Tizenegyedik fejezet

Ezalatt Pentuer felkészült: vissza Alsó-Egyiptomba, hogy egyrészről kiválassza a
fáraó számára a földművesek és mesteremberek rendjéből a kívánt tizenhárom
embert, másrészről hogy a dolgozó népet felbiztassa, sürgesse a könnyítéseket,
melyeket az új uralkodó ígért. Mert meggyőződése szerint Egyiptomra nézve a
legfontosabb feladat a dolgozó osztályokat sújtó sok igazságtalanság és
visszaélés megszüntetése.
Pentuer azonban mégiscsak pap volt, és nemcsak nem kívánta rendje bukását, de
még azt sem akarta, hogy elszakadjon minden szál, amely a papsághoz fűzi.
Hogy tehát bizonyságot adjon hűségéről, elment búcsút venni Herihorhoz.
A nemrég még hatalmas miniszter mosolyogva fogadta.
-Ritka vendég... ritka vendég! -kiáltotta Herihor. -Amióta ő szent felsége
tanácsosa lettél, be se nézel hozzám... nem te vagy az egyetlen!... De bármi
történjék is, soha nem felejtem el szolgálataidat, még ha jobban kerülnél is.
-Se a mi urunk tanácsosa nem vagyok, se kegyes uramat nem kerülöm, hisz neked
köszönhetem, hogy az vagyok, ami vagyok... -felelte Pentuer.
-Tudom, tudom! -vágott a szavába Herihor. -Nem fogadtál el nagy
méltóságot, hogy ne kelljen a szentélyek pusztulásán dolgoznod. Tudom, tudom!...
Bár talán kár is, hogy nem lettél annak a féktelen suhancnak a tanácsosa, aki
állítólag rendelkezik velünk... Bizonyára nem engedted volna, hogy árulókkal
vegye körül magát, akik vesztébe döntik...
Pentuer nem akart ilyen kényes kérdésekről beszélni, elmondta hát Herihornak,
miért indul Alsó-Egyiptomba.
-Nagyon helyes -felelte Herihor -, hívja csak össze XIII. Ramszesz minden
rend képviselőit. Joga van rá.
-De -tette hozzá egyszerre -sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe a dologba.
.. Nagy változásokon mentél keresztül !... Emlékszel rá, mit mondtál a
pi-bailoszi gyakorlatok idején az én segédtisztemnek?... Eszedbe juttatom: azt
mondtad, korlátok közé kellene szorítani a fáraók feslettségét és visszaéléseit.
Ma meg te magad támogatod a fáraó gyerekes mesterkedéseit, pedig nála még nem
akadt feslettebb életű ember Egyiptomban.
-XIII. Ramszesz -szakította félbe Pentuer -javítani akar a nép helyzetén.
Alávaló és ostoba volnék tehát, ha parasztivadék létemre nem szolgálnám ebben a
dolgában.
-De arra nem vetsz ügyet, hogy ez nekünk, a papságnak nem árt-e?
Pentuer elcsodálkozott.
-De hisz ti magatok is sokban könnyítettetek a papi földeken dolgozó parasztok
sorsán! -kiáltott fel. -De különben is, engedelmet adtál rá...
-Tessék?... Mit? -hökkent meg Herihor.
-Emlékezz csak, kegyes uram, arra az éjszakára, amikor Széth templomában
üdvözöltük a legszentebb Beroészt. Mefresz akkor azt mondta, hogy Egyiptom a
papi rend hanyatlása miatt süllyedt le, én meg azt erősítettem, hogy a nép
nyomorúsága az ország bajának az igazi oka. Erre te, ha jól emlékszem, így
feleltél: „Foglalkozzék Mefresz a papi rend felemelésével, Pentuer meg a
parasztság sorsának megjavításával... Én pedig megakadályozom a végromlást
jelentő háborút Egyiptom és Asszíria között."
-Látod -vágott szavába Herihor -, az a kötelességed, hogy velünk dolgozz,
ne Ramszesszel.
- De hát akar-e ő háborút Asszíriával ? -vetette föl határozottan Pentuer. -
És vajon akadályozza-e a papokat a tudományuk gyarapításában?... Hetednaponként
pihenőt akar adni a népnek, később pedig egy kis darab földet akar ajándékozni
minden parasztcsaládnak... És ne mondd nekem, jó uram, hogy a fáraó rosszat
akar, mert éppen a papi birtokokon bebizonyosodott, hogy a szabad paraszt,
akinek van egy kis telek iáját földje, aránytalanul jobban dolgozik, mint a
rabszolga.
-De hisz én nem is vagyok ellene, hogy a nép sorsán javítsanak! -tiltakozott
Herihor. -Csak meg vagyok róla győződve, hogy Ramszesz semmit se fog tenni a
népért.
-Minden bizonnyal semmit, ha megtagadjátok tőle a pénzt...
-Ha gúlaszámra adnánk neki aranyat, ezüstöt és drágaköveket, akkor se tenne
semmit, mert nekivadult gyerkőc, akit Szargon, az asszír követ nem is emlegetett
soha másképp, mint suhancnak.. .
-A fáraó nagyon tehetséges ember.
-De semmit sem tud, és nem is ért semmihez! -vetette oda Herihor. -
Valamicske ráragadt a főiskolában, de hamarosan megszökött. Ma tehát az ország
dolgaiban olyan ő, mint a vak, olyan, mint a gyerek, aki nagy bátran tologatja a
játékban a figurákat, de fogalma sincs a játékról.
-És mégis kormányoz...
-Kormányzás is az, Pentuer! -nevetett a főpap. -Új katonai iskolákat
állított fel, új ezredeket szervezett, fölfegyverzi az egész népet, ünnepeket
ígér a köznépnek... De hogy teljesíti majd az ígéretét?!... Távol tartod magad
tőle, hát nem tudhatsz semmit; de én biztosítalak, hogy amikor kiad egy
rendeletet, egyáltalán nem veszi fontolóra, ki mit fog majd csinálni?
Megvannak-e az eszközök? Mik lesznek a következmények ? Te csak hiszed, hogy ő
kormányoz. Valójában én kormányozom az országot, még ma is én kormányozom, akit
ő elűzött... Az én művem, hogy ma kevesebb adó folyik be a kincstárba, de én
akadályozom meg a parasztlázadást is, amely már kitört volna; az én művem, hogy
a csatornákon, gátakon, országutakon még nem hagyták abba a munkát. És végül: én
tartottam vissza Asszíriát már kétszer is, hogy meg ne üzenje a háborút, amit ez
az eszeveszett, katonai intézkedéseivel, mármár a fejünkre zúdított. .. Hogy
Ramszesz kormányoz!. .. Csak zavart csinál. Alsó-Egyiptomban láthattad
uralkodásának egy kis próbáját: ivott, dorbézolt, mindig újabb lányokat
hozatott, és állítólag a nomarchoszok igazgatásával foglalkozott, de nem értett
meg semmit, de semmit az égvilágon. És ami a legnagyobb baj: föníciaiakkal,
tönkrejutott nemesekkel és minden hájjal megkent árulókkal vette körül magát,
akik vesztébe döntik.. .
-És a Sóstavak mellett aratott győzelem ? -vetette közbe Pentuer.
-Elismerem erélyességét és a haditudományban való jártasságát -felelte
Herihor. -Azt az egyet tudja. De mondd meg te magad, megnyerte volna-e ezt a
csatát a Sóstavak mellett a te és más papok segítsége nélkül ?... Hisz tudom,
hogy ti jeleztétek neki a líbiai banda minden mozdulatát ... Most pedig gondold
csak el, nyerhetne-e Ramszesz csatát, akár a ti segítségetekkel is, teszem,
Nitager ellen?. .. Nitager mester, Ramszesz még csak segéd.
-Ugyan mire visz végül kegyes uram gyűlölete? -aggódott Pentuer.
-Gyűlöletem ? -ismételte a főpap. -Hát gyűlölhetek én egy suhancot, aki
ráadásul úgy körül van fogva, mint a szurdokba szorult szarvas a vadászok által?
De azt meg kell vallanom, hogy az ő kormányzása annyit árt Egyiptomnak, hogy ha
Ramszesznek volna még egy testvére, vagy ha Nitager fiatalabb volna, már régen
letettük volna a mostani fáraót. ..
-És kegyes uram lett volna az utódja! -fakadt ki Pentuer.
Herihor ezt még csak zokon se vette.
-Amióta a magad szakállára csinálsz politikát -szólt a főpap vállát
vonogatva -, csodamód megbutultál, Pentuer. Természetes, hogy amely pillanatban
nincs fáraó, mint a tébai Ámon-templom főpapjának és a legfőbb papi tanács
fejének, nekem kötelességem, hogy fáraó legyek. De minek az nekem? Jó néhány
esztendő óta nem nagyobb-e a hatalmam, mint a fáraónak?... Vagy ma is, én, az
elcsapott hadügyminiszter, nem azt teszem-e az országban, amit jónak látok?
Ugyanazok a főpapok, kincstartók, bírák, nomarchoszok, de még a tábornokok is,
akik pedig ma elkerülnek, kénytelenek teljesíteni a legfőbb tanács minden titkos
parancsát, amelyen rajta van az én pecsétem. Van-e olyan ember Egyiptomban, aki
ilyen parancsot ne hajtana végre?... Mernél-e te magad is ellene szegülni?
Pentuer lehorgasztotta a fejét. Ha a legfőbb titkos papi tanács megmaradt XII.
Ramszesz hálák után is, akkor XIII. Ramszesz kénytelen lesz vagy meghajolni
előtte, vagy életre-halálra csatát vívni vele.
A fáraó mögött állt az egész nép, az egész hadsereg, sok pap és a polgári
tisztviselők java része. A papi tanács csak néhány ezernyi hívére számíthatott,
aztán a kincseire és hallatlanul eszes szervezetére. Az erők mondhatatlanul
aránytalanok, de azért a küzdelem vége mégis nagyon kétséges volt.
-Tehát elhatároztátok, hogy a fáraót elveszejtitek! suttogta Pentuer.
-Szó sincs róla. Mi csak az országot akarjuk megmenteni.
-És akkor mit kellene tennie XIII. Ramszesznek?
-Hogy mit fog tenni XIII. Ramszesz?... Nem tudom -felelte Herihor. -De azt
tudom, mit csinált az apja. XII. Ramszesz is tudatlanul, önkényeskedve kezdett
uralkodni. De amikor kiapadt a kincstár, s legbuzgóbb hívei is kezdték kevésbe
venni, akkor az istenekhez fordult. Papokkal vette körül magát, tanult tőlük,
sőt Amenhotep főpapnak a lányát vette el feleségül... És néhány év alatt odáig
vitte, hogy nemcsak istenfélő, hanem valóban nagyon tudós főpap lett belőle.
-És ha a fáraó nem követi ezt a tanácsot? -firtatta Pentuer.
-Akkor megleszünk nélküle -vágta oda Herihor. Pillanatnyi hallgatás után
folytatta:
-Hallgass ide, Pentuer. Én nemcsak azt tudom, mit művel ez a te fáraód, de még
azt is tudom, mit gondol. Egyébként is: a te fáraód a mi szemünkben még senki,
semmi, mert ünnepélyes megkoronázása még nem volt meg. De tudom, mi a szándéka:
szolgáivá akarja tenni a papokat, hogy maga legyen Egyiptom egyetlen ura. De
ilyen szándék ostobaság, sőt árulás. Mert nem a fáraók teremtették meg
Egyiptomot, amint te magad is tudván tudod, hanem az istenek és a papok. Nem a
fáraók állapítják meg a Nílus áradását, és nem ők szabályozzák kiöntését, nem a
fáraók tanították meg a népet vetni, termést betakarítani, jószágot nevelni...
Nem a fáraók gyógyítják az emberek betegségeit, és idegen, ellenséges népektől
nem ők őrzik az ország biztonságát. Mondd, mi lenne a vége, ha a mi rendünk
kiszolgáltatná Egyiptomot a fáraók kenyéré-kegyére! Még a legbölcsebbjüknek is
legfeljebb pár évtizedes tapasztalata lehet, de a papi rend tízezredévek óta
tanul és kutat.. . A leghatalmasabb fejedelemnek is csak két szeme, két keze van;
az is csak a saját testén, nekünk pedig ezer szemünk és kezünk van minden nomoszban,
de még az idegen országokban is... Fölérhet-e tehát a fáraó tevékenysége a miénkkel,
és nézeteltérés esetén kinek kell engednie: nekünk-e vagy neki ?
-Hát én most mitévő legyek? -kérdezte Pentuer.
-Tedd, amit az a gyerkőc mond, csak ne áruld el a szent titkokat. A többit
pedig bízd az időre... Szívből kívánom, hogy ez a XIII. Ramszesz nevezetű ifjú
kapjon észbe, és gondolom, meg is tenné, ha... Ha nem gyalázatos árulókkal vette
volna körül magát, de már rajtuk van az istenek keze.
Pentuer elbúcsúzott a főpaptól, de lelke szomorú sejtelmektől volt terhes. Hanem
azért nem csüggedt, mert tudta, hogy amit a nép sorsának javítására ma meg lehet
valósítani, az megmarad, még ha a fáraó meg is hajlott a papok hatalma előtt.
„A legsúlyosabb helyzetben is meg kell tennünk -gondolta magában -, amit
tehetünk, és ami a mi dolgunk. Valamikor majd csak megjavulnak a viszonyok, és a
mai vetés megtermi gyümölcsét."
Hanem azért mégis lemondott a nép megbolygatásáról. Sőt, kész volt csillapítani
a türelmetleneket, hogy ne szaporítsák a fáraó bajait.
Néhány hét múlva Pentuer elutazott Alsó-Egyiptomba. Útközben keresgélte a
legértékesebb parasztokat és mesterembereket, akik közül kiválaszthatná a
képviselőket a fáraó összehívta rendi gyűlésre.
Útján véges-végig a legnagyobb forrongás jeleivel találkozott : parasztok,
mesteremberek egyaránt azt követelték, adják meg nekik a hetednapi pihenőt, és
minden közmunkáért éppúgy fizessenek, mint valaha. Csak szerte a különféle
templomokban szolgáló papok intelmeinek lehetett köszönni, hogy általános
lázadás nem tört ki, vagy legalábbis nem maradt félbe minden munka. Amellett
nagyon meglepte néhány újabb jelenség, amelyeket egy hónappal ezelőtt még nem
észlelt.
Mindenekelőtt a nép két pártra szakadt. Egyesek a fáraó hívei és a papok
ellenségei voltak, mások meg a föníciaiak ellen háborogtak. Amazok azt
bizonygatták, hogy a papok kötelesek kiadni a fáraónak a Labirintus kincseit,
emezek súgtak-búgtak, hogy a fáraó fölöttébb dédelgeti az idegeneket.
De a legcsodálatosabb az a mendemonda volt -honnan támadt, senki se tudta -,
hogy XIII. Ramszeszen az őrültség jelei mutatkoznak!... Olyanfélék, mint a
bátyján, akit éppen ezért nem engedtek a trónra. Ez a hír járt szájról szájra
papok és hivatalbeliek, de még a parasztok között is.
-Ki mondott nektek ekkora hazugságokat? -faggatta Pentuer az egyik ismerős
földmérőt.
-Nem hazugság ez -felelte a földmérő -, hanem szomorú valóság... A tébai
palotában látták, amikor a fáraó meztelenül szaladgált összevissza a kertben.
Egyik este meg, jó későn, őfelsége Nikotrisz királyné ablaka alatt mászkált egy
fán, és onnan beszélgetett vele.
Pentuer megnyugtatta, hogy még egy fél hónapja sincs, hogy a fáraót utoljára
látta, és akkor a legjobb egészségben volt. De azt is észrevette, hogy a
földmérő nem hisz neki.
„Ez Herihor keze! -gondolta Pentuer. -Különben is, csak papok kaphattak
ilyen gyorsan hírt Tébából."
Egy időre elment a kedve attól, hogy tovább keresgélje a képviselőket, de
hamarosan újra visszanyerte erejét. Most is csak azt hajtotta: amit a nép ma
megnyer, azt már holnap nem veszti el... Hacsak valami rendkívüli fordulat nem
áll be.
Túl Memfiszen, a piramisoktól és a szfinxtől északra, szinte már a sivatag
határán emelkedett Nut istennőnek egy nem éppen nagy temploma. Egy öreg pap
lakott benne, Menész, aki mérnök volt, és egész Egyiptomban a csillagok legjobb
ismerője.
Ahol csak nagyobb épületet vagy új csatornát építettek Egyiptomban, Menész ott
elmaradhatatlan volt, és ő tűzte ki az építés irányát. Egyébként egyedül,
szegényesen éldegélt templomában, éjjel a csillagokat vizsgálta, nappal meg
különös készülékeivel foglalatoskodott.
Néhány éve már, hogy Pentuer nem járt errefelé, és most meglepte, milyen
elhagyatott, szegényes minden. A téglafal omladozott, a kertben kiszáradtak a
fák, az udvaron egy zörgős csontú kecske és néhány tyúk ődöngött.
A szentélyben nem volt senki. Csak amikor kiáltozni kezdett, bújt elő az öreg a
pilonról. Mezítláb volt, fején maszatos sapka, minőt a parasztok hordtak,
ágyékán szakadozott kötő, vállán szőrehagyott párducbőr. Hanem azért egész
megjelenése csupa méltóság, arca csupa értelem. Élesen a vendégre pillantott, és
így szólt:
-Vagy a szemem káprázik, vagy Pentuer vagy.
-Az vagyok -vágta rá a jövevény, és nagy melegséggel megölelte az öreget.
-Hohó! -mondta Menész (mert ő volt). -Látom, te is megváltoztál a
méltóságos padlókon jattodban! Sima a bőröd, fehér a kezed, nyakadom meg
aranylánc. Ilyen ékességre bezzeg soká elvárhat Nut anyánk, a mennyei tenger
istennője.
Pentuer már le akarta oldani a nyakláncot, de Menész mosolyogva visszatartotta.
-Maradj csak, hagyd! -mondta. -Ha te tudnád, milyen drága kincseink vannak
nekünk az égen, nem sietnél holmi aranyak ajándékozgatásával... Hanem mondd,
azért jöttél, hogy itt is maradj ?
-Nem- rázta meg Pentuer a fejét. -Csak azért jöttem, hogy tiszteletemet
tegyem nálad, isteni mester.
-Aztán vissza, az udvarba? -nevetett az öreg. -Ó, jaj!
Ha ti tudnátok, mit vesztetek el, amikor az udvar kedvéért otthagyjátok a
tudományt, ti volnátok a világon a legszomorúbb emberek...
-Magad vagy, mester?
-Mint a sivatagi pálma, különösen ma, amikor a süketnémám bement a kassal
Memfiszbe, hogy valamit összekolduljon Rá anyjának és papjának.
-És nem bajos itt neked az élet?
-Nekem?- kiáltotta Menész. -Amióta nem láttuk egymást, újra sikerült
kicsikarni néhány titkot az istenektől. Nem adnám oda őket Egyiptom két
koronájáért se.
-Titkokat? -érdeklődött Pentuer.
-De még milyen titkokat!... Egy évvel ezelőtt befejeztem a föld nagyságára
vonatkozó méréseket és számításokat...
-Mit jelent ez?
Menész körülnézett, és halkan válaszolta:
-Hiszen tudod -fejtegette -, hogy a föld nem lapos, mint az asztal, hanem
óriási nagy gömb, annak a felszínén vannak a szárazföldek, tengerek, országok,
városok...
-Igen, ez ismeretes.
-De nem mindenki előtt -vágta rá Menész. -De az már egyáltalán nem
ismeretes, mekkora is lehet ez a gömb.
-És te tudod ? -kérdezte szinte ijedten Pentuer.
-Tudom. A mi gyalogságunk megtesz napjában mintegy tizenhárom egyiptomi
mérföldet.25 Hát a földgolyó olyan szörnyű nagy, hogy a mi gyalogos katonaságunk
öt év alatt tudná körüljárni.
-Nagy istenek! -riadozott Pentuer. -Hát nem félsz ilyen dolgokon
elmélkedni, jó atyám?
Menész a vállát vonogatta.
-Mi szörnyűség van abban, ha én nagyságot mérek ? -magyarázta az öreg. -A
piramis nagyságát mérem-e vagy a földét, hát nem mindegy az? Csináltam én annál
nehezebb dolgot is: lemértem a mi templomunk távolságát a fáraó palotájától,
anélkül, hogy átmentem volna a Níluson...
-Rettenetes! -suttogta Pentuer.
-Miért rettenetes?... Fölfedeztem én egy olyan dolgot, amin majd igazán
ijedezel... De erről ne szólj senkinek... Tudod, Paophi hónapban
(július-augusztus) napfogyatkozásunk lesz... Fényes nappal egyszerre beáll a
sötét éjsza ka... És haljak meg éhen, ha a számításban az órának csak egy
huszadrészét is tévedtem...
Pentuer megérintette nyakában függő amulettjét, és elmondott egy imádságot.
-A szent könyvekben olvastam -mondta végül -, hogy az emberek rémületére
már nemegyszer volt déli időben éjszaka. De hogy mitől, azt nem tudom.
-Látod ott a piramisokat? -kérdezte hirtelen Menész, és kimutatott a
pusztára.
-Látom.
-Most pedig tedd a kezed a szemed elé... Hát most látod-e? Ugye, nem? Nos,
szakasztott így támad a napfogyatkozás: a hold a nap és a föld közé kerül,
eltakarja a világosság atyját, és éjszakát bocsát a földre...
-És most így lesz nálunk is ? -kérdezte Pentuer.
-így, mégpedig Paophi hónapban. Megírtam a fáraónak is, gondoltam, köszönet
fejében valami áldozati ajándékot ad majd a mi elhanyagolt templomunknak. De
amikor elolvasta a levelem, csak kinevetett, és azt mondta az emberemnek, vigye
meg ezt az újságot Herihornak...
-És Herihor?
-Adott harminc mérő árpát. Ez az egyetlen ember Egyiptomban, aki megbecsüli a
bölcsességet. De a fiatal fáraó könnyelmű ember.
-Ne ítélj róla olyan szigorúan, atyám -szólt erre Pentuer. -XIII. Ramszesz
javítani akar a parasztok és mesteremberek során; hetednapos pihenőt ad nekik,
megtiltja, hogy bírói ítélet nélkül verjék őket, talán még földet is ad nekik...
-Én meg csak azt mondom, hogy könnyelmű ember
-felelte bosszúsan Menész. -Két hónappal ezelőtt küldtem neki egy tervet,
hogyan lehetne könnyíteni a parasztok munkáján, és akkor is kinevetett!...
Tanulatlan, fennhéjázó ember.
-Elfogultan ítélsz, atyám... De mondd el a terved nekem, én talán segítségedre
lehetek a megvalósításában.
-Terv! -ismételte az öreg. -Nem is terv az, hanem valóság...
Fölkelt a padkájáról, és Pentuerrel lement a kertbe a tóhoz, amely mellett
futónövényekkel nagyszerűen beárnyékolt lugas állt.
A kis bódéban vízszintes tengelyen forgó jókora kerék volt, amelynek kerületén
több kis vödör lógott. Menész beállt a kerékbe, és elkezdte lábával hajtani: a
kerék forgásnak indult, az apró vödrök vizet merítettek a tóból, és egy
magasabban álló vályúba öntötték.
-Különös szerkezet! -szólt Pentuer.
-És el tudod gondolni, mit jelenthet ez a készülék az egyiptomi népnek?
-Nem.
-Hát képzeld el, hogy a kerék ötszörte vagy tízszerte nagyobb, mint ez, és
hogy ember helyett néhány ökör dolgozik benne.
-Valahogy már rémlik -jegyezte meg Pentuer -, de azért még nem értem
világosan...
-Pedig milyen egyszerű a dolog! -magyarázta Menész.
-Ezzel a kerékkel ökrök vagy lovak meríthetnék a vizet a Nílusból, és öntenek
a fokozatosan egyre magasabban fekvő csatornákba. .. Ilyenformán egy félmillió
ember, aki ma a vödrökkel dolgozik, pihenhetne... Most láthatod, hogy a
bölcsesség többet tesz az emberek boldogságáért, mint a fáraók.
Pentuer a fejét rázta.
- Mennyi fa kellene ehhez! -állapította meg. -Mennyi ökör, mennyi
takarmány!... Azt hiszem, atyám, hogy a te kereked nem pótolná a hetednapi
pihenőt.
-Látom -jegyezte meg erre Menész, vállát vonogatva -, hogy a nagy
méltóságok nem váltak hasznodra. Bár elvesztetted gyors felfogásodat, amelyet
csodáltam benned, mégis mutatok még valamit. .. Valamikor tán még visszatérsz a
bölcsességhez, és ha meghalok, talán kedvet kapsz, hogy az én találmányaim
tökéletesítésén és elterjesztésén dolgozz.
Visszatértek a pilonba. Menész egy kis rézüst alá tüzet rakott. Felszította a
lángot. A víz hamarosan forrni kezdett.
A kis üstből nehéz kővel leborított függőleges cső nyúlt ki. Amikor az üstben
már sustorgott a víz, Menész odaszólt Pentuernek:
-Állj be abba a falmélyedésbe, és figyelj.. .
Egyet csavart a csőre erősített forgattyún, és abban a pillanatban a nehéz kő
fölrepült a levegőbe, a szobát pedig gomolygó, forró gőz töltötte meg...
-Csodálatos! -kiáltotta Pentuer.
De csakhamar lehiggadt, s megkérdezte:
-Hát ez a kő miben javítana a nép sorsán?
-A kő semmivel -vetette oda a bölcs most már türelmetlenül. -De azt
megmondom, és jusson az eszedbe: lesz még idő, amikor az ökör és a ló
helyettesíti majd az ember munkáját, a forró víz meg a ló és ökör munkáját.
-De mi haszna lesz ebből a parasztnak? -faggatta Pentuer.
-Jaj nekem! -kiáltotta Menész, a fejéhez kapva. -Nem tudom, megvénültél
vagy megbutultál, de a parasztok eltakarták szemed elől az egész világot, és
elhomályosították az eszed! Pedig ha a bölcseknek csak a parasztokra volna
gondjuk, akkor eldobhatnák könyveiket s számításaikat, és elmehetnének
pásztoroknak...
-De hát minden dolognak kell valami hasznot hajtania
-vetette ellen Pentuer bátortalanul.
-Ti, udvari emberek -mondta keserűen Menész -, gyakran két mértékkel
mértek. Ha a föníciai rubint vagy zafírt hoz nektek, nem kérdezitek: hajt-e
hasznot, hanem megvásároljátok a drágaságot, és bezárjátok a ládába. De ha a
bölcs egy találmánnyal lép elétek, amely megváltoztathatná a világ képét,
nyomban azt kérdezitek: „Mi hasznot hajt?" Nyilván elfog benneteket egyszer a
félsz, nem kíván-e a tudós egy maroknyi árpát azért a tárgyért, amit a ti
értelmetek nem tud fölfogni.
-Haragszol, atyám ?. .. Pedig igazán nem akartalak bosszantani.
-Nem haragszom én, csak sajnálkozom. Még csak húsz éve is öten dolgoztunk itt,
ebben a templomban, új titkok felfedezésén. Ma már csak magam maradtam, és a
nagy istenekre, nemcsak utódra nem akadok, de még csak olyan emberre se, aki
megértene.
-Én bizonnyal itt maradnék holtom napjáig is, hogy megismerjem a te isteni
gondolataidat -felelte Pentuer.
-De mondd meg, bezárkózhatom-e én ma ebbe a templomba, amikor az egész ország
jövője, az egyszerű nép boldogsága forog kockán, és az én részvételem...
-... befolyással van az egész ország és néhány milliónyi nép sorsára ? -
vágott a szavába gúnyosan Menész. -Ó, ti infulás, méltóságos nagy gyerekek!...
Azért, hogy szabad a Nílusból vizet merítenetek, már azt hiszitek, hogy fel
tudjátok tartóztatni az áradást vagy az apályt. Igazán mondom, így gondolkozik a
sereghajtónak maradt birka, amikor azt hiszi, hogy ő hajtja a nyájat!
-De gondold csak meg, mester. A fiatal fáraó szíve csupa nemes indulat, a
népnek hetednapos pihenőt akar adni, igazságos bíráskodást, sőt földet is...
Menész megcsóválta a fejét.
- Mindez csak múlandó dolog -jegyezte meg. -A fiatal fáraók megöregszenek, a
nép pedig... a népnek már nemegyszer megvolt a hetednapi pihenője, földje is
volt, aztán elvesztette.. . Ó, ha csak ennyi változott volna meg!... Háromezer
év óta hány dinasztia, hány főpap uralkodott már Egyiptom fölött, hány város,
mennyi templom romba dőlt azóta, sőt új rétegek borították el a földet... Minden
megváltozott azon az egyen kívül, hogy kétszer kettő négy, hogy a négyzet fele
háromszög, hogy a hold elfödheti a napot, és a forrásban levő víz a levegőbe
dobja a követ... Ezen a múlandó világon csak a bölcsesség állandó. És jaj annak,
aki felhő módjára elsuhanó dolgokért cserbenhagyja az örökkévaló dolgokat! Szíve
sehol se talál nyugtot, értelme pedig úgy ingadozik, mint viharban a csónak.
-Az istenek szólnak a te ajkadról, mesterem -szólt elgondolkozva Pentuer. -
De millió közül alig akad egy ember, aki méltó eszközük lehetne.. . És jól is
van ez így. Mert mi lenne, ha a parasztok éjszakákon át a csillagokat néznék, a
katonák számolnának, a fáraó és a főméltóságok pedig az ország kormányzása
helyett forralt vízzel köveket hajítanának a levegőbe? Mielőtt csak egyszer is
körüljárná a hold a földet, mindnyájan éhen vesznénk... Nincs olyan kerék vagy
kis üst a világon, amely megmentené az országot a barbárok betörése elől, vagy
igazságot osztana a méltatlanul bántottaknak.
-Vagyis -fejezte be szavait Pentuer -ámbár olyan a bölcsesség, mint a nap,
a vér, a lélegzet, azért valamennyien mégse lehetünk bölcsek.
Ezekre a szavakra már nem felelt Menész.
Pentuer még néhány napot eltöltött Nut istennő templomában, és hol a sivatag
homoktengerét, hol a Nílus termékenyítő völgyét élvezte. Menésszel együtt a
csillagokat vizsgálta, újra szemügyre vette a vízmerítő kereket, és órá-
kig elsétált a piramisok irányában. Megcsodálta mestere lángeszét és
szegénységét, de magában azt gondolta:
„Menész minden bizonnyal isten, aki emberi alakban testet öltött, és ezért nem
törődik a földi élettel. Vízmerő kereke pedig Egyiptomban nem honosodik meg,
mert nincs hozzá való fánk, aztán meg annyi kerék hajtásához százezer ökörre
volna szükség. És hol van ennyi állatnak takarmány, még Felső-Egyiptomban is?"

Tizenkettedik fejezet

Míg Pentuer az országos gyűlés képviselőinek összeválogatására az országot
járta, XIII. Ramszesz Tébában élt, és megházasította legkedvesebb hívét,
Tutmóziszt.
A két világ ura mindenekfölött fényes udvari kísérettel, aranyos kocsiján Antef
őkegyességének, Téba nomarchoszának a palotájához hajtatott. A hatalmas Antef a
kapuig elébe sietett a fejedelmi vendégnek, és levetve lábáról drága saruit,
térden állva segítette ki Ramszeszt a kocsiból.
Viszonzásul a nagy hódolatért, a fáraó csókra nyújtotta neki a kezét, és
kijelentette, hogy mától fogva Antef a barátja, és joga van még a trónterembe is
lábbeliben belépni.
Amikor pedig leültek Antef palotájának nagytermében, a fáraó az egész kíséret
színe előtt így szólt:
-Tudom, tiszteletre méltó Antef, hogy valamint dicső őseid a leggyönyörűbb
sírokban nyugszanak, te is, az ő ivadékuk, Egyiptom első nomarchosza vagy. Te
pedig bizonnyal tudván tudod, hogy udvaromban, hadseregemben, de még fejedelmi
szívemben is a legelső helyet foglalja el az én legkedvesebb hívem, a testőrség
parancsnoka, Tutmózisz. A bölcsek szava szerint helytelenül cselekszik az olyan
gazdag, aki a legfényesebb drágakövet nem a legszebb gyűrűbe foglalja bele.
Mivel pedig a te nemzetséged, Antef, a legdrágább, Tutmózisz pedig a
legkedvesebb nekém, azért azt gondoltam, összefűzlek benneteket. Annál pedig mi
se könnyebb, ha a te lányod, a szép és okos Hebron, feleségül megy Tutmóziszhoz.
Erre a beszédre Antef így felelt:
-Felséges uram, az élő és nyugati világnak ura! Amint a tiéd egész Egyiptom és
minden, ami benne találtatik, a te tulajdonod ez a ház is és minden lakója. Ha
te azt kívánod a te szívedben, hogy az én lányom, Hebron, a te legkedvesebb
híved felesége legyen, teljesedjék a te kívánságod.. .
Erre a fáraó felsorolta Antefnek, hogy Tutmózisz húsz talentum évi fizetést kap
a kincstártól, de azonfelül különféle nomoszokban jelentős birtokai vannak. Most
meg Antef jelentette ki, hogy az ő lányának ötven talentum évi jövedelme van, de
amellett joga van felhasználni atyja javait is azokban a nomoszokban, ahol a
fáraó udvara hosszabb ideig tartózkodik.
És minthogy Antefnek nem volt fiúgyermeke, egész óriási tehermentes birtoka, a
tébai nomarchoszi méltósággal egyetemben, valamikor Tutmóziszra száll, ha
őfelsége is úgy akarja.
Az egyezség befejeztével belépett az udvarról Tutmózisz is, és hálásan
megköszönte Antefnek először is azt, hogy lányát ilyen nyomorúságos koldushoz
adja feleségül, aztán pedig, hogy ilyen szépen fölnevelte. Aztán mindjárt abban
is megállapodtak, hogy az esketési szertartást már néhány nap múlva megtartják.
Mert Tutmózisznak mint a testőrség parancsnokának nincs ideje hosszas
ünnepségekre.
-Adjanak neked az istenek boldogságot, fiam -fejezte be mosolyogva Antef-,
de adjanak nagy türelmet is. Mert az én drága lányom, Hebron, már húszéves,
Tébában a legjobban öltözködő leány, és megszokta, hogy szabad akarata legyen...
Az istenekre!.. . Én mondom neked, én vagyok Téba nomarchosza, de minden
hatalmamnak vége a lányom kertjének az ajtajában. Én tartok tőle, hogy a te
tábornoki rangod sem lesz rá nagyobb hatással.
Azzal a nemes Antef meghívta a vendégeket fényes lakomára, és arra megjelent
barátnőivel a szép Hebron is.
Az ebédlőben egy sereg asztalka volt felállítva két- vagy négyszemélyes
terítékkel, egy dobogón pedig nagyobb asztal a fáraó számára. Ő szent felsége
meg akarta tisztelni Antefet és kedves hívét, Tutmóziszt, odalépett tehát
Hebronhoz, és meghívta a maga asztalához.
Hebron csakugyan gyönyörű teremtés volt, de látszott rajta, hogy bizonyos
tapasztalatokon már túl van, ami Egyiptomban cseppet sem ment ritkaságszámba.
Ramszesz hamarosan észrevette, hogy a menyasszony ügyet se vet jövendő férjére,
ahelyett annál többet mondó pillantásokat vet őfeléje, a fáraó felé.
De Egyiptomban ez se volt szokatlan dolog.
Amikor a vendégek letelepedtek az asztalokhoz, és a zene megszólalt, a táncosnők
pedig bort, virágokat hordtak szét a vendégek között, Ramszesz Hebronhoz
fordult:
-Minél'tovább nézlek, Hebron, annál jobban csodállak. Ha valaki idegen lépne
be ebbe a terembe, vagy istennőnek, vagy főpapnőnek nézne, de boldog
menyasszonynak semmi esetre sem.
-Tévedsz, uram -felelte Hebron. -Ebben a pillanatban boldog vagyok, de nem
a menyasszonyságom miatt...
-Hát az hogy lehet? -vágott szavába a fáraó.
-A házasság engem nem csábít, és igazán mondom, szívesebben volnék ízisz
főpapnője, mint feleség...
-Akkor miért mégy férjhez?
-Csak apám kedvéért teszem, aki mindenáron azt kívánja, hogy nagy nevének
örököse legyen.. . Elsősorban pedig azért, mert te kívánod, uram...
-Talán nem tetszik neked Tutmózisz?
-Azt nem mondom. Tutmózisz szép fiú, a legelegánsabb férfi Egyiptomban, szépen
énekel, s a versenyeken díjakat nyer. Felséged testőrségének ő a feje, vagyis az
egyik legfőbb méltóság is az országban. És mégis, atyám sok kérlelő szava és a te
parancsod nélkül sose lettem volna a felesége. .. Bár így se leszek az!.. .
Tutmózisznak elég a vagyonom, apám halála után meg a sok cím, a többit pedig majd
megtalálja a táncosnőknél.
-És ő tudja, hogy boldogtalanság vár rá? Hebron elmosolyodott.
-Régen tudja, hogy ha nem Antef lánya volnék, hanem az utolsó parazitáé, akkor
se adnám magam oda olyan embernek, akit nem szeretek. Én pedig csak olyat tudnék
szeretni, aki magasabban áll, mint én.
-Ezt komolyan mondod? -álmélkodott Ramszesz.
-Most húszéves vagyok, vagyis már hat éve legyeskednek körülöttem az imádók.
De egykettőre megtudtam, mennyit érnek... És ma szívesebben hallgatom tudós
papok beszédét, mint az előkelő ifjúság énekeit és vallomásait.
-Úgy hát nekem se szabadna melletted ülnöm, Hebron, mert én még elegáns se
vagyok, papi bölcsesség pedig egyáltalán nincs bennem...
-Ó, uram, te valami nagyobb vagy -felelte Hebron, mélyen elpirulva. -
Hadvezér vagy, aki győzelmet aratott ... Félelmes vagy, mint az oroszlán, gyors,
mint a sas... Milliók borulnak arcra előtted, országok remegnek. .. Ki ne tudná,
milyen ijedelmet okoz a te neved Türoszban és Ninivében? Az istenek
megirigyelhetnék a hatalmadat ...
Ramszesz megzavarodott.
-Ó, Hebron, Hebron... Ha tudnád, milyen nyugtalanságot vetsz el a szívemben!
-Azért egyezem bele ebbe a házasságba Tutmózisszal... Közelebb leszek
felségedhez, és legalább néhány napos időközökben láthatlak, uram...
Azzal felkelt az asztal mellől, és elment. Antef látta Hebron viselkedését, és
most riadtan futott Ramszeszhez.
-Ó, uram! -kiáltotta. -Csak nem mondott a lányom valamilyen helytelen
dolgot ?... Ó, az a zabolátlan nőstény oroszlán...
-Nyugodj meg -felelte a fáraó. -A te lányod csupa okosság és komolyság.
Kiment, mert látta, hogy borod a kelleténél jobban felvidítja a vendégeket.
Csakugyan: az ebédlőben nagy volt már a zsivaj, annál inkább, mert Tutmózisz
sutba dobta eddigi házigazda-helyettesi szerepét, és most egyszerre a
leghangosabb vendég lett.
-Bizalmasan megmondom felségednek -szólt Antef -, hogy szegény Tutmózisznak
vigyáznia kell majd magára Hebronnal...
Ez az első lakoma reggelig elhúzódott. A fáraó ugyan mindjárt távozott, de a
többiek maradtak, eleinte a karosszékeken, később a padlón... A végén Antef
kénytelen volt kocsin hazavitetni őket, mint valami élettelen tárgyakat.
Pár nap múlva megvolt az ünnepélyes esküvő is.
Antef palotájában megjelent Herihor és Mefresz, a két főpap, a szomszéd nomoszok
nomarchoszai és Téba város legfőbb méltóságai. Később megérkezett kétlovas
kocsiján, testőrtisztek kíséretében Tutmózisz, végül ő szent felsége, XIII.
Ramszesz.
A fáraó kíséretében volt a főkancellárius, az íjászok és a lovasok vezére, az
országbíró, a főkincstartó, Sem főpap és a fáraó szárnysegédei.
Amikor a fényes gyülekezet együtt volt a nemes Antef őseinek a termében,
megjelent Hebron fehér köntösében, nagyszámú barátnői és cselédei körében. Ekkor
Antef meggyújtotta a füstölőt Ámon előtt, atyja szobra előtt, aztán a dobogón
ülő XIII. Ramszesz előtt, és kijelentette, hogy lányát, Hebront, elbocsátja
atyai oltalma alól, és hozományt ad neki. Azzal egy aranydobozban átadta Hebron-
nak az erről szóló írást, amelyet bíró előtt írtak papiruszlapra.
Rövid villásreggeli után az ifjú menyasszony drága művű gyaloghintóba ült,
amelyet a nomosz nyolc tisztviselője vitt. Előtte énekesek, zenészek haladtak, a
gyaloghintó körül főbb hivatalbeli urak, mögötte hatalmas néptömeg. Ez az egész
menet aztán Téba legszebb utcáin Ámon templomába ment, és olyan sokadalom nézte
végig, hogy a fáraó temetését se többen.
A templom elé érkezve, a nép künn maradt a falak előtt, az ifjú pár pedig a
fáraóval és a főméltóságokkal belépett az oszlopcsarnokba. Ott Herihor füstölőt
gyújtott Ámon letakart szobra előtt, a papnők szent táncba fogtak, Tutmózisz
pedig elolvasta a papiruszról az alábbi házassági szerződést:
„Én, Tutmózisz, XIII. Ramszesz ő szent felsége testórségének parancsnoka,
feleségül veszlek téged, Hebront, Antef, tébai nomarchosz lányát. Most mindjárt
adok neked tíz talentumot, amiért a feleségem lettél. Ruházkodásra évenként
három talentumot utalok ki, házi kiadásokra havonként egy talentumot. Ha
gyermekeink lesznek, a legidősebb fiam örökli minden vagyonomat, amim most van,
és amit ezután még szerzek. Ha nem élnék veled, ha elválnék és más asszonyt
vennék feleségül, kötelezem magam, hogy fizetek neked az én vagyonomból negyven
talentumot. Fiunk -mihelyt átveszi a vagyont -tartozik fizetni neked
évenként tizenöt talentumot. Más asszonytól született gyermekeimnek pedig semmi
joga nincs á mi elsőszülött fiunknak vagyonához."2'1
Most előlépett az országbíró, és Hebron nevében felolvasta az ő nyilatkozatát,
amelyben megígéri, hogy urát jól táplálja, ruháit gondozza, házéra, családjára,
cselédségére, rabszolgáira, minden ingó jószágára gondot visel, és ugyancsak
rábízza az urára atyjától kapott, vagy ezután jutó vagyonnak a kezelését.
A szerződések felolvasása után Herihor egy serleg bort nyújtott Tutmózisznak. A
vőlegény kiitta a bor felét, a szép Hebron pedig csak megnedvesítette az ajkát,
aztán a bíborfüggöny előtt füstölőt gyújtottak.
Amikor Ámon templomában az esketési szertartásnak vége lett, a fiatal pár és az
egész fényes kíséret a szfinxek sorfala között a fáraó palotájába ment. A nép és
katonák tömegei hangos kiáltozással üdvözölték őket, és virágokat szórtak az
útra.
Tutmózisz eddig a fáraó palotájában lakott. De a menyegző napján a fáraó
gyönyörű palotát ajándékozott neki, mélyen benn a kertben; a fügefák, mirtuszok,
baobabok valóságos erdőcskét alkottak körülötte. Emberi szemek elől elbújva, a
világtól szinte elvágva tölthettek itt a fiatalok boldog mézesheteiket. Ebben a
csendes kis zugocskában olyan ritkán mutatkoztak emberek, hogy még a madarak se
riadtak fel előttük.
Amikor a fiatal pár és a vendégek megérkeztek az új lakásba, megkezdődött a
menyegző befejező szertartása.
Tutmózisz kézen fogta Hebront, és az ízisz-szobor előtt lobogó tűzhöz vezette.
Akkor Mefresz egy kanál szenteltvizet öntött Hebron fejére; Hebron a tűzhöz
értette kezét, majd Tutmózisz megosztozott vele egy kis darab kenyéren, ezután
pedig gyűrűjét felesége ujjara húzta, annak jeléül, hogy mostantól fogva Hebron
korlátlan ura férje minden vagyonának, szolganépének, állatainak és
rabszolgáinak.
Azalatt a papok menyegzői1 himnuszokat énekeltek, és körülhordozták az isteni
ízisz szobrát az egész házban. Papnők meg szent táncot jártak.
A nap fényes látványosságokkal, nagy lakomákkal végződött, melynek során
mindenki észrevette, hogy Hebron szakadatlanul a fáraó mellett volt, Tutmózisz
pedig végig távol maradt tőle, és csak a vendégeket kínálgatta.
Amikor a csillagok fölkeltek, szent Herihor eltávozott, nem sokkal utána pedig
több fő-fő méltóság követte példáját. Éjféltájban aztán Ámon föld alatti
templomában összegyűltek Herihor, Mefresz és Mentuzufisz főpap, a tébai legfőbb
bíró, valamint Absz, Herui, Emszukh nomoszok nomarchoszai.
Mentuzufisz sorra megnézegette a zömök oszlopokat, bezárta az ajtókat, és
kioltotta a lámpákat; az alacsony helyiségben csak egyetlenegy mécsláng libegett
Hórusz szobrocskája előtt. A főurak letelepedtek három kőpadra, mire Absz
nomarchosza vette fel a szót:
-Ha azt mondanák, határozza meg XIII. Ramszesz ő szent felsége jellemét,
valóban nem tudnám megtenni.. .
-Őrült az! -vetette oda Mefresz.
-Nem tudom, őrült-e -jegyezte meg erre Herihor. -Annyi bizonyos, hogy
nagyon veszedelmes ember, Asszíria már kétszer emlékeztetett bennünket utolsó
szerződésünkre, ma meg, amint hallom, már megint nyugtalankodik Egyiptom
fegyverkezése miatt...
-Az még nem is volna nagy baj -vette át a szót Mefresz -, a nagyobbik baj
az, hogy ez az istentelen azt forgatja a fejében, hogy hozzányúl a Labirintus
kincseihez...
-Én meg -szólt Emszukh nomarchosza -úgy tartom, hogy a legnagyobb baj a
parasztságnak tett sok ígéret. Az állam bevétele és a mi jövedelmünk is
feltétlenül megcsappan, ha a köznép minden hetednapot megünnepel... Hát még ha a
fáraó földet is ad nekik!
- Pedig kész megtenni azt is -suttogta az országbíró.
-Kész volna megtenni azt is ? -kérdezte Herui nomarchosza. -Én azt hiszem,
hogy csak pénzt akar. Ha átengednénk neki valamit a labirintusi kincsekből...
-Szó se róla! -vágott a szavába Herihor. -Semmiféle veszedelem nem
fenyegeti az országot, csak a fáraót, s az nem mindegy. Másodszor, amint a
töltés is csak addig erős, amíg akár csak egy erecske víz át nem szűrődik rajta,
a Labirintus is csak addig lesz tele, amíg az első rúd aranyhoz hozzá nem nyúlunk.
Mert az első után jön a többi, mind... Végül is kit erősítünk meg az istenek és
az ország kincseivel?. .. Egy fiatalembert, aki megveti a vallást, megalázza a
papokat, és lazítja a népet. Nem rosszabb-e Asszar királynál?. .. Mert ez barbár
ugyan, de legalább nem árt nekünk.
-Nem méltó dolog, hogy a fáraó ilyen nyíltan teszi a szépet épp bizalmasa
feleségének, már a menyegző napján... -szőkít meg elgondolkozva a bíró.
-Hebron maga biztatja! -vágta rá Herui nomarchosza.
-Minden nő minden férfival kacérkodik -felelte rá az emszukhi nomarchosz. -
De azért van az embernek józan esze, hogy ne kövessen el bűnt...
-De hát nem minden nő férje-e a fáraó egész Egyiptomban? -firtatta halkan
Absz nomarchosza. -Különben minden bűn az istenek ítélőszéke elé tartozik,
nekünk csak az országgal van dolgunk.
-Veszedelmes.. . veszedelmes helyzet! -hajtogatta az emszukhi nomarchosz, és
fejét csóválgatva egyet legyintett.
-Semmi kétség, hogy a csőcselék máris vérszemet kapott, és bármely pillanatban
kitörhet a lázadás. Akkor pedig nincs olyan főpap, se nomarchosz, aki biztos
lehetne vagyonában, hatalmában, de még tán az életében is...
-A lázadás ellen van nekem ellenszerem -szólt közbe Herihor.
-Miféle?
-Először is -kezdte Mefresz -, a lázadást megelőzhetjük, ha az alsóbb
néprétegek okosabbjait felvilágosítjuk, hogy aki azokat a nagy könnyítéseket
ígéri, őrült...
-A legegészségesebb ember az ég alatt! -suttogta Herui nomarchosza. -Csak
meg kell érteni, mit akar.
-Őrült! Őrült! -hajtotta egyre Mefresz. -A bátyja majomnak képzeli magát,
együtt iszik a parazitákkal, és hamarosan ő is erre a sorsra jut...
-Botor dolog épeszű emberről azt híresztelni, hogy őrült -vette át a szót
újra Herui nomarchosza. -Mert ha a nép rájön, hogy ez hazugság, többé nem hisz
a szavunknak, akkor pedig semmi se tartóztatja fel a lázadást.
-Ha azt mondom, hogy Ramszesz őrült, bizonyosan van rá bizonyítékom -
erősködött Mefresz. -Hallgassátok csak meg.
Mindnyájan fészkelődni kezdtek a padokon.
-Mondjátok meg nekem -kezdte Mefresz -, épeszű ember-e az, aki egy ország
trónörököseként nyilvánosan kiáll, ezer meg ezer ázsiai szeme láttára,
megküzdeni egy bikával? Egy épeszű egyiptomi herceg mászkálhat-e éjszakának
idején föníciai templomba?.. . Ok nélkül letaszítja-e az első feleségét
rabszolgasorba, ami az asszonynak és gyermekének halálát is okozta?
A jelenlevők megborzongva dugták össze a fejüket.
-Mindezt láttuk Pi-Basztban, minthogy én és Mentuzufisz tanúi voltunk vad
korhelykedéseinek. Akkor is, amikor a trónörökös már félig tébolyultan káromolta
az isteneket, és gyalázta a papokat...
-Úgy volt -erősítette Mentuzufisz.
-És mit gondoltok -folytatta nekihevülve Mefresz -, épeszű ember -fővezér
létére -otthagyja-e a hadsereget, hogy utánaeredjen néhány líbiai rablónak?
Egy sereg apróbb dolgot nem is említek -azt a tervét se, hogy a parasztoknak
ünnepi pihenőt és földet ad -, csak azt kérdem: lehet-e tökéletesnek mondani
olyan embert, aki ennyi balgatag, bűnös dolgot követett el, csak úgy, minden ok
nélkül!
Valamennyien hallgattak, Herui nomarchosza elkomolyodott.
-Ezt jól meg kell gondolni -vetette közbe a legfőbb bíró -, nehogy
igazságtalanságot kövessünk el ellene.
Most Herihor vette át a szót:
-Szent Mefresz még kegyet gyakorol vele -jelentette ki
határozott hangon -, amikor őrültnek mondja. Mert különben árulónak kellene
tekintenünk Ramszeszt.. . Mindenki nyugtalanul izgett-mozgott.
-Úgy van, ez az ember, név szerint XIII. Ramszesz, áruló, mert nemcsak
kémeket, gonosztevőket szed maga köré, hogy kinyomozzák a Labirintus kincseihez
vezető utat, nemcsak elveti az asszír szerződést, amire Egyiptomnak föltétlenül
szüksége van...
-Súlyos vád! -szólt közbe a főbíró.
-... hanem, figyeljetek csak rám, egyezséget köt hitvány föníciaiakkal
csatornaépítésre, a Földközi- és a Vörös-tenger között! Ez a csatorna pedig
végső veszedelem volna Egyiptomra, mert a víz egyszerre elöntheti egész
országunkat!
-Itt már nem a Labirintus kincsei forognak kockán, hanem a templomaink,
házaink, földjeink, hatmillió ostoba -az igaz -, de ártatlan ember és végül a
mi és gyermekeink élete...
-Ha így van! -sóhajtotta Herui nomarchosza.
-És én meg Mefresz őkegyessége felelünk róla, hogy így van. Ennek az egyetlen
embernek a kezében annyi veszedelem gyűlt össze, amennyi még sohase fenyegette
Egyiptomot... Mi tehát ezért hívtunk össze benneteket, nemes urak, hogy
gondolkozzunk róla, mint menthetjük meg az országot.. . De gyorsan kell
cselekednünk, mert ennek az embernek a szándékai gyorsan haladnak a megvalósulás
útján, akárcsak a sivatag viharja... és csak el ne temessen bennünket ez a
vihar!
Egy pillanatra csend borult a komor teremre.
-Mit kell itt tanakodni? -szólalt meg az emszukhi nomarchosz. -Mi a
nomoszunkban élünk, távol az udvartól, és nemcsak nem ismerjük ennek az őrültnek
a terveit, de még csak nem is gyanítjuk, szinte el se hisszük... Én tehát azt
tartom, legokosabb lesz, ha ezeket az ügyeket teljesen rátok bízzuk, Herihorés
Mefresz kegyes urainkra. Ti láttátok meg a betegséget, ti találjátok meg az
orvosságot, és alkalmazzátok is... És ha az óriási felelősség nyugtalanítana
benneteket, vegyétek magatok mellé segítségül a legfőbb bírót...
-Úgy van! Úgy van!... Igaza van! -helyeseltek valamennyien felindulva.
Mentuzufisz fáklyát gyújtott, és az isten szobra előtt letett az asztalra egy
papiruszlapot: az írás tartalma az volt, hogy az országot fenyegető súlyos
veszedelmek megelőzésére a titkos tanács hatalma Herihor kezébe megy át, és
Mefreszt, valamint a legfőbb bírót rendelik melléje segítségül.
Az iratot a jelenlevő méltóságok aláírásukkal megerősítették, aztán, kis dobozba
zárva, az oltár alatt egy kis titkos üregben elrejtették.
Ezenfelül a hét főméltóság esküvel kötelezte magát, hogy Herihor minden
parancsát híven teljesíti, és ki-ki még tíz főembert bevon az összeesküvésbe.
Herihor pedig megígérte, hogy bizonyítékokat szerez, mennyire sürgeti Asszíria a
szerződést, a fáraó meg nem akarja aláírni, továbbá hogy a fáraó a föníciaiakkal
egyre tárgyal a csatornaépítésről, és árulás útján be akar jutni a Labirintus
kincseihez.
-Életem és becsületem a kezetekben van -fejezte be szavait Herihor. -Ha
amit mondtam, nem igaz, ítéljetek halálra, testem pedig égessétek el...
Most már senki sem kételkedett benne, hogy a főpap a tiszta igazságot mondta.
Mert egyetlen egyiptomi sem kárhoztatná testét elégetésre, vagyis lelkét az örök
pusztulásra.
A menyegző után Tutmózisz néhány napot Hebronnal töltött a kis palotában,
amelyet őfelsége adott neki ajándékba. Ezt követően minden este átment a
testőrség kaszárnyájába, és tisztek, táncosnők társaságában vígan átmulatta az
éjszakát.
Bajtársai ebből azt következtették, hogy Tutmózisz csak a hozományáért vette el
Hebront, amin utóvégre nem is csodálkoztak.
Öt nap múlva Tutmózisz megjelent a fáraó előtt, és jelentette, hogy újra
fölveszi a szolgálatot. Ennek folytán csak nappal látogatta feleségét, éjjel
pedig a fáraó szobája előtt őrködött.
Egy este azt mondja neki a fáraó:
-Ennek a palotának annyi zegzuga van a hallgatózásra és leselkedésre, hogy
minden dolgomat szemmel tartják. Még felséges anyámhoz is újra titokzatos hangok
szólnak, amelyek Memfiszben már egyszer elhallgattak, amikor kikergettem a
palotából a papokat... Ilyenformán -folytatta a fáraó -, senkit se fogadhatok
a szobámban. Ha veszedelem nélkül akarok tanácskozni a híveimmel, kénytelen
vagyok kimenni a palotából...
-Kívánja felséged, hogy kísérjem? -kérdezte Tutmózisz, látva, hogy a fáraó a
palástja után nézelődik.
-Nem. Maradj csak itt, és vigyázz, hogy senki be ne tegye a lábát a szobámba.
Senkit be ne engedj, még felséges anyámat se, még örökkön élő atyám árnyékát
se.. . Mondd, hogy alszom, és nem akarok látni senkit.. .
-Úgy lesz, amint parancsolod -felelte Tutmózisz, és ráadta urára a csuklyás
palástot.
Aztán kioltotta a világot a hálóban, a fáraó pedig oldalfolyosókon át távozott.
Amikor Ramszesz kiért a kertbe, megállt, és figyelmesen körülnézett. Végre
eligazodott, aztán gyorsan útnak eredt a kis palota felé, amelyet Tutmózisznak
ajándékozott.
Néhány percig haladt így előre. Egyszerre csak az árnyas fasorban valaki elébe
toppant, és megkérdezte:
-Ki vagy?
-Núbia -felelte a fáraó.
-Líbia -felelte a másik, és szinte riadtan hőkölt hátra. Egy testőrtiszt
volt. A fáraó szemügyre vette, aztán így
kiáltott fel:
-Á! Hisz ez Eunana!... Mit keresel te itt?
-A kertet járom. Minden éjjel körüljárom néhányszor, mert néha tolvajok is
belopóznak.
A fáraó elgondolkozott, majd megjegyezte:
-Nagyon okosan teszed. De ne felejtsd el, hogy a testőr legelső kötelessége a
hallgatás... A tolvajt kergesd ki, de ha valami előkelő méltóságba botiasz, ne
akadj belé, és hallgass, mindig csak hallgass... Még ha Herihor őkegyessége
volna is...
-Ó, felséges uram! -lelkendezett Eunana. -Csak azt ne parancsold, hogy
Herihornak vagy Mefresznek még éjszakának idején is megadjam a köteles
tiszteletet... Nem tudom, hogy láttukra a kardom magától ki nem ugrana-e a
hüvelyéből...
Ramszesz elmosolyodott.
-A te kardod az enyém -felelte -, annak pedig csak akkor szabad kiugrania
hüvelyéből, amikor én parancsolom ...
Azzal bólintott Eunanának, és továbbment.
Negyedórai bolyongás után végre egy kis bokrok közé rejtett lugasban találta
magát. Úgy rémlett neki, neszt hall. Suttogva kérdezte:
-Hebron?...
Karcsú alak futott elébe, sötét palástban, mint ő. Ramszeszhez röpült, nyakába
borult, és suttogva szólt:
-Te vagy, uram?... Te vagy?... Milyen sokáig vártalak!
Ramszesz érezte, hogy Hebron kibontakozik öleléséből. Karjába vette hát, s
bevitte a lugasba. E pillanatban lecsúszott válláról a palást. Előbb maga után
húzta, de azután otthagyta.
Másnap Nikotrisz nagyasszony Tutmóziszt hívatta. A fáraó meghittje valósággal
megrémült, amikor meglátta a királynét: halálsápadt volt, a szeme beesett,
szinte zavartan nézett.
-Ülj le -kezdte Nikotrisz, és karosszéke mellett egy zsámolyra mutatott.
Tutmózisz habozott.
-Ülj le!... És... és... esküdj meg, hogy senkinek nem szólsz arról, amit most
neked elmondok...
-Atyám árnyékára esküszöm -felelte Tutmózisz.
-Hallgass ide -szólt halkan a királyné -, én szinte anyád helyett anyád
voltam... Ha elárulnád ezt a titkot, szörnyen megbüntetnek az istenek... Nem...
Hanem csak egy kis részét zúdítanák a fejedre annak a tenger csapásnak, amely
nemzetségem fölé tornyosul...
Tutmózisz megdöbbenve hallgatott. „Megháborodott volna?" -gondolta
nyugtalanul.
-Nézz arra az ablakra -folytatta -, arra a fára.. . Tudod, kit láttam ma
éjjel azon a fán, az ablak alatt?
-Tán ő szent felségének a bátyja érkezett volna ide Tébába ?
-Nem az volt -suttogta Nikotrisz sírva. -Hanem ő.. . az én Ramszeszem!
-Ma éjjel?.. . Azon a fán?
-Igen!... A fáklya világa éppen az arcára és alakjára esett. Fehér-kék csíkos
köntös volt rajta.. . a nézése háborodott ... Vadul nevetett, mint az a másik, a
boldogtalan bátyja, s így szólt: „Ide nézz, anyám, most már tudok repülni, amit
nem tudott se Szed, se Nagy Ramszesz, se Kheopsz... Nézd, milyen szárnyaim
nőttek!" Azzal felém nyújtotta a karját, és én a fájdalomtól szinte eszemet
vesztve megérintettem az ablakból a kezét, hideg verejtéktől kivert arcát...
Végül lemászott a fáról, és elszaladt. ..
Tutmózisz rémülten hallgatta. Aztán egyszerre a homlokára csapott.
-De hisz az nem Ramszesz volt! -jelentette ki határozottan. -Az az ember
csak nagyon hasonlít rá, az az alávaló görög volt, Lükön, aki ő szent felsége
kisfiát is megölte, most meg a főpapok kezében van... Nem Ramszesz
volt!... Ez csak azoknak a nyomorultaknak, Herihornak és Mefresznek a
gaztette...
Nikotrisz arcán felcsillant a reménység, de csak egy pillanatra.
-Hát én nem ismerném meg a fiamat?
-Lükön állítólag rendkívüLhasonlít hozzá -felelte Tutmózisz. -Ez csak a
papok műve... A nyomorultak!.. . Még a halál se volna azoknak elég...
-Itthon aludt a fáraó ma éjjel? -kérdezte hirtelen Nikotrisz.
Tutmózisz zavarba esett, és lesütötte a szemét.
-Szóval nem aludt itthon?
-De igen... -nyögte ki bizonytalan hangon Tutmózisz.
-Hazudsz!... De legalább azt mondd meg, nem kék-fehér csíkos köntös volt-e
rajta ?
-Nem emlékszem rá... -suttogta Tutmózisz.
-Megint hazudsz... És ez a palást... mondd, ez nem a fiam palástja ?... Az én
rabszolgám találta ugyanazon a fán...
A királyné felugrott, és a szekrényből egy sötétbarna csuklyás palástot szedett
elő. Ugyanakkor Tutmózisznak eszébe jutott, hogy a fáraó éjfél után csakugyan
palást nélkül tért haza, sőt még mondta is neki, hogy valahol a kertben
lecsúszott a válláról.
Tétovázott, elgondolkozott, aztán határozott hangon rávágta:
-Nem, úrnőm. Az nem a fáraó volt... Hanem Lükön. A papok gazsága az egész,
amit nyomban jelenteni kell őfelségének...
-De hátha mégis Ramszesz volt ? -firtatta a királyné, bár a szemében már
megcsillant a remény szikrája.
Tutmózisz megzavarodott. Lükonra való gyanakodásával alighanem fején találta a
szöget, és talán helyes nyomon járt. De lehetséges volt az is, hogy a királyné
mégiscsak látta Ramszeszt. Hiszen a fáraó éjfél után tért haza, csakugyan
kék-fehér köntös volt rajta, és elvesztette a palástját. A bátyja már rég
megháborodott, és utóvégre is... ilyen esetben tévedhet-e az anyai szív?
És íme, Tutmózisz lelkében egyszerre felébredt a kétség, és gomolygott,
kavargott, mint egy fészek mérges kígyó.
Szerencsére, amilyen mértékben ő ingadozni kezdett, a királyné szívében
feltámadt a remény.
-Jó, hogy eszembe juttattad azt a Lükont... Emlékszem rá... Mefresz miatta
vádolta meg Ramszeszt a gyermekgyilkossággal, és meglehet... ma is ezt a
nyomorultat használja fel, hogy meggyalázza a mi urunkat... Mindenesetre
senkinek egy hangot se arról, amit most bizalmasan elmondtam neked... És ha
Ramszesz... ha az én fiam csakugyan bele is esett ebbe a szerencsétlen
betegségbe, talán csak múló baj lesz. .. Lehetetlenség, hogy ilyen hírek ki kürt
ölesével meg akarják alázni... sőt nem lehet neki se megmondani!... Ha pedig
papi mesterkedés az egész, akkor is óvatosaknak kell lennünk. Bár akik ilyen
csaló fogásokra vetemednek, nem lehetnek erős emberek...
-Majd én végére járok a dolognak -fogadkozott Tutmózisz -, és ha
meggyőződöm róla...
-Csak Ramszesznek ne szólj egy szót se, őseid árnyékára kérlek! -vágott a
szavába a királyné, összekulcsolva a kezét. -A fáraó sose bocsátana meg nekik,
bíró elé állítaná őket, és két szörnyűség közül vagy az egyik, vagy a másik
bekövetkezik. Mert vagy halálra ítélnék az ország legelső főpapjait, vagy pedig
fölmentené őket a bíróság.. . Akkor pedig... Ellenben szegődj Lükön nyomába, és
öld meg irgalmatlanul ... mint dúvadat, mint a mérges kígyót!...
Tutmózisz elköszönt a fejedelemasszonytól, aki nagyon megnyugodott, de ahelyett
most az ő aggodalma kapott erőre.
„Ha az az alávaló görög Lükön még él -okoskodott magában -, annak ellenére,
hogy a papok foglya, akkor ahelyett, hogy a fákon mászkálna és a királyné előtt
mutogatná magát, inkább menekülne, amerre lát... És magam is megkönnyíteném neki
a menekülést, kincsekkel elhalmoznám, ha bevallaná előttem az igazat, és oltalmat
keresne nálam e gazok ellen... De hogy került oda a köntös, a palást? És miért
tévedne az anya szeme?"
Ettől fogva Tutmózisz kerülte a fáraót, és nem mert a szeme közé nézni. De
Ramszesz is valahogy kényelmetlenül érezte magát, így hát olyan színe volt a
dolognak, mintha jó barátságuk hűlőben volna.
De egy este a fáraó újra hívatta kedvencét.
-Fontos ügyekben tárgyalnom kell Hirammal, tehát elmegyek -mondta a fáraó.
-Vigyázz, itt őrködj a hálószobám előtt, és ha valaki be akar hozzám jönni, ne
ereszd.. .
Amikor Ramszesz eltűnt a palota titkos folyosóin, Tutmóziszt nyugtalanság fogta
el.
„Hátha a papok megmérgezték mérges párákkal ? -gondolta magában. -Most talán
érzi, hogy közeledik a roham, és menekül a házból?... No, majd meglátjuk."
És meg is látta. A fáraó jóval éjfél után tért vissza szobáiba, és most volt
rajta palást, de... nem az övé, hanem egy katonaköpeny.
Tutmózisz megrémült. Reggelig nem aludt, csak várta, mikor hívatja újra a
királyné. De Nikotrisz nem hívatta. Ahelyett a testőrség reggeli szemléje idején
Eunana kihallgatást kért a parancsnokától.
Amikor egy különszobában ketten maradtak, Eunana Tutmózisz lába elé borult, és
először is kérve kérte, hogy senkinek el ne mondja, amit tudtára akar adni.
-Mi történt? -kérdezte Tutmózisz, és érezte, hogy fagyos hideg csapja meg a
szívét.
-Vezérem -szólt Eunana -, tegnap a kertben egy embert láttam, aki
meztelenül szaladgált összevissza, és nem emberi hangon sivalkodott.. . Elébem
hozták, és... Vezérem, ölj meg engem!. ..
Eunana újra Tutmózisz lába elé borult.
-Az a meztelen ember... az a... nem mondhatom meg...
-Ki volt ? -kérdezte rémülten Tutmózisz.
-Nem mondok már semmit -nyögte Eunana. -Levettem a köpönyegem, és
betakartam szent mezítelenségét... Ide akartam vezetni a palotába, de... de a
felség rám parancsolt, hogy maradjak, és hallgassak... hallgassak!
-És hová ment?...
-Nem tudom... nem figyeltem, és a katonáknak se engedtem meg, hogy
utánanézzenek... Eltűnt valahol a kert sűrűjében... Az embereimnek pedig a
lelkűkre kötöttem, hogy nem láttak, nem hallottak semmit... S ha valamelyik
mégis látott, hallott valamit, halál fia lesz...
Ekkorra már Tutmózisznak sikerült erőt venni a felindulásán.
-Nem tudom -jelentette ki hidegen -, nem tudom és egyáltalán nem is értem,
mit fecsegtél. De egyet ne felejts el: én magam is szaladgáltam már meztelenül,
amikor egy kicsivel több bort találtam felönteni a garatra, és bőven
megjutalmaztam azokat, akik nem vették észre. A parasztok, Eunana, a parasztok
meg a munkások mindig meztelenül járnak. A nagyok azonban csak akkor, ha kedvük
támad rá. És ha nekem vagy akárki más méltóságnak eszébe jutna, hogy a feje
tetejére álljon, okos, istenes tisztnek azon se kell csodálkoznia.
-Értem -felelte Eunana, élesen vezére szemébe nézve. -Ezt nemcsak lelkére
kötöm a katonáimnak, hanem még ma éjjel én is meztelenül járkálok majd a
kertben, hadd lássák, hogy az urak azt tehetnek, amit akarnak...
Bár nagyon csekély számmal voltak, akik a fáraót vagy hasonmását ilyen tébolyult
lelkiállapotban látták, a csodálatos eset híre mégis igen gyorsan szétfutott.
Néhány nap alatt a parazitáktól és vízhordóktól a kereskedőkig és tisztviselőkig
Téba minden polgára tudta, hogy XIII. Ramszeszt is utolérte a balsors, ami miatt
bátyjai elestek a tróntól.
A fáraó iránti tisztelet és a félelem olyan erős volt, hogy hangosan nem mertek
egy szót sem ejteni a dologról, különösen ismeretlenek előtt. De azért mégis
mindenki tudott róla, mindenki -csak maga Ramszesz nem.
De a legkülönösebb az volt, hogy a hír egykettőre bejárta az egész országot, az
pedig annak a bizonysága volt, hogy a szentélyek révén terjedt el. Mert csak a
papok ismerték a titkot, hogyan érintkezhetnek egymással néhány óra alatt
Egyiptom egyik végétől a másikig.
Tutmózisznak közvetlenül senki sem tett említést a titokzatos hírekről. De a
testőrség feje megérezte őket lépten-nyomon azoknak a viselkedéséből, akikkel
kapcsolatot tartott fenn: kitalálta, hogy a cselédség, a rabszolgák, katonák, az
udvari szállítók, mindenki a fáraó őrültségéről sugdos, de abban a pillanatban
elnémulnak, mihelyt följebbvaló is meghallhatná a beszédjüket.
Végre elfogyott a türelme, és aggodalmában elhatározta, hogy beszél a tébai
nomarchosszal.
A palotába érve, Antef nomarchoszt a pamlagán találta; a szoba fele valóságos
kert volt, úgy ellepték a különösnél különösebb növények. Középen illatos vizű
szökőkút csobogott, a sarkokban istenszobrok, a falakon a kitűnő nomarchosz
jeles tetteinek az ábrázolása. A nagyúr mögött fekete rabszolga strucctoll
legyezővel hűsítette a nomarchoszt. A padlón a nomosz íródeákja ült, és
jelentést olvasott.
Tutmózisz gondterhelt arccal lépett be hozzá, úgyhogy a nomarchosz nyomban
kiküldte a szobából az íródeákot és a rabszolgát, fölkelt a pamlagról, és sorra
vizsgálta a szoba minden zugát, nem hallgatózik-e valaki.
-Hebronnak, az én nemes feleségemnek atyja -kezdte Tutmózisz-, a
viselkedésedből úgy látom, gyanítod, miről szeretnék veled beszélni.
-A tébai nomarchosznak mindig nagyon éles szeműnek kell lennie -felelte
Antef. -Sejthetem, hogy ő szent felsége testőrparancsnoka holmi haszontalanság
miatt nem tisztel meg látogatásával.
Egy pillanatig mélyen egymás szemébe néztek. Végre Tutmózisz leült az apósa
mellé, és suttogva kérdezte:
-Hallottad, milyen gyalázatos híreket terjesztgetnek az ország ellenségei a mi
urunkról?
-Ha a lányomról van szó -sietett a felelettel a nomarchosz -, akkor mást
nem mondhatok, mint hogy te vagy az ura, és énrám nincs jogod neheztelni...
Tutmózisz hanyagul legyintett.
-Holmi gonosz lelkek azt a hírt terjesztik -felelte a vő -, hogy a fáraó
megőrült.. . Hallottál erről valamit, atyám?
Antef bólintott is egyet a fejével, rázott is rajta, úgyhogy igennek is lehetett
venni, meg nemnek is. Végül megszólalt:
-Nagy az emberi ostobaság, mint a tenger: belefér abba minden.
-Nem ostobaság ez, hanem a papok mesterkedése; van a kezükben egy ember, aki ő
szent felségének szakasztott mása, és azt használják fel alávaló gazságaikra.
És elbeszélte a nomarchosznak a görög esetét, pi-baszti gaztettét is.
-Hallottam hírét annak a Lükonnak -válaszolta Antef-, aki megölte a
trónörökös fiacskáját. De van-e rá bizonyítékod, hogy Mefresz Pi-Basztban
lefogta ezt a Lükont, aztán elhozta ide Tébába, itt meg kiengedi a fáraó
kertjébe, hogy az őrült fáraó szerepét játssza ?
-Éppen ezért jöttem kegyes apámhoz, mondd meg, mit lehetne tenni ?... Hiszen
én vagyok a testőrség feje, nekem kell őrködnöm a mi urunk becsülete és testi
épsége fölött.
-Mit lehetne tenni ?... Mit lehetne tenni ? -ismételte Antef.
-Hát először arra kell vigyázni, hogy ezek az istentelen hírek ne jussanak a
fáraó fülébe...
-Miért?
-Mert abból nagy veszedelem támadna. Ha a mi urunk meghallja, hogy Lükön az ő
rovására játssza a háborodottat, szörnyű haragra lobban... rettenetes haragra...
És akkor természetesen Herihor és Mefresz ellen fordul.. . De lehet, hogy csak
megszégyeníti őket, de az is meglehet, hogy tömlőére veti, vagy éppen meg is
öli... De akármit tesz, bizonyíték nélkül teszi, és mi lesz akkor?... Ma már
Egyiptom nemigen szeret áldozni az isteneknek, de azért pártját fogná a
papoknak, ha igazságtalanul bántják őket... És akkor mi lesz?. .. Azt hiszem -
tette hozzá Tutmózisz füléhez hajolva -, én, én azt hiszem, hogy a dinasztia
bukását jelentené.
-Hát akkor mitévők legyünk?
-Csak egy dolgot kell tenni! -felelte Antef. -Nyomozd ki azt a Lükont,
fogd el, bizonyítsd be, hogy Mefresz és Herihor tartja fogva, és ők
parancsolták, játssza el az őrült fáraó szerepét a kertben... Ha meg akarod
tartani a mi urunk kegyét, ezt tedd meg. Bizonyítékokat, minél több
bizonyítékot!... A mi országunk nem Asszíria, a legfőbb bíróság megkerülésével
főpapokat nem lehet elítélni, de nem is akadna bíró, aki kézzelfogható
bizonyítékok nélkül elítélné őket! Különben bizonyos vagy-e benne, nem étették-e
meg a fáraót valami bqlondító méreggel?... Hisz az százszorta egyszerűbb, mint
éjszakának idején kiküldeni egy embert, aki nem ismeri se a jelszavakat, se a
palotát, se a kertet... Azt mondom én neked: Lükonnak a hírét hallottam,
mégpedig biztos forrásból, Hiram szájából. De az sehogy se fér a fejembe, mi
úton-módon vihet végbe ez a Lükön Tébában ilyen csoda dolgokat?
-De, de! -vágott a szavába Tutmózisz. -Hát Hiram hol van?
-Nyomban a ti lakodalmatok után elment Memfiszbe, s már a napokban Hitenben
járt.
Tutmózisz újra aggodalmaskodni kezdett.
„Azon az éjjelen -gondolta magában -, amikor Eunana elé vitték azt a meztelen
embert, a fáraó azt mondta, hogy Hirammal akar beszélni, hozzá indul. De ha
akkor Hiram nem is volt Tébában?... Akkor... akkor őszentsége már abban az
órában sem tudta, mit beszél!"
Tutmózisz kábult fejjel ment haza. Most már nemcsak azt nem tudta, mitévő legyen
ebben az elképzelhetetlen helyzetben, de még azt se tudta, jómaga mit tartson
róla? Amilyen bizonyos volt benne Nikotrisz királynéval való beszélgetése
idején, hogy csak Lükön járhatott a kertben, ahova a papok küldték, most olyan
erővel nőtt benne a kétség.
Ha pedig Tutmózisz, a fáraó bizalmasa így bizonytalankodott, pedig ő folyton
látta Ramszeszt, mi mehetett végbe mások lelkében?... A fáraónak és szándékainak
legbuzgóbb hívei is megtántorodhattak, ha mindenfelől csak azt hallják, hogy a
fáraó megháborodott.
Ez volt az első csapás, amelyet a papok XIII. Ramszeszre mértek. Önmagában
csekélység, de kiszámíthatatlan következményeket vont maga után.
Tutmózisz nemcsak ingadozott, hanem valósággal szenvedett is. Mert a látszólag
könnyelmű emberben nemes jellem és nagy erély lakott. Amikor most urának a
becsületére, hatalmára törtek, Tutmóziszt emésztette a tétlenség. Úgy érezte,
mintha ostromlott vár kapitánya volna: az ellenség aláaknázza a várat, ő meg
tétlenül nézi.
Ez a gondolat annyira gyötörte Tutmóziszt, hogy a végén vakmerő dologra szánta
el magát. Amikor egyszer találkozott Sem főpappal, megkérdezte:
-Kegyes szentatyám, ugyan hallotta-e, miféle hírek keringenek a mi urunkról ?
-Fiatal ember a fáraó, róla sok mindenféle szóbeszéd keringhet -felelte Sem,
és furcsán nézett Tutmóziszra. -De efféle dolgok nem tartoznak rám;
az istenek szolgálatában én képviselem ő szent felségét, amennyire tőlem telik,
a legjobban teljesítem a kötelességem, egyébre nincs gondom.
-Tudom, hogy szentatyám hűséges szolgája a fáraónak -mondta erre Tutmózisz
-, és nekem eszem ágában sincs, hogy papi titkokba ártsam magam. De mégis fel
kell hívnom kegyes uram figyelmét egy csekély ügyre... A legnagyobb
bizonyossággal tudom, hogy szent Mefresz egy bizonyos Lükön nevű görögöt tart a
keze között, akire két gonosztett nehezedik: ő a fáraó fiacskájának a gyilkosa,
és... módfelett hasonlít ő szent felségére... Szent Mefresz tehát ne hozzon
szégyent a nemes papi rendre, és minél előbb adja ki a bíróságnak a gyilkost.
Mert ha mi egyszer körmeink közé kerítjük Lükont, esküszöm, hogy Mefresz nemcsak
a méltóságát veszti el, hanem a fejét is. A mi országunkban büntetlenül nem
lehet gonosztevő gyilkosoknak pártját fogni, és az uralkodóhoz annyira
hasonlatos embereket rejtegetni!
Sem megzavarodott, hisz Mefresz az ő jelenlétében vette ki Lükont a rendőrség
kezéből. Most talán attól tartott, hogy őt is megvádolhatják: ő is részes a
dologban. De azért csak ennyit felelt:
-Majd figyelmeztetem szent Mefreszt, milyen gyanú settenkedik körülötte. De
kegyes uram, tudja-e, hogy szavukért felelni kell azoknak, akik valakit gaztett
elkövetésével vádolnak?
-Tudom, és én vállalom a felelősséget. Annyira biztos vagyok a dolgomban, hogy
a gyanúsítás következményével nem törődöm. A nyugtalankodást meghagyom Mefresz
őkegyességének, és azt kívánom neki, ne legyen rá szükség, hogy a
figyelmeztetésről... tettekre térjek át.
Ennek a párbeszédnek megvolt a hatása: attól fogva soha senki se látta a fáraó
hasonmását.
De a sok mendemonda nem csendesedett el, XIII. Ramszesz pedig nem tudott róla.
Még Tutmózisz is hallgatott, mert attól félt, hogy a fáraó erőszakos lépéseket
tesz a papok ellen.

Tizenharmadik fejezet

Paophi hónap elején (július-augusztus) a fáraó ő szent felsége, Nikotrisz
királyné és az egész udvar visszatért Tébából a memfiszi palotába.
Az utat most is a Níluson tették meg. A vége felé XIII. Ramszesz gyakran
el-elgondolkozott. Egyszer így szólt Tutmózisznak:
-Csodálatos jelenséget észlelek... A nép most is ugyanolyan sűrűn nyüzsög
mindkét parton, mint amikor fölfelé mentünk, tán még sűrűbben is. De ujjongása
sokkal halkabb, csónak is kevesebb jár mögöttünk, virágot is csak fösvény kézzel
szórnak. ..
-Isteni igazság szólal meg az ajkadon, uram -felelte Tutmózisz. -Csakugyan
olyan most ez a nép, mintha fáradt volna, de ez csak a szörnyű hőségtől van...
-Okosan beszélsz! -dicsérte a fáraó a feleletért, és arca földerült.
De Tutmózisz maga sem hitt a tulajdon szavának. Érezte, sőt, ami nagyobb baj, az
egész udvari kíséret érezte, hogy a tömeg szeretete hűlőben van uruk iránt.
Talán Ramszesz szerencsétlen betegségének a híre volt az oka, vagy valami egyéb
mesterkedés? Tutmózisz nem tudta. Csak abban volt bizonyos, hogy ebben az
elhidegülésben a papok a bűnösök.
„O, ez az ostoba csőcselék! -gondolta magában, szabad utat engedve szívében
megvetésének. -Nemrég még a vízbe fúltak, csak megláthassák ő szent felsége
arcát, ma meg
még az éljem is sajnálják tőle... Máris elfelejtették volna a hetednapos pihenőt
és a földhöz juttatást?"
A fáraó nyomban hazaérkezése után kiadta a rendeletet, hogy gyűljenek össze a
küldöttek, akik hivatva vannak dönteni a Labirintusban levő kincsek
felhasználásáról. Ugyanakkor meghagyta a hozzája húzó hivatalbelieknek és a
rendőrségnek, hogy bujtogassanak a papok ellen a hetednapi pihenő érdekében.
Nemsokára volt is Alsó-Egyiptomban olyan nyüzsgésmozgás, mint a kaptárban. A
parasztok már nemcsak a pihenő ünnepnapot emlegették, de készpénzfizetést kértek
a közmunkákért is. A mesteremberek utcán, kocsmákban szidalmazták a papokat,
akik korlátok közé szeretnék szorítani a fáraó szent hatalmát. A bűntettek száma
nőttönnőtt, de a bűnösök nem akartak felelni tettükért a bíró előtt. Az írnokok
megszelídültek, és egy se merte megütni az egyszerű embert, mert tudta, hogy
visszakapja a verést. A templomokba ritkábban vittek áldozatot, a nomoszok
határain őrködő isteneket mind sűrűbben megdobálták kővel, sárral, sőt itt-ott
le is döntötték.
Rettegés fogta el a papokat, nomarchoszokat és híveiket. A bírák hasztalan
hirdették ki a piactereken és főutakon, hogy az ősi törvények szerint a
szántóvető és a mesterember, de még a kereskedő se hederítsen az üres
szóbeszédre, amely elvonja a kenyéradó munkától. A nép ugyanis gúnyos
hahotázással, sivalkodással megdobálta a kikiáltókat rothadt főzelékfélével és
datolyamaggal.
Akkor az arisztokrácia a fáraó palotájába gyülekezett, és ő szent felsége lába
elé borulva könyörögtek, mentse meg őket.
-Úgy vagyunk -panaszolták -, mintha lábunk alatt megnyílna a föld, mintha
vége volna a világnak!. . . Az ösztönök felbolydultak, a lelkek meghasonlottak,
és ha te meg nem mentesz bennünket, akkor óráink meg vannak számlálva!
-A kincstáram üres, a hadsereg kicsi, a rendőrség régóta nem látott zsoldot -
felelte a fáraó. -Ha tartós nyugalmat, békés biztonságot akartok, adjátok meg
a hozzá való anyagi eszközöket. De minthogy királyi szívemet bántja a ti
nyugtalanságtok, megteszem, amit tehetek, és bízom benne, hogy sikerül újra
rendet teremtenem.
S parancsot is adott a hadsereg összevonására és arra, hogy a katonaságot
vonultassák fel az ország legfontosabb pontjaira. Ugyanakkor meghagyta
Nitagernek, hogy bízza a keleti határt alvezérére, ő maga pedig az öt legjobb
ezredével induljon Memfiszbe.
A fáraó nem is annyira azért rendelkezett így, hogy az arisztokráciát megvédje a
csőcselék ellen, hanem hogy nagyobb erő legyen a keze alatt arra az esetre, ha a
főpapok fellázítanák ellene Felső-Egyiptomot és a templomok alá tartozó
katonaságot.
Paophi tizedikén a fáraó palotájában és egész környékén is nagy sürgés-forgás
volt. Összeültek a küldöttek, akiknek az volt a feladatuk, hogy megadják a
fáraónak a jogot a labirintusi kincsek felhasználására. Tenger nép csődült oda,
amely legalább látni akarta azt a helyet, ahol ez az Egyiptomban nem mindennapi
ünnepies jelenet lefolyik.
A küldöttek felvonulása korán reggel kezdődött. Legelöl pőre parasztok mentek,
fehér sapkában, ágyékkötővel, mindegyik vastag ponyvát vitt a kezében, hogy a
fáraó jelenlétében hátukat betakarják. Mögöttük haladtak a mesteremberek,
ugyanolyan öltözékben, mint a parasztok, csak ponyvájuk volt vékonyabb, s
keskeny kötőjüket tarkabarka hímzés borította.
Aztán a kereskedők következtek, egyik-másik parókával a fején, valamennyi hosszú
ingben, palástban; karjukon, lábukon, ujjúkon már drága karikákat lehetett
látni, meg gyűrűket. Mögöttük a tisztek lépkedtek fekete-sárga vagy kék-piros és
kék-fehér csíkos sapkában és ugyanilyen színű köpenyben. Kettőnek a mellén -a
köpeny helyett -rézből készült mellvért volt.
Majd hosszabb szünet múlva megjelent a tizenhárom nemes, nagy parókával, földig
érő fehér köntösökben, mögöttük a nomarchoszok bíborszegélyes köntösökben,
fejükön koronával. A menetet borotvált fejű, borotvált arcú papok zárták be,
vállukon párducbőrrel.
A küldöttek a fáraó palotájának nagytermébe mentek, ahol hét pad sorakozott
egymás mögött: a legalacsonyabb a parasztoknak, a legmagasabb a papoknak.
Nemsokára megjelent gyaloghintójában XIII. Ramszesz ő szent felsége is, aki
előtt valamennyien arccal a földre borultak. Amikor a két világ ura leült magas
trónusára, megengedte hűséges alattvalóinak, hogy fölkeljenek, és helyet
foglaljanak padjaikon. Ekkor beléptek a főpapok, Herihor, Mefresz és a
Labirintus fővigyázója, kezében egy kis dobozzal, és leültek alacsony
trónusaikra. A tábornokok alkotta pompás kíséret a fáraó körül helyezkedett el,
mögötte két főméltóság állt pávatoll legyezőkkel.
-Igazhitű egyiptomiak -szólalt meg a két világ ura. -Tudvalevő
mindnyájatok előtt, hogy udvarom, hadseregem és valamennyi tisztviselőm nagy
szükségben van, amelyet az elszegényedett kincstár nem tud orvosolni. A szent
személyemet illető kiadásokról nem is beszélek, hisz olyan táplálékon élek, úgy
ruházkodom, mint egy egyszerű katona, hisz bármelyik tábornoknak, bármelyik
kancelláriusomnak nagyobb cselédsége, több felesége van, mint nekem.
Az összegyűltek között halk „úgy van"-ozás morajlott végig.
-Eddig az volt a szokás -folytatta a fáraó -, hogy ha a kincstárnak pénzre
volt szüksége, nagyobb adókat vetett ki a dolgozó köznépre. De én ismerem az én
népemet, a nép ínségét, és nemcsak új terheket nem akarok a vállára rakni, hanem
szívesebben könnyítenék a sorsán...
-Örökkön élj, urunk! -hangzott fel az alacsonyabb padokból.
-De Egyiptom szerencséjére -fűzte tovább a fáraó -vannak a mi országunknak
kincsei, amelyek felhasználásával meg lehet erősíteni a hadsereget, rendesen
fizethetjük a hivatalbelieket, megajándékozhatjuk a népet, sőt kifizethetjük
belőle minden adósságunkat, akár a templomoknak, akár a föníciaiaknak. Ezek a
kincsek, amelyeket az én dicsőséggel fényeskedő őseim gyűjtöttek, a Labirintus
pincéiben vannak. De csak akkor lehet hozzájuk nyúlni, ha ti, igazhitűek,
valamennyien egyhangúan, egy emberként kimondjátok, hogy Egyiptom szükségben
van, és nekem, a fáraónak, jogom van rendelkezni őseim kincseivel...
-Kimondjuk! Kérve kérünk, felséges urunk, végy belőle annyit, amennyit a
szükség parancsol! -kiáltozták minden padról.
-Tiszteletre méltó Herihor! -fordult felé a fáraó. -Ebben a kérdésben
van-e a szent papi rendnek valami mondanivalója?
-Nagyon is sok -felelte a főpap, miközben felállt. -Az ősi törvények
szerint a Labirintus kincseihez csak akkor szabad hozzányúlni, ha az országnak
semmi más eszköze nem maradna... De most nem úgy van. Mert ha a kormány
eltörölné a föníciai tartozásokat, amelyek méltatlan uzsorakamatból származnak,
nemcsak felséged kincstárát töltené meg egy csapásra, hanem fellélegezne a nép
is, amely most keserves, nehéz munkában a föníciaiak zsebére dolgozik...
A padokon újra helyeslő moraj futott végig.
-Csupa bölcsesség a te tanácsod, szent férfiú -mondta nyugodtan a fáraó -,
de veszedelmes. Mert ha az én kincstartóm meg a kegyes nomarchoszok és a
nemesség megtanulja, hogy az idegen tartozásokat ilyen könnyűszerrel keresztül
lehet húzni, akkor ma a föníciai hiteleket nem fizeti meg, de holnap olyan
tartozásokról feledkezhet meg, amelyek a fáraónak vagy a szentélyeknek járnak.
Akkor pedig ki mondja meg, hogy a köznép nem kapva kap-e a nagyok példáján, és
nem jut-e eszébe, hogy neki is joga van elfeledkezni velünk szemben fennálló
kötelességeiről?
A vágás olyan erős volt, hogy Herihor őkegyességc meggörnyedt alatta nagy
karosszékén, és elhallgatott.
-És te, a Labirintus főfelügyelője, kívánsz megjegyzést tenni? -fordult
hozzá a fáraó.
-Itt van ez a doboz -felelte a felügyelő -fehér és fekete kavicsokkal.
Mindegyik kiküldött kap mindegyikből egyet-egyet, és az egyiket beledobja' a
korsóba. Aki azt akarja, hogy ő szent felsége hozzányúlhasson a Labirintus
kincstárához, az a fekete kavicsot dobja bele. Aki azt akarja, hogy ne bántsuk
az istenek jószágát, fehérrel szavaz.
-Ne fogadd ezt el, felséges uram -súgta a kincstartó a fáraónak -, inkább
mondja meg minden kiküldött világosan, amit a szívében hord...
-Tartsuk tiszteletben az ősi szokásokat -szólt közbe Mefresz.
-Helyes, dobjon csak mindenki egy kavicsot a korsóba -döntött a fáraó. -Az
én szívem tiszta, a szándékom megmásíthatatlan.
Szent Mefresz és Herihor összenéztek.
A Labirintus főfelügyelője két tábornok kíséretében végigjárta a padokat, és
minden kiküldöttnek átadott két-két kavicsot: egy fehéret és egy feketét. A
szegény nép jámbor követei éktelen zavarba estek, mikor ilyen nagy méltóságokat
láttak maguk előtt. Néhány paraszt leborult a földre, nem merték elvenni a kis
kerek kavicsokat, és csak nagy üggyel-bajjal fogták föl ésszel, hogy csak az
egyik kavicsot dobhatják be a korsóba: vagy a fehéret vagy a feketét.
-Mert én kedvében szeretnék járni az isteneknek és a fáraónak egyaránt... -
jegyezte meg halkan egy öreg pásztor.
Végre a nagyuraknak sikerült megmagyarázniuk, a parasztoknak pedig megérteniük,
mit is kívánnak hát tőlük. Megkezdődött a szavazás. Minden küldött sorra odalépett
a korsó elé, és beledobott egy kavicsot, de úgy, hogy mások ne lássák, milyen
színűt.
Azalatt a főkincstartó -a trónus lépcsőjén térdelve -halkan odasuttogta a
fáraónak:
-Vége mindennek!. .. Ha nyíltan szavaztak volna, egyhangú lett volna a döntés,
de így... Száradjon le a karom, ha a korsóban nem lesz legalábbis húsz fehér
kavics!
-Csillapodj, hű szolgám -nyugtatta meg mosolyogva Ramszesz. -Több ezred
van a kezem alatt, mint ahány szavazat szól majd ellenünk.
-De minek ez?... Minek? -sóhajtozott a kincstartó. -Egyhangú döntés nélkül
nem nyitják ki a Labirintust...
Ramszesz csak tovább mosolygott.
Véget ért a kiküldöttek odajárulása a korsó elé. A Labirintus felügyelője
felemelte a korsót, és kiöntötte a tartalmát egy aranytálcára.
Kilencvenegy szavazat közül nyolcvanhárom volt fekete, csak nyolc akadt fehér.
A tábornokok megdermedtek, a főpapok diadalmasan néztek a gyülekezetre, de aztán
egyszerre nagy nyugtalanság fogta el őket, mert Ramszesz arca vidám maradt.
Senki se merte hangosan kimondani, hogy ő szent felsége terve elbukott. De a
fáraó a legnagyobb elfogulatlansággal megszólalt:
-Igazhitű egyiptomiak, hűséges, jó szolgáim! Teljesítettétek parancsomat, s
kegyelmem veletek van, két napig vendégeim lesztek. Ha aztán ki-ki megkapta az
ajándékát, térjetek vissza családotokhoz, foglalkozásotokhoz. Áldás, békesség
veletek!
E szavakkal a fáraó elhagyta a tanácstermet, és kíséretével együtt kivonult. De
a főpapok, Herihor és Mefresz, nyugtalanul néztek egymásra.
-Egy cseppet se vette a szívére -suttogta Herihor.
-Megmondtam én, hogy veszett fenevad! -felelte Mefresz. -Nem riad ez
vissza az erőszaktól sem, és ha meg nem előzzük...
-Az istenek megoltalmaznak bennünket és szent tulajdonunkat ...
Aznap este XIII. Ramszesz szobájában összegyülekeztek legbizalmasabb hívei: a
főkincstartó, a főkancellárius, Tutmózisz és Kaliposz, a görög csapatok vezére.
-Ó, uram -sopánkodott a kincstartó -, miért nem tettél te is úgy, mint
örökkön élő őseid?... Ha a küldöttek nyilvánosan szavaznak, ma kezünkben van a
jog a Labirintus kincseihez!
-Őkegyességének igaza van -erősítette a főkancellárius is.
A fáraó megrázta a fejét.
-Tévedtek. Ha egész Egyiptom kiáltaná is: adjátok ki a kincstárnak a
Labirintus aranyát, a főpapok akkor sem adnák ki...
-Hát akkor miért zaklattuk fel az országot ezzel a küldöttgyűléssel ?... Ez a
királyi lépés nagyon felkavarta és vakmerővé tette az alsó népet: olyan az ma,
mint az áradó víz...
-Nem félek a dagálytól -felelte a fáraó. -Az én ezredeim elég gátat
jelentenek ellene... De ebből a gyűlésből az a kézzelfogható hasznom van, hogy
leleplezte ellenfeleim tehetetlen gyengeségét: nyolcvanhárom volt mellettünk, és
csak nyolc őmellettük!... Ez azt jelenti, hogy ha ők egy hadtestre számíthatnak,
én tízre... Ne áltassátok magatokat -folytatta a fáraó. -Köztem és a főpapok
között már megindult a háború. A főpapság erősség, amelyet felszólítottunk, adja
meg magát. Elutasított bennünket, kénytelenek vagyunk tehát rohamozni.
-Örökkön élj! -kiáltotta Tutmózisz és Kaliposz.
-Parancsolj, uram -szólt a főkancellárius.
-Halljátok tehát az akaratom! -jelentette ki Ramszesz.
-Te, kincstartó, szétosztasz száz talentumot a rendőrség, a munkásezredbeli
tisztek és falusi bírák között Szeft, Nehachen, Neha-Pechu, Sebt-Het, Aa, Áment
és Ka nomoszokban... Ugyanezeken a helyeken a kocsmárosok, fogadósok között
árpát, búzát, bort osztasz szét, amennyi csak a kezed ügyébe esik, hogy az
alsónépnek ingyen legyen étele, itala. Azonnal cselekedj, hogy Paophi
huszadikáig mindenütt legyen annyi, amennyi szükséges. A kincstartó a földig
hajolt.
-Te, főkancellárius, írd meg és minden nomosz székhelyének az utcáin
hirdettesd ki, hogy a nyugati sivatag felől a barbárok nagy erőkkel rajta
akarnak ütni az isteni Fajúm tartományon... Te pedig, Kaliposz, négy görög
ezredet elindítasz délre. Kettő megáll a Labirintus előtt, kettő továbbmegy
Haneszig. Ha a papi katonaság kivonulna Tébából, szorítsátok vissza, és ne
engedjétek Fajúm felé. És ha a papok ellen háborgó nép már a Labirintust
fenyegeti, foglalják el akkor a te görög katonáid...
-És ha a vár őrei ellenállnak? -kérdezte Kaliposz.
-Akkor az lázadás volna -vetette oda a fáraó, majd tovább folytatta.
-Te pedig, Tutmózisz, három ezredet Memfiszbe küldesz, és Ptah, Hórusz és
ízisz templomai közelében állítod fel őket. Ha a zavargó nép meg akarná a
templomokat ostromolni, az ezredesek nyissák ki a kapukat, és ne engedjék be a
népet a szent helyekre, és oltalmazzák meg a főpapokat minden bántalmazás ellen.
A Labirintusban is, a memfiszi templomokban is lesznek papok, akik majd zöld
ággal jönnek a sereg elé. Az ezredesek kérdezzék meg tőlük a jelszót, és aztán
tanácskozzanak velük...
-És ha valaki ellenállni merészel ? -vetette fel Tutmózisz.
-Csak lázadók nem teljesítik a fáraó parancsát -felelte Ramszesz.
-A hadseregnek Paophi huszonharmadikán meg kell szállnia a templomokat és a
Labirintust -folytatta a fáraó a főkancelláriushoz fordulva. -A nép tehát
Memfiszben is, Fajúmban is már tizennyolcadikán gyülekezhet, eleinte csak
maroknyi csapatokban, később egyre tömegesebben.
Vagyis: ha már huszadika körül is támadnának apróbb zavargások, már azokat is
hagyni kell, de a templomokat nem szabad megostromolniuk csak huszonkettedikén
és huszonharmadikán. És ha a katonaság megszállottá azokat a pontokat, minden
csendesedjen el.
-Nem volna legokosabb most mindjárt tömlőébe vetni Herihort és Mefreszt? -
kérdezte Tutmózisz.
-Minek?... Én nem velük törődöm, hanem a templomokkal és a Labirintussal,
amelyeknek megszállására a hadsereg még nem készült fel. Egyébként is Hiram, aki
elfogta Herihornak az asszírokhoz írott levelét, csak huszadika táján érkezik
vissza... Vagyis csak Paophi huszonnegyedikén lesz a kezünkben a bizonyíték,
hogy a főpapok árulók, és rögtön közhírré is tesszük mindenfelé.
-Én tehát menjek Fajúmba? -kérdezte Kaliposz.
-Dehogy! Te és Tutmózisz mellettem maradtok a válogatott ezredekkel...
Tartalékunknak is kell lenni, hátha a főpapok eltántorítják tőlünk a nép egy
részét.
-Nem félsz, uram, árulástól? -kérdezte Tutmózisz. A fáraó hanyagul legyintett.
-Az árulás örökösen szivárog, mint a víz a repedt hordóból. Igaz, a főpapok
egy kicsit megneszelték ugyan a terveimet, de én is ismerem szándékaikat... De
az erők összegyűjtésében megelőztem őket, ők lesznek a gyengébbek. Tíz-egynéhány
nap alatt nem lehet ezredeket felállítani...
-És a varázslat? -aggodalmaskodott Tutmózisz.
-Olyan varázslat nincs, amelyet a csatabárd el ne oszlatna ! -nevetett
Ramszesz.
E pillanatban Tutmózisz be akart számolni a fáraónak a főpapok Lükonnal űzött
mesterkedéseiről. De most is viszszatartotta az a meggondolás, hogy ha a fáraó
nagyon felindul, akkor oda az a higgadtság, amely most oly hatalmassá teszi.
Ütközet előtt a vezérnek semmi másra nem szabad gondolni, mint csak csatára.
Lükön dolga maradhat akkorra, amikor a papok a börtönben ülnek.
A fáraó intésére Tutmózisz a szobában maradt, a három másik főméltóság, mélyen
meghajolva ő szent felsége előtt, eltávozott.
-Végre -sóhajtotta a főkancellárius, amikor a kincstartóval együtt kiért a
pitvarra -, végre vége szakad a borotváltfejűek uralmának!
-Már nagyon ideje volt -felelte a kincstartó. -Az utolsó tíz évben
akármelyik kis próféta többet nyomott a latban, mint Téba vagy Memfisz
nomarchosza.
-Én azt hiszem, Herihor szép csendesen már készíti a csónakot, amelyen Paophi
huszonharmadika előtt kereket old -jegyezte meg Kaliposz.
-Mi baja lehet? -felelte a kancellárius. -Ő szent felsége, ha ma haragszik
is rájuk, megbocsát nekik, ha megalázkodnak...
-Sőt, Nikotrisz királyné kérésére még a vagyonukat is meghagyja nekik -
tódította a kincstartó. -Mindenesetre valamelyes rend lesz az országban, amely
már nagyon megfogyatkozott.
-Csak úgy látom, ő szent felsége nagyon is nagy előkészületeket tesz -
fejtegette a kancellárius. -Én bizony mindent a görög ezredekkel igazítottam
volna el, a köznépet kihagytam volna...
-Fiatal... szereti a mozgást... a zajt... -vetette közbe a kincstartó.
-Látszik, hogy egyiktek se katona! -jegyezte meg erre Kaliposz. -Ha
küzdelemre készülök, minden erőt össze kell vonni, mert mindig érhetik az embert
váratlan meglepetések.
-Az bizonyos, hogyha a köznép nem volna a hátunk mögött... -magyarázkodott a
kancellárius. -De így mi érhetne bennünket váratlanul?... Az istenek nem
szállnak le, hogy megvédjék a Labirintust.
-Te nyugodt vagy, kegyes uram, azért beszélsz így -szólt újra Kaliposz -,
nyugodt vagy, mert tudod, hogy a fővezér résen van, és igyekszik mindent előre
látni. Különben bizony borsódzna a hátad.
-Én nem látok semmi váratlan meglepetést -erősködött a kancellárius. -
Hacsak a főpapok újra el nem terjesztik a hírét, hogy a fáraó megháborodott...
-Az biztos, hogy minden furfangot megpróbálnak hagyta rá a főkincstartó, és
nagyot ásított -, de erővel nem győzik. .. Mindenesetre hálát adok az
isteneknek, hogy a fáraó táborába helyeztek... De gyerünk aludni.. .
A három főméltóság távozása rftán Tutmózisz az egyik falon felnyitott egy titkos
ajtót, és Szamentut vezette be a fáraó szobájába. Ramszesz nagy örömmel fogadta
Széth isten főpapját, csókra nyújtotta neki a kezét, és átölelte a fejét.
-Békesség veled, hűséges, jó szolgám -köszöntötte a fáraó. -Mi jót hozol?
-Kétszer jártam a Labirintusban -felelte a pap.
-És már ismered az utat?
-Ismertem régebben is, de most felfedeztem valamit. Az egész kincstár
elsüllyedhet, mindenkit agyonsújthat, az ott levő óriási gazdagság pedig
elpusztulhat.. .
A fáraó összeráncolta szemöldökét.
-Ezért kérem szent felségedet, adjon mellém tíz-egynéhány megbízható embert.
Az ostrom előtti éjjel bemegyek velük a Labirintusba, és megszállóm a kincstár
melletti szobákat .. . különösen a felsőt...
-Beviszed őket?
-Be. Bár még egyszer magam is elmegyek a Labirintusba, és végérvényesen
megállapítom: nem tudnám-e idegen segítség nélkül is megakadályozni a pusztulást.
Még a legmegbízhatóbb ember se biztos, és behatolásuk magára vonhatná azoknak az
őrködő kutyáknak a figyelmét...
-Ha máris nem járnak a sarkadban... -szólt a fáraó.
-Hidd el, felséges uram -bizonygatta a pap, mellére téve a kezét -,
csodának kellene történnie, hogy megszimatoljanak. Szinte gyerekesen el vannak
vakulva. Mert bár gyanítják, hogy valaki be akar hatolni a Labirintusba, de az
ostobák csak a látható bejárások előtt kettőzik meg az őrséget. Én pedig
egyetlen hónap alatt három titkos ajtót fedeztem fel, amelyekről ők
elfeledkeztek, vagy egyáltalán nem is tudnak róluk. Legfeljebb valami szellem
figyelmeztethetné őket, hogy a Labirintusban járok, csak az mutathatná meg,
melyik szobában járok. Az pedig háromezer szoba és folyosó közül teljességgel
lehetetlen.
-Szamentu őkegyességének igaza van -szólt Tutmózisz. -Talán már túlságba
is visszük ezt a nagy óvatosságot ezekkel a papi férgekkel.
-Azt ne mondd, vezér! -szállt vele vitába a pap. Ő szent felségéhez mérve
annyi az ő erejük, mint egy maroknyi homoknak a márványtemplomhoz képest, de
Herihor és Mefresz nagyon okosak, és alighanem olyan fegyvereket szegeznek
ellenünk, olyan fordulatok elé állíthatnak bennünket, hogy a torkunkra forr a
szó az ámulattól.. . A mi templomaink tele vannak titkokkal, amelyek
gondolkodóba ejtik még a bölcseket is, a köznép lelkét pedig porig sújtják.
-Beszélj valamit erről! -kérte a fáraó.
-Előre megmondom, hogy felséged katonái nagy csodákat látnak majd a
templomokban. Hol a fáklyák alszanak el, hol meg lángok csapkodnak körülöttük,
förtelmes szörnyetegek veszik körül őket... Most fal állja el az útjukat, majd
szakadék nyílik a lábuk előtt. Egyik-másik folyosón víz önti el őket, másutt meg
láthatatlan kezek kövekkel dobálják meg... Aztán micsoda dübörgés, milyen
félelmetes hangok dörögnek majd körülöttük!
-Minden templomban vannak hűséges, fiatal papjaim, a Labirintusban pedig ott
leszel te -nyugtatta meg a fáraó.
-Meg a csatabárdjaink -vetette közbe Tutmózisz. -Hitvány katona az, aki
meghátrál holmi lángok, ijesztgetések elől, vagy arra pocsékolja a drága időt,
hogy titkos hangokra füleljen.
-Okosan beszélsz, vezér! -helyeselt Szamentu. -Ha bátran előretörtök, a
rémségek eltűnnek, a hangok elnémulnak, és a lángok se perzselnek.
-Most pedig még egy utolsó szó, felséges urunk -fordult a pap Ramszeszhez.
-Ha ottvesznék...
-Ne is beszélj róla! -vágott hevesen a szavába a fáraó.
-Ha ottvesznék -ismételte szomorú hangon Szamentu -, akkor Széth egy fiatal
papja eljön felségedhez az én gyűrűmmel. A katonaság foglalja csak el a
Labirintust, kergesse ki belőle az őröket, és ne is hagyja el többé az épületet,
mert az a fiatal pap talán egy hónap leforgása alatt, de talán hamarabb is
megtalálja az utat a kincstárba, mert én meghagyom neki az útbaigazításokat. De
felséges uram -folytatta letérdelve -, én csak egyet kérek tőled: ha győzöl,
állj bosszút értem, de legfőképpen meg ne bocsáss Herihornak és Mefresznek. Te
nem tudod, milyen veszedelmes ellenség ez a két ember!... Ha ők kerekednek
felül, nemcsak te magad pusztulsz el, hanem az egész dinasztiád...
-Vajon nem méltó dolog-e, hogy a győztes nagylelkű legyen a legyőzöttek iránt?
-kérdezte a fáraó sötéten.
-Semmi nagylelkűség!... Semmi kegyelem! -kiáltotta Szamentu. -Amíg azok
élnek, téged is, engem is halál, szégyen fenyeget, még a holttestünket is
meggyalázzák. Oroszlánt megszelídíthetsz, föníciait megvethetsz, líbiait,
etiópot megnyerhetsz magadnak... Megengesztelheted a kháldeai papot is, mert az
mint a sas felemelkedik a magasságokba, és ott nem kell tartania a nyilaktól. ..
De egyiptomi papot, aki belekóstolt a bőségbe és hatalomba, meg nem békítesz
semmivel. Ezt a harcot csak a halál fejezheti be, vagy az övék, vagy a tiéd.
-Igazad van, Szamentu -felelte Tutmózisz. -Szerencsére nem ő szent
felsége, hanem mi, katonák döntjük el ezt a port a papok és a fáraó között.

Tizennegyedik fejezet

Paophi tizenkettedikén nyugtalanító hírek kaptak szárnyra több egyiptomi
templomból.
Az utóbbi napokban Hórusz templomában felfordult az oltár, ízisz templomában
könnyezett az istennő szobra. Aztán a tébai Ámon-templomban és Ozirisz denderai
sírja körül is baljóslatú csodák estek. A csalhatatlan jelekből a papok azt a
következtetést vonták le, hogy Egyiptomot nagy csapás fenyegeti, még a hónap
vége előtt.
Ezért aztán Herihor és Mefresz elrendelte, hogy a templomok körül körmeneteket
tartsanak, a házaknál pedig áldozatokat mutassanak be az isteneknek.
Mindjárt másnap, Paophi tizenharmadikán tartottak is egy nagy körmenetet
Memfiszben: Ptah isten kijött a templomából, ízisz istennő is az övéből. A két
isten a város központja felé tartott, de nagyon kevés számú hivő, főleg nők
kíséretében. A végén kénytelenek voltak visszafordulni, mert az egyiptomiak
csúfot űztek belőlük, a máshitűek pedig annyira vetemedtek, hogy köveket
dobáltak az istenek szent csónakjaira.
A zavargások láttára a rendőrség közömbös maradt, sőt egyik-másik tagja még
részt is vett ebben a méltatlan viselkedésben. Délután pedig ismeretlen emberek
azt magyarázgatták a tömegnek, hogy a papi rend nem enged semmiféle könnyítést
a dolgozóknak, és lázadást akar szítani a fáraó ellen.
Estefelé a templomok előtt munkáscsoportok gyűltek össze és kifütyülték,
szidalmazták a papokat. Ugyanakkor köveket dobáltak a kapukra, és egy gonosz
lélek a nyilvánosság láttára leütötte a templomára vigyázó Hórusz isten orrát.
Egy-két órával napnyugta után a főpapok és legragaszkodóbb híveik összegyűltek
Ptah templomában. Ott volt Herihor, Mefresz, Metuzufisz, három nomarchosz és
Téba főbírája.
-Rettenetes idők! -jegyezte meg a bíró. -Biztosan tudom, hogy a fáraó fel
akarja bujtogatni a csőcseléket, rohanja meg a templomokat...
-Azt hallottam -szólt a szebeszi nomarchosz -, hogy parancs ment
Nitagerhez, minél gyorsabban siessen ide újabb csapatokkal, mintha máris nem
volna itt éppen elég!
-Tegnap óta megszakadt az összeköttetés Alsó- és Felső-Egyiptom között -
újságolta Aa nomarchosza. -Az országutakon katonaság áll, ő szent felsége
gályái pedig átvizsgálnak minden hajót, mely a Níluson feltűnik...
-XIII. Ramszesz nem „ő szent felsége" -szólt közbe Mefresz szárazon -, mert
még nem kapta meg a koronát az istenek kezéből.
-Ez mind csak semmiség volna -mondta az országbíró. -A legnagyobb
veszedelem az árulás. Vannak jelek, melyek szerint sok fiatalabb pap a fáraóhoz
húz, és mindenről jelentést tesz neki...
-De még olyanok is akadtak, akik vállalták, hogy kezére járnak a katonaságnak
a templomok megszállására -tette hozzá Herihor.
-A hadsereg meg fogja szállni a templomokat? -kiáltott fel a szebeszi
nomarchosz.
-Legalábbis huszonharmadikán, így szólt a parancs -felelte Herihor.
-És te, kegyes uram, ilyen nyugalommal tudsz erről beszélni? -ijedezett az
amenti nomarchosz.
Herihor vállat vont, a nomarchoszok meg összenéztek.
-De ez már nem fér a fejembe! -fakadt ki dühösen Aa nomarchosza. -A
templomoknak alig van pár száz főnyi katonaságuk, papok elárulják az ügyünket, a
fáraó elvág bennünket Tébától, és fellázítja ellenünk a népet, Herihor
őkegyessége pedig minderről úgy beszél,- mintha lakomára hívna meg bennünket...
vagy védekezzünk, ha ugyan még lehet, vagy pedig...
-Adjuk meg magunkat ő szent felségének? -vetette oda csúfondárosan Mefresz. -
Arra mindig ráértek!
-De mi szeretnénk tudni egyet-mást a védelem eszközeiről. .. -hangoztatta a
szebeszi nomarchosz.
-Az istenek megoltalmazzák híveiket -felelte Herihor. Aa nomarchosza a kezét
tördelte.
-Hogy megvalljam őszintén az igazat, a te közömbösséged engem is meglep -
intette az országbíró is. -Hiszen szinte az egész köznép ellenünk fordult...
-Olyan a köznép, mint a pelyva, arra megy, amerre a szél viszi -szólt
Herihor.
-És a hadsereg?
-Van-e olyan hadsereg, amely porba ne omlana Ozirisz előtt?
-Azt tudom -vágott a szavába türelmetlenül Aa nomarchosza -, de én nem
látom se Oziriszt, se azt a szelet, amely a mi pártunkra fordítaná a népet...
Azalatt pedig a fáraó már ma megnyerte őket ígéreteivel, holnap pedig már elő is
áll az adománnyal...
-Az ígéreteknél és adományoknál erősebb a félelem -felelte Herihor.
-Mitől félhetnének ?... A mi összevissza háromszáz katonánktól?
Ozirisztól majd megijednek.
-De hát hol van Ozirisz? -kérdezte indulatosan Aa nomarchosza.
-Mindnyájan meglátjátok. És boldog lesz, aki azon a napon a szeme világát is
el nem veszti.
Herihor olyan rendületlen nyugalommal mondta ezeket a szavakat, hogy a
gyülekezetben nagy csendesség támadt.
-Utóvégre is mitévők leszünk? -kérdezte egy kis szünet múlva az országbíró.
-A fáraó azt akarja, hogy a nép huszonharmadikán rohanja meg a templomokat -
válaszolta Herihor. -Nekünk azonban ki kell erőszakolnunk, hogy már Paophi
huszadikán támadjanak.
-Örökkön élő istenek! -kiáltott most újra Aa nomarchosza, égre emelve a
kezét. -Hát miért kell nekünk magunknak bajt zúdítani a fejünkre; ráadásul még
három nappal hamarabb?
-Hallgassatok Herihorra -szólt határozott hangon Mefresz -, és minden
úton-módon rajta legyetek, hogy a támadás Paophi huszadikán reggel történjék!
-És ha csakugyan szétvernek bennünket ? -kérdezte zavartan a főbíró.
-Ha Herihor átkai nem hatnak, akkor én hívom segítségül az isteneket -
felelte Mefresz, és szemében baljóslatú tűz lobbant fel.
-Ha nektek, papoknak, megvannak a titkaitok, amelyeket mielőttünk nem szabad
feltárni -jegyezte meg a legfőbb bíró -, jó, megtesszük, amit parancsoltok,
kierőszakoljuk a támadást huszadikán. De jusson eszetekbe, hogy a mi vérünk és
gyermekeink vére a ti fejetekre száll.. .
-Szálljon a mi fejünkre! -mondta egyszerre a két főpap. Herihor pedig még
hozzátette:
-Tíz esztendő óta kormányozzuk az országot, és ezalatt egyikőtökön sem esett
sérelem, valamint megtartottuk minden ígéretünket. Néhány napig legyetek hát még
türelemmel és hűséggel, akkor meglátjátok az istenek hatalmát, és megkapjátok
jutalmatokat.
A nomarchoszok rövidesen elbúcsúztak a főpapoktól, de nem is próbálták
palástolni szomorúságukat és aggodalmukat. Herihor és Mefresz magukra maradtak.
Hosszú hallgatás után Herihor törte meg a csendet:
-Igen. Az a Lükön jó volt, míg az őrültet játszotta. De hogy őt állítsuk oda
Ramszesz helyett!...
-Ha a tulajdon édesanyja nem ismerte meg -felelte Mefresz -, akkor nyilván
nagyon hasonlít hozzá... Odaülni a trónra, és néhány szót szólni a
környezetéhez, azt csak meg tudja tenni... Különben is majd ott leszünk
mellette.
-Szörnyen ostoba komédiás!... -sóhajtotta Herihor, a homlokát dörzsölve.
-Bölcsebb millió meg millió más embernél, mert kettős látása van, és nagy
szolgálatot tehet még vele az országnak.
-Kegyes uram, örökösen ezt a kettős látását emlegeted -vetette oda Herihor.
-Végre hadd győződjem meg róla én is...
-Akarod? -kérdezte Mefresz. -Akkor gyerünk... De az istenekre! Herihor,
még tulajdon szíved előtt is hallgass arról, amit most látsz...
Lementek Ptah templomának a pincéjébe. Egy tágas üregbe léptek, ahol csak egy
kis mécses világított. A gyenge világításban Herihor egy embert látott, aki az
asztalnál ült és evett. Olyan köpeny volt rajta, amilyent a fáraó testőrei
viseltek.
-Lükön -szólt hozzá Mefresz -, az ország legfőbb méltósága szeretne
meggyőződést szerezni arról, milyen tehetséggel áldottak meg téged az istenek...
A görög félrelökte az ételes tálat, és dörmögni kezdett.
-Átkozott a nap, amikor a lábam először lépett a ti földetekre!. .. Inkább
dolgoznék kőfejtőben, hadd botoznák a hátam...
-Arra még mindig ráérsz -szólt sötéten Herihor.
A görög elhallgatott, majd egyszerre csak elkezdett reszketni, amint Mefresz
kezében megpillantott egy fekete kristálygolyót. Elfakult tekintete
megzavarodott, arcán verejtékcsöppek gyöngyöztek. Szeme mereven egy pontra
tapadt, mintha odaszögezték volna a kristálygolyóra.
-Már alszik -suttogta Mefresz. -Nem csodálatos?
-Ha ugyan nem komédiázik.
-Csípj bele... szúrd meg... akár meg is perzselheted ... -biztatta Mefresz.
Herihor tőrt húzott elő fehér köntöse alól, és úgy tett, mintha Lükonba akarná
döfni, épp a két szeme között. De a görög meg se moccant, még a szeme héja se
rezzent meg.
-Nézz ide -szólította meg Mefresz, és Lükön elé tartotta a kristálygolyót.
-Látod, ki ragadta el Kamat?
A görög ökölbe szorított kézzel felugrott ültéből, szája tajtékzott.
-Eresszetek! -kiáltotta rekedt hangon. -Eresszetek, hadd iszom meg a
vérét!
-Hol van most az az ember? -kérdezte Mefresz.
-Egy kis villában, a kertnek azon az oldalán, amelyik legközelebb esik a
folyóhoz... Gyönyörű nő van vele... -suttogta Lükön.
-Hebron a neve, Tutmózisznak a felesége -súgta neki Herihor. -Valid be,
Mefresz -tette hozzá. -, ahhoz nincs szükség kettős látásra, hogy ezt
megtudjuk...
Mefresz összeszorította keskeny ajkát.
-Ha ez nem győz meg, kegyes uram, mutatok én ennél különbet is -
bizonykodott. -Lükön, találd meg az árulót, aki utat keres a labirintusi
kincsekhez...
Az alvó görög még élesebben rámeredt a kristálygolyóra, majd egy kis idő múlva
megszólalt:
-Látom... Koldusdaróc van rajta...
-Hol van?
-Fekszik egy kocsma udvarán, amely a Labirintushoz legközelebb van... reggelre
ott lesz...
-Milyen formájú?
-Vörös a haja, szakálla... -felelte Lükön.
-Nos? -kérdezte Mefresz Herihort.
-Ügyes rendőrséged van -jegyezte meg Herihor.
-De a Labirintust ugyancsak rosszul őrzik az őrei! -fakadt ki haragosan
Mefresz. -Még ma éjjel odamegyek Lükonnal, hogy figyelmeztessem az ottani
papokat... De ha sikerül megmentenem az istenek kincseit, kegyes uram,
beleegyezel-e, hogy én legyek azután a Labirintus főfelügyelője?
-Amint kívánod, kegyes uram -vágta rá Herihor közömbösen. Szívében pedig még
hozzágondolta: „Végre az istenfélő Mefresz is megmutatja a karmait és fogait...
Ő maga nem is akar egyéb lenni, mint a Labirintus főfelügyelője, Lükonból meg
fáraót faragna! Csakugyan, ha ki akarnám elégíteni a híveim mohóságát, az
isteneknek kellene teremteniük tíz Egyiptomot!"
A két főpap elhagyta a templomot. Herihor az éjszaka sötétjében gyalog ment haza
ízisz templomába, ahol a lakása volt. Mefresz pedig két, lovakra szerelt
gyaloghintót rendelt. Az egyikbe fiatal papok betették az alvó Lükont, akinek
zsákot húztak a fejére, a másikba pedig maga Mefresz szállt be, és egy maroknyi
lovas kíséretében, gyorsan ügetve Fajúmba ment.
Paophi tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel Szamentu -a fáraónak
adott ígérete szerint -csakugyan behatolt a Labirintusba, egy titkos ajtón,
amelyet csak ő ismert. Kezében egy nyaláb fáklya, közülük egy égett, vállán egy
kis kosár, benne egy s más eszköz.
Szamentu könnyűszerrel haladt teremről teremre, folyosóról folyosóra, az
oszlopokon és falakon egyetlen érintéssel elmozdította a titkos ajtót fedő
kőlapot. Néha-néha tétovázott, de akkor elolvasta a falra rótt titkos jeleket,
és összehasonlította őket a nyakában lógó gyöngyökre vésett jelekkel.
79 J
Egy félórai járás után a kincstárban volt, ott is elmozdított a padlón egy
kőlapot, és lement az alatta nyíló terembe. Alacsony, de tágas helyiség volt,
mennyezete egy sereg zömök oszlopon nyugodott.
Szamentu letette a kosarat, és két fáklyát gyújtva, az erősebb világ mellett
olvasni kezdte a falra vésett feliratokat.
„Noha alakom hitvány -idézte az egyik felirat -, de azért igazi fia vagyok az
isteneknek, mert rettenetes az én haragom.
Odakint a szabadban tűzoszloppá válók, és villámokat szórok. Bezárva
mennydörgés, pusztulás vagyok, és nincs építmény, amely ellenállhatna az én
hatalmamnak.
Csak a szent víz tud lecsillapítani, mert az elveszi az erőmet. De haragom
éppúgy kirobban lobogó lángból, mint a legcsekélyebb szikrából.
Előttem minden legörnyed, leomlik. Olyan vagyok, mint Tüfón, aki ledönti a
legnagyobb fákat, és magasba emeli a köveket."
„Szóval minden templomnak megvan a maga titka, amelyet a többiek nem ismernek!"
-mondta magában Szamentu.
Kinyitott egy oszlopot, és kivett belőle egy jókora urnát. A födele viasszal
volt leragasztva, egy kis nyíláson pedig hosszú, vékony zsinór volt belevezetve,
amelynek a másik vége nem tudni, hol végződött az oszlop belsejében.
Szamentu levágott a zsinórból egy .kis darabot, odatartotta a fáklya lángjához,
és megfigyelte, hogy a zsinór, csodálatos hirtelenséggel, nagy sercegéssel ég
el.
Most késsel óvatosan lefejtette az urna födelét, és szürke port, apró
rögöcskéket talált benne. Kivett néhány rögöt, oldalt húzódott, aztán odaértette
hozzá a fáklyát. Egy szempillantás alatt nagy lángnyelvek csaptak fel, a kis
rögök eltűntek, csak kellemetlen és sűrű füst maradt utánuk.
Szamentu most a hamvas porból vett ki egy kicsit, leszórta a padlóra, közé
helyezte a zsinór egy kis darabkáját,
amelyet az urna mellett talált, és egy nehéz követ tett rá. Aztán megint
odatartotta a fáklyát, a zsinór tüzet fogott, és egy kis idő múlva a nehéz kő
lángok közt fölrepült a levegőbe.
-Most már kezemben van az isteneknek ez a fia! -jegyezte meg elmosolyodva
Szamentu. -Nem pusztul el a kincstár...
Azzal elindult oszloptól oszlophoz, sorra kinyitotta a kőlapokat, és mindenünnen
kiszedte az elrejtett urnákat. Mindegyikbe zsinór vezetett. Szamentu elvágta, az
urnákat pedig félrerakta...
„Na -gondolta magában a pap -, ő szent felsége nekem adhatná a fele
kincstárát, de legalábbis megtehetné a fiamat nomarchosznak!... És meg is teszi,
minden bizonnyal, mert igazán nagylelkű fejedelem... Engem pedig legalábbis a
tébai Ámon-templom illet meg..."
Miután ily módon biztosította az alsó termet, visszatért a kincstárba, onnan
pedig tovább a felső terembe. A falakon ott is voltak feliratok, sok-sok oszlop,
valamennyiben urna; zsinór vezetett ezekbe is, mind tele voltak szürke rögökkel,
amelyek a tűzzel való érintkezésre felrobbantak.
Szamentu elvagdalta a zsinórokat, az oszlopokból kiszedte az urnákat, aztán egy
csipetnyi szürke port belekötött egy kis ruhába.
Aztán fáradtan leült. Hat fáklyája már elégett: az éj már a vége felé járhatott.
„Sose hittem volna -mondta magában -, hogy az itteni papok kezében ily
csodálatos matéria van... Hiszen ezzel romba lehetne dönteni az asszír
várakat!.. . De mi se kötünk minden titkot a tanítványaink orrára..."
Kimerültén üldögélt, s ábrándozni kezdett. Most már bizonyos volt benne, hogy
megkapja a legnagyobb méltóságot, hatalmasabbat, mint amelyet Herihor betöltött.
És mit fog majd tenni?. .. Nagyon is sokat. Biztosítja majd ivadékainak a
bölcsességet és a vagyont is. Azon lesz, hogy megszerezze minden templom titkát,
ami korlátlanul megszilárdítaná a hatalmát, és örökre biztosítaná Egyiptom túlsúlyát
Asszíria fölött.
Az ifjú fáraó semmibe se veszi az isteneket. Ez megkönnyítené neki, hogy
megalapítsa az Egyisten, például az egy Ozirisz tiszteletét, és Egyiptommal egy
birodalomba egyesítse a föníciaiakat, zsidókat, görögöket, líbiaiakat.
Ugyanakkor hozzálátna a csatornaépítéshez is, amely összeköti a Vörös-tengert a
Földközi-tengerrel. Ha a csatorna mentén várakat építenek és erős csapatokat
vonnak össze, akkor az egész kereskedelem, kelet és nyugat ismeretlen népeivel,
Egyiptom kezébe jut.
Akkor pedig Egyiptomnak tulajdon hajóhadat kell építenie, egyiptomi hajósokat
kell nevelnie.. . Elsősorban pedig le kell törnie Asszíriát, amely évről évre
veszedelmesebb kezd lenni... Le kell törni a papok kapzsiságát, élvvágyát. ..
Legyenek bölcsek, éljenek bőségben, de szolgálják az országot, ahelyett, hogy
mint ma: csak fejőstehenüknek nézik...
„Már Háthor hónapban hatalmon leszek! -forgatta magában. -A fiatal fáraó
sokkal jobban szereti az asszonynépet és a katonaságot, semhogy az ország
dolgaival foglalkozhatna. .. Ha pedig nem lesz fia, akkor az én fiam, az én
fiam..."
Fölébredt álmodozásából. Ismét elégett egy fáklyája, ideje volt kifelé indulni a
föld alól.
Fölkelt, vállára vette kis kosarát, és elindult a kincstár fölötti teremből.
„Nincs szükségem segítségre... -gondolta és elmosolyodott. -Mindent egymagám
biztosítottam... én magam. .. Széth lenézett papja!"
Már keresztülhaladt egy sereg szobán, folyosón, amikor egyszerre hirtelen
megállt... Úgy rémlett neki, mintha ennek a teremnek a padlóján, ahol most jár,
vékony kis fénysávot látott volna...
Egyszerre olyan rettenetes ijedelem szorította el a torkát, hogy hirtelen
eloltotta a fáklyát. De akkorra a fénysáv elenyészett a padlón.
Szamentu megfeszítette hallóérzékét, de csak halántékának a lüktetését hallotta
a tulajdon fején.
„Képzelődtem!" -mondta magában.
Reszkető kézzel kivett a kosarából egy kis edénykét, amelyben lassan izzott egy
darab tapló, és újra meggyújtotta rajta a fáklyát.
„Nagyon álmos vagyok!" -fordult meg a fejében.
Körülnézett a teremben, és odalépett ahhoz a falhoz, amelyben a titkos ajtó
volt. Megnyomta a szög fejét, de az ajtó nem tárult fel. Még egyszer
megnyomta... majd harmadszor is... hiába...
-Mi ez? -szólt megdöbbenve.
Most már teljesen elfeledkezett a fénysávról. Úgy érezte, hogy valami új,
hallatlan dolog történt vele. Annyi száz meg száz titkos ajtót nyitott már ki
életében, annyit nyitott már ki magában a Labirintusban is, hogy most sehogy se
tudta felfogni ezt az akadályt.
Most újra elfogta a rettegés. Faltól falhoz szaladgált, és mindenütt próbálgatta
a titkos ajtót. Végre egyik helyen a fal engedett. Szamentu mélyen föllélegzett,
és egy óriási terembe lépett, amelyet, mint annyi mást, oszlopok töltöttek be.
Fáklyája a nagy térségnek csak egy kis-kis részét világította be, a java része
elveszett a sűrű homályban.
A sötétség, az oszlopok erdeje, főképpen pedig a terem ismeretlen volta
megnyugvást szerzett a papnak. Szorongása mélyén már felcsillant a gyermekes
remény szikrája: azt hitte, hogy ha ő nem ismeri ezt a termet, nem ismeri más
se, nem talál ide senki. ..
Egy kissé megnyugodott, és ekkor úgy érezte, hogy a lába roskadozik. Leült. De
hamarosan újra felugrott, körbejártatta a szemét, mintha meg akart volna
győződni róla:
csakugyan fenyegeti-e veszély és honnan? Melyik sötét zugból sompolyog elő, és
veti rá magát?
Szamentu úgy megszokta a föld alatti odúkat, a sötétben való botorkálást, mint
senki más egész Egyiptomban... Sok nyugtalan percen ment már keresztül életében.
De amit most átélt, valahogy annyira új volt előtte, és olyan szörnyűséges, hogy
félt igazi nevén megnevezni.
Végre nagy erőfeszítéssel összeszedte gondolatait.
„Ha csakugyan láttam azt a világosságot -tűnődött -, ha valaki csakugyan
elzárta előlem az ajtót, akkor elárultak! ... Akkor pedig most mitévő legyek?"
„Meghalsz!" -suttogta egy hang, valahol a lelke mélyén.
„Meghalok?"
A verejték kiverte az arcát; lélegzete elakadt. És hirtelen őrült ijedelem vett
rajta erőt. Összevissza futkosott a teremben, és öklével verdeste a falakat,
kereste a kijáratot. Már elfelejtette, hol van, hogy jutott ide: elvesztette az
irányt, de még a tájékozódás lehetőségét is, a nyakában lógó gyöngyök
útbaigazítása nyomán.
Egyszerre úgy érezte, mintha két ember lakna benne: az egyik csaknem
tébolyodott, a másik higgadt és okos. Az okos azt erősítette, hogy mindez csak
üres káprázat, hogy nem fedezte fel senki, nem is keresi senki, és kijut innen,
csak egy kicsit magához térjen. Ám a másik, a tébolyult, nem hallgatott az
értelem szavára, sőt egyre inkább belső ellenfele feje fölé kerekedett.
Ó, ha el lehetne bújni valamelyik oszlopban!.. . Akkor aztán csak keressék.. .
Bár nyilván nem keresné senki! Nem is akadnának rá, de kialhatná magát, és
kipihenten visszanyerné önuralmát.
„Mi érhetne itt engem?- mondta vállat vonva. -Csak le tudnék higgadni, akkor
üldözhetnének akár az egész Labirintusban ... Mert minden út elzárásához néhány
ezer emberre volna szükség, ahhoz pedig, hogy megtudhassák, melyikben húzódom
meg, valóságos csodának kell esni!
De tegyük föl, hogy elcsípnek... Hát aztán!... Előveszem ezt a kis üvegcsét, a
számhoz emelem, és egy pillanat alatt kimenekülök, nem fog el senki... Még az
istenek se..."
De hasztalan volt minden okoskodás, egyszerre megint olyan rettenetes szorongás
lepte meg, hogy újra kioltotta a fáklyát, és reszketve, vacogó fogakkal simult
az egyik oszlophoz.
„Miért kellett. .. miért is kellett idejönnöm! -mondta magában. -Nem volt
meg a betevő falatom ?.. . Vagy nem volt hová lehajtani a fejem?... Világos,
hogy felfedeztek ... Hiszen a Labirintusnak tenger őre van, olyan éberek, mint a
kutyák, és csak gyerek vagy ostoba ember hihette, hogy félre lehet őket
vezetni!...
A vagyon!... A hatalom!... Van-e olyan kincs, amiért érdemes volna odaadni az
életnek akár csak egyetlenegy napját is ?... Én meg java erőmben kockára
tettem..."
Úgy rémlett neki, mintha súlyos kopogást hallott volna. Talpra ugrott - és a
terem mélyében világosságot pillantott meg.
„Úgy van: ez valóságos fény, nem káprázat..." A távoli falon, valahol a terem
végén, az ajtó nyitva volt, fáklyákkal néhány fegyveres ember lépkedett be rajta
óvatosan.
Erre a látványra a papnak fagyos hideg futott végig a lábán, szívén, fején...
Most már nem kételkedett benne, hogy nemcsak nyomára bukkantak, hanem már
üldözik, és körül is fogták.
Ki árulhatta el?. .. Nyilvánvaló: csak egy ember lehetett, Széth fiatal papja,
akit elég aprólékosan beavatott a terveibe. Az árulónak egy hónapig kellett
volna keresnie a labirintusi utakat, de ha az őrökkel összebeszél, egyetlen nap
alatt kinyomozhatták Szamentut. ..
E pillanatban Széth főpapja megismerte azt az érzést, amelyet csak azok éreznek,
akik a halállal állnak szemben. Már nem is félt, képzelődésében felrajzott
aggodalmai egyszerre szertefoszlottak a valóságos fáklyavilág előtt...
És nemcsak visszanyerte teljes önuralmát, de még végtelenül magasabban is
érezte magát, mint akárki élő.. . Egy pillanat múlva nem fenyegeti őt már
semmi... semmi veszedelem!
Gondolatai villámsebességgel és világossággal száguldottak keresztül a fején.
Egyszerre áttekintette egész életét: sok munkáját, sok veszedelmét, reményeit,
nagy álmait... most semmiség volt a szemében mind. Mert mi haszna volna belőle,
ha ebben a pillanatban ő volna akár a fáraó is, vagy ha övé volna e fejedelmi
kincsek minden drágasága ?
Minden csak hiábavalóság, por, vagy még annál is rosszabb: káprázat. Csak
egyetlen nagy, valóságos dolog van a világon: a halál...
Ezalatt a fáklyás emberek gondosan szemügyre vettek minden oszlopot, minden
zugot, és már megjárták a hatalmas terem felét. A pap látta dárdáik csillogó
hegyét, és észrevette, hogy tétováznak, mennyire félve, kelletlenül haladnak
előre. Néhány lépésnyire mögöttük egy másik csoport járt, csak egy fáklyával
megvilágítva.
Szamentu még csak haragot sem érzett irántuk, inkább csak kíváncsi volt: ki
árulhatta el? De még ez a kérdés se nagyon nyugtalanította, mert sokkal
fontosabbnak tetszett előtte a nagy kérdés: miért kell az embernek meghalnia,
és... mi végre születik a világra?... Mert a halál ténye előtt az egész élet is
csak egyetlen fájdalmas pillanattá zsugorodik össze, ha mégoly hosszú,
tapasztalatokban mégoly gazdag volt is.
„Miért?... Mi végre?..."
Az egyik fegyveres hangja térítette magához.
-Nincs itt senki, és nem is lehet!
A fegyveresek megálltak. Szamentu úgy érezte, hogy szereti ezeket az embereket,
akik nem akarnak továbbmenni... és szíve nagyot dobbant.
Lassanként odaért a másik csoport is: vitatkoztak.
-De hogy is teheti fel, kegyes uram, hogy valaki ide bejöhetett?- mondta az
egyik hang haragtól reszketye. -Hiszen minden bejárat előtt őrség áll,
különösen most. És ha valaki mégis belopakodott, legfeljebb azért, hogy éhen
haljon...
-Márpedig nézze csak, kegyes uram, Lükont, hogy viselkedik -felelte a másik
hang. -Az alvó még most is olyan, mintha a közelében erezné az ellenséget.. .
„Lükön? -gondolkozott el Szamentu. -Ó, ez az a görög, aki annyira hasonlít a
fáraóra.. . De mit látok?... Mefresz hozta ide!"
Ebben a pillanatban az alvó görög előreiramodott, aztán megállt az oszlop előtt,
amely mögött Szamentu meghúzódott. A fegyveresek utánafutottak, fáklyáik fénye
rávilágított a pap fekete alakjára.
-Ki van itt? -kiáltotta rekedt hangon a parancsnok.
Szamentu előlépett. Váratlan megjelenése olyan erős hatással járt, hogy a
fáklyás fegyveresek hátrahőköltek. Keresztülmehetett volna a megdöbbent emberek
között, senki se tartóztatta volna fel. De Szamentu már nem is gondolt
menekülésre.
-Hát tévedt-e az én távolbalátóm ? -kiáltotta Mefresz, kinyújtva karját. -
Ott az áruló.
Szamentu nevetve lépett Mefresz elé.
-Erről a kiáltásról rád ismertem, Mefresz -vágta oda Szamentu. -Csalónak
ugyan nem vagy csaló, de ostobának ostoba vagy.. .
Mindenki megdermedt; Szamentu pedig nyugodt gúnnyal folytatta:
-Bár az is igaz, hogy ebben a pillanatban csaló is vagy meg ostoba is. Csaló
vagy, mert a Labirintus őreivel el akarod hitetni, hogy ennek a gazembernek
kettős látása van; és ostoba is vagy, mert azt gondolod, elhiszik neked. Inkább
valid be nyomban, hogy Ptah templomában is megvan a Labirintus pontos tervrajza.
-Nem igaz! -kiáltotta Mefresz.
-Kérdezd meg ezeket az embereket, kinek hisznek: neked-e vagy nekem ? Én azért
vagyok itt, mert megtaláltam a terveket Széth templomában, te meg a halhatatlan
Ptah kegyelméből jutottál ide... -fejezte be Szamentu nevetve.
-Kötözzétek meg ezt az árulót, ezt a hazugot! -parancsolta Mefresz.
Szamentu pár lépést hátrált. Köntöse alól hirtelen előrántott egy kis üvegcsét,
az ajkához emelte, majd így szólt:
-Mefresz, te holtod napjáig ostoba maradsz. Neked csak akkor van eszed, ha
pénzről van szó.. .
Azzal kiürítette az üvegcsét, és elvágódott a padlón. A fegyveresek
hozzáugrottak, felemelték, de már visszahanyatlott a kezükből.
-Maradjon csak itt, mint a többiek... -mondta a Labirintus felügyelője.
Azzal az egész csapat elhagyta a termet, és gondosan bezárták a titkos ajtót.
Egykettőre künn is voltak a Labirintus föld alatti üregeiből.
Amikor aztán Mefresz őkegyessége felért az udvarra, meghagyta papjainak,
hozassák elő a lovakra szerelt gyaloghintókat, és a még mindig alvó Lükonnal
együtt nyomban elindult Memfiszbe.
A Labirintus őrei, a szokatlan eseményektől kábultan, hol egymásra, hol Mefresz
kíséretére bámultak, amely rövidesen el is tűnt a sárga porfelhőben.
-Nem tudom elhinni -hajtogatta egyre a felügyelő főpap -, hogy akadt
napjainkban ember, aki behatolt a Labirintusba ...
-Kegyes uram elfelejti, hogy ma három ilyen is akadt -jegyezte meg az egyik
fiatalabb pap, a főpapra sandítva.
-Á!... Csakugyan igaz! -felelte a főpap. -Megzavarták az istenek az
eszemet? -tette hozzá a homlokát dörzsölve, és megszorongatta a mellére lógó
amulettet.
-És kettő közülük elszökött -folytatta a fiatalabb pap. -Az a komédiás
Lükön és szent Mefresz.
-Miért nem figyelmeztettél erre még odalenn a föld alatt ?! -fakadt ki a
főpap.
-Nem tudtam, hogy ez lesz a vége...
-Jaj a fejemnek! -jajveszékelt a főpap. -Még arra se vagyok méltó, hogy
kapusa legyek a Labirintusnak, nemhogy őrségének a feje!... Figyelmeztettek
bennünket, hogy valaki be akar hatolni a Labirintusba, és nem akadályoztam meg.
.. Most meg kieresztettük a két legveszedelmesebbet, akik azt hozzák be, akit
akarnak... Jaj, jaj!
-Ne ess kétségbe, kegyes uram! -csillapította egy másik pap. -A mi
törvényünk egészen világos... Küldd be, kegyes uram, Memfiszbe négy vagy hat
emberünket, és add a kezükbe az ítéletet. A többi már az ó dolguk...
-Én már igazán elvesztettem az eszem! -sopánkodott a főpap.
-Ami megtörtént, megtörtént -szólt közbe nem minden gúny nélkül a fiatal
pap. -Csak egy bizonyos: olyan emberek, akik nemcsak bejutottak a
Labirintusba, hanem egész otthonosan járnak-kelnek benne, akár a tulajdon
házukban, nem élhetnek tovább...
-Jelöljetek hát ki hat embert az őrségünkből...
-Természetes!.. . Végezni kell vele! -erősítgették a felügyelő papok.
-Ki tudja, Mefresz nem Herihor őkegyességével egyetértve járt-e el? -súgta
valaki.
-Elég! -rivallt rá a főpap. -Ha Herihort találnók itt a Labirintusban,
ővele is a törvény szerint járnánk el. De meggyanúsítani, vádolni nem szabad
senkit... Az íródeákok írják meg Mefresz és Lükön ítéletét, a kijelölt emberek
menjenek utánuk, amilyen gyorsan csak lehet, az őrségeket pedig meg kell
erősíteni. Azonfelül végig kell idebenn kutatnunk az egész épületet, és nyomára
jönnünk, hol, merre jött be Szamentu... Bár bizonyos vagyok benne, hogy egyhamar
nem akad követője...
Néhány óra múlva hat ember elindult Memfiszbe.