Amint a trónörökös kísérete egyre közelebb ért Memfiszhez, a nap is mind
mélyebbre hanyatlott nyugat felé, a számtalan csatorna és a távoli tenger felől
pedig hűvös, párával terhes szél támadt. A műút újra leereszkedett a termékeny
vidékek felé, a mezőkön és bozótokban a dolgos munkások végeszakadatlan sora
szorgoskodott, pedig a sivatagra már rózsás fény esett, a hegyek csúcsai meg
lánggal égtek.
Ramszesz megállt, és megfordította lovát. A kíséret nyomban körülvette, a főbb
tisztek hozzásiettek, és a menetelő ezredek egyenletes lépésben mind közelebb
értek.
A lenyugvó nap pirosló sugaraiban olyan volt a herceg, mint egy isten: a katonák
büszkén, szeretettel nézték, a vezérek meg csodálattal tekintettek rá. Ramszesz
fölemelte a kezét. Egyszerre csend támadt, s ekkor a herceg beszélni kezdett:
-Nemes vezérek, bátor tisztek, engedelmes katonák! A mai napon az istenek
kegyelméből megtudtam, milyen gyönyörűség olyanoknak parancsolni, mint ti
vagytok. Nagy öröm tölti most be az én hercegi szívemet. Minthogy pedig azt
akarom, hogy ti, vezérek, tisztek, katonák, mindig osztozzatok az én örömömben,
ezennel elrendelem: minden katona, aki most elindul keletre, és azok is, akik
visszatérnek velünk a keleti határról: egy-egy drachmát kap. Azonfelül egy-egy
drachmát kap minden görög kato-
=[2] Egykorú hiteles feljegyzések. (A szerző)
na, aki ma, az én vezényletem alatt, utat vágott nekünk ki a mélyútból, és
egy-egy drachmát kapnak Nitager őkegyességének azok a katonái, akik el akarták
ma vágni az utunkat az országút fele...
Az egész hadsereg nekilelkesedett.
-Üdvöz légy, vezérünk!... Üdvöz légy, fáraó utóda! A mi felséges urunk pedig
örökké éljen! -kiáltozták a katonák, és leghangosabban a görögök.
A herceg pedig folytatta:
-Azonfelül őt talentumot szétosztatok az én hadseregem és Nitager őkegyessége
hadseregének alantas tisztjei között. Végül tíz talentum jut a miniszter úr
őkegyességének és a fővezéreknek.
-Én a magam részéről lemondok a hadsereg javára
-mondta Herihor.
-Éljen a trónörökös! Éljen a miniszter úr őkegyessége!
-kiáltozták a tisztek és a katonák.
A nap vörös korongja már leszállt a nyugati sivatag homokjáig. Ramszesz
elbúcsúzott a hadseregtől, és vágtatva ellovagolt Memfiszbe. Herihor őkegyessége
pedig az emberek lelkes ujjongása közben beült a gyaloghintójába, és a menetelő
hadoszlop elé vágott.
Amikor már annyira voltak, hogy az egyes hangok
-mint a vízesés robaja -egyetlen erős, tompa morajba olvadtak össze, a
miniszter odahajolt íródeákjához, Pentuerhez, és halkan megkérdezte tőle:
-Mindenre emlékszel?
-Mindenre, kegyességed.
-Olyan a te emlékezeted, mint a gránitkő, amelybe belevessük az ország
történetét, bölcsességed meg olyan, mint a Nílus, amely mindent eláraszt és
megtermékenyít mondta a főpap. -Azonfelül pedig megáldottak az istenek a
legeslegnagyobb erénnyel: bölcs alázattal...
Az íródeák hallgatott.
-Éppen ezért másnál helyesebben meg tudod ítélni a trónörökösnek minden
cselekedetét és gondolatát.
A főpap egy pillanatra megpihent. Nem szokott ilyen sokat, beszélni.
-Mondd meg hát nekem, Pentuer, és ródd is fel: illik-e, való-e, hogy a
trónörökös a hadsereg füle hallatára kijelentse akaratát?... Azt csak a fáraó
teheti, rajta kívül pedig csak áruló... vagy csak meggondolatlan, szeles ifjú,
aki éppolyan könnyedén visz végbe szertelen dolgokat, amilyen könnyű szívvel
kiszalaszt a száján istentelen beszédeket.
A nap lenyugodott, és egyszerre leszállt a csillagos éjszaka. Alsó-Egyiptom
számtalan csatornája fölött lassanként ezüstös ködök sűrűsödtek; a hűvös szél
kihajtotta őket a sivatagra, a fáradt katonákat lehűtötte, és felfrissítette a
szomjúságtól elepedő, hervadó növényeket.
-Vagy mondd meg nekem, Pentuer -folytatta a miniszter -, és vizsgáld meg:
honnan vesz most a trónörökös húsz talentumot, hogy megtarthassa a hadseregnek
adott szavát, ha már olyan meggondolatlan ígéretet tett? Különben akárhonnan
kerít is pénzt, veszedelmes dolognak tartom, és gondolom, annak tartod te is,
hogy a trónörökös ajándékot adjon a hadseregnek, és tetejébe még éppen aznap,
amikor ő szent felségének nincs rá pénze, hogy kifizesse Nitager keletről
hazatérő ezredeinek a zsoldját. Nem is kérdem, mi ebben a dologban a véleményed,
mert ismerem azt, amint te is ismered az én legtitkosabb gondolataimat. Csak
arra kérlek, emlékezz mindenre, amit láttál, hogy a papi gyűlésen beszámolhass
róla.
-Hamarosan összehívják ? -kérdezte Pentuer.
-Még nincs rá ok. Először megpróbálom lecsillapítani a nekivadult fiatal
bikát, ő szent felsége atyai kezének a segítségével ... Pedig kár volna a
fiúért, mert nagy tehetség lakozik benne, és olyan erő, mint a déli förgetegben.
Hanem
ha a vihar, ahelyett, hogy elsöpörné Egyiptom ellenségeit, kitépi a pálmákat, és
elpusztítja a búzavetést...
A főpap elhallgatott, kísérete pedig eltűnt a Memfiszbe vezető sötét fasor
mélyén.
Ugyanekkor Ramszesz hazaérkezett a fáraó palotájába.
A hatalmas épület egy park közepén emelkedett, a város mögötti magas dombon.
Különös fák nőttek ebben a kertben: délszaki baobabok, cédrusok és északi
fenyők, tölgyek. A kertművészet csodájaképpen évtizedekig eléltek, és jó magasra
nőttek.
Árnyékos fasor vezetett a kapuig, amely akkora volt, mint egy háromemeletes ház.
A kapu mindkét oldalán hatalmas, toronyszerű épület emelkedett. A csonka piramis
formájú alkotmány mindegyike negyven lépés széles és öt emelet magas volt. Az
éjszaka homályában olyanok voltak, mint két sátorrengeteg, de kőből. E furcsa
épületek földszintjén és emeletein apró, négyszögletes ablakok voltak vágva,
tetejük meg lapos volt. Az egyik piramis tetejéről őrség tartotta szemmel a
környéket, a másikról a napos pap vizsgálta a csillagokat.
A pilonoknak nevezett tornyoktól jobbra és balra falak húzódtak, vagy inkább
hosszú, emeletes építmények, keskeny ablakokkal, lapos tetővel, amelyeken
állandóan őrség járt le és föl. A főkapu mindkét oldalán két óriási szobor ült:
fejük felért az első emeletig, lábuk előtt szintén őrség járkált.
Amikor a herceg néhány lovas kíséretében a palota elé ért, az őr ráismert még a
nagy sötétségben is. Egy pillanat múlva a pilonból kiszaladt egy fehér kötős
udvari tisztviselő, sötét köpönyegben, fején akkora paróka, mint egy kámzsa.
-A palota már zárva van? -kérdezte a herceg.
-Úgy van, felséges uram -felelte a tisztviselő. -Ő szent felsége most
öltözteti át alvásra az isteneket.
-Aztán mit fog csinálni?
-Herihor miniszter úr őkegyességét fogadja.
-Aztán?
-Aztán ő szent felsége a nagyteremben megtekinti a tánckart, majd megfürdik,
és elvégzi az esti könyörgést.
-Nem adott parancsot, hogy engem mikor fogad?
-Holnap, a haditanács után.
-Hát a királynék mit csinálnak?
-Az első fejedelemasszony meghalt fia szobájában imádkozik, a te felséges
anyád pedig a föníciai követet fogadja, aki ajándékokat hozott neki a türoszi
asszonyoktól.
-Lányokat is?
-Alighanem az is akad néhány. Mindegyiken annyi drágaság van, hogy tíz
talentumot is megér.
-Hát ott ki mászkál fáklyával? -kérdezte a herceg, a park mélyére mutatva.
-Felséged testvérét szedik le a fáról, dél óta ott ül.
-És nem akar maga lejönni?
- De igen, most lejön, mert odament hozzá az első fejedelemasszonynak a
bolondja, és megígérte neki, hogy elmegy vele egy csapszékbe, ahol paraziták
isznak, akik a halottak testét felszabdalják.
-Hát a mai hadgyakorlatról hallottatok-e valamit?
-A minisztériumban beszélték, hogy a törzskart elvágták a seregtől.
-Hát még mit hallottatok? A tisztviselő habozott.
-Beszélj, mit hallottatok?
-Azt is hallottuk, hogy felséged emiatt ötszáz botot veretett egy tisztre, a
vezetőt meg felakasztatta.
-Tiszta hazugság! -szaladt ki halk hangon a szó a trónörökös egyik
segédtisztjének száján.
-A katonák mondják is egymás között, hogy ez nem is lehet más, mint hazugság
-mondta erre bátrabban a tisztviselő is.
A trónörökös megfordította a lovát, és lelovagolt a park
alsó részébe: ott volt az ő palotája. A lugasszerű egyemeletes faépület olyan
volt, mint egy hatalmas kocka, két verandával, egy alsóval meg egy felsővel,
amelyek több oszlopra támaszkodva fogták körül az épületet. Benn mécsesek égtek:
világuknál meg lehetett látni a falak csipkeszerűen faragott deszkáit, amelyeket
a szél ellen különféle színű függönyök borítottak. Az épületet lapos tető födte,
szélén korlát futott körös-körül. Magán a tetőn néhány sátor volt felütve.
A félmeztelen szolgák örömmel köszöntötték a herceget; ki fáklyákkal szaladt
elébe, ki meg leborult előtte arccal a földre. A herceg belépett a házba,
mindjárt a földszinten levetette porlepte ruháját, a kőmedencében megfürdött, és
egy nagy lepedőfélét dobott magára; a nyaka alatt bekapcsolta, dereka táján
zsinórral megkötötte. Fenn az emeleten megvacsorázott: megevett egy kis
búzalisztből sütött lepényfélét, egy marék datolyát, s egy pohár könnyű sört
ivott. Aztán kiment a verandára, és végigheveredve egy oroszlánbőrrel leterített
lócán, a szolgáknak meghagyta, hogy Tutmóziszt, mihelyt megérkezik, azonnal
küldjék fel.
Éjféltájban gyaloghintó állt meg a ház előtt, és Tutmózisz segédtiszt szállt ki
belőle. Amikor ásítozva, lomhán felment a teraszra, a trónörökös egyszerre
talpon termett a heverőről.
-Itt vagy?... Mi újság? -kiáltott rá a herceg.
-Hát te még nem alszol? -felelte Tutmózisz. -Ó, istenek, ennyi napja tartó
veszkődés után!... Gondoltam, legalább napkeltéig szundíthatok egyet.
-Hát Sára?
-Holnapután itt lesz, vagy te nála, ott a tanyán, a folyó túlsó partján.
-Csak holnapután?
-Csak? Kérlek, Ramszesz, aludd ki magad. Nagyon is
sok fekete vér meggyűlt a szívedben, azért csap föl a fejedig ez a tűz.
-Hát az apja?
-Hát afféle jóravaló, becsületes, okos ember. Gedeonnak hívják. Amint
megmondtam neki, hogy el akarod tőle venni a lányát, a földre rogyott, és tépni
kezdte a haját. Gondolhatod, végigvártam az atyai fájdalomnak ezt a kitörését,
ettem egy-két harapást, ittam rá egy kis bort, aztán végre rátértünk az
egyezkedésre. Gedeon előbb sírva-ríva esküdözött, hogy inkább holtan lássa a
lányát, mint hogy akárki fia kedvese legyen. Erre elmondtam neki, hogy Memfisz
alatt, a Nílus mellett kap egy tanyát, amelynek az évi jövedelme van vagy két
talentum, adót meg nem fizet. Felháborodott. Erre kijelentettem, hogy évenként
kaphat még egy talentumot, aranyban és ezüstben. Nagyot sóhajtott rá, és
megjegyezte, hogy az ő lánya három éven át PiBailoszban nevelkedett. Ígértem
neki még egy talentumot. Gedeon, aki még most is vigasztalhatatlan volt, azt
mondta, hogy ő akkor Szezofrisz úrnál elveszti csuda jó tiszttartói állását. Azt
feleltem neki, minek vetné el ezt az állást, a te istállóidból odaígértem neki
tíz fejőstehenet. Így aztán lassan-lassan mégiscsak földerült a homloka, és a
legnagyobb titoktartás mellett elárulta, hogy az ő Sárájára egy bizonyos
nagy-nagy úr is szemet vetett, az a Khairész, aki a memfiszi nomarchosz fölött
tartja a legyezőt. Erre még ígértem neki egy fiatal bikát, egy kisebb
aranyláncot és egy nagyobb arany karkötőt. Ilyenformán a te Sárád egy tanyába és
évi két talentum készpénzbe, meg tíz tehénbe, egy bikába, egy aranyláncba és egy
karkötőbe kerül egyszer s mindenkorra. Ennyit adsz az apjának, a becsületes
Gedeonnak. Sárának aztán. .. amint a kedved tartja.
-Hát Sára mit szólt? -kérdezte a herceg.
-Míg alkudoztunk, a fák között sétálgatott. Amikor az-
tán végeztünk, és jófajta zsidó borral megittuk rá az áldomást, azt mondta a
leány az apjának... Mit gondolsz, mit
mondott?... Hát ha apja oda nem adta volna neked, fölment volna a sziklára, és
fejest ugrott volna a mélységbe! Remélem, most már nyugodtan fogsz aludni -
fejezte be Tutmózisz.
-Nem hiszem -felelte a trónörökös a terasz korlátjára támaszkodva; szeme a
park legelhagyatottabb tájára tévedt. -Hallottad, hogy az úton találtunk egy
akasztott parasztot?
-Ó... rosszabb ez még a szkarabeuszoknál is! -sziszegte Tutmózisz.
-Felakasztotta magát kétségbeesésében, hogy a katonaság betemette a
csatornáját, amelyet tíz évig ásott a sivatagban.
-No, hát az az ember már jó mélyen alszik... Hanem ideje volna most már nekünk
is...
-Azzal az emberrel nagy igazságtalanság történt mondta a herceg. -Meg kell
keresni a gyerekeit, megváltjuk őket, és adunk nekik bérbe egy darab földet.
-Hanem azt nagy titokban kell megtenni -vetette közbe Tutmózisz -, mert
különben minden paraszt sorra felakasztja magát, pedig nekünk, az ő uraiknak,
nincs az a föníciai uzsorás, aki csak egy rézutent is kölcsönadna.
-Ne tréfálj. Ha láttad volna annak a parasztnak az arcát, te se aludnál utána,
mint ahogy én se tudok...
E pillanatban lenn, a sűrűben, egy nem éppen erős, de érthető hang hallatszott:
-Ramszesz, áldjon meg téged az egyetlen és mindenható isten, akinek földi
halandók nyelvén nincs neve, se faragott képe a templomokban!
A két ifjú elámulva kihajolt a korláton.
-Ki vagy ? -kiáltott le a herceg.
-A sanyargatott egyiptomi nép vagyok -felelte vontatottan és nyugodtan a
hang.
Utána minden elcsendesedett. Egyetlen rezzenés, egyet-
len kis zizzenő ág se árulta el, hogy ember lappangana valahol a közelben.
A herceg parancsára a cselédség kirohant a parkba fáklyákkal, nekieresztettek a
kertnek egy falka kutyát, fölvertek minden bokrot a trónörökös villája körül.
Teremtett léleknek se híre, se hamva.
-Ki lehetett? -kérdezte felindulva a herceg. -Talán annak a parasztnak a
lelke?
- A lelke? -ismételte Tutmózisz. -Én még sose hallottam lelket beszélni,
pedig sokszor voltam őrségen templomokban és sírok körül. Inkább azt tartom,
hogy aki felkiáltott hozzánk, valamilyen barátod.
-De miért bújt volna el?
-Mit törődöl vele? -kérdezte Tutmózisz. -Mindnyájunknak nem tízével, hanem
akár százával akadnak láthatatlan ellenségei. Köszönd meg az isteneknek, hogy
neked legalább van egy láthatatlan barátod.
-Ma sehogy sem tudok elaludni -suttogta izgatottan a herceg.
-Hagyd el... Ahelyett, hogy itt szaladgálsz a teraszon, hallgass rám, feküdj
le. Tudod, az álom az igen tiszteletreméltó isten, de esze ágában sincs, hogy
olyanok után szaladjon, akik könnyű lábbal futnak előle. De ha lefekszel egy
kényelmes heverőre, az álom szereti a kényelmet, odatelepszik melléd, és bő
palástjával majd betakar, azzal pedig az embereknek nemcsak a szemét zárja le,
hanem az emlékezetét is homályba borítja.
Azzal Tutmózisz lefektette Ramszeszt a heverőre, aztán elefántcsontból faragott,
félhold alakú fejaljat kerített, és ráigazította a herceg fejét.. .
Végre leeresztette a sátor vászonoldalait, jómaga leheveredett a padlóra, és

Hatodik fejezet

A fáraó memfiszi palotájának egy hatalmas kapu volt a bejárata, két ötemeletes
toronyféle, úgynevezett pilonok között. A szürke homokkőből épült alkotmányok
külső falát, fel a párkányig, ellepték a domborművek.
A kapu ormán az államhatalom címere vagy jelképe díszlett: szárnyas gömb, amely
mögött két kígyó hajlik ki. Lejjebb istenek ültek, akiknek a fáraók áldozatot
mutatnak be. Az oldalsó oszlopokon szintén istenek képmásai voltak kifaragva,
egymás fölött öt sorban, legalul pedig hieroglifafeliratok.
Minden pilon falán a főhelyet Nagy Ramszesz domborművű képe foglalta el: egyik
kezével baltáját emeli, a másikkal hajuknál fogva egy csomó embert tart, akiket
úgy kötöttek össze nyalábba, mint a petrezselymet. A fáraó fölött újra istenek
álltak vagy ültek két sorban, még följebb egy sor ember, akik áldozattal
járulnak az istenek elé, közvetlenül a pilon párkánya alatt pedig szárnyas
kígyók meg szkarabeuszok képmásai.
A tető felé egyre keskenyedő ötemeletes pilonok, köztük a háromemeletes kapu, a
sok dombormű, amelyeken a szigorú rend szertelen, sötét fantáziával, az
istenfélelem kegyetlenséggel párosult -mindez nyomasztóan hatott a nézőre. Az
ember úgy érezte, nehéz ide belépni, kijönni aligha lehet, de benn élni még
súlyosabb teher.
A kapu előtt katonaság állt és egy sereg alsóbb tisztviselő. Az udvart magas
oszlopokon nyugvó körtornác övezte körül. Díszes kertecske volt ez, benne
edényekbe rakott apró áloéfák, pálmák, narancsfák, cédrusok, mind szép sorban,
nagyság szerint. Az udvar kellős közepén szökőkút csobogott. Az utak tarka
kavicsokkal voltak teleszórva.
Itt, a körtornác alatt ültek vagy sétálgattak le-föl a főtisztviselők, és
suttogva beszélgettek.
Az udvarról egy magas ajtó egy nagy terembe nyílt,
melyben tizenkét, három emelet magas oszlop emelkedett. A terem jókora volt, de
a vaskos oszlopok miatt szűknek tetszett. A világosság a falakba vágott apró
ablakokon és a mennyezet hatalmas, négyszögletes nyílásán áradt be. Hűvösség,
árnyék, szinte homály uralkodott a teremben, de azért elég jól lehetett látni a
sárga falakat, oszlopokat, a rajtuk egymás fölött sorakozó képeket: legfelül
levelek, virágok voltak, alattuk istenek, még lejjebb emberek, akik az istenek
szobrait viszik, vagy áldozatot mutatnak be; a csoportok között hieroglifák.
Mindenütt csupa élénk, szinte kiáltó szín: zöld, sárga, kék.
Ebben a mintás mozaikpadlóval ékes teremben álltak fehér köntösükben, mezítláb a
papok, a birodalom főtisztviselői, Herihor hadügyminiszter és a vezérek, Nitager
és Patroklész, akik szintén hivatalosak voltak a fáraóhoz.
XII. Ramszesz ő szent felsége efféle tanácskozás előtt, szokása szerint,
kápolnájában áldozatot mutatott be az isteneknek. Az bizony elég soká eltartott.
Időnként a belső termekből ki-kiszaladt hol egy pap, hol egy tisztviselő
jelenteni, mennyire haladt már előre a szertartás.
-Őfelsége most törte fel a pecsétet a kápolnában.. . Már mossa a szent
istenséget. .. Már öltözteti... Most csukta be az ajtót. ..
A várakozók arcán, bár a legmagasabb hivatalokat töltötték be, mégis meglátszott
a nyugtalanság, szorongás. Csak Herihor maradt közömbös; Patroklész
türelmetlenkedett, Nitager pedig néha-néha megtörte harsány szavaival az
ünnepies csendet. Valahányszor az öreg katona ilyen illetlenül lármás volt, az
udvari urak, mint a megriadt juhok, izegtek-mozogtak, aztán összenéztek, mintha
ezt mondanák: „Micsoda faragatlan tuskó; de egész életében barbárokat kerget,
tehát meg lehet neki bocsátani..."
A belső szobákból csengettyűszó, fegyverzörej verődött ki. A nagy terembe
bevonult kettős sorban egy szakasz
testőr, aranyos sisakban, mellvérttel, kivont karddal, mögöttük két sorban
papok, végül rabszolgák hordta trónján megjelent maga a fáraó, akit szinte
körülfelhőzött a tömjénszórók füstje.
Egyiptom ura, XII. Ramszesz, már hatvanadik évében járt, arca megráncosodott.
Fehér tóga volt rajta, fején aranykígyóval ékes piros-fehér föveg, kezében
hosszú pálca.
Amikor a kíséret megjelent, mindenki arccal földre borult, csak Patroklész érte
be, barbár lévén, egy mély meghajlással. Nitager pedig fél térdre ereszkedett,
de nyomban ki is egyenesedett.
A fáraó gyaloghintója megállt egy baldachin előtt, amely alatt dobogón ébenfa
trón állt. A fáraó nagy lassan kiszállt a gyaloghintóból, egy pillanatra
végignézett a jelenlevőkön, aztán a trónra ülve, a terem párkányára szegezte
szemét; egy kék szárnyú, rózsaszín golyó volt odafestve, körülötte zöld kígyók.
A fáraótól jobbra állt a főkancellárius, balra, bottal a kezében, a főbíró, mind
a ketten óriási parókával.
A bíró adta jelre mindenki leült vagy letérdelt a padlóra, a főkancellárius
pedig a fáraóhoz fordult:
-Felséges urunk, hatalmas fejedelem! Nitager, a te szolgád, a keleti határok
erős őrállója eljött hozzád, hogy bemutassa neked hódolatát, és átadja a
leigázott népek adóját : egy zöld kőből való, arannyal tele vázát, háromszáz
ökröt, száz lovat és illatos teszepfát.
-Nyomorúságos adó ez, uram -szólt Nitager. -Igazi kincsekre csak az
Eufrátesz táján akadnánk, ahol a kevély, de még gyenge királyokat jó volna
emlékeztetni Nagy Ramszesz idejére.
-Mondd meg az én szolgámnak, Nitagernek -szólt a fáraó a főkancelláriusnak
-, hogy szavait lelkiismeretes gonddal latra vetjük. Most pedig kérdezd meg
tőle: mit
tart az én fiamnak, a trónörökösnek katonai tehetségéről, akivel Pi-Bailosz
alatt tegnap szerencsés volt megütközni?
-A mi urunk, kilenc nép fejedelme, kérdezi tőled, Nitager. . . -kezdte a
főkancellárius.
Hanem az öreg hadvezér, az udvari urak legnagyobb elszörnyedésére, nyersen a
szavába vágott:
-Hallom én magam is, mit mond az én uram. . . Ha hozzám fordul, szavait csak a
trónörökös tolmácsolhatja nekem, nem te, főkancellárius uram.
A főkancellárius riadtan nézett a vakmerő öregre, de a fáraó megszólalt:
-Az én hűséges szolgám, Nitager, igazat mond. A hadügyminiszter meghajolt.
Erre a bíró intett valamennyi jelenlevőnek, papoknak, tisztviselőknek,
testőröknek, hogy kimehetnek az udvarra. Jómaga is a főkancelláriussal együtt
mélyen meghajolt a trón előtt, és elsőnek távoztak a teremből. Csak a fáraó
maradt benn meg Herihor és a két hadvezér.
-Fordítsd felém a füled, felséges uram, és hallgasd meg az én panaszom -
kezdte Nitager. -Ma jó korán az a paptisztviselő, aki a te parancsodra eljött
hozzám megkenni a hajam, azt mondta, hogy ha hozzád jövök, hagyjam a szandálom a
pitvarban. Márpedig ország-világ tudja, nemcsak Alsó- és Felső-Egyiptomban,
hanem Líbiában, Föníciában, Puntországban és a hettiták között is, hogy húsz
évvel ezelőtt megengedted nekem, hogy szandálban állhassak előtted.
-Igazad van -felelte a fáraó. -Az én udvaromban mindenféle rendetlenség
burjánzót! el...
-Csak parancsolj, királyom, és az én veteránjaim egyszerre rendet teremtenek
itt -szólt közbe Nitager.
A hadügyminiszter egyet tapsolt: a jelre néhány tisztviselő egyszerre benn
termett a teremben. Egyikük Nitager szandálját hozta be, és a hadvezér lábára
húzta, a többiek
drága művű zsámolyokat tettek le a miniszter és a vezérek elé.
Mikor a három főméltóság leült, a fáraó megkérdezte:
-Mondd meg, Nitager, mi a véleményed, lesz-e hadvezér az én fiamból?. . . De
mondd meg őszintén a tiszta igazságot!
-A tébai Ámonra, őseim dicsőségére esküszöm, pedig azok erében királyi vér
folyt, hogy te fiadból, Ramszesz trónörökösből, híres, nagy hadvezér lesz, ha az
istenek is úgy akarják -felelte Nitager. -Még fiatal ember, szinte csak
legényke, de mégis ritka hozzáértéssel vonta össze az ezredeket, mindennel
felszerelte őket, és menetelésüket megkönnyítette. De legjobban az tetszett
benne, hogy amikor elvágtam az útját, nem vesztette el a fejét, hanem rohamra
vezette a katonáit. Nagy hadvezér lesz belőle, és legyőzi majd az asszírokat,
akiket most kell leverni, hacsak azt nem akarjuk, hogy unokáink itt, a Nílus
partján lássák őket.
-És neked, Herihor, mi a nézeted? -kérdezte a fáraó.
-Ami az asszírokat illeti, azt gondolom, Nitager ókegyessége igen korán
aggodalmaskodik miattuk. Ma még a régi háborút nyögjük, előbb jól erőre kell
kapnunk, mielőtt új háborút indítunk -felelte a miniszter. -Ami pedig a
trónörököst illeti, Nitager nagyon helyesen mondta, hogy a fiatalemberben vezéri
tulajdonságok vannak: szemfüles, okos, mint a róka, és heves, mint az oroszlán.
De tegnap mégis elkövetett egy csomó hibát...
-Akad-e köztünk egy is, aki nem követ el hibát?! -vágott közbe az eddig
szótlan Patroklész.
-A trónörökös -folytatta a miniszter -ügyesen elvezette derékhadát, de
elhanyagolta a vezérkart, ezért aztán olyan nehézkesen, rendetlenül vonultunk
előre, hogy Nitager elvághatta az utunkat...
-De hátha Ramszesz kegyességedre számított? -kérdezte Nitager.
-Az ország kormányzásában és háború idején senkire se szabad számítani:
egyetlen előre nem látott kavics elég, hogy az ember felbukjon benne -felelte
a miniszter.
-Ha kegyességed azok miatt a szkarabeusz-bogarak miatt le nem térítette volna
az oszlopot az országútról... -szólt Patroklész.
-Idegen országbeli vagy te, kegyes jó uram, és pogány -vetette ellen Herihor
-, azért beszélsz így. Hanem mi,
egyiptomiak, megértjük, hogy amikora nép és a katonaság nem tiszteli többé a
szkarabeuszt, ivadékaik már az ureusztól se tartanak. Az istenek semmibevevése
után nem következik egyéb, mint lázadás a fáraó ellen. ..
-Hát a harci bárdok mire valók? -vágott a szavába Nitager. -Aki meg akarja
tartani fejét a vállán, engedelmeskedjék a legfőbb úrnak.
-Vagyis végeredményben mi a véleményed a trónörökösről? -kérdezte a fáraó
Herihort.
-Eleven képmása a napnak, istenek fia -felelte a miniszter -, kenesd fel
Ramszeszt, adj neki egy aranyláncot és tíz talentumot, de a memfiszi hadsereg
élére még ne nevezd ki. Fiatal még a herceg ilyen nagy állásra, nagyon tüzes,
nem elég tapasztalt. Mert elmondhatjuk-e róla, hogy fölér Patroklésszel, aki már
húsz csatában megverte az etiópokat és líbiaiakat? Vagy odaállíthatjuk-e Nitager
mellé, akinek csak puszta nevére is húsz év óta elsápadnak Egyiptom ellenségei
keleten, északon egyaránt?
A fáraó kezére támasztotta fejét, elgondolkozott, aztán megszólalt:
-Menjetek el békességben, kegyelemben elbocsátalak benneteket. Úgy cselekszem,
amint a bölcsesség és igazság parancsolja.
A három előkelő úr mélyen meghajolt, XII. Ramszesz pedig meg se várva a
kíséretet, bement belső szobáiba.
Amikor a két fővezér az előcsarnokban magára maradt, Nitager odaszólt
Patroklésznek:
-Látom, itt tisztára papok kezében van a gyeplő. Hanem micsoda mester ez a
Herihor! Megvert bennünket, mielőtt szóhoz jutottunk volna... és nem adja oda a
memfiszi hadtestet a trónörökösnek...
-Engem úgy égig magasztalt, hogy nem mertem szólni se -mondta Patroklész.
-Ez a Herihor egyébként messzire lát, ha nem is mond meg mindent. A
trónörökössel együtt mindenféle úrfi is bekerült volna a memfiszi hadtestbe,
akik énekesnőkkel mennek háborúba, ők foglalták volna el a legfőbb tisztségeket.
Az idősebb tisztek természetesen duzzognának, hogy az előléptetésük füstbe ment,
és bosszúsan kihúznák magukat minden munka alól. A ficsúrok pedig a mulatságok
miatt húznák ki magukat a munka alól. A vége az lenne, hogy szétzüllene a
hadtest, mielőtt még verekedett az ellenséggel. Ó, bölcs ember ez a Herihor!
-Adják az istenek, hogy az ő nagy esze se okozzon neked több bajt, mint
Ramszesz tapasztalatlansága! -suttogta a görög.
A fáraó keresztülment egy sor oszlopos, képekkel ékesített szobán. Minden
ajtóban papok, palotaőrök, akik földig hajladoztak előtte. Végre a szobájába
ért. Két emelet magas, alabástromfalú terem volt, a falakon színes és aranyozott
festmények, XII. Ramszesz uralkodásának legnagyszerűbb eseményei: Mezopotámia
lakosainak hódolása a fáraó előtt, Buchten királyának követei, és Khonszu isten
diadalútja Buchten országában.
A teremben ott volt a madárfejű Hórusz isten arannyal, drágakövekkel ékes
malachitszobra, előtte csonka piramis alakú oltár, fejedelmi fegyverzet, drága
karosszékek, lócák, valamint apróságokkal telerakott asztalkák.
Amikor a fáraó belépett, a szolgálatot tevő papok egyike meggyújtotta előtte a
füstölőt, egy tisztviselő pedig bejelentette a trónörököst, aki hamarosan meg is
jelent, és mé-
lyen meghajolt atyja előtt. A herceg beszédes arca csupa lázas nyugtalanság
volt.
-Örülök, erpatre -mondta a fáraó -, hogy jó egészségben tértél haza a nehéz
útról.
-Örökké éljen szent felséged, és dicső tetteivel töltse be mind a két világot!
-felelte a herceg.
-Éppen az imént -folytatta a fáraó -számoltak be katonai tanácsadóim
viselt dolgaidról és okosságodról.
A trónörökös arca megrándult és megszínesedett. Nagy szemét hallgatagon a
fáraóra szegezte.
-Munkádnak meg is lesz a jutalma. Tíz talentumot kapsz, nagy aranyláncot... és
két görög ezredet: gyakorlatokat végeztetsz majd velük.
A herceg majd kővé dermedt, de egy pillanat múlva fojtott hangon kérdezte:
-És a memfiszi hadtest?
-Egy év múlva megismételjük a hadgyakorlatot, és ha a hadsereg vezetésében
semmi hibát nem követsz el, megkapod a hadtestet.
-Tudom, ez Herihor műve! -kiáltotta a herceg, aki alig tudta fékezni
indulatát.
Körülnézett a teremben, majd tovább folytatta:
-Sohasem beszélhetek veled, atyám, kettesben, négyszemközt. Mindig akadnak
körülöttünk idegenek, akik közénk állnak...
A fáraó egyet rándított a szemöldökén: a kíséret egyszerre eltűnt, mint az
árnyék.
- Mit akarsz mondani?
-Csak egyet, atyám. .. Herihor nekem ellenségem.. . Ő vádolt be engem előtted,
ő hozott ilyen szégyent a fejemre!
Magatartása alázatos maradt, de azért az ajkát harapdálta, és ökölbe szorította
a kezét dühében.
-Herihor nekem hűséges szolgám, neked meg barátod. Az ő szava döntötte el,
hogy te most trónörökös vagy.
Nem bízhatok egy hadtestet olyan vezérre, aki fiatal fejjel elvágatja magát a
seregtől.
-De helyreállítottam az összeköttetést! -felelte a herceg leverten. -
Herihor parancsolta, hogy két bogarat megkerüljünk.
-Hát talán azt akarnád, hogy a pap a hadsereg szeme láttára semmibe vegye a
vallást?
-Atyám -suttogta a herceg remegő hangon -, hogy a bogarak útját ne
háborgassuk, tönkrement egy épülő csatorna, és elpusztult egy emberélet.
-Az az ember maga emelt kezet magára.
-De Herihor hibájából.
-Azokban az ezredekben, amelyeket te olyan nagy hozzáértéssel összevontál
Pi-Bailosz alatt, harminc ember meghalt a kimerültségtől, és néhány száz
belebetegedett.
A herceg lehorgasztotta a fejét.
-Ramszesz -folytatta a fáraó -, belőled nem a birodalom egyik legfőbb
méltósága, akinek elsősorban a munkások élete és a csatornák használhatósága a
szíve gondja, inkább csak a haragos ember beszél. Márpedig a harag éppúgy nem
egyezik az igazsággal, mint a héja a galambbal.
-Ó, atyám -fakadt ki a trónörökös -, ha a harag elragadott is, az csak
azért van, mert egyre látom Herihor és a papok rosszindulatát irántam.
-Hiszen magad is főpap unokája vagy, és papok oktattak. .. Jobban ismered a
titkaikat, mint bárki más a hercegek közül...
-Megismertem feneketlen büszkeségüket és hatalomvágyukat. De én majd
megnyirbálom... ezért máris ellenségeim. .. Herihor még egy hadtestet se akar
nekem adni, ő akar rendelkezni az egész hadsereggel.. .
A trónörökös, alighogy kiszalasztotta a száján ezeket a meggondolatlan szavakat,
maga is megdöbbent. Hanem a fáraó szelíden nézett rá, és nyugodtan felelte:
-A hadsereggel és a birodalommal én rendelkezem. Tő-
lem indul ki minden parancs, minden ítélet. Ezen a világon én vagyok Ozirisz
mérlege, és szolgáim cselekedetét magam mérem meg, trónörökös, miniszter vagy a
nép tetteit egyaránt. Aki azt hiszi, hogy énelőttem nem ismeretes minden mérték,
oktalan ember.
-Mégis, ha atyám tulajdon szemével látta volna a hadgyakorlat lefolyását...
-Talán láthattam volna egy olyan hadvezért -vágott a herceg szavába a fáraó
-, aki a sorsdöntő pillanatban egy izraelita leány szoknyája után szalad a
bokrok között. Hanem efféle apróságokról igazán nem akarok tudni.
A herceg leborult atyja lába elé, és suttogva kérdezte:
-Tutmózisz beszélte el neked, felséges atyám?
-Tutmózisz éppen olyan gyerek, mint te vagy. Most azért veri magát új
adósságokba, mert azt hiszi, ő lesz a memfiszi hadtest vezérkari főnöke, és azt
gondolja az ő szívében, hogy a fáraó szeme nem látja meg az ő sivatagban viselt
dolgait.

Hetedik fejezet

Néhány nap múlva Ramszesz herceg meghívót kapott felséges anyjához,
Nikotriszhoz, aki a fáraó második felesége volt, de most a leghatalmasabb
asszony Egyiptomban.
Az istenek nem tévedtek, amikor fejedelem szülőanyjává tették. Elég telt, magas
termetű asszony volt, aki negyvenéves létére még mindig szép maradt. Különösen a
szemében, az arcában, de egész alakjában is annyi fenség volt, hogy amikor
egymagában, csupán a papnők szerény köntösében járt, akkor is mindenki
meghajtotta előtte a fejét.
A felséges asszony fajanszcsempékkel kirakott szobájában fogadta a fiát. Egy
pálma alatt, berakásos karszéken ült. Lába előtt, egy kis asztalkán, pöttöm kis
kutyus hevert; a másik oldalon legyezővel egy fekete rabszolganő
térdelt. A fejedelemasszonyon aranyhímes muszlinruha volt, parókáján lótuszvirág
formára kirakott drágaköves aranypánt.
Amikor a herceg mélyen meghajolt az anyja előtt, a kiskutya megszagolgatta,
aztán újra leheveredett. Nikotrisz egyet bólintott, majd megkérdezte:
-Mi okon kértél tőlem kihallgatást, Ramszesz?
-Már két napja, anyám...
-Tudtam, nagyon el vagy foglalva. Hanem most mind a ketten ráérünk,
meghallgathatlak.
-Szavadtól úgy érzem, anyám, mintha a sivatag szörnyű szele csontig átjárt
volna. Nem is merek előállni a kérésemmel.
-Bizonyosan pénzről van szó. Ramszesz zavartan lehorgasztotta a fejét.
-Sokra volna szükség?
-Tizenöt talentum kellene...
-Ó, istenek! -jajdult fel Nikotrisz. -Alig pár napja fizettek ki neked a
kincstárból tíz talentumot. Kislányom -fordult aztán a fekete rabszolganőhöz
-, fáradt lehetsz már nagyon, menj ki egy kicsit a kertbe.
Amikor pedig négyszemközt maradt a fiával, megkérdezte a herceget:
-Hát az a zsidó lány olyan követelőző? Ramszesz elpirult, hanem azért
felemelte a fejét.
-Te magad is tudod, anyám, hogy nem -felelte a herceg. -Hanem jutalmat
ígértem a hadseregnek... és nem tudom kifizetni!
A fejedelemasszony büszkén, nyugodtan a herceg szemébe nézett.
-Lám, milyen baj -szólalt meg végre -, amikor az én fiam ígérget, mielőtt
megtanácskozza az anyjával. Különben én gondoltam is a te korodra, és egy
föníciai rabszolganőt szántam neked, akit Türosz küldött énnekem. Tíz ta-
lentum hozománya van. De neked inkább a zsidó lány kellett.
-Nagyon megtetszett. Anyám, olyan szép lány nincs a te szolgálóid között, de
még ő szent felsége asszonyai közt se akad párja.
- De hát zsidó!
-Kérlek, anyám, ne légy elfogult... Mesebeszéd az, hogy a zsidók disznóhúst
esznek, és macskát vágnak.. . Nikotrisz elmosolyodott.
-Úgy beszélsz, mint egy kisdiák a legalsó papi iskolában -szólt végül,
vállat vonva -, de gondolj arra, mit mondott Nagy Ramszesz: „A sárga bőrű nép
számosabb és gazdagabb, mint mi: cselekedjünk hát ellenük, de okosan, hogy ne
legyenek még hatalmasabbak..." Én tehát nem gondolom, hogy ebből a népből való
lány legyen a fáraó utódjának első kedvese.
-De hogy vonatkozhatnak Ramszesz szavai egy nyomorúságos bérlő lányára! -
kiáltotta a herceg. -Különben is, hol vannak nálunk zsidók?. .. Három
évszázada, hogy elhagyták Egyiptomot, és most van egy nevetséges kis országuk,
amelyet papok igazgatnak...
-Látom, hogy a kedvesed nem vesztegeti haszontalanul az idejét -felelte
Nikotrisz, összerántva kissé a szemöldökét. -Ramszesz, légy óvatos!...
Emlékezz rá, hogy Messu, a vezérük, áruló pap, akit mind e mai napig átkok közt
emlegetnek a mi templomainkban... Jusson az eszedbe, hogy a zsidók több kincset
elhurcoltak magukkal Egyiptomból, mint amennyit megért néhány nemzedéknyi
munkájuk; nemcsak az aranyunkat vették el, hanem átvették az Egyetlenben való
hitünket is és minden szent törvényünket, most meg azt hirdetik nagy fennen,
hogy az ő törvényeik. Végül tudd meg -tette hozzá nyomatékkal -, hogy ennek a
népnek a leányai inkább a halált választják, mint idegen népbeli ember
nyoszolyáját. És ha mégis odaadják magukat, és ráadásul éppen ellenséges
főembernek, akkor
csak egy céljuk van: vagy hogy megnyerjék a maguk politikájának, vagy hogy
megöljék...
-Hidd el, anyám, hogy mindezt a sok szóbeszédet csak a papok kürtölik világgá.
Nem akarnak máshitű embert a trón zsámolya elé bocsátani, hátha ellenükre
szolgálná a fáraót...
Nikotrisz felkelt székéről, és keblére szorítva a kezét, csodálkozva nézett a
fiára.
-Hát csakugyan igaz, amit hallottam, hogy ellensége vagy a papoknak! Te, az ő
szeretett tanítványuk?
-Még alighanem most is megvan a hátamon a sok vesszőzésük nyoma! -felelte a
herceg.
-Pedig a te nagyapád, az én apám, Amenhotep, aki most az istenek közt él,
főpap volt, és nagy hatalom volt valaha az ő kezében is...
-Éppen azért, mert már a nagyapám is uralkodó volt, és az apám is az, nem
tűrhetem Herihor uralmát...
-De erre a méltóságra a te nagyapád, a szent Amenhotep emelte őt...
-Én meg majd letaszítom!... A fejedelemasszony vállat vont.
-És te akarsz egy hadtestet vezetni ? -mondta szomorúan. -De hiszen te nem
férfi vagy, nem hadvezér, hanem elkényeztetett kisasszony...
-Hogyan? -szólt közbe a herceg, és alig-alig tudta fékezni magát, hogy ki ne
fakadjon.
-Nem ismerek a fiamra... Nem látom benned Egyiptom jövendő urát!... Veled
olyan lesz a dinasztia, mint a kormányát vesztett csónak a Níluson... Kiűzöd
udvarodból a papokat? De akkor ki marad ott?... Ki lesz akkor a te szemed Alsó-
és Felső-Egyiptomban meg túl a határokon?. .. Pedig a fáraónak mindent látnia
kell az ég alatt, amire csak ráesik Ozirisz isteni sugara...
-A papok nem minisztereim lesznek, hanem szolgáim...
-Ok csakugyan azok is, leghívebb szolgák. Hála az ő imádságaiknak, atyád
harminchárom éve uralkodik, és elkerült minden olyan háborút, amely végzetes
lehetett volna...
-A papokra...
-A fáraóra, az egész birodalomra -vágott közbe a fejedelemasszony. -Tudod
te, mi lesz a kincstárunkkal, ha egyik nap kiszedsz belőle tíz talentumot, aztán
megint tizenötöt kívánsz?.. . Tudod te azt, hogy ha a papok nem volnának olyan
áldozatkészek, akkor a fáraó házának javai már mind a föníciaiak kezére jutottak
volna? Tudod te, hogy a kincstár számára még az istenek valódi drágaköveit is
kiszedegették, és hamis kövekkel pótolták?...
-Egyetlen szerencsés háború úgy megtöltené a kincstárt, mint a Nílus áradása a
földjeinket.
A fejedelemasszony elnevette magát.
-Nem -mondta végre -, te, Ramszesz, annyira gyerek vagy még, hogy még
istentelen beszédedet se lehet bűnnek venni. Kérlek, foglalkozz inkább a görög
ezredekkel, azt a kis zsidó lányt pedig minél előbb rázd le a nyakadról, a
politikát meg. .. hagyd csak ránk.
-Miért rázzam én le Sárát a nyakamról?
-Mert ha fiad lenne tőle, súlyos bonyodalom támadhatna az országban, pedig
anélkül is van éppen elég gond, baj. A papokra pedig -tette hozzá a
fejedelemasszony -csak haragudj, ha kedved tartja, de nyilvánosan ne bántsd
meg őket. Tudják ők jól, hogy a trónörökösnek sok mindent el kell nézni,
különösen, ha heves vérű. Hanem az idő elsimít mindent, a dinasztia dicsőségére
és a birodalom javára.
A herceg gondolkodóba esett. Egyszerre csak megszólalt:
-Hát akkor nem számíthatok a kincstárból arra a pénzre?
-Nincs rá mód. A főkancellárius már ma nem folyósí-
tóttá volna a fizetéseket, ha ki nem segítem azzal a negyven talentummal,
amelyet Türosz küldött nekem.
-De akkor mitévő leszek én a hadsereggel? -kérdezte a herceg, türelmetlenül
dörzsölve a homlokát.
-Hagyd ott azt a zsidó lányt, és kérd meg a papokat.. . Azok talán majd adnak
kölcsön.
-Soha!... Inkább a föníciaiaktól kérek kölcsön. A fejedelemasszony megrázta a
fejét.
-Trónörökös vagy, azt tehetsz, amit akarsz... Hanem azt előre megmondhatom,
hogy dús zálogot kell majd adnod, föníciai pedig, ha egyszer már a hiteleződ
lett, soha ki nem ereszt a körme közül. Alattomosabbak azok minden zsidónál.
-Ekkora adósság törlesztésére futja az én jövedelmemnek csak egy részéből is.
-Majd elválik... Lelkemre mondom, szívesen segítettem volna rajtad, de nincs
módomban... -szólt a fejedelemasszony szomorúan, széttárva kezét. -Tégy úgy,
amint kedved tartja, de ne felejtsd el, hogy olyanok ezek a föní-
' ciaiak a mi birtokainkon, mint a patkányok a magtárban; ha egyetlenegy is rést
talál, ahol befurakodhat, utánatódul a többi.
Ramszesz nehezen szánta el magát az indulásra.
-Van még tán valami mondanivalód? -kérdezte a fejedelemasszony.
-Csak azt szeretném még megkérdezni... A szívem valahogy azt súgja, hogy neked
alighanem terveid vannak velem, anyám. Mondd, mi forog eszedben?
A fejedelemasszony végigsimította a herceg arcát.
-Most még nem... most még nem!... Ma még szabad vagy, mint akármelyik
nemesifjú az országban, éld csak világodat... Hanem eljön az idő, Ramszesz,
amikor meg kell házasodnod, de csak olyan lányt vehetsz feleségül, akinek a
gyerekei vérbeli hercegek lesznek, a fia meg a te örökösöd. Erre az időre
gondolok én...
-És mit gondoltál ?
-Még nincsenek határozott terveim. A politikai okosság mindenesetre azt
kívánja, hogy a te feleséged főpap lánya legyen.
-Talán éppen Herihoré? -jegyezte meg a herceg nevetve.
-Mi volna ezen megróni való ? Herihor hamarosan Téba főpapja lesz, a lánya
pedig még csak tizennégy éves.
-És beletörődne abba, hogy a zsidó lány helyét elfoglalja? -kérdezte
gúnyosan Ramszesz.
-Azon légy, hogy elfelejtsék ezt a mostani ballépésedet.
-Csókolom a lábadat, anyám, most már megyek mondta Ramszesz a fejéhez kapva.
-Itt most én annyi csodálatos dolgot hallottam, hogy szinte elfog a félsz, nem
indul-e vissza a Nílus a vízesések felé, vagy nem indulnak-e el a piramisok a
keleti sivatagra!
-Ne szóljon káromlást a te szád, fiam -suttogta a fejedelemasszony, és
nyugtalanul nézett a fiára. -Nagyobb csodák is estek már ebben az országban.
-Ugye az is, hogy a fáraó palotájának a falai kihallgatták uraik beszédét? -
kérdezte keserű mosollyal a herceg.
-Láttak itt már olyat is, hogy fáraók meghaltak alig pár hónapi uralkodás
után, és megbuktak dinasztiák, amelyek kilenc népen uralkodtak!
-Hanem azok a fáraók a füstölő kedvéért elfeledkeztek a kardról! -felelte a
herceg.
Meghajolt és elment...
Amily mértékben elhalkultak a trónörökös lépései az óriási előcsarnokban, a
fejedelemasszony arca lassanként elváltozott: a fenség helyét fájdalom, szorongó
nyugtalanság váltotta föl, nagy szemében könnyek csillogtak.
Az istennő szobra elé futott, letérdelt előtte, és indiai füstölőt hintve az
eleven parázsra, könyörögni kezdett:
-Ó, ízisz, ízisz, ízisz! Háromszor kiáltom a neved. Ó, ízisz, aki kígyónak,
krokodilusnak, struccmadárnak
szülője vagy, háromszormagasztaltassék a te neved!... Ó, ízisz, aki megóvod a
búzaszemet a pusztító viharoktól, őseink testét pedig az idő pusztításától, ó,
ízisz, szánd meg, oltalmazd meg az én fiamat!... Háromszor kiáltsák a te neved
ott is és... ott is... ott is... És most és mindenkor, örökkön-örökké, míg a mi
isteneink templomai nézegetik magukat a Nílus vizében.
A fejedelemasszony egyre sóhajtozva imádkozott, lehajolt, és homloka a földet
érintette. Ebben a pillanatban halk suttogás hangzott fölötte:
-Az igazszívűek imája mindig meghallgatásra talál...
A fejedelemasszony felriadt, és döbbenten nézelődött maga körül. De rajta kívül
egy lélek sem volt a szobában. Csak a festett virágok néztek le rá a falakról,
és az istennő az oltár fölött, akinek arcáról égi nyugalom sugárzott le rá.

Nyolcadik fejezet

A herceg elszorult szívvel tért vissza villájába, és nyomban Tutmóziszt hívatta.
-Taníts meg rá -mondta Ramszesz -, hogy s mint tehetnék szert pénzre...
-Á! -mosolyodott el a gavallér. -Ezt a tudományt nem tanítják a papi
főiskolákon, hanem én prófétája lehetnék. ..
-Ott azt tanítják, hogy sose kérjünk pénzt kölcsön -jegyezte meg a herceg.
-Ha nem félnék attól, hogy istentelenséggel bemocskolom az ajkamat, azt
mondanám, hogy akadnak papok, akik csak elhiábavalóskodják az időt... Szegény
fejük, ha százszor szent emberek is!... Nem esznek húst, beérik egy asszonnyal,
vagy éppenséggel teljesen kerülik az asszonynépet ... és hírből se tudják, mi
az: pénzt kölcsönvenni... Örülök, Ramszesz, hogy az én tanácsaim alapján ismered
meg ezt a fajta tudományt. Azt már ma is tudod, milyen szenvedések kútfeje a
pénztelenség. Akinek pénzre van szüksége, nincs annak se étele, se itala.
Legjobb álmából felriad, asszonyfélére csak csodálkozó szemmel néz, mintha
kérdezné: „Hát ez ugyan mire való?" A leghűvösebb templomban is forróság csap
hirtelen az arcába, és a sivatagban a legégetőbb melegben is végigfut rajta a
hideg. Csak néz, néz maga elé, mint az eszelős, meg se hallja, amit mondanak
neki, a parókája rendszerint félrecsúszik, az meg eszébe se jut, hogy a
parókáját illatos kenetekkel megszagosítsa. Csak egy korsó jó erős borocska
nyugtatja meg, de az is csak rövid időre. Mert alig nyeri vissza szegény az
érzékeit, mindjárt úgy érzi, mintha a föld megnyílna a lába alatt... A nyugtalan
járásodról, összevissza hadonászásodról látom -folytatta a gavallér -, hogy
ebben a percben te is tudod, milyen kétségbeesett az ember, ha pénze nincs.
Hanem majd megismersz te hamarosan egyéb érzéseket is, mintha a szfinxet emelnék
le a melledről. Azután majd megtudod, micsoda gyönyörűség, ha az ember
elfelejtheti eddigi kegyetlen gondjait és mostani hitelezőit, aztán meg... Ó,
boldog Ramszesz, csuda meglepetések várnak terád!... Mert amikor aztán lejár a
határidő, a hitelezők meg tisztességadás színe alatt meg-meglátogatják az
embert, ilyenkor olyan, mint az űzött vad, amelynek már egyre sarkában vannak a
kutyák, vagy mint az egyiptomi lány, aki vizet merít a folyóból, és egyszerre
meglátja a krokodilus bütykös gerincét...
-Ez bizony mind éktelenül mulatságos história -szólt a herceg nevetve a
szavába -, de nem hoz a konyhára egyetlen árva drachmát se...
-Ne folytasd! -vágott közbe Tutmózisz. -Ebben a percben sietek Dagonhoz,
ahhoz a föníciai pénzváltóhoz, estére pedig, ha nem is adta még a pénzt a
kezedbe, de már megleled nyugalmadat.
És azzal Tutmózisz már szaladt is, belevágta magát kis
gyaloghintójába, és egy sereg szolga, valamint néhány hozzá hasonló,
széllelbélelt gavallér kíséretében eltűnt a kert útjain.
Napnyugta előtt csakugyan megjelent a trónörökös házában a föníciai Dagon, a
legismertebb memfiszi pénzváltó. Javakorbeli ember volt, sárga színű, szikár
termetű, de erős, kemény csontú. Alul kék tunika volt rajta, felül finom
szövésű, fehér palást. Nem viselt parókát, természetes, tömött, nagy üstökét
aranypánt fogta össze. Nagy, fekete szakálla is volt. Az állat, fejét elborító
sűrű bozont valósággal tekintélyes külsőt adott neki, a parókás, álszakállas
egyiptomi gavallérokhoz viszonyítva.
A trónörökös lakásán hemzsegett az arisztokrata fiatalság. Volt, aki fürdött,
kenekedett, fönn az emeleten pedig egyesek sakkoztak vagy ostábláztak, mások meg
a teraszon néhány táncosnő társaságában iddogáltak a sátrakban. A trónörökös nem
ivott, nem játszott, a nőkkel szót nem váltott, csak egyre a terasz egyik
oldalán járt le s föl, és türelmetlenül leste a föníciait. Amikor végre az egyik
fasor végén meglátta kétöszvéres hintójában, lement az első emeletre, mert ott
volt egy üres, szabad szoba.
Kis idő múlva megjelent az ajtóban Dagon. A küszöbön térdre esett, és hangos
szóval nagyot köszönt:
-Üdvöz légy, Egyiptom új napja!... Örökké tartson a te életed, jusson el a te
dicsőséged a legtávolabbi partokig, ahol csak föníciai hajók járnak...
A herceg parancsára fölkelt, és éktelen hadonászással folytatta:
-Amikor a nemes Tutmózisz kiszállt gyaloghintójából az én kis viskóm előtt
(mert a te palotáidhoz képest, erpatre, az én házam csak viskó!), úgy ragyogott
az arca, hogy azon nyomban mondtam a feleségemnek: „Tamar, a nemes Tutmózisz nem
a maga dolgában jár; aki rábízta a dolgát, annyival magasabb nála, mint a
Libanon a fövenyes partnál. .." „Honnan tudod, jó uram, hogy a nemes Tutmó-
zisz nem a maga dolgában jár?" kérdezi az asszony. „Onnan, hogy pénzzel a nemes
Tutmózisz nem jöhet, mert az neki sincs, de pénzért se jöhet, mert az viszont
nekem sincs..." Ekkor már mélyen meg is hajoltunk a nemesúr előtt. Amikor pedig
megmondta nekünk, hogy te, legkegyesebb uram, tizenöt talentumot kívánsz a te
rabszolgádtól, megkérdeztem a feleségem: „Tamar, tanított engem valaha rosszra
az én szívem ?" „Dagon -felelte erre az én feleségem -, te olyan bölcs vagy,
hogy a trónörökös tanácsadójának kellene lenned."
Ramszeszt majd szétvetette a türelmetlenség, de azért végighallgatta a
pénzváltót... ő, Ramszesz, aki indulatba jött tulajdon anyja és a fáraó színe
előtt is!
-Amikor aztán meghallottuk és megértettük -folytatta a föníciai -, hogy te,
uram, az én szolgálataimat kívánod, olyan öröm telepedett a mi házunkra, hogy a
cselédségnek nyomban tíz korsó sört adattam, a feleségem, Tamar, meg azt mondta,
vegyek neki új fülönfüggőt. A végén akkorára nőtt az örömem, hogy idejövet nem
engedtem meg a szamárhajcsáraimnak, hogy verjék a szamarakat. Amikor pedig az én
méltatlan lábam a te padlód érte, elővettem egy aranygyűrűt (nagyobbat annál,
mint amekkorát Herihor őkegyessége Eunanának adott), és odaadtam ezt az
aranygyűrűt annak a rabszolgának, aki mosdóvizet öntött a kezemre. Hanem ha
fenséges uram megengedi a kérdést: honnan való az az ezüstkorsó, amelyből az a
rabszolga a vizet öntötte?
-Azariástól, Gaber fiától vettem, két talentumért.
-Attól a zsidótól?. .. Hát a felséges úr zsidótól is vesz? Mit mondanak erre
az istenek?
-Azariás éppen olyan kereskedő, mint te vagy -felelte a trónörökös.
Mikor ezt Dagon meghallotta, két kezébe kapta a fejét, és elkezdett köpködni,
jajveszékelni: -Ó, Baal-Tammuz!. .. Ó, Baalet!... Ó, Astóreth!
Azariás, Gaber fia, az a zsidó, az volna éppen olyan kereskedő, mint én!... Ó,
én két lábam, mire hoztatok ti engem ide!... Ó, szívem, hogy tudsz te elviselni
ekkora fájdalmat, ilyen csúfságot?... Fenséges uram, kegyes herceg -
sivalkodott a föníciai -, ölj meg, vágasd le a kezem, ha pénzt fogok
hamisítani, de azt ne mondd, hogy zsidó ember kereskedőnek való. Hamarabb
elpusztul Türosz, Szidónt hamarabb ellepi a fövény, mint hogy zsidóból kereskedő
lesz. A zsidók meg tudják fejni girhes kecskéjüket, vagy egyiptomi korbács alatt
tudnak vályogot vetni, de kereskedni soha. Pfuj!... Piha!... Tisztátalan
rabszolganép !... Rabló, gaz népség!
A hercegben, miért, miért nem, hirtelen harag támadt, de csakhamar lehiggadt.
Önmaga is meglepődött ezen, mert eddig fölöslegesnek tartotta, hogy akárki fia
előtt is fékezze az indulatát.
-Hát adsz-e nekem kölcsön tizenöt talentumot, derék Dagon? -fordult
egyszerre a föníciaihoz.
-Ó, Astóreth!... Tizenöt talentumot?... Ez akkora teher, hogy le kell ülnöm
hozzá, csak úgy tudom meghány ni-vetni.
-Hát akkor ülj le.
-Egy talentumért húsz aranyláncot lehet kapni -mondta Dagon, és nagy
kényelmesen letelepedett egy karosszékbe -, vagy hatvan szép fejőstehenet, vagy
tíz, nehéz munkára való rabszolgát, vagy egyet olyat, aki tud sípon muzsikálni,
vagy fest, vagy meggyógyítja az ember nyavalyáit. Rettentő nagy pénz az a
talentum!
A hercegnek nagyot villant a szeme.
-Hát ha nincs tizenöt talentumod... -vágott a szavába a herceg.
A megrémült föníciai egyszerre leereszkedett a karosszékből a padlóra.
-A te parancsodra kinek ne volna pénze ebben a városban, nap fia? -fordított
a szaván Dagon. -Az igaz, én csak
koldusszegény vagyok, akinek minden aranya, drágasága, minden ingó-bingó vagyona
se éri meg, hogy csak rá is nézz. Hanem majd sorba látogatom én a mi
kereskedőinket, és megmondom nekik, ki küldött engem hozzájuk, akkor pedig
meglesz a tizenöt talentum, akár a föld alól is. Ha te, erpatre, egy elszáradt
fügefa elé állnál, és annak mondanád: „Adj pénzt!", még a fügefa is fizetne...
Csak ne nézz így rám, Hórusz fia, mert nagy fájdalom kél akkor az én szívemben,
és nem tudok tőle még gondolkozni se -szólt könyörgő hangon a föníciai.
-Jó, jó, ülj csak le... -biztatta a herceg, s elnevette magát.
Dagon fölkelt a földről, és most még kényelmesebben elvetette magát a
karosszékben.
-Milyen hosszú időre kívánja felséges uram azt a tizenöt talentumot? -
kérdezte.
-Egy évre, legalábbis.
-Mondjuk hát: három évre. Csak ő szent felsége tudna visszafizetni egy év
alatt tizenöt talentumot, de nem egy fiatal herceg, akinek napról napra meg kell
vendégelni a fiatal nemesurakat, szép asszonynépeket... Ó, azok a nők! Hanem,
megkövetem felséges uramat, csakugyan igaz, hogy magához vette Sárát, Gedeon
lányát?
-Aztán hány percentet kérsz ? -vágott a szavába a herceg.
-Csip-csup semmiséget, felséged szentséges ajkának nem is érdemes kiejteni. A
tizenöt talentumért fizet majd felséges uram évenként öt talentumot, a három év
lefolyása után pedig megkapom az egész kölcsönösszeget, úgyhogy felséged észre
se veszi.. .
-Te ma tizenöt talentumot adsz nekem, három év múlva meg harmincat akarsz
érte?
-Az egyiptomi törvény megengedi, hogy a kamat felérjen a kölcsönadott pénzzel
-felelte megzavarodva a föníciai.
De nem nagyon sok az?
Nagyon sok? -kiáltotta Dagon. -Minden nagyúr nagy udvart tart, nagy vagyona
van, és nagy százalékot is fizet. A trónörököstől szégyelltem volna kevesebbet
kérni. Talán maga a herceg úr megbotoztatott volna, úgy kergetett volna ki a
palotájából, ha kevesebbet mertem volna kérni...
-Mikor hozod el a pénzt?
-Mikor hozom el?... Ó, istenek! Azt egy ember nem is bírja. Hanem én többet
teszek, eligazítom a felséges úr minden fizetnivalóját, úgyhogy felségednek
efféle nyomorult dolgokon nem kell az eszét jártatnia.
-Hát te tudod, milyen fizetnivalóim vannak?
-Nagyjából tudom -felelte hanyagul a föníciai. -A herceg hat talentumot a
keleti hadseregnek akar küldeni, ezt majd elvégzik Hattiban és Migdolban a mi
pénzváltóink. Három talentum jár Nitager őkegyességének, három Patroklész
őkegyességének, ezt majd eligazítjuk itt helyben. .. Sárának meg az apjának
fizethetek én magam, annak a koszos Azariásnak a közbenjárásával... Még így jobb
is lesz, mert azok a számvetésben még megcsalhatnák a herceget.
Ramszesz türelmetlenségében elkezdett fel-alá járni a szobában.
-Vagyis akkor nekem harminc talentumról kellene írást adnom? -kérdezte.
-Miféle írást?... Mire való az az írás?... Minek kellene nekem az az írás ?...
A herceg három évre bérbe adja nekem Takensz, Szesz, Neha-Mesz, Neha-Pechu,
SzebtHet nomoszban levő birtokait.
-Bérbe?- mondta a herceg. -Ez nekem nem tetszik.. .
-Hát akkor honnan kapom én meg a pénzem, az én harminc talentumomat?
-Várj csak. Előbb meg kell kérdeznem a tiszttartóimat, mennyit jövedelmeznek
nekem évenként ezek a birtokok.
-Miért fáradna azzal, felséges uram?... Mit tud az a tiszttartó?.. . Nem tud
az semmit, olyan igaz ez, mint ahogy becsületes föníciai vagyok. Minden
esztendőben más a termés, más a jövedelem. Én erre az ügyletre rá is fizethetek,
s azt a tiszttartó nem téríti meg nekem...
-Hallod, Dagon, nekem úgy tetszik, hogy ezek a birtokok sokkal többet
jövedelmeznek évi tíz talentumnál...
-Hát a herceg nem bízik meg bennem? Jó! Ha az a kívánsága, elengedem a szeszi
birtokokat... A herceg még most se biztos az én szívemben? Jó, elengedem még
SzebtHetet is... De minek ide tiszttartó? Az tanítaná meg a herceget
bölcsességre?... Ó, Astóreth! Elveszíteném álmomat és étvágyamat, ha egy ilyen
tiszttartó, egy alantas rabszolga ki merné igazítani az én kegyes uramnak a
szavát. Nekünk már csak íródeákra van szükségünk, aki megírja, hogy te, felséges
uram, ebben meg ebben a nomoszban három évre bérbe adod nekem a birtokaidat.
Aztán kell hozzá tizenhat tanú, hadd lássák, a herceg részéről milyen
tisztességben van részem. Mert a cselédségnek miért kellene azt tudni, hogy az
uruk éntőlem pénzt vesz kölcsön?
A herceg unta már a sok beszédet. Rántott egyet a vállán.
-Holnap hozd el a pénzt -mondta -meg az íródeákot, tanúkat. Ezzel már nem
akarok törődni.
-Ó, milyen bölcs beszéd ez! -kiáltott fel a föníciai. -Legkegyesebb uram,
örökké tartson a te életed!

Kilencedik fejezet

A tanya, amelyet a trónörökös Sárának, Gedeon zsidó lányának lakóhelyül
ajándékba adott, a Nílus bal partján terült el, Memfisz külvárosától északra.
Négyszög alakú, harmincöt holdas birtok volt, a ház tetejéről úgy végigtekintett
rajta az ember, mint a nyitott tenyerén. Fennsíkon terült el, és négy teraszra
oszlott. A két alsó, terjedelmesebb teraszt a Nílus rendszeresen elárasztotta;
ezeken gabonát és zöldségféléket termeltek. A harmadik teraszon, amely olykor
nem került víz alá, pálmák, füge- és egyéb gyümölcsfák nőttek. A negyedik,
legfelső teraszon olajfákkal, szőlővel, diófákkal, szelídgesztenyével
teleültetett nagy kert volt, annak a közepén emelkedett a ház.
Egyemeletes faépület volt, szokás szerint verandával, amelyen vászonsátor volt
felütve. Lenn Ramszesz fekete rabszolgája lakott, Sára pedig fenn Tafettel, a
rokonával, aki szolgálója volt. A házat vályogfal vette körül, azon túl, kissé
odább, az istállók, a béresek és ispánok lakásai.
Sára szobái nem voltak éppen nagyok, de szépen voltak berendezve. A padlón
szőnyegek, az ajtókon, ablakokon tarka csíkos függönyök. Faragott ágyak,
karszékek, berakásos ruhásládák, háromlábú és egylábú asztalkák alkották a
bútorzatot. Az asztalkákon virágosvázák, karcsú boroskorsók, dobozokban illatos
kenetekkel teli üvegcsék, arany- és ezüstcsészék, kelyhek, fajanszedények,
tálak, bronzmécsesek. Mindezt, még a legapróbb eszközt, edényt is, faragott vagy
festett díszítések borították, minden ruhadarab csupa hímzés, rojt meg bojt.
Sára már tíz napja ebben az egyedülvalóságban élt, de féltében, szégyenében még
egyre bújt az emberek elől; a tanyán dolgozó szolganépből se látta még szinte
senki. Lefüggönyözött ablakok mögött varrt, kis szövőszékén vásznat szőtt, vagy
élő virágokból koszorúkat font Ramszesznek. Néha ki-kisurrant a teraszra, nagy
óvakodva félrehúzta a sátor vászonfalát, és kitekingetett a Nílusra, a vízen
nyüzsgő csónakokra, amelyeken az evezősök vidám nótákat fújtak. Vagy fölemelve a
szemét, szorongva nézett a fejedelmi palota szürke pilonjaira, amelyek sötéten,
némán uralkodtak a folyó túlsó partja fölött. Ilyenkor újra munkához menekült,
és előkiáltotta Tafetet.
-Ülj le ide, anyám -mondta. -Mit csinálsz odalenn?
-A kertész gyümölcsöt hozott, a városból pedig kenyeret, bort, szárnyasokat
küldtek, azt kellett átvennem.
-Ülj le és mesélj, mert bizony félek.
-Ó, te butuska kislány! -felelte Tafet, és elnevette magát. -Az első napon
engem is minden sarokból meg-megriasztott a félelem, de aztán, amikor mögé
néztem a falaknak, vége lett a nagy félsznek. Kitől is kellene félnem, amikor
mindenki térdre esik előttem? Teelőtted meg talán a fejükre állnának!... Menj ki
a kertbe, olyan szépséges, mint a paradicsom. Nézz ki a földekre, ahol most
gabonát aratnak... Ülj be a faragásos gyaloghintóba, az evezősök elepednek a
kíváncsiságtól, hogy meglássanak, és megsétáltassanak a Níluson...
-Félek...
-Mitől?
-Hát én tudom? Amikor varrók, elgondolom, hogy a mi régi kis völgyünkben
vagyok, és mindjárt megjön az apám. Hanem amikor a szél félrehajtja az ablak
függönyeit, és erről a dombról végignézek ezen a nagy, messzi tájékon, úgy
rémlik. . . tudod, mit érzek? Mintha egy sas felkapott volna, és elvitt volna
sziklatetőn vert fészkébe, ahonnan nincs szabadulás. ..
-Ó, te... te! Ha látnád, milyen csuda fürdőkádat küldött ma neked a herceg!
Réz fürdőkádat! A tűzhelyre meg micsoda háromlábú állványt, milyen fazekakat meg
serpenyőket! És ha tudnád: ma ültettem két tyúkot, és hamarosan lesz
kiscsibénk...
Napnyugta után, amikor már senki se láthatta, Sára is nekibátorodott. Ki-kiment
a verandára, és elnézegette a folyót. És amikor messze felbukkant a vízen egy
kivilágított csónak, és a fáklyák fénye tűzpiros és véres csíkokat rajzolt a
fekete víztükörre, Sára mind a két kezét szegény szívére szorította, mely úgy
verdesett, mint a riadt madárka. Ott jött felé a Níluson Ramszesz, és Sára nem
tudta volna megmondani, mit érez: örül-e, hogy újra eljön az a gyönyörű ifjú,
akit az otthoni völgyben ismert meg, vagy elszorul a szíve, hogy most megint
meglátja azt a mindenható urat, aki ennyire megfélemlítette.
Egy napon, éppen péntek este volt, megérkezett a tanyára az apja, első ízben
azóta, hogy Sára ideköltözött. Sára zokogva borult a nyakába; maga mosta le az
öreg lábát, fejére illatos kenetet öntött, és telehintette az arcát csókokkal.
Gedeon kemény vonású férfi volt, haja, szakálla már őszbe csavarodott. Hosszú
ing volt rajta, hímzéssel, afölött ujjatlan sárga köntös, olyan átvető, amely
mellén és hátán mélyen leért. Fején kis sapka.
-Itt vagy!.. . Itt vagy!... -lelkendezett Sára, és újra csókolgatni kezdte
apja kezét és arcát.
-Magam is csodálom, hogy itt vagyok! -felelte szomorúan Gedeon. -Úgy
szöktem be a kertbe, mint a tolvaj. Memfisztől idáig az egész úton úgy rémlett,
minden egyiptomi ujjal mutogat rám, a zsidók meg leköpnek...
-Hiszen te magad adtál a hercegnek, apám -suttogta Sára.
-Odaadtalak, mert mit tehettem volna egyebet? Különben is, csak rémlik nekem,
hogy ujjal mutatnak rám, és leköpnek. Aki egyiptomi ismer, annál mélyebbre hajol
előttem, minél nagyobb úr ő maga. Azóta, hogy te itt vagy, a mi urunk,
Szezofrisz, egyszer csak szól, hogy meg kellene nagyobbítani a házamat; Khairész
úr pedig egy hordó nagyszerű bort adott, sőt maga a kegyes nomarchosz is
elküldte hozzám a legbizalmasabb szolgáját, és kérdeztette: hogy érzed magad, és
nem lennék-e az ő tiszttartója?
-Hát a zsidók? -kérdezte Sára.
-Mit a zsidók!... Mindegyik tudja, hogy nem a magam jószántából tettem. Aztán
egy se adná búnak a fejét, ha ilyen erőszakot tennének rajta. Mindnyájunk fölött
ítéljen az Úristen. Hanem inkább mondd: hogy vagy?
-Ábrahám kebelén se lehetne jobban -felelte Tafet.
-Naphosszat egyre hoznak hol gyümölcsöt, hol kenyeret, hol húst, mindent, ami
szemnek, szájnak kedves. És milyen fürdőkádat kaptunk!. . . Merő színréz. Aztán
micsoda konyhaedényeket!
-Három nappal ezelőtt itt járt nálam a föníciai Dagon
-vágott Tafet szavába Sára. -Nem akartam látni, de addig-addig erősködött
-Nekem adott egy aranygyűrűt -szólt közbe Tafet.
-Azt mondta -folytatta Sára -, hogy ő az én uramnak a bérlője, adott a
lábamra két aranykarikát, gyöngyös fülönfüggőt és egy doboz Puntországból való
illatos kenetet.
-Miért adta ezeket neked? -kérdezte az öreg.
-Csak úgy, semmiért. Csak arra kért, hogy jó véleménnyel legyek róla, és
hébe-korba mondjam az én uramnak, hogy Dagonnál hűségesebb szolgája a világon
sincs.
-Egykettőre egész ládára való fülönfüggőt, karkötőt összeszedsz - mondta
nevetve az öreg Gedeon. -Ó -folytatta egy pillanatnyi szünet múlva -,
gyújts hamarosan jókora vagyont, aztán meneküljünk a mi országunkba, mert itt
mindig jaj-baj a részünk! Jaj, ha rosszul megy sorunk, de még százszor inkább
jaj, ha jól.
-Mit szólna ehhez az én uram? -kérdezte Sára szomorúan.
Az öreg megrázta a fejét.
- Mielőtt elmúlik az esztendő, a te urad eldob téged, és mások igyekeznek is
mihamarabb rásegíteni. Ha egyiptomi volnál, fejedelmi házába vinne, de zsidó
lányt...
-Eldob? -ismételte a szót Sára, nagyot sóhajtva.
-Mire való emészteni magunkat a jövő miatt, ami az Úr kezében van? Azért
jöttem, hogy nálad töltsem a szombatot...
-Nekem meg van finom halam, húsom, lepényem meg kóser borom -pergett Tafet
nyelve. -Memfiszben megvettem egy hétágú gyertyatartót és viaszgyertyát... Kü-
lönb vacsoránk lesz, mint magának Khairész őkegyességének.
Gedeon kiment a lányával a teraszra. Mikor kettesben maradtak, megszólalt: -
Tafet mondta, hogy naphosszat benn ülsz a házban. Minek ? Ki kellene nézned
legalábbis a kertbe.
Sára összerázkódott.
-Félek -suttogta.
-De miért félnél a tulajdon kertedben? Te most úr vagy, nagy-nagy úr.. .
úrasszony...
-Egyszer nappal kint jártam a kertben.. . Valamilyen emberek megláttak, és
mondogatták egymás között: „Látjátok, ez a trónörökös zsidó lány szeretője, aki
miatt késik a Nílus áradása."
-Ostobák -felelte Gedeon. -Most először késett a Nílus áradása egy egész
héttel? Akkor hát egyelőre csak esténként menj ki.
Sára még fázósabban megborzongott.
-Nem akarok... nem, nem! -jajdult fel. -A minap kimentem este oda, az
olajfák közé. Egyszerre csak egy oldalösvényről kibukkan két asszony, mint az
árnyék. .. Megijedtem, el akartam szaladni. Hanem az egyik, a fiatalabb,
alacsonyabb, elkapta a kezem: „Ne szaladj el, meg kell látnunk téged." Akkora
másik, az idősebb, magasabb, pár lépésnyire előttem megállt, és mélyen a szemem
közé nézett. Ó, apám, azt hittem, sóbálvánnyá dermedek. .. Micsoda asszony volt
az! Micsoda tekintet!
-Ki lehetett? -kérdezte Gedeon.
-Az idősebbik papnő formájú volt.
-És nem szólt hozzád egy szót se?
-Egy árva szót se. Csak amikor elmenet eltűntek a fák között, hallottam minden
bizonnyal az idősebbik hangját, amint csupán annyit mondott: „Csakugyan szép
lány..."
Gedeon elgondolkozott.
-Ki tudja, nem udvarbeli, nagyúri nők voltak-e? -szólalt meg.
A nap lenyugodott, a Nílus két partján pedig sűrű tömegek verődtek össze, és
türelmetlenül lesték-várták az áradás jelét, amely most valóban egyre késett.
Már vagy két napja a tenger felől fújt a szél, és a folyó színe zöldre fordult;
a nap már túlhaladt Szóthisz csillagon, de a papok memfiszi kútjában egy
vonalnyit se emelkedett följebb a víz. Az emberek nyugtalankodtak, annyival is
inkább, mert a jelzések szerint Felső-Egyiptomban az áradás annak szokott
rendje-módja szerint folyt, és bőségesnek ígérkezett.
-Ugyan mi tarthatja vissza Memfisz alatt? -kérdezgették egyre-másra az
aggodalmaskodó parasztok, és sóvárogva lesték a jeladást.
Amikor az égen megjelentek a csillagok, Tafet az ebédlőben fehér abrosszal
terítette meg az asztalt, és hét égő gyertyával közepére tette a hétágú
gyertyatartót. Három széket az asztal mellé tolt, majd jelentette, hogy rögtön
tálalja a péntek esti vacsorát.
Akkor Gedeon fejébe tette a süvegét, és az asztal fölé emelve két kezét, szemét
az égre fordította, és könyörögni kezdett:
-Ábrahám, Izsák és Jákob istene, aki kivezetted a mi népünket Egyiptom
országából, aki hazát adtál a száműzötteknek és rabszolgáknak, aki Júda fiaival
örök szövetséget kötöttél, Jehova úristen, Adonaj, add meg nekünk, hogy bűn
nélkül fogyaszthassuk el ennek az ellenséges országnak a gyümölcseit, szabadíts
meg bennünket a szomorúságtól és rettegéstől, amely eltold a mi lelkünket, és
vezess vissza minket a Jordán partjára, amelyet a te dicsőségedre hagytunk el...
Ebben a pillanatban a fal mögül egy hang szólalt meg:
-Tutmózisz őkegyessége, ő szent felségének és a trónörökösnek leghívebb
szolgája...
-Örökké tartson az élete! -kiáltotta néhány hang a kertből.
-Őkegyessége- folytatta újra az előbbi hang -üdvözletét küldi Libanon
legszebb rózsájának!
Elhallgatott, utána hárfa és síp szava zendült meg.
-Micsoda muzsika! -kiáltotta Tafet, összecsapva a kezét. -Zeneszó mellett
töltjük el a péntek estét.. .
Sára és az apja előbb megdöbbentek, de aztán elmosolyodtak, és letelepedtek az
asztal mellé.
-Hadd játsszanak -mondta Gedeon -, muzsikálásuk nem rontja el a mi
étvágyunkat.
A hárfa és síp eljátszott egy versszakot, majd tenor hang szólalt meg, és
énekelni kezdett:
„Minden lányok között, kik a Nílus tükrében nézegetik magukat, te vagy a
legeslegszebb. Feketébb a te hajad, mint a holló szárnya, szemed szelídebben
néz, mint a szarvastehén szeme, mikor kicsiny borja után vágyódik. Termeted
olyan, mint a sudár pálma, és a lótusz irigyeli a te szépséged. Melled olyan,
mint két szőlőfürt, amelyek nedvétől királyok megittasulnak.. ."
Most újra megszólalt a hárfa és a síp, majd tovább szólt a dal:
„Jer, pihenj meg a kertben. A szolgák, akik mind neked engedelmeskednek, majd
hoznak poharakat és mindenféle jó söröket. Jer, ünnepeljük meg a mai éjszakát és
a hajnalt, amely a nyomába lép. Az én árnyékomban, a fügefa árnyékában, amely
édesnél édesebb gyümölcsöt terem, kedvesed a karodon pihen: mámorossá teszed őt,
és engedsz minden kívánságának..."
Újra hárfa- és sípszó, majd újra ének:
„Hallgatag természetű vagyok én, sohase beszélek arról, amit látok, és
gyümölcseimnek édességét nem rontom el hiábavaló fecsegessél..."

Tizedik fejezet

Ekkor az ének elnémult, rohanó léptek robaja fojtotta el.
-Pogányok!... Egyiptom ellenségei! -kiáltotta valaki. -Amikor mi
valamennyien elveszünk a nagy szomorúságtól, ti énekeltek, és nem győzitek
eléggé magasztalni azt a zsidó lányt, aki gonosz varázslattal feltartóztatta a
Nílus áradását...
-Jaj nektek! -lármázott egy másik. - Letapossátok a trónörökös földjét. ..
Ezért halál vár rátok és gyermekeitekre!
-Elmegyünk, de jöjjön ki hozzánk az a zsidó lány, hadd mondjuk el neki a
panaszunkat. ..
-Meneküljünk! -kiáltotta Tafet.
-Hová ? -kérdezte Gedeon.
-Soha! -felelte Sára, akinek szelíd arcát elöntötte a harag pirossága. -
Hát nem a trónörökös az én uram, aki előtt arccal a földre borulnak ezek az
emberek?
És mielőtt apja és Tafet észbe kaphattak volna, hófehér öltözékében kiszaladt a
verandára, és lekiáltott a fal mögött nyüzsgő tömegnek:
-Itt vagyok!. .. Mit akartok tőlem?
A zsivaj egy pillanatra elnémult, de aztán újra fenyegető hangok emelkedtek.
-Átok rád, idegen, a te bűnöd tartóztatja fel a Nílust! A levegőben vaktában
elhajított kövek fütyültek. Az
egyik homlokon találta Sárát.
-Apám! -sikoltotta, és a fejéhez kapott.
Gedeon karjára kapta a leányt, és bevitte a verandáról. Az éjszaka sötétjében is
látni lehetett: sapkában, fehér ágyékkötős, fehér, csupasz testű emberek mint
másszák meg a falat.
Lenn Tafet sikoltozott, jajveszékelt, hanem a fekete rabszolga fejszét ragadott,
odaállt az egyik ajtó elé, és fogadkozott, hogy széthasítja a fejét, aki be meri
tenni a lábát a házba.
-Követ annak a núbiai kutyának! -kiabálták le a tömegnek, akik a falra
kapaszkodtak.
Hanem egyszerre csak elnémult a lárma, amikor a kert mélyéből előbukkant egy
borotvált fejű férfi, vállán párducbőrrel.
-A próféta!... Szentatyánk! -suttogták a tömegben itt is, ott is.
Akik már felkapaszkodtak a falra, most egymás után leugráltak.
-Egyiptomi nép -szólt a pap nyugodt hangon -, mi jogon emelsz kezet a
trónörökös tulajdonára ?
-Itt lakik az a tisztátalan zsidó lány, aki feltartóztatja a Nílus áradását...
Jaj nekünk!... Nyomorúság, éhínség fenyegeti Alsó-Egyiptomot.
-Rosszhiszemű vagy kurta eszű emberek -mondta a pap -, hol hallottátok,
hogy egyetlen fehérszemély fel tudná tartóztatni az istenek akaratát ? Minden
évben Thot hónapban a Nílus áradni kezd, és Khoiak hónapig egyre dagad. Volt-e
ez valaha másképpen? Pedig a mi országunkban mindenkor se szeri, se száma nem
volt az idegeneknek. És voltak itt néha még idegen országbeli papok, fejedelmek
is, akik rabszolgasorban, nehéz munkában sanyarogtak, és elkeseredésükben,
nyomorúságukban a legszörnyűbb átkot zúdíthatták volna fejünkre... Azok
bizonyosan bosszúra szomjaztak, mindenféle csapást idéztek volna ránk, nem egy
akár az életét is odaadta volna, csak ne kelne föl a nap Egyiptom fölött a
reggeli órában, vagy ne áradna meg a Nílus az év elején. És mit használt minden
imádságuk?. .. Vagy meg se hallgatták őket az égben, vagy pedig az idegen
istenek gyengébbek voltak a mi isteneinknél. Akkor hát egy asszonyszemély,
akinek jó dolga van nálunk, hogy tudna ilyen csapást ránk zúdítani, amilyent
leghatalmasabb ellenségeink se tudtak?
-A szentatyának igaza van!.. . Bölcs a próféta minden szava! -hangzott a
tömegből.
-Hanem Messu, a zsidók vezére, mégis sötétséget és dögvészt hozott Egyiptomra!
-okvetetlenkedett valaki.
-Ki mondja azt? Lépjen elő! -kiáltotta a pap. -Felszólítom, álljon elő, ha
nem ellensége az egyiptomi népnek.. .
A tömeg megmorajlott, mint messze fák között zúgó szél, de nem lépett ki senki.
-Igazán mondom nektek -folytatta a pap -, hogy gonoszok settenkednek
közöttetek, mint a hiénák a juhakolban. Nem esik meg a szívük a ti ínségeteken,
hanem szeretnének felbujtani benneteket, dúljátok fel a trónörökös házát, és
lázadjatok fel a fáraó ellen. Ha aztán sikerülne istentelen tervük, és folyna
melletekből a piros vér, ezek az emberek éppúgy kereket oldanának a dárdák elől,
mint most lapítanak hívó szavamra. . .
-Halljuk a prófétát!... Üdvöz légy, isten embere! kiáltozta a tömeg, meghajtva
a fejét.
A jámborabbak leborultak a földre.
-Hallgassátok meg az én szavamat, Egyiptom népei... A papi személyek szavába
vetett hitetekért, a fáraó és trónörökös iránt tanúsított engedelmességetekért,
ezért a tiszteletért, amit megadtok az isten szolgájának, beteljesedik
fölöttetek az istenek irgalma. Menjetek békességben haza, és talán még mielőtt
leértek annak a dombnak a lábáig, megárad a Nílus...
-Adják az istenek!
-Menjetek!. .. Minél nagyobb a hitetek és jámborságtok, annál hamarabb
meglátjátok az irgalom jelét...
-Gyerünk!... Gyerünk!... Légy áldott, nagy próféta, próféták ivadéka...
Oszladozni kezdtek, és sorra csókolgatták a pap köntösét. Egyszerre valaki
elkiáltotta magát:
-Csuda!... Bekövetkezett a csuda!
-Kigyulladt a tűzjel a memfiszi toronyban!... Árad a Nílus... Oda nézzetek,
egyre több fény gyullad ki!... Csakugyan, szent férfiú szólt hozzánk...
Örökké tartson az élete!
Odafordultak a paphoz, de az már eltűnt a sötétben.
A tömeg, amely nem sokkal előbb még forrongott, majd elfogta a csodálat és a
hála, most egyszerre elfeledkezett a haragjáról és a csudatévő papról.
Eszeveszett öröm szállta meg az embereket, lerohantak a folyó partjára, amelyen
már itt is, ott is fel-fellobbantak a tűzjelek, és felzendült az összecsődült
nép harsogó éneke:
„Üdvöz légy, Nílus, szent folyó, aki megjelensz ezen a földön! Békességben
jössz, hogy életet adj Egyiptomnak. Ó, titkos, rejtett isten, aki szétoszlatod a
sötétséget, te megöntözöd a réteket, hogy táplálékot adj a néma állatoknak. Ó,
égből lefelé vezető drága út, megitatod a földet, megáldod kenyerünket,
felvidítod a kunyhókat! Te vagy a halak ura, amikor pedig kilépsz a mi
földjeinkre, nincs madár, amely hozzá merne nyúlni a terméshez. Te vagy a gabona
teremtője, az árpa szülője; te adsz nyugalmat boldogtalan milliók kezének, és
örök időkre fenntartod a szent templomokat."3
A trónörökös fáklyáktól megvilágított csónakja ebben a pillanatban bukkant elő a
túlsó part felől, lelkes éljenzés, énekszó közepette. Ugyanazok, akik egy fél
órával ezelőtt be akartak törni a herceg villájába, most arcra borultak előtte,
vagy beleugrottak a folyóba, hogy megcsókolhassák az evezőket vagy a csónak
oldalát, amely a fáraó fiát hozta.
Ramszesz lobogó fáklyák között, Tutmózisz társaságában jókedvűen tartott Sára
háza felé. Mikor Gedeon meglátta, odaszólt Tafetnek:
-Nagyon féltem a lányomat, de még kevésbé akarok találkozni az urával...
3 Ránk maradt szöveg. (A szerző)
Keresztülvetette magát a falon, és a sötétben a kerten, földeken keresztül
Memfisz felé igyekezett. Tutmózisz már az udvarról bekiáltott:
-Üdvöz légy, szépséges Sára!... Remélem, a szép muzsikaszóért szívesen fogadsz
bennünket: én küldtem jó előre.
A küszöbön megjelent Sára, bekötött fejjel, és egy fekete rabszolgára és egy
szolgálólányra támaszkodott.
-Mit jelent ez? -kérdezte elképedve a herceg.
-Szörnyű dolgok! -sápítozott Tafet. -Pogányok támadták meg a házadat, és
egyikük kővel megdobta Sárát...
-Miféle pogányok?
-Hát ezek az... egyiptomiak! -magyarázta Tafet.
A herceg megvető pillantással mérte végig. De nyomban elfogta az indulat.
-Ki ütötte meg Sárát? Ki dobta meg kővel? -kiáltotta Ramszesz, és vállon
ragadta a feketét.
-Azok ott, a folyó mellett... -felelte a rabszolga. -Hej, felügyelők! -
fortyant fel a herceg bőszükén.
-Fegyverbe mindenkit a tanyán, aztán előre, előre, az után a banda után!
A fekete újra felkapta a baltáját, a felügyelők meg előkiáltozták a béreseket a
melléképületekből, néhány katona pedig a herceg kíséretéből gépiesen már a
kardját szorongatta.
-Az isten szerelmére, mit akarsz? -suttogta Sára, és a herceg nyakába
borult.
-Meg akarlak bosszulni. Aki az én tulajdonomat megüti, engem üt meg...
Tutmózisz elsápadt, és megrázta a fejét.
-Hallgass ide, uram -szólalt meg -, éjszakának idején, ilyen sokadalomban
honnan ismered meg, kik követték el ezt a gazságot?
-Bánom is én... A csőcselék tette, a csőcselék felel majd érte!
-így nem beszél egy bíró sem -jegyezte meg Tutmózisz. -Pedig úgy van, hogy
te leszel a legfőbb bíró.. .
A herceg gondolkodóba esett, barátja meg folytatta:
-Gondold csak meg, mit mondana holnap a mi urunk, a fáraó ?... És micsoda öröm
volna kelettől nyugatig Egyiptom minden ellenségének, ha meghallanák, hogy a
trónörökös, szinte a királyi palota előtt, éjjel rátámad tulajdon népére?
-Ó, csak a fele hadsereget a kezemre bízná apám, tudom, örökre elnémulnának a
mi ellenségeink a világ minden tájékán! -suttogta a herceg, és nagyot
dobbantott a földre.
-Végül pedig emlékezz csak arra a parasztra, aki felakasztotta magát...
Megszántad, mert ártatlanul halt meg, ma pedig... Hihető-e, hogy ma te ölnél meg
ártatlan embereket?
-Elég! -vágta el tompán a herceg. -Olyan az én haragom, mint a vízzel
csordultig telt kancsó. Jaj annak, akire kiömlik... Gyerünk be!
A megrémült Tutmózisz hátrahúzódott. A herceg kézen fogta Sárát, és fölment vele
az első emeletre. Leültette az asztal mellé, amelyen még ott volt a be nem
fejezett vacsora, és a gyertyatartó mellé érve letépte Sára fejéről a kötést.
-Ó -mondta Ramszesz -, de hisz ez nem is seb, hanem csak kék folt.
És figyelmesen szemügyre vette Sárát.
-Sose gondoltam, hogy valaha is kék foltos lehet az arcod. Ez nagyon
elváltoztatja.
-Hát most már nem tetszem neked? -kérdezte Sára, és a hercegre emelte
szorongó, nagy szemét.
-Ó, dehogynem! Különben is majd elmúlik... Azzal bekiáltotta Tutmóziszt és a
fekete rabszolgát, aztán elmondatta vele az esti támadást.
-Megvédelmezett bennünket -jegyezte meg Sára. A bárddal odaállt az ajtóba...
-Igazán? - kérdezte a herceg a rabszolgától, és hirtelen a szemébe nézett.
-Hát szabad lett volna tűrni, hogy idegen emberek berontsanak, uram, a te
házadba?
A herceg megérintette a rabszolga göndör fürtű fejét.
-Ember vagy a talpadon -mondta neki. -Megadom a szabadságod. Holnap
megkapod a jutalmad, aztán elmehetsz haza, a családodhoz.
A fekete megtántorodott, és a szemét törölgette. Még a szeme fehére is
ragyogott. Aztán csak térdre borult, és homlokát a földre szorítva kiáltotta:
-Ne űzz el magadtól, uram!
-Jó -felelte a herceg. -Maradj mellettem mint szabad katona. Ilyen
emberekre van nekem szükségem -tette hozzá Tutmóziszra pillantva. -Ez nem
tud olyan szépen beszélni, mint a könyvesház felügyelője, de harcolni annál
szívesebben harcol...
És újra kérdezgetni kezdte az esti támadás részletei felől, hanem amikor a
fekete beszámolt a pap megjelenéséről és csudatételéről, a herceg a fejéhez
kapott.
-Egész Egyiptomban nincs szerencsétlenebb ember, mint én!... Nemsokára már az
ágyamban is papokat találok. .. Honnan pottyant ide?... Ki-miféle ember?
Hanem erre már nem tudott felelni a derék szerecsen. De annyit még megjegyzett,
hogy a pap viselkedésében soksok jóindulat volt a herceg és Sára iránt, hogy a
támadást nem egyiptomiak forralták, hanem olyan emberek, akiket a pap Egyiptom
ellenségeinek mondott, és hasztalan szólította őket, egy se lépett elő.
-Csodák!... Csodák! -ismételte eltűnődve a herceg, és levetette magát az
ágyra. -Az én fekete rabszolgám talpig derék, értelmes ember.. . Az a pap meg
pártját fogta a zsidó lánynak, mert az enyém. .. Micsoda egy különös szer-
zet ez a pap! És az egyiptomiak, akik a fáraónak a kutyája előtt is térdre
esnek, az ország ellenségeinek bujtogatására megtámadják a trónörökös házát?...
Ennek utána kell járnom...

Tizenegyedik fejezet

Thot hónap véget ért, és megkezdődött Paophi, július második fele. A Nílus vize
zöldesből fehér színűre változott, majd vörösre, és egyre áradt, dagadt. A
memfiszi királyi vízállásjelző csaknem kétember-magasságra megtelt, a Nílus
pedig még nőttön-nőtt, naponként két araszt. A legmélyebb fekvésű földek víz
alatt álltak, a magasabbakról behordták a lent, szőlőt és egy bizonyos
gyapotfajtát. Ahol reggel még száraz volt a föld, ott estére már habok
csobogtak.
Úgy tetszett, mintha a folyó mélyéből hatalmas, láthatatlan szél fújt volna.
Széles barázdákat vágott a vízen, megtöltötte őket tajtékkal, aztán egy
pillanatra elsimította a víz tükrét, majd nyomban utána örvénylő forgatagokat
kavart föl.
Aztán újra végigszánt rajta, újra kisimítja, felkavarja, új hullámhegyeket emel,
új tajtéksávokat húz rajta, és szakadatlanul mind magasabbra emeli a zúgó
folyót, és szakadatlanul új földeket áraszt el. Néhol a víz egy bizonyos pontig
emelkedve, egy szempillantás alatt átömlött rajta, mögötte lezuhogott egy
síkságra, és ahol pár perce még hervadt füvek senyvedtek a porban, csillogó
tavat teremtett.
Bár az áradás még alig érte el a szokott mértékének egyharmadát, már víz alatt
volt az egész part mente. Minden órában egy-egy alacsony dombtetőn épült tanya
vált valóságos szigetté, amelyet eleinte csak keskeny árok választott el
szomszédaitól. De az árok apránként mind szélesebb, szélesebb lett, és
egyszeriben teljesen elvágta a háznépet a szomszédaitól. Nemegyszer megesett,
hogy aki gyalog ment el munkába, csónakon tért haza.
A nagyszámú csónak, tutaj most valósággal ellepte a Nílust. Az egyiken hálóval
halat fogtak, a másikon a termést vitték haza a csűrbe, vagy bőgő
szarvasmarhákat az istállóba. Emitt ismerősök látogatására ültek csónakba, hogy
hangos nevetés, kiáltozás közben elújságolják nekik, amit mindenki látott,
hogyan árad a Nílus. A csónakok néha falkába verődtek, mint a kacsák.
Egyszer-egyszer aztán megjelent egy-egy széles tutaj, amely Felső-Egyiptomból, a
parti kőbányákból hatalmas kőtömböket szállított a vízen. Ilyenkor a csónakfalka
is úgy rebbent szét előtte, mint a kacsák.
A levegőt körös-körül betöltötte az egyre dagadó víz moraja, a megriadt madarak
sikongása és az emberek vidám nótázása. Árad a Nílus, lesz kenyér bőven!
A trónörökös házának támadói után egy egész álló hónapig folyt a nyomozás.
Minden áldott reggel egy ladik tisztviselőkkel, rendőrökkel beállított hol ebbe,
hol abba a tanyába. Elhurcolták az embereket a munkájukból, megszédítették őket
fortélyos kérdésekkel, megbotozták őket, estére aztán két csónak tért vissza
Memfiszbe: az egyik a hivatalbelieket vitte, a másik a foglyokat.
Ilyen módon összefogdostak néhány száz bűnöst, de a fele semmiről se tudott, a
másik felét pedig néhány évi kényszermunka fenyegette a kőfejtőkben. De egy szót
sem tudtak meg arról, kik voltak a bujtogatók, vagy ki volt az a pap, aki békés
szétosztásra bírta a népet.
Ramszesz hercegben szokatlanul ellentmondó tulajdonságok egyesültek. Féktelen,
mint az oroszlán, és konok, mint az ökör. De amellett nagyeszű ember, és csupa
erős igazságérzés.
Látva, hogy a tisztviselők keze alatt a nyomozás nem vezetett eredményre, egy
napon elment maga Memfiszbe, és felnyittatta a tömlöcöt.
A dombtetőn épült börtönt magas fal övezte, és egy sereg kisebb-nagyobb kő-,
tégla- vagy faházacskából állt. De ezek az épületek is inkább csak bejáratul
szolgáltak, vagy a felügyelők lakásai voltak. Maguk a foglyok föld alatti
üregekben laktak, amelyeket úgy vájtak ki a mészkőhegyből.
Amikor a trónörökös belépett a kapun, először is egy sereg asszonyra esett a
szeme, éppen egy rabot mostak és etettek. A meztelen ember csupa csont-bőr,
valóságos csontváz volt; ült a földön, keze, lába be volt szorítva egy
négyszögletes deszka négy nyílásába. Ez a kaloda helyettesítette a bilincseket.
-Régóta szenved itt ez az ember? -kérdezte a herceg.
-Két hónapja -felelte a felügyelő.
-És sok van még neki hátra leülnivaló?
-Egy hónapja van még.
-Mit vétett?
-Hazudott az adószedő hivatalnoknak.
A herceg elfordult, és egy másik csoportot vett észre, nőket, gyerekeket. Egy
öreg férfi volt közöttük.
-Azok is rabok?
-Nem, legkegyesebb uram. Ez egy család, amely egy megfojtásra ítélt bűnös
holttestére vár... Ni, már vezetik is a kamrába.. . -mondta a felügyelő.
Majd a kis csoporthoz fordult:
-Csak még egy kicsit legyetek türelemmel, jóemberek, egyszeriben megkapjátok a
holttestet.
-Nagyon köszönjük, jó urunk -felelte az öreg, aki bizonyosan az apja volt a
halálraítéltnek. -Már tegnap este eljöttünk hazulról, a len ott maradt a
földön, és most árad a folyó!
A herceg elsápadt, és megállt. -Tudod te -fordult a felügyelőhöz -, hogy
jogom van kegyelmet adni ?
-Igenis, erpatre -felelte a felügyelő, mélyen meghajtva magát. -A törvény
szerint -folytatta tovább -annak emlékezetére, hogy te, nap fia, itt jártál,
a vallásgyalázásért és az állami rend megsértéséért elítéltek, ha jó
magaviseletet tanúsítottak, könnyítésre számíthatnak. Ezeknek a névsorát egy
hónap leforgása alatt felséged lába elé tesszük.
-Hát akit most akarnak megfojtani, annak nincs arra joga, hogy az én
kegyelmemben részesedjék?
A felügyelő széttárta karjait, és szó nélkül meghajolt.
Továbbmentek, és áthaladtak néhány udvaron. A puszta földön, szűk faketrecekben
szorongtak a börtönbüntetésre ítélt rabok. Az egyik épületből szörnyű jajgatás
hallatszott; valakit kegyetlenül vertek, hogy vallomást csikarjanak ki belőle.
-Meg akarom nézni azokat az embereket, akik az én házam megtámadásával vannak
vádolva.
-Van vagy jó háromszáz -felelte a felügyelő.
-Válaszd ki közülük azokat, akik nézeted szerint a legbűnösebbek, és az én
fülem hallatára hallgassátok ki őket. De nem akarom, hogy rám ismerjenek.
A trónörökös előtt kinyitották a szobát, ahol a nyomozó tisztviselő dolgozott. A
herceg intett neki, hogy üljön a helyére, ő maga pedig egy oszlop mögé
telepedett.
Hamarosan sorra megjelentek a vádlottak, egyik a másik után. Valamennyi
csonttá-bőrré soványodott, szakálluk, hajuk hosszúra nőtt, szemükben a csendes
őrültség kifejezése.
-Dutmózisz -kezdte a tisztviselő -, beszéld el, hogy támadtátok meg a
legkegyesebb erpatre házát.
-Elmondom az igazságot, mintha Ozirisz ítélőszéke előtt állnék. Aznap este
volt, amikor a Nílus áradásának meg kellett volna indulni. Azt mondja a
feleségem: „Apám, gyere, menjünk föl a hegyre, onnan hamarabb meglátjuk a
memfiszi jeladást." Hát csakugyan fölmentünk a hegyre, ahonnan könnyebben
meglátja az ember a memfiszi jelzést. Egyszer csak odalép a feleségemhez egy
katona. „Gyere velem a kertbe -mondja a katona -, ott majd lesz szőlő, de meg
egyéb is." Hát úgy is volt, a feleségem be is megy a kertbe azzal a katonával,
én meg szörnyű dühbe gurultam, és a falon át utánuk leselkedtem. Hanem hogy
dobáltak-e követ a herceg házára, nem mondhatom meg, mert abban a nagy sötétségben,
meg a sűrű fák miatt, nem láthattam a világon semmit.
-De hogy ereszthetted el a feleséged azzal a katonával ? -kérdezte a
tisztviselő.
-Hát megkövetem alássan nagy jó uramat, tehettem egyebet? Én csak szegény
paraszt vagyok, ő meg vitéz ember, ő szent felségének a katonája...
-Hát azt a papot láttad-e, aki beszédet mondott nektek ?
-Nem pap volt az -felelte a paraszt meggyőződött hangon. -Nem lehetett az
más, mint maga a Khnum isten, mert egy fügefa törzséből lépett elő, és
bárányfeje volt.
-Aztán láttad, hogy bárányfeje volt?
-Követem alássan, nem emlékszem rá jól, láttam-e igazán magam is, a tulajdon
szememmel, vagy csak mondták mások. Elhomályosította a szememet a nagy bánat a
feleségem után.
-Te is dobtál követ a kertbe?
-Minek dobtam volna, élet-halál ura? Ha véletlenül a feleségem találom, egész
álló hétre szóló veszedelmet zúdítottam volna a nyakamra, ha meg a katonát
találom el, úgy beleöklözött volna a gyomromba, hogy a nyelvem is kilóg. Mert
hát én csak paraszt vagyok, ő meg a mi halhatatlan urunk katonája.
A trónörökös kihajolt az oszlop mögül. Dutmóziszt elvezették, utána Anupát
hozták elő. Alacsony, kurta kis paraszt volt, a háta még csupa seb a botozástól.
-Mondd el, Anupa -kezdte újra a tisztviselő -, hogy is volt hát az a
támadás a trónörökös háza ellen?
-Fényes napvilágunk -felelte a paraszt -, bölcsesség edénye, te tudod
legjobban, hogy én nem vagyok részes abban a támadásban. Csak odajött hozzám a
szomszéd, és azt mondja: „Anupa, gyere föl a hegyre, mert árad a Nílus." Arra én
azt mondom: „De csakugyan árad-e?" Azt mondja a szomszéd:
„Ostobább vagy, mint a szamár, mert már a szamár is meghallotta volna a
muzsikaszót a hegyen, te meg nem hallod?" Arra én azt mondom: „Biz én ostoba
vagyok, mert sose tanultam írni, hanem már engedj meg, más a muzsikaszó, meg
megint más az áradás." Arra azt mondja a szomszéd: „Ha nem volna áradás, akkor a
népnek nem volna min örvendezni, muzsikálni, nótázni." Hát mi is fölmentünk a
hegyre, kegyes jó uram, hanem akkor már szétkergették a muzsikusokat, és
hajigálták ám a köveket...
-Kik hajigálták?
-Azt nem tudhatom. De nem volt parasztformájuk. Inkább olyan tisztátalan
paraziták lehettek, akik a halottakat balzsamozásra felboncolják.
-Hát a papot láttad-e?
-Megkövetem alássan kegyességedet, nem pap volt az, hanem bizonyára valami
szellem, aki a trónörökös házát őrzi... örökké tartson az élete!
-De miért volna szellem?
-Mert hol láttam, hol meg eltűnt valahol.
-De talán csak elébe álltak.
-Hogyne, egyszer-másszor elébe álltak. Hanem azonfelül hol alacsonyabb volt,
hol magasabb.
-Talán fellépett valami buckára, aztán megint leszállt róla?
-Nyilván fölment, meg le is szállt, de azért, ha akarta, megnőtt vagy kisebb
lett, mert csodatevő nagy lélek volt. Alig ejtette ki a szót a száján: „Megárad
a Nílus hamarosan" -és lám, a Nílus azon nyomban áradni kezdett.
-Hát követ dobtál-e, Anupa?
-Hogy mertem volna én követ dobálni a trónörökös kertjébe?... Hisz én csak
egyszerű paraszt vagyok, könyökig elszáradt volna a karom ilyen szentségtörésre.
A herceg abbahagyatta a vallatást. Amikor pedig valamennyi vádlottat kivezették,
odaszólt a tisztviselőnek:
-Ezek a legbűnösebbek?
-Te mondád, uram -felelte a tisztviselő.
-Akkor pedig még ma szabadon kell ereszteni valamennyit. Nem szabad azért
tömlőébe vetni az embereket, mert meg akartak róla győződni, árad-e a Nílus,
vagy mert muzsikaszót akartak hallani.
-A tiszta bölcsesség szól ajkaidról, erpatre -válaszolta a tisztviselő. -
Én azt a parancsot kaptam, válasszam ki a legbűnösebbeket, én hát kiválasztottam
őket, amilyeneket éppen találtam. De nincs hatalmamban, hogy visszaadjam a
szabadságukat.
-Miért?
-Nézd ezt a szekrénykét, felséges herceg. Telides-tele van papiruszokkal, az
ügy aktája valamennyi. A memfiszi bíró mindennap jelentést kap az ügy
folyásáról, és fölterjeszti ő szent felségének. Mi lenne annyi tudós íródeák és
nagy ember munkájából, ha mi szabadon eresztjük a vádlottakat?
-De hisz ártatlanok! -kiáltotta a herceg.
-A támadás megtörtént, vagyis a bűntény esete fennforog. Amikor pedig bűntény
van, bűnösnek is kell lennie. Aki pedig egyszer az igazságszolgáltatás kezébe
került, és a neve benne van az aktában, az nem állhat odább anélkül, hogy valami
látszata ne maradjon a dolognak. A kocsmában az ember iszik, aztán fizet; a
piacon ad és vesz; a szántóföldön vet és arat; a sírban megkapja a meghalt ősök
áldását. Lehetséges-e, hogy aki eljött a bírósághoz, üres kézzel távozzék innen,
mint az utasember, aki feleúton megáll, és célhoz nem érve, hazafelé fordítja az
útját?
-Bölcsen beszélsz -mondta a herceg. -Csak azt mondd még meg, ő szent
felségének van-e joga szabadon bocsátani ezeket az embereket?
A tisztviselő keresztbe fonta mellén a karjait, és meghajtotta a fejét.
-Ő szent felsége egy sorban van az istenekkel, mindent megtehet, amit akar:
szabadon bocsáthat vádlottakat, sőt még elítélteket is, de még a törvénykezési
aktákat is elpusztíthatja, amit ha más, közönséges ember tenne, valóságos
szentségtörés volna.
A herceg elköszönt a tisztviselőtől, és meghagyta a felügyelőnek, hogy a
vádlottakat az ő költségén jobban táplálják. Végre nagy bosszúsan áthajózott az
egyre szélesedd folyó másik partjára, a palotába: meg akarta kérni a fáraót,
szüntesse meg ezt a szerencsétlen ügyet.
Hanem épp ezen a napon ő szent felségének nagyon sok vallási szertartást kellett
elvégeznie, a miniszterekkel tanácskoznia, így a herceg nem beszélhetett vele.
Elment tehát a főkancelláriushoz, aki a hadügyminiszter után a legtöbbet
számított az udvarnál. Az öreg kancellárius, aki egyébként is az egyik memfiszi
templom papja volt, udvariasan, de hidegen fogadta a herceget, és meghallgatta
kívánságát.
-Csodálom -mondta aztán -, hogy felséges uram ilyen ügyekkel akarja
zaklatni a mi urunkat. Olyan beszéd ez, mintha valaki azt kérné, ne irtsuk a
sáskát, amely beleesett a földünkbe...
-De hisz azok az emberek ártatlanok!
-Azt mi nem tudhatjuk, felséges hercegem, mert az ártatlanságot és bűnösséget
a törvény mondja meg és a bíró. De annyi bizonyos: a birodalom nem tűrheti, hogy
idegenek akárki kertjét megtámadják, még kevésbé, hogy a trónörökös tulajdonára
kezet vessenek.
-Igazad van, hanem... hol vannak a bűnösök ?
-Ahol nincsenek is bűnösök, elítélteknek kell lenni. Nem a bűn, hanem a
gazságért kijáró büntetés tanítja meg a többieket, hogy ilyet nem szabad tenni.
-Látom -szólt közbe a herceg -, hogy kegyes uram nem támogatja az én
kérelmemet ő szent felsége előtt.
-A bölcsesség beszél a te ajkaidról, erpatre -felelte a főkancellárius. -
Sose tudnék olyan tanácsot adni az én uramnak, amely aztán a hatalom tekintélyét
megingatná.
A herceg elszomorodva, elképedve tért haza. Érezte, hogy most pár száz emberrel
nagy igazságtalanság esik, és látta, hogy éppúgy nem tudja megmenteni őket,
mintha obeliszk zuhant volna rájuk vagy a templom óriási oszlopa.
„Nagyon is gyenge az én karom ahhoz, hogy ezt az épületet felemeljem" -
gondolta a herceg elszorult szívvel.
Most érezte először, hogy van erő, mely végtelenül hatalmasabb, mint az ő
akarata: az államérdek, amelyet elismer még a mindenható fáraó is, és amely
előtt neki, a trónörökösnek is meg kell hajolnia!
Leszállt az éj. Ramszesz meghagyta a szolgáknak, hogy senkit se fogad; magában
járkált föl-alá a villa teraszán, és elgondolkozott.
„Rettenetes!. .. A sivatagon szétnyíltak előttem Nitager mindig veretlen
ezredei, itt meg egy börtönfelügyelő, egy bírósági tisztviselő meg a
főkancellárius elállja az utam. . . Kik, mik ezek az emberek?... Az apámnak -
örökké tartson az élete! -, az apámnak nyomorult szolgái! Amelyik pillanatban a
kedve tartja, taszítja őket rabszolgasorba, küldi őket kőfejtőbányába. De miért
ne adna az apám ártatlanoknak kegyelmet?. .. így kívánja az államérdek?. . . De
mi is hát az állam?.. . Mit eszik, hol alszik, hol a karja, kardja, amelytől
mindenki retteg?"
Lenézett a kertbe, és a fák között, a domb tetején, felsötétlett a két pilon
óriási árnyképe: az őrség kis lámpásai égtek rajtuk. Egyszerre felbukkant a
fejében a gondolat, hogy ez az őrség sose alszik, a pilonok sem esznek soha,
mégis vannak, ezek az örök pilonok, amelyek éppoly hatalmasak, mint Nagy
Ramszesz fáraó, aki emelte őket.
Meg lehet-e mozdítani az épületeket és száz meg száz más, hozzá hasonlót?
Meg lehet-e téveszteni ezt az őrséget és a többi ezret meg ezret, amely mind
szakadatlanul őrködik Egyiptom biztonságán? Meg lehet-e tagadni az engedelmességet
a törvénynek, amelyet Nagy Ramszesz hozott, és más, még nála is nagyobb fáraók,
s amelyet húsz dinasztia szentelt meg tiszteletével ?...
A herceg lelkében, most először, kezdett kiformálódni valami homályos, de
mérhetetlenül nagy fogalom: az állam. Az állam még a tébai szentélyeknél is
magasztosabb valami, nagyobb, mint Kheopsz piramisa, ősibb, mint a szfinx,
maradandóbb, mint a gránit... Ebben a mérhetetlen, bár láthatatlan épületben az
egyes emberek csak olyanok, mint a szikla repedésében mászkáló hangyák, még maga
a fáraó is csak afféle vándor építőmester, aki alig rakott be egy követ a falba,
máris megy tovább. A falak pedig nőttön-nőnek, nemzedékről nemzedékre, az építés
munkája meg tart, egyre tart tovább.
Királyfi létére ennyire parányinak még sohasem érezte magát, mint ebben a
percben, amikor tekintete az éjszaka sötétjében elrévedezett a Nílus fölött, a
fáraó palotájának pilonjai, a memfiszi templomok homályba vesző, de még mindig
hatalmas körvonalai között.
Egyszerre csak a fák közül, amelyeknek ágai felnyúltak a verandáig, egy hang
kiáltott fel hozzá:
-Tudom, mi bánt, és áldalak érte. A bíró nem engedi szabadon a bevádolt
parasztokat. De ügyüket el lehet ejteni, és békességben elmehetnek haza, ha a
tiszttartód nem tartja fenn a vádat.
-Hát az én tiszttartóm tett panaszt? -kérdezte a herceg. ~ Úgy van. Ő tett
panaszt a te nevedben. De ha nem
megy el a tárgyalásra, akkor nincsen panaszos. Ha pedig panaszos nincs, akkor
sérelem sincs. A bokrok megzörrentek.
-Megállj! -kiáltott le Ramszesz. -Ki vagy ?
Senki sem felelt. A hercegnek egy pillanatra úgy rémlett, hogy az első emeleten
égő fáklya keskeny fénysávján egy kopasz fej és párducbőr libbent át.
-Pap volna? -suttogta a herceg. -De miért bujkál?
De ugyanebben a pillanatban eszébe villant, hogy ez a pap alighanem keservesen
megadná az árát, ha kiderülne, hogy az ő tanácsa vet gátat az igazság
érvényesülésének.

Tizenkettedik fejezet

Ramszesz az éjszaka nagyobbik felét lázas álmokban töltötte. Egyszer mérhetetlen
labirintusnak látta a birodalmat, amelynek hatalmas falait nem lehet áttörni.
Máskor a papnak az árnyéka jelent meg előtte, s egyetlen okos szóval megmondta
neki a módját, mint vergődhet ki a labirintusból. És íme, a legváratlanabbul két
hatalom terpeszkedett a szeme előtt: az államérdek, amelyet mind e napig
trónörökös létére soha meg se sejtett, és a papság, amelyet meg akart dönteni és
rabszolgájává tenni.
Fullasztó, nehéz éjszaka volt. A herceg egyre forgolódott ágyán, és föltette a
kérdést: vak volt-e eddig, és csak ma nyílt volna ki a szeme, csak ma látja meg
eddigi meggondolatlanságát és jelentéktelenségét? Ezen az éjszakán milyen más
színben látta anyja intelmeit, apja mértéktartását legfelső akaratának
érvényesítésében, sőt még Herihor rideg szigorúságát is!
„Állam és papság!" -hajtogatta egyre félálomban, és ellepte a hideg verejték.
Csak az égben lakó istenek tudják, mi történt volna, ha azok a gondolatok,
amelyek ezen az éjszakán kicsíráztak a herceg lelkében, kifejlődhettek,
megérhettek volna. Ki tudja, a fáraók trónjára jutva nem lett volna-e a
legboldogabb és legtovább uralkodó fáraók egyike? Föld alatti és föld fölötti
templomok falába vésett neve talán örök dicsőségtől övezve szállt volna az
utókorra. Ő és dinasztiája taIán nem vesztette volna el a trónját, Egyiptom
pedig elkerült volna legnehezebb, sorsdöntő óráiban egy súlyos megrázkódtatást.
De a napvilág szétzavarta az álmokat, amelyek a herceg izzó feje körül
keringtek, a következő napok pedig nagyon megváltoztatták az államérdek
hajlíthatatlanságáról támadt fogalmait.
A herceg megjelenése a tömlőében nem maradt következmények nélkül a vádlottakra.
A vizsgálatot végző tisztviselő nyomban jelentést tett a legfőbb bírónak, az
újra átnézte az ügyet, maga kihallgatott néhány vádlottat, és néhány nap múlva
szabadon bocsátotta a foglyok java részét, a többit pedig a legsürgősebben
átadta a bíróságnak.
Amikor pedig a hercegi birtok kárvallottjai nevében nem jelent meg a panaszos,
pedig a tárgyalóteremben és a piacon is többször kikiáltották a nevét, az ügyet
megszüntették, és a többi letartóztatott embert is elengedték.
Az egyik bíró ugyan erre azt a kijelentést tette, hogy a törvény szerint a
hercegi birtok tiszttartója ellen most hamis vád miatt port kellene indítani, és
ha a vád csakugyan hamisnak bizonyul, olyan büntetéssel kell sújtani, amilyen a
vádlottakat fenyegette. Hanem a bíróság hallgatással napirendre tért a kérdés
fölött.
A tiszttartó eltűnt a bírák szeme elől, mert a herceg elküldte Takensz nomoszba,
nemsokára pedig eltűnt az egész láda is, amelyben az ügyre vonatkozó iratok
voltak. Amikor Ramszesz hírét vette a dolognak, elment a főkancelláriushoz, és
nevetve kérdezte:
-Kegyes uram, mit szól hozzá: ártatlan embereket szabadon bocsátottak, az
írásokat szentségtörő kézzel eltüntették, és az állam tekintélye mégsem rendült
meg?
-Hercegem -felelte szokott tartózkodásával az öreg kancellárius -, sehogy
se fér a fejembe, hogy egyik kézzel panaszt adsz be, a másikkal meg vissza
akarod vonni. A csőcselék megbántott, a mi dolgunk lett volna, hogy büntetést
mérjünk ki a bántalomért. De ha te megbocsátasz, az államnak egy szava sincs
hozzá.
Az állam!... Az állam! -ismételte a herceg. -De hisz az állam mi vagyunk -
tette hozzá., szemével hunyorítva.
-Igen, az állam a fáraó... és a fáraó leghívebb szolgái -felelte a
kancellárius.
Ez a beszélgetés az állam egyik főméltóságával elég volt arra, hogy a herceg
lelkében megingassa az alig-alig ébredező, de azért hatalmas, bár még homályos
fogalmat az „állam" jelentőségéről. Tehát az állam nem örökkévaló,
megingathatatlan épület, amelynek a dicsőségéhez minden fáraó hozzájárul egy-egy
kővel, hanem inkább egy halom homok, amelyet minden fáraó kénye-kedve szerint
rostál át. Az állam épülete nem ismeri a törvényeknek nevezett keskeny ajtókat,
amelyek előtt mindenkinek, parasztnak, trónörökösnek egyaránt le kell hajtania a
fejét, ha be akar lépni. Hanem különféle ki- s bejárások vannak benne:
gyengéknek, kicsiknek szűkek, de az erőseknek igen szélesek vagy éppen jó
kényelmesek.
„Ha pedig így van -bontakozott ki az új gondolat a hercegben-, akkor majd
rendet teremtek én, ahogy a kedvem tartja."
Ebben a pillanatban két ember jutott az eszébe: a szabaddá tett fekete
rabszolga, aki parancsra nem is várva, kész volt életét is feláldozni a herceg
vagyonáért, és az ismeretlen pap.
„Ha sok ilyen hívem volna, akkor egész Egyiptomban és Egyiptomon túl is
számolnának az akaratommal!" -gondolta magában, és ellenállhatatlan vágy
támadt benne, hogy ráakadjon a titokzatos papra.
Minden bizonnyal ő volt, aki visszatartotta a tömeget, hogy meg ne támadja a
herceg házát. Egyrészről ismeri a törvény minden betűjét, másrészről pedig érti
a módját, mint vezetheti a tömegeket.
„Megbecsülhetetlen ember!. . . Meg kell találnom..."
Ettől kezdve a herceg egyetlen evezős kíséretében csónakon sorra járta a birtoka
körül lapuló apró parasztházakat. Tunikájában, nagy parókájával, kezében
mérőlécnek faragott botjával földmérőnek nézhették, aki a Nílus áradását
vizsgálja.
A parasztok szívesen megadtak neki minden felvilágosítást, mint változik a
földjük alakja az árvíz során, és nyomban arra kérték, hogy a kormány találjon
ki valami könnyebb módszert a víz meregetésére, mint az ő eddigi csöbrös
kútgémeik. Beszéltek a hercegi birtok megtámadásáról is, és hogy nem tudja
senki, kik dobáltak köveket. Végül megemlékeztek a papról is, aki olyan
szerencsésen szétoszlatta a csődületet, de hogy ki volt, senki se tudta.
-Van itt a mi környékünkön egy pap -mondta az egyik paraszt -, aki
meggyógyítja a beteg szeműeket, van aztán olyan, aki a sebeket kezeli, és
összeforrasztja a törött lábat, kezet. Akad erre néhány olyan pap is, aki
írni-olvasni tanítja a népeket; van olyan, aki kétágú sípon játszik, de még
milyen csodaszépen. De ezek közül egyik sem járt annak idején a herceg
kertjében, ők maguk se tudnak róla semmit. Nem is lehetett az más, mint Khnum
isten vagy más szellem; bizonyosan őrzi a herceget, akinek örökké tartson az
élete, és mindig jó étvágya legyen!
„De hát csakugyan afféle lélek volna?" -tűnődött a herceg.
Egyiptomban mindig százszor könnyebben akadt gonosz vagy jó szellem, mint eső.
A Nílus vize vörösesből lassanként barnásra fordult, és augusztusban, Háthor
havában, elérte fele magasságát. A gátakon felhúzták a zsilipeket, és a víz vad
áradatban elöntötte a csatornákat meg az óriási mesterséges tavakat, a gyönyörű
rózsáiról híres Fajúm tartományban elterülő Moiriszt. Olyan volt egész
Alsó-Egyiptom, mint egy tengeröböl, amelyből sűrűn egymás mellett dombok
emelkednek föl, rajtuk kertek, házak. A szárazföldi közlekedés teljesen elakadt,
ahelyett tarkabarka, sárga, vörös, fehér vagy sötét színű csónakok egész raja
nyüzsgött a vízen, mint amikor ősszel elborítják a lehullott falevelek. A
legmagasabb pontokon már véget ért egy gyapotfajta leszedése és a lóhere második
kaszálása, most az olajbogyók és a tamarindus gyümölcsének leszedéséhez fogtak.
Egy napon, a vízzel borított majorok között csónakázva, a herceg szokatlan
mozgolódásra lett figyelmes. Az egyik ideiglenes szigeten nők sikoltozása
verődött ki a fák közül.
„Valaki alighanem meghalt..." -gondolta magában.
Egy másik szigetről csónakon gabonát, néhány marhát szállítottak, és a gazdasági
épületek tövében álldogáló nép ököllel fenyegette és kegyetlenül szidta a
csónakban ülőket.
„Szomszédok összepörölhettek" -mondta magában a herceg.
Néhány távolabb eső majorban csend volt, de az emberek nem dolgoztak, se nem
énekeltek, csupán hallgattak, és a földön kuporogtak.
„Bizonyosan végeztek a dolgukkal, és most pihennek."
Egy másik kis szigetről egy sereg síró-rívó gyerekkel csónak indult el, egy
asszony pedig övig a vízben gázolva, dühösen rázta rájuk az öklét.
„Iskolába viszik a gyereknépet" -gyanította Ramszesz.
Hanem a végén ezek az események mégiscsak érdekelni kezdték.
A szomszéd szigetecskén újra kiáltozás támadt. A herceg a szeméhez emelte a
kezét; a földön egy ember feküdt, egy szerecsen pedig botozta.
-Mi ez? -kérdezte Ramszesz az evezőstől.
-Hát nem látod, felséges uram ? Egy nyomorult parasztot vernek -felelte
elmosolyodva a csónakos. -Bizonyosan rossz fát tett a tűzre, most aztán
megissza a levét.
-Hát te mi vagy?
- Én-e?- felelte büszkén az evezős. -Én szabad halász vagyok. És ha leróttam,
ami a fogásomból ő szent felségét illeti, az egész Níluson szabad járásom van,
az első vízeséstől le a tengerig. Olyan a halászember, mint a hal Vagy a vadlúd,
a paraszt meg, mint a fa: gyümölcsével táplálja az urakat, és nem mehet el
sehová az ég alatt, csak csikorog, amikor a tiszttartó lehántja a kérgét.
-Ohó! Oda nézz csak! -rikoltott újra egy nagyot az elégedett halász. -Hej,
öregapám! Ki ne idd az egész Nílust, mert akkor oda a termés!...
A tréfás megjegyzés egy csoportnak szólt, amely igazán eredeti dolgot művelt.
Néhány meztelen paraszt a lábánál fogva tartott egy embert, és előbb nyakig,
majd mellig, a végén kötésig belenyomta a boldogtalan fejét a vízbe. Mellettük
állt az uraság, foltos tunikában, báránybőrből szabott parókával.
Egy kicsivel távolabb egy asszony jajgatott, ahogy a torkán kifért: férfiak
lefogták a két kezénél fogva.
A botozás olyan általános jó szokás volt a fáraók tejjelmézzel folyó boldog
országában, mint az evés, ivás, alvás. Verték a gyereket, felnőttet, parasztot,
mesterembert, katonát, tisztet, hivatalbelit egyaránt. Aki élt, a papokon és
legfőbb méltóságokon kívül, mind megkapta a részét, azok is csak azért nem, mert
nem volt, aki ki merné nekik porciózni a járandóságukat. A herceg tehát elég
nyugodt lélekkel nézte, hogyan botozzák a parasztot, hanem a víz alá merített
szerencsétlen mégiscsak gondolkodóba ejtette.
-Hej! Hó! -nevetett nagyokat az evezős. -Azt bezzeg megitatják
istenigazában!. .. Úgy meghízik, hogy a feleségének meg kell toldania az övét.
A herceg a partra vitette magát. Közben a parasztot kiemelték a folyóból,
megengedték, hogy kiköhögje a vizet, aztán megint elkapták a lábánál fogva, és
ügyet se vetettek a felesége nem is emberi sikoltozására, amint már harapdálta,
marta azokat, akik lefogták.
ín
-Megállj! -kiáltott a herceg a pribékekre, akik a parasztot a vízre
cipelték.
-Tegyétek a kötelességeteket! -vetette oda az orra alatt a báránybőr parókás
uraság. -Ki vagy, te vakmerő, hogy ilyet mersz!
Ebben a pillanatban a herceg fejbe vágta mérőlécével, amely szerencsére elég
könnyű volt. Hanem a foltos tunika gazdája ugyancsak leült a földre, és
megtapogatva fejét, parókáját, ködös szemmel nézett támadójára.
-Könnyű kitalálnom -felelte természetes hangon -, hogy előkelő úrral van
szerencsém beszélni. Sose hagyjon el tréfás jókedved, uram, és az epe se öntse
el soha csontjaidat...
-Mit műveltek ezzel az emberrel? -vágott a szavába a herceg.
-Úgy kérdezősködöl, uram -szólt az uraság, most már megint az orrából -,
mint az idegen országbeli, aki nem ismeri a hazai szokásokat, sem az embereket,
akikhez a kelleténél bizalmaskodóbb hangon szólsz. Hát tudd meg, hogy a
tiszttartója vagyok Dagon őkegyességének, aki első pénzváltó Memfiszben. És ha
még eddig nem sápadtál el az ijedtségtől, hát vedd tudomásul azt is, hogy az én
gazdám őkegyessége a trónörökösnek (akit az istenek örökké éltessenek) a
barátja, bérlője és teljhatalmú sáfárja. Te meg itt erőszakosságra vetemedtél
Ramszesz herceg birtokán, és az én embereim tanúk rá...
-Akkor hát... -vágott újra a szavába a herceg, de egyszerre elhallgatott. -
Akkor hát mi jogon veritek ilyen istentelenül a herceg parasztját?
-Mert a gézengúz nem akarja megfizetni az adóját, a herceg kincstárának meg
szüksége van rá...
Amikor a tiszttartó segédei látták, milyen baleset érte az urukat, eleresztették
áldozatukat, és tanácstalanul álltak, mint az olyan test tagjai, amelynek
levágták a fejét. A kiszabadult paraszt újra köpködni kezdett, és rázta a fejét,
hogy kicsapja füléből a vizet, felesége meg a szabadító lába elé vetette magát.
-Akárki vagy -jajveszékelt, összekulcsolva két kezét a herceg előtt -, akár
isten, akár a fáraó követe, hallgasd meg a mi nyomorúságunkat. A herceg
parasztjai vagyunk (örökké tartson az élete!), és megfizettünk mindenféle adót:
kölest, búzát, virágot, jószágok bőrét. Hanem a minap beállít hozzánk ez az
ember, itt ni, és azt parancsolja, fizessünk újra hét mérce búzát... „Miért-
kérdezi az uram -, amikor én már megfizettem az adómat?" Arra ez az ember csak
földhöz teremti az uramat, összevissza rugdalja, és kiabál: „Hát azért, mert
Dagon őkegyessége parancsolja." „De honnan vegyünk -kérdezi az uram -, amikor
egy csepp gabonánk sincsen, és már egy hónapja lótuszmagvakon meg gyökereken
élünk, pedig most az is bajos, mert a nagyurak szeretik a lótuszvirágot, abban
gyönyörködnek."
Nagyot sóhajtott, és sírva fakadt. A herceg türelmesen várta, míg lecsillapodik,
de a víz alá merített paraszt haragosan dohogott:
-Ez a vénasszony még szerencsétlenséget hoz a fejemre ezzel a sok
kotyogásával. .. Pedig már százszor megmondtam, hogy nem szeretem, ha az
asszonynép a férfiak dolgába üti az orrát!
Azalatt a tiszttartó odasompolygott az evezőshöz, és Ramszeszre mutatva, halk
hangon megkérdezte:
- Ki ez a nyavalyás?
-A nyelved száradjon el! -felelte az evezős. -Hát nem látod, hogv nagvúr
lehet? Busásan fizet, meg keményeket üt.
-Egyszerre észrevettem -suttogta a tiszttartó -, hogy nagy valaki lehet.
Nagy-nagy urak közt folyt le az én fiatalságom, zsíros lakomákon.
-Ó! Hát alighanem azokról a nagy murikról maradt a sok zsírfolt a ruhádon. . .
-csúfondároskodott az evezős.
Amikor az asszony jól kisírta magát, tovább folytatta:
-Ma aztán eljön hozzánk ez az íródeák az embereivel, és azt mondja az uramnak:
„Ha nincs gabonád, add ide két fiadat, és Dagon őkegyessége nemcsak az adót
engedi el, hanem még fizet neked minden gyerek után évenként egy drachmát..."
-No, lesz nekem haddelhadd temiattad! -porolt a vízbe mártott paraszt. -
Mindnyájunkat elveszítesz a kelepeléseddel. Ne hallgass rá, nagy jó uram! -
fordult Ramszeszhez. -A tehén azt hiszi, hogy a farkával elriasztja a
legyeket, ez az asszony is azt gondolja, hogy a nyelvével elkergeti az
adószedőket... És egyik se tudja, milyen ostoba. ..
-Te vagy ostoba! -vágott a szavába a felesége. -Uram, fényes napvilágom,
aki valóságos királyt formázol.. .
-Tanúk vagytok rá, hogy ez az asszony káromlást művel ... -mondta a
tiszttartó halkan az embereinek.
-Illatozó virágszál, akinek a hangja úgy szól, mint a sípszó, hallgass meg
engem! -könyörgött Ramszeszhez az asszony. -Az uram hát azt mondta ennek a
tiszttartónak: „Ha volna, akár két tinót is inkább odaadnék, mint a fiaimat, még
ha négy drachmát ígérnek is értük évenként. Mert ha a gyerek kihúzza a lábát a
házból, hogy szolgálatba álljon, nem látja meg többé senki..."
-Bárcsak belefojtottak volna a vízbe!... Bárcsak halak étke lett volna a
testem a Nílus fenekén! -sopánkodott a paraszt. -Te asszony, az egész majort
elveszted a vádaskodásoddal. . .
Amikor a tiszttartó látta, hogy a legjobban érdekelt ember az ő malmára hajtja a
vizet, újra előlépett, és most már megint az orrából beszélni kezdett:
-Amióta a nap a fáraó palotája mögül kel fel, és a piramisok mögött nyugszik
le, mindenféle csodadolgok esnek ebben az országban... Szemempszesz fáraó alatt
Kochom piramisa körül csodálatos jelenések jártak, és dögvész érte Egyiptomot.
Boéthosz alatt Bubasztisz tájékán megnyílt a föld, és sok embert elnyelt. . .
Neferchész uralkodása alatt pedig a Nílus vize tizenegy napig olyan édes volt,
mint a csurgatott méz. És sok egyéb csodákat is láttak már itt, amikről én tudok,
mert bölcsesség lakozik énbennem. De azt még nem látta a világ, hogy a vízről
egyszerre itt terem egy ismeretlen ember, és a legkegyesebb trónörökös birtokán
nem engedi behajtani az adót.
-Hallgass -kiáltott rá Ramszesz -, és hordd el magad! Senki se veszi el a
te fiaidat -fordult aztán az asszonyhoz.
-Hát én könnyen odábbállok innen, mert könnyen járó csónakom van, meg öt
evezősöm hozzá. Hanem ad-e nekem, kegyes uram, valamiféle jelet az én uram,
Dagon számára ?
-Vedd le a parókád, és mutasd meg nekem koponyádon a jelet -mondta neki a
herceg. -Dagonnak pedig mondd meg, hogy az egész testét televagdalom ilyen
jelekkel.. .
-Halljátok ezt a káromló beszédet? -súgta a tiszttartó emberei felé
fordulva, és mély hajlongások között hátrált a part felé.
Beült a csónakba, s amikor emberei egy kiáltásnyira beeveztek a vízbe,
kinyújtotta a karját, és visszakiáltott a partra:
-A görcs törjön ki benneteket, ti lázadók, istentelenek! Egyenesen a
trónörököshöz megyek, és elmondom neki, mi folyik az ő birtokán...
Azzal elővette a botját, és elkezdte ütni-vágni az evezősöket, hogy a parton nem
fogták kellően a pártját.
-így jársz majd te is! -sivalkodott, és megfenyegette Ramszeszt.
A herceg beleugrott a csónakjába, és magánkívül kiáltott az evezősre, hogy
repüljön csónakjával az uzsorás vakmerő tiszttartója után. Hanem a báránybőr
parókás elhajította a botját, és jómaga is evezéshez látott. Emberei is olyan
igyekezettel dolgoztak, hogy nem lehetett utolérni őket.
-Hamarabb utoléri a bagoly a fecskét, mint mi ezeket a latrokat, jó uram -
mondta nevetve Ramszesz evezőse.
-De te is aligha vagy földmérő, hanem inkább katonatiszt, mégpedig ő szent
felsége testőrtisztje. Egyszerre fejbe kólintod az embert! Ismerem a dürgést:
magam is szolgáltam öt évig katonasorban. Egyszerre kupán vagy gyomron
teremtettem, akire megharagudtam, és bizony soha el nem vétettem. Hanem ha engem
csapott fejbe valaki, nyomban tudtam, hogy nagyúr lehet. .. A mi Egyiptomunkban
(ne hagyják el soha az istenek!) kegyetlenül szűken vagyunk: város város
tövében, házak, emberek, egymás hegyen-hátán. Aki valahogy meg akar állni a
lábán ebben a tenger népben, annak kupán kell vágni a másikat.
-Házas vagy?
-Eh! Ha van asszonyom meg legalább másfél emberre való helyem, akkor házas
vagyok, de különben legény. Valamikor szolgáltam én a katonaságnál, és tudom,
hogy az asszonynép egyszer napjában még csak jó, az se mindig. . . Csak
lábatlankodik az embernek.
-Volna-e kedved az én szolgálatomba lépni? Ki tudja, talán nem bánnád meg
soha...
-Megkövetlek, kegyes uram, mindjárt gondoltam, hogy alighanem egy egész ezred
lehet a kezeden, pedig nagyon fiatalos a képed. De én nem állok be senki
szolgálatába. Szabad halász vagyok; a nagyapám, megkövetlek alássan, pásztor
volt Alsó-Egyiptomban, nemzetségünk pedig a hikszoszoktól származik. Az igaz,
hogy a buta egyiptomi paraszt röhög rajtunk, de én arra rá se hederítek. A
paraszt meg a hikszosz, hogy megmondjam az igazat, úgy vannak egymással, mint az
ökör a birkával. A paraszt járhat az eke mögött, vagy akár az eke előtt is;
hanem a hikszosz nem szolgája senkinek. Hacsak ő szent felségének nem, a
katonaságnál, de hát a háború háború.
A jókedvű evezős csak beszélt, beszélt, de a herceg már nem hallgatott oda.
Lelkében egyre hangosabban fajdal más, teljesen új kérdések merültek föl. Ezek a
szigetek, amelyek körül most elhaladtak, eszerint az ő birtokához tartoznak?. ..
Csodálatos, mindeddig hírből se tudta, merre vannak és milyenek az ő majorjai.
Dagon tehát az ő nevében új adókat vetett ki a parasztokra, és az a mozgolódás,
amely a partok mentén szemet szúrt neki, az adók behajtása miatt támadt?. . .
A paraszt, akit a parton vertek, nyilván nem fizetett, mert nem volt miből.
És a gyerekeket, akik olyan keservesen sírtak a csónakban, eladták
fejenként egy drachmáért egy egész évre. Az az asszony pedig, aki kötésig
belement utánuk a vízbe és jajveszékelt, nem más, mint az anyjuk.. . „Az
asszonyok nagyon nyugtalan vérűek -gondolta magában a herceg. -Sára a
legnyugodtabb nőszemély a világon, mások szeretnek sokat beszélni, sokat sírnak
és lármáznak."
-Nyugtalan vérű az asszonynép! -ismételte Ramszesz. -Még az én felséges
anyám is... Mekkora a különbség az apám és anyám között! Ő szent felsége
egyáltalán tudni sem akar róla, hogy egy leány kedvéért otthagyjam a hadsereget,
a fejedelemasszonynak ellenben jólesik még annak is utánajárni, hogy zsidó lányt
vettem a házamba.. . Eddig még nem ismertem ilyen higgadt nőt, mint Sára; hanem
annál többet kotyog, sír, lármázik Tafet, akár négy helyett is...
Aztán eszébe jutott a paraszt feleségének a panasza, hogy már egy hónapja nem
ettek kenyeret, hanem csak lótuszmagon s gyökéren tengődnek. A magja apró, akár
a mák, s a gyökere is csak éppen hogy... Ő három napig sem tudna ezzel élni. A
papok, akik gyógyítással is foglalkoznak, azt tanácsolják, hogy táplálkozásunk
változatos legyen. Már az iskolában mondták neki, hogy a hal mellé húst is kell
enni, búzakenyér mellé datolyát, árpakenyér mellé fügét. De egész álló hónapig
csak lótuszmagon élni!... De hát a ló, a tehén? A ló meg a tehén csak a szénát
szereti, az árpagaluskát erőszakkal kell a szájába tömni. A parasztnép is, úgy
látszik, szívesebben él lótuszmagon, a búza- vagy árpakenyeret, húst, halat meg
csak kedvetlenül eszi. Egyébként is
a legjámborabb papok, a csodatevők soha hozzá nem nyúlnak a húshoz és halhoz.
Úgy látszik, az arisztokraták, a királyi vérből valók húst kívánnak, mint az
oroszlán, a sas, a parasztok meg csak füvet, mint az ökör.
Hanem. .. hogy az adó miatt belenyomják őket a vízbe!... Ej! Hát amikor ő is
nemegyszer belenyomkodta a pajtásait a víz alá, fürdés közben, de még maga is a
víz alá bukott... Mekkorákat nevettek rajta!. .. A víz alá bukni... csupa
mulatság... És hogy megbotozzák őket! Hát ő hányszor kapott botot az iskolában?.
.. Fáj-, fáj, de nyilván nem minden teremtménynek. A megvert kutya szűköl,
vinnyog; a megvert ökör oda se néz az ostornak. Éppígy, az útfélének fájhat a
verés, de a paraszt csak azért sivalkodik, hogy jó alkalommal kiordítozhassa
magát. De még csak nem is ordít mindenki; a katonák, tisztek nótáznak a botozás
alatt.
Hanem azért ezek a bölcs meggondolások se tudták elnémítani a herceg szívében a
halk, de fájó nyugtalanságot. Lám, az ő bérlője, Dagon, jogtalan adót vetett ki
a parasztokra, s azok nem tudták leróni!
De ebben a pillanatban a herceget már nem is a parasztok érdekelték, hanem az
anyja. Bizonyosan tud már a föníciai gazdálkodásáról. Mit mond majd a fiának?
Hogy néz majd rá? Milyen gúnyosan megmosolyogja!... És nem is volna asszony, ha
rá nem olvasná: „Ugye, Ramszesz, megmondtam, hogy az a.föníciai tönkreteszi a
birtokodat?"
„Ha azok az áruló papok a kezembe adnának ma húsz talentumot -gondolta a
herceg -, holnap elkergetném Dagont, a parasztjaim nem kapnának botot, nem
buktatnák őket a víz alá, velem meg nem csipkelődne az anyám.. . Annak a sok
kincsnek, ami a templomokban hever, és csak a borotvált tarfejűek kapzsi szemét
gyönyörködteti, a tizedrésze. .. a századrésze is elég volna nekem, és hosszú
évekre megszabadítana minden föníciai uzsorástól..."
Ramszesz lelkében e pillanatban elég furcsa gondolat bukkant fel: a parasztok és
a papok közt alighanem valami mélységes ellentét lehet.
„Az a paraszt Herihor miatt akasztotta fel magát ott a sivatag szélén -
gondolta magában. -A papokért és a szentélyek fenntartásáért keservesen
megdolgozik vagy kétmillió egyiptomi... Ha a tenger sok papi birtok a fáraóé
volna, akkor nekem nem kellett volna kölcsönkérnem tizenöt talentumot. És akkor
az én parasztjaimat se sanyargatnák ennyire... Itt a kútfeje Egyiptom minden
bajának, ez az oka a fáraók gyengeségének!"
A herceg érezte, hogy a parasztságon nagy sérelem esik, tehát nem csekély
megkönnyebbülésére szolgált, hogy a baj szerzői a papok. Egy pillanatra se
jutott eszébe, hogy ez az ítélet hibás és igazságtalan is lehet.
Egyébként ő nem is ítélt, csak háborgott. Az ember haragja pedig sose fordul
önmaga ellen; akár az éhes párduc, nem tulajdon testét marja, hanem a farkával
csapdosva, fülét hegyezve, maga körül keres áldozatot.

Tizenharmadik fejezet