Nyolcadik fejezet

Néhány nap múlva a herceg egy meghívóval elküldte Tutmóziszt Kámához. A papnő
nyomban el is ment hozzá, teljesen lefüggönyözött gyaloghintóban. Ramszesz egy
külön szobában fogadta.
-Egyik este a házad előtt jártam -kezdte a herceg.
-Ó, Astóreth! -kiáltott fel a papnő. -Minek köszönhetem ezt a páratlan
kegyet?... És mi akadályozott meg benne, kegyes herceg, hogy szolgálóleányodat
kihívasd?
-Valamiféle barmok álltak a ház előtt. Állítólag asszírok.
-Hát a herceg este fáradt oda ?... Sose mertem volna föltenni, hogy a mi urunk
pár lépésnyire van tőlem, a szabad ég alatt.
A herceg elvörösödött. Hát még akkor milyen nagyot nézett volna Káma, ha tudná,
hogy a herceg tíz estét töltött el az ablaka alatt!
De talán tudta is, félig elmosolyodó ajka, hamisan lesütött szeme mintha arra
vallott volna.
-Hát te most asszírokat fogadsz a házadban? -kérdezte a herceg.
- Ó, az nagyúr! -kiáltotta Káma. -Az Szargon, a király rokona, aki öt
talentumot ajándékozott az istennőnek...
-És te fizetsz érte neki, Káma -gúnyolódott a herceg. -És minthogy Szargon
olyan bőkezű nagyúr, a föníciai istenek téged se büntetnek halállal.
- Mit mondasz, uram?- hökkent meg Káma, összecsapta a kezét. -Hát te nem
tudod, hogy ázsiai ember még akkor se emelné rám a kezét, ha a sivatagban
egymagám találna, még ha önszántamból odaadnám is magam neki? Az ázsiai fél az
istenektől...
-Hát akkor mit keres nálad az a büdös... nem... az a jámbor ázsiai?
-Szeretne rábeszélni, menjek el a babiloni Astórethtemplomba.
-És elmégy?
-Elmegyek... ha te, uram, azt parancsolod... -felelte Káma, és eltakarta
fátylával az arcát.
A herceg hallgatott, és elkapta Káma kezét. Ajka remegett.
-Ne nyúlj hozzám, uram -suttogta megindultán a leány. -Nagyúr vagy,
hatalom a kezedben, és nekem és minden föníciainak a gyámola ebben az
országban.. . de légy irgalmas...
Ramszesz eleresztette Kama kezét, és fel-alá járt a szobában.
-Forró napunk van, ugye? -mondta végre. -Állítólag vannak országok, ahol
Mechir hónapban fehér pelyhek hullanak az égből a földre, de tűz mellett vízzé
válnak, és olyankor hideg van. Ó, Káma, kérd a te isteneidet, küldjenek rám egy
keveset ebből a pihéből!. .. Bár... mit is mondok?... Ha elborítanák vele egész
Egyiptomot, és minden egyes pihe vízzé válna... akkor se hűtenék le az én
szívemet...
-Mert olyan vagy, mint az isteni Ámon, emberi alakba rejtezett nap vagy -
felelte Káma. -Menekül onnan a sötétség, amerre az arcod fordítod, és a te
pillantásod ragyogásától virágok fakadnak.
A herceg újra melléje lépett.
-De légy irgalmas -suttogta Káma újra. -Hiszen te jó isten vagy, nem
követhetsz el méltatlanságot tulajdon papnőddel ...
A herceg újra elhúzódott mellőle, és megrázkódott, mintha nehéz terhet szeretne
lehengeríteni a válláról. Káma csak nézte félig lehunyt szemhéjai alól, és alig
észrevehetően elmosolyodott.
Amikor a csend már nagyon soká tartott, Káma megszólalt:
-Hívattál, jó uram. Várom, hogy kijelentsd akaratodat.
-Persze! -szólt a herceg, magához térve. -Mondd meg hát nekem, papnő...
Igaz is!... Ki volt az az ember, akit a múltkoriban a ti templomotokban láttam,
aki annyira hasonlít hozzám?
Káma az ajkához szorította ujját.
-Szent titok... -suttogta.
-Egyszer titok, másszor tilos -felelte Ramszesz. -De legalább annyit hadd
tudjak meg, mi az én másom: ember vagy lélek.
-Lélek.
És mégis ez a lélek énekelt a te ablakod alatt ? Káma elmosolyodott.
-Erőnek erejével nem akarom kicsikarni a ti templomotok titkait -folytatta a
herceg.
-Hiram hercegnek meg is ígérted - jegyezte meg a papnő.
-Jó... jó! -vágott a szavába ingerülten a herceg. - Nem is beszélek én erről
a csodáról se Hirammal, se senki mással, egyes-egyedül csak veled. .. Hát mondd
meg, Káma, annak a léleknek vagy embernek, aki annyira hasonlít hozzám, mondd
meg neki, hogy csak szaporán illanjon el innen Egyiptomból, és senki előtt ne
mutatkozzék.. . Mert látod, egy országban sem lehet két trónörökös.. .
Egyszerre csak a homlokára ütött. Amit eddig mondott, azzal csak zavarba akarta
hozni Kamat, de most hirtelen nagyon komoly dolog ötlött az eszébe.
-Kíváncsi vagyok rá -szólt, élesen Káma szeme közé nézett -, miért mutatták
be nekem a te földijeid az én eleven képmásomat.. . Tán figyelmeztetni akarnak,
hogy van, aki helyettesíthet ?... Lelkemre, csodálom ezt a cselekedetüket.
Káma a herceg lába elé borult.
-Ó, uram! -suttogta. -Hogy gondolhatsz te olyat, hogy a föníciaiak bármiben
is ártásodra akarnának lenni, amikor az ő legerősebb talizmánjukat hordod a
nyakadban?. .. De gondold csak meg... Ha, teszem, veszedelem fenyegetné az
életed, vagy tévedésbe akarnád ejteni az ellenségeidet, nem hasznodra volna-e
egy ilyen ember?.. . A föníciaiak csak ezt akarták neked megmutatni a templomban
A herceg elgondolkozott, és vállat vont.
„Hát úgy -gondolta magában. -Mintha én rászorulnék akárki segítségére is!...
Vagy a föníciaiak azt hiszik, hogy én nem tudok magamon segíteni?. . . Hanem
akkor rossz pártfogót választottak maguknak!"
-Uram -susogott Kama -, éppen te nem tudnál róla, hogy Nagy Ramszesznek is
a tulajdon testén kívül még két más teste volt az ellenségei előtt?... És az a
két fejedelmi árnykép meg is halt, de ő tovább élt...
-Jó, jó, elég... -szakította félbe a herceg. -Hanem hogy Ázsia népei
megismerjék az én kegyes voltomat is, öt talentumot adok, Káma, ünnepi
játékokra, Astóreth tiszteletére, és egy értékes, drága művű kelyhet a
szentélynek. Még ma megkapod.
Aztán egy fejbólintással elköszönt a papnőtől.
Távozása után a gondolatok újabb árja indult meg a lelkében.
„Valóban, ezek a föníciaiak agyafúrt emberek. Ha ez az én élő képmásom ember,
megajándékozhatnának vele, s akkor olyan csodákat vihetnék végbe, hogy Egyiptom
még hírből sem hallott olyat. A fáraó Memfiszben lakik, és ugyanakkor Tébában
vagy Tuniszban is látják!... A fáraó a hadseregével Babilónia ellen vonul, az
asszírok a főhadcrővel ott gyülekeznek, ugyanakkor pedig a fáraó egy másik
hadsereggel elfoglalja Ninivét... Képzelem, mekkorát néznének az asszírok..."
És újra felforrt benne a vak gyűlölet a hatalmas ázsiai nép ellen, és újra látta
önmagát, amint diadalmenetben átvonul a csatatéren, amelyet ellepnek az asszír
holttestek.
A háború most ugyanolyan szükségesség volt a lelkének, mint a kenyér a testének.
Mert a háborúval nemcsak gazdaggá teheti Egyiptomot, megtöltheti a kincstárt, és
örökké tartó dicsőséget is szerezhet, hanem azonfelül lecsillapíthatja eddig nem
is sejtett, de ma már vad erővel követelőző ösztönét is, amely csak egy célt
ismert: Asszíria porba tiprását.
Amíg nem látta ezeket a göndör szakállú katonákat, addig nem is gondolt rájuk.
De most az útjába akadtak. Olyan szűk lett egyszerre a világ, hogy az egyiknek
tágulnia kell: vagy azoknak, vagy neki.
Hogy milyen szerepet játszott ebben a lelkiállapotában Hiram és Káma, azzal nem
vetett számot. Csak azt érezte, hogy meg kell harcolnia ezt a háborút, amint a
vándormadár érzi, hogy Pachom hónapban északra kell szállnia.
A háborús szenvedély égetően járta át a herceg testét, lelkét. Kevesebbet
beszélt, ritkábban mosolygott, a lakomákon elgondolkozva üldögélt, egyébként
pedig egyre sűrűbben fordult meg az arisztokrata körökben és a katonák között.
Amikor az arisztokrata ifjúság látta, a helytartó mennyire elárasztja kegyeivel
azokat, akik fegyvert hordanak, egyre-másra beálltak a hadseregbe, de még az
idősebbje is. Ez nem kerülte ki szent Mentuzufisz figyelmét, aki a következő
tartalmú levelet küldte Herihornak:
„Az asszírok Pi'-Basztba érkezése óta a trónörökös valóságos lázban ég,
udvarának pedig igen háborús kedve van. Isznak és kockáznak, mint azelőtt, de
valamennyi ledobta a vékony, könnyű ruhát és parókát, ahelyett katonasapkát,
hosszú köntöst hordanak, pedig szörnyű hőség van.
Attól félek, hogy ez a nagy harci készültség sérteni találja Szargon
őkegyességét."
Herihor rögtön felelt:
„Egy cseppet sem árt, hogy a mi elasszonyosodott nemességünk megszerette a
katonáskodást, éppen most, az asszírok ott-tartózkodása idején; legalább jobb
véleményük lesz rólunk. A helytartó őkegyessége, nyilván az istenektől nyert
világossággal, nagyon helyesen eltalálta, hogy éppen most kell csörtetni a
kardot, amikor ilyen harcias nép követei járnak nálunk.
Bizonyos vagyok benne, hogy ifjúságunknak ez a bátor hangulata gondolkodóba ejti
Szargont, és a tárgyalások idejére engedékenyebbé teszi."
Amióta Egyiptom Egyiptom volt, most esett meg először, hogy egy ifjú herceg
félre tudta vezetni a papi éberséget ... Az igaz, a föníciaiak voltak a háta
mögött és az Asz-Szíriával való tárgyalás ellesett titka, amit a papok nem is
gyanítottak.
Végül a trónörökös legjobb álarca a papi méltóságok sasszemében jellemének
változékonysága volt. Mindenki emlékezett rá, hogy tavaly a pi-bailoszi
hadgyakorlatokról milyen hirtelen tért át Sára csendes fészkébe, s az utóbbi
időkben egymás után milyen szertelen hévvel vetette magát hol a dáridózásra, hol
kormányzati kérdések tanulmányozására, hol istenes életre, hogy a végén újra
csak visszatérjen a dáridókhoz. Tutmóziszon kívül nem is gyanította senki, hogy
ez az ingatag ifjú nagy terveket forgat a fejében, bizonyos jelszavakat tart
szem előtt, és törhetetlen állhatatossággal halad megvalósításuk felé.
Most se kellett sokáig várni, hamarosan meglátták Ramszesz folyton hullámzó
hangulatának újabb bizonyságát.
Nem törődve a nagy hőséggel, megérkezett Pi-Basztba Sára a fiával és
kíséretével. Kissé sovány volt, a baba is betegesnek vagy megviseltnek látszott,
de mind a ketten azért nagyon szépek voltak.
A herceg el volt ragadtatva. A palotát övező kert legszebb pontján választott
házat Sárának, és szinte egész napokat elüldögélt kisfia bölcsője mellett...
Dáridók, katonai gyakorlatok, komor tépelődések egyszerre háttérbe szorultak. A
kíséretbeli urak kénytelen-kelletlen magukban ittak és mulattak, hamarosan
leoldották a kardot, és újra előszedték legdíszesebb ruháikat. A ruhacsere annál
elmaradhatatlanabb volt a szemükben, mivel a herceg egymás után mindnyájukat
elvitte Sára házához, hogy megmutassa nekik a fiát, az ő fiát. ..
-Nézd csak, Tutmózisz - mondta neki egyszer -, milyen gyönyörű kisfiú:
valóságos rózsabimbó. És valamikor ebből is ember lesz, ebből a pöttöm kis
apróságból!... Ez a rózsás kis csibe is valamikor még szaladgál, pötyög, sőt még
tudományokat is szed magába a papi iskolákban.. . Látod, milyen piciny kezecskéi
vannak ? -lelkesedett Ramszesz. -Jussanak eszedbe ezek a kis kezek, hogy
megemlékezhess róluk, amikor ezredet bízok rájuk, és velük vitetem a hátam mögött
a harci bárdomat... És ez az én fiam, az én édesfiam!
Nem csoda, hogy a herceg ilyen beszédeire az udvari urak vigasztalhatatlanok
voltak, amiért nem lehetnek a kisfiú dajkái, sőt szoptató dajkái, mert ha nem is
voltak fáraóivadékot megillető jogai, mégis a jövendő fáraó elsőszülött fia
volt.
De ennek az idillnek is nagy hirtelen vége szakadt, mert nem illett bele a
föníciaiak érdekébe.
Egy alkalommal megjelent a palotában Hiram herceg őkegyessége, nyomában nagy
kíséret: föníciai kereskedők, rabszolgák és szegény egyiptomiak, akiknek
alamizsnát szokott adni.
-Kegyes jó urunk! -szólt Hiram a herceg elé állva. -Hogy bizonyságát add,
mennyire kegyes vagy szívedben hozzánk, ázsiaiakhoz is, öt talentumot
ajándékoztál nekünk, hogy ünnepi játékokat rendezzünk az isteni Astóreth
tiszteletére. Teljesítettük akaratodat, az ünnepi játékot előkészítettük, és
most azzal a kérelemmel járulunk színed elé, kegyesen tisztelj meg bennünket
jelenléteddel.
Azzal az őszbe csavarodott türoszi herceg letérdelt Ramszesz elé, és aranytálcán
átadta neki a cirkuszi páholy aranykulcsát.
Ramszesz szívesen hajlott a kérésre; Mefresz és Mentuzufisz szentatyáknak se
volt semmi ellenvetésük, hogy a herceg részt vegyen az Astóreth istennő
tiszteletére rendezett ünnepi játékokon.
-Először is -magyarázta Mefresz őkegyessége Mentuzufisznak -Astóreth
ugyanaz, mint a mi íziszünk vagy a kháldeai Istár. Másodszor, ha megengedjük az
ázsiai népeknek, hogy a mi országunkban templomot építhessenek, akkor
egyszer-másszor előzékenyeknek is illik lenni isteneikhez.
-Sőt még kötelességünk is, hogy egy kicsit udvariasak legyünk a föníciaiakhoz,
miután Asszíriával ilyen szerződést kötöttünk! -felelte mosolyogva Mentuzüfisz
őkegyessége.
A herceg a nomarchosszal és a főtisztekkel délután négy órakor csakugyan elment
a cirkuszba, amely Astóreth templomának a kertjében emelkedett. Nagy, kerek
téren épült, amelyet kétembernyi magasságú kerítés övezett. Azon túl
amfiteátrumszerűen padok és páholyok sorakoztak. Teteje nem volt az épületnek;
ahelyett a páholyok fölött pillangószárnyakat formáló színes ponyvák voltak
kifeszítve, ezekre illatos vizet fecskendeztek, és a levegő lehűtésére állandóan
lebegtettek.
Amikor a helytartó megjelent a páholyában, a cirkuszi közönség, ázsiaiak és
egyiptomiak egyaránt, lelkes rivalgással fogadták. Majd megkezdődött a
látványosság: a zenészek, énekesek, táncosnők felvonulása.
A herceg szétnézett. Jobbra tőle Hiram és a legtekintélyesebb föníciai
kereskedők páholya volt, balra a föníciai papok helyezkedtek el. Káma ott ült
közöttük az egyik első sorbeli helyen, s szépségével és díszes ruhájával
mindenki figyelmét magára vonta. Színes, tarkabarka hímzéssel díszített,
átlátszó ruha volt rajta, karján, lábán aranykarikák, fején aranypánt,
drágakövekből művészien kirakott lótuszvirággal.
Káma a többi papnővel együtt mély meghajlással üdvözölte a herceget, aztán a bal
oldali páholy felé fordulva, élénk beszélgetésbe eredt egy nemes tartású, kissé
őszes hajú, idegen országbeli úrral. Ennek is, társainak is haja, szakálla több
varkocsba volt fonva.
Ramszesz szinte egyenesen fiacskája szobájából indult a cirkuszba, és legjobb
kedvében volt. De amikor látta, hogy Káma valami idegennel beszélget,
elkedvetlenedett.
-Nem tudod, ki az a nagy tuskó, akinek ez a papnő anyhyira kedveskedik? -
kérdezte Tutmóziszt.
-Hát ez az a híres-nevezetes babiloni zarándok, Szargon őkegyessége.
-De hisz ez egy vén fickó! -kiáltott fel a herceg.
-Hát bizony kettőnknél is idősebb, de szép férfi.
-Ha ugyan egy ilyen barbár egyáltalán lehet szép! -méltatlankodott a herceg.
-Bizonyos, hogy ő is jó faggyúszagú...
Mind a ketten elhallgattak: a herceg haragjában, Tutmózisz ijedtében, hogy
dicsérni mert valakit, aki az ő urának nincs kedvére.
Közben a porondon egyik látnivaló a másikat érte. Egymás után léptek föl a
különféle akrobaták, kígyóbűvölők, táncosok, szemfényvesztők, paprikajancsik,
akik sorra hangos tetszésre ragadták a közönséget.
De a helytartó komor maradt. Lelkében újra felébredtek a pillanatra elaludt
szenvedélyek: gyűlölete az asszírok iránt, féltékenysége Kamara.
„Hogy is tud ez a nő ilyen vénembernek kedvében járni -gondolta magában -,
akinek ráadásul olyan a színe, mint a cserzett bőr, nyugtalan, fekete a szeme,
és csúf a kecskeszakálla ?"
A herceg csak egyszer nézett figyelmesen a küzdőtérre.
Néhány meztelen kháldeai lépett ki. A legidősebbik három rövid dárdát szúrt le a
földbe, de a hegyével fölfelé, aztán kézmozdulatokkal elaltatta a
legfiatalabbikat. Erre mások a karjukra kapták az alvót, és rátették a dárdákra:
egy éppen a feje alatt volt, egy másik a derekát támasztotta alá, a harmadik a
lábát.
Az alvó merev volt, akár a fa. Ekkor az öreg újra néhány kézmozdulatot végzett
körülötte, és kihúzta a dárdát, amely a fiú lába alatt volt. Egy kis idő múlva
kihúzta a hátát támasztó dárdát, végre az utolsót is, amelyen a feje nyugodott.
És fényes nappal, ezer meg ezer tanú szeme láttára megtörtént, hogy az alvó
kháldeai minden alátámasztás nélkül, vízszintes tartásban a levegőben maradt,
néhány könyöknyi magasságban a föld színe fölött. Végül az öreg lenyomta a földre,
és felébresztette.
A cirkusz közönsége csak ámult-bámult; senki egy hangot se mert szólni, se
tapsolni. Csak néhány páholyból dobtak rájuk virágot.
Ramszesz is elcsodálkozott. Áthajolt Hiram páholyába, és suttogva kérdezte az
öreg hercegtől:
-Ezt a csodát meg tudják tenni Astóreth templomában is?
-Én nem ismerem a mi papjaink minden titkát -felelte Hiram zavartan -, de
annyit tudok, hogy a kháldeaiak igen agyafúrt emberek...
-De mégis láttuk, hogy az a fiú a levegőben libegett.
-Ha csak minket el nem bűvöltek -mondta kedvetlenül Hiram, és arca
elsötétedett.
Rövid szünet után, miközben friss virágot, süteményeket, hideg bort hordtak szét
a méltóságok páholyaiban, megkezdődött az ünnepi játék legfontosabb része: a
bikaviadal.
Trombita-, síp- és dobszó mellett egy erős bikát vezettek ki a porondra, a szeme
le volt kötve, hogy ne lásson. Utána néhány dárdával felfegyverzett mezítelen
ember futott elő, egy pedig rövid karddal. A herceg intésére a szolgák, akik a
bikát vezették, kiszaladtak, az egyik fegyveres pedig lerántotta a bika szeméről
a köteléket. Az állat néhány pillanatig kábultan állt, de aztán magához térve a
dárdások után iramodott, akik szúrásokkal ingerelték.
Ez a meddő harc csak néhány percig tartott. A dárdások bőszítették a bikát,
amely tajtékot hányva, ágaskodva, vérben forgó szemmel kergette ellenségeit
körös-körül az egész küzdőtéren, de nem tudott egyet se elérni.
Végül a közönség nagy hahotája közben leroskadt.
A herceg unottan, a küzdőtér helyett egyre csak a föníciai papok páholyát
figyelte. Látta, hogy Káma közelebb ült Szargonhoz, és élénken beszélget vele.
Az asszír majd felfalta szemével a lányt, az meg el-elmosolyodva, szégyenkezve,
néha a fülébe sugdosott, de úgy odahajolt hozzá, hogy haja elvegyült a barbár
göndör fürtjeivel. Máskor meg tettetett haraggal elfordult tőle.
Ramszesz fájdalmat érzett szívében. Most esett meg vele életében először, hogy
egy nő más férfit részesít előnyben. És tetejébe még ilyen szinte vénembert, egy
asszírt!
Közben a nézőtéren zaj támadt. A kardos férfi a porondon a melléhez köttette a
bal kezét, a többiek meg szemügyre vették dárdájukat, rendben van-e, aztán egy
másik bikát vezettek ki.
Amikor az egyik fegyveres letépte szeméről a kötést, a bika hirtelen megfordult
és körülnézett, mintha számba akarta volna venni ellenségeit. Amikor döfködni
kezdték, a kerítéshez hátrált, hogy a háta védve legyen. Aztán leszegte a fejét,
és úgy leste sandán a támadók mozdulatait.
A fegyveresek eleinte óvatosan, oldalról lopakodtak hozzá, hogy beleszúrjanak.
De amikor az állat csak állt mozdulatlanul, nekibátorodtak, és a szeme előtt
futkostak el, egyre közelebb, közelebb.
A bika még jobban leszegte a fejét, de azért csak állt, mintha földbe
gyökerezett volna a lába. A nézők nevetni kezdtek, de hirtelen torkukra forrt a
kacagás, és rémült kiáltozás váltotta fel. A bika egy pillanatra felkapta a
fejét, nehéz testével előreugrott, beledöfött a dárdásba, és egyetlen ökleléssel
magasra feldobta a levegőbe.
A szerencsétlen összetört csontokkal zuhant le a földre, a bika meg átszáguldott
a porond másik oldalára, és újra védelmi állásba helyezkedett.
A dárdások újra odafutottak, és ingerelni kezdték, közben pedig a cirkuszi
szolgák kisiettek a küzdőtérre, és fölkapták a jajveszékelő sebesültet. A bika,
noha már két dárdadöfés is érte, meg se moccant, hanem amikor a három szolga
vállára vette az elalélt áldozatot, mint a szélvész, rájuk vetette magát, földre
tiporta, és kegyetlenül rúgta, taposta őket.
A nézők között egyszerre felfordulás támadt: a nők sírva fakadtak, a férfiak
szitkozódva a bikára dobáltak mindent, ami csak a kezük ügyébe került. A
küzdőtérre hullott sok bot, sőt még a padról feltépett deszka is.
Ekkor nekirontott a bőszült állatnak a kardos férfi. De a dárdások már
elvesztették a fejüket, és nem támogatták kellőképpen, a bika fel is fordította
a kardost, és másokat vett űzőbe.
És megtörtént, ami még sosem esett meg a cirkuszban: a küzdőtéren öt ember
fetrengett, mások ügyetlenül védekezve, ész nélkül menekültek a bika elől, a
közönség pedig ordított, ki haragjában, ki rettegésében.
Egyszerre minden zaj elnémult, a nézők felálltak, és előre kihajoltak a
padjukból, Hiram elsápadt, és összecsapta a kezét... A főméltóságok páholyából
egyszerre ketten is kiugrottak a porondra: Ramszesz herceg kivont karddal és
Szargon kurta csákánnyal.
A bika, leszegve a fejét és farkát felkapva, körülszáguldott a küzdőtéren, és
óriási porfelhőt vert fel. Aztán egyenesen neki a hercegnek. De talán mintha a
fejedelmi ivadék fensége meghökkentette volna, elszaladt Ramszesz mellett,
Szargonra vetette magát, és azon nyomban a földre roskadt. Az ügyes és félelmes
erejű asszír egy hatalmas csapást mért éppen a szeme közé, és leterítette.
A közönség felujjongott örömében, és szórta rá és áldozatára a virágokat.
Ramszesz meg csak állt, kivont karddal és álmélkodva, és haragosan is látta,
mint szedi el Káma szomszédainak minden virágját, és szórja az asszírra.
Szargon közömbösen fogadta az általános elragadtatás megnyilvánulását. Kissé
megrúgta a bikát, hogy lássa, él-e még, aztán néhány lépéssel a herceg elé ment,
és a maga nyelvén pár szót mondva, nagyúri méltósággal meghajolt előtte.
Ramszesz szeme előtt véres ködbe borult a világ: a legszívesebben a győztes
mellébe mártotta volna a kardját. De erőt vett magán, egy pillanatra
elgondolkozott, aztán leoldotta nyakáról aranyláncát, és Szargonnak adta.
Az asszír újra meghajolt, megcsókolta a láncot, és a nyakába akasztotta. A
herceg pedig, akinek az arcán már kékbe játszott a pirosság, az ajtócska felé
indult, amelyen a szereplők a porondra léptek, és a közönség lelkes ujjongása
közben, mélyen megalázva, elhagyta a cirkuszt.

Kilencedik fejezet

Thot hava járta már (június vége, július eleje). A forróság miatt Pi-Baszt
városában és egész környékén is apadóban volt a zarándokok áradata. De Ramszesz
udvarában még egyre járta a mulatság, és újra meg újra meghányták-vetették a
cirkuszi eseményeket.
Az udvari urak az egekig magasztalták a herceg bátorságát, az ügyetlenebbje
megcsodálta Szargon erejét, a papok komoly képpel súgtak-búgtak, hogy a
trónörökösnek nem lett volna szabad beleavatkoznia a bikaviadalba. Mások valók
arra, fizetett emberek, akik nem örvendenek köztiszteletnek.
Ramszesz herceg vagy nem is hallotta a különféle véleményeket, vagy rájuk se
hederített. Az ünnepi játékból csak két epizód maradt meg emlékezetében: az
asszír elragadta előle a győzelmet a bika fölött, és erősen tette a szépet
Kámának, aki igen szívesen fogadta udvarlását.
Minthogy az illendőség tiltotta, hogy a föníciai papnőt magához kérje, egy
alkalommal levelet írt neki, és értesítette, hogy meg akarja látogatni, és
kérdi, mikor fogadná. Kama ugyanazzal az üzenetvivővel tudatta, hogy még aznap
este várja.
Alig ragyogtak fel a csillagok, a herceg a legnagyobb titokban (legalábbis ő
maga abban a hiszemben volt) kilopakodott a palotából, és elindult a látogatásra.
Astóreth templomának kertje csaknem üres volt, különösen Káma háza körül. A kis
palota csendes volt, csak alig égett benne itt-ott egy-egy mécses.
Amikor a herceg bátortalanul kopogott, maga Káma nyitott neki ajtót. A sötét
pitvarban megcsókolta Ramszesz kezét, és suttogva biztosította arról, hogy
szörnyethalt volna, ha a cirkuszban a bőszült állat csak egy haja szálát is
meggörbíti a hercegnek.
-De mosc már nyugodt lehetsz -felelte ingerülten a herceg -, mert
megmentett a kedvesed...
Amikor beléptek a kivilágított szobába, a herceg látta, hogy Káma sír. -Mit
jelent ez? -kérdezte.
-Elfordult tőlem az én uram szíve -felelte Káma. -És talán igaza is van.
A herceg keserűen elmosolyodott.
-Tehát már a kedvese vagy, vagy csak ezután leszel az, te szent szűz?
-A kedvese?... Soha!... De annak a rettenetes embernek a felesége... az
lehetek.
Ramszesz felpattant ültéből.
-Álmodom -kiáltotta -, vagy Széth átkozott meg ?.. . Te, a papnő, aki
Astóreth oltára előtt vigyázol az örök tűzre, és halálbüntetés terhe alatt meg
kell őrizned szüzességedet, te férjhez mégy?!. .. Igazán, a föníciai hazugság
rosszabb, mint mondják!
-Hallgass meg, uram -kérlelte Káma, és a könnyeit törölgette-, és azután
ítélj el, ha megérdemlem. Szargon feleségül akar engem venni, első feleségül. A
mi törvényeink szerint nagyon kivételes esetben a papnő is férjhez mehet, de
csak királyi vérből származó férfihoz. Szargon pedig Asszar király rokona. ..
-És hozzámégy?
-Ha a türoszi legfőbb papi tanács ezt parancsolja, mit
tehetnék mást? -felelte Káma, és újra megeredtek a könnyei.
-De mi köze a tanácsnak Szargonhoz? -kérdezte a herceg.
-Állítólag nagyon is sok -válaszolta Káma, nagyot sóhajtva. -Föníciát, úgy
hírlik, elfoglalják az asszírok, és Szargon lesz a szatrapájuk...
-Elment az eszed! -riadt fel a herceg.
-Én csak azt mondom, amit tudok. A mi templomunkban már másodszor rendeznek
ájtatosságokat, hogy az istenek fordítsák el ezt a csapást Föníciáról... Először
akkor volt ilyen ájtatosság, mielőtt még te hozzánk jöttél, jó uram...
-És most újra miért?
-Mert állítólag a napokban megérkezett Egyiptomba Izdubar kháldeai főpap, s
levelet hozott, amelyben Asszar király kinevezi Szargont követének, és
meghatalmazza, hogy megkösse veletek a szerződést Fönícia bekebelezéséről.
-De én... -kezdte a herceg.
Azt akarta mondani: „De én minderről semmit se tudok!" -ám hirtelen
elhallgatott. Elmosolyodott, és így szólt:
-Káma, esküszöm neked atyám becsületére, hogy amíg én élek, Asszíria nem
kebelezi be Föníciát. Ennyivel beéred?
-Ó, uram!.. . Uram!... -kiáltotta Káma, és leborult Ramszesz lába elé.
-Most már csak nem leszel annak a tuskónak a felesége?
-Ó! -felelte Káma, és összerázkódott. -Hogy is kérdezhetsz ilyet?
-És az enyém leszel... -suttogta a herceg.
-Hát a halálomat akarod? -csengett Káma megriadva. -Ha. .. ha akarod, én
megteszem...
-Én azt akarom, hogy élj -suttogta a herceg szenvedélyesen -, hogy élj, és
az enyém légy...
-Az nem lehet.. .
-Hát a türoszi papi főtanács?
-Csak férjhez adhat...
-Hiszen a házamba viszlek.
-Ha elmegyek anélkül, hogy a feleséged volnék, meghalok ... De én kész vagyok
rá... akár a holnapot se lássam meg...
-Légy nyugodt -felelte komolyan a herceg. -Akire az én kegyelmem esik,
annak nem eshetik bántódása...
Káma újra térdre borult előtte.
-Hogy lehet az? -kérdezte, összekulcsolva a kezét. Ramszesz már annyira
elvesztette a fejét felindulásában,
hogy megfeledkezett rangjáról, kötelességéről, és már kész volt házasságot
ígérni a papnőnek. Ettől a lépéstől nem a meggondolás tartotta vissza, hanem
csak valami homályos, lappangó ösztön.
-Hogy lehet az?... Hogy lehet az? -suttogta Káma, és majd elnyelte a
szemével Ramszeszt, és csókolgatta a lábát.
A herceg fölemelte, leültette magától jó távolra, és mosolyogva mondta:
-Azt kérded, hogy lehet az?... Mindjárt megmagyarázom. Mielőtt nagykorú
lettem, egy bizonyos öreg pap volt az utolsó tanítómesterem, aki sok-sok
csodálatos történetet tudott az istenek, királyok, papok életéből, de még az
igen kis tisztviselők, parasztok életéből is. Ez az öreg messze földön híres
volt jámborságáról és csodatetteiről. Miért, miért nem, az asszonynépet nem
szerette, sőt, félt tőlük. Legtöbbnyire az asszonyok álnokságáról beszélgetett,
és egyszer, hogy megmutassa, milyen félelmes hatalmatok van a férfiak fölött,
ezt a történetet mesélte el:
Volt egyszer egy fiatal, szegény íródeák, akinek nem volt a tarsolyában egy árva
uten sem, csak egy kis árpakenyér, így indult el Tébából Alsó-Egyiptomba
szolgálatot keresni. Azt mondták neki, hogy az országnak ezen a tájékán élnek a
leggazdagabb urak és kereskedők, és ha jó szerencséje van, olyan hivatalt is
kaphat, hogy vagyont szerezhet mellette.
Ment, mendegélt a Nílus partján (mert arra nem volt pénze, hogy a hajón
megfizethesse az utazás árát), és közben elgondolkozott: „Milyen
meggondolatlanok az emberek, akik az apjuk után örökölnek, ki egy talentumot, ki
kettőt, ki meg éppen tízet is, és ahelyett, hogy portékával kereskednének, vagy
nagy kamatra kölcsönöket adnának, elherdálják a pénzüket, a jó istenek a
megmondhatói, mire, ahelyett, hogy gyarapítanák öröklött vagyonukat. Ha énnekem
egy drachmám volna... No, egy drachma csakugyan kevés... Hanem ha volna egy
talentumom, vagy még inkább néhány hold földem, évről évre gyarapítanám, és
életem végére ugyanolyan gazdag lennék, mint a leggazdagabb nomarchosz. De hát
mitévő legyek?! -sóhajtotta a szegény fiú. -Az istenek nyilván csak a
butákat segítik, én meg csupa tudomány vagyok, a parókám búbjától a meztelen
lábam ujja hegyéig. És ha a szívemben megszorult volna az ostobaságnak egy kis
morzsája, az nem volna más, mint hogy egyet csakugyan nem tudnék: mint lehetne
nyakára hágni a vagyonnak, de még azt se tudnám megmondani, melyik végén kellene
megfogni a dolgot ilyen istentelen munka elkövetésére."
Ilyen elmélkedések közben a szegény íródeák elhaladt egy kis kunyhó mellett. Egy
ember ült az ajtóban, se nem öreg, se nem fiatal, a tekintete olyan éles, hogy
egyszerre belelát az ember lelke fenekére is. Az íródeák olyan okos volt, mint a
gólya, egyszerre meglátta, hogy ez az ember csak isten lehet, és mélyen
meghajolva köszönt neki:
„Üdvözöllek, jó uram, aki ennek a szép kis háznak a gazdája vagy, és szörnyen
bánt, hogy nincs se borom, se egy falat húsom, hogy megoszthatnám veled, annak
jeléül, mennyire tisztellek téged, és hogy minden, amim van, a tiéd."
Ámonnak - mert csakugyan ő volt emberi alakban -megtetszett a fiatal íródeák
udvariassága. Ránézett hát, és azt mondta:
„Miről gondolkoztál, amikor idejöttél? Mert a homlokodról látom a bölcsességed,
és én is azok közül való vagyok, akik, mint a fogolymadár a búzaszemet,
szedegetik az igazság szavát."
Az íródeák felsóhajtott:
„A nyomorúságomról gondolkoztam, és az olyan könnyelmű gazdagokról, akik maguk
se tudják, hogyan, mire, eltékozolják a vagyonukat."
„És te nem tékozolnád el?" -kérdezte az isten, még mindig emberi alakban.
„Nézz rám, uram -felelte az íródeák. -Rongyos a ruhám, elvesztettem az úton
a sarum, de a papiruszt és kalamárist mindig magammal hordom, mint a szívemet.
Mert ha fölkelek, ha lefekszem, egyre csak azt mondom: jobb a szegény
bölcsesség, mint a balga gazdagság. Ha pedig ilyen ember vagyok, ha kétféle
írással is megértetem magam, és el tudom végezni a legnehezebb számításokat, ha
ismerek minden növényt és minden állatot, ami csak él az ég alatt, elgondolhatod
rólam, hogy amikor ennyi tudomány lakozik bennem, el tudnám tékozolni a
vagyonom?"
Az isten elgondolkozott, aztán így szólt:
„A beszéd olyan fürgén ömlik az ajkadról, mint a Nílus vize Memfisz alatt, ha
tehát csakugyan ilyen bölcs vagy, írd föl nekem kétféleképpen is ezt a szót:
Ámon."
Az íródeák elővette a kalamárisát, íróvesszejét, és egykettőre felírta a házikó
ajtajára kétféle írással: Ámon, de olyan világosan, hogy még az oktalan állatok
is megálltak az ajtó előtt, hogy tisztelhessék az istent.
Az isten meg volt elégedve, és így szólt:
„Ha éppen olyan jártas vagy a számolás tudományában is, mint az írásban, számítsd
ki ezt az adásvételi ügyet: ha egy fogolymadárért négy tyúktojást adnak, hány
tyúktojást adnak hét fogolyért?"
Az íródeák kavicsokat vett elő, több sorba szétrakta őket, és még nem nyugodott
le a nap, amikor megmondta, hogy akkor hét fogolymadárért huszonnyolc tyúktojás
jár.
A mindentudó Ámon elmosolyodott, hogy ilyen ritka nagy tudományú ember vetődött
elébe, és így szólt:
„Elismerem, hogy igazat mondtál a tudományokról. Ha ilyen állhatatos tudsz lenni
az erényben is, boldoggá teszlek életed fogytáig, és halálod után fiaid gyönyörű
sírba helyezik testedet. Most pedig mondd meg: miféle vagyont akarsz, amelyet
nemhogy eltékozolnál, hanem még gyarapítanál?"
Az íródeák leborult a könyörületes isten lába elé.
„Ha legalább ez a kis ház az enyém volna és hozzá még négy mérő földecske,
gazdag volnék" -felelte az isten kérdésére.
„Jó -felelte Ámon -, de előbb nézz szét, csakugyan beérheted-e vele?"
Bevezette a házba, és így szólt:
„Lesz itt neked négy sapkád és kötényed, két köpenyed, ha rossz idők járnak, és
két pár sarud. Itt van a tűzhelyed, ott a padod, aludni is lehet rajta, mozsár a
búza megtörésére és teknő a dagasztásra..."
„Hát az mi ?" -kérdezte az íródeák, egy vászonlepellel letakart alakra
mutatva.
„Ez az egyetlen dolog a házban -felelte az isten -, amihez nem szabad
nyúlnod, mert különben elveszted minden vagyonodat."
„Ejha! -kiáltotta el magát az íródeák. -Éntőlem ugyan ott állhat akár ezer
esztendeig is, én nem nyúlok hozzá.. . De engedelmeddel: miféle tanya az ott?"
És kihajolt a házikó ablakán.
„Bölcsen mondád -felelt Amon. -Mert az csakugyan tanya, de még milyen szép!
Tágas ház van rajta, ötven mérő föld tartozik hozzá, tíz-egynéhány lábasjószág és
tíz rabszolga. Ha jobban szeretnéd azt a tanyát..."
Az íródeák leborult az isten lába elé.
„Akadna-e olyan balga ember az ég alatt -kérdezte -, aki nem inkább
búzakenyeret eszik árpalepény helyett?"
Ezekre a szavakra Ámon elmondta a varázsigét, és abban a pillanatban odaát
voltak a tanyai házban.
„Itt már faragott ágyad lesz -mondta az isten -meg öt asztalkád tíz székkel.
Aztán hímzett köntösöd, boros átalagok és serlegek, olajmécsesed, gyaloghintód."
„Hát ez mi?" -kérdezte az íródeák, és a sarokba mutatott, ahol egy muszlinnal
letakart alak állt.
„Ehhez az egyhez ne nyúlj -felelte az isten -, mert különben minden vagyonod
elveszted."
„Ha tízezer évig élnék -erősködött az íródeák -, akkor se érinteném meg!...
Mert az a véleményem, hogy a bölcsesség után legtöbbet ér a gazdagság."
„De hát az mi?" -kérdezte kis idő múlva, és egy nagy kertben emelkedő hatalmas
palotára mutatott.
„Hercegi birtok -válaszolta az isten. -Palota, ötszáz mérő föld, száz
rabszolga, pár száz darab igavonó állat. Nagy birtok, de ha te azt tartod, hogy
a tudományoddal megbírsz vele..."
Az íródeák újra leborult az isten lába elé, és örömkönnyekben úszott.
„Ó, uram! -lelkendezett. -Hát akad-e őrült, olyan, aki egy korsó sör helyett
nem kívánna inkább egy kád bort?"
„Méltó beszéd a bölcshöz, aki megfejti a legnehezebb számításokat is" -hagyta
rá Ámon.
Elmondta a nagy varázsigét, és egyszerre mind a ketten a palotában voltak.
„Itt külön ebédlőszobád lesz, aranyos heverővel, karosszékkel meg sokszínű fával
ékesen kirakott asztalkákkal. Lenn van a konyha az öt szakácsnak, éléstár, ahol
mindennemű húsfélét, halat, süteményt találsz, végül a pince a legjobb borokkal.
Hálószobádnak mozgatható a födele: rabszolgáid azzal hűsítenek majd álmodban.
Külön figyelmeztetlek rá, nézd csak ezt az ágyat: cédrusfa, négy oroszlánlábon
nyugszik, amelyek nagy művészettel bronzból vannak öntve. Lesz külön ruhatárad,
tele len- és gyapjúköntösökkel: ládákban pedig gyűrűket, láncokat, karkötőket
találsz..."
„Hát ez mi ?" -kérdezte az íródeák, s a sarokba mutatott, ahol arannyal,
bíborfonállal hímzett fátyol borult egy alakra.
„Ettől kell legjobban őrizkedned -felelte Ámon. -Ha csak hozzáérsz, oda ez a
rengeteg vagyon. Pedig jó lélekkel mondhatom, hogy ilyen birtok nem sok akad
egész Egyiptomban. Mert még azt is meg kell jegyeznem, hogy a kincseskamrában
tíz talentum is van aranyban és drágakövekben. .."
„Uram! -kiáltotta az íródeák. -Engedd meg, hogy ennek a palotának
legjelesebb helyén álljon a te szent szobrod, és én napjában háromszor gyújtok
előtte illatos fűszerszámokat. .."
„De azt kerüld!" -ismételte Ámon, a fátyollal letakart alakra mutatva.
„Akkor elveszteném az eszem, és hitványabb volnék a disznónál, amelynek a bor
csak éppen annyi, mint a moslék -felelte az íródeák. -Csak vezekeljen ott az
az alak akár százezer évig, én ugyan hozzá nem nyúlok, ha az a te akaratod..."
„Ne felejtsd el, hogy mindent elveszítenél!" -kiáltotta az isten, és eltűnt.
A boldog íródeák erre elindult szétnézni a palotájában, és kitekingetett az
ablakokon. Benézett a kincseskamrába, és a tenyerében méregette az aranyat: jó
nehéz volt. Megvizsgálgatta a drágaköveket, mind valódi volt. Ebédet kért: azon
nyomban rabszolgák termettek előtte, megfürdették, megborotválták, és könnyű,
vékony ruhába öltöztették.
Evett-ivott, ahogy még soha világéletében: mert éhsége, az ételek
tökéletességével arányban, egyetlen különleges ízzé olvadt össze. Illatos
fűszereket gyújtott Ámon szobra előtt, és feldíszítette friss virágokkal. Aztán
leült az ablakhoz.
Az udvaron egy pár ló nyerített faragott mívű, díszes kocsi előtt. Egy másik
helyen egy sereg dárdás, hálós ember egy falka tüzes vadászkutyát fékezgetett,
amelyek már rohanni szerettek volna a vad után. A magtár előtt egy íródeák
gabonát szedett be a földművesektől, az istálló előtt pedig egy másik íródeák a
pásztorok felügyelőjének a számadását vette át.
A távolban olajfaliget látszott, még tovább szőlővel borított magas hegyoldal
emelkedett, emitt szép búzatáblák terültek el, és minden mezsgyén sűrűn ültetett
datolyapálmák díszlettek.
„Csakugyan -gondolta magában -, most már annyira gazdag vagyok, amilyennek
lennem illett. Csak egyet csodálok, hogy annyi éven át kibírtam olyan
nyomorúságban, ínségben! De azt is be kell vallanom -tette hozzá -, hogy
magam se tudom, gyarapítom-e majd ezt a rengeteg vagyont, mert én már nem
szorulok többre, és nem is lesz rá időm, hogy üzletek után vessem magam."
Hanem a végén unatkozni kezdett a szobákban, szétnézett hát a kertben,
végigkocsizott a szántóföldeken, szóba eredt a cselédekkel, akik leborultak
előtte a földre, pedig olyan ruha volt rajtuk, hogy tegnap még
megtiszteltetésszámba vette volna, ha megcsókolhatja a kezüket. Hanem ebbe is
beleunt, visszament hát a palotába, és megnézte a készleteket a magtárban,
pincében, aztán sorra minden szoba bútorait.
„Szép, szép -gondolta magában -, de még szebb volna, ha minden holmi arany
volna, a korsók meg csupa drágakővel volnának kirakva."
Szeme gépiesen abba a sarokba fordult, ahol a hímzett fátyollal letakart alak
állt és sóhajtozott.
„Csak sóhajtozz, csak sóhajtozz!" -gondolta magában, és fölvette a füstölőt,
hogy meggyújtsa Ámon szobra előtt.
„Jó isten az olyan -elmélkedett az íródeák -, aki ennyire megbecsüli még a
mezítlábas bölcsek kiválóságát is, és igazságot szolgáltat neki. Micsoda
gyönyörű birtokot adott nekem!... De ami igaz, igaz: én is megtiszteltem őt,
amikor kétféle írással is olyan szépen felírtam annak a viskónak az ajtajára a
nevét: Ámon. Vagy milyen szépen kiszámítottam neki, hány tyúktojás jár hét
fogolymadárért! Igazuk volt a mestereinknek, amikor azt hajtogatták, hogy a
tudomány még az istenek ajkát is megnyitja."
Újra a sarokba vetődött a pillantása. A fátyollal letakart alak újra
sóhajtozott.
„Kíváncsi vagyok rá -mondta magában -, ugyan miért tiltotta meg az én Ámon
barátom, hogy hozzányúljak ahhoz a figurához, amelyik ott áll a sarokban? De hát
ilyen vagyonhoz volt jussa föltételeket is kötni; én ugyan az ő helyében nem
tettem volna meg. Mert ha ez az egész palota az enyém, és mindent használhatok,
ami csak benne van, miért nem lehet ahhoz a dologhoz még csak egy ujjal se
nyúlni ? A parancsa úgy szól: nem szabad hozzányúlni! De megnézni elvégre csak
szabad..."
Odalépett az alak elé, nagy óvatosan leemeli róla a fátyolt, megnézi -de
valami gyönyörűt látott. Csodaszép ifjú, vagy tán nem is ifjú: hosszú haja
térdig ér, arca finom vonású, tekintete csupa báj.
„Mi vagy?"
„Nő vagyok" -felelte az alak, olyan vékony hangon, hogy úgy belefúródott a
szívébe, mint a föníciai tőr.
„Nő ? -gondolja az íródeák. -Ezt nem tanították a papi iskolában."
„Nő ? -ismételte. -Hát ez mi rajtad ?"
„A szemem."
„A szemed ?... Látsz te az olyan szemmel, amely a legkisebb világosságtól
szétfolyhat?"
„De az én szemem nem is arra való, hogy én lássak velük, hanem hogy te nézz
beléjük" -felelte az alak.
„Furcsa szemek!" -mondta magában az íródeák, és felalá járt a szobában.
Aztán újra megállt az alak előtt, s megkérdezte:
„Hát ez mi?"
„A szám."
„Szent istenek! Meghalsz éhen! -kiáltotta el magát.
-Ilyen pici szájjal nem lehet enni!"
„Nem is evésre való az -felelte az alak -, hanem hogy megcsókold."
„Megcsókoljam?- ismételte az íródeák. -A papi iskolában ezt se tanították.. .
Hát ez... ez mi ?"
„A kezecském."
„Kezecskéd!... Jó is, hogy nem kéznek mondtad, mert ilyen kézzel mit sem lehet
végezni, még csak egy juhot se tudnál megfejni."
„Az én kezecském nem munkára termett."
„Hát mire?" -álmélkodott az íródeák, szétnyitogatva a kis kéz ujjait.
(- Mint én most a tiédet, Káma -mondta a herceg, a papnő kis kacsóit
megsimogatva.)
„Hát mire valók ilyen kezek?" -kérdezte az íródeák az alakot.
„Hogy a nyakad köré fonhassam."
„Tán azt akarod mondani, hogy elkapod a nyakam?"
-kiáltott az íródeák rémülten, mert a papok mindig elkapták a nyakát,
valahányszor meg akarták verni.
„Nem nyakon -felelte az alak -, hanem csak így..." -És megölelte az
íródeákot -folytatta a herceg -, a nyaka köré fonva a karját, így ni -és a
saját nyaka köré fűzte a leány karját -, kebléhez szorította... így...
-és ő is Káma kebléhez simult.
-Uram, mit művelsz? -így Káma. -Ez az én halálom. ..
-Légy csak nyugodt -felelte a herceg. -Én csak megmutatom, mit művelt az
az alak az íródeákkal...
-Akkor megrendült a föld, eltűnt a palota, eltűntek a kutyák, lovak,
rabszolgák. A szőlővel borított hegyoldalból kopasz szikla lett, az olajfából
tüskés bojtorján, a búzából homok... Az íródeák, amikor kedvese ölelő karjaiban
fölébredt, egyszerre látta, hogy éppen olyan ágrólszakadt szegény ember, mint
tegnap volt az országúton. De nem sajnálta gazdagságát, mert asszonya volt, aki
szerette és becézte!
-Tehát minden eltűnt, csak az az alak maradt meg?
-kérdezte Káma ártatlanul.
-A könyörületes Ámon meghagyta neki vigasztalónak
-felelte a herceg.
-Ó, ez az Ámon csak az íródeákokhoz ilyen könyörületes! -jegyezte meg Káma.
-De mit jelent ez a történet?
-Találd ki! Hanem most végre hallottad, miről mondott le a szegény íródeák egy
nő csókjaiért...
-De a trónról nem mondott volna le! -vágott közbe Káma.
-Ki tudja?. . . Ha nagyon kérték volna -suttogta szenvedélyesen Ramszesz.
-Ó, nem! -kiáltotta Káma, kitépve magát a herceg öleléséből. -A trónról
nem szabad lemondanod, mert akkor mi lesz az ígéretedből, amelyet Föníciának
tettél?
Farkasszemet néztek egymással sokáig.. . Nagyon sokáig. A herceg úgy érezte,
mintha egy seb volna a szívén, és a sebből kiömlött volna valamilyen érzés. Nem
a szenvedély, mert a szenvedély megmaradt benne, hanem a becsülés és a hit
Kámában.
„Csodálatosak ezek a föníciai nők -gondolta magában a herceg.
Az ember megbolondulhat értük, de bízni bennük nem szabad!"
Fáradtnak érezte magát, és búcsút vett Kámától. Körülnézett a szobában, mintha
fájt volna megválni tőle.
„És mégis az enyém leszel -mondta magában elmenet -, és a föníciai istenek se
ölnek majd meg, ha csak egy kicsit is törődnek templomaikkal és papjaikkal. .."
Alig húzta ki Ramszesz a lábát Káma villájából, a papnő szobájába berontott egy
fiatal görög, aki megdöbbentően szép volt, és megdöbbentően hasonlított az
egyiptomi herceghez. Arcán elszánt düh tükröződött.
-Lükön! -sikokotta ijedten Káma. -Mit keresel itt?
-Aljas kígyó! -felelte a görög zengő hangon. -Még egy hónapja sincs, hogy
egy este esküdöztél: szeretsz, és elszöksz velem Görögországba, most meg már
másnak ugrasz a nyakába.. . Hát meghaltak az istenek, vagy kihalt belőlük az
igazságosság?
-Féltékeny őrült! -vágott a szavába Káma. -Megölsz ezzel a...
-Hát igen, én öllek meg, nem a te kőből való istennőd. .. Megfojtalak ezekkel
a kezekkel -ordította, és kimeresztette az ujjait, mintha karmok lettek volna
-, megfojtalak, ha a kedvese leszel!. ..
-Kinek?
-Mit tudom én?. . . Bizonyosan mind a kettőnek: annak a vén asszírnak is, meg
ennek a hercegecskének is, akinek kővel verem szét a fejét, ha itt tekereg...
Herceg!. . . Az övé lehet minden nő egész Egyiptomban, és ráadásul idegen
papnőkre is fáj a foga... Papnőkhöz csak papnak van jussa, idegeneknek nincs...
Káma már visszanyerte a hidegvérét.
-Hát te nem idegen vagy a mi szemünkben? -vetette oda kevélyen.
-Kígyó! -tört ki újra a görög. -Én a ti szemetekben nem lehetek idegen,
mert a hangom, mellyel az istenek éke sítettek fel, a ti isteneitek szolgálatára
fordítom... Az én alakommal hányszor csaptátok be azokat az ostoba ázsiaiakat,
hogy az egyiptomi trónörökös titkon a ti hiteteket vallja!
-Csitt!... Csitt! -sziszegte a papnő, a görög szájára tapasztva a kezét.
Valóságos varázserő lehetett az érintésében, mert a görög egyszerre
lecsillapodott, és halkabbra fogta a szót:
-Hallgass ide, Káma. A szebennütoszi kikötőbe rövidesen megérkezik egy görög
hajó, amelyet az én bátyám vezet. Azon légy, hogy a főpap küldjön ki téged
Pi-Utóba, onnan aztán megszökünk Észak-Görögországba, olyan vidékre, ahová még
nem vetődött föníciai...
-De majd vetődik, ha én ott elrejtőzöm -vágott a szavába Káma.
-Ha csak egy hajad szála meggörbül -suttogta újra nekibőszülve a görög -,
esküszöm neked, hogy Dagonnak... de valahány föníciai itt él, mindnek a fejébe
kerül, vagy a kőfejtőben döglenek meg. Majd megtudják, mi telik ki egy
görögtől...
-Én meg azt mondom neked -jegyezte meg a papnő -, hogy amíg húsz talentumot
össze nem szedek, addig én el nem mozdulok innen... És még csak nyolc van...
-Honnan szerzed meg a többit?
-Majd megadják... Szargon meg a helytartó.
-Szargon még csak hagyján, de a herceg nem kell...
-Ostoba Lükön, hát nem tudod, miért tetszik nekem egy kicsit az a legény
ke?... Mert terád emlékeztet.
A görög teljesen megnyugodott.
-Jó, jó! -dörmögte. -Értem én, értem, hogyha egy nőnek a trónörökös és egy
magamfajta énekes között kell választania, akkor egy csepp okom sincs félni...
De féltékeny vagyok és erőszakos, azért kérlek, hogy csak minél kevesebbet
bizalmaskodj vele.
Megcsókolta Kamat, kilopakodott a villából, és eltűnt a sötét kertben.
Káma megrázta utána ökölbe szorított kezét.
-Nyomorult pojáca! -susogta. -Legfeljebb énekes rabszolga lehetnél
mellettem...

Tizedik fejezet

Amikor Ramszesz másnap meglátogatta a fiát, Sárának patakzottak a könnyei. A
herceg megkérdezte, miért sír. Sára eleinte azt hajtogatta, hogy semmi baja az
égvilágon, azután hogy csak szomorú, végre nagy sírással Ramszesz lába elé
borult.
-Uram... én jó uram! -suttogta. -Tudom, hogy már nem szeretsz, de legalább
vigyázz maradra!...
-Ki mondta, hogy már nem szeretlek? -kérdezte elámulva a herceg.
-Hiszen három új asszonyod van a házadban... Előkelő nemzetségbeli lányok...
-Ó, hát itt a baj?
-És most még bajba keveredsz egy negyedik miatt.. . egy álnok föníciai
miatt...
A herceg megrökönyödött. Honnan hallhatta meg Sára Káma hírét, és honnan
tudhatja, hogy álnok?
-Ahogy a por befurakodik a legzártabb ládába, úgy csapnak le a leghitványabb
hírek is a legnyugalmasabb házakba -mondta Ramszesz. -Ki beszélt neked erről
a föníciai nőről?
-Mit tudom én, ki? Gonosz varázslat és a szívem.
-Hát van varázslat?
-Mégpedig szörnyűek! Egy öreg papnő megtudta, alighanem kristálygömbből, hogy
mindnyájan elveszünk, mégpedig a föníciaiak miatt, és elsősorban én... meg a
fiam! -tört ki a fájdalom Sárából.
-És te, aki csak az Egyetlenben, csak a Jehovában hiszel, megijedsz egy ostoba
vén boszorkány üres kelepelésctől? Aki talán ármánykodik is?... Hol van hát a te
nagy istened ?...
-Az én istenem csak az enyém, de az itteniek a tieid, és így őket is kell
tisztelnem.
-Aztán mit mondott neked az a vénasszony a föníciaiakról ? -kérdezte
Ramszesz.
-Ő már régebben is jövendölt nekem, még Memfisz alatt, hogy a föníciai nőktől
őrizkedjem -felérte Sára. -De itt most mindenki valami föníciai papnőről
beszél. Tudom is én! Tán csak az én bánatos fejemben borong valami. Még azt is
mondták, hogy sose ugrottal volna le akkor a küzdőtérre, ha ő meg nem babonáz...
Ó, ha az a bika megölt volna!... Még most is megdermed bennem a vér, ha eszembe
jut, milyen szerencsétlenség érhetett volna akkor!
-Sose törődj vele, Sára -vágott a szavába vígan a herceg. -Akit én
magamhoz emelek, az olyan magasan áll, hogy nem érhet fel hozzá semmiféle
félelem.. . Annál kevésbé holmi ostoba mendemondák.
-És a balsors ? Van-e olyan magas hegy, ahová a nyila föl ne érne?
-Az anyaság nagyon kimerített téged, Sára -nyájaskodott a herceg -, a
forróság is megzavarja a gondolataidat, azért aggódol minden ok nélkül. Légy
csak nyugodt, és vigyázz a fiamra. Emberfia -folytatta egy kissé elgondolkozva
-, akárki légyen, akár föníciai, akár görög, csak magához hasonló teremtéseknek
árthat, de nekünk, akik ennek a világnak az istenei vagyunk, soha.
-Görögöt mondtál?... Miféle görögről beszélsz? kérdezte Sára nyugtalanul.
-Azt mondtam, görög ?... Nem is tudom. Meglehet, kiszaladt a számon a szó, de
az is lehet, hogy csak te értettél valamit rosszul.
Megcsókolta Sárát és fiát, búcsút vett tőlük. De nyugtalanságát nem tudta
elhessegetni.
„Be kell látnom -gondolta magában -, hogy Egyiptomban semmi se marad
titokban. A papok állandóan les kelődnek utánam, meg az udvari urak is, még
akkor is, amikor részegek, és tán csak éppen mímelik a részeget. Kamat meg a
föníciaiak kígyószeme lesi. De ha eddig nem rejtették el előlem, úgy látszik,
nemigen félthetik az erényeit. Különben kitől féltenék?... Éntőlem, aki előtt ők
maguk fedték fel templomuk csalásait? Káma az enyém lesz... Sokkal nagyobb
érdekeik forognak kockán, hogysem a fejükre zúdítsák a haragom."
Pár napra rá a herceget meglátogatta szent Mentuzufisz főpap, Herihor
őkegyességének, a hadügyminiszternek a jobbkeze. Látva a próféta sápadt arcát és
lesütött szemét, egyszerre kitalálta, hogy Mentuzufisz is tud már a föníciai
papnő dolgáról; sőt főpapi méltóságára hivatkozva, még tán szemrehányásokat is
tesz neki. De ez alkalommal Mentuzufisz egy szóval sem érintette a herceg
szerelmi ügyeit. Hivatalos képpel üdvözölte a herceget, aki székkel kínálta.
Mentuzufisz leült.
-A halhatatlan fáraó memfiszi palotájából értesítenek -kezdte a főpap -,
hogy a napokban megérkezett Pi-Basztba a kháldeai főpap, Izdubar, Asszar király
őfelségének udvari asztrológusa és tanácsadója.
A herceg közbe akarta vetni, hogy nagyon is ismeri Izdubar utazásának célját, de
csak az ajkát harapdálta, és hallgatott.
-A jeles Izdubar -folytatta Mentuzufisz -írásokat hozott, amelyek tanúsága
szerint Szargon őkegyessége, Asszar király őfelsége rokona és szatrapája, ennek
a hatalmas királynak meghatalmazott követe lesz nálunk.. .
Kicsibe múlt, hogy Ramszesz el nem nevette magát. Az a fontoskodás, ahogy
Mentuzufisz nagy kegyesen feltárta a már régóta tudott titkok egy kis töredékét,
nagy derültséget keltett Ramszeszben... De mély megvetést is.
„Úgy hát ez a komédiás nem is gyanítja, hogy én tudok minden huncutságukról?" -
gondolta magában a herceg.
-Szargon őkegyessége és a jeles Izdubar Memfiszbe készül -folytatta
Mentuzufisz -, hogy megcsókolják ő szent felsége lábát. De előbb te fogadd
kegyesen a két főméltóságot, minden kíséretükkel, mint a fáraó ő szent felsége
helytartója.
-Nagyon szívesen -felelte a herceg -, és a jó alkalommal megkérdem tőlük:
mikor fizeti meg Asszíria a hátralékos adókat?
-Megtennéd, kegyes uram? -szólt a főpap, a herceg szemébe meresztve szemét.
-Első dolgom lesz!. . . A kincstárnak szüksége van az adókra.
Mentuzufisz felugrott ültéből, és ünnepélyes, de fojtott hangon mondta:
-Hercegem, mi felséges urunk, az élet és halál urának helytartója, vedd
tudomásul: ő szent felsége nevében megtiltom, hogy akárkivel, de elsősorban is
Szargonnal vagy Izdubarral, vagy bárki kíséretükbeli úrral csak egy szót is ejts
az adókról.
A herceg elsápadt.
-Pap uram -mondta, és ő is felállt -, mi jogon beszélsz te velem olyan
hangon, amely csak fölöttem állót illet meg?
Mentuzufisz feltárta köntösét, s a nyakáról láncot vett le, amelybe a fáraó
egyik gyűrűje volt beakasztva.
A herceg megforgatta, áhítatosan megcsókolta, és a paphoz fordulva kijelentette:
-Teljesítem az én uram és atyám ő szent felsége parancsát.
Mind a ketten újra leültek. A herceg megkérdezte a főpapot:
-Nem tudnád nekem megmagyarázni, kegyes uram, miért nem kell Asszíriának megfizetnie
az adótartozást, amely pedig kincstárunkat egyszerre megszabadítaná a gondoktól?
-Mert nincs erőnk, hogy Asszíriát rákényszerítsük az adó megfizetésére -
felelte Mentuzufisz fagyosan. -Százhúszezer főnyi katonaságunk van,
Asszíriának meg úgy háromszázezer körül. Csak a legszigorúbb bizalmassággal
mondom ezt neked, kegyes uramnak, mint az ország egyik főméltóságának.
-Értem. De akkor a hadügyminisztérium, ahol te is szolgálsz, miért
csökkentette a mi vitéz hadseregünk létszámát hatvanezer emberrel?
-Hogy ő szent felsége udvartartásának a jövedelmét emelhessük tizenkétezer
talentummal -adta meg a választ Mentuzufisz.
-Á!... Hát mondd csak, kegyes uram -folytatta a herceg -, tulajdonképpen
miért járul Szargon a fáraó színe elé?
-Nem tudom.
-Ejha! De hát nekem, a trónörökösnek, miért nem szabad tudnom?
-Mert vannak államtitkok, amelyekről alig tud más, mint néhány főméltóság...
-És nem tud talán róluk még az én atyám ő szent felsége se?
-Bizonyára vannak dolgok -felelte a főpap -, amelyekről még a fáraó ő szent
felsége se tudhatna, ha nem volna része a legmagasabb papi megszentelésben.
-Csodálatos! -jegyezte meg a herceg, kis tűnődés után. -Egyiptom a fáraóé,
és mégis megeshetnek az országban olyan dolgok, amelyekről a fáraó nem tud?.. .
Magyarázd ezt meg, kegyes uram.
-Egyiptom mindenekelőtt, közvetlenül, sőt egyes-egyedül, Ámon istené -
fejtegette Mentuzufisz. -Ezek után természetes, hogy a legnagyobb titkokat
csak azok ismerik, akiknek Ámon kinyilatkoztatja az akaratát és szándékait.
A herceg e szavakra úgy érezte, mintha hegyes tőrökkel megtűzdelt ágyban
forgatnák a testét, és ráadásul még tüzet is raknának alá.
Mentuzuíísz már föl akart kelni, de a herceg visszatartotta.
-Csak egy szóra -szólt szelíden. -Ha Egyiptom annyira gyenge, hogy még
csak szóval se szabad említeni az ásszír adókat...
Lélegzete elakadt.
-Ha olyan nyomorúságos -folytatta -, mi bizonyosságunk van rá, hogy az
asszírok nem támadnak meg bennünket?
-Szerződéssel biztosítjuk magunkat - vágta rá a főpap. A trónörökös csak
legyintett a kezével.
-Nincs olyan szerződés, amely a gyengét megvédene! -mondta. -
Szerződésekkel telerótt ezüsttáblák nem védik meg a határokat, ha dárdák, kardok
nem állnak mögöttük!
-És ki mondta azt, hogy nálunk nem állanak kardok és dárdák?
-Te magad. Százhúszezer katonának engednie kell háromszázezernek. Vagyis ha az
asszírok betörnek hozzánk, Egyiptomból egyszerre sivatag lesz...
Mentuzufisznak fellángolt a szeme.
-Ha betörnek -hevült fel -, csontjaik soha többé nem látják meg hazájukat!
Fölfegyvereznénk az egész nemességet, a munkásezredeket, még a kőfejtőbeli
rabokat is... Minden templomból odaadnók a kincseket... És Asszíria ötszázezer
egyiptomi katonába ütközne. . .
Ramszeszt valósággal elragadta a főpap hazafias kitörése. Elkapta a kezét.
-De ha mi ekkora hadsereget tudunk talpra állítani, akkor miért nem támadjuk
meg Babilóniai ?... Nem ezt sürgeti, kéri-e a hős Nitager évek óta?... És ő
szent felségét nem nyugtalanítja az asszírok mozgolódása?.. . Ha időt
engedünk neki, hogy összeszedhesse minden erejét, sokkal nehezebb lesz a dolog,
de ha mi kezdjük.. . Mentuzufisz a szavába vágott:
-Tudod te, hercegem, mit jelent a háború, ha előbb a sivatagon kell átvonulni?
Ki kezeskedik érte, hogy hadseregünk és teherhordóink fele bele nem pusztul a
sok fáradalomba, mielőtt még az Eufráteszig eljutnánk?
-Azt egyetlen csatával kiegyenlítenénk -bizakodott Ramszesz.
-Csata! -intette le a főpap. -Tudod te, hercegem, mi a csata ?!
-Remélem! -felelte büszkén a herceg, a kardjára csapva.
Mentuzufisz vállat vont.
-Hát én meg azt mondom, uram, hogy nem tudod, mi a csata. A hadgyakorlatok
alapján teljesen hamis fogalmaid vannak róla, azokban mindig győztes voltál, bár
nemegyszer legyőzötten kellett volna kikerülnöd...
A herceg elkomorodott. A pap a köntöse alá nyúlt, és egyszerre csak megkérdezte
a herceget:
-Találd ki, kegyes uram, mi van a kezemben?
-Hogyhogy? -csodálkozott a herceg.
-Találd ki, de gyorsan, helyesen -erősködött a pap -, mert ha tévedsz, két
ezred katonád pusztul cl belé.
-Gyűrű -vágta rá felderülve a herceg. Mentuzufisz kinyitotta a tenyerét: egy
kis darab papirusz
volt benne.
-Hát most mi van a kezemben? -kérdezte újra a főpap.
-A gyűrű.
-Most se a gyűrű, hanem az isteni Háthor amulettje -felelte Mentuzufisz.
-Látod, uram -folytatta -, ez a csata. Csata idején a sors minduntalan
kinyújtja felénk a kezét, és azt kívánja, hogy a leggyorsabban találjuk ki,
miféle meglepetést tartogat a markába szorítva. Vagy hibázunk, vagy eltaláljuk,
de jaj annak, aki többször elhibázza, mint kitalálja!... És százszor jaj annak,
akinek hátat fordított a jó sors, és örök tévedésekbe kergeti!
-És én mégis hiszem, itt belül érzem -kiáltotta a herceg mellére ütve -,
hogy Asszíriát le kell gázolnunk!
-Bárcsak maga Ámon szólna a te ajkadról! -hagyta rá Mentuzufisz. -Úgy is
van -tette hozzá -, Asszíriának letörik majd a szarva, talán épp a te kezed
töri le, uram, de még nem most. .. nem mindjárt...
Azzal Mentuzufisz elköszönt, a herceg magára maradt. Szíve, feje csak úgy
zúgott.
„Ezek szerint Hiramnak igaza volt: elámítanak bennünket -gondolta Ramszesz. -
Most már én is bizonyos vagyok benne, hogy a mi papjaink mégiscsak kötöttek
valami szerződést a kháldeusokkal, ő szent felsége pedig kénytelen lesz
megerősíteni. Kénytelen lesz!... Hallott a világ valaha is ilyen szörnyűséget?!.
.. Az élő és nyugati világ ura kénytelen aláírni egy szerződést, amelyet néhány
cselszövő főzött ki!"
A lélegzete elakadt bele.
„Hanem a szent Mentuzufisz elszólta magát. Hát szükség esetén félmilliós
hadsereget is fegyverbe tudnánk állítani ?... Ekkora erőről még én se
álmodtam!... És ők azt hiszik, hogy én majd megijedek a vaksorsról feltálalt
meséktől. . . hogy a vaksors találós meséket fejtet meg velünk. Csak kétszázezer
olyan kiképzett katonám legyen, mint a görög és líbiai ezredeink, akkor
vállalom, hogy megfejtek égen-földön minden találós mesét."
Mentuzufisz pedig, cellájába térve, így gondolkozott:
„Tüzes fej, szoknya vadász, kalandra vágyó lélek, de erős jellem. A mostani
gyenge fáraó után alighanem eszünkbe juttatja Nagy Ramszesz korát. Tíz év múlva
a rossz csillagzatok is megváltoznak, addigra megérik, és összezúzza Asszíriát.
Ninivében nem marad kő kövön, szent Babilon visszanyeri megillető méltóságát, és
az egyetlen, leghatalmasabb isten, az egyiptomi és kháldeai próféták istene,
egyedül uralkodik a líbiai sivatagtól a legszentebb Gangeszig.
Csak ne tenné magát a mi fiatalemberünk nevetségessé azzal, hogy éjszakánként
egy föníciai papnő után szaladgál !... Ha meglátnák' Astóreth kertjében, a nép
még azt gondolhatná, hogy a trónörökös a föníciai hitre hajlik.. .
Alsó-Egyiptomnak már ma se kell sok, hogy megtagadja az ősi isteneket... Milyen
zagyva, keverék nép az!"
Néhány nappal ezután a tiszteletre méltó Szargon hivatalosan is bejelentette a
hercegnek asszír követté történt kinevezését, és értésére adta, hogy üdvözölni
szeretné a trónörököst egyben egyiptomi kíséretet kért, amely a legnagyobb
biztonságban és a rangját megillető tisztelettel elvezeti a fáraó ő szent
felsége lábai elé.
A herceg két napig húzta-halasztotta a feleletet, majd megállapította Szargon
kihallgatásának az idejét, még két nappal későbbre. Az asszír, aki utazásain és
ügyeiben megszokta a keleti lassúságot, föl se vette a huzavonát, és nem
vesztegette hiába az idejét. Reggeltől estig egyebet se tett, mint ivott és
kockázott Hirammal és más ázsiai dúsgazdag emberekkel, szabad idejében pedig
éppúgy, mint Ramszesz, Kámához osont.
Mint tapasztalt, idősebb ember, minden látogatásakor gazdag ajándékokat adott a
papnőnek. Hozzá, való érzelmeit pedig ilyen formában adta tudtára:
-Mit kujtorogsz te itt, Káma, Pi-Basztban? Csak lesoványodsz. Amíg fiatal
vagy, csak elszórakoztat a szolgálat Astóreth istennő oltára előtt. De ha
megöregszel, nyomorúságos sors vár rád. Leszaggatják rólad a drága, szép
köntösöket, fiatalabbat vesznek föl a helyedre, és egy maroknyi pörkölt árpát is
jövendőmondással és gyermekágyas asszonyok ápolásával kell megkeresned. Márpedig
-folytatta Szargon -, ha az istenek büntetésből asszonynak teremtettek volna,
százszor inkább lennék magam gyerekágyas, mintsem hogy ilyeneket ápoljak. Okos
ember létemre azt mondom neked, hagyd itt a templomot, és gyere az én háremembe.
Adok érted tíz talentumot aranyban, negyven tehenet és száz mérő búzát.
A papok eleinte majd az istenek büntetését emlegetik, csak hogy többet csaljanak
ki tőlem. De én egy drachmával se adok többet, legföljebb néhány juhot dobok még
oda nekik, akkor majd ünnepi istentiszteletet is rendeznek, és az égi Astóreth
egyszerre megjelenik nekik, hogy téged feloldjon a fogadalmad alól, amennyiben
ráadásul adok még egy aranyláncot vagy egy serleget.
Szargon fejtegetéseit hallgatva Káma az ajkát harapdálta neveltében.
-Ha pedig-eljössz velem Ninivébe- folytatta Szargon -, előkelő asszony lesz
belőled. Palotát kapsz, lovakat, gyaloghintót, cselédséget, rabszolgákat. Egy
hónap alatt több illatos kenetet önthetsz magadra, mint amennyit itt egy egész
éven át áldoztok az istennőnek. És ki tudja -fejezte be -, talán megtetszel
Asszar királynak, és kedve támad rá, hogy a maga háremébe vegyen. Akkor pedig te
még szerencsésebb lennél, és én is visszakapnám, amit rád költők.
A Szargon fogadására kitűzött napon a trónörökös palotája előtt egyiptomi
katonaság állt fel, és sok bámész nép csődült össze.
Déltájban, a legnagyobb hőség idején vonult fel az asszír kíséret. Elöl karddal,
bottal felfegyverzett rendőrök haladtak, mögöttük ágyékkötős kengyelfutók és
három lovas, trombitások és egy szolga. A trombitások minden utcasarkon
kürtjeiét adtak, utána a szolga harsány hangon adta hírül:
-Itt közeledik a hatalmas Asszar király teljhatalmú követe, a király rokona,
számtalan falu ura, győztes hadvezér és tartományi kormányzó. Egyiptom népe,
adjátok meg neki a tiszteletet, mely megilleti Egyiptom urának, a fáraó ő szent
felségének barátjaként!
A trombitások után egy csapat asszír lovas léptetett, he gyes süvegben, ujjasban,
szűk nadrágban. Bozontos, kitartó lovaik pikkelyszerű rézveretet viseltek a
homlokukon és szügyükön.
Mögöttük gyalogság haladt, sisakban és földig érő köpenyben. Az első szakasz
nehéz buzogánnyal volt fölfegyverezve, a következő íjjal, a harmadik dárdával és
pajzzsal. De kardja, vértje valamennyinek volt.
A katonaság után következtek Szargon lovai, szekerei és gyaloghintói, mellettük
fehér, vörös és zöld ruhás cselédség ... Mögöttük öt elefánt haladt, hátukon
mennyezetes ülőkével: az elsőn ült Szargon, a másodikon Izdubar kháldeai főpap.
A menetet ismét gyalogos és lovas katonák zárták be és lármás asszír zene:
kürtök, dobok, cintányérok és éles hangú sípok.
Ramszesz herceg papok, tisztek és színes ruhájú, gazdagon öltözött nemesurak
körében, a minden oldalról nyitott, nagy kihallgatási teremben várta az asszír
követet. A trónörökös jókedvű volt, mert tudta, hogy az asszírok ajándékot
hoznak, amelyeket az egyiptomi nép adófizetésszámba vehetett. De amikor az
udvarról meghallotta a szolga harsány szavát, aki nagy hangon magasztalta
Szargon hatalmát, a herceg egyszerre elkomorodott. Amikor pedig megütötte fülét
az a mondat, hogy Asszar király a fáraó barátja, nagy haragra lobbant. Orrlyukai
kitágultak, akár az ingerült bikáé, szeme szikrát szórt. Erre aztán a tisztek és
a nemesek is fenyegető képet vágtak, és a kardjukhoz kapkodtak. Szent
Mentuzufisz észrevette elégedetlenségüket, s emelt hangon szólt:
-Ő szent felsége nevében parancsolom a tiszteknek és a nemességnek, hogy
Szargon őkegyességét olyan tisztelettel fogadják, amilyen a nagy király követét
megilleti!
A trónörökös összerántotta szemöldökét, és türelmetlenül járt-kelt a dobogón,
ahol helytartói széke állott. De a fegyelmezett tisztek és a nemesek egyszerre
elcsendesedtek, tudták, hogy Mentuzufisszal, a hadügyminiszter jobbkezével nem
lehet tréfálni.
Ezalatt az állig felöltözött, hatalmas szál asszír katonák az udvaron három
sorban felálltak, a félmeztelen, mozgékony egyiptomi katonasággal szemben. A két
csapat úgy méregette egymást, mint a tigrisfalka az orrszarvúcsordát. Ennek is,
annak is a szívében ősi gyűlölet lobogott. De a felső parancs uralkodott minden
gyűlöleten.
E pillanatban bevonultak az elefántok, megharsantak az egyiptomi és asszír
kürtök, és mindkét csapat magasba emelte fegyverét; a nép arccal leborult a
földre, a két asszír méltóság pedig, Szargon és Izdubar, kiszállt
gyaloghintójából a földre.
A teremben Ramszesz herceg leült a dobogón, a baldachin alá helyezett
karszékébe, az ajtóban pedig megjelent Szargon szolgája.
-Lég kegyesebb uram! -fordult a trónörököshöz. A nagy király, Asszar
meghatalmazott követe, a nemes Szargon és kísérő társa, az istenfélő próféta,
Izdubar, üdvözölni óhajtanak téged, a fáraó ő szent felségének (aki örökkön
éljen) helytartóját és örökösét.
-Kérd fel őkegyességeiket, lépjenek be, és örvendeztessék meg szívemet
látogatásukkal -felelte a herceg.
Szargon nagy csörgés-zörgéssel belépett a terembe, arannyal sűrűn telehímzett,
hosszú, zöld köntösben. Mellette az istenfélő Izdubar hófehér palástban,
mögöttük díszes ruhájú asszír urak az ajándékokat hozták a hercegnek.
Szargon a herceg dobogója elé lépett, és asszír nyelven üdvözölte a helytartót.
A tolmács nyomban megismételte szavait egyiptomi nyelven.
-Én, Szargon, a leghatalmasabb királynak, Asszarnak vezére, szatrapája és
rokona, üdvözöllek téged, a leghatalmasabb fáraó helytartóját, és az örök
barátság jeléül felajánlom neked ezeket az ajándékokat. ..
A trónörökös tenyerét a térdére fektette, és olyan mozdulatlanul ült
karosszékén, mint fejedelmi őseinek szobra.
-Tolmács -szólt Szargon -, talán hibásan ismételted a hercegnek az én
szíves üdvözletemet?
Mentuzufisz a dobogó mellett állt, és most odahajolt a herceghez: -Uram -
súgta -, Szargon őkegyessége kegyes válaszod várja...
-Mondd hát meg neki -tört ki Ramszesz -, hogy nem értem, mi jogon beszél
velem úgy, mintha méltóságban velem egyenrangú volna?
Mentuzufisz zavarba jött, ami még magasabbra lobbantotta a herceg haragját,
akinek már remegett az ajka, és szikrázott a szeme. De a kháldeai Izdubar, aki
értett az egyiptomiak nyelvén, gyorsan odaszólt Szargonnak:
-Boruljunk le!
-Miért kéne leborulnom ? -kérdezte felháborodva Szargon.
-Borulj le, ha nem akarod elveszíteni királyunk kegyét, de tán még a fejed
is...
E szavakkal Izdubar egész hosszában leborult a padlóra, Szargon meg melléje.
-Miért kell hasra vágnom magam ez előtt a tacskó előtt? -dörmögött Szargon
haragosan.
-Mert helytartó -felelte Izdubar.
-Hát én nem voltam az én uram helytartója?
-De őbelőle király lesz, belőled meg nem.
-Min vetélkednek a leghatalmasabb Asszar király követei? -kérdezte
megbékélve a herceg a tolmácstól.
-Azon -válaszolta a talpraesett tolmács -, hogy bemutassák-e neked,
legkegyelmesebb herceg, a fáraó ő szent felségének szánt ajándékokat is, vagy
csak azokat, amelyek néked szólnak.
-Igen, látni kívánom atyám ő szent felsége ajándékait is -mondta a herceg
-, és megengedem a követeknek, hogy felálljanak.
Szargon felállt, vörösen a haragtól vagy a fáradtságtól, aztán leült a padlóra,
maga alá húzva lábát.
-Nem tudtam -szólt emelt hangon -, hogy nekem, a nagy Asszar rokonának és
meghatalmazott követének kell feltörölnöm ruhámmal a port az egyiptomi helytartó
padlójáról!
Mentuzufisz, aki értette az asszír nyelvet, meg se kérdezte Ramszeszt, nyomban
két szőnyeggel leterített padot hozatott. A felhevült Szargon és a higgadt
Izdubar rögtön le is ült.
Szargon, mihelyt kifújta magát, átadott a hercegnek egy nagy üvegpoharat, egy
acélkardot, és elővezettetett az oszlopsor elé két lovat, amelyeket elborított
az aranyos szerszám. Miután pedig parancsait teljesítették, fölkelt, és mély
meghajlással mondta Ramszesznek:
-Az én uram, Asszar király, egy pár pompás lovat küld neked, hercegem. Adják
az istenek, hogy csak győzelemre vigyenek. Küldött egy kelyhet is; csak öröm,
vígság ömöljön belőle a te szívedbe, és egy kardot, amilyet nem találsz a
leghatalmasabb uralkodó fegyvertárán kívül sehol.
Egy meglehetős hosszú kardot húzott ki a hüvelyéből. Úgy csillogott, mint az
ezüst. Szargon kezébe vette és meghajlította. A kard úgy hajlott, mint az íj,
aztán egyszerre kiegyenesedett.
-Csakugyan, csodálatos egy kard... -állapította meg Ramszesz.
-Ha megengeded, kegyes uram, megmutatom neked még egy tulajdonságát -
folytatta Szargon, aki elfeledkezett haragjáról, amikor eldicsekedett a pompás
asszír fegyverrel.
Kívánságára az egyik egyiptomi tiszt kihúzta hüvelyéből a kardját, és
kinyújtotta, mintha támadna. Szargon felemelte az acélkardot, suhintott egyet,
és egy csapással kettévágta ellenfele kardját.
A termen a csodálkozás moraja futott végig. Ramszesz arcán pedig erős pirosság
ütött ki.
„Ez az idegen -gondolta a herceg -leütötte előlem a cirkuszban a bikát,
feleségül akarja venni Kamat, és most olyan fegyvert mutat, amely úgy vágja a mi
kardunkat, mint a forgácsot!"
És gyűlölete Asszar király, minden asszír, de különösen Szargon iránt még
féktelenebbül csapott fel.
De azért igyekezett uralkodni magán, s a legnagyobb udvariassággal kérte a
követet, hogy mutassa meg a fáraónak szánt ajándékokat.
Azon nyomban becipeltek néhány illatos fából készült hatalmas ládát, amelyekből
főrangú asszír urak mintás kelméket, serlegeket, korsókat szedtek elő, majd
acélfegyvereket, hegyi vadkecske szarvából faragott íjat, aranyos páncélt és
drágakövekkel kirakott pajzsokat.
De a legnagyszerűbb ajándék Asszar király palotájának aranyból, ezüstből kivert
mása volt. Négy épület egymás fölött, mind kisebb-kisebb. Valamennyit sűrű
oszlopok övezték, tető helyett terasz fedte. Minden kapuját oroszlánok vagy
emberarcú szárnyas bikák őrizték. A lépcső mindkét oldalán a király
vazallusainak szobrai álltak, amint ajándékot visznek neki, a híd jobb és bal
oldalán pedig lovak voltak kifaragva a legkülönfélébb helyzetekben. Szargon
levette a modell egyik falát, és megmutatta a megbecsülhetetlen értékű
bútorzattal tele, gyönyörű szobákat. De a legnagyobb álmélkodást a nagy
kihallgatási terem keltette: kis alakok voltak benne, az egyik a királyt
ábrázolta magas trónusán, körülötte az udvari urak, katonák és hódoló
vazallusok.
A modell majdnem embernyi magas volt, hossza meg kétembernyi. Az egyiptomiak
összesúgtak, hogy Asszar királynak ez az egy ajándéka megér százötven
talentumot.
Miután a ládákat újra kivitték, a helytartó lakomára hívta a két követet és
kíséretüket. A nagy ebéden a vendégek gazdag ajándékokat kaptak. Ramszesz
odáig vitte az udvariasságot, hogy amikor az egyik asszonya nagyon megtetszett
Szargonnak, nyomban neki is adta ajándékba, természetesen a nő beleegyezésével
és anyjának engedelmével.
Szíves, bőkezű volt, de homloka nem derült fel. S amikor Tutmózisz megkérdezte:
nem szép-e Asszar király palotája ? -a herceg csak azt felelte: -A romjai
tetszenének nekem igazán a felégetett Ninivében. ..
Az asszírok a lakomán nagyon mértéktartók voltak. Bor bőven volt az asztalokon,
de mégis alig ittak, és nem is igen kurjongattak. Szargon sem fakadt
egyetlenegyszer sem olyan hangos, lármás nevetésre, mint szokása volt. Szemhéját
lebocsátotta, és mélyen elgondolkozott.
Csak a két pap, a kháldeai Izdubar és az egyiptomi Mentuzufisz maradt teljesen
nyugodt, mint akiknek megadatott a jövőbe látás tudománya és a hatalom a jövő
formálására.

Tizenegyedik fejezet

A helytartói fogadás után Szargon még Pi-Basztban maradt, mert várta Memfiszből
a fáraó levelét. Ugyanakkor a tisztek és a nemesség körében újra különös hírek
szállingóztak.
A föníciaiak azt beszélték, természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje
alatt, hogy a papok, nem tudni, miért, nemcsak elengedték az asszíroknak az
esedékes adókat, nemcsak fölmentették őket minden további adófizetés alól, hanem
hosszú évekre békeszerződést is kötöttek velük, csak hogy megkönnyítsék az
asszírok helyzetét valamilyen északi háborújukban.
-A fáraó még jobban megbetegedett, mikor hírét hallotta, milyen engedményeket
tettek ezeknek a barbároknak -beszélték a föníciaiak. -Ramszesz herceg meg
belülről emészti magát, és szomorúan jár-kel, de kénytelenek en gedni a
papoknak, mert nem biztosak a hadsereg és a nemesség érzelmeiben.
Ez a híresztelés háborította fel legjobban az egyiptomi arisztokráciát.
-Hogyan? - súgtak-búgtak egymás közt az eladósodott urak. -Hát a dinasztia
már nem bízik bennünk?... Tehát a papok eltökélték, hogy meggyalázzák és
tönkreteszik Egyiptomot?.. . Azt hiszem, világos, hogy ha Asszíriának háborúja
van valahol messze északon, akkor éppen most van itt az ideje, hogy rajtaüssünk,
és a zsákmányolt kincsekkel rendbe hozzuk az elszegényedett államkincstárt és az
arisztokráciát...
Egyik-másik fiatal nemesúr nagy merészen még a trónörököst is megkérdezte: mi a
véleménye a barbár asszírokról? A herceg hallgatott, de szikrázó szeme és
összeszorított ajkai eléggé elárulták, mi forr benne.
-Nyilvánvaló -suttogták ezután az urak -, hogy a dinasztiát befonta a
papság. A nemességben sem bízik. Nagyveszedelmek fenyegetik az országot...
A lappangó harag gyorsan átalakult titkos tanácskozásokká, amelyeknek már szinte
összeesküvés-színezetük volt. De bár ezeken az összejöveteleken igen sokan részt
vettek, a papság vagy nagyon biztos volt a dolgában, vagy elvakultságában rá sem
hederített. Szargon pedig, bár érezte a gyűlölet izzását, nem sok ügyet vetett
rá.
Tudta, hogy a herceg rossz szemmel néz rá, de azt csak a cirkuszi eset rovására
írta, vagy még inkább féltékenységnek vette Káma miatt. De bizakodott követet
megillető sérthetetlenségében, ivott, dáridózott, és szinte minden áldott este
ellopódzott a föníciai papnőhöz, aki egyre szívesebben fogadta kedveskedéseit és
a nagy ajándékokat.
Ilyen volt a legfelső körök hangulata, amikor egyszer éjszakának idején szent
Mentuzufisz berontott Ramszesz lakásába, és erősködött, hogy nyomban beszélnie
kell a herceggel.
Az udvari urak azt felelték, hogy most az egyik háremhölgy van a hercegnél, és
nem merik urukat háborgatni. De amikor Mentuzufisz egyre határozottabban
kitartott a kívánsága mellett, kihívták a herceget.
Ramszesz pár perc múlva meg is jelent, még csak nem is haragudott.
-Mi történt ? -kérdezte a főpapot. -Tán csak nem tört ki a háború, hogy
szentatvám ilyen későn idefárad?
Mentuzufisz figyelmesen Ramszesz arcába nézett, és mélyen föllélegzett.
-Ma este nem jártál künn? -kérdezte a herceget.
-Egy tapodtat se.
-Papi szavamat adhatom rá ? A herceg nagyot nézett.
-Azt hiszem -vetette oda büszkén -, hogy a te szavadra nemigen van szükség,
amikor én már szavam adtam. Mit jelentsen ez?
Átmentek egy másik szobába.
-Tudod, uram -kezdte a legnagyobb felindulással a főpap -, mi történt vagy
egy órája ?... Holmi fiatal legények rajtaütöttek Szargon őkegyességén, és
bottal megverték ...
-Kik?... Hol?...
-Egy Káma nevű föníciai papnőnek a háza előtt -folytatta Mentuzufisz, és
figyelmesen fürkészte a herceg arcát.
-Bátor fiúk! -felelte a herceg, vállát vonogatva. -Ilyen vasgyúrót
megtámadni!... Gondolom, jó néhányuk csontja megropogott belé!
-De követet megtámadni!... Gondold meg, kegyes uram, követet, akit Asszíria és
Egyiptom államfelsége oltalmaz. . . -sopánkodott a főpap.
-Hohó! -mosolygott a herceg. -Hát Asszar király föníciai táncosnőkhöz is
elküldözgeti követeit?
Mentuzufisz zavarba jött. Egyszerre csak a homlokára ütött, és ő is elnevette
magát.
-Nézd csak, herceg, milyen fajankó vagyok, hiába, nem értek a politikai
mesterkedésekhez. Egészen elfelejtettem, hogy Szargon, amikor éjszakának idején
egy gyanús fehérnép háza körül sündörög, nem követ, hanem csak közönséges ember!
De egy pillanat múlva még hozzátette: -De azért mindenesetre hiba... Szargon
megneheztelhet érte...
-Ó, te pap, te pap! -pirítotyá a herceg, fejét csóválva.
-Elfelejtesz te ennél sokkal fontosabb dolgot is, azt, hogy Egyiptomnak nem
kell félni, de még csak törődni sem azzal, jó szívvel vagy haragosan gondol-e rá
nemcsak Szargon, hanem akár Asszar király is...
Mentuzufiszt annyira meglepte a királyi ifjú találó megjegyzése, hogy felelet
helyett meghajolt.
-Az istenek a főpapok bölcsességével áldottak meg téged, herceg -dörmögte
-, áldott legyen a nevük!... Már éppen ki akartam adni a parancsot, hogy azokat
a vakmerő legényeket nyomozzák ki, és állítsák bíró elé. De most már előbb a te
tanácsodat hallgatom meg, mert bölcsebb vagy a bölcseknél. Mondd meg hát, uram,
mit kezdjünk most Szargonnal és azokkal a vakmerő fickókkal?
-Először is várjuk meg a holnapot -felelte a herceg.
-Pap vagy, te tudod legjobban, hogy az isteni álom gyakran jó tanácsot ad.
-És ha reggelig semmi okos dolog se jut az eszembe?
-kérdezte Mentuzufisz.
-Én mindenesetre meglátogatom Szargont, és rajta leszek, hogy kiverjem a
fejéből ezt az apró-cseprő esetet.
A főpap a legnagyobb tisztelet jeleivel elköszönt Ramszesztől. Hazatérve
elgondolkozott.
„A fejemet merném rátenni, hogy a hercegnek egy csöpp része sincs a dologban, se
nem verekedett, se rá nem beszélt senkit, de még csak nem is tudott a dologról.
Aki ilyen hidegen és ilyen világosan ítéli meg az ügyet, az nem lehet bűnrészes
benne. Akkor pedig bátran elrendelhetem a nyo mozást, és ha nem is engeszteljük
meg a bozontos barbárt, bíróság elé állítjuk a garázda legényeket. Szép kis
baráti szerződés lesz ez a két hatalom között, amely a követ megbántásával
kezdődik!"
Másnap a nemes Szargon délig feküdt az ágyán, ami különben elég sűrűn megesett
vele: minden átdorbézolt éjszaka után. Egy alacsony kereveten az istenfélő
Izdubar ült mellette, és égre fordított szemmel imádságokat mormolt.
-Izdubar -sóhajtott a szatrapa -, bizonyos vagy benne, hogy a mi
udvarunkban senki se tudja meg az én balesetem?
-Ki tudhatná, mikor senki se látta?
-De az egyiptomiak! -nyögte Szargon.
-Az egyiptomiak közül csak Mentuzufisz és a herceg tud róla, meg azok a
veszekedett bolondok, akik alighanem sokáig megemlegetik az ökleidet.
-Talán egy kicsit.. . talán!... De azt hiszem, hogy köztük volt a trónörökös
is, és most belapult az orra, vagy be is tört...
-A trónörökösnek most is ép az orra, és biztosítalak, hogy nem settenkedett
oda.
-Akkor pedig -sóhajtott Szargon -néhányukat karóba kell húzatnia. Utóvégre
én követ vagyok!... Személyem szent és sérthetetlen. ..
-Én meg csak azt mondom neked -tanácsolta Izdubar -, hogy vesd ki haragod a
szívedből, de még csak vádat se tégy. Mert ha ez a gaznép a bíróság elé kerül,
az egész világ megtudja, hogy Asszar király őfelsége követe föníciaiakkal
barátkozik, és ami még rosszabb, éjszakának idején egyedül látogatja meg őket.
Mit felelsz majd, ha halálos ellenséged, Lik-Bagusz kancellárius megkérdez:
„Szargon, miféle föníciaiakkal érintkeztél te, és éjjel miről tárgyaltál velük a
templomukban?"
Szargon felsóhajtott, ha ugyan az oroszlánmorduláshoz hasonló hangokat
sóhajtásnak lehet nevezni.
E pillanatban egy asszír tiszt lépett a szobába. Letérdelt, homlokával
megérintette a padlót, és Szargonhoz fordult:
-Felséges urunk szemének világossága! A tornácon egyiptomi főméltóságok és
nemesurak állnak, élükön maga a trónörökös... Be akarnak hozzád jönni, nyilván
hogy bemutassák hódolatukat...
De mielőtt még Szargon kiadhatta volna a parancsot, megjelent a szoba ajtajában
a herceg. Félretolta a hatalmas asszír katonát, aki az ajtóban őrt állt, és
gyorsan az ágyhoz sietett, ahol Asszar király követe tágra nyitott szemmel,
megrökönyödve bámult rá, és nem tudta, mitévő legyen: átszaladjon-e azon
meztelen a szomszéd szobába, vagy bebújjon-e takarója ^lá?
A küszöbön néhány asszír tiszt állt, megdöbbenve a trónörökösnek az udvari
illembe ütköző berontásán. De Izdubar intett nekik, mire eltűntek a függöny
mögött.
A herceg egyedül lépett be, kíséretét künn hagyta az udvaron.
-Üdvöz légy, nagy király követe és a fáraó vendége -szólította meg. -
Eljöttem hozzád látogatóba, és kérdem: nincs-e valami kívánságod? Ha az idő és
kedved engedi, szeretném, ha az én társaságomban, atyám istállójából való lovon
kisétálnál a városba a mi kíséretünkkel, amint a hatalmas Asszar királynak (aki
örökkön éljen) a követéhez méltó.
Szargon csak hallgatta az ágyán a herceg szavait, de egy árva szót sem értett.
Hanem amikor Izdubar asszír nyelven tolmácsolta neki a helytartó beszédét, olyan
lelkesedés fogta el, hogy a takaróhoz verdeste a fejét, és többször egymás után
ismételte: Asszar és Ramszesz.
Végre lecsillapodott, és bocsánatot kért a hercegtől, hogy ilyen előkelő vendég
ennyire siralmas állapotban találja.
-Ne vedd rossz néven -folytatta aztán -, hogy egy ilyen földi féreg és trón
zsámolya, mint amilyen én vagyok, ilyen szokatlan módon fejezi ki örömét
látogatásodon. De két okom is van az örömre.
Először is, hogy ilyen páratlan nagy tisztesség ért, másodszor pedig, mert az én
ostoba és alávaló szívemben azt gondoltam, hogy te vagy, uram, az én tegnapi
balesetemnek a szerzője. Úgy rémlett, hogy a botok között, amelyek a hátamra
zuhogtak, a te botod a legsúlyosabb. . .
A higgadt Izdubar mondatról mondatra, egyiptomi nyelven tolmácsolta a beszédet a
hercegnek. Ramszesz igazi fejedelmi méltósággal felelt:
-Tévedtél, Szargon. Ha magad is -be nem láttad volna tévedésed, most nyomban
ötven botot leszámoltatnék neked, hogy jegyezd meg: olyan ember, mint én, nem
támad meg sokadmagával egy magános embert nappal se, hát még éjszaka.
A bölcs Izdubar nem is tolmácsolhatta végig a herceg szavait, amikor Szargon
odacsúszott Ramszeszhez, átölelte a lábát, és lelkendezve kiáltozta:
-Igazi előkelő úr!... Nagy király!. . . Dicsőség Egyiptomnak, hogy ilyen
uralkodója lesz!
A herceg pedig hozzátette:
-Mondok én neked többet is, Szargon. Ha téged tegnap megtámadtak, biztosítlak,
hogy az udvarombeli urak közül se részes benne senki. Mert úgy tartom, hogy
amilyen hatalmas erő lakik benned, a támadók közül nem egynek betörted a fejét.
Az én udvaromban pedig mindenki ép, egészséges.
-Igazat mondott, és bölcsen beszélt! -súgta Szargon Izdubarnak.
-Bár ez a csúf história -folytatta a herceg -nem az én hibámból vagy az
udvarombeliek hibájából esett meg, mégis kötelességemnek tartom, hogy enyhítsem
neheztelésedet a város ellen, ahol téged ilyen méltatlanul fogadtak. Azért
látogattalak meg magam személyében itt, a hálószobádban, azért nyitom ki előtted
a palotámat minden idő ben, ahányszor kedved támad látogatóba jönni hozzám. És
ezért kérlek, fogadd el tőlem ezt a csekély ajándékot...
A herceg e szavakkal köpenye alá nyúlt, és egy rubin- és zafírkövekkel kirakott
aranyláncot húzott elő.
Az asszír óriás csaknem sírásra fakadt, amivel mélyen meghatotta a herceget, de
Izdubart ez sem zökkentette ki közömbösségéből. A pap tudta, hogy Szargonnál,
mint a bölcs király követénél, mindenkor készenlétben van a könny, éppen úgy,
mint az öröm vagy a harag.
A helytartó egy ideig még ott maradt, majd elköszönt a követtől. Hazafelé menet
elgondolta, hogy az asszírok, ha százszor barbárok is, mégsem rossz emberek,
hiszen tudják méltányolni a nagylelkűséget.
Szargon annyira nekilelkesedett, hogy nyomban bort hozatott, és ivott, ivott,
déltől estig.
Jóval napnyugta után Izdubar kis időre eltávozott Szargon szobájából. Hamarosan
vissza is tért, de egy rejtekajtón. Mögötte két sötét palástos férfi jelent meg
a szobában. Amikor levették fejükről a nagy csuklyát, Szargon az egyikben
Mefresz főpapot, a másikban Mentuzufisz szent prófétát ismerte meg.
-Jó újságot hozunk neked, kegyes követ uram! -kezdte Mefresz.
-Bárcsak én is azt mondhatnám! -felelte Szargon. - Üljetek le, kegyes, szent
férfiak. A szemem ugyan vérbe borult, de azért csak beszéljetek, mintha
színjózan volnék. .. Mert van nekem eszem ittas fejjel is, tán még élesebb, mint
józanon.. . Nem igaz, Izdubar?
-Beszéljetek - felelte a kháldeai.
-Ma -vette át a szót Mentuzufisz -levelet kaptam Herihor miniszter úr
őkegyességétől. Azt írja, hogy a fáraó ő szent felsége (aki örökkön éljen!)
szívesen látja követségedet memfiszi csodálatos palotájában, és hogy ő szent
felsége (örökkön éljen!) kegyes jóindulattal gondol a veletek kötendő
szerződésre.
Szargon megingott az ágyán, de azért a szeme megőrizte józan kifejezését.
-Elmegyek a fáraó ő szent felségéhez (aki örökkön éljen !), s az én uram,
királyom nevében ráütöm a pecsétet a szerződésre, ha ékírással cserepekre
rajzoljátok... mert a ti írástokat nem ismerem.. . Ott maradok földre omolva ő
szent felsége lába előtt (örökkön éljen!) akár egész nap is, és aláírom a
szerződést... Hanem ti hogyan teljesítitek majd?.. . Hahaha!. . . Azt már nem
tudom! -fejezte be lármás nevetéssel.
-Asszar nagy király szolgája, hogy mersz te kételkedni a mi fejedelmünk
jóakaratában és jóhiszeműségében? -méltatlankodott Mentuzufisz.
Szargon kissé kijózanodott.
-Én nem ő szent felségéről beszélek -felelte -, hanem a trónörökösről. ..
-Nagy bölcsesség tölti el azt az ifjút, aki habozás nélkül teljesíti atyja és
a legfőbb papi tanács akaratát - jegyezte meg Mefresz.
-Hahaha! -nevetett újra a kapatos barbár. -A ti hercegetek. . . Ó, nagy
istenek, minden tagom rándítsátok ki a helyéből, ha nem mondok igazat, bizony
szeretném, ha Asszíriának volna olyan trónörököse... A mi asszír trónörökösünk
bölcs is, pap is... Mielőtt háborúba megy, előbb az égi csillagok állását
vizsgálja, aztán a tyúkok farka alá néz. . . A tietek meg azt vizsgálná: mekkora
hadserege van? Aztán azt tudakolná meg: hol táborozik az ellenség? És úgy csapna
le rá, mint a sas a bárányra. Az vezér!.. . Az király!. . . Nem olyan fából
faragták, hogy a papok tanácsára hallgasson. . . Ha tanácsot akar, a kardját
kérdi, nektek meg teljesítenetek kell a parancsait... Én ugyan aláírom ezt a
szerződést, de megmondom az uramnak, hogy a beteg király és a bölcs papok mögött
ott áll a fiatal trónörökös: egy személyben oroszlán és bika, akinek méz van az
ajkán, de villám a szívében. . .
-Nincs ám igazság a te beszédedben -vágott a szavába Mentuzufisz. -Mert a
mi hercegünk, bár egy kicsit heves és italos, mint amilyenek a fiatalok
általában, de azért meg tudja becsülni a bölcsek tanácsát is és az ország
főméltóságait is.
Szargon a fejét rázta.
-Ó, ti bölcsek!... Jeles írástudók!... A csillagok forgásában járatos tudósok!
-vetette oda gúnyosan. -Én csak egyszerű, tudatlan ember vagyok, csak olyan
közönséges tábornok, aki pecsétnyomó nélkül még a nevem sem tudom
odafirkantani... Ti bölcsek vagytok, én meg csak egyszerű, tudatlan ember, de
királyom szakállára mondom, nem cserélnék a ti bölcsességetekkel. Mert ti olyan
emberek vagytok, akik előtt megnyílt a cserepek és papiruszok világa, de az az
igazi világ, amelyben élünk, bezáródott előttetek... Én csak egyszerű, tudatlan
ember vagyok, de van jó szimatú orrom, mint a kutyának. És mint a kutya
messziről megérzi a medvét, én is úgy megérzem az én borvirágos orrommal a hőst.
Hogy jó tanácsokkal majd ti vezetitek a herceget!... De hisz ő már ma is úgy
megigézett benneteket, mint a kígyó a galambot. Én legalább nem áltatom magam,
és bár a herceg olyan jó hozzám, mint az édesapa a fiához, mégis érzem a bőrömön
keresztül, hogy engem asszírjaimmal együtt úgy gyűlöl, mint a tigris az
elefántot. Hahaha!... Csak hadsereget adjatok neki, három hónap alatt Ninive
alatt terem, feltéve, hogy a katonái el nem pusztulnak az úton, hanem még újak
születnek.
-Még ha igazad lenne is - szólt közbe Mentuzufisz -, ha a herceg csakugyan
szíves örömest menne is Ninive ellen, de mégse megy.
-Hát majd ha fáraó lesz, ki tartóztatja itthon? -Mi.
-Ti ?... Ti!... Hahaha! -nevetett Szargon. -Ti abban a hiszemben vagytok,
hogy ez az ifjú nem is gyanítja a mi szerződésünket.. . De én... de én...
hahaha!.. . Nyúz zák le elevenen a bőrömet, húzzanak karóba, ha a herceg
máris nem tud mindent...
Ugyan maradnának-e a föníciaiak ennyire nyugton, ha nem volnának biztosak benne,
hogy a fiatal egyiptomi oroszlán megoltalmazza őket az asszír bikától?
Mentuzufisz és Mefresz titkon összenéztek. Szinte megdöbbentette őket a barbár
asszír éleslátása, aki merészen kimondta, amit ők még csak fontolóra se vettek.
És csakugyan, mi lenne, ha a trónörökös kitalálta az ő terveiket, sőt meg akarja
hiúsítani?
De pillanatnyi zavarukból kiszabadította őket az eddig szótlan Izdubar.
-Szargon -szólalt meg a kháldeai -, olyan dolgokba ártod magad, amelyek nem
tartoznak rád. A te kötelességed csak az, hogy kösd meg Egyiptommal a
szerződést, amint a mi urunk királyunk kívánja. De hogy az egyiptomi trónörökös
mit tud, mit nem tud, mit művel, mit nem művel, az nem a te dolgod, amikor a
legfelső, örökkön élő papi tanács biztosít bennünket, hogy a szerződést igenis
végrehajtják. Hogy s mint tudják ezt elérni, az már nem a mi gondunk.
Izdubar színtelen, száraz hangja egyszerre lehűtötte az asszír követ szertelen
jókedvét. Szargon megcsóválta a fejét, és dörmögve mondta:
-Akkor pedig sajnálom ezt a fiút!... Nagyszerű hadvezér, nemes lelkű nagyúr..

Tizenkettedik fejezet

A két szent férfiú, Mefresz és Mentuzufisz, Szargonnál tett látogatásuk után
nagy vigyázatosan újra köpenyükbe burkolóztak, és eltűnődve mentek haza. -Ki
tudja -jegyezte meg Mentuzufisz -, hogy ez a bor iszák Szargon nem találta-e
fején a szöget a mi trónörökösünkkel kapcsolatban?
-De akkor meg már inkább Izdubarnak van igaza -felelte keményen Mefresz.
-Csak ne vágjunk a dolgok elé. Először is ki kell tapogatni a herceget -
mondta Mentuzufisz.
-Próbáld meg, szentatyám.
Másnap a két főpap csakugyan meglátogatta a herceget, és komoly ábrázattal
bizalmas beszélgetésre kérték.
-Mi történt? -kérdezte a herceg. -Csak nem a tiszteletre méltó Szargon
járt újra éjjeli követségen?
-Sajnos, nem Szargon ügyében jöttünk -kezdte Mefresz. -Hanem a népben
olyan hírek keringenek, hogy te, legkegyesebb uram, szoros kapcsoktól tartasz
fenn a hitetlen föníciaiakkal...
Ezekre a szavakra a herceg rögtön gyanítani kezdte a két próféta látogatásának
célját, és fölforrt a vére. De rögtön belátta azt is, hogy ez a kezdete a
küzdelemnek közte és a papi rend között, és mint fejedelmi ivadékhoz illik, egy
pillanat alatt erőt vett felindulásán. Ártatlan, kíváncsi arcot vágott.
-A föníciaiak pedig veszedelmes emberek, az ország ősi ellenségei -folytatta
Mefresz.
A herceg elmosolyodott.
-Szent férfiak, ha ti adnátok nekem kölcsön pénzeket, és szép lányok is
volnának a templomaitokban, akkor titeket látogatnálak sűrűbben. De így, csupa
nyomorúságból, kénytelen vagyok a föníciaiakkal barátkozni!
-Azt beszélik, hogy te, kegyes uram, éjszakánként ahhoz a föníciai papnőhöz is
jársz...
-Mitévő legyek, ha az a lány észbe nem kap, és nem költözik át az én házamba?
De ne féljetek, karddal járok, és ha valaki utamba állna...
-De e miatt a föníciai papnő miatt nem szívelheted az asszír király követét.
-Dehogyis amiatt, hanem mert Szargon faggyúszagú.. . De hát tulajdonképpen
miről van szó?... Ti, jó szentatyák, nem vagytok az én fehérnépeim felvigyázói,
és gondolom, Szargon őkegyessége se bízta rátok az ő asszonyait. Hát akkor...
mit kívántok?
Mefresz úgy megzavarodott, hogy a feje búbjáig elvörösödött.
-Igazad van, kegyes uram -bökte ki végre -, a te szerelmeid nem tartoznak
ránk, meg az se, milyen úton-módon kötsz barátságot. De nagyobb itt a baj: a nép
ugyancsak csodálkozik, hogy a ravasz Hiram olyan könnyűszerrel kölcsönadott
neked száz talentumot, még csak zálogot se kért...
A hercegnek megremegett az ajka, de azért újra higgadtan felelt:
-Az már igazán nem az én hibám, hogy Hiram jobban bízik a szavamban, mint az
egyiptomi pénzes emberek. Ő tudja, hogy inkább lemondok nagyapámtól maradt
fegyverzetemről, mint hogy meg ne fizessem, amivel tartozom neki. És úgy
látszik, még a kamat dolgában is nyugodt, mert arról nem is szólt nekem. Nem
kívánom titkolni előttetek, szent férfiak, hogy a föníciaiak ügyesebbek, mint az
egyiptomiak. A mi pénzes emberünk, mielőtt kölcsönadja a száz talentumot, sötét
képeket vág, nagyokat sóhajt, egy álló hónapig huzakodik, a végén óriási zálogot
vesz és még nagyobb kamatot. A föníciaiak ellenben jobban ismerik a herceg
szívét, és adnak pénzt, még bíró és tanú nélkül is.
A főpapot annyira felingerelte Ramszesz nyugodt gúnyolódása, hogy csak
hallgatott, és összeszorította az ajkait. Mentuzufisz rántotta ki kínos
zavarából, aki minden teketória nélkül megkérdezte:
-Mit szólnál, kegyes uram, ha mi szerződést kötnénk Asszíriával, és
átengednénk neki egész Észak-Ázsiát Föníciával együtt?
Közben a trónörökös arcára szegezte szemét. De a herceg teljes nyugalommal
felelte:
-Azt mondanám, hogy ilyen szerződésre csak árulók beszélhetnék rá ő szent
felségét.
A két pap fészkelődni kezdett. Mefresz felemelte, Mentuzufisz meg ökölbe
szorította a kezét.
-És ha az ország biztonsága követelné ezt ? -feszegette Mentuzufisz.
-Mit akartok tőlem? -tört ki a herceg. -Beleártjátok magatokat az
adósságaim, asszonyaim dolgába, kémekkel vesztek körül, szemrehányásokat mertek
tenni, most meg alattomos kérdésekkel álltok elém!... Hát én kijelentem nektek:
ha megmérgeznétek, akkor se írnék alá egy ilyen szerződést... Szerencsére ez nem
tőlem függ, hanem ő szent felségétől, akinek az akaratát mindnyájan teljesíteni
tartozunk.
-És ha fáraó volnál, mit tennél, kegyes uram?
-Amit az ország becsülete és érdeke megkíván.
-Abban nem is kételkedem -jegyezte meg Mentuzufisz. -De mit tartasz,
kegyes uram, az állam érdekének ?... Hol keressük ennek jeleit?
-Hát mire való a legfőbb tanács?! -fakadt ki a herceg, ezúttal tettetett
haraggal. -Azt mondjátok, hogy ez a tanács csupa bölcsből áll. Vállalják csak
a felelősséget ezért a szerződésért, amely az én szememben Egyiptomnak gyalázata
és veszte...
-Honnan tudod, kegyes uram -szólt Mentuzufisz -, hogy a te isteni atyád nem
ugyanígy cselekedett?
-De mit faggattok?... Mire való ez a vallatás?... Ki ad nektek jogot arra,
hogy betekintsetek a szívem legmélyére?
Ramszesz olyan kitűnően játszotta a felháborodott embert, hogy a két főpap
teljesen megnyugodott...
-Úgy beszélsz, hercegem -mondta Mefresz -, ahogy igazi egyiptomihoz illik.
Nekünk is fájna egy ilyen szerző dés, de az állam biztonsága néha
megköveteli, hogy egy pillanatra engedjünk a körülmények nyomásának...
-De mi kényszerít rá benneteket? -kiáltotta a herceg. -Döntő, nagy csatát
vesztettünk, vagy már nincsen hadseregünk?
- Az evezősei a hajónak, amelyben Egyiptom úszik az örökkévalóság folyóján, a
papok -jelentette ki ünnepélyes hangon a főpap -, kormányosa pedig az egész
mindenség hatalmas ura. Sokszor megállítják vagy eltérítik útjából a hajót, hogy
kikerüljék a veszedelmes forgatagokat, amelyeket mi még csak nem is látunk.
Ilyen esetekben a mi részünkről türelemre és engedelmességre van szükség: meg is
kapjuk érte bőséges jutalmunkat, amely mindent meghalad, amit halandó ember el
tud képzelni.
E megjegyzések után a két pap elbúcsúzott a hercegtől, telve jó reménységgel,
hogy a herceg, ha haragszik is erre a szerződésre, azért nem szegi meg, és
biztosítja Egyiptomnak azt az időt, amire annyira szüksége van nyugalmához.
Távozásuk után Ramszesz hívatta Tutmóziszt. S amikor négyszemközt maradt
legkedvesebb hívével, kirobbant belőle régóta fojtogatott haragja és keserűsége.
Levetette magát a heverőre, vonaglott, mint a kígyó, ököllel verdeste fejét, és
sírt.
Tutmózisz riadtan várta, míg a herceg dührohama elmúlik. Borral megkevert vízzel
kínálta, csillapító fűszereket égetett körülötte, végre leült mellé, és
megkérdezte, mi volt az oka e férfihoz nem illő kétségbeesésének.
-Ülj ide -mondta a herceg, fel sem kelve. -Tudod, ma már bizonyos vagyok
benne, hogy papjaink valami gyalázatos szerződést kötöttek Asszíriával... Háború
nélkül, sőt anélkül, hogy amazok követelték volna!... Ugyan sejted-e, mennyit
vesztünk?
-Dagon említette, hogy Asszíria be akarja kebelezni Föníciát. De a föníciaiak
most egyelőre megint nemigen nyugtalankodnak, mert Asszar király háborút visel
az északkeleti határon. Nagyon vitéz nép lakik arra, sokan is vannak, és így
nem is lehet előre tudni, hogy végződik a hadjárat. A föníciaiaknak néhány évre
mindenesetre nyugtuk lesz, azalatt felkészülhetnek a védelemre, és szövetségesek
után nézhetnek...
A herceg türelmetlenül legyintett.
-Látod -vágott Tutmózisz szavába -, még Fönícia is fegyverkezik, és
felfegyverzi talán minden szomszédját. Mi pedig, ha egyebet nem, de a hátralékos
ázsiai adókat mindenképpen elvesztjük, pedig ez az elmaradt adó -hallottál már
ilyet? -több mint százezer talentum!
-Százezer talentum... -ismételte a herceg. -Ó, nagy istenek! Ekkora summa
egy csapásra megtöltené a fáraó kincstárát... Ha pedig alkalmas időben
megtámadnók Asszíriát, magában Ninivében, Asszar király palotájában, mérhetetlen
kincseket találnánk... Aztán gondold el, mennyi rabszolgát szedhetnénk össze!...
Félmilliót... egymilliót is... csupa óriási erejű embert, akik olyan vadak, hogy
az egyiptomi rabság, a legkegyetlenebb kőfejtő vagy csatornaásó munka is
szórakozásszámba menne a szemükben. A föld termékenysége néhány év során sokat
javulna, koldus, elnyomorodott népünk új erőre kapna, és mire az utolsó
rabszolga kipusztulna, akkorra az ország visszanyerné régi hatalmát és
gazdagságát... És mindezt semmivé teszik a papok néhány teleírt ezüstlappal és
ék formájú jelekkel telerótt cseréppel, amit nem ért közülünk senki!
Tutmózisz végighallgatta a herceg kifakadását, aztán felkelt a heverőről,
figyelmesen szétnézett a szomszéd szobákban, nem hallgatózik-e valaki, majd újra
leült Ramszesz mellé, és suttogni kezdett:
-Légy jó reménységgel, uram! Amennyire én tudom, az egész arisztokrácia,
minden nomarchosz, minden magasabb rangú tiszt hallotta ennek a szerződésnek a
hírét, és fel van háborodva. Csak egyet ints, és a szerződés ékírásos cse-
repeit Szargon fején törjük széjjel, vagy akár Asszar királyon. . .
-De hisz ez lázadás volna ő szent felsége ellen! -szólt éppoly halkan a
herceg.
Tutmózisz szomorú arcot vágott.
-Nem akartam megsebezni szíved -mondta -, de atyád, a leghatalmasabb
istenek egyenrangú társa, nagyon beteg.
-Az nem igaz! -pattant fel a herceg.
-De igen, csak ne áruld el, hogy tudsz róla. Ő szent felsége nagyon belefáradt
a földi életbe, és már elkívánkozik. Csakhogy a papok tartóztatják, téged meg
sem hívnak Memfiszbe, hogy akadály nélkül aláírhassák az Asszíriával kötött
egyezséget...
-De azok az emberek árulók!... Árulók! -suttogta a herceg féktelen haraggal.
-Azért aztán nem is lesz majd nehéz felbontani a szerződést, ha atyád halála
után (örökkön éljen!) átveszed a hatalmat.
A herceg elgondolkozott.
-Könnyebb a szerződést aláírni, mint felbontani...
-szólt végre.
-Felbontani is könnyű! -mosolyodott el Tutmózisz.
-Nincs-e Ázsiában egy sereg zabolátlan néptörzs, amely megrohanja
határainkat?. . . És az isteni Nitager nem őrködik-e a határokon, hogy
visszaverje őket, és odaát folytassa a harcot, az ő országukban? Vagy azt
hiszed, hogy Egyiptom nem talál elég fegyverforgató embert és pénzt a
hadviselésre?... Mindnyájan elmegyünk, mert mindenki nyerhet valamit, és
úgy-ahogy biztosíthatja az életét... Kincs meg van bőven a templomokban... A
Labirintusban pedig...
-Ki tudja onnan előkeríteni ? -szólt a herceg kételkedve.
-Ki ?... Minden nomarchosz, minden tiszt, minden nemes megteszi, csak a
kezében legyen a fáraó parancsa, aztán a fiatalabb papok megmutatják az utat a
titkos kincstárakhoz ...
-Nem merik... Az isten büntető keze... Tutmózisz megvetően legyintett.
-Hát parasztok vagy pásztorok vagyunk mi, hogy reszkessünk az istenektől,
akikből a zsidók, a föníciaiak, görögök gúnyt űznek, de még akármelyik
zsoldoskatona is büntetlenül meggyaláz ? A papok sütöttek ki az istenekről
mindenféle hazugságot, de maguk se hisznek bennük. Hiszen tudod, hogy a
templomokban csak az Egyetlent vallják... Ők tesznek csodákat, de maguk is
nevetik... Csak a paraszt veri homlokával az istenszobrok előtt a földet, mint
valaha. De a munkások már kételkednek Ozirisz, Hórusz és Széth
mindenhatóságában, az íródeákok az elszámolásaikkal csapják be az isteneket, a
papok meg csak láncként és lakatként használják őket, hogy megvédjék a
kincseiket. Ohó! Elmúltak már azok az idők -folytatta Tutmózisz -, amikor még
egész Egyiptom mindent szentül elhitt, amit a templomokban mondtak. Ma mi
megbántjuk a föníciai isteneket, a föníciaiak a mieinket, és senkire se csapnak
le a villámok...
A helytartó figyelmesen fürkészte Tutmóziszt.
-Hogyan jutnak ilyen gondolatok az eszedbe? -kérdezte. -Hiszen még
nemrégen csak úgy sápadoztál, ha a papokról esett szó...
-Mert csak egymagám voltam. De ma, amikor tudom, hogy az egész nemesség úgy
gondolkozik, mint én, biztosabban érzem magam...
-És ki beszélt neked meg a nemességnek az asszír szerződésről ?
-Dagon meg a többi föníciai -felelte Tutmózisz. -Sőt még azt is
felajánlották, hogy ha üt az óra, reuazítjáK az ázsiai törzseket, így
hadseregünknek meglesz az ürügye, és átlépheti a határokat. S ha egyszer
rálépünk a ninivei útra, a föníciaiak és szövetségeseik csatlakoznak hozzánk...
Olyan hadsereged lesz, hogy még Nagy Ramszesznek se volt akkora!
A hercegnek nem volt ínyére a föníciaiak buzgósága, de hallgatott róla. Ahelyett
megkérdezte:
-Aztán mi lesz, ha a papok hírét veszik a ti sok beszédeteknek?. .. Biztos,
hogy egyikőtök se kerüli el a halált!
-Nem tudnak meg semmit! -vágta rá vígan Tutmózisz. -Nagyon is bizakodnak a
hatalmukban, rosszul fizetik a besúgóikat, és kapzsiságukkal, kevélységükkel
egész Egyiptomot maguk ellen keserítik, így aztán a nemesség, katonaság,
íródeákok, munkások, de még az alsó papok is csak a jelszót várják, hogy
megrohanják a templomokat, összeszedjék a kincseket, és lerakják a trón
zsámolyára. Ha pedig nincs a kezükben a mérhetetlen kincs, a szent férfiaknak
egyszerre odalesz minden hatalmuk. Többé még csodákat se tudnak tenni, mert
ahhoz is aranygyűrűk kellenek ...
A herceg más tárgyra terelte a beszélgetést, majd jelt adott Tutmózisznak, hogy
elmehet.
Amikor magára maradt, gondolkodóba esett.
A nemesség ellenséges indulata a papok iránt és a legfelső osztályok harcias
kedve nagy örömet szerzett volna neki, ha ez a nagy hév nem ilyen hirtelenséggel
lobban föl, és ha mögötte nem a föníciaiak lappanganának.
Ez a meggondolás a herceget óvatosságra intette: mert azt tisztán látta, hogy
egyiptomi ügyekben okosabb a papok hazafiasságában bízni, mint a föníciaiak
barátságában.
De eszébe jutottak atyja szavai, hogy a föníciaiak igazmondók és megbízhatók, ha
az ő érdekükről van szó. A föníciaiaknak pedig kétségtelenül nagy érdekük, hogy
ne jussanak Asszíria hatalma alá. És háború esetén mint szövetségesekben is meg
lehet bennük bízni, mert Egyiptom veresége először is rájuk nézve volna csapás.
Másrészről Ramszesz egy percig se tette föl, hogy a papok, még ezzel a
szégyenletes asszír szerződéssel is, csak ugyan árulást követtek volna el. Nem,
nem árulók ők, hanem csak ellustult főméltóságok. A béke van leginkább kedvükre,
mert béke idején nyugodtan szaporíthatják kincseiket, és gyarapíthatják
hatalmukat. Nem akarnak háborút, mert a háború a fáraó hatalmát erősítené, és
rájuk magukra nagy költségeket zúdítana.
így történt, hogy a herceg tapasztalatlan fiatalember létére megértette, hogy
óvatosnak kell lennie, nem szabad semmit elhamarkodni, se senkit elítélni, és
senkiben sem szabad föltétlenül megbízni. Ő már elhatározta a háborút
Asszíriával, de nem azért, mert a nemesség és a föníciaiak kívánták, hanem mert
Egyiptomnak kincsekre és rabszolgákra volt szüksége.
De amikor elhatározta a háborút, mindenben meggondoltan akart eljárni. Először
apródonként meggyőzni a papokat a háború szükségességéről, s csak ellenállás
esetén, a katonaságra és nemességre támaszkodva, megtörni vonakodásukat.
És csakugyan, amikor szent Mefresz és Mentuzufisz kinevette Szargon jóslatait,
hogy a herceg nem fog meghajolni a papok előtt, hanem ő szorítja majd őket
engedelmességre, Ramszesznek már kész terve volt, mint veti őket igája alá, és
milyen eszközökkel tör a cél megvalósítására. De a harc megkezdésének pillanatát
és lefolyásának módját a jövőre bízta.
„Az idő a legjobb tanácsadó!" -mondta magában.
Nyugodt volt, elégedett, mint aki hosszú tétovázás után tudja, mi a dolga, és
van hite az erejében. Hogy pedig a nagy felindulásnak még csak nyoma se maradjon
lelkében, elment Sárához.
Egy kis enyelgés a fiaval mindig eloszlatta gondjait, derűvel töltötte meg a
szívét.
Megkerülte a kertet, belépett első kedvence villájába, és újra könnyek közt
találta.
-Ó, Sára! -kiáltotta a herceg. -Ha az egész Nílust magadban hordanád, te
még azt is elsírnád.
-Már nem sírok... -felelte Sára, de csak még nagyobb áradat öntötte el
szemét.
-Mi az? -kérdezte a herceg. -Már megint szert tettél egy jósnőre, aki
föníciai papnőkkel ijesztget?
-Nem a föníciai nőktől félek én, hanem magától Föníciától ... -felelte Sára.
-Ó, jó uram, te nem is tudod, milyen alá való nép az!
-Tán megégetik a gyerekeket ? -mosolyodon cl a herceg.
-Azt hiszed, nem? -vetette ellen Sára, nagy szemeket vetve Ramszeszre.
-Lárifári! Magától Hiram hercegtől tudom, hogy ez csak mesebeszéd...
-Hiramtól? -sikoltott fel Sára. -Hiram? De hisz az a legnagyobb
gonosztevő!... Kérdezd meg az apámat, ő majd elmondja, messze idegen országbeli
fiatal lányokat hogy csal a hajójára, aztán kifeszíti a vitorlákat, és
elhurcolja, eladja őket... Nekünk is volt egy szőke rabszolgalányunk, akit Hiram
hurcolt el. Odavolt a honvágytól, de még azt se tudta megmondani, hol van a
hazája. És meghalt !... Ilyen ember Hiram, és ilyen az a nyomorult Dagon is, és
valamennyi semmirevaló föníciai...
-Meglehet, de hát mit tartozik ez miránk? -kérdezte a herceg.
-Nagyon is -felelte Sára. -Uram, te meghallgatod a föníciaiak tanácsát,
közben pedig a mi zsidó atyánkfiai a nyomára jöttek, hogy Fönícia háborút szít
Egyiptom és Asszíria között. Állítólag a leggazdagabb föníciai kereskedők és
pénzemberek szörnyű esküvéssel lekötötték magukat erre a munkára. ..
-De minek kellene nekik a háború ? -kérdezte a herceg tettetett
közömbösséggel.
-Minek? -fakadt ki Sára. -Hát ők szállítják majd nek tek meg az asszíroknak a
fegyvereket, mindenféle árukat, híreket, és mindenért tízszeres árat fizettetnek...
kifosztják mind a két fél elesettjeit és sebesültjeit... Ők vásárolják majd
össze az egyiptomi és asszír katonáktól a zsákmányolt holmikat és rabszolgákat...
Ennyi nem elég neked?. .. Egyiptom és Asszíria tönkremenne, Fönícia meg új
tárházakat épít az új kincseknek.
-Aztán ki tálalta föl neked ezt a bölcsességet ? -mosolyodott el a herceg.
-Hát tán nem hallom, amikor az apám meg a rokonok, ismerősök összebújnak és
sugdosódnak, de előbb nyugtalanul körülnéznek, nem hallgatózik-e valaki? De meg
nem ismerem-e én is a föníciaiakat? Teelőtted, uram, a földre borulnak, te nem
látod álnok, ravasz pillantásukat, de én már nemegyszer néztem a szemükbe, mely
a kapzsiságtól zöld, vagy a haragtól sárga. Őrizkedj, uram, a föníciaiaktól,
mint a mérges kígyótól!
Ramszesz csak nézte, nézte Sárát, és önkéntelenül is összehasonlította őszinte
szerelmét a föníciai papnő kitanult magakelletésével, gyöngéd kitöréseit Káma
alattomos hidegségével.
„Csakugyan! -gondolta magában. -A föníciaiak valóban mérges kígyók. De ha
Nagy Ramszesz oroszlánt használt a háborúban, miért ne használhatnám én fel
Egyiptom ellenségei ellen a mérges kígyót?"
És minél világosabban látta Káma romlottságát, annál hevesebben kívánta. Hősi
lelkek néha keresik a veszélyt.
Elbúcsúzott Sárától, és honnan, honnan nem, hirtelen eszébe ötlött, hogy
Szargonnak az a gyanúja volt, hogy ő is részt vett abban az éjszakai támadásban.
Egyszerre csak a homlokára ütött.
„Hátha ez az én hasonmásom rendezte azt a verekedést? -gondolta magában. -De
akkor ki beszélte rá ?... A föníciaiak? Ha azonban ők akarták ilyen szennyes
dologba ke verni az én személyemet, akkor igaza van Sárának, hogy gazemberek,
akiktől őrizkedni kell!"
Újra fellobbant benne a harag, és elhatározta, hogy nyomban tisztázza a kérdést.
Minthogy pedig már leszállt az est, Ramszesz haza se ment, hanem egyenesen
Kámához indult.
Bánta is most, hogy megismerik, ha pedig veszedelem fenyegetné, ott a kardja...
A papnő villájában világosság volt, de a pitvarban cselédségnek semmi nyoma.
„Eddig Káma eltávolította a cselédeit, amikor engem várt -gondolta. -De ma
megérezte volna, hogy jövök, vagy tán szerencsésebb szerelmesét fogadja?"
Felment az emeletre, megállt Káma ajtaja előtt, és hirtelen félrerántotta a
függönyt. A szobában csak ketten voltak : Káma és Hiram: halkan suttogtak.
-Ó!... Rosszkor találtam jönni... -szólt nevetve a herceg. -Hát még te is
teszed a szépet az olyan nőnek, aki a halállal játszik, ha kegyes a férfiakhoz?
Hiram és a papnő felugrottak az akcsony székről.
-Nyilván valami kegyes szellem figyelmeztetett rá téged, jó uram, hogy éppen
rólad beszélgettünk -szólt a föníciai meghajolva.
-Meglepetést terveztek? -kérdezte a helytartó.
-Meglehet!... Ki tudja? -felelte Káma, és kihívóan nézett rá.
De a herceg hidegen felelte:
-Csakhogy akik továbbra is meglepetéseket készítgetnek számomra, a tulajdon
nyakuknál fogva fenn ne akadjanak a hóhér bárdjában vagy kötelében... Akkor
aztán ők jobban elcsodálkozhatnak, mint én az ő csínyjeiken.
Káma félig nyitott ajkán megfagyott a mosoly; Hiram arca fakóra vált, s
alázatosan mondta:
-Mivel szolgáltunk rá a mi urunk és oltalmazónk haragjára?
-Tudni akarom az igazságot -vetette oda a herceg, miközben leült, majd
fenyegetően nézett Hiramra. -Tudni akarom: ki rendezte azt a támadást az
asszír követ ellen, és abba a hitványságba ki keverte bele azt az embert, aki
úgy hasonlít rám, mint a jobb kezem a bal kezemre.
-Látod, Káma -szólt megdöbbenve Hiram -, ugye, megmondtam, hogy az a nagy
barátság azzal az akasztófavirággal még nagy szerencsétlenséget hoz a fejedre...
Már itt is van!... Nem is kellett rá várni sokat.
A papnő a herceg elé vetette magát.
-Mindent elmondok -sikoltotta jajgatva -, csak vesd ki szívedből a haragot
a föníciaiak ellen!... Engem ölj meg, engem zárj börtönbe, de ne haragudj
rájuk...
-Ki támadta meg Szargont?
-A görög Lükön, aki a mi templomunkban énekel -felelte Káma, még egyre
térden.
-Aha!... Hát az énekelt az ablakod alatt? Ő hasonlít rám annyira!
Hiram lehorgasztotta a fejét, és szívére tette a kezét.
-Busásan fizettünk mi ennek az embernek -vallotta meg -, hogy annyira
hasonlít hozzád, jó uram... Azt gondoltuk, hogy balsors idején a nyomorult még
nagy hasznodra lehet...
-És hasznomra is volt! -vágott a szavába a herceg.
-Hol van az az ember? Látni akarom azt a tökéletes énekest ... az én eleven
képmásomat...
Hiram széttárta karjait.
-A gazember megszökött, de mi rátalálunk -felelte.
-Hacsak léggyé, földigilisztává nem változik...
-És nekem megbocsátasz, uram? -suttogta Káma, a herceg térdére borulva.
-Nőknek sokat megbocsátanak -felelte a herceg.
-És te sem állsz bosszút rajtam? -kérdezte szorongva Hiramot is.
-Fönícia -felelte az öreg vontatottan és jelentősen -a legnagyobb botlást
is megbocsátja annak, aki a mi urunknak, Ramszesznek a kegyében van...
örökkön éljen!
-Ami pedig Lükont illeti -tette hozzá, a herceghez fordulva -, élve vagy
halva, de megkapod...
Azzal Hiram mélyen meghajolt és eltávozott, magukra hagyva a herceget és Kamat.
Ramszesznek fejébe szállt a vér. Átölelte a még térdelő Kamat, és suttogva
mondta:
-Hallottad, mit mondott Hiram herceg?... Fönícia megbocsátja a legnagyobb bűnt
is!... Ez az ember csakugyan igaz hívem... És ha ó így beszél, mi kifogásod
lehet még?
Kama a herceg kezét csókolgatva suttogta:
-Meghódítottál... rabszolgád vagyok... De ma még hagyj békében... tiszteld a
házat, ahol az isteni Astóreth lakik...
-Vagyis átköltözöl a palotámba? -kérdezte a herceg.
-Ó, nagy istenek, mit mondtál?... Mióta a nap fölkel és lenyugszik, még nem
esett meg, hogy Astóreth papnője... De hiába!... Fönícia a tiszteletnek,
ragaszkodásnak olyan bizonyságát adja irántad, uram, amilyenben még tulajdon
fiai közül se volt része senkinek...
-Tehát... -szólt a herceg, magához vonva Kamat.
-Csak ne ma, és ne itt... -csengett a papnő.

Tizenharmadik fejezet

Ramszesz, alighogy megtudta Hiramtól, hogy a föníciaiak neki ajándékozták a
papnőt, szerette volna minél hamarább a palotában látni; nem mintha nélküle nem
tudott volna élni, hanem mert újság volt neki.
De Káma egyre csak húzta-halasztotta az átköltözést; kérve kérte a herceget,
hogy legalább csak addig hagyja békén, míg a zarándokok özönlése egy kissé alább
nem hagy,
főképpen pedig míg a legnevezetesebbek vissza nem indulnak Pi-Basztból
hazájukba. Mert ha az ő ottlétük idejében lesz a herceg kedvese, a templom
jövedelmei megcsappanhatnak, őt magát pedig veszedelem érhetné.
-A mi bölcseink és nagyjaink megbocsátják az árulást
-magyarázta Ramszesznek. -De az alja nép az istenek bosszúját kívánja a
fejemre, és te tudod, uram, hogy az istenek kezei hosszúak...
-Csak el ne veszítsék, ha az én földem alá dugják!
-mondta a herceg.
De nem erősködött, mert figyelmét nagyon is lekötötte valami egyéb.
Az asszír követek, Szargon és Izdubar már elutaztak Memfiszbe a szerződés
aláírására. Egyidejűleg a fáraó felszólította Ramszeszt, hogy tegyen neki
jelentést eddigi utazásáról.
A herceg pontosan megíratott íródeákjával mindent, ami csak történt vele azóta,
hogy Memfiszt elhagyta: beszámolt a mesteremberek meglátogatásáról, a nagy
műhelyek, szántóföldek megtekintéséről, a nomarchoszok és tisztviselőkkel
folytatott megbeszéléseiről. A jelentés átadására pedig Tutmóziszt jelölte ki.
-A fáraó színe előtt te leszel az én szívem és szám
-mondta neki a herceg. -Most hát megmondom, mi lesz a dolgod. Ha Herihor
őkegyessége azt kérdezi: mi a véleményem, mi az oka Egyiptom és a kincstár
szegénységének, mondd meg a miniszter úrnak, forduljon a jobbkezéhez,
Pentuerhez, ő majd ugyanúgy kifejti a nézeteimet ebben a kérdésben, amint az
isteni Háthor templomában tette. Ha Herihor azt akarja megtudni: mi a nézetem az
asszír szerződésről, csak azt feleld: nekem az a kötelességem, hogy teljesítsem
a mi urunk parancsait.
Tutmózisz csak bólogatott a fejével, hogy érti.
-De -folytatta a helytartó -ha majd az én atyám színe előtt állsz (örökkön
éljen!), és meggyőződtél róla, hogy senki se hallgatózik körülöttetek, borulj a
lába elé az én nevemben, és ezt mondd neki:
„Mi urunk, ezt mondja neked a te fiad és szolgád, a szegény, nyomorult Ramszesz,
akinek te adtad az életet és hatalmat:
Egyiptom ínségének oka a termékeny föld megfogyatkozása, amelyet a sivatag nyelt
el, és a lakosság megfogyatkozása, amely a sok munkától, nyomorúságtól pusztul.
De tudd meg, ó, urunk, hogy a te kincstáradnak a sivatagnál és pestisnél
semmivel se okoznak kisebb kárt a papok. Mert nemcsak a templomaik vannak
színültig tele arannyal és drágaságokkal, amelyekkel egyszerre ki lehetne
fizetni minden adósságot, hanem a szentatyáknak és prófétáknak vannak a legszebb
majorságaik, a legderekabb parasztjaik és munkásaik, és sokkal több földjük,
mint az isteni fáraónak.
Ezt mondja neked a te fiad és szolgád, Ramszesz, akinek az egész utazása alatt
nyitva volt a szeme, mint a halnak, és úgy hegyezte a fülét, mint az okos
szamár."
A herceg megpihent, Tutmózisz pedig emlékezetébe véste a szavait.
-Ha pedig -folytatta tovább a helytartó -ő szent felsége azt kérdi: mit
tartok az asszírokról, borulj előtte a földre, és ezt mondd neki:
„Ramszesz, a te szolgád, engedelmeddel bátor úgy vélekedni, hogy az asszírok
szálas és erős emberek, és fegyverzetük is kitűnő, de látni való, hogy nincsenek
jól kiképezve. Szargon sarkában a legkiválóbb asszír harcosok haladtak: a
legjobb íjászok, dárdások, bárdforgatók, de hat se akadt köztük, aki sorban
tudott volna menetelni. A dárdájukat ferdén tartják, a kardjuk rosszul van
felkötve, a csatabárdot meg úgy hordják, mint az ács vagy a mészáros. Ruhájuk
nehéz, durva sarujuk fölsebzi a lábat, a pajzsuk pedig, bár erős, nem sok
hasznukra van, mert a katona ügyetlen."
-Igazad van -szólt közbe Tutmózisz. -Ezt én is észrevettem, s ugyanezt
hallom a tisztjeinktől is, akik azt erősítik, hogy ha olyan az asszír hadsereg,
amilyennek itt látták, akkor még a líbiai hordáknál is gyengébb ellenállást fejt
ki.
-Mondd meg azt is a mi urunknak -folytatta Ramszesz -, aki a mi számunkra
az élet kútfeje, hogy az egész nemesség, az egész egyiptomi hadsereg háborog a
puszta hírre is, hogy az asszírok elkaparinthatják Föníciát. Hiszen Fönícia
Egyiptom kikötője, és föníciaiak a hajóhad legjobb matrózai. Végre mondd meg azt
is, amit a föníciaiaktól hallottam, amit ő szent felsége minden bizonnyal jobban
tud, hogy Asszíria most gyenge, mert háborúja van északon és keleten, és ellene
van egész Nyugat-Ázsia. Ha tehát ma megtámadnók, sok kincset és sok-sok
rabszolgát zsákmányolhatnánk, akik segítenének a mi parasztjainknak munkájukban.
De azért azzal fejezd be, hogy az én atyám bölcsessége nagyobb, mint mindenkié,
és úgy cselekszem, amint parancsolja. Csak Föníciát ne adja Asszar kezére, mert
akkor végünk van. Fönícia a mi kincstárunk ércajtaja, és van-e olyan ember, aki
a rablókra bízná a kapuját?
Tutmózisz elutazott Memfiszbe Paophi hónapban (júliusaugusztus).
A Nílus nagy erővel áradni kezdett, emiatt aztán az ázsiai zarándokok özöne is
megapadt Astóreth temploma körül. A város népe kitódult a földekre, hogy minél
előbb leszüreteljenek, betakarítsák a lent és egy bizonyos gyapotféle növényt.
Egyszóval a környék elcsendesedett, a kertek Astóreth temploma körül ugyancsak
elnéptelenedtek.
Ramszesz herceg, akit most nem kötöttek le a mulatságok és állami ügyek, csak
Káma iránt fellobbant szerelmével gondolt. Egy alkalommal titkos tanácskozást
folytatott Hirammal, aki aztán az ő megbízásából Astóreth temploma javára
felajánlott tíz talentum aranyat, az istennőnek mala chitból faragott remek
művű szobrocskáját, ötven tehenet és százötven mérő búzát. Olyan dús volt ez
az adomány, hogy maga a templom főpapja ment el a helytartóhoz, hogy leborulva
előtte megköszönje neki a nagy kegyet, amelyről - mondotta a főpap -örök időkön
megemlékeznek az emberek, akik Astóreth istennőt szeretik.
Amikor a templom dolgával végzett, a herceg magához hívatta a pi-baszti
rendőrfőnököt, és egy óra hosszat tárgyalt vele. Néhány nap múlva pedig egy
rendkívüli újság hatására az egész város remegett az izgalomtól.
Kamat, Astóreth papnőjét elrabolták, megszöktették, és úgy eltűnt, nyomtalanul,
mint egy porszem a sivatagban.
A hallatlan eset ekképpen történt:
Astóreth templomának főpapja elküldte Kamat SzabneKhetam városába, a Meuzaleh-tó
mellé, hogy adományokat vigyen Astóreth istennő ottani kápolnájának. A papnő
csónakon tette meg az utat, éj idején, azért is, hogy a nyári forróságtól ne
szenvedjen, de meg azért is, hogy a lakosok kíváncsisága és hódolata elől
meneküljön.
Reggel felé, amikor a négy evezős fáradtan elbóbiskolt, a parti vízinövények
sűrűjéből hirtelen csónakok törtek elő görög és hettita evezősökkel, körülvették
a papnő csónakját, és Kamat elhurcolták. A támadás annyira gyors volt, hogy a
föníciai evezősök ellen sem álltak. A papnőnek nyilván betömték a száját, mert
még csak kiabálni se tudott.
A szentségtörés elkövetése után a hettiták és görögök eltűntek a sűrűben, s
onnan kilopakodtak a tengerre. Hogy az üldözést elkerüljék, a csónakot, amely
Astóreth templomáé volt, felborították.
Egész Pi-Baszt úgy zúgott, forrongott, mint a fölbolygatott kaptár. A lakosság
egyébről se beszélt. Sőt azt is gyanították, kik a gaztett szerzői. Egyesek az
asszír Szargont gyanúsították, aki Kámának házasságot ajánlott, ha hajlandó
itthagyni a templomot és vele menni Ninivébe. Mások a görög Lükonra gyanakodtak,
aki az Astóreth-templom énekese volt, és régóta szenvedélyesen szerette Kamat.
Volt olyan gazdag, hogy nyugodtan felbérelhetett néhány görög rablót, másrészt
volt olyan istentelen, hogy egyáltalán nem tétovázott, elrabolja-e a föníciai
papnőt vagy se.
Természetes, hogy ezután nyomban tanácsra hívták Astóreth szentélyébe a
leggazdagabb és legjámborabb híveket. A tanács mindenekelőtt elhatározta, hogy
Kamat elbocsátják a papi szolgálatból, és feloldják az átok alól, amely az olyan
szüzeket fenyegeti, akik az istennő szolgáktában elvesztették ártatlanságukat.
Ez a határozat csakugyan istenes és bölcs is volt, mert ha valaki erőszakkal
elragadta a papnőt, és elrabolta akarata ellenére szent tisztaságát, méltatlan
lett volna őt ezért megbüntetni.
Néhány nap múlva kürtszó harsogása mellett tudatták az Astóreth templomába gyűlt
hívekkel, hogy Káma papnő meghalt, és ha valaki hozzá hasonló nővel találkozik,
nincs joga bosszút állni rajta, de még szemrehányást se tehet neki. Mert nem ő,
nem a papnő hagyta el az istennőt, hanem gonosz lelkek hurcolták el, de meg is
lakóinak tettükért.
Ugyanaznap Hiram herceg őkegyessége meglátogatta Ramszesz herceget, és
aranyszelencében egy pergamenlapot adott neki, rajta egy sereg papi pecsét és a
legtekintélyesebb föníciaiak aláírása.
Az Astóreth-templom papi bíróságának az ítélete volt, amellyel Kamat
elbocsátották a szolgálatból, és feloldották az égi átok alól, ha lemondott papi
nevéről.
Evvel az írással, mihelyt a nap lenyugodott, kertjének egy magányos villájába
sietett a herceg. Kinyitott egy titkos ajtót, és fölment az emeletre, egy nem
éppen néma tágas szobába.
Egy faragásos mécsben illatos olaj égett. Világánál egyszerre meglátta Kamat.
-Végre! -kiáltotta a herceg, és átadta az aranyszelencét. -Most már
megkaptál mindent, amit akartál.
Kama lázas felindulásban fogadta: a szeme lángolt. Elkapta a szelencét, kezében
forgatta, aztán lecsapta a földre.
-Azt hiszed, arany? -vetette oda. -A nyakláncomba mernék fogadni, hogy ez
a szelence réz, csak két oldalát borították be vékony aranylemezzel!
-Hát így fogadsz engem? -kérdezte elcsodálkozva a herceg.
-Mert ismerem az atyámfiait -felelte Káma. -Ők nemcsak az aranyat
hamisítják, hanem a rubint, zafírt is...
-Asszony -vágott a szavába a herceg -, de hisz ebben a szelencében a te
biztonságod van!...
-Mit nekem biztonság! -vonta vállát Káma. -Unatkozom és félek... Már vagy
négy napja úgy ülök itt, mint a börtönben...
-Hiányt szenvedsz valamiben?
-Hiányzik a világosság... a levegő... nevetés, ének, az emberek... Ó,
bosszúálló istennő, de kegyetlenül büntetsz !
A herceg álmélkodva hallgatta. Az ingerült lányban sehogy sem ismert rá arra a
Kamara, akit a templomban látott, arra a nőre, akihez a görög szenvedélyes,
szerelmes éneke szállt.
-Holnap kimehetsz a kertbe -csillapította a herceg. -Ha pedig majd
elmegyünk Memfiszbe, Tébába, úgy szórakozhatsz, mint még soha... Nézz rám. Hát
nem szeretlek én téged, és nem dicsőség-e akármelyik nőnek, ha az enyém lehet?
-De igen -felelte Káma morcosán -, de énelőttem már négy asszonyod volt.
-De ha téged szeretlek legjobban?
-Ha engem szeretnél legjobban, engem tennél meg első asszonyodnak, engem
ültetnél abba a palotába, ahol most az a zsidó Sára lakik, és nekem állítanál
őrséget, nem neki... Amott, Astóreth szobra előtt, én voltam a legelső... Akik
az istennő előtt hajladoztak, amikor letérdeltek előt te, énrám néztek...
Itt meg... A katonaság dobol, sípol, a tisztviselők összefonják mellükön
karjukat, és lehajtják a fejüket a zsidó lány háza előtt...
-Az én elsőszülött fiam előtt -vágott a szavába türelmetlenül a herceg -,
az pedig nem zsidó...
-De zsidó! -fortyant fel Káma. Ramszesz felugrott.
-Megőrültél? -mondta, hirtelen lecsillapodva. -Nem tudod, hogy az én fiam
nem lehet zsidó ?
-Én meg azt mondom, hogy igenis az! -kiáltozott Káma, és öklével az asztalt
verdeste. -Zsidó, mint a nagyapja, a nagybátyja, és Izsáknak hívják...
-Mit mondtál, te föníciai ?... Azt akarod, hogy kikergesselek?
-Nem bánom, kergess ki, ha hazugságot hallottál a számból... De ha igazat
mondtam, akkor amazt kergesd ki... azt a zsidó lányt a kölykével együtt, s add a
palotáját nekem. Azt akarom. Mert megérdemlőn, hogy én legyek a te házadban az
első!... Mert az becsap téged, csúfot űz belőled ... Én meg megtagadtam érted az
istennőmet... amiért bosszút állhat rajtam...
-Ha bebizonyítod, a palota a tied... De nem, nem lehet az igaz! -mondta a
herceg. -Ilyen gonoszságra Sára nem vetemedhetik... Az én elsőszülött fiam!
-Izsák!... Izsák! -sikoltozott Káma. -Csak menj hozzá, győződj meg
magad...
A herceg szinte magánkívül rohant el Káma szobájából, és abba a villába sietett,
ahol Sára lakott. Bár csillagos volt az éj, mégis elvétette az utat, és egy
ideig ide-oda tévelygett a kertben. De a hűvös levegő kijózanította, ráakadt az
útra, és szinte teljesen lehiggadva lépett be Sára házába.
Már jó későre járt az idő, de még ébren voltak. Sára tulajdon kezével mosta a
fia pelenkáit, cselédsége meg vígan evett, ivott, és zeneszó mellett töltötte az
időt.
Amikor Ramszesz a felindulástól sápadtan megállt a kü- szöbön, Sára elkiáltotta
magát, de csakhamar lecsillapodott.
-Üdvöz légy, jó uram -fogadta, megtörölgetve nedves kezét, és lehajolt a
herceg lábához.
-Sára, hogy hívják a te fiadat? Sára riadtan kapott a fejéhez.
-Hogy hívják a fiadat ? -ismételte a herceg.
-Hiszen te is tudod, uram, hogy Szeti a neve -felelte Sára, alig hallható
hangon.
-Nézz a szemembe.
-Ó, Jehova -suttogta Sára.
-Látod, hazudsz. Hát megmondom én neked: az én fiamnak, az egyiptomi
trónörökös fiának Izsák a neve... és zsidó... hitvány zsidó!
-Istenem!... Istenem!.. . Irgalom -könyörgött Sára, a herceg lába elé
borulva.
Ramszesz egy pillanatig se beszélt emeltebb hangon a szokottnál, csak az arca
volt szürke.
-Intettek -mondta -, hogy ne vegyek zsidó nőt a házamba ... Elfogott az
utálat, amikor láttam, hogy az a tanya tele volt zsidókkal... De elfojtottam az
undoromat, mert tebenned bíztam. És te a többi zsidóval együtt elloptad a
fiamat, te gyermekrabló!
-A papok parancsolták, hogy zsidó legyen... -suttogta Sára, a herceg lába
előtt zokogva.
-Papok?... Kik?
-Herihor őkegyessége.. . Mefresz őkegyessége .. Azt mondták, ennek így kell
lenni, mert a te fiad lesz a zsidók első királya...
-A papok?... Mefresz? -ismételte a herceg. -Zsidók királya?... De én
megmondtam neked, hogy a te fiad lesz az én íjászaim vezére, az én íródeákom...
Hisz én ezt megmondtam neked!... Te meg nyomorult fejeddel azt hitted, hogy a
zsidók királya cím fölér az én íjászom, íródeákom méltóságával?... Mefresz. ..
Herihor!... Hálát adok az isteneknek, hogy végre beléjük látok, és tudom,
milyen sorsot szántak az én ivadékaimnak...
Egy pillanatig elgondolkozott, az ajkát harapdálta. Egyszerre csak harsány
hangon elkiáltotta magát:
-Hej!... Szolgák!... Katonák!
Egy pillanat alatt tele lett a szoba. Sorra bejöttek sírva-ríva Sára szolgálói,
a ház íródeákja és gondnoka, utána a rabszolgák, végre néhány katona egy
tiszttel.
-Eljött a halál órája! -sikoltotta Sára szívet tépő hangon.
A bölcsőre vetette magát, kikapta belőle a fiát, és a szoba sarkában megállva,
kiáltotta:
-Engem öljetek meg... De őt nem adom! Ramszesz elmosolyodott.
-Százados -fordult a tiszthez -, fogd ezt az asszonyt a fiával együtt, és
vidd abba a házba, ahol a rabszolgáim laknak. Mától fogva ez a zsidó asszony már
nem úrnőtök, hanem szolgálója annak, aki a helyébe lép.
-Neked pedig, gondnok -tette hozzá a tisztviselőhöz fordulva-, gondod legyen
rá, hogy ez a zsidó asszony el ne felejtse holnap reggel megmosni úrnője lábát,
aki mindjárt itt is lesz. Ha pedig ez a cseléd makacskodna, úrnője parancsára
verést kapjon. Vigyétek ezt az asszonyt a cselédházba !
A tiszt és a gondnok megindult Sára felé, de megálltak előtte, és nem mertek
hozzányúlni. De nem is volt rá szükség. Sára durva vászonba takargatta a
nyöszörgő kisfiút, és ment a szobából kifelé.
-Ábrahám, Izsák és Jákob istene -suttogta -, könyörülj meg rajtunk...
A herceg előtt mélyen meghajolt, szeméből egyre peregtek néma könnyei. Ramszesz
még a pitvarból is hallotta szelíd hangját:
-Ábrahám, Izsák és...
Amikor minden elcsendesedett, a helytartó a tiszthez és a gondnokhoz fordult:
-Menjetek fáklyákkal a fügefák közt levő házba...
-Értem -felelte a gondnok.
-... és nyomban hozzátok ide azt a nőt, aki ott lakik...
-Úgy leszen.
-Mától fogva ez a nő lesz a ti úrnőtök és a zsidó Sára úrnője is; az ő
kötelessége lesz minden reggel megmosni úrnője lábát, vízzel leönteni és tartani
előtte a tükröt. Ez az én akaratom és parancsom.
-Úgy leszen -felelte a gondnok.
-És holnap reggel jelented nekem, akaratoskodik-e az új szolgáló...
Ramszesz, miután kiadta a parancsokat, hazament, de nem aludt egész éjjel. Lelke
mélyén fellángolt a bosszú tüze.
Érezte, hogy bár egy pillanatra se beszélt emeltebb hangon, mégis összetörte
Sárát, a nyomorult zsidó lányt, aki meg merte csalni. Úgy büntette, amint egy
király büntethet, aki szemöldöke egyetlen rándulásával a legnagyobb méltóságról
a szolgaság örvényébe taszít embereket. De Sára csak eszköz volt a papok
kezében, a trónörökösben viszont sokkal erősebb volt az igazságérzet, semhogy az
eszköz összetörése után meg tudott volna bocsátani a tulajdonképpeni értelmi
szerzőknek.
Vad dühe pedig még csak magasabbra hágott, mert a papok érinthetetlenek voltak.
A herceg kiűzhette Sárát gyerekestül éjszakának idején a cselédházba, de se
Herihort nem foszthatta meg a hatalmától, se Mefreszt főpapi méltóságától. Sára
úgy rogyott a lába elé, mint egy eltaposott féreg. De Herihor és Mefresz, akik
elrabolták tőle elsőszülött fiát, úgy magasodtak Egyiptom, de szégyenszemre még
föléje, a jövendő fáraó fölé is, mint a piramisok...
És nem tudni, ebben az évben már hányadszor, de most újra eszébe jutott, mennyi
sérelmet szenvedett el a papoktól. Az iskolában megbotozták, hogy a bőre
fölcserepesedett a hátán, vagy kegyetlenül koplaltatták, hogy szinte
csillagot látott éhségében.
A tavalyi hadgyakorlaton Herihor felborította egész haditervét, aztán mégis
ráfogta, hogy hibázott, s elütötte a memfiszi hadsereg vezérségétől. Ugyancsak
Herihor volt annak is az oka, hogy egy időre elvesztette ő szent felsége kegyét,
mert Sárát a házába, fogadta, és addig nem engedte vissza előbbi méltóságába,
míg a megalázott herceg néhány hónapot önkéntes száműzetésben nem töltött.
Azt hitte, hogy ha helytartó lesz és a memfiszi hadsereg parancsnoka, a papok
nem szorongatják majd tovább is gyámkodásukkal. De éppen most léptek föl
kétszeres erővel. Megtették helytartónak, de miért?... Hogy eltávolítsák a fáraó
mellől, és megköthessék Asszíriával ezt a szégyenletes szerződést.
Kényszerítették, hogy vezeklőképpen Háthor szentélyébe vonuljon, és ott
tájékozódjék az ország állapotáról. Ott csodákkal, rémségekkel elámították,
ráadásul teljesen hamis felvilágosításokat adtak.
Aztán beleártották magukat a mulatságaiba, szerelmeibe, a föníciaiakkal való
kapcsoktába, adósságaiba, végül pedig hogy végképpen megalázzák, egész Egyiptom
szemében nevetségessé tegyék, elsőszülött fiából zsidót csináltak!
Van-e olyan egyiptomi paraszt, rabszolga, kőfejtőben sanyargó rab, aki joggal ne
vethetné szemére:
„Különb vagyok, mint te, mert nekem egy fiam se zsidó..."
Érezte a nyomasztó szégyent, de azért világosan látta, hogy most rögtön nem
állhat bosszút. Elhatározta hát, hogy elhalasztja a dolgot későbbre. A papi
iskolában megtanulta az önuralmat, a fáraó udvarában a türelmet és képmutatást:
ezek a tulajdonságok lesznek a fegyverei és pajzsa a papokkal vívott harcában...
Egyelőre csak félrevezeti őket, ha aztán eljön a kedvező pillanat, úgy lesújt
rájuk, hogy föl nem emelkednek többé soha.
Odakünn virradt. A herceg mélyen elaludt, s amikor felébredt, az első, akit
meglátott, Sára palotájának a gondnoka volt.
-Mi újság a zsidó lánnyal? -kérdezte a herceg.
-Kegyességed parancsa szerint megmosta új úrnőjének a lábát -felelte a
gondnok.
-Vonakodott?
-Nem, csupa alázat volt, de nem elég ügyes, úgyhogy úrnője haragjában a szeme
közé rúgott...
A herceg felugrott.
-És erre mit csinált Sára? -kérdezte hirtelen.
-Hátraesett. S amikor az új úrnő kiparancsolta, szó nélkül kiment, csak
csendesen sírdogált...
A herceg le és föl járt a szobában.
-Hogy töltötte az éjszakát?
-Az új úrnőnk?
-Nem! -förmedt rá a herceg. -Sárát kérdeztem.
-A parancs szerint Sára a kisfiával a cselédházba ment. Ott a cselédek
szánalomból friss gyékényt adtak neki, de Sára nem feküdt le aludni, csak ült,
ült egész éjjel, a gyermek meg a térdén.
-És a gyerek? -kérdezte a herceg.
-Egészséges. Ma reggel, amikor a zsidó nő szolgálatba ment az új úrnőhöz, a
többi asszony meleg vízben megfürdette az apróságot, a pásztor felesége pedig,
aki szintén nemrég szült, meg is szoptatta.
A herceg megállt a gondnok előtt.
-Rossz dolog -szólt -, ha a borjas tehén, ahelyett, hogy a borját
szoptatná, az eke előtt jár, és bottal verik. Az a zsidó lány ugyan nagy-nagy
botlást követett el, de nem akarom, hogy ártatlan kisfia igya meg a levét...
Ezért Sára ne mossa többé az úi úrnője lábát, az se rúgjon többé a szeme közé. A
cselédházban adj neki külön szobát, abba néhány bútort és illő ellátást, amilyen
egy szoptató anyát megillet. És csak táplálja békében a kisfiát.
-Örökkön élj, urunk! -felelte a gondnok, és nagy sebbel-lobbal elsietett, hogy
minél hamarabb teljesíthesse a helytartó parancsát.
Mert az egész cselédség szerette Sárát, viszont pár óra is bőven elég volt, hogy
a haragos, lármás Kamat meggyűlöljék.

Tizennegyedik fejezet

A föníciai papnő nem sok szerencsét hozott Ramszesznek. Amikor először
meglátogatta a kis palotában, ahol eddig Sára lakott, azt hitte, Káma
ujjongással, hálálkodással üdvözli. Ahelyett szinte haragosan fogadta.
-Micsoda? -sikoltozott. -Még egy fél nap se telt bele, máris újra
kegyeidbe fogadtad azt a nyomorult zsidó lányt?
-Hát nem a cselédházban lakik? -felelte a herceg.
-De a gondnok azt mondta, hogy többé nem mossa a lábamat...
A herceg elkedvetlenedett.
-Látom, nem vagy megelégedve -mondta Kámának.
-Nem is leszek! -tört ki a lány. -Míg meg nem alázom azt a zsidót... Amíg
nekem szolgálva és a lábam előtt térdelve el nem felejti, hogy valaha a te első
asszonyod volt, ennek a háznak az úrnője... Amíg a cselédségem meg nem szűnik
rám ijedten és bizalmatlanul nézni, rá pedig szánalommal ...
A föníciai nő egyre kevésbé tetszett Ramszesznek.
-Káma -szőkít meg a herceg -, fontold meg, mit mondok neked. Ha az én
házamban egy szolga belerúgna egy nőstény kutyába, amely a kölykeit szoptatja,
azon nyomban elkergetném... Te pedig belerúgtál egy asszonynak, egy anyának az
arcába. Pedig, Káma, Egyiptomban az anya nagy szó. Mert minden jóravaló
egyiptomi három dolgot tisztel legjobban: az isteneket, a fáraót és az anyát...
-Ó, jaj nekem! -sivalkodott Káma, és levetette magát az ágyra. -Szegény,
nyomorult fejem, itt a jutalma, hogy elszakadtam az istennőmtől... egy héttel
ezelőtt még virágokat raktak a lábam elé, illatos fűszereket égettek előttem, ma
meg...
A herceg csendesen kiment a szobából, és csak pár nap múlva látogatta meg újra
Kamat. De most is rosszkedvében találta.
-Könyörgök, uram -kiáltozott -, törődj velem egy kicsit többet! Mert már a
cselédség is kezd rám se hederíteni, a katonák sanda szemmel néznek rám, és
attól félek, hogy a konyhán valaki még megmérgezi az ételemet.
-Katonai dolgok nagyon lefoglaltak -felelte a herceg -, azért nem
látogattalak meg...
-Az már igaz! -pattogott Káma dühösen. -Tegnap itt jártál a tornácom
előtt, aztán lementél a cselédházba, ahol az a zsidó lány lakik... meg akartad
mutatni...
-Elég! -förmedt rá a herceg. -Nem voltam sem a te házad előtt, sem a
cselédházban. Ha tehát neked úgy rémlett, hogy engem láttál, az csak azt
bizonyítja, hogy a szeretőd, az a hitvány görög, nemcsak hogy nem szökött el
Egyiptomból, de még be mer lopózkodni a kertembe is...
Káma megriadva hallgatta.
-Ó, Astóreth -sikoltott fel hirtelen -, ments meg!... Föld, rejts el!...
Mert ha az a nyomorult Lükön visszatért, akkor engem nagy csapás fenyeget...
A herceg elmosolyodott, de már nem volt türelme, hogy a volt papnő sopánkodását
hallgassa.
-Maradj csak nyugton -mondta távozás közben -, és ne csodálkozz, ha a
napokban elébed vezetik a te Lükonodat, megkötözve, mint egy sakált. Az a
vakmerő fickó már kimerítette a türelmemet.
Hazatérve, a herceg rögtön Hiramot hívatta, és a pibaszti rendőrség fejét.
Elmondta nekik, hogy Lükön, aki arcra szakasztott mása, palotái körül
settenkedik, és kiadta a parancsot, hogy fogják el. Hiram megesküdött, hogy
ha a föníciaiak karöltve dolgoznak a rendőrséggel, a görög feltétlenül a
kezükbe kerül. De a rendőrfőtiszt a fejét rázta.
-Kétségeid vannak? -kérdezte a herceg.
-Igen, uram. Pi-Basztban nagyon sok jámbor ázsiai lakik, akiknek a hite
szerint a papnő, aki otthagyja az oltárt, halált érdemel. Ha tehát ez a görög
megfogadta, hogy megöli Kamat, ezek az ázsiaiak mindenben a kezére járnak,
rejtegetik, és megkönnyítik a szökését.
-Mit gondolsz, herceg? -kérdezte a trónörökös Hiramot.
-A kegyes főnök igen okosan beszélt -felelte az öreg.
-De hiszen ti feloldottátok Kamat az átok alól! -kiáltotta Ramszesz.
-Én kezeskedem is -jegyezte meg Hiram -, hogy a föníciaiak Kámához ujjal se
nyúlnak, a görögöt pedig üldözik. De mit tehetünk Astóreth többi vallóival ?
-Az én szerény véleményem szerint -szólt a rendőrfőtiszt -egyelőre semmi
veszedelem nem fenyegeti a volt papnőt. Ha pedig van benne egy kis bátorság, még
föl is használhatnék a görög ellen: becsalogatná, és elcsípnők őkegyessége
palotájában.
-Menj el hozzá -utasította a herceg -, és add elő neki a terved, amint
kigondoltad. És ha kézre keríted a gazembert, tíz talentumot kapsz...
Amikor a herceg elbocsátotta őket, Hiram a rendőrfőtiszthez fordult:
-Jó uram, én tudom, hogy te ismered mind a két egyiptomi írást, és nem idegen
előtted a papi tudomány. Ha akarod, a falakon keresztül is meghallod a szót, és
a sötétben is látsz. Egyaránt ismered a paraszt esze járását, aki a vödrével
dolgozik, a mesteremberét, aki tarisznyájában hordja az eladó sarukat, meg a
nagyúrét is, aki szolganépe között olyan nyugodt és gondtalan, mint a gyermek az
anyja ölében...
-Igazad van, jó herceg -felelte a rendőrfőtiszt. -Az istenek csakugyan
megajándékoztak a tisztánlátás csodálatos adományával.
-Akkor pedig -folytatta Hiram -e természetfölötti tulajdonságoddal már azt
is bizonyosan kitaláltad, hogy Astóreth temploma húsz talentumot ad neked, ha
elcsíped azt a nyomorultat, aki viselni meri a hercegnek, a mi urunknak az
alakját. Azonfelül a templom mindenesetre megígér neked még tíz talentumot, ha a
nyomorult Lükön hasonlóságának a híre nem terjed el Egyiptomban. Mert
megbotránkoztató és nem méltó dolog, hogy egy közönséges halandó olyan valakire
emlékeztessen, aki az istenektől származik. Tehát arra kérlek, akármit hallasz
arról a nyomorult Lükonról, az is meg ez a közös hajszánk is az istentelen után
maradjon a mi szívünk titka.
-Értem -felelte a rendőrfőtiszt. -Megeshetik, hogy ilyen gonosztevő az
életét veszti, mielőtt még a bíró kezére adhatjuk...
-Te mondád -kapott a szón Hiram, és megszorította a rendőrfőtiszt kezét. -
És akármilyen segítségre volna szükséged a munkában, csak szólj, a föníciaiak
megadják.
Elváltak, mint két jó barát, akik közösen hajtanak nagyvadat, akik tudják, hogy
nem arról van szó, kinek a lándzsája találja el a vadat, hanem hogy jól
eltalálják, és a zsákmány idegen kézre ne kerüljön.
Néhány nap múlva Ramszesz újra meglátogatta Kamat, de olyan állapotban találta,
amely közel állt az őrüléshez. A palota legsötétebb szobájába bújt,
étlen-szomjan, fésületlen, mosdatlan, és a legellentétesebb parancsokkal szinte
megbolondította a cselédséget: egyszer azt kívánta, mindenki gyűljön köré,
máskor meg valamennyit elkergette maga mellől. Éjjel katonai őrség után
kiáltozott, majd felszaladt a katonák elől a padlásra, és egyre sikoltozott,
hogy meg akarják ölni.
Viselkedése hallatára a herceg leikéből elszállt minden szerelem, csak a nagy
zavar maradt utána. Két tenyerébe fogta fejét, amikor a gondnok és a tiszt
elmondta neki Kama fura dolgait.
-Csakugyan hiba volt elszakítani ezt a lányt az istennőlétől -suttogta. -
Csak istennő viselheti el türelemmel a szeszélyeit!
Hanem azért bement Kámához; a lány sovány volt, lompos, és reszketett.
-Jaj nekem! -kiáltotta. -Csupa ellenség közt élek... Az öltöztetőnő meg
akart mérgezni, a fésülőnőm nehéz betegséggel akar megverni... A katonák csak az
alkalmat várják, mikor döfhetik a mellembe dárdájukat vagy kardjukat, a konyhán
pedig, bizonyosan tudom, étel helyett varázserejű füveket főznek... Mindnyájan
az életemre törnek ...
-Káma... -szólt közbe a herceg.
-Ne szólíts engem annak! -suttogta riadtan. -Mert az még
szerencsétlenséget hoz rám...
-De honnan támadnak benned ilyen gondolatok?
-Honnan?... Hát azt hiszed, nem látom, hogy nappal idegen emberek sompolyognak
a palota körül, aztán egyszerre eltűnnek, mielőtt még cselédek után
kiálthatnék?... És éjjel meg nem hallok suttogást a falak mögül?
-Csak képzelődöl.
-Átkozottak!... Átkozottak! -sikongott Káma sírva. -Mindnyájan azt
mondjátok, hogy csak képzelődöm.. . Pedig csak a minap történt, hogy valami
gonosz kéz egy fátyolt csempészett a hálószobámba, és én egy fél napig viseltem
is, csak akkor vettem észre, hogy nem is az enyém... soha nem is volt olyan
fátylam...
-Hol van az a fátyol? -kérdezte a herceg most már nyugtalanul.
-Elégettem, de előtte megmutattam a szolgálóimnak.
-Hát ha nem is volt a tied, mi baj ért miatta?
-Még semmi. De ha azt a rongyot néhány napig a ház-
ban tartom, bizonyosan mérgezést kapok, vagy gyógyíthatatlan betegségbe esem.
Ismerem én az ázsiaiakat és a mcsterkedéseiket!
A herceget untatta és bosszantotta ez a beszéd, és csakhamar ott is hagyta
Kamat, hasztalan könyörgött az, maradjon még. Hanem a fátyol dolgában mégis
megkérdezte a cselédséget. Az öltöztetőnő bevallotta, hogy az a fátyol csakugyan
nem Kámáé volt, hanem valaki becsempészte.
A herceg megkettőztette az őrséget a palotában és a palota körül, s elkeseredve
ment haza.
„Sose hittem volna -gondolta magában -, hogy egyetlen gyenge fehérnép ilyen
felfordulást csinál... Négy frissiben elfogott hiéna nem ér föl ezzel a föníciai
lánnyal, olyan nyughatatlan!"
A lakásán Tutmózisz várt rá, aki épp akkor érkezett Memfiszből. Alig volt annyi
ideje, hogy megfurödjék és átöltözzék.
-Halljuk, mi újságot tudsz? -kérdezte a herceg, sejtve, hogy Tutmózisz nem
jó hírekkel érkezett hozzá. -Láttad ő szent felségét?
-Láttam Egyiptom napistenét -felelte Tutmózisz -, és ezt mondta nekem...
-Beszélj.
-Ezt mondta a mi urunk... -folytatta Tutmózisz, mellére téve karjait, és
lehajtotta fejét. -Ezt mondja a mi urunk: „Harmincnégy év óta hajtom Egyiptom
nehéz szekerét, és most már úgy belefáradtam, hogy nagy őseim után vágyódik a
szívem, akik a nyugati tájékon lakoznak. Maholnap itthagyom ezt a földet, s
akkor a fiam, Ramszesz foglalja el a trónt, és úgy kormányozza az országot,
amint a bölcsesség parancsolja..."
-Ezt mondta az én atyám ő szent felsége?
-Ezt mondta bizony, szóról szóra -felelte Tutmózisz. -Ő szent felsége, nem
is egyszer, világosan kijelentette, hogy semmi parancsot nem ad neked a jövőre
nézve, hogy úgy igazgathasd Egyiptomot, ahogy te legjobbnak látod ...
-Ó, a szent!... Vajon a betegsége csakugyan olyan súlyos ?... Miért nem enged
magához ? -kérdezte a herceg panaszosán.
-Itt kell maradnod, mert itt hasznos szolgálatot tehetsz.
-És az asszír szerződés?
-Megkötötték olyan értelemben, hogy Asszíria a mi részünkről akadálytalanul
háborút viselhet északon és keleten. Fönícia ügye pedig függőben marad, míg te
trónra nem lépsz...
-Ó, áldott jó... ó, szent uram! -kiáltott fel a herceg. -Milyen rettenetes
örökségtől mentettél meg!
-Fönícia ügye tehát függőben marad -folytatta Tutmózisz -De rossz dolog is
történt, mert ő szent felsége bizonyságot akart adni, hogy Asszíriát nem fogja
megzavarni az északi népekkel vívott háborújában, és elrendelte, hogy
hadseregünk létszámát húszezer zsoldossal apasszák...
-Mit mondtál? -pattant fel meghökkenve a herceg.
Tutmózisz csak bólogatott szomorúságában. -Ez a tiszta igazság -fűzte hozzá
-, sőt négy líbiai ezredet már fel is oszlattak...
-De hisz ez őrültség! -kiáltott a herceg szinte üvöltve és kezét tördelve.
-Miért gyengítjük magunkat, és hová mennek ezek az emberek?
-Éppen az, hogy már ki is mentek a líbiai sivatagba, és vagy megtámadják a
líbiaiakat, ami csak a mi gondunkat szaporítja, vagy szövetkeznek velük, és
együtt támadják meg nyugati határainkat...
-Nem hallottam róla egy hangot se!... Mit műveltek?. .. És mikor?. .. Mihozzánk
semmi hír nem jött -fakadt ki a herceg.
-Mert az elbocsátott zsoldosok Memfiszből a sivatagba mentek. Herihor pedig
megtiltotta, hogy bárki emberfiának egy szót is ejtsenek a dologról...
-Tehát még Mefresz és Mentuzufisz se tud róla ? -kérdezte a herceg.
-De ők tudnak.
-Ők tudnak, én meg nem!...
A herceg hirtelen lecsillapodott, de elhalványodott, és fiatal arcáról
rettenetes gyűlölet sugárzott. Elkapja bizalmas barátja mindkét kezét, és
keményen megszorította.
-Ide hallgass... -mondta suttogva. -Esküszöm apám, anyám szent fejére.. .
Nagy Ramszesz emlékére.. . minden istenre, ha ugyan vannak, hogyha az én
uralkodásom alatt a papok meg nem hajolnak az akaratom előtt, összetöröm őket...
Tutmózisz rémülten hallgatta.
-Vagy én, vagy ők! -fejezte be a herceg. -Egyiptomnak nem lehet két ura.
-Mindig is csak egy volt: a fáraó -hagyta rá Tutmózisz.
-Hűséges maradsz hozzám?
-Én igen, de a nemesség, a hadsereg is, erre esküszöm!
-Elég -végzett a herceg. -Csak bocsássák most el a zsoldosezredeket. . .
csak írjanak szerződéseket. . . csak bujkáljanak előlem, mint a denevér, és
csapjanak be mindnyájunkat . .. De üt még majd az óra. . . Most pedig,
Tutmózisz, az utazás után pihend ki magad, és ma estére légy vendégem. . . Ezek
az emberek úgy gúzsba kötötték kezem-lábam, hogy már csak mulatnom lehet. .. Hát
akkor mulassunk. . . De valamikor majd megmutatom nekik, ki az úr Egyiptomban:
én-e vagy ők?!
Ettől a naptól fogva újra megkezdődtek a lakomák. A herceg mintha szegyeiké
volna a katonásdit, nem végeztetett többé gyakorlatokat. Ahelyett palotáiban
csak úgy nyüzsgött a sok nemes, katonatiszt, mindenféle szemfényvesztő és
énekes. Éjjelenként vad orgiákat csaptak, amikor is a hárfák pengésébe részeg
mulatozók lármája, nők görcsös kacagása keveredett.
Egy ilyen lakomára Ramszesz meghívta Kamat, de az visszautasította a meghívást.
A herceg megsértődött. Tutmózisz ezt észrevette, és megszólalt:
-Azt hallom, uram, hogy Sára kiesett a kegyeidből.
-Ne is említsd azt a zsidó nőt -felelte a herceg. -Hiszen tudod, mit
művelt a fiammal ?
-Tudom -felelte Tutmózisz -, de nekem úgy tetszik, hogy az nem az ő bűne.
Memfiszben hallottam, hogy felséges anyád, Nikotrisz királyasszony és Herihor
őkegyessége azért tették zsidóvá, hogy valamikor ő legyen az izraeliták
királya...
-De az izraelitáknak nincsen királyuk, csak papjaik és bíráik! -vágott a
szavába a herceg.
-Most ugyan nincs királyuk, de kívánják, mert ők is megutálták a papi
kormányzást.
A herceg megvetően legyintett.
-Ő szent felségének még a kocsisa is különb, mint minden királyok, hát még
mint holmi izraelita király, amilyen még nincs is...
-Bármint van, Sára bűne semmi esetre se olyan súlyos -erősködött Tutmózisz.
-Hát jegyezd csak meg, hogy még megfizetek én ezért a papoknak is!
-Ebben az esetben még ők se olyan nagyon hibásak. Például Herihor őkegyessége
csak a dinasztia hatalmát és dicsőségét szerette volna gyarapítani, amikor így
cselekedett. Egyébként is, amit tett, Nikotrisz királyasszony tudtával tette...
-És Mefresz miért ártja magát az én dolgaimba? -firtatta a herceg. -Ő csak
őrizze a szentélyt, és ne avatkozzon bele egy fáraóivadék sorsába.
-Mefresz öregember, s már kezd elgyerekesedni. Ő szent felsége egész udvara
neveti praktikái miatt. Én ugyan nem tudok róluk semmit, pedig szinte mindennap
láttam és látom is a szent férfiút...
-Furcsa... Aztán mit művel ?
-Napjában nem is egyszer a szentély legtitkosabb zugában istentiszteleteket
tart. és ráparancsol a papjaira, lessék, fölemelik-e őt az istenek a levegőbe,
amíg imádkozik...
-Hahaha! -nevetett a herceg. -És mindez itt történik Pi-Basztban, a
szemünk előtt, és én mégse tudok semmit. ..
-Papi titok. ..
-Titok, de Memfiszben mindenki erről beszél!... Hahaha !. .. Egyszer a
cirkuszban láttam egy kháldeai szemfényvesztőt, aki a levegőbe emelkedett...
- Én is láttam -szólt Tutmózisz -, de az szemfényvesztés volt. Mefresz
ellenben csakugyan a föld fölé akar emelkedni, a jámborság szárnyán...
-Hallatlan együgyűség! -mondta a herceg. -Hát a többi pap mit szól hozzá ?
-A mi szent papiruszainkon állítólag akad egy s más efféle megjegyzés, hogy
valaha, régi időben, nálunk is voltak olyan próféták, akiknek megadatott, hogy a
levegőbe emelkedjenek, a papok hát nem csodálkoznak Mefresz szándékán. És mivel,
mint te is jól tudod, nálunk az alantasok azt látják, amit feletteseik kívánnak,
tehát egyes szent férfiak már erősítgetik is, hogy Mefresz imádkozás közben
csakugyan felemelkedik pár ujjnyira a levegőbe...
-Hahaha!... És ezen a nagy titkon mulat most az egész udvar, mi meg, mint az
együgyű parasztok vagy bányászok, nem is gyanítjuk, miféle csodák esnek a
szomszédságunkban ... Mégiscsak szánalmas az egyiptomi trónörökös sorsa! -
nevetett a herceg.
Amikor lecsillapodott, Tutmózisz ismételt kérésére megparancsolta, hogy Sárát
kisfiával együtt vigyék át a cselédházból abba a kis palotába, ahol az első
napokban Káma lakott.
A trónörökös cselédsége ujjongva hallgatta az úr parancsát, és ahány cseléd,
rabszolga, sőt íródeák csak volt a házban, mind átkísérte Sárát, zeneszóval,
víg kurjongatások közepette, új szállására.
Amikor Káma meghallotta a nagy zenebonát, megkérdezte, mi történt. Amikor pedig
megmondták neki, hogy a herceg újra kegyeibe fogadta Sárát, és a zsidó lány a
rabszolganők házából újra palotába költözött, a nekibőszült volt papnő Ramszeszt
hívatta.
A herceg elment hozzá.
- Tehát így bánsz velem? -toporzékolt Káma, aki nem tudott uralkodni dühén. -
Hát így vagyunk! Azt ígérted, hogy én leszek az első asszonyod, de a hold még a
fele eget se járta meg, máris megszeged az ígéretedet!... Azt hiszed, Astóreth
bosszúja csak a papnőt éri, a herceget nem ?
-Mondd meg a te Astóreth istennődnek -felelte a herceg nyugodtan -, hogy a
hercegeket ne igen fenyegesse, mert ő is a cselédházba kerülhet.
-Értem! -kiáltotta Káma. -Majd a cselédek közé kerülök, vagy tán még éppen
tömlőébe is, te meg ezalatt a zsidó lánynál töltőd az éjszakáid!... Azért, mert
teérted elszakadtam az istenektől... ezért zúdított átkot a fejemre... így
fizetsz te nekem azért, hogy nincs egy nyugodt órám, elvesztegettem miattad
ifjúságom, életem, de még a lelkem is!
A herceg belátta, hogy Káma csakugyan sokat feláldozott érte, és lelkifurdalást
érzett.
-Nem voltam Sáránál, és nem is megyek -felelte. -De neked mit árt, ha az a
boldogtalan asszony visszakapja a kényelmét, és tudja táplálni a kisfiát?
A föníciai nő megrázkódott. Magasra emelte összeszorított öklét, haja égnek
meredt, szemében a gyűlölet szennyes lángja lobogott.
-Mit mondasz?... Az a zsidó lány boldogtalan, mert kikergetted a palotából; én
meg boldog legyek, amikor az istenek száműztek minden templomukból?! Az én
lelkem pedig egy papnő lelke, amely könnyekben úszik, és csupa
rettegés; a te szemedben semmivel sem ér többet, mint az a zsidó ivadék, az a
poronty?... Aki bárcsak ne is élne már... bárcsak...
-Hallgass! -pirított rá a herceg, és a lány ajkára szorította tenyerét.
Káma ijedten hátrált.
-Hát nekem fel se szabad panaszolnom a nyomorúságomat? -kérdezte. -De ha
annyira a szíveden viseled annak a gyereknek a sorsát, akkor miért ragadtál el a
templomból, miért ígérted, hogy első asszonyod leszek?... Vigyázz -és ismét
felemelte hangját -, meg ne tudja Egyiptom az én sorsomat, mert akkor hitszegő
lesz a neved!
A herceg a fejét csóválva elmosolyodott, majd leült.
-Az én tanítómesteremnek csakugyan igaza volt -jegyezte meg -, amikor óva
intett az asszonynéptől. Olyanok vagytok a férfi számára, mint az érett barack,
amikor a szomjúságtól kiszárad a nyelve... De ez csak látszat... Mert jaj az
ostobának, aki bele mer harapni a pompás gyümölcsbe, mert a hűsítő, édes nedv
helyett darázsfészket talál benne, amely véresre sebzi nemcsak az ajkát, hanem
még a szívét is.
-Már panaszkodol ?... Még ettől a szégyentől sem kímélsz meg ?... Mert
feláldoztam érted papi méltóságomat és ártatlanságomat!
A herceg csak egyre csóválta a fejét, és mosolygott.
-Sose hittem volna -tette hozzá aztán kis idő múlva -, hogy így
beigazolódjék a mese, amelyet a parasztok mesélgetnek, amikor aludni készülnek.
De most látom, hogy csakugyan úgy is van. Hallgasd meg, Káma, talán meggondolod
magad, és nem sodorsz odáig, hogy megvonjam tőled eddigi jóindulatomat. ..
-És neki most kedve van mesét mondani! -vetette oda keserűen Káma. -Egyet
már elmondtál, és jól jártam vele, hogy meghallgattam...
-Ez bizonyosan hasznodra lesz, csak meg tudnád érteni.
-Zsidó pulyákról is lesz benne szó?
-Meg papnőkről is. Hallgasd csak meg figyelmesen:
Régi história ez már nagyon, itt esett meg éppen, PiBaszt városában.7 Egy napon
Satni herceg egy gyönyörű szép lányt pilkntott meg a Ptah temploma előtti téren.
Szebb volt akármelyik nőnél, akivel eddig életében találkozott, és ráadásul
sok-sok aranyékesség is volt rajta.
A hercegnek szörnyen megtetszett a leány. Tudakozódott utána, ki, mi, s amikor
megmondták neki, hogy pibaszti főpap leánya, elküldte hozzá a lovászmesterét,
evvel az ajánlattal:
„Adok neked tíz aranygyűrűt, ha egy órácskát velem töltesz."
A lovászmester meglátogatta a gyönyörű Tbubuit, és elmondta neki a herceg
szavait. A leány jóindukttal végighallgatta, aztán, amint jól nevelt
kisasszonykához illik, így felelt:
„Főpapnak a lánya vagyok, ártatlan, nem afféle hitvány fehérnép. Ha tehát a
herceg olyan szeretetreméltó, hogy meg akar velem ismerkedni, akkor csak jöjjön
el az én házamba, ahol minden jóval várjuk, és ismeretségünkkel én nem
kockáztatom, hogy az egész utcasor asszonyai a nyelvükre vesznek."
Satni herceg meglátogatta tehát Tbubui kisasszonyt emeleti szobáiban, amelyeknek
falait lápisz lazuli és halványzöld zománc borította. Sok ágy volt ott, királyi
patyolattal letakarva, és egylábú asztalkák, aranyserlegekkel megrakva. Az egyik
aranypoharat teletöltötték borral, megkínálták vele a herceget. Tbubui meg
biztatta:
„Kérlek szépen, igyál."
Mire a herceg azt felelte:
„De hiszen te tudod, hogy én nem a bor miatt jöttem hozzád!"

7 Eredeti egyiptomi mese. (A szerző)

Hanem azért mégis asztalhoz ültek. A lakoma alatt Tbubui hosszú, átlátszatlan
köntöst viselt, amely a nyaka alatt volt megtűzve. Amikor aztán a herceg
megszédült, és Tbubuit meg akarta csókolni, a lány eltolta, és így beszélt:
„Ez a ház a te házad lesz. De ne felejtsd el, hogy én nem utcalány vagyok, hanem
ártatlan nő. Ha tehát azt akarod, hogy engedelmes asszonyod legyek, esküdj nekem
örök hűséget, és írasd rám a vagyonod."
„Hát akkor csak hadd jöjjön az íródeák!" -kiáltotta a herceg. És amikor az
íródeák megjött, Satni megíratta vele a házasságlevelet és az adománylevelet is,
amelyben minden pénzét, ingóságát, földjét Tbubui nevére íratta.
Egy óra múlva egy cseléd jelentette a hercegnek, hogy a gyerekei várják odalenn.
Tbubui magára hagyta, de egykettőre visszatért, csak most lenge, átlátszó ruha
volt rajta. Satni újra meg akarta ölelni, de Tbubui most is eltolta magától.
„Ez a ház a tiéd lesz -mondta a hercegnek. -De minthogy én nem vagyok
utcalány, hanem ártatlan szűz, ha azt akarod, hogy a tied legyek, a gyerekeid
írjanak egy levelet, mondjanak le minden jussukról, hogy aztán később ne
pörösködjenek az én gyerekeimmel."
Satni fölhívatta a gyerekeit, és megíratta velük a lemondólevelet. Azok meg is
tették. Hanem amikor a herceg, a hosszadalmas vonakodástól felhevülve, újra
Tbubuihoz lépett, az ismét visszatartotta...
„Ez a ház a tied lesz -mondta. -De én nem olyan vagyok, amilyenekbe akárhol
belebotlasz; én tiszta szűz vagyok. Ha tehát szeretsz, ölesd meg a gyermekeidet,
hogy valamikor el ne rabolják a vagyont az én gyerekeimtől..."
-Jaj, de hosszú história! -szólt türelmetlenül Káma.
-Mindjárt vége lesz -felelte a herceg. -És tudod, Káma, mit mondott erre
Satni?
„Ha annyira kívánod, hát... teljesedjék be ez az istentelenség is!"
Tbubui nem mondatta még egyszer. Atyjuk szeme láttára megölette a gyerekeket,
véres tagjaikat az ablakon át kidobáltatta az utcára a kutyáknak, macskáknak.
Satni csak ekkor ment be Tbubui szobájába, lenyugodott elefántcsontberakásos
ébenfa ágyára...
-Tbubui nagyon okosan cselekedett: amikor nem bízott a férfi fogadkozásaiban
-állapította meg Káma ingerülten.
-De Satni még okosabban cselekedett: felébredt -felelte a herceg -, mert ez
az egész szörnyűséges gazság csak álom volt... Te se felejtsd el, Káma, soha: a
legjobb mód felébreszteni a férfit szerelmi mámorából: átkot szórni a fiára...
-Légy nyugodt, uram, nem beszélek én többé sohase a magam bajáról, se a te
fiadról -válaszolta sötéten Káma.
-Akkor én se vonom meg tőled az én kegyeimet, és boldog leszel -fejezte be
Ramszesz.