, vagy vérpiros.
Sok ház homlokzatát festett vagy faragott díszítések borították el, a lakók
foglalkozását ábrázolták.
Az aranyműves házán a rajzok hosszú sora hirdette, hogy gazdája idegen
országbeli fejedelmeknek árulja a maga készítette arany láncokat és karkötőket,
és milyen bámulatba ejti őket munkáival. Egy kereskedő hatalmas palotáját
teljesen ellepte a sok írott kép, amelyek a kereskedő életének rengeteg baját,
vesződését és veszedelmeit beszélték el: a tengeren iszonyatos, halfarkú
szörnyetegek kapják el az embert, a sivatagon tüzet okádó, szárnyas sárkányok
fenyegetik, a távoli szigeteken pedig akkora óriások sanyargatják, akiknek még
a szandáljuk is nagyobb, mint egy föníciai hajó.
Az orvos házának falára olyan emberek képét festették, akik az ő segedelmével
visszanyerték elvesztett karjukat, lábukat, de még fogukat, ifjúságukat is. Azon
az épületen pedig, amelyben a kerületi közigazgatási hatóság székelt, egy kis
hordó volt látható, amelybe aranygyűrűket dobáltak, aztán egy íródeák, amint
valaki a fülébe sugdos, a földön pedig egy elítélt nyúlt el, két másik ember meg
kimérte neki a botokat.
Az utcán nyüzsgött a nép. A falak mentén gyaloghintóvivők, legyezősök, munkások,
teherhordók sorakoztak, szolgálataikat kínálgatva. Az utca közepén mindenféle
árukkal megrakott teherhordó emberek, szamarak vagy ökrös szekerek
végeszakadatlan sora. A gyalogjárókon hangos torkú árusok friss vizet, szőlőt,
datolyát, füstölt halat kínáltak, köztük elszórtan egy-egy virágárus, muzsikus
vagy szemfényvesztők, ezermesterek minden fajtája.
Az embereknek ebben az áradatában, amely örökösen hullámzott, ide-oda verődött,
adott-vett és százféle hangon sivalkodott, itt is, ott is fel-feltűntek a
rendőrök. Mindegyiken térdig érő, barnás ing volt, lábuk csupasz, ágyékukon
kék-piros csíkos kötényke, oldalukon rövid kard, markukban hatalmas bot. A
gyalogjárón terültek-fordultak, néha szóba eredtek a másik rendőrrel, de
leggyakrabban felálltak egy-egy út menti kőre, mert onnan jobban szemmel
tarthatták a lábuk előtt hömpölygő tömeget.
Ilyen éber rendtartás mellett az utcai tolvajoknak nagyon leleményesen kellett a
dolgukat végezniük. Rendszerint kettő összeverekedett, s amikor aztán nagy
sokaság csődült össze a látványosságra, és a rendőr bottal ütlegelte a
verekedőket is, a nézőket is, a jómadarak cimborái dologhoz láttak.
Az utcának majdnem a közepe táján volt a Türoszba való föníciai Asszarhaddonnak
a vendégfogadója; a könynyebb ellenőrzés kedvéért itt kellett megszállnia
mindenkinek, aki idegen országból érkezett Egyiptomba. Jókora, négyszögletes
ház volt, körös-körül csupa ablak; körül lehetett járni, meg lehetett tekinteni
mind a négy oldalról, mert nem érintkezett a szomszéd épületekkel. A főkapu
fölött egy kis hajó lógott, a homlokzat falán egy nagy kép XII. Ramszesz ő szent
felségét ábrázolta, amint áldozatot mutat be az isteneknek, vagy oltalmat nyújt
az idegen országbelieknek, akik között hatalmas termetükkel és erősen vöröses
színükkel leghamarabb szembeötlőitek a föníciaiak.
A keskeny ablakok mindig nyitva voltak, és csak a szükséghez képest eresztették
le a színes pálcikákkal összerótt vászon ablakredőnyöket. A gazda lakása és a
szállóvendégek szobái három emeletet foglaltak el: a földszinten volt a bormérés
és a vendéglő. A hajósok, teherhordók, kézművesek és általában a szegényebb
utasok a kis udvaron ettekittak; földje mozaikszerűen ki volt kövezve, a
ponyvatető pedig csak keskeny oszlopocskákra volt kifeszítve, hogy valamennyi
vendéget szemmel lehessen tartani. A tehetősebbek, előkelő származásúak fenn, az
árkádok alatt étkeztek, amelyek körös-körül húzódtak az egész udvaron.
Az udvaron a vendégek a földre ültek, nagy kőlapok mellé, amelyek asztal gyanánt
szolgáltak. A karzatokon, ahol hűvösebb volt, asztalok, padok, székek álltak,
sőt puha, párnázott heverők, amelyeken szundikálni is lehetett.
Minden karzaton volt egy nagy asztal, rajta kenyér, húsfélék, halak, gyümölcsök,
egy kis átalag bor, sör és víz. Szerecsen rabszolgák és rabszolganők szolgálták
fel az ételeket, kivitték az üres hordókat, a pincéből hordták a friss italokat,
az asztalokra vigyázó íródeákok pedig lelkiismeretesen felírtak minden darabka
kenyeret, minden fej fokhagymát, minden pohár vizet. Az udvar közepén, egy kis
dobogón, két felügyelő álldogált botokkal felszerelve, egyrészről a kiszolgálást
és az íródeákokat tartották szemmel, másrészről pedig a hosszú botokkal a
különféle nemzetbeli szegényebb vendégek közt támadt perpatvarokat igazították el.
Ilyen rendtartás mellett aztán lopás, verekedés csak nagy ritkán esett meg, az
árkádok alatt még inkább, mint az udvaron.
A fogadós, a föníciai derék Asszarhaddon, maga is egyre jött-ment a vendégek
között, hogy meglássa, megkapja-e mindenki, amit kívánt. Túl járt már az
ötvenen, szakálla, haja őszbe csavarodott, hosszú ing és muszlinszerű köntös
volt rajta.
-Egyetek, igyatok, fiaim -mondta a görög hajósoknak -, mert ilyen
disznóhús, ilyen sör nincs másutt sehol a világon. Hallom, Rafia körül meglepett
benneteket a vihar. . . Gazdag áldozatot kéne bemutatnotok az isteneknek, amiért
megmentettek benneteket!... Memfiszben egy egész élet során se lát az ember
vihart, hanem a tengeren sűrűbb a villám, mint erre, felénk, a rézuten... Szent
áldozatra van mézem, lisztem, illatos fűszerem, ott meg a sarokban minden nép
isteneit megtalálhatjátok. Az én fogadómban kevés pénzért jól is lakhat, az
isteneknek is kedvére tehet a vendég.
Megfordult, és az árkádok alá ment a kereskedők közé.
-Egyetek, igyatok, jó uraim! -előzékenykedett hajlongva. -Jó idők járnak
ránk. A trónörökös őkegyessége, aki örökkön éljen, Pi-Basztba megy, hatalmas
kísérettel, Felső-Egyiptomból pedig aranyszállítmány érkezett, közületek jó
néhányan szépen kereshetnek rajta. Van fogolypecsenyénk, gyenge libánk, frissen
fogott halunk, nagyszerű őzpecsenyénk. Ciprusból meg micsoda felséges bort
küldtek !. . . Zsidó legyek, ha ebből a gyönyörűségből egy pohár meg nem ér két
drachmát!.. . De nektek, atyáknak, nagy jó uraim, ma csak drachmájával számítom.
De csak ma, mert ma kezdjük meg.
-Add fél drachmáért, akkor megkóstoljuk -alkudott az egyik kereskedő.
-Fél drachmáért? -ismételte a fogadós. -Hamarabb folyik a Nílus vissza
Téba felé, mint hogy én fél drachmáért adjam ezt az édes italt! Legfeljebb. . .
neked, jó uram, nemes Belezisz, aki Szidón gyöngye vagy. . . Hej, rabszolgák,
adjatok egy korsó ciprusit a mi jó urunknak.
Amikor továbbment, a Belezisznek mondott kereskedő odaszólt a társaihoz: -
Száradjon el a karom, ha ez a bor megér egy fél drachmát. De hadd legyen.. .
Legalább kevesebb bajunk lesz a rendőrséggel.
A mindenféle nemzetbeli rangú és rendű vendégekkel való beszélgetés egyáltalán
nem zavarta a gazdát abban, hogy a szeme ott ne legyen az ételeket, italokat
jegyző íródeákokon vagy a felügyelőkön, akik a kiszolgálást és az íródeákokat
ellenőrizték, de leginkább azt az utast leste, aki a homlokzati árkád alatt maga
alá húzott lábbal ült a párnákon, s egy marék datolya meg egy pohár tiszta víz
mellett szunyókált. Körülbelül negyvenéves lehetett, sűrű haja, szakálla
hollófekete; szeme el-elrévedezett, csodálatosan nemes vonásait talán sohase
rántotta redőkbe a harag, nem zavarta meg a félelem.
„Veszedelmes patkány! -gondolta a fogadós, fél szemmel egyre feléje sandítva.
-Nagyon papos az arca, de fekete köpönyeg van rajta. .. Drága ékszereket,
talentumnyi aranyat letett nálam, húst meg nem eszik, se bort nem iszik. Vagy
jeles próféta lehet, vagy cégéres tolvaj!"
Az utcáról két csupasz testű kígyóbűvölő lépett az udvarra; zsákjukban csak úgy
gomolyogtak a mérges hüllők, s megkezdték az előadást. A fiatalabb sípolt, az
idősebb pedig körülfonta magát kisebb-nagyobb kígyókkal, de a leghitványabbja is
elég nagy volt arra, hogy szétkergesse az Aranyhajó fogadó minden vendégét. A
síp egyre sivítóbban szólt, a kígyóbűvölő összevissza hajladozott, görcsösen
vonaglott, szája habzott, és közben szakadatlan ingerelte a hüllőket. Végül az
egyik kígyó beleharapott a kezébe, egy másik az arcába, mire a harmadikat, a
legkisebbet, elevenen megette maga a bűvölő.
A vendégek és a cselédség szívszorongva nézték a bűvölő mutatványát. Amikor
ingerelte a kígyókat, reszkettek, amikora kígyók megharapták, rémülten hunyták
le szemüket, hanem amikor a mester megette a kígyót, felujjongtak örömükben és
ámulatukban...
Csak a homlokzati árkádbeli utas nem hagyta ott a párnáit, sőt még ügyet se
vetett az egész komédiára. Mikor pedig a bűvölő őelébe is odalépett egy kis
adományért, két rézutent dobott le neki a padlóra, és csak intett, hogy ne
lépjen hozzá közelebb.
A látványosság eltartott egy fél óráig. Amikor a kígyóbűvölők elhagyták az
udvart, a vendégszobákban szolgáló szerecsen odaszaladt a fogadóshoz, és ijedt
ábrázattal sugdosott neki. Aztán, honnan, honnan nem, előtoppant a rendőr
tizedes, és Asszarhaddont egy távolabb eső ablakmélyedésbe vezette, ahol sokáig
tárgyalt vele. A becsületes vendégfogadós sűrűn verte mellét, tördelte kezét,
vagy kapkodott fejéhez. Végül hasba rúgta a szerecsent, a tizedes úrnak egy sült
libát és egy korsó sört adatott, maga pedig a homlokzati árkád vendégéhez
lépett, aki még most is mintha szundított volna, bár a szeme nyitva Volt.
-Szomorú újsággal jövök hozzád, nagyuram -kezdte a fogadós, a vendég mellé
telepedve.
-Az istenek küldik az emberekre az esőt is, a szomorúságot is, amint kedvük
tartja -felelte nagy nyugalommal a vendég.
-Amíg mi a kígyóbűvölőket néztük -folytatta a fogadós, szürkülő szakáilát
húzogatva -, tolvajok lopóztak fel a második emeletre, és elcsenték a
holmidat... Három zsákot és egy ládát, ami alighanem igen-igen sokat érő
lehetett.
-Hát akkor jelentsd a bírónak a káromat.
-Minek ide a bíró ? -suttogta a fogadós. -Minálunk céhűk van a tolvajoknak is...
Elhívatjuk a céh fejét, megbecsüljük a holmikat, kifizeted az érték húsz
százalékát, és minden megkerül. Én magam is megsegítelek benne.
-Az én hazámban -vetette oda az utas -tolvajokkal senki se egyezkedik, és
én se teszem. Itt lakom nálad, rád bíztam a vagyonomat, te felelsz érte.
A tiszteletre méltó Asszarhaddon erre vakarni kezdte a háta közepét.
-Messze országbeli idegen -kezdte aztán halkabban -, ti hettiták és mi
föníciaiak atyafiak vagyunk, én hát igaz szívvel csak azt tanácsolom neked, sose
kezdj az egyiptomi bírósággal, mert annak csak egy ajtaja van: amelyiken az
ember bemegy, de olyan nincs, amelyiken ki is jöhetne...
-Az istenek még a falakon át is kihozzák onnan, aki ártatlan - intette le a
vendég.
-Aki ártatlan!... De hát ki ártatlan közülünk a szolgaság földjén? -suttogta
a fogadós. -Nézd csak... ott, az a rendőr tizedes libapecsenyét eszik, de
olyan finom, gyenge libapecsenyét, hogy én magam is szívesen megenném; vajon
tudod te, miért adtam neki azt a libát, miért vontam el a tulajdon számtól?. . .
Mert az a tizedes azért jött, hogy teutánad tudakozódjék. ..
És a föníciai a fél szeme sarkából az utasra pislogott, hanem az egy percre se
vesztette el a nyugalmát.
-Azt kérdi a tizedes -folytatta a fogadós -, csak kérdezi : „Kifele, miféle
az a fekete vendég, aki már két órája ott ül egy marék datolya mellett ?" Mondom
neki: „Az egy igen jeles úr, Phut nevezetű." „Aztán hová való?" „Hatti országba,
Haran városába; szép, háromemeletes, rendes háza van ott és jócskán földje." „Mi
végre jött ide?" Mondom : „Hogy beszedjen egy paptól öt talentumot, amit még az
apja adott neki kölcsön." Hát aztán tudod, mit mondott erre a tizedes? -szűrte
a szót a fogadós. -„Asszarhaddon, én tudom, hogy te ő szent felségének hűséges
szolgája vagy, jó ételeket adsz, és nem ereszted föl a borod, ezért én azt mondom
neked: vigyázz! Őrizkedj az olyan idegenektől, akik nem barátkoznak,
megvetik a bort és minden örömöt, és egyre csak hallgatnak. Az a harani Phut
asszír kém lehet." A szívverésem majd elállt, amikor ezt hallottam -folytatta
a gazda. -De téged mi se érdekel ? -méltatlankodott, mikor látta, hogy a
kémkedés rettenetes vádja se zavarja meg a hettita nyugalmát.
-Asszarhaddon -szólt végre a vendég -, én terád bíztam magamat és a
vagyonomat. A te gondod, hogy visszaadják a zsákjaimat meg a ládámat, mert
különben bevádollak téged ugyanannál a tizedesnél, aki megette a libát, amit
magadnak szántál.
-Hát akkor... legalább azt engedd meg, hogy csak tizenöt százalékot fizessek a
tolvajoknak a holmikért -sopánkodott a gazda.
-Nincs rá jussod.
-Hát adj nekik legalább harminc drachmát.
-Egy utent se.
-Adj legalább tíz drachmát a nyomorultaknak.
-Menj innen, Asszarhaddon, békével, és kérd az isteneket, adják vissza ép
eszed -mondta az utas változatlan lelki nyugalommal.
A vendéglős mérgében szuszogva pattant fel a párnákról.
„Ó, ez az alávaló! -gondolta magában. -Ez nemcsak azért az adósságért jár
itt!... Ez még valami üzletet is forgat a fejében... Az én szívem úgy érzi, hogy
alighanem valami gazdag kereskedő vagy tán éppen fogadós, aki a papokkal meg a
bírákkal összejátszva, majd épp itt az orrom előtt nyit fogadót. .. De még
azelőtt égessenek meg az égi tüzek!... Essen beléd a lepra!... Te fukar, te
csaló, te tolvaj, akin becsületes ember egy árva utent se kereshet!..."
A derék, jó Asszarhaddon haragja még le sem csillapodott, amikor az utcáról
egyszerre csak sípszó, dobpergés verődött be a fogadóba, a következő pillanatban
pedig négy, szinte meztelen táncosnő perdült be az udvarra. A teherhordók, hajósok
hangos ujjongással fogadták őket, de még a tekintélyes kereskedők is kíváncsian
fordultak feléjük az árkádok alól, és megjegyzéseket tettek szépségükre. A
táncosnők integetve, mosolyogva üdvözölték a vendégeket. Egyikük nyomban
játszani kezdett kétágú sípján, másikuk kis dobján kísérte, a két fiatalabb
pedig körültáncolta az udvart, de olyan fortélyosan, hogy alig-alig akadt olyan
vendég, akit muszlinsáljuk egy kissé meg ne legyintett volna.
Az ivók énekelni, kiáltozni kezdtek, és hívogatták a táncosnőket, a szegényebb
vendégek között még verekedés is támadt miattuk, de a felügyelők, magasra emelve
botjukat, könnyűszerrel elsimították a zenebonát. Hanem az egyik líbiai a bot
láttán elvesztette dühében a fejét, kést rántott, de két szerecsen elkapta a
kezét, elszedtek tőle néhány rézgyűrűt az ételekért járó fizetség fejében, aztán
kidobták az utcára. Közben az egyik táncosnő a hajósok közt maradt, kettő a
kereskedők közé telepedett, akik borral, tésztafélékkel kínálgatták, a
legidősebb pedig sorra járta az asztalokat, és adományokat kért:
-ízisz istennő szentélye javára! -mondta jó hangosan. Adakozzatok, jámbor
idegenek, ízisz istennő szentélye
javára, ő visel gondot minden élő teremtményre... Minél többet adtok, annál több
áldás és boldogság lesz a részetek. .. ízisz anyánk szentélyére!
A kis dobocskára hullottak a rézpénzek, de itt-ott aranyszemek is. Az egyik
kereskedő megkérdezte, meglátogathatná-e, mire a táncosnő mosolyogva bólintott.
Amikor a homlokzati árkád alá ért, a harani Phut belenyúlt bőrzacskójába, kivett
belőle egy aranygyűrűt, és így szólt:
-Istár jóságos és hatalmas istennő, fogadd ezt az ő szentélye javára.
A papnő élesen rápillantott, és suttogva mondta:
-Anaél, Sachiel...
-Amabiel, Arbalidot... -felelte ugyanolyan halkan az utas.
-Látom, te szereted ízisz anyát - mondta hangosan a papnő. -Bizonyosan
gazdag vagy, bőkezű is vagy, neked érdemes jövendőt mondani.
Leült mellé, megevett néhány datolyát, és az utas tenyerét vizsgálva mondta:
-Bretortól és Hagitától4 jössz, messze, idegen országból. .. Utazásod
szerencsés volt. .. Pár napja a föníciaiak szemmel tartanak -tette hozzá
halkan.
-Pénzért jössz, pedig nem vagy kereskedő.. . Napnyugta után gyere el hozzám...
kívánságod beteljesedik -folytatta újra hangosan.
- A Temető utcában lakom, a Zöld Csillaghoz elnevezett házban -suttogta
tovább. -Csak őrizkedj a tolvajoktól, akik a vagyonodra leskelődnek -fejezte
be, látva, hogy a becsületes Asszarhaddon mint hegyezi a fülét.
-Az én házamban nincsenek tolvajok! -fakadt ki a föníciai. -Legfeljebb
azok lopnak, akik az utcáról jönnek be.
-Ne haragudj, drága öreg -felelt ingerkedve a papnő -, mert a nyakadon
egyszerre kidagad egy piros sáv, az pedig szerencsétlen halált jelent.
A szörnyű jóslat hallatára Asszarhaddon hármat köpött, és eldörmögte a rossz
jóslat elleni varázsigét. Amikor aztán eloldalgott az árkád mélyébe, a papnő
kacérkodni kezdett a harani kereskedővel. Koszorújából rózsát adott neki,
búcsúzásul megölelte, aztán elment a többi asztalhoz.
Az utas intett a fogadósnak.
-Az a kívánságom -rendelkezett -, hogy az a nő jöjjön el hozzám. Vezettesd
a szobámba.
Asszarhaddon a vendég szeme közé nézett, összecsapta a kezét, és hangos
nevetésre fakadt.

4 Bretor és Hagita a világ északi és keleti tájának szellemei. (A szerző)

-Tüfón megbolondított téged, jó harani -nevetett egy nagyot. -Ha az én
házamban egyiptomi papnővel megesne ilyen eset, seprűvel kergetnének ki a
városból. Itt csak idegen országbeli lányokat szabad fogadni.
-Hát akkor majd elmegyek hozzá én -felelte Phut. Mert igen jóeszű és
istenfélő teremtés, és sok dologban jó tanáccsal segíthet nekem. Napnyugta után
adj mellém egy kalauzt, hogy el ne tévedjek.
-Gonosz lelkek szállottak meg a te szívedet -vetette oda a fogadós. -Tudod
te azt, hogy ez az ismeretség kétszáz drachmádba kerülhet, ha ugyan nem
háromszázba, arról nem is szólva, amit a szolgálólányoknak meg a szentélynek
kell adnod. Ekkora summáért pedig -mondjuk ötszáz drachmáért -kaphatsz
fiatal, erényes nőt is, az én lányomat, aki már tizennégy éves, és mint okos
lányhoz illik, már a hozományát gyűjti. Ne kódorogj hát el éjszakának idején
ismeretlen városban, mert rendőrök vagy útonállók körme közé kerülhetsz, kapj
inkább azon, amit az istenek itt a házban tartogatnak neked. Akarod?
-Aztán eljönne velem a te lányod Haranba is? -kérdezte Phut.
A fogadós elképedve bámult a vendégre. Aztán csak a homlokára csapott, mint aki
a titok nyitjára akadt, és kézen fogva az utast, egy csendes ablakmélyedésbe
vezette.
-Most már mindent tudok! -suttogta izgatottan. -Te lányokkal kereskedel.
De ne felejtsd el, hogy egyetlenegy egyiptomi lánynak a kicsalogatásáért
elveszted minden vagyonodat, és kőfejtőbe visznek. .. Hacsak felesbe nem
dolgozol velem, mert én itt ismerek minden utat.
-Hát akkor mondd meg nekem az utat ennek a papnőnek a szállására -felelte
Phut. -El ne felejtsd, hogy napnyugta után itt legyen a kalauz, reggelre meg
visszakapjam a zsákjaimat és a ládámat, mert különben bepanaszollak a bírónál.
Azzal Phut távozott a karzatról, és fölment a szobájába.
Asszarhaddon csak úgy dúlt-fúlt dühében. Odament az egyik kis asztal mellé,
amely körül föníciai kereskedők iddogáltak, és az egyikre ráförmedt:
-Te ugyan szép vendégeket hozol a szárnyaim alá, mondhatom! -recsegtette a
fogadós, aki hasztalan igyekezett nyugodtabban beszélni, reszketett a hangja. -
Az a Phut alig eszik valamit, azt mondja, én váltsam ki a tolvajoktól a
holmiját, amit elloptak tőle, most meg, mintha csúffá akarná tenni a házamat,
egy egyiptomi táncosnőhöz készül, ahelyett, hogy az én lányomat ajándékozná meg.
-Csuda is az! -felelte Kus nevetve. -Föníciai nőkkel barátkozhat Szidónban
is, itt egyiptomit akar. Bolond, aki Ciprusban jár, és nem ciprusi bort iszik,
hanem türoszi sört.
-Hát én meg csak azt mondom neked -vágott a szavába a fogadós -, hogy az a
harani veszedelmes ember... Kereskedőnek mondja magát, de nagyon papos formája
van.. .
-Szemre te is olyan vagy, Asszarhaddon, mint egy főpap, pedig csak kocsmáros
vagy! Lóca marad a lóca akkor is, ha oroszlánbőrrel terítik le.
-De minek mászkál ez a papnőkhöz?... Meg mernék rá esküdni, hogy ez csak
kifogás, hogy az a hettita tuskó nem fehérnépekkel akar mulatni, hanem
összeesküvő gyülekezetre igyekszik.
-A harag meg a kapzsiság meghomályosítja az eszed -szolt rá Kus komolyan. -
Olyan vagy, mint aki dinnyét keres a fügefán, és nem veszi rajta észre a sok
fügét. Minden kereskedő szemében világos, hogy ha Phut papi embertől akar
beszedni öt talentumot, akkor igyekszik megnyerni mindenkinek a jóakaratát, aki
csak szentélyekben forgolódik. Hanem te nem értesz már semmit...
-De az én szívem azt mondja, hogy ez az ember asszír kém, aki ő szent felsége
vesztére leselkedik.
Kus megvetéssel nézett Asszarhaddonra.
-Hát akkor csak tartsd szemmel, lesd minden lépését.
Ha aztán valaminek a nyomára akadsz, vagyonának egy része tán a te markodat üti.
-Látod, most okosat mondtál! -kapott a szón a fogadós. -Csak hadd menjen
az a patkány a papnőhöz, onnan meg tudom is én, hova. De a szememet utánaküldöm,
az elöl pedig semmi el nem rejtőzik.

Huszadik fejezet