Negyedik fejezet

Meghalt XII. Mer-amen-Ramszesz, két világ fejedelme, az örökkévalóság ura,
életnek és minden örömnek adója, Háthor hónapjában, uralkodásának
harmincnegyedik esztendejében.
Meghalt, mert érezte, hogy teste egyre fáradtabb és haszontalanabb. Meghalt,
mert az örök hazába vágyódott, és földi országának kormányát fiatalabb kezekre
akarta bízni. Végül meghalt, mert akarta, mert az volt az ő akarata. Isteni
lelke elszállt, mint a vércse, amely sokáig kerengve a föld fölött, végre
elenyészik a végtelen azúr térben. Amint élete is egy halhatatlan
lény járta-kelte volt a múlandóság országában, halála is csak egyik mozzanata
volt emberfölötti mivoltának.
A fáraó napkeltekor felébredt, és két prófétára támaszkodva, papok karától
körülvéve, Ozirisz templomába ment. Ott ősi szokás szerint felébresztette az
istent, megmosta, felöltöztette, áldozatot mutatott be neki, és imára emelte a
kezét.
Azalatt a papok énekeltek:
ELSŐ KAR: Dicsőség neked, aki fölemelkedel a látóhatárra, és bejárod az eget...
MÁSODIK KAR: A te szentséged országútja boldogsága azoknak, akiknek az arcára
esnek a te sugaraid.
ELSŐ KAR : Bárcsak én is úgy mehetnék, mint te jársz, ó, nap, megállás nélkül!
MÁSODIK KAR: Nagy vándora a térnek, aki fölött nincsen úr, és akinek száz- meg
százmillió év csak egy szempillantás...
ELSŐ KAR: Lenyugszol, de megmaradsz. Megsokasítod az órákat, napokat, éjjeleket,
ám te magad maradsz, aki voltál, magad alkotta törvényeid szerint...
MÁSODIK KAR : Megvilágítod a földet, tulajdon kezeddel feláldozván magad, amikor
Rá képében fölemelkedel a látóhatárra.
ELSŐ KAR : Ó, felkelő csillag, tulajdon világosságod által nagy égitest, te
magad teremted meg tagjaidat...
MÁSODIK KAR: Senkinek nem vagy szülötte, magad szülöd önmagadat. Ennél a
mondatnál megszólalt a fáraó:
-Ó, égen sugárzó csillag! Engedd meg, hogy átlépjek az örökkévalóságba,
egyesülhessek a felső világ fenséges, tökéletes árnyaival. Én is hadd lássam
velük egyetemben reggeltől estig a te fényedet, amikor egyesülsz Nue anyáddal.
Amikor pedig nyugatra fordítod arcodat, imára kulcsolódjék össze az én kezem,
a hegyek mögött álomra hajló élet dicsőségére.
így szólt a fáraó, felemelve mindkét kezét, illatos füstfelhő homályában.
Egyszerre elhallgatott, és hátrahanyatlott a mögötte álló papok karjába.
Már nem élt.
A fáraó halálának híre villámsebességgel futotta be a palotát. A szolgák
félbeszakították munkájukat, a felügyelők nem figyeltek a rabszolgákra, riadó
állította talpra az egész testőrséget, és megszálltak minden kaput.
A főudvaron kezdett összeverődni a tömeg: szakácsok, pincemesterek, lovászok, ő
szent felsége asszonyai és gyermekei. Egymást kérdezgették: „Igaz-e?" Mások
csodálkoztak, hogy a nap még most is süt az égen, és valamennyien hangos
sírással jajveszékeltek:
-Ó, urunk!.. . Atyánk!. .. Ó, szeretett urunk! Csakugyan itt hagytál volna
bennünket?... Itt, itt, már el is indult Abüdoszba... Nyugatra, nyugatra, az
igazak országába!... De akiket szerettél, siratnak, és jajveszékelnek
utánad!...
A szörnyű lárma egyszerre szétterült az összes udvaron, az egész parkban.
Visszaverődött a keleti hegyek felől, a szél szárnyain átrepülte a Nílust, és
megrémítette Memfisz városát.
Azalatt a papok, folytonos imádkozás közben, a halott testét gazdagon
díszítették, zárt gyaloghintóba tették. Nyolcan megfogták a gyaloghintó rúdjait,
négyen strucc tollas legyezőket vettek kezükbe, mások megint füstölőket, és
kifelé indultak.
Akkorra már odaszaladt Nikotrisz királyné is, és amint már a gyaloghintóban
meglátta a fáraó holttestét, odaborult a halott lába elé.
-Ó, uram! Én testvérem! Én kedves, jó uram! -jajongott sírva, magánkívül. -
Ó, szeretett uram! Maradj velünk, maradj a te házad népével, ne menj el arról a
helyről, ahol éltél...
-Békességben, békességben nyugatra -énekelték a papok -, ó, nagy fáraó,
menj békében nyugatra.
-Ó, jaj! -szakadt ki a királynéból. -A révhez sietsz, hogy átkelj a másik
partra! O, papok, próféták, ne siessetek, hagyjátok itt; mert ti hazatértek, de
ő elmegy az örökkévalóság országába...
-Békességben, békességben nyugatra! -énekelte a papok kara. -Ha az isten
úgy akarja, akkor, ha eljön az örökkévalóság napja, újra meglátunk téged, ó,
nagy fáraó, mert, íme, elindultál abba az országba, amely egyesít minden népeket
Herihor őkegyessége intésére a szolgák elszakították a királynét a fáraó
lábától, és erőszakkal bevitték szobájába.
A papok megindultak a gyaloghintóval, és benne a fáraó, felöltözve, mint
életében. Előtte, mögötte, jobbra és balra a tábornokok, kincstartók, bírák,
főíródeákok, csákány- és íjvivők, főképpen pedig minden rangú, rendfokozatú
papok haladtak.
Az udvaron a szolgák sírva és jajgatva leborultak arccal a földre, de a
katonaság most is fegyverben állt, és megfújták a trombitákat, ugyanúgy, mint
életében.
A fáraót csakugyan a révhez vitték, mintha élne. S amikor a Nílushoz értek, a
papok aranyos hajóra tették a gyaloghintót, bíbor baldachin alá, mint életében.
Akkor a gyaloghintót teleszórták virággal, szemben vele felállították Anubisz
szobrát, és a király hajója megindult a Nílus másik partja felé; az udvari nők
és a cselédség sírva vett tőle búcsút.
A palotától kétórányira, túl a Níluson, a csatornán, termékeny földeken és
pálmaligeteken is túl, Memfisz és a Múmiák fennsíkja között különös kerület
terült el. Minden épülete a halottaknak volt szentelve. Aki élő
ott lakott: kolchiták és paraziták, mind a halottak balzsamozásával
foglalkozott.
De ez a rész is csak mintegy előtere volt a tulajdonképpeni temetőnek, híd volt,
amely összekötötte az élők világát az örök nyugalom helyével. Ide hozták a
halottakat, és itt csináltak belőlük múmiát. Itt egyezkedett a család a papokkal
a temetés díja dolgában. Itt készítették elő a szent könyveket, karszalagokat,
koporsókat, szerszámokat, edényeket és szobrokat a halottak számára.
Ez a terület pár ezer lépésnyire volt Memfisztől, és hosszú fal vette körül,
amelyet itt is, ott is kapuk szakítottak meg. A kíséret, amely a fáraó
holttestét vitte, megállt a legszebb kapu előtt, és az egyik pap kopogtatott.
-Ki az? -kérdezték belül.
-Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz, a két világ ura jön hozzátok, és kéri, készítsétek
elő az örök útra -felelt a pap.
-Lehetséges volna, hogy kialudt Egyiptom napja?. . . Meghalt volna, aki maga
volt az élet és a lehelet ?
-Az volt az akarata -válaszolta a pap. - Fogadjátok tehát a mi urunkat méltó
hódolattal, és tegyetek meg neki minden szolgálatot, amivel tartoztok, hogy
büntetés ne érjen benneteket se ebben, se a jövendő életben.
-Úgy teszünk, amint mondjátok -felelte a belső hang. Akkor a papok letették
a gyaloghintót a kapu alá, és
nagy sietséggel elmentek, hogy a sok összehordott halott tisztátalan lehelete ne
érje őket. Csak a polgári tisztviselők maradtak ott, a legfőbb bíró és a
kincstartó vezetésével.
Hosszas várakozás után a kapu feltárult, és tíz-húsz ember lépett ki rajta. Papi
ruhát viseltek, arcuk el volt födve.
Ekkor a bíró szólalt meg:
-Átadjuk nektek a mi urunk és a ti uratok testét. Tegyetek meg vele mindent,
amit a vallás parancsa rendelt, és semmit el ne mulasszatok, hogy a nagy halott
a ti hibátokból ne éljen nyugtalanságban a másvilágon. A főkincstartó pedig
hozzátette:
-Has2náljatok aranyat, ezüstöt, malachitot, jáspist, smaragdot, türkizt és a
legritkább, legjobb illatokat a mi urunknak, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen,
és mindenből a legjobbat kapja. Én mondom ezt nektek, a főkincstartó. És ha
akadna olyan gonosz, aki nemesfém helyett hitvány hamisítványt akarna
felhasználni, a valódi drágakövek helyett pedig föníciai üveget, annak jusson az
eszébe, hogy leüttetem a kezét, és kivágatom a szemét.
-Úgy lesz, amint kívánjátok -hagyta rá az egyik pap, akinek szintén le volt
takarva az arca.
Akkor néhány más pap fölvette a gyaloghintót, és énekszóval bevitték a halottak
birodalmába.
-Békességben mégy Abüdoszba -énekeltek a papok. -Bár eljutnál békességben
a tébai nyugatra!.. . Nyugatra, nyugatra, az igazak földjére!
A kapu becsukódott, mire a legfőbb bíró, a kincstárnok és kísérete visszafordult
a révhez, onnan meg a palotába.
Azalatt a csuklyás papok elvitték a gyaloghintót egy óriási épületbe, ahol csak
fejedelmek holttestét balzsamozták, vagy azokét a legfőbb méltóságokét, akik a
fáraó kivételes kegyében álltak. Megálltak az épület pitvarában, ahol kerekeken
egy aranyozott csónak nyugodott, és óvatosan kivették a holttestet a
gyaloghintóból.
-Nézzétek csak! -kiáltotta az egyik csuklyás pap. -Hát nem tolvajok?...
Hisz a fáraó Ozirisz kápolnájában halt meg, vagyis a legnagyobb díszben kellett
lennie.. . Itt meg... ó!... Arany helyett csak réz karkötői vannak, a láncai is
csak réz, a gyűrűben is hamis kövek.. .
-Csakugyan -fakadt ki egy másik pap. -Kíváncsi vagyok, ki művelte ezt: a
papok-e vagy az íródeákok?
-Bizonyosan a papok. . . Száradjon el a keze a hitvány,
619
gaz népnek!... És még ilyen lator mer bennünket figyelmeztetni, hogy mindenből a
legjobbat adjuk a halottnak.
-Azt nem ők kívánták, hanem a főkincstartó.. .
-Tolvaj az mind...
Ilyen beszélgetés közben a balzsamozók levették a halottról a fejedelmi
öltözetet, arannyal átszőtt, hosszú köntöst adtak rá, és betették a halottat a
csónakba.
-Hála legyen az isteneknek -szólt az egyik csuklyás pap -, hogy már van új
fejedelmünk. Az majd rendet teremt a papok közt... Most majd visszaadják, amit
elsinkófáltak...
-Hű!... Azt beszélik, hogy keménykezű fáraó lesz -tódította egy másik. -Jó
barátságban van a föníciaiakkal, legszívesebben Pentuerrel beszél, aki pedig nem
is papi születésű, hanem csak olyan ágrólszakadt, akárcsak mi... A hadsereg meg,
azt mondják, tűzbe-vízbe megy az új fáraóért...
-Csak a napokban győzte le dicsőségesen a líbiaiakat.. .
-Hol van most az új fáraó? -kérdezte valamelyik. A sivatagban!... Félek.
Csak baj ne érje, míg Memfiszbe érkezik...
-Ki tehetne bármit is ellene, amikor vele a hadsereg! Ne legyen sose
tisztességes temetésem, ha az új fáraó le nem gázolja a papokat, ahogy a bivaly
a búzavetést...
-Ó, te ostoba! -vágott erre közbe az egyik balzsamozó, aki eddig hallgatott.
-A fáraó elbír majd a papokkal!
-Hát miért ne?
-Láttad már, hogy az oroszlán széttépi a piramist?
-Ostoba beszéd!
-Vagy hogy a bivaly szétrúgja?
-Természetes, hogy nem rúgja szét.
-Vagy hogy a vihar ledönti ?
-Honnan a csudából szedi ez az ember ezeket a kérdéseket?
-No, hát én csak azt mondom nektek, hogy hamarabb feldúlja az oroszlán vagy a
bivaly vagy a vihar a piramist, mintsem a fáraó legyőzi a papi rendet. . .
Még ha az a fáraó oroszlán, bivaly és vihar volna is egy személyben. . .
-Hej ti, odalenn! -hangzott felülről. -Kész-e már a halott ?
-Mindjárt... mindjárt... csak még az álla leesik -felelték a pitvarból.
-Mindegy.. . csak ide vele minél szaporábban, mert ízisznek egy óra múlva már
a városba kell mennie.
Egy kis idő múlva az aranyos csónak a halottal együtt zsinóron felemelkedett egy
belső karzatra.
A pitvar egy nagy teremre nyílt, ez kékre volt festve, rajta aranycsillagok. A
terem egész hosszában az egyik fal mentén íj alakban egy karzat nyúlt végig,
amelynek két vége emeletmagasságban volt, közepe pedig másfél emelet magasra
emelkedett.
A terem az égboltot ábrázolta, a karzat a nap útját az égen; a meghalt fáraó
tudniillik Ozirisz volt, vagyis a nap, amely keletről nyugatra halad.
Lenn a teremben egy sereg pap és papnő állt, akik az ünnepi szertartásra
várakoztak, és addig is közömbös dolgokról beszélgettek.
-Kész! -kiáltottak le az erkélyről.
A beszélgetés elnémult. Fenn egy fémlemez tompán hármat kondult, és az erkélyen
megjelent a nap aranycsónakja, amelyben a halott utazott.
Lenn fölzengett a himnusz a nap dicsőségére.
„íme, megjelenik a felhők között, hogy elválassza az eget a földtől, aztán meg
újra összekösse...
Örökkön ott rejtőzik minden dologban, ő az egyetlen élő, benne él örökké
minden..."
A csónak lassanként egyre följebb emelkedett az ív szárán, végre a legfelső
hajlásán megállt.
Akkor az ív alsó szélén egy papnő jelent meg, ízisz istennőnek öltözve, fiával,
Hórusszal, és lassan ő is fölment az íven. A holdat jelképezte, amely a nap után
jár az égen.
Akkor a csónak az ív legfelső hajlásáról elindult lefelé, nyugatnak, lenn pedig
újra megszólalt az énekkar:
„Isten, aki minden dologban testet ölt, Su szellem, aki minden istenben lakozik.
Ő az élő ember teste, a fa teremtője, amely gyümölcsöt hoz, ő a megtermékenyítő
áradások szerzője. Nélküle semmi se él a föld kerekén.'"'
A csónak eltűnt a karzat nyugati végén, ugyanakkor ízisz és Hórusz az ív
tetőpontján állt. Ekkor egy csoport pap a csónakhoz futott: kivették belőle a
fáraó holttestét és letették egy márványasztalra, mintha Oziriszt tennék le
pihenőre a napi fáradalmak után.
Most Tüfón istennek öltözve egy parazita közeledett a halotthoz. Fején óriási
álarc, vörös, bozontos paróka, vállán vaddisznóbőr, kezében etióp kőkés.
A késsel először is gyorsan lehántotta a talpát.
-Mit művelsz az alvóval, Tüfón testvér? -kérdezte a karzatról ízisz.
-Lehántom Ozirisz testvérem talpát, hogy a föld pora be ne szennyezze az eget
-felelte a Tüfónnak öltözött parazita.
A talp lefejtése után a parazita, elővett egy behajlított drótot, bedugta a
halott orrába, és kiszedegette vele az agyvelőt. Aztán fölmetszette a halott
hasát, és a nyíláson gyorsan kihuzigálta a belső részeket, a szívet és tüdőt.
Közben Tüfón segédei négy nagy urnát hoztak elő, amelyeket Hapi, Amzet, Duamutef
és Kebehzenuf istenek feje díszített, és mindegyikbe beletették a halott
valamely belső szervét.
-És most mit csinálsz, Tüfón testvérem? -kérdezte újra ízisz.
-Megtisztítom a testvéremet, Oziriszt, a földi dolgoktól, hogy szebb legyen -
felelte a parazita.
A márványasztal mellett szódaoldattal telt medence volt. A paraziták, miután
megtisztították a holttestet, beletették a medencébe, amelyben hetven napig
kellett áznia.
Közben ízisz végighaladt a karzaton, és lassanként közeledett ahhoz a
helyiséghez, ahol a parazita felbontotta és megtisztította a fejedelmi
holttestet. Az istennő lenézett a márványasztalra, s amikor látta, hogy üres,
riadtan kérdezte :
- Hol van az én testvérem?... Hol van az én isteni férjem ?
Erre nagy robaj dübörgőit, trombiták szóltak, érclemezek kongtak, a Tüfónnak
öltözött parazita pedig hangosan nevetésre fakadt, és szétkiáltotta:
-Gyönyörű ízisz, aki a csillagokkal egyetemben földeríted az éjszakát, nincs
már neked urad!.. . A sugárzó Ozirisz nem ül be többé aranycsónakjába, többé nem
jelenik meg a nap az égen... Én tettem ezt, Széth, és olyan mélyen elrejtettem,
hogy nincs senki isten, aki megtalálja, de valamennyi összesen is hasztalan
keresné!
E szavakra az istennő megszaggatta ruháit, jajveszékelni kezdett, és a haját
tépte. Most újra trombitaszó hangzott, kongás, dübörgés; a papok, papnők között
nagy zaj támadt, aztán kiabálás, átkozódás, majd egyszerre valamennyien nagy
lármával Tüfónra vetették magukat:
-Sötétség átkozott szelleme! Te támasztasz vihart a sivatagon, te háborítod
meg a tengert, te homályosítod el a nappali világosságot!... Bár zuhannál olyan
örvénybe, hogy az istenek atyja se tudjon onnan kiszabadítani.. . Átkozott!. ..
Átkozott Széth!. . . Utálat és irtózat legyen a neved!
így átkozódva, valamennyien bottal, ököllel nekiestek Tüfónnak, mire a vörös
hajú isten menekülni igyekezett, végül is sikerült kifutnia a teremből.
Az érclemez újra hármat kondult, és az ünnepi szertartás véget ért.
-No, elég! -kiáltotta a legidősebb pap az egybeverődött csoportra, mely már
komolyan vette a verekedést. -Te, ízisz, elmehetsz a városba, a többi meg
menjen a többi halotthoz, akik várnak ránk... Ne hanyagoljátok el a közönséges
halottakat se, mert nem tudni, mennyit fizetnek ezért itt...
-Hát nem sokat, annyi bizonyos -vetette oda az egyik balzsamozó. -Azt
beszélik, hogy a kincstár üres, a föníciaiak meg azzal fenyegetődznek, hogy nem
adnak többé kölcsön, ha nem kapnak újabb jogokat...
-A halál essen azokba a föníciaiakba!.. . Maholnap már tőlük kell koldulni még
az árpalepényt is, annyira elkaparintottak mindent...
-De ha nem adnak pénzt a fáraónak, akkor mi se kapunk a temetésért semmit...
Lassan-lassan a beszélgetés elnémult, és a papok sorra eltávoztak a kék
teremből. Csak a medence mellett, ahol a fáraó holtteste ázott, maradt őrség.
Az egész szertartás, amely azt a legendát ábrázolta, mint öli meg Tüfón, a
sötétség és bűn istene Oziriszt, a papot, csak arra szolgált, hogy azalatt
felbontsák és megtisztítsák a fáraó holttestét, és ilyenformán előkészítsék a
tulajdonképpeni bebalzsamozásra.
Hetven napig ázott a holttest a szódaoldatos vízben, tán annak az emlékére, hogy
a gonosz Tüfón a Sóstavakba dobta testvére holttestét. Az egész idő alatt minden
áldott nap, reggel és este, egy ízisznek öltözött papnő ment a kék terembe. Ott
jajgatva és haját tépve kérdezett mindenkit: ki látta az ő isteni férjét,
testvérét?
A gyászidő letelte után Hórusz, Ozirisz fia és utódja jelent meg a teremben
kíséretével, s csak ők vették észre a vízzel telt medencét.
-Vajon itt keressük atyám és testvérem holttestét? -kérdezte Hórusz.
Keresték, meg is találták, és a papok nagy ujjongása közben, zeneszó mellett
kiemelték a fáraó holttestét az erősítő fürdőből.
Akkor a testet kőhengerbe tették, amelyen át napokon keresztül forró levegőt
fújtattak, és megszikkadás, száradás után átadták a balzsamozóknak.
Csak most kezdődött a legfontosabb szertartás, amelyet a halottak városának
legfőbb papjai végeztek a holttest fölött.
A tetemet délre fordították, aztán megmosták szenteltvízzel, belsejét pedig
pálmaborral. A hamuval telehintett padlón siratóasszonyok ültek, és a hajukat
tépve, arcukat karmolva siratták a halottat. A halottas ágy köré isteneknek
öltözött papok gyűltek: a meztelen ízisz, a fáraók koronájával az ifjú Hórusz, a
sakálfejű Anubisz, a madárfejű Thot, kezében kis írótáblával, és még sok más.
A tiszteletre méltó gyülekezet felügyelete alatt szakértő mesterek megtöltötték
a halott belsejét erősen illatozó fűszerekkel, fűrészporral, sőt erős szagú
gyantát is öntöttek bele, szakadatlan imádkozás közben. Aztán szeme helyére
bronzba foglalt üvegszemet tettek.
Azután az egész testet behintették porrá tört szódával.
Ekkor előlépett egy pap, és elmondotta a jelenlevőknek, hogy a halott teste
Ozirisz teste, és tulajdonságai Ozirisz tulajdonságai. Bal halántékának
csodatevő tulajdonságai Tűm isten halántékának a tulajdonságai, jobb szeme Tűm
isten szeme, amelynek sugarai keresztülhatolnak minden sötétségen. Bal szeme
Hórusz szeme, amely megöl minden élő teremtést; felső ajka íziszé, alsó ajka
Neftiszé. Nyaka istennő, kezei isteni lelkek, ujjai mennyei kígyók, Szelkit
istennő fiai. Oldalai Ámon két tolla, háta Szifu, gerinccsigolyái, hasa pedig
Nue isten.7
7 Maspero után. (A szerző)

Utána egy másik pap beszélt:
-Ajkam van a beszédre, lábam a járásra, két kezem, hogy ellenségeim leverjem.
Feltámadok, vagyok, felnyitom az eget; azt teszem, amit Memfiszben rám
parancsoltak.8
Eközben felakasztják a halott nyakára a szkarabeusz-bogár drágakövekkel kirakott
képét, amelyen ez a felírás van:
„Ó, szívem, amelyet anyámtól kaptam, amely a földön bennem dobogott, ó, szívem,
ne támadj föl ellenem, és az ítélet napján ne tégy szigorú tanúságot ellenem.""
Ekkor a papok a halottnak mindkét kezét, lábát, minden ujját szalagokba
csavarták, amelyekre imádságok, ráolvasások voltak írva. A szalagokat mézgával
és balzsamokkal ragasztották le. A halott mellére és nyakára pedig a Halottak
Könyvének teljes kéziratát helyezték az alábbi elmélkedés kíséretében, amelyet a
papok hangosan is elmondtak a halott fölött:
„Az vagyok, akinek nem árthat egy isten se.. .
Ki is ő?
Tűm a pajzsán, Rá a pajzsán, amely fölszáll keleten az égre.
Én a Tegnap vagyok, és ismerem a Holnapot.
Ki is ő?
A Tegnap: Ozirisz, a Holnap: Rá, azon a napon, amikor megsemmisíti a mindenek
fölött való Úr ellenségét, mikor megszenteli a fiát, Hóruszt. Más szóval: azon a
napon, amikor Ozirisz koporsóját megtalálja az atyja, Rá. Az Amentihegy urának,
Ozirisznak a parancsára legyőzi az isteneket.
És az mi?
Amend, Ozirisznak, az Amenti-hegy urának a parancsára teremtetett, az istenek
lelkének alkotása. Más szóval: Amend felindulás, amelyet Rá isten támasztott;
minden isten, aki ott van, csatát vív. Én ismerem a nagy istent, aki ott lakozik.
Az én földi országom szülötte vagyok, a városomból jövök, megsemmisítem a
gonoszt, eltávolítóm a rosszat, elvetek magamtól minden szennyet. Elérkezem az
ég lakóinak az országába, hatalmas kapun lépek be.
Ó, én társaim, nyújtsátok ki felém kezeteket, mert én is egy leszek
közületek!"1"
Amikor aztán a halott minden tagja be volt göngyölve imádságokkal teleírt
pólyákba, és megkapta az amulettjeit is, amikor már elegendő bölcs gondolatra
tett szert, amelyek segítségével eligazodhat az istenek országában, akkor arról
az írásról kellett gondoskodni, amely megnyitja a kaput abba az országba.
Mert a sír és az ég között a halottat negyvenkét kegyetlen bíró várja, akik -
Ozirisszal az élükön -megvizsgálják földi életét. Csak ha a halott szívét
megmérték az igazság mérlegén, és az igazság istennőjével egyenlőnek találták,
amikor Dutesz isten kis táblára felírta a halott földi cselekedeteit és jóknak
találta, csak akkor ragadja meg Hórusz a lelket, és vezeti kezénél fogva Ozirisz
trónja elé.
Hogy pedig a halott igazolhassa magát a bíró előtt, a múmiát papiruszba kell
burkolni, amelyre egyetemes gyónás van írva. Míg ebbe a papiruszba burkolták, a
papok világosan és jó hangosan elmondták, hogy a halott semmit el ne felejtsen:
„Igazság urai, itt hozom nektek a színigazságot:
Áruló módon senki ember ellen nem vetkeztem. Atyámfiai közül senkit
boldogtalanná nem tettem... Az igazság házában gyalázkodó vagy hazug szavakat
nem mondtam. Gonosszal nem volt barátkozásom. Rosszat nem cselekedtem. Mint
elöljáró alantasaimat nem dolgoztattam meg erejükön felül. Az én hibámból senki
nem élt félelemben, kol-
io Halottak Könyve. (A szerző)
dusbotra nem jutott, nem szenvedett, boldogtalan nem lett. Nem műveltem semmi
olyat se, amit az istenek megvetnek, rabszolgát nem sanyargattam. Nem
éheztettem, könnyekre nem fakasztottam. Nem öltem. Alattomos módon senkit meg
nem ölettem. Nem hazudtam. Templomi vagyont nem raboltam. Az isteneknek szentelt
jövedelmeket nem csorbítottam. Múmiák kenyerét, kötelékét el nem vettem.
Kerületem papjával szemben bűnt nem követtem el. Jószágát el nem vettem, se meg
nem kevesbítettem. Hamis mértéket nem használtam. Csecsemőt nem téptem le
szoptatója melléről. Kegyetlenségre nem vetemedtem. Istenek szent madarait
hálóval nem fogtam. A Nílus áradásának rontására nem törtem. A csatornák árját
vissza nem fordítottam. Nem arra való időben tüzet el nem oltottam. Az istenek
oltáráról áldozatokat el nem loptam. Tiszta vagyok. .. Tiszta vagyok... Tiszta
vagyok.""
Amikor a Halottak Könyvével a kezében a megboldogult tudta, mint járjon el az
örökkévalóság országában, és főképpen, amikor tudta, mint igazolhatja magát a
negyvenkét isteni bíró előtt, akkor a papok a szent könyvet még bevezető
szavakkal is ellátták, és élőszóval is elmondták mérhetetlen fontosságát.
Evégre a balzsamozók, akik a fáraó friss múmiája körül forgolódtak, eltávoztak,
mire belépett a halottak városának főpapja, és a halott fülébe suttogva mondta:
„Tudd meg, hogy ezzel a könyvvel a kezedben az élők közé kerülsz, és nagy
méltóságra teszel szert az istenek között. Tudd meg, hogy ezzel a könyvvel a
kezedben senki se mer ellentmondani neked. Maguk az istenek is odalépnek hozzád,
és megölelnek, mert közéjük fogsz tartozni.
Tudd meg, hogy ez a könyv megtanít rá, mi volt a kezdet kezdetén. Élő ember
hírül nem adta, emberi szem nem látta, fül nem hallotta. Ez a könyv maga a
színigazság, de senki soha nem ismerte. Ne is lássa más, csak te, és az, aki
neked megadta. Ne fűzz hozzá magyarázatokat, amelyeket az emlékezet vagy képzelet
támaszthat benned. Eleiétől végig abban a teremben íródik, ahol a holtakat
bebalzsamozzák. Nagy titok az, amelyet közönséges földi halandó egyetlen sem
tud ezen a világon.
Ez a könyv leszen a te táplálékod a lelkek alsóbb országában, módot ad
lelkednek, hogy itt maradjon a földön, örök életet ad neki, és segítségével
senkinek se lesz hatalma rajtad."12
A fejedelmi holttestre drága köntöst adtak, arcára aranyláncot, keresztbe tett
karjára karkötőket, ujjaira gyűrűket. Feje alá éppen olyan elefántcsont fejalját
tettek, amilyenen az egyiptomiak aludni szoktak. Végül a holttestet három
koporsóba zárták: egy feliratokkal elborított papír-, egy aranyozott cédrus- és
végül egy márványkoporsóba. A két első formája pontosan megfelelt a halott
alakjának, sőt még a domborművű arc is hasonló volt, csak mosolygott. A fáraó
holtteste három hónapot töltött a halottak városában akkor a múmiája kész volt
az ünnepélyes temetésre, tehát visszavitték a királyi palotába.

Ötödik fejezet

Hetven napon át, amíg a fáraó holtteste a szódaoldatban ázott, Egyiptom gyászban
volt.
A templomok zárva maradtak, körmeneteket nem tartottak. Minden zene
elhallgatott, lakomákat nem rendeztek, a táncosnők felcsaptak
siratóasszonyoknak, és tánc helyett a hajukat tépték, de nekik az is jövedelmet
hajtott.
Bort nem ittak, húst nem ettek. A legnagyobb főméltóságok is durva szőttesben
jártak, mezítláb. Senki se borotválkozott (csak a papok), a buzgóbbak nem is
mosakodtak, hanem sárral kenték be az arcukat, és hamuval hintették meg a hajukat.
A Földközi-tengertől le a Nílus első vízeséséig, a líbiai sivatagtól a
Sínai-félszigetig mindenütt néma csend és szomorúság uralkodott. Kialudt
Egyiptom napja, elszállt nyugatra. Elhagyta szolgáit az úr, aki élet és öröm
adója volt.
Minden társaságban a legdivatosabb beszédtárgy az általános gyász volt, amelyben
még a természet is osztozott.
-Nem vetted észre -említette az egyik főméltóság a másiknak -, hogy a napok
rövidebbek és sötétebbek?
-Eddig előtted sem mertem bevallani -felelte a másik -, de valóban úgy van.
Sőt még azt is észrevettem, hogy éjjelenként kevesebb csillag ragyog az égen, a
holdtölte rövidebb ideig tart, az újhold meg tovább, mint rendesen.
- A pásztorok azt mondják, hogy a legelőn a jószág nem akar enni, csak bőg...
-Én meg a vadászoktól hallottam, hogy a kisírt szemű oroszlánok most nem
bántják az őzeket, mert nem esznek húst.
-Rettenetes idők!. .. Hanem gyere el hozzám estére, majd megiszunk egy-egy
pohár gyászitalt, amit a pincemesterem talált ki.
- Gondolom, alighanem szidóni fekete söröd van.
-Isten ments, hogy ilyen időben vidító italokkal éljünk! Az az ital, amit az
én pincemesterem kieszelt, nem sör.. . Inkább borhoz hasonlítanám, amelyet
pézsmával, jó szagú füvekkel megillatosítottak.
-Nagyon alkalmas ital, amikor a mi urunk a halottak városában van, ahol pézsma
és balzsamos füvek illata úszik a levegőben.
Hetven napon át így keseregtek a főméltóságok. Az öröm első mozdulása akkor
futott végig Egyiptomon, amikor a halottak városából hírül adták, hogy a ha-
lőtt fáraó testét kivették a szódás fürdőből, s a balzsamozók és papok
megkezdték körülötte az ünnepi szertartásokat.
Egyiptom lakói ezen a napon borotválkoztak meg először, arcukról lemosták a
sarat, és akinek kedve volt rá, már meg is mosdott. És valóban, további
kesergésre már nem is volt ok: hisz Hórusz megtalálta Ozirisz holttestét.
Egyiptom ura a balzsamozók művészete révén visszanyerte életét, s a papok
imádságai és a Halottak Könyve segedelmével egyenlő lett az istenekkel.
Ettől a perctől fogva a boldogult Mer-amen-Ramszesz neve hivatalosan is Ozirisz
lett, mert nem hivatalosan nyomban a halál után is annak mondták.
Az egyiptomi nép vele született vidámsága kezdett felülkerekedni a gyászon,
főképpen a katonák, a mesteremberek és parasztok között. Ez a vígság olykor még
illetlen formában is jelentkezett a nép egyszerű fiai körében.
Mert nem tudni, honnan, egyszerre csak olyan hírek keringtek szájról szájra,
hogy az új fáraó, akit az egész nép máris ösztönösen szeretett, azon jártatja az
eszét, mint javíthatná meg a parasztok, munkások, de még a rabszolgák sorsát is.
így történt aztán az a hallatlan dolog, hogy kőművesek, asztalosok, fazekasok,
ahelyett, hogy békességben eliddogáltak és mesterségbeli dolgaikról vagy családi
ügyeikről beszélgettek volna, a csapszékekben nemcsak az adókról panaszkodtak,
hanem még a papok hatalma ellen is morogtak. A parasztok pedig szabad idejüket
nem imádkozással vagy az ősökre való emlékezéssel töltötték, hanem egymás között
azt tárgyalgatták, milyen jó volna, ha mindegyiküknek volna szabadsága és néhány
ágyas saját földje, és a hetedik napon megpihenhetne.
A hadseregről, különösen az idegen országbeli zsoldosezredekről meg éppenséggel
beszélni sem érdemes. Ezek az emberek azt képzelték, hogy Egyiptomban ők a
legelőkelőbb osztály, vagy ha most nem is az, de hamarosan az lesz. Az első,
szerencsével végződő háború után, amely úgyis egykettőre kitör.
Hanem a nomarchoszok, a falusi birtokain élő nemesség, de főképpen a különféle
templomok élén álló főpapok ünnepélyesen gyászolták meghalt urukat, és nem
kaptak az alkalmon, hogy már megvigasztalódhatnak, mert a fáraó már Ozirisszá
vált.
Pedig valójában az új fáraó eddig nem bántott még senkit. A nagy jó urak
szomorúságát csak mendemondák okozták, ugyanazok a mendemondák, amelyek viszont
örömet szereztek az egyszerű népnek. A nomarchoszok és a nemesség megdermedt
arra a gondolatra, hogy parasztjaik az év ötven napján lophatnák a napot, sőt
ami még rosszabb, a parasztnak saját földje lesz, ha akkora is, hogy csak sírja
megépítésére futná. A papok kékültek-zöldültek és fogukat csikorgatták, amikor
eszükbe jutott XIII. Ramszesz gazdálkodása és fellépése velük szemben.
Annyi bizonyos, hogy a királyi palotában óriási változások mentek végbe.
Az új fáraó az egyik szárnyépületben, amelynek szinte minden szobáját tábornokok
foglalták el, választott magának lakosztályt. A pincesorban a görög katonákat
szállásolta el, a testőrséget az emeleten, a fal menti külső szobákban pedig az
etiópokat. A palota körül az ázsiaiak vették át az őrséget, ő szent felsége
szobái körül pedig azt a századot szállásolták el, melynek katonái -Tehenna
üldözése idején -a sivatagban vele voltak. De ami ennél is megdöbbentőbb,
friss emlékű lázadásuk ellenére is visszafogadta kegyeibe a líbiaiakat,
egyikükre se mért büntetést, sőt bizalmával tüntette ki őket.
Az igaz, hogy a papi testület, amely a palota főépületében tanyázott, továbbra
is ott maradt, és Sem őkegyességének a vezetése alatt végezte a vallási
szertartásokat. De minthogy a papok nem vettek részt a fáraó reggelijén,
ebédjén, vacsoráján, ellátásuk nem volt olyan válogatott jó, mint régente.
A szent férfiak hasztalan emlegették, hogy a tizenkilenc dinasztia képviselőit
és a sok-sok istent rendjén táplálni kell. A kincstartó számolt a fáraó
szándékával, és azt felelte a papoknak, hogy az isteneknek és ősöknek elég a sok
virág és illatos fűszerszám is, a próféták pedig, amint azt az erkölcs kívánja,
érjék be árpalepénnyel, és igyanak rá vizet vagy sört. Otromba elméleteinek a
támogatására a kincstartó Sem főpap példájára hivatkozott, aki vezeklő módjára
élt, de a legkeservesebb az volt, amikor a kincstartó azt vetette szemükre, hogy
ő szent felsége a generálisokkal együtt közönséges katonakonyhán él.
Erre aztán az udvari papok magukban csendesen tanakodni kezdtek, nem volna-e
okosabb otthagyni a zsugoriskodó fejedelmi házat, inkább behúzódnának a
szentélyekbe, a maguk kis menedékébe, ahol könnyebb szolgálatuk lesz, és az
éhség nem kínozná minden belső részüket.
És talán nyomban úgy is tettek volna, ha Herihor és Mefresz őkegyességeik rájuk
nem dörrentenek, hogy maradjanak a helyükön.
De Herihor helyzetét se lehetett az új fáraó mellett rózsásnak mondani. A
nemrégiben még mindenható úr, aki szinte alig hagyta el a fáraó szobáit, most
egyedül üldögélt a palotájában, és néha hétszámra se látta az új fáraót.
Hadügyminiszter volt ugyan még most is, de már jóformán sose adott ki
parancsokat. Mert minden katonai ügyet a fáraó maga intézett el. Maga olvasta el
a tábornokok jelentéseit, maga döntött a kétes ügyekben, segédtisztjei pedig
meghozták neki a hadügyminisztériumból a szükséges iratokat.
Herihor őkegyessége hébe-korba kapott ugyan meghívót ő szent felségéhez, de
akkor is csak megrovást kellett hallania.
De mindezek a méltóságok elismerték, hogy az új fáraó nagyon sokat dolgozik.
XIII. Ramszesz napkelte előtt kelt föl, megfürdött, és Ozirisz szobra előtt
meggyújtotta a füstölőt. Utána nyomban meghallgatta a jelentéseket, a legfőbb
bírót, az istállók, csűrök országos főszámtartóját, a főkincstartót, végül a
palotaparancsnokot. Ez az utolsó szenvedett legtöbbet: mert nem volt nap, hogy a
fáraó fel ne hánytorgatta volna: az udvartartás nagyon sokba kerül, és
túlságosan népes.
Valóban: ott, a fejedelmi palotában nyüzsgött a meghalt fáraónak pár száz
asszonya, megfelelő számú gyerekekkel és cselédséggel. A palotaparancsnok, akit
minduntalan felelősségre vontak, mindennap szélnek eresztett az udvarból egy
sereg ingyenélőt, és a többiek kiadásait szorosabbra fogta. A vége az lett, hogy
egy hónap múlva az udvari hölgyek nagy sírás-rívással valamennyien elmentek
Nikotrisz királyné lakására, és kérték, mentse meg őket.
A királyné azon nyomban a fáraóhoz ment, és földre borulva előtte, könyörgött
neki, szánja meg atyja asszonyait, és ne engedje, hogy nyomorúságban
pusztuljanak el.
A fáraó összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig anyját, és meghagyta a
palotaparancsnoknak, hogy ilyen módon ne erőltesse tovább a takarékoskodást. De
ugyanakkor azt is kijelentette a királynénak, hogy atyja temetése után az
asszonyokat eltávolíttatja az udvarból, és különféle gazdaságokban helyezi el
őket.
-A mi udvartartásunk -magyarázta a fáraó -évenként körülbelül harmincezer
talentumba kerül, vagyis a felével többe, mint az egész hadsereg. Ekkora
összeget nem lehet elkölteni önmagunk és az ország pusztulása nélkül.
-Tégy, amint jónak látod -felelte a királyné. -Egyiptom a tiéd. Csak
félek, hogy ezek az elűzött udvari emberek mind ellenségeid lesznek.
Erre a fáraó kézen fogta az anyját, s odavezette az egyik ablakhoz, és
kimutatott a gyakorlatozó katonák dárdaerdejére.
A fáraónak ez a lépése váratlan hatást keltett. A királyné szeme, amelyet
az imént még könnyek fátyoloztak cl, most felragyogott a büszkeségtől.
Hirtelen lehajolt, és megcsókolta fia kezét.
-Csakugyan ízisz és Ozirisz fia vagy -mondta meghatottan -, és helyesen
tettem, hogy átadtalak az istennőnek ... Végre ura van Egyiptomnak!
Ettől a naptól fogva a királyné soha, semmiféle ügyben nem járt közben a fiánál.
Amikor támogatást kértek tőle, csak annyit felelt:
-Ő szent felsége szolgája vagyok, és csak azt tanácsolhatom nektek,
teljesítsétek ellenkezés nélkül a parancsát. Mert bármit tesz, az istenek
sugallatára teszi, az isteneknek pedig ki állhat ellen?
A reggeli után a fáraó a hadügyminisztérium és a kincstár ügyeivel foglalkozott,
délután három óra tájban aztán nagy kísérettel kilovagolt a katonasághoz, amely
Memfisz alatt táborozott, és végignézte a gyakorlatokat.
A legnagyobb változások csakugyan katonai téren történtek.
Nem is egész két hónap alatt ő szent felsége öt új ezredet állított föl, vagyis
inkább újjászervezte azokat, amelyeket atyja uralkodása idején feloszlattak. Az
iszákosságba, kockajátékba süllyedt tiszteket elmozdította, de azokat is, akik
kegyetlenül bántak a katonákkal.
A hadügyminisztérium különféle osztályaiba, ahol eddig csupa pap dolgozott,
legtehetségesebb segédtisztjeit ültette, akik a hadsereget érintő minden fontos
ügyiratot hamarosan áttanulmányoztak. Összeíratta az egész országban mindazokat
a férfiakat, akik a katonai állományba tartoztak, de évek óta semmiféle katonai
szolgálatot nem teljesítettek, csak gazdálkodtak. Két új tiszti iskolát
alapított, ahova tizenkét éves korban vették föl a növendékeket, és újra
felélesztette a feledésbe ment szokást, hogy a katonai növendékek csak akkor
kapjanak reggelit, miután három óra hosszat rajvonalban vagy menetoszlopban
meneteltek.
Végül semmiféle csapatnak nem volt szabad falun laknia, hanem csak táborban vagy
kaszárnyákban. Minden ezrednek megvolt a maga állandó gyakorlótere, ahol
naphosszat folyt a célba lövés parittyával vagy nyíllal, száztól kétszáz
lépésnyi távolságra.
A katonai állományú családokhoz pedig olyan parancs ment, hogy a férfiak, a
rendes katonaságbeli tizedesek vagy tisztek vezetésével, gyakorolják a
parittyázást és nyilazást. A parancsot azonnal végre is hajtották, úgyhogy alig
két hónapra XII. Ramszesz halála után Egyiptom olyan volt, mint egyetlen nagy
tábor.
Mert még a falusi és városi gyerekek is, a felnőtteket utánozva, egyszerre csak
katonásdit játszottak, pedig mindmostanig íródeákosdival vagy paposdival
mulattak. Minden téren, minden kertben reggeltől estig fütyültek a
parittyakövek, nyilak, a bíróságot meg elárasztotta a tenger panasz a testi
sértések miatt.
így történt, hogy egész Egyiptomot mintha kicserélték volna: a nyilvános gyász
ellenére az új fáraó keltette legnagyobb mozgalmasság uralkodott az egész
országban.
A fáraó büszkesége is nagyot nőtt, amikor látta, milyen igyekezettel
alkalmazkodik az egész ország az ő királyi akaratához.
De nem sok időbe telt, s az ő kedve is lelohadt.
Ugyanaznap, amikor a balzsamozók kivették XII. Ramszesz holttestét a szódás
fürdőből, a főkincstartó, szokásos jelentése végén, így szólt a fáraóhoz:
-Nem tudom, mitévő legyek... Mert a kincstárban van ugyan kétezer talentumunk,
de magára a mi halott urunk temetésére kell legalábbis ezer. ..
-Hogyhogy kétezer? -csodálkozott a fáraó. -Amikor átvettem a hatalmat, azt
mondtad, hogy húszezer talentumunk van...
-De tizennyolcat már elköltöttünk...
-Két hónap alatt?
-Óriási kiadásaink voltak...
-Az igaz -jegyezte meg a fáraó -, de az adók naponként befolynak. ..
-Az adók! -sóhajtott a kincstartó. -Nem tudom, mi az oka, de most megint
megapadtak, nem folynak be olyan összegben, mint számítottam rá. De már azok is
elfogytak. .. Ne felejtse el szent felséged, hogy öt új ezredünk van. Vagyis
körülbelül nyolcezer ember otthagyta eddigi foglalkozását, és az állam pénzén
él...
A fáraó elgondolkozott.
-Újabb kölcsönt kell fölvenni -mondta végre. -Beszélj Herihorral és
Mefresszel: adjanak kölcsönt a templomok.
-Én már beszéltem erről velük... Nem adnak minekünk a templomok egy utent se.
-A próféták megorroltak! -nevetett a fáraó. -Akkor kénytelen-kelletlen a
pogányokhoz fordulunk... Küldd el hozzám Dagont.
Estére el is ment a fáraóhoz a föníciai pénzváltó. Arccal leborult előtte a
földre, és drágakövekkel kirakott aranyserleget adott neki ajándékba.
-Most már meghalhatok! -lelkendezett Dagon. -Az én legkegyelmesebb uram
elfoglalta a trónját...
-De mielőtt meghalsz -felelte a térdeplő Dagonnak a fáraó -, szerezz nekem
néhány ezer talentumot.. .
A föníciai megrökönyödött, vagy csak mímelte szörnyű zavarát.
-Inkább azt parancsold, szent felséges uram, hogy a Nílusban keressek
drágagyöngyöt -siránkozott Dagon. Akkor legalább egyszerre elpusztulok, és az
én uram nem neheztel meg rám. . . De ma, ennyi tenger pénzt!
XIII. Ramszesz nagyot nézett.
-Hogyan? -kérdezte. -Hát az én számomra a föníciai pénzembereknek már
nincs pénzük?
-Eletünket, vérünket, gyerekeink életét, vérét felségednek adjuk -felelte
Dagon. -De pénzt?. . . Honnan vennénk mi pénzt? Azelőtt a templomok kölcsönöket
adtak nekünk évi tizenöt vagy húsz százalékra. De attól fogva, hogy felséged
még trónörökös korában Háthor templomában járt, ott Pi-Baszt alatt, azóta
teljesen megtagadtak minden hitelt... Ha módjukban volna, még ma kikergetnének
bennünket Egyiptomból, de még szívesebben kiirtanának bennünket mind egy szálig...
O, mennyit szenvedünk miattuk... A parasztok csak akkor dolgoznak, amikor
akarnak, és ahogy a kedvük tartja... Adó fejében meg fügét mutatnak, fittyet
hánynak ránk... Ha valamelyiket aztán megverik, fellázadnak, és ha a boldogtalan
föníciai a bíróhoz megy igazságért, vagy elveszti a pőrét, vagy a lelkét is
elfizeti... Meg vannak a mi óráink számlálva ezen a földön ! -sopánkodott Dagon.
A fáraó elkomolyodott.
-Majd gondom lesz ezekre a dolgokra -felelte. -A bírák pedig majd
igazságot szolgáltatnak nektek. De addig is szükségem van vagy ötezer
talentumra.
-Honnan vegyük, felséges uram? -jajgatott Dagon. -Mutassa meg felséged,
hol vannak ilyen gazdag kereskedők, mi eladjuk nekik minden ingó meg ingatlan
jószágunkat, csak teljesíthessük a parancsodat... De hol vannak ezek a
kereskedők?... Ha csak a papok nem, azok meg értéken alul becsülik meg a
vagyonúnkat, és a végén még nem is készpénzt adnak.
-Küldjétek Türoszba, Szidónba... -vetette oda a fáraó. -Hisz akármelyik
ezek közül a városok közül könnyűszerrel kölcsönadhat nem öt-, hanem akár
százezer talentumot is.
-Türoszba, Szidónba! -ismételte Dagon. -Ma egész Fönícia csak arra gyűjt
aranyat, drágaságot, hogy legyen mit fizetni az asszíroknak... Asszar király
emberei már a mi országunkban sürgölődnek, és azt mondják, hogy ha évenként
gazdag váltságot fizetünk nekik, akkor a király meg a szatrapák nemcsak hogy nem
nyomnak el bennünkét, hanem még jobb keresethez juttatnak, mint felséges urunk
jóindulatából itt, Egyiptomban részünk van.. .
A fáraó elsápadt, és összeszorította a fogait. A föníciai észbe kapott, és
sietve tette hozzá:
- De végre is, hogy szabad nekem ilyen ostoba fecsegessél elrabolni felséged
drága idejét ? Hiszen itt van Memfiszben Hiram herceg... Ő okosabban
megvilágítja mindezt felségednek, mert ő nagyon bölcs ember és városaink legfőbb
tanácsának tagja...
Ramszesz egyszerre megelevenedett.
-Hát csak küldd ide Hiramot minél hamarabb -hagyta meg neki. -Mert te,
Dagon, nem úgy beszélsz velem, mint egy pénzváltó, hanem mint egy siratóasszony
a koporsó mellett.
A föníciai újra megérintette homlokával a padlót.
-Nem jöhetne el Hiram őkegyessége most mindjárt? -kérdezte Dagon. -Az igaz,
már nagyon későre jár az idő. .. De ő úgy fél a papoktól, hogy legszívesebben
éjszakának idején tisztelegne felséged előtt. ..
A fáraó az ajkát harapdálta, de azért elfogadta az ajánlatot. Még Tutmóziszt is
elküldte a pénzváltóval, hadd vezesse be Hiramot a titkos kapun a palotába.

Hatodik fejezet

Este tíz óra tájban Hiram már a fáraó előtt állt: sötét köntös volt rajta,
amilyet a memfiszi utcai árusok hordtak.
-Miért bujkál kegyes uram ennyire? -kérdezte a fáraó, akit kellemetlenül
érintett ez a titkolózás. -Hát börtön az én palotám vagy bélpoklosok háza?
-Jaj, felséges urunk! -sóhajtotta az öreg föníciai. -Attól a perctől
fogva, hogy Egyiptom ura lettél, üldözött gonosztevő mindenki, aki sűrűbben mer
a színed elé járulni, és nem tesz jelentést arról, hogy mit mondtál neki.. .
-Hát kik előtt kellene beszámolnod az én szavaimról ? Hiram égnek emelte a
szemét és két karját.
-Tudja azt felséged, kik az ellenségei! -felelte.
-Szót se érdemel... -vetette oda a fáraó. -Hanem tudod, kegyes uram, miért
kérettelek ? Néhány ezer talentumot akarok kölcsönkérni... ,
Hiram felszisszent, és úgy megtántorodott, hogy a fáraó megengedte, hadd üljön
le az ő jelenlétében, ami a legnagyobb megtiszteltetés volt.
Hiram kényelmesen leült, és kipihenve magát, megszólalt:
-Miért akar felséged kölcsönt venni, amikor dús kincsei lehetnének?
-Tudom. Majd ha kezemre kerítem Ninivét -vágott a szavába a fáraó. -De az
még messze van, nekem meg már ma kell a pénz...
-Én nem háborúra gondolok -felelte Hiram. -Én olyan dologról beszélek, ami
rögtön busás jövedelmet hoz a kincstárnak, és azontúl is állandó évi bevételt
jelent...
-Hogyan?
-Engedje meg nekünk, felséges uram, és legyen segítségünkre, hogy megássuk azt
a csatornát, amely összekötné a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel...
A fáraó felugrott székéről.
-Tréfálsz, öreg ? -kiáltott Hiramra. -Ki végezhet el ekkora munkát, és ki
akarná veszélyeztetni Egyiptomot ?.. . Hisz elöntene bennünket a tenger!
-Melyik tenger?... Mert se a Vörös-tenger, se a Földközi-tenger nem -felelte
nyugodtan Hiram. -Tudom, hogy az egyiptomi papmérnökök megvizsgálták ezt az
ügyet, és kiszámították, hogy ez nagyszerű vállalkozás, a világon jobb nem is
akad... Csak hát ők maguk akarják megcsinálni, jobban mondva nem akarják, hogy a
fáraó csinálja meg.
-Van bizonyítékod? -kérdezte Ramszesz.
-Nekem nincs semmiféle bizonyítékom, de küldök én felségedhez olyan papot, aki
tervekkel, számításokkal a kezében megmagyarázza ezt az egész kérdést. ..
-Ki az a pap ?
Hiram elgondolkozott, csak azután felelt:
-Ha megkapom felséges uram ígéretét, hogy rajtunk kívül senki meg nem tudja...
Nagyobb szolgálatot tehet neked, felséges uram, mint én... Sok titkot tud.. . és
a papoknak sok méltatlan, viselt dolgát...
-Megígérem -felelte a fáraó.
-Ez a pap Szamentu. A Memfisz melletti'Széth-szentélyben szolgál. . . Nagyon
bölcs férfiú, csak pénzre van szüksége és nagyravágyó is nagyon... És mert a
főpapok megalázzák, nekem azt mondta, hogyha felséged akarja, akkor ő megdönti a
papi rendet... Mert ő nagyon sok titkot tud... Nagyon sokat!
Ramszesz gondolkodóba esett. Azt látta, hogy az a pap áruló, de azt is számba
vette, milyen fontos szolgálatokat tehet neki.
-Helyes -válaszolta a fáraó -, erről a Szamenturól még majd gondolkozom.
Most egyelőre tegyük csak fel, hogy ilyen csatornát csakugyan meg lehet építeni:
mi haszon lehetne belőle?
Hiram fölemelte a bal kezét, és az ujjain számolni kezdte:
-Először is -javasolta -, Fönícia megad felséges uramnak ötezer talentum
elmaradt adót... Másodszor: Fönícia a csatornaépítés jogáért is fizet
felségednek ötezer talentumot. .. Harmadszor: mihelyt megkezdik a munkát,
fizetünk ezer talentum évi adót, és azonfelül annyi talentumot, ahányszor tíz
munkást kapunk Egyiptomtól. Negyedszer: minden egyiptomi mérnökért fizetünk
felséges uramnak évenként egy talentumot... Ötödször: ha befejezik a munkát,
felséged bérbe adja nekünk a kész csatornát száz évre, és mi fizetünk érte évi
ezer talentumot.
-Hát ez kevés haszon? -kérdezte a végén Hiram.
-És megadnátok nekem már most, ma, azt az ötezer talentum adót ? -tudakolta
a fáraó.
-Ha ma megkötjük a szerződést, fizetünk tízezer talentumot, és még hozzáadunk
háromezret, háromévi adó fejében előre...
XIII. Ramszesz elgondolkozott. A föníciaiak már nemegyszer fölvetették a
csatornaépítés gondolatát az egyiptomi fáraóknak, de mindannyiszor beleütköztek
a papok hajthatatlan ellenállásába. Az egyiptomi bölcsek megmagyarázták a
fáraóknak, hogy az a csatorna kétfelől, a Földközi-tenger és a Vörös-tenger
felől is, árvízzel fenyegethetné az országot.
De most Hiram újra csak erősítette, hogy hasonló szerencsétlenség nem
következhet be, tudják azt a papok is!
-Azt ígéritek -mondta a fáraó hosszú tűnődés után -, azt ígéritek, hogy
száz éven át évi ezer talentumot fizettek. Azt mondjátok, hogy az a homokba
ásott csatorna a legjobb vállalkozás a világon. Ezt én sehogy se tudom felfogni,
és bevallom, nagy a gyanúm. ..
A türoszi hercegnek szikrázott a szeme.
-Felséges uram -vágta rá -, én elmondok neked mindent, de koronádra, atyád
árnyékára kérlek, könyörgök... senkinek fel ne tárd ezt a titkot... Ez a
legnagyobb titka a kháldeai és egyiptomi papoknak, de még Föníciának is... A
világ jövője fordul meg rajta!
-Nono, Hiram! -kételkedett mosolyogva a fáraó.
-Neked, nagy királyom -folytatta a föníciai -, bölcsességet, erélyt és
nemes lelket adtak az istenek, tehát te a mienk vagy. A föld hatalmas királyai
között csakis téged lehet beavatni a nagy titokba, mert csupán te tudsz nagy
dolgokat művelni... S éppen azért akkora hatalomra teszel szert, amilyen még nem
volt földi ember kezében.. .
A fáraó édes büszkeséget érzett szívében, de uralkodott magán.
-Ne magasztalj engem azért, amit még nem tettem meg
-szólt rá. -Hanem azt mondd még meg: mi haszon háramlik Föníciára és az én
országomra ennek a csatornának a megépítéséből.
Hiram kényelmesebben elhelyezkedett a karosszékében, aztán fojtott hangon
magyarázta:
- Azt tudod, felséges uram, hogy Asszíriától és Babilóniától keletre, északra és
délre nem csodálatos szörnyetegekkel népes sivatagok vagy mocsarak terülnek el,
hanem mérhetetlen... mérhetetlen nagy országok és birodalmak. .. Akkora
országok, hogy felséged gyalogos katonaságának, pedig az csak gyakorlott a
menetelésben, mégis majdnem két álló évig szakadatlanul csak előre kellene
haladnia, folyton csak kelet felé, míg elérné a határt.. .
Ramszesz felrántotta a szemöldökét, mint aki hagyja, hadd hazudozzon a másik,
tudván tudva, hogy egy szó sem igaz.
Hiram csak könnyedén vállat vont.
-Babilóniától keletre és délre, a nagy tengeren túl vagy százmillió ember él,
akiknek hatalmas királyaik vannak, és bölcsebb papjaik, mint az egyiptomiak, ősi
könyveik, ügyes kézműveseik. .. Ezek a népek nemcsak szövetet, bútorfélét,
edényeket tudnak készíteni, éppen olyan szépeket, akár az egyiptomiak, de
emlékezetet meghaladó idők óta a föld alatt és a földön olyan csodás templomaik
vannak, hogy nagyobbak, nagyszerűbbek, gazdagabbak, mint itt Egyiptomban. ..
-Folytasd csak... folytasd! -szólt a fáraó, de arcáról nem lehetett
leolvasni: kíváncsivá tette-e a leírás, vagy felháborította a hazugság.
-Van azokban az országokban drágagyöngy, drágakő, arany, réz. .. a különösnél
is különösebb gabonafélék, virágok, gyümölcsök.. . aztán akkora erdők, hogy
hónapszámra elbolyonghat az ember az óriási fák között, vastagabb a derekuk,
mint a ti templomi oszlopaitok, és magasabbak, mint a pálmák... A nép egyszerű,
szelíd, és ha felséges uram néhány hajón csak két ezredet küldene oda, akkora
földet hódíthatna meg, hogy nagyobb volna egész Egyiptomnál, és gazdagabb,
mint a Labirintus minden kincse. .. Ha felséged megengedi, holnap elküldök
mutatóba odavaló szöveteket, fákat, bronzokat... küldök aztán kétszemernyi
odavaló csodás balzsamot; ha az ember lenyeli, az örökkévalóság kapuja nyílik
föl előtte, és olyan boldogságot érez, amilyen csak az isteneknek jut
osztályrészül...
-A szövetfélék és az egyéb ipari munkák mintáit nagyon kérem -szólt közbe a
fáraó. -Ami azonban a balzsamot illeti, azzal nem sokat gondolok!... Holtunk
után úgyis elég örömünk lehet a halhatatlanságban és az istenekben ...
-Asszíriától meg keletre, messze-messze, nagyon messze -folytatta Hiram -
még nagyobb országok vannak, ahol vagy kétszázmilliónyi nép lakik...
-De könnyen dobálod a milliókat! -mosolygott a fáraó.
Hiram a szívére tette a kezét.
-Esküszöm őseim lelkére, becsületemre esküszöm emelte fel a hangját -, hogy
igazat beszélek!
A fáraó megmozdult. Gondolkodóba ejtette ez a nagy eskü.
-Folytasd... folytasd... -biztatta.
-Csodálatos országok azok -beszélt tovább a türoszi herceg. -Sárga bőrű,
ferde szemű népek lakják. Fejedelmüknek „A menny fia" a címe, és bölcs
emberekkel kormányozza az országát, de azok nem papok, és nincs is akkora
hatalmuk, mint Egyiptomban.
De azért az a nép sokban hasonlít az egyiptomiakhoz.. . Ők is tisztelik a
meghalt ősöket, és sokat törődnek a halottak testével. Olyan írásuk van, amely a
ti papi írástokra emlékeztet ... Hosszú köntösöket hordanak, de olyan szövetből,
amilyet mifelénk hírből se ismernek, a sarujuk olyanféle, mint valami kis lóca,
fejükön hegyes dobozt viselnek... A házuk teteje is hegyes, és a szélei felfelé
hajlanak.. . Ennek a rendkívüli népnek bővebb termésű a gabonája, mint az
egyiptomi búza, és a bornál erősebb italt készítenek belőle. Terem nekik olyan
növényük, amelynek a levele erőt ad az ember tagjának, vígságot a szívének, sőt
még az a hatása is megvan, hogy elvan tőle az ember álom nélkül is. Van papírjuk,
amelyet tarka képekkel tudnak ékesíteni, és olyan agyagjuk, amely égetésre
áttetsző lesz, mint az üveg, és úgy peng, mint a fém... Ha felséged megengedi,
holnap ennek a népnek a keze munkájából is küldök egyetmást...
-Csodákat beszélsz, Hiram! -kiáltott fel a fáraó. -De sehogy se látom,
milyen összefüggés van e különös dolgok és a csatorna között, amelyet meg
akartok ásni...
-Röviden megmondom -felelte a föníciai. -Ha a csatorna meglesz, akkor az
egész egyiptomi és föníciai hajóhad átmegy a Vörös-tengerre, onnan meg tovább,
és pár hónap leforgása alatt elér azokba a dúsgazdag országokba, ahova
szárazföldön szinte lehetetlen eljutni. .. Nem látja, felséges uram -folytatta
felvillanó szemmel -, mennyi tenger kincset találunk mi ott ?... Aranyat,
drágaköveket, gabonát, mindenféle fát!... Esküszöm neked, nagy fáraó -buzdult
fel nekihevülve -, hogy akkor bővebben dúskálsz az aranyban, mint ma a rézben,
olcsóbb lesz a fa, mint ma a szalma, és a rabszolga is, mint ma a tehén... Csak
azt engedd meg, uram, hogy megáshassuk a csatornát, és adj nekünk hozzá bérbe
ötvenezer katonát...
Ramszeszre itt átragadt a tűz.
-Ötvenezer katonát... -ismételte. -És mit adtok nekem érte?
-Már megmondtam, felséges fáraó... A csatorna építési engedélyéért évi ezer
talentumot, a munkásokért ötezer talentumot, de mi fizetjük és élelmezzük
őket...
-És agyon is sanyargatjátok őket a munkával...
-Ne adják az istenek! -szabadkozott Hiram. -Nincs ott haszon, ahol a
munkások elpusztulnak... Felséged katonái egy cséppel se dolgoznak majd többet a
csatornán, mint ma az erődítéseken vagy az országút építésén... És milyen
dicsőségedre válna, uram!... A kincstárnak mennyi bevételt hozna!... Egész
Egyiptomra mennyi hasznot!. .. A legszegényebb parasztnak is lehetne faházikója,
néhány lábasjószága, bútora, de tán még rabszolgája is.. . Olyan jólétre még nem
emelte fáraó az országát, és olyan nagy munkát egy se vitt még végbe, mint te
ezzel a csatornával! Mert mi az a sok meddő, haszontalan piramis egy ilyen
csatornához képest, amely az egész világnak megkönnyítené a javak szállítását!
-Meg ötvenezer katonáét is a keleti határra -tette hozzá a fáraó.
-Természetesen! -helyeselt Hiram. -Akkora haderő láttán, amelynek a
fenntartása felséges uramnak semmibe se kerülne, Asszíria nem meri kinyújtani a
kezét Fönícia után...
A terv olyan szemkápráztató volt, és annyi hasznot ígért, hogy XIII. Ramszesznek
szédült bele a feje. De azért uralkodott magán.
-Hiram -mondta végre -, te szebbnél szebb ígéretekkel kecsegtetsz... Olyan
szépekkel, hogy attól tartok, valami veszedelmes következményt rejtegetsz
mögöttük. Ezért magamnak is töviről hegyire meg kell fontolnom a dolgot, és
aztán megbeszélem a papokkal.
-A maguk jószántából belé nem egyeznek azok abba soha! -kiáltotta a
föníciai. -Bár (az istenek bocsássák meg a káromlást) bizonyos vagyok benne,
ha a legfőbb hatalom ma a papok kezére jutna, pár hónap múlva ők hívnának
bennünket, építsük meg a csatornát...
Ramszesz fagyos megvetéssel nézett rá.
-Öreg -vetette oda -, bízd csak rám annak a gondját, fejet hajtanak-e a
papok vagy sem, te csak hozd meg a bizonyítékát, hogy amit mondtál, mind igaz.
Nagyon haszontalan, dibdáb fejedelem volnék, ha nem tudnám elhárítani az
akadályokat, amelyek az én akaratom és a birodalom érdekei között felmerülnek.
-Bizony mondom, nagy fejedelem vagy te, felséges urunk -suttogta Hiram, és a
földig meghajolt.
Már késő éjszakára járt az idő. A föníciai elbúcsúzott a fáraótól, és
Tutmózisszal együtt hagyta el a palotát. Mindjárt másnap Dagon által elküldött
egy ládát az ismeretlen országokból származó holmikkal.
A fáraó indiai istenszobrokat, szöveteket, gyűrűket talált benne, kis
ópiumdarabkákat, egy másik rekeszben maroknyi rizst, tealeveleket, néhány
festett képekkel ékes porcelán csészét, és papírlapon tussal, festékkel festett
rajzokat.
Mindent a legnagyobb figyelemmel sorra végignézett, és bevallotta, hogy efféle
holmit még sohasem látott. Se rizst, se papírt, se ferde szemű, hegyes süvegű
emberek képét.
Most már nem kételkedett benne, hogy van valahol egy új ország, ahol minden más,
mint Egyiptomban: a hegyek, fák, házak, hidak, hajók...
„És ez az ország nyilván megvan évszázadok óta -gondolta a fáraó. -A mi
papjaink tudnak is felőle, ismerik a gazdagságát is, de egy mukkot se szólnak
róla... Világos: mind árulók, akik le akarják törni a fáraók hatalmát, koldussá
akarják tenni őket, hogy aztán könnyűszerrel letaszíthassák őket a trónról... De
titeket hívlak bizonyságul, őseim és utódaim -mondta magában -, hogy véget
vetek ezeknek a hitványságoknak. A tudományt támogatom, gyámolítom, de az
álnokságot kiirtom, és lélegzethez juttatom Egyiptomot..."
A fáraó fölemelte szemét, és a pillantása Dagonra esett, aki parancsára várt.
-A te ládád nagyon érdekes -vetette oda a pénzváltónak -, ám.. . én nem ezt
akartam tőletek.
A föníciai lábujjhegyen hozzálépett, és letérdelve előtte, suttogva mondta:
-Amely pillanatban felséges uram kegyesen aláírja Hiram herceggel a
szerződést, Türosz és Szidón minden kincsét a lába elé rakja...
Ramszesz összerántotta a szemöldökét. Sehogy se tetszett neki a föníciaiak
vakmerősége, akik bizonyos feltételeket mernek szabni neki. Hidegen felelt:
-Majd gondolkozom, és Hiramnak megadom a feleletet. Elmehetsz, Dagon.
A föníciai távozása után Ramszesz újra gondolkodóba esett. Lelkében ébredezni
kezdett a visszahatás.
„Ezek a kalmárok már olybá vesznek, mintha az ő zsebükben volnék -gondolta
magában. -Elbizakodottan, messziről megcsörgetik előttem az aranyzacskót, hogy
kicsikarják belőlem a szerződést... Nem tudom, volt-e valaha fáraó, aki alatt
ehhez fogható bizalmaskodásra vetemedtek volna! Ezen változtatni kell. Olyan
emberek, akik arcra borulnak Asszar király kiküldötte előtt, nem beszélhetnek
így velem: addsza, nesze... Ostoba föníciai patkányok! Belopakodtak a királyi
palotába, és most azt hiszik, az ő tanyájuk!"
Minél tovább gondolkozott, minél világosabban emlékezett Hiram és Dagon
viselkedésére, annál erősebben forrt fel benne a harag.
„Hogy mernek... hogy van bátorságuk föltételeket szabni?!"
-Hej... Tutmózisz! -kiáltotta. Legbizalmasabb embere egyszerre ott termett
előtte.
-Mit parancsolsz, uram ?
-Küldj el egy fiatalabb tisztet Dagonhoz, adja tudtára, hogy mától fogva nem
sáfárom. Ilyen nagy állásra nagyon is ostoba...
-És kinek szánod ezt a méltóságot, felséges uram?
-Ebben a percben még nem tudom... Az egyiptomi vagy görög kereskedők között
kell találni valakit... A végső esetben a papokhoz fordulunk...
A nagy újság egyszerre bejárta a fejedelmi palota minden zugát, és egy órába se
telt, tudta egész Memfisz városa is. Az egész városban egyébről se beszéltek,
mint hogy a föníciaiak kiestek a fáraó kegyéből, és estefelé a nép már dúlni,
rabolni kezdte a gyűlölt idegenek boltjait.
A papok fellélegeztek. Herihor még el is ment látogatóba szent Mefreszhez.
-Erezte azt az én szívem -fejtegette neki -, hogy a mi urunk elfordul
ezektől a vérszopó pogányoktól. Gondolom, illenék kimutatni a mi hálánkat is...
-És talán nyitnánk ki előtte a mi kincstáraink ajtaját is? -kérdezte érdesen
szent Mefresz. -Ne siess, kegyes uram... Én beleláttam ennek a sihedernek a
veséjébe, és jaj nekünk, ha egyszer is hagyjuk, hogy fölibénk kerekedjék...
-És ha szakít a föníciaiakkal?
-Az is csak az ő haszna, mert akkor nem fizeti meg az adósságait -felelte
Mefresz.
-Az én véleményem szerint -magyarázta Herihor egy kissé elgondolkozva -
most itt az alkalom, amikor visszaszerezhetjük a fiatal fáraó kegyét. Hirtelen
haragra lobban, de tud hálás lenni... Tapasztalatból tudom...
-Ahány szó, annyi tévedés... -vágott a szavába a konok Mefresz. -Mert
először is a herceg még nem fáraó, mert templomban még nincs megkoronázva...
Másodszor. .. soha nem is lesz igazi fáraó, mert megveti a főpapi
szentségeket... Végül pedig nem mi szorultunk rá az ő kegyére, hanem ő az
istenek kegyelmére, pedig lépten-nyomon megbántja őket!
Mefresz szinte elfulladt dühében. Egy kis pihenő után tovább folytatta:
-Egy álló hónapig élt Háthor templomában, hallgatta a legmélyebb bölcsességet,
aztán újra összeszűrte a levet a föníciaiakkal. Sőt!... Meglátogatta Asztarté
templomát, hozott onnan egy papnőt, ami minden vallási alapelv arculcsapása ...
Aztán ország-világ előtt csúfot űzött az én jámborságomból ... olyanokkal
cimborált, akik ugyanolyan léhák, mint ő maga...
Föníciai segítséggel ellopott súlyos államtitkokat... És amikor trónra
lépett, jobban mondva amikor föllépett a trón első lépcsőfokára, máris
megszégyeníti a papokat, fellázítja a parasztságot, a zsoldosokat, és megújítja
baráti fogadalmát híveivel, a föníciaiakkal.. . Hát te ezt mind elfelejtetted,
kegyes uram? Ha pedig emlékszel rá, nem látod be, ez a tejfölösszájú milyen
veszedelemmel fenyeget bennünket ?... Az ő kezében van az ország hajójának a
kormányrúdja, pedig ez a hajó örvények és sziklák között halad előre. Ki áll jót
érte, hogy ez az őrült, aki tegnap magához hívta a föníciaiakat, ma meg
összevesz velük, nem művel-e holnap valami olyast, ami végpusztulásba dönti az
országot?
-Hát akkor mit akarsz? -kérdezte Herihor, hirtelen Mefresz szeme közé nézve.
-Azt, hogy semmi okunk sincs kimutatni a hálánkat, valójában pedig: a
gyengeségünket. És minthogy sürgősen pénzre van szüksége, hát nincs pénzünk!
-És aztán? -kérdezte Herihor.
-Aztán kormányozza csak az országot, és növelje csak a hadsereget pénz nélkül
-vetette oda haragosan Mefresz.
-No és... hátha aztán a kiéhezett hadsereg a templomokra veti magát és rabolni
kezd? -kérdezte tovább Herihor.
-Hahaha!... -fakadt nevetésre Mefresz.
Majd hirtelen meg komolyodott, és meghajolva, gúnyos hangon szólt:
-Ez már kegyes uramra tartozik... Aki, mint te, oly hosszú évek során
kormányozta az országot, bizonyosan felkészült ilyen veszedelem esetére is.
-Tegyük fel -jegyezte meg Herihor vontatottan, tegyük fel, hogy én csakugyan
megtalálom a módját, mint háríthatom el az országot fenyegető veszedelmet.
De te, kegyes uram, legidősebb főpap létedre meg tudnád-e akadályozni, hogy
sérelem érje a papi rendet és a templomokat?
Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással.
-Azt kérded: meg tudnám-e akadályozni? -kapta fel a szót Mefresz. -Meg
tudnám-e?... Nem is kell nagyon kísérleteznem, maguk az istenek adták kezembe a
villámot, amellyel pozdorjává török minden szentségtörőt.
-Csitt. . . -suttogta Herihor. -Úgy legyen!. . .
A legfőbb papi tanács jóváhagyásával, vagy akár anélkül is -tette hozzá
Mefresz. -Amikor a csónak felborul, nincs arra idő, hogy az evezősökkel szót
szaporítsunk.
Sötéten, elkomorodva váltak el. Még aznap este meghívást kaptak a fáraóhoz.
A kitűzött időre mind a kettő megjelent, de egymás után, külön-külön. Mélyen
meghajoltak a fáraó előtt, és egymásra nem is nézve, más-más sarokba álltak.
„Osszezörrentek volna? -gondolta Ramszesz. - Annyi baj..."
Egy perccel később belépett szent Sem és Pentuer próféta. Akkor Ramszesz leült a
dobogóra, a négy papnak pedig intett, üljenek le az előtte levő alacsony
zsámolyokra.
-Szentatyák! -kezdte a fáraó. -Mind ez ideig azért nem hívtalak benneteket
tanácskozásra, mert eddig minden rendelkezésem tisztán csak katonai természetű
volt...
-Jogod van rá, felség -jegyezte meg Herihor.
-Amit ily rövid idő alatt tudtam, megtettem, hogy az ország védelmi erejét
fokozzam. Két új tiszti iskolát alapítottam, és újjászerveztem öt feloszlatott
ezredet.. .
-Jogod volt rá, uram -szólt ekkor Mefresz is.
-Egyéb katonai újításokról nem beszélek, mert ezek a dolgok nem tartoznak
rátok, szentatyák. ..
-Igazad van, uram -vágta rá egyszerre Mefresz is, Herihor is.
-De most más dologról van szó -fordított a beszédén a fáraó, akinek nagy
örömére szolgált a két főméltóság helyeslése, mert ellenállásra számított. -
Közeledik az én isteni atyám temetése napja, de a kincstárban nincs rá elegendő
fedezet.
Mefresz felemelkedett zsámolyáról.
- Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz -jelentette ki ünnepélyesen -igazságos fejedelem
volt, aki népének hosszú évekig biztosította a tartós békét, az isteneknek pedig
dicsőséget. Engedje meg tehát felséged, hogy az istenfélő fáraó temetésének
költségeit a papi rend viselhesse.
XIII. Ramszesz elcsodálkozott: meghatotta az atyja iránti hódolat. Egy
pillanatig hallgatott, mintha nem találna szót a feleletre, végre így szólt:
-Nagyon hálás vagyok érte, hogy ily tiszteletben tartjátok istenekkel egyenlő
atyámat. Beleegyezem ebbe a temetésbe, és még egyszer köszönöm nektek...
Elhallgatott, fejét a kezére támasztotta, és elgondolkozott, mintha önmagával
vívódna. Aztán hirtelen felkapta a fejét: arca megelevenedett, szeme ragyogott.
-Szentatyák, mélyen meghat jóindulatotoknak ez a bizonysága -szólalt meg
végre. -Ha ilyen drága a ti szemetekben az én isteni atyám emléke, éntőlem se
idegenkedhet a lelketek...
-Kételkedhetsz ebben, felséges uram? -szólt Sem főpap.
-Igazad van -folytatta a fáraó. -Helytelenül hittem, hogy elfogultak
vagytok ellenem... De jóvá akarom tenni a hibát, tehát őszinte leszek
hozzátok...
-Az istenek áldása kísérje felségedet -mondta erre Herihor.
-Őszinte leszek. Az én isteni atyám, talán nagy kora, betegsége, de meg talán
papi elfoglaltsága miatt is, nem fordíthatott az ország ügyeire annyi időt,
gondot, mint én. Fiatal vagyok, egészséges, szabad, tehát én magam akarom
kormányozni az országot, és fogom is.
Mint ahogy a vezér a maga felelősségére, a maga tervei szerint vezeti seregét,
úgy akarom én is kormányozni az országot. Ez az én határozott akaratom, és ettől
nem tágítok. De tudom, hogy ha a legtapasztaltabb ember volnék, akkor se
lehetnék meg hűséges szolgák és bölcs tanácsadók nélkül. Ezért időnként
megkérdezlek benneteket, különféle ügyekben mi a véleményetek.
-Ezért is vagyunk a legfőbb tanács felséged trónja körül -jegyezte meg
Herihor.
-És én fel is akarom használni a ti szolgálataitokat -folytatta
megelevenedve a fáraó -, mégpedig most mindjárt ...
-Parancsolj, urunk -biztatta Herihor.
-Javítani szeretnék az egyiptomi nép élete során. De minthogy efféle ügyekben
nagyon gyors intézkedések csak árthatnak, kezdetben csak kisebb jelentőségű
változást kívánok: hatnapi munka után a hetedik legyen a nyugalom napja.
-Ez így is volt a tizenkilenc dinasztia egész uralma alatt. Olyan régi törvény
ez, mint maga Egyiptom -magyarázta Pentuer.
-A hetednapi pihenő évenként ötven napot jelent minden munkás számára,
ugyanakkor ötven drachmát vesz el a munkás gazdájától. S minden millió munkásnál
pedig évenként tízezer talentumot veszít el az ország... -vetette ellen
Mefresz. -Mi ezt a szentélyekben már régen kiszámítottuk ! -tette hozzá.
-Úgy van -szólt élénken Pentuer -, veszteség csakugyan lesz, de csak az
első évben. Mert ha a nép a hetednapos pihenőkkel meggyarapítja az erejét, a
következő években tetézve megtérít minden veszteséget...
-Igazad van -állapította'meg Mefresz -, vagyis erre az első évre mindenesetre
meg kellene lennie annak a tízezer talentumnak. De én azt hiszem, húszezer
talentum se ártana...
-Igazat szólsz, tiszteletre méltó Mefresz -vette át a szót a fáraó. -Olyan
változások megteremtésére, amilyeneket én tervezek országomban, nem húsz-, de
harmincezer talentum se volna nagy pénz. Ezért aztán -tette hozzá gyorsan -
tőletek kérek ehhez segítséget, szent férfiak.. .
-Felséged minden szándékát kész örömest támogatjuk imádságainkkal és
körmeneteinkkel -biztosította Mefresz.
-Helyes, imádkozzatok, és serkentsétek rá a népet is. De azonfelül adjatok az
államnak harmincezer talentumot folytatta a fáraó.
A főpapok hallgattak. A fáraó egy pillanatig várakozott, aztán Herihorhoz
fordult:
-Hallgatsz, kegyes uram?
-Magad mondtad, urunk, hogy a kincstárnak még Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz
temetési költségeire sincs fedezete. El nem tudom hát gondolni, honnan vennénk
harmincezer talentumot.
-Hát a Labirintus kincstára?
-Az az istenek kincse, amelyhez nem szabad nyúlni, csak az ország legnagyobb
szorultságában -magyarázta Mefresz.
A fáraóban felforrt a harag.
-Hát ha a parasztságnak nem, nekem van szükségem arra az összegre!
kiáltotta, és ököllel a trónus karfájára ütött.
-Felséges uram -fejtegette Mefresz -, egy év leforgása alatt többet is
szerezhetsz, mint harmincezer talentumot, egész Egyiptomban pedig még kétszer
annyit is...
-Hogyan?
-Igen egyszerű módon -vágta ki Mefresz. -Kergesd ki, uram, az országból a
föníciaiakat...
A fáraó majdnem rávetette magát a vakmerő főpapra; elsápadt, az ajka remegett,
szeme kidülledt. De egy pillanat múlva már erőt vett felindulásán, és
bámulatosán higgadt hangon felelte:
-Akkor elég... Ha csak ilyen tanácsokat tudtok adni, könnyen megleszek
nélküle... A föníciaiaknak írás van a kezükben, a mi aláírásunk, hogy
adósságunkat becsülettel megfizetjük!... Ez neked nem jutott az eszedbe,
Mefresz?
-Bocsáss meg, felséges uram, de ebben a pillanatban engem egyéb gondolatok
kötöttek le. A te őseid, uram, nem papírra írták, hanem kőbe és bronzba vésték,
hogy az isteneknek és a szentélyeknek adott ajándékaik az isteneké és a
szentélyeké maradnak örökre.
-Meg a tiétek -vetette oda a fáraó gúnyosan.
-A miénk annyira, amennyire az ország a tiéd -felelte vakmerőén a főpap. -
Mi őrizzük és gyarapítjuk azokat a kincseket, de eltékozolni nincs jogunk...
A fáraó haragtól lihegve otthagyta a tanácskozást, és szobájába ment. Helyzete
kegyetlen világossággal, tisztán állt előtte.
Hogy a papok gyűlölik, abban most már nem kételkedett. Ezek ugyanazok a
gőgjükben elvakult emberek, akik tavaly nem adták a kezére a memfiszi hadtestet,
és csak akkor tették meg helytartónak, mikor azt gondolták, eléggé megalázkodott
azzal, hogy elvonult a királyi palotából. Ugyancsak ők ellenőrizték minden
lépését, tettek róla jelentéseket, de neki, a trónörökösnek még az asszír
szerződés tervét se mondták meg. Megint csak ők csalták meg Háthor templomában
és a Sóstavak körül, s ugyancsak ők mészároltatták le a foglyokat, akiknek ő
kegyelmet ígért.
A fáraónak eszébe jutott Herihor meghajlása, Mefresz tekintete és mindkettőjük
hanghordozása. Az udvarias szolgálatkészség álarca alól lépten-nyomon kiütközött
szertelen gőgjük és az ő semmibevevése... Neki pénzre van szüksége, azok meg
imádságot ígértek neki, sőt volt bátorságuk még azt is szemébe mondani, hogy
Egyiptomnak nem ő az egyetlen ura.
A fiatal fáraó akarata ellenére is elmosolyodott; eszébe jutott az egyszeri
szegődéses pásztor, aki magának a nyáj gazdájának mondja a szemébe, hogy nem
tehet az állataival azt, amit akar!
De nevetséges oldala mellett volt a dolognak veszedelmes oldala is. A
kincstárban jó, ha ezer talentum van e pillanatban, az pedig a kiadások eddigi
menete szerint alig futja tovább nyolc-tíz napnál. De mi lesz aztán?.. . Mit
szólnak majd a tisztviselők, a szolganép, de elsősorban is a hadsereg, amely
nemcsak a zsoldját nem kapja meg, hanem éhezni fog?
A főpapok ismerték a fáraó helyzetét; ha tehát nem sietnek a segítséggel, akkor
világos: a vesztét akarják.. . mégpedig néhány rövid nap alatt, még atyja
temetése előtt.
Ramszesznek egy gyerekkori eset jutott az eszébe.
A papi iskolában tanult, amikor egyszer Műt istennő ünnepén -egyéb mulatságos
számok között -felléptették Egyiptom leghíresebb bohócát.
A művész egy szerencsétlen hőst játszott. Ha megparancsolt valamit, nem
teljesítették; haragos kifakadásaira nevetéssel feleltek; ha pedig a csúfolódók
megbüntetésére kezébe kapta csatabárdját, a bárd kettétört a markában.
Végül oroszlánt szabadítottak rá: s amikor a fegyvertelen hős menekült előle,
kisült, hogy nem is oroszlán üldözi, hanem oroszlánbőrbe bújtatott disznó.
Tanulók, tanítók akkorát nevettek ezeken a kalandokon, hogy a könnyük
kicsordult, de a kis herceg sötét arccal ült a helyén. Megesett a szíve a
szegény emberen, aki nagy dolgokba vágott, de elbukott, és gúny, nevetség
borította el.
Ez a jelenet elevenedett most meg a fáraó emlékezetében, és azok az érzések,
amelyek akkor kavarogtak benne.
„Ezt akarják velem is..." -gondolta magában.
Kétségbeesés fogta el, mert érezte, hogy az utolsó talentum kifizetésével vége
az ő hatalmának, akkor pedig vége az életének is. De hirtelen más gondolat
foglalta le. Megállt a szoba közepén, és elgondolkozott:
„Mi várhat rám ?. .. Csak a halál. .. Dicső őseim közé, Nagy Ramszesz mellé
költözöm... De azt mégsem mondhatom nekik, hogy kardcsapás nélkül buktam el!...
A földi élet balvégzete után örök szégyen várna rám..."
Hogyan?. .. Ő, a Sóstavak mellett vívott csata győztese hátráljon meg egy
maroknyi képmutató előtt, akikkel egyetlen ázsiai ezred úgy elbánna, hogy
írmagjuk se maradna?... Hát azért, mert Mefresz és Herihor szeretné kormányozni
Egyiptomot és a fáraót, az ő hadserege éhséget szenvedjen, és millió meg millió
parasztnak ne legyen része a heti pihenő áldásában?
Hát nem az ő ősei emelték a templomokat ?... Hát nem ők halmozták el zsákmányolt
kincsekkel ?... És ki nyerte meg a csatákat: a papok vagy a katonák ?... Kinek
van hát joga a kincsekhez: a papoknak-e vagy a fáraónak és hadseregének?
A fiatal fáraó vállat vont, és Tutmóziszt hívatta. Bár késő éjjelre járt már az
idő, a fáraó legmeghittebb bizalmasa nyomban megjelent ura előtt.
-Tudod-e, hogy a papok megtagadták a kölcsönt, pedig tudják, hogy a kincstár
üres? -kezdte Ramszesz.
Tutmózisz kiegyenesedett. -Parancsolod, hogy börtönbe vessem őket, felséges
uram? -kérdezte.
-Megtenned?
-Olyan tiszt nincs Egyiptomban, aki egy pillanatig is habozna teljesíteni
urunk és vezérünk parancsát.
-Akkor- szólt a fáraó vontatottan -, akkor hát. .. nem kell börtönbe vetni
senkit. Nagyon is sok a hatalmam, nekik csak a megvetésem jut. Ha az országúton
dögbe botlunk, nem zárjuk pántos vasládikába, hanem elkerüljük.
-De a hiénát ketrecbe zárják -suttogta Tutmózisz.
-Még korai volna -felelte Ramszesz. -Kegyesnek kell lennem ezekhez az emberekhez,
legalábbis atyám temetéséig. Mert különben nem átallanak még valami gyalázatos
csúfságot is elkövetni felséges múmiájával, és örökre megzavarnák lelki
nyugodalmát... Hanem menj el reggel Hiramhoz, és mondd meg neki, hogy küldje el
hozzám azt a papot, akiről beszéltünk.
-Parancsodra, felséges uram. De szükségesnek látom megemlíteni felségednek,
hogy a nép ma megrohanta a memfiszi föníciaiak házait.
-Ejha!... Az már felesleges volt.
-Azonfelül úgy látom -folytatta Tutmózisz -, mióta felséged elrendelte,
hogy Pentuer vizsgálja meg a parasztok és munkások helyzetét, a papok folyton
bujtogatják a nomarchoszokat és a nemességet. .. Azt suttogják, hogy felséged a
parasztok javára koldusbotra akarja juttatni a nemességet ...
-És a nemesség elhiszi ezt?
-Akad, aki elhiszi. De vannak olyanok is, akik erre azt felelik, hogy ez mind
csak papi mesterkedés felséged ellen.
-És ha én csakugyan javítani szeretnék a parasztok sorsán ? -kérdezte a
fáraó.
-Tedd, amit legjobbnak látsz, felséges uram -felelte Tutmózisz.
-Ó, ezt a beszédet már szeretem! -kiáltott fel vígan XIII. Ramszesz. -Légy
hát csak nyugodt, és mondd meg a nemességnek, nemcsak hogy nem veszít semmit, ha
teljesíti parancsaimat, hanem még az ő sorsa is megjavul. Egyiptom gazdagságát
végre ki kell ragadni a méltatlanok kezéből, és odaadni hűséges szolgáinak.
A fáraó elbocsátotta bizalmas hívét, és megelégedetten ment nyugodni.
Pillanatnyi kétségbeesése most már valósággal nevetséges volt a szemében. Másnap
déltájban jelentették ő szent felségének, hogy föníciai kereskedők küldöttsége
vár kihallgatásra.
Tán azt akarják elpanaszolni, hogy megtámadták a házaikat? -kérdezte a fáraó.
-Nem -felelte a segédtiszt -, csak hódolatukat akarják bemutatni.
Valóban, tíz-egynéhány föníciai kereskedő volt, Rabszun vezetésével, és
ajándékokat hoztak. Amikor a fáraó megjelent előttük, arcra borultak, majd
Rabszun előadta, hogy régi szokás szerint lerakják nyomorúságos ajándékaikat a
trón zsámolyára az uralkodó előtt, aki az ő számukra az élet, minden vagyonuknak
pedig a biztonság.
Azzal az asztalra rakták a drágaságokat: aranytálakat, láncokat, drágakövekkel
tele serlegeket. Azonfelül Rabszun egy aranytálcán letett a trón lépcsőjére egy
papiruszt: ebben az írásban a föníciaiak kötelezték magukat, hogy a hadsereg
számára kétezer talentum értékben mindenféle holmit adnak.
Csakugyan dús ajándék volt, amit a föníciaiak felajánlottak, vagy háromezer
talentumra rúgott.
A fáraó kegyesen felelt a hűséges kereskedőknek, és védelmet ígért nekik. A
föníciaiak boldogan távoztak a palotából.
XIII. Ramszesz fellélegzett: a kincstár csődje s ezzel együtt annak
szükségessége, hogy a papokkal szemben erőszakos eszközöket alkalmazzon, további
tíz napra elodázódott.
Este, ugyancsak Tutmózisz védőszárnyai alatt, Hiram herceg őkegyessége került ő
szent felsége dolgozószobájába. Ezúttal nem panaszkodott fáradtságról, hanem
arcra borult, és fájdalmas hangon átkozta az ostoba Dagont.
-Hallottam -sopánkodott -, hogy az a koszos szóvá merte tenni szent
felséged előtt azt a Vörös-tengerbe vezető csatornát... Hogy vennék el az
istenek minden jószágát!. .. Esne belé a dögvész!... Disznópásztorok legyenek a
gyerekei, az unokái meg zsidók... Csak parancsolj, felséges uram, ami vagyona
Föníciának van, mind lerakja lábad elé, elismervény, szerződés nélkül...
Hát asszírok vagyunk mi... vagy papok -tette hozzá suttogva -, hogy ne érnők
be ilyen hatalmas fejedelemnek a puszta szavával is?
-És ha csakugyan nagy összeget kívánnék, Hiram ? -kérdezte a fáraó.
-Mekkorát?
-Teszem... harmincezer talentumot...
-Most rögtön?
-Nem, egy év leforgása alatt.
-Meglesz, felséges uram -vágta rá Hiram egy pillanatnyi meggondolás nélkül.
A fáraót meglepte ez a nagylelkűség.
-De zálogot csak kell adnom...
-Hát csak a forma kedvéért -felelte a föníciai. -Majd bányákat ad felséged
zálogba, hogy a papok gyanúját föl ne keltsük... Ha arra nem gondolnánk, odaadna
Fönícia felségednek mindent, írás, zálog nélkül...
-És a csatorna?... Nyomban alá kell írnom a szerződést ? -kérdezte a fáraó.
-Dehogy kell. Felséges urunk akkor köti meg velünk a szerződést, amikor jónak
látja...
Ramszesznek úgy rémlett, mintha a magasba emelték volna. Most ízlelte meg
először a fejedelmi hatalom édességét, és azt is a föníciaiaknak köszönheti.
-Hiram! -szólt, de már nem tudott tovább uralkodni felindulásán. -Ma
megadom nektek, föníciaiaknak, az engedelmet a csatornaépítésre, amely összeköti
a Földközitengert a Vörös-tengerrel...
Az öreg herceg leborult a fáraó lába elé.
-Te vagy a legnagyobb király, akit valaha a földön láttak ! -kiáltotta.
-Egyelőre senki előtt egy árva szót se szabad elejteni a tervről, mert
hírnevem ellenségei éberek. De hogy biztos légy a dolgodban, nesze, neked adom
ezt a királyi gyűrűt...
Ujjáról egy drágakővel ékes gyűrűt vett le, amelynek bűvös erejű kövébe Hórusz
neve volt belevésve, és felhúzta a föníciai ujjara.
-Egész Fönícia minden vagyona rendelkezésedre áll! -jelentette ki mélyen
megilletődve Hiram. -Olyan munkát viszel végbe, felséges uram, hogy hirdetni
fogja nevedet, amíg a nap ki nem alszik...
A fáraó a keblére ölelte az öreg szürke fejét, és leültette.
-Most tehát szövetségesek vagyunk -jegyezte meg egy kis idő múlva Ramszesz
-, és remélem, Egyiptomra és Föníciára egyaránt csak szerencse árad
szövetségünkből.. .
-Az, az egész világra! -erősítette Hiram.
-De mondd meg, herceg, honnan van ekkora bizalmad bennem?
-Ismerem szent felséged nemes jellemét. Ha fáraó nem volnál, uram, néhány év
alatt a legtekintélyesebb föníciai kereskedő lenne belőled, a mi legfőbb
tanácsunk elöljárója...
-No jó -felelte a fáraó. -De hogy megtarthassam az ígéretemet, előbb meg
kell törnöm a papokat. Nagy küzdelem lesz az, és a küzdelem eredménye
bizonytalan...
Hiram elmosolyodott.
-Felséges uram -vetette közbe -, ha mi olyan hitványak volnánk, hogy
cserbenhagynánk téged éppen most, amikor kincstárad üres, ellenségeid pedig
kemények, akkor elvesztenéd a csatát. Az eszközeitől megfosztott ember könnyen
elveszti a bátorságát, és a szegény királytól elfordul hadserege is, alattvalói
is, minden főembere is. De ha a kezedben van, uram, a mi aranyunk és minden
ügynökünk, ha kezedben van a hadsereged és tábornokaid, akkor annyi bajod se
lesz a papokkal, mint az elefántnak a skorpióval, csak rájuk lépsz, és
ízzé-porrá taposod őket.. . Különben ez nem az én dolgom. A kertben várakozik
Szamentu főpap, akit felséges uram hívatott. Én visszahúzódom. Itt az ő ideje.. .
De a pénzszolgáltatástól nem húzódom vissza, tehát: harmincezer talentum
erejéig csak parancsoljon felséged.. .
Hiram újra arcra borult, aztán kiment azzal, hogy rögtön küldi Szamentut.
Egy fél óra múlva megjelent a főpap. Széth tisztelője lévén, vörös szakáiiát és
göndör haját nem borotválta le. Arca szigorú, de szeme csupa okosság. Mélyen
meghajolt, de túlságba vitt alázatosság nélkül, és nyugodtan állta a fáraó
leiekbe ható, éles pillantását.
-Ülj le -szólt a fáraó.
A főpap letelepedett a padlóra.
-Tetszel nekem -folytatta Ramszesz. -Olyan az arcod és viselkedésed, mint
a hikszoszoké, azok pedig legvitézebb katonáim az egész hadseregben.
Majd hirtelen megkérdezte:
-Te szóltál Hiramnak, hogy a mi papjaink szerződésről tárgyalnak az
asszírokkal?
-Én -felelte Szamentu, és le se sütötte a szemét.
-Részes voltál te is abban a gyalázatosságban ?
-Nem. Csak kihallgattam a tárgyalást... A templomokban éppúgy, mint Felséged
palotáiban, a falakat csatornák hálózzák be, úgyhogy azokon át, a pilonok
tetején is, még azt is meg lehet hallani, amit a pincében mondanak.
-És a pincéből lehet szólni azokhoz, akik a felső szobákban vannak? -
faggatta tovább a fáraó.
-És meg lehet játszani az istenek tanácsadó szavát -tette hozzá komolyan a
főpap.
A fáraó elmosolyodott. Vagyis az a gyanúja, hogy annak idején nem az atyja
szelleme beszélt hozzá és az anyjához, beigazolódott. -Miért bíztad ezt a nagy
államtitkot a föníciaiakra ? -kérdezte Ramszesz.
-Mert meg akartam akadályozni ezt a szégyenletes szerződést, amely egyformán
ártott volna nekünk is, Föníciának is!...
-Figyelmeztethetted volna a tiszteletre méltó egyiptomiak valamelyikét...
-Kit? -kérdezte a főpap. -Olyanokat tán, akik Herihorral szemben
tehetetlenek, vagy olyanokat, akik nyomban bevádoltak volna engem előtte, és
kínos halálba sodortak volna?... Megmondtam Hiramnak, mert ő sűrűn érintkezett a
mi főembereinkkel, akiket meg én nem látok soha.
-És miért kötött Herihor és Mefresz ilyen szerződést? -feszegette tovább a
kérdést Ramszesz.
-Mert az én véleményem szerint gyenge fejű emberek, akiket Beroész, a kháldeai
főpap megrémített. Elhitette velük, hogy Egyiptom fölött tíz^ven át a balsors
tornyosul, és hogyha ez idő alatt Asszíriával háborút kezdünk, vereséget
szenvedünk...
-És azok elhitték?
-Beroész állítólag csodákat tett szemük láttára... Még a levegőbe is
fölemelkedett... Ez csodálatos dolog, semmi kétség benne; de az sehogy se fér a
fejembe, miért veszítsük mi el Föníciát azért, mert Beroész lebegni tud a
levegőben.
-Tehát te nem hiszel a csodákban?
-Már amelyikben -felelte Szamentu. -Úgy látszik, Beroész csakugyan
szokatlan dolgokat tud, de a mi papjaink csak csalják a népet is, az uralkodókat
is.
-Gyűlölöd a papi rendet? Szamentu széttárta karját.
-Ők se szívelhetnek engem, sőt megvetnek, állítólag azért, mert Széthet
szolgálom. Pedig hát mit nekem az olyan istenek, akiket zsinegen rángatnak, úgy
mozgatják a fejüket, lábukat?. .. Vagy mit tartsak az olyan papokról, akik
színre-szemre istenesek és mértéktartók, de tíz feleségük van, tíz-egynéhány
talentumon felül elköltenek évenként, ellopják az oltárokra hozott áldozatokat,
és egy cséppel se bölcsebbek a főiskola növendékeinél?
-Te meg a föníciaiaktól kapsz pénzeket?
Hát kitől kapnék?.. . Csak a föníciaiak tisztelik igazán Széthet, csak ők félik,
hogy el ne süllyessze a hajóikat. Mifelénk pedig csak a szegények tisztelik. Ha
csak az ő áldozataikra kellene szorulnom, éhen halhatnék én is, a gyerekeim is.
A fáraó elgondolkozott: nem lehet ez a pap rossz ember, bár elárulja a
szentélyek titkait. De okos ember, és igazat beszél.
-Hallottad te már annak a csatornának a hírét -kérdezte a fáraó -, amely a
Földközi-tengert összekötné a Vöröstengerrel?
-Ismerem a dolgot. A mmiérnökeink már néhány száz éve kidolgozták a terveket.
-És eddig miért nem hajtották végre a tervet?
-Mert a papok attól félnek, hogy akkor Egyiptomba mindenféle idegen népség
özönlene, megtépáznák ősi hitünket, és ezzel együtt az ő bevételeiket is.
-Hát az igaz-e, amit Hiram a Távol-Keleten lakó népekről beszélt?
-Színigaz. Mi már régóta tudunk róla, és nem telik el olyan évtized, hogy ne
kapnánk azokból az országokból hol valami drágaságot, hol egy festett képet, hol
valami egyéb szép munkát.
A fáraó újra eltűnődött, majd hirtelen megkérdezte:
-Szolgálsz-e engem igaz hűséggel, ha megteszlek tanácsadómmá ?
-Életre-halálra felséged szolgája leszek. De... Ha én a fáraó tanácsadója
lennék, a papok felzúdulnának, mert gyűlölnek.
-Nem gondolod, hogy meg lehet törni a hatalmukat?
-Mégpedig milyen könnyen! -felelte Szamentu.
-Milyen terved volna rá, ha szabadulni akarnák tőlük?
-A Labirintus kincstárát kellene kézre keríteni -jelentette ki a pap.
-Be tudnál oda jutni ?
-Máris van jó néhány útmutatóm, de a többit is megtalálom, mert tudom, hol
keressem.
-Hát aztán:1
- Herihor és Metresz ellen felségárulásért port kellene indítani, mert titkos
összeköttetésben vannak Asszíriával ...
-Van-e rá bizonyíték?
-Föníciai segítséggel találunk -felelte Szamentu.
-De nem támadna-e abból Egyiptomra is veszedelem ?
-Szó sincs róla. Négyszáz évvel ezelőtt IV. Amenhotep fáraó már egyszer
megdöntötte a papok hatalmát, amikor megalapította az új hitet, az egyetlen Rá
Harmachisz isten hitét. Természetes, hogy minden más isten szentélyének a
kincseit elkobozta... Akkor se fogta a papok pártját se a nép, se a hadsereg, se
a nemesség... Hát még ma, amikor a régi vallásosság már nagyon is megingott!
-Amenhotepnek ki segített? -kérdezte most a fáraó.
-Egy egyszerű pap, Eja.
-Hanem IV. Amenhotep halála után az lett utódja a trónon -mondta Ramszesz,
és élesen Szamentu szeme közé nézett.
De a pap a legnagyobb nyugalommal felelte:
-Ez az eset csak azt bizonyítja, hogy Amenhotep gyámoltalan fáraó volt, aki
többet törődött Rá isten tiszteletével, mint az országgal.
-Valóban, te csakugyan bölcs ember vagy! -kiáltotta Ramszesz.
-Felséged szolgálatára.
-Kinevezlek tanácsosommá -szólt a fáraó. -De akkor te nem járhatsz hozzám
titokban, hanem itt laksz nálam...
-Bocsáss meg, felséges uram, de amíg a legfőbb tanács tagjai, az ország
ellenségeivel való cimborálás miatt, nincsenek börtönben, az én jelenlétem a
palotában több bajt hozna, mint jót... Én tehát szolgálom felségedet tanáccsal
is, egyébként is, de... csak titkon.
-És megtalálod az utat a Labirintus kincseskamrájába?
-Reményem van rá, felséges uram, hogy mielőtt Tébából visszatérsz, sikerül a
dolog. És ha a kincseket elhoztuk a te palotádba, és a bíró elítélte Herihort és
Mefreszt -felséged aztán akár kegyelmet is adhat nekik -, akkor engedelmeddel
nyíltan a világ szeme elé léphetek... akkor nem leszek tovább Széth papja, mert
csak elriasztja tőlem az embereket...
-És gondolod, hogy mindez rendben, baj nélkül végződik?
-Az életemet adom rá! -kiáltotta a pap. -A nép szereti felségedet, akkor
pedig könnyű lesz fellázítani az áruló főpapok ellen... A hadsereg úgy
engedelmeskedik parancsodnak, ahogy Nagy Ramszesz óta egy fáraónak se
engedelmeskedett soha... ki szegülne akkor ellen?... Mindennek a tetejébe pedig
ott vannak felséged háta mögött a föníciaiak meg a pénz, a legnagyobb hatalom a
világon!
Mikor Szamentu elbúcsúzott a fáraótól, Ramszesz megengedte neki, hogy
megcsókolja a lábát, s egy nehéz aranyláncot meg egy zafírköves karkötőt
ajándékozott neki.
Sok főember évek során tartó szolgálat után se részesült ekkora kegyben.
Szamentu látogatása és ígéretei újra lelket öntöttek a csüggedő fáraóba.
Ó, ha sikerülne hatalmába keríteni a Labirintus kincseit !... Csak egy kis
töredéke is elegendő volna kiváltani a nemességet a föníciai adósságokból,
javítani a parasztok sorsán, és kiváltani az elzálogosított udvari birtokokat.
És micsoda épületekkel gazdagodna az egész ország!
A Labirintus kincse egy csapásra végét szakítaná a fáraó minden gondjának,
bajának. Mert mi haszna, ha a föníciai kereskedők adnak is neki nagy
kölcsönöket? A kölcsönt a végén egyszer mégiscsak vissza kell fizetni,
kamatostul, és előbb-utóbb zálogba kellene vetni a többi királyi birtokot is.
Mindez csak a romok eltávolítása volna, nem pedig a romlás teljes elhárítása.

Hetedik fejezet