- Sávos Ignác Kálmánt beszervezte Bécsben - mondta a lány. - olyan dokumentumok vannak a birtokában, amelyekkel bebizonyíthatja Kálmán árulását.

Salgó döbbenten hallgatta a lány szavait. Tehát Sávos ügyesen becsapta őt. Most már megértette, hogy Sávos miért akarta őt megbízni Kálmán beszervezésével. Ezzel az ügyes manőverrel elterelte a figyelmet a megtörtént tényről, és Salgó valóban elhitte, hogy az ezredes nem találkozott Kálmánnal. De most, hogy a lány elmondta a történteket, azt is megértette, hogy Kálmán szinte kilátástalan helyzetbe került. A múlt furcsa módon találkozott a jelennel, s igaza van Kálmánnak, csak akkor mondhat nemet, ha tisztázza a múltját.

- Érti most már, hogy miért kell megmondania az áruló nevét? - kérdezte a lány.

Salgó bólintott, és így szólt:

- Persze hogy értem, de most sem mondhatok mást.

Egyelőre nem. Mikor akar visszautazni?

- Magától függ. Ha megmondja, amire kíváncsi vagyok, azonnal indulunk.

Salgó megnyomkodta a homlokát.

- Maradjon egyelőre - mondta. - Két-három napról van szó. A Majesticben lakik, ha jól értettem.

- Ott lakom - mondta kedvetlenül Judit.

Salgó Náraira nézett, aki az egyik asztal mellett újságot olvasott.

- Az a fiatalember magával van?

- Nárai Béla, a Vöröskereszt munkatársa. - Elmesélte, hogy akadt össze vele. Salgó még egyszer megnézte a férfit, aztán a lányhoz fordulva így szólt:

- Törölje meg a szemét, és ne hagyja el magát.

Kálmánt szeretem, és ez sokat jelent. - Megfogta a lány kezét. - Nehéz és nagyon bonyolult ügy ez, de bízzon bennem. Valamit megpróbálok. No, fel a fejjel.

Judit azonban nagyon reménytelennek látta a helyzetüket, és lehajtotta a fejét.

Kara Ernő intézkedései egyre furcsábbnak tűntek, és Dombai Sanyi nem értette, hogy miért nem veszik őrizetbe Danitzkyt, miért hagyják, hogy Pethővel találkozzék, miért nem csapnak le azokra a telepített francia ügynökökre, akiket a futár megnevezett.

Ugyanakkor Dombai Sanyi azt is észrevette, hogy Kara ezredes ingerültebb, mint ezelőtt, felhősebb a homloka a gondoktól. Furcsának találta azt is, hogy Kálmánt éjjel-nappal figyelteti, s a barátja figyelésére több időt és energiát szentel, mint Danitzkyra. Nagyon bántotta, hogy Ernő nem bízik benne, elkeseredését nem is tudta magába zárni. Az egyik este felment hozzá, és minden kertelés nélkül ezt mondta:

- Ezredes elvtárs, kérem a leszerelésemet.

Karát meglepte a hivatalos hang, a magázódás, hiszen négyszemközt régi barátokhoz illően tegeződtek. Fáradtan végigsimította homlokát, nem mosolygott, mint máskor, azt sem mondta az őrnagynak, hogy üljön le, hanem átvette a hivatalos hangot ő is, és így szólt:

- Miért akar leszerelni, őrnagy elvtárs?

Dombait a hivatalos hang megdöbbentette; azt várta, hogy Ernő majd feláll, megveregeti a vállát, azt mondja, ne marháskodj, öregfiú, és megmagyarázza intézkedéseit. Nem ez történt. Zavarában összeszorította a száját. Aztán rövid gondolkodás után azt mondta:

- Nem értek egyet ezredes elvtárs vezetési módszerével, a Danitzky-ügyben tett intézkedéseivel és sok mindennel.

Kara cigarettára gyújtott, mélyen leszívta a füstöt.

- Adja be a kérelmét írásban - mondta. - Javasolni fogom.

Dombai keze ökölbe szorult. Nem tudott mit válaszolni. Legszívesebben az asztalra csapott volna. Megfordult, és ki akart menni. Az ajtóban Kara tompa, határozott hangja hátba verte.

- őrnagy elvtárs!

Megfordult, és villámló tekintetét az ezredesre szúrta.

- Kért engedélyt a távozásra?

Dombai csak dadogni tudott.

- Jöjjön vissza. - Kara felállt, az asztal elé ment.

Megvárta, míg a férfi odaért, akkor a székre mutatott.

Dombai leült. - Ide figyelj, Sándor - mondta keményen. - Nem szeretem az efféle kisiskolás marhaságokat. Mi az úristen bajod van? Ki bánt? És ha bánt valami, akkor ez az ócska kispolgári magatartás a megoldás? Leszerelek. Talán zsarolni akarsz, vagy mifene.

- Nem bízol bennem, és én így nem tudok és nem is akarok dolgozni.

- Honnan veszed, hogy nem bízom benned?

- Miért figyelteted Kálmánt?

Kara, mielőtt válaszolt volna, megszívta a cigarettáját.

- Mert kémgyanús - mondta.

Sándor döbbenten nézett az ezredesre.

- Kálmán? - kérdezte rekedten.

- Igen, barátunk, Borsy Kálmán kémgyanús.

A páncélszekrényhez ment, kinyitotta, és kivett belőle egy jelentést. Visszament az asztalhoz. Megdörzsölte az állát, aztán így szólt: - Március tizenharmadikán Bécsből hazajövetele után Szegedre utazott, felkereste Kováts Ödön orvost. Kováts egy éve megfigyelés alatt áll. Ezt követően az egyik este találkozott Szentirmay ezredessel. Álnéven mutatkozott be, és a történeti munkaközösség tagjaként tárgyalt vele. Szentirmay tudod kicsoda?

- Nem emlékszem rá - mondta Dombai.

- A kémelhárító osztály egyik vezetője volt. Veöröskőyt váltotta fel negyvennégy március tizenkilencedikén. Tavaly szabadult a börtönből.

- Tudod, mit beszéltek egymással?

- Én is beszéltem Szentirmayval, tehát tudom. De figyelj tovább. Juditot Bécsbe küldte.

- Te szerezted meg neki soron kívül az útlevelét.

- Persze hogy én. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál Bécsben, kivel találkozik. - Kara fáradtan leült. - Ide figyelj, Sándor. Tímár őrnagy javaslatot tett Kálmán őrizetbe vételére, valószínűsítette ugyanis, hogy Tatárékat csak Kálmán árulhatta el. Félelmetes logikai sort konstruált, s annak alapján nyugodtan őrizetbe lehet venni. Az őrizetbe vételt megakadályoztam, mert nekem is van egy feltevésem. Hamarosan többet tudunk majd. Egy azonban biztos. Kálmán belekeveredett valami nagyon veszélyes ügybe, nem bízik bennünk, és a jelek szerint a maga erejéből szeretné tisztára mosni magát. Persze ez csak feltételezés. Az is valószínűnek látszik, hogy valamilyen formában köze volt Tatár elárulásához. Persze ha bizalommal lenne hozzánk, tisztázhatnánk az ügyet.

- Miért nem beszélsz vele?

- Már beszéltem. Nem tagadja, hogy valami történt vele, azt kérte, bízzam benne, s ne csodálkozzam, ha az elkövetkezendő napokban furcsán fog viselkedni.

Nos, én nem csodálkozom, de nagyon féltem őt. Danitzkyékat pedig azért nem bántjuk egyelőre, mert feltevésem szerint a dokumentáció megszerzése is összefüggésben van Kálmánnal. Pontosan bekövetkezett az, amit megjósolt. A rejtjelmegfejtők megállapították, hogy a Pethőnél talált mikrofilmen levő sifre hülyeség. Vagyis Pethőt csak félrevezetésünk miatt küldték. A feladat végrehajtására valaki más érkezik Budapestre. Jelentést kaptam Bécsből, hogy Sávos doktor és Schlicken él.

- Schlicken is? - kérdezte csodálkozva Dombai.

Ezt nem tudtam. Pethő vallomásából csak az derül ki, hogy Sávos nem más, mint Aldies ezredes.

Kara fáradtsága mintha eltűnt volna, felélénkült.

- Mondd csak, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy Sávos Ignác azonos Aldies ezredessel, elképzelhető, hogy ne találkozott volna Kálmánnal?

- Nehezen - ismerte el Dombai.

- De miért tagadja? - kérdezte Kara, és mindjárt válaszolt is rá. - Nyilván oka van rá.

Salgóval történt találkozását viszont elmondta...

- Mert nem tudta, hogy Salgó francia ügynök.

Dombai maga elé bámult, és furcsán érezte magát.

Egy pillanatig azon tűnődött, hogy ha bebizonyosodna barátjáról a hűtlenség, milyen következményei lennének őreá. Közölt-e olyan adatokat vele, amiket Kálmán felhasználhatott.

- Ha Kálmán kém - mondta elszántan -, én agyoncsapom.

- Most ne csapkodj, Sándor, hanem arra ügyelj, hogy a fiúk hiba nélkül dolgozzanak, és kerítsék elő azt a bizonyos Feketét. Vöröses haj, kövérkés test, forradásos felső ajak, négy-öt aranykoronás fog. Remek ismertetőjelek...

- Ha Magyarországon van, megtaláljuk - mondta Dombai. - Szentirmay mondott valami érdekeset?

- Az nem elég érdekes, hogy Kálmán hamis névvel járt nála? És másnap Judit is - kérdezte Kara. - Szentirmay egyébként a kémgyanús szegedi Kováts doktor rokona.

Záporszerű eső verte az ablakot, Kara leeresztette a redőnyt.

- Ernő - Dombai felállt -, beszélek Kálmánnal.

- Egyelőre ne beszélj vele - mondta Kara. - Ha eljön az ideje, majd együtt beszélünk vele.

Kálmán hamarosan észrevette, hogy figyelik. Ez nagyon elkeserítette. Úgy érezte, hogy nincs kiútja, ismeretlen erők játszadoznak vele, akkor sújtanak le rá, amikor akarnak, ő pedig vergődik csak, mint egy bogár a pókháló sűrűjében, és nem menekülhet. Elhatározta, hogy felkeresi Káldyt, elmond neki mindent, tanácsot kér tőle. Fáradt léptekkel ballagott az ismerős utcákon, és már nem törődött a figyelőkkel, nem akart már senki elől sem megszökni, hátra sem fordult, hogy követik-e, csak ment, lépkedett, és egyre céltalanabbnak találta az életet. Olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha. Fel kell adnia a harcot, ki kell tűznie a fehér zászlót, nincs tovább, idegei felmorzsolódtak. Egyszerűen be kell látnia, hogy képtelen az áruló nyomára bukkanni. Feketét nem találja, Szentirmay ezredes marhaságot írt. Felidézte magában az írást: "... A Tatár-féle kommunista vonalat Schlicken őrnagy irányításával a Gestapo egyik különítménye göngyölítette fel. Én csak annyit tudtam az ügyről amennyit Schlicken őrnagy közölt velem. Szavaiból arra következtettem, hogy árulás történt, valaki közölte Schlickennel Tatár fedőnevét, a jelszót és az illegális lakásának a címét, mely valahol Pest környékén volt. Visszaemlékezvén az akkori beszélgetésre, az a feltevés alakult ki bennem, hogy az árulást nem követhette el más, csak Káldy Marian. Ismervén a kommunisták illegális tevékenységének módszereit, ez a feltevés nagyon plauzibilis a következők miatt: az anyagból tudtam, hogy Káldy Marian volt az összekötője Tatárnak, tehát ismernie kellett a jelszót, a fedőnevet és az illegális lakás címét. Valószínűnek tartom hogy a lány a kínzás hatására mondta el Tatár címét.

Elképzelhető azonban még egy lehetőség. Munkánkban már ezerkilencszáznegyvenben, a Turnu Severin-i magyar-román tárgyalásokon használtuk a németek által rendelkezésünkre bocsátott lehallgatókészüléket.

A Gestapo viszont ezt a technikai újítást rendszeresítette felderítőmunkájában. Arról konkrét tudomásom volt, hogy a fogdákba is beépítették a mikrofonokat.

Megtörténhetett, hogy Káldy Mariant egy ilyen műszakilag kellően előkészített fogdába zárták, beépítettek melléje egy provokátort, aki kommunistának adta ki magát; a lány rábízta a titkát, Schlickenék pedig a beszélgetést lehallgatták. Meg kell jegyeznem, hogy ez az eljárás Schlicken őrnagy kedvenc módszere volt, több alkalommal dicsekedett vele. Mindezt azért kellett elmondanom, hogy bizonyítsam, nekem semmi szerepem sem volt az ügyben. Most utólag fájdalommal kell megállapítanom, hogy a Gestapónak sajnos sokkal jobb, mennyiségileg és minőségileg értékesebb hálózata volt, mint nekünk..."

Kálmán megállt. Valami eszébe jutott, és izgalom fogta el. Annyiszor elolvasta Szentirmay levelét, hogy szóról szóra tudta, és lám, mégis elkerülte figyelmét Marian egyik megjegyzése. Marian mintha azt mondta volna halála előtt, hogy Horváth Ilonka egy ideig zárkatársa volt. Ilonka ügynök volt, nem vitás, hogy Schlicken megbízásából zárták össze Mariannal.

Tényleg említette Marian, vagy csak utólag gondolja mindezt? Felidézte emlékezetébe az utolsó találkozásuk történetét, a beszélgetésüket, s úgy érezte, nem téved. Izgalmában remegni kezdett. Ha ez így van, megoldotta a rejtélyt, világosak és áttekinthetőek az összefüggések. Lesietett a Széll Kálmán térre, szerencséjére talált egy üres taxit. Annyira biztos volt a dolgában, hogy nem törődött a követőivel sem. Most már figyelhetik, követhetik, hiszen nyomon van, bebizonyíthatja ártatlanságát. Marian éppúgy megbízott annak idején Ilonkában, mint ő, valószínű, hogy elmondta neki az üzenetet, mert abban reménykedett, hogy Ilonka szabadlábra kerül. Ilonka azonban mindent elmondott Schlickennek, az őrnagy pedig okosan taktikázott. Persze hogy így történt.

A társasvilla közelében megállította a kocsit, kifizette a viteldíjat, és besietett a villába. Csak odahaza találja őt. Kár, hogy nem jutott az eszébe mindez előbb, megbeszélhetett volna vele egy találkozót.

Szerencséje volt, Horváth Ilonkát odahaza találta.

Ilonka már közel járt a negyvenhez, de éppen olyan kívánatos volt most is, mint annak idején. Megasszonyosodott ugyan, de teste megtartotta rugalmasságát és karcsú vonalát. ő szinte örömmel fogadta Kálmánt, és nem titkolta, hogy a találkozás izgalomba hozta.

Kálmán zavart mosollyal körülnézett az ízlésesen berendezett lakásban. Ilonka mintha felkészülten várta volna, az alacsony asztalkán italosüvegek, aprósütemények voltak, és feketéscsészék. Ilonkán fekete halásznadrág és moherpulóver volt. A váratlan találkozás nagyon megdöbbentette. Akadozva elmondta, férje a Szovjetunióban van egy KGST-delegációval, a hétvégén jön haza.

Kálmán leült az alacsony heverő szélére, és harag nélkül nézte az asszonyt. - Szép vagy - mondta elismerően. - Szebb vagy, mint lánykorodban voltál. - Cigarettára gyújtott, megkínálta Ilonkát is.

- Kösz! Ez igazán jólesett. Iszol valamit?

- Semmit. Egyelőre semmit, talán később. Gyereked van?

- Sajnos nincs - mondta. - Ezért nem is szívesen vállalok anyaszerepeket.

- Mennyit keresel havonta?

Ilonka zavartan felnevetett.

- Adótisztviselő vagy? Sokat dolgozom nagyon - mondta kitérően. - Film, rádió, televízió, szinkron.

A férjem is jól keres, nincsenek szenvedélyeink, nem költjük marhaságokra a pénzt.

- Kocsid biztosan van, ugye?

- Nehezen tudnék élni nélküle - mondta Ilonka -, nekünk a kocsi nem luxuscikk.

- Befutottál.

- Nem volt könnyű - mondta Ilonka. - Nagyon mélyről indultam. De úgy érzem, te sem panaszkodhatsz. Feri sokat mesélt rólad. Elektromérnök...

- Tudom - mondta Kálmán. - Hallottam róla én is, de személyesen nem ismerem. Jól éltek? Boldog vagy?

Az asszony elábrándozott. Arcáról eltűnt a mosoly, kicsit szomorkásan azt mondta:

- Tudod, Kálmán, a boldogság nagyon bonyolult dolog. - Összehúzódott, mint egy macska, megszívta cigarettáját. - Feri sokszor kérdezi, hogy boldog vagyok-e? Azt mondom mindig, hogy az vagyok. S valóban, vannak nagyon boldog pillanataim. Egy-egy sikerült alakítás boldoggá tesz. De neked bevallom, nem vagyok boldog. - Szemét a férfira emelte. - Ahogy múlnak az évek, furcsa módon egyre nyugtalanabb leszek, egyre inkább sűrűsödik bennem a félelem. Félek. Úgy érzem magam, mint az adós, akinek tartozásai vannak, és nem tud fizetni, ha benyújtják a számlát.

Úgy érzem, hogy nagyon sok rendezetlen dolog van a múltamban, amit le kéne zárni, szeretném is lezárni, csak azt nem tudom, hogyan csináljam.

Kálmán érezte, hogy az asszony szavai nagyon mélyről törnek fel, csak azt nem tudta még, hogy a saját arcát mutatja-e fel, vagy pedig valamelyik szerepét alakítja. Az is lehetséges, hogy felkészült az alakításra, ösztöneivel megsejtette, hogy látogatása kapcsolatban van régebbi viselt dolgaival. Kálmánban felszakadtak a sebek, az életre kelt emlékek józanítóan hatottak rá, nem hitt az asszonynak. Eszébe jutott, hogy akkor is remekül játszott, olyannyira, hogy hitt neki és hite majdnem az életébe került. Furcsa, keserű mosoly torzította el a vonásait, s arca kicsit ijesztőnek hatott.

- Melyik szerepedet alakítod most? - kérdezte cinikusan, és az egyik konyakosüveg után nyúlt.

Az asszony mosolya megfagyott, szép arcát lágy szomorúság hálózta be. Bánatosan nézte a férfit, aki teletöltötte a metszett kristálypoharakat.

- Nem hiszel nekem, Kálmán? - kérdezte a pohár után nyúlva.

Kálmán az aranyosan csillogó italt nézte, s talán azért, hogy ne gyengüljön el, cinikusan így szólt:

- A megtérésedre, Ilonka.

Az asszony letette a poharat, nem ivott. Kálmán fagyosan nézett rá, és halkan azt mondta:

- Marian bízott benned. Elárultad őt... és agyonverték. Én is hittem neked, és engem is elárultál. Nem tehetsz róla, hogy élek. Te megöltél engem. Miért hinnék?

A suta csendben tompán kongtak a szavak. Ilonka arca megrángott, ujjait ökölbe zárta, az erek átdomborodtak vékony bőrén, aztán keze elernyedt, csak hullámzó melléről látszott, hogy Kálmán szavai felkavarták.

- Tulajdonképpen gyilkos vagy. Közlöm veled, ha nem tudnád - folytatta a férfi szánalom nélkül. - Most arra fogsz hivatkozni, hogy a német megszállás után valamit jóvátettél, mert a nácik ellen dolgoztál. Így van, Ilonka. De Marian nincs többé. Te pedig ünnepelt színésznő vagy, habzsolod az életet, a sikert, nem irigylem tőled. Tanú vagy, hogy sohasem kellemetlenkedtem, nem akartam ártani, nem gondoltam a bosszúállásra.

- És most azért jöttél, hogy bosszút állj? - kérdezte az asszony.

- Nem azért jöttem. Nem kenyerem a bosszúállás.

Az asszony szeme megélénkült. Új erőre kapott, úgy érezte, hogy be kell bizonyítania őszinteségét.

- Kálmán, megértem, hogy nem hiszel, tulajdonképpen igazad van. De én tudom, hogy őszinte vagyok, legfeljebb az a tragédiám, hogy nem hiszel őszinteségemben. Nem tiltakozom vádjaid ellen, hiszen igazad van, még arra sem hivatkozom, hogy valamit jóvátettem. Az talán csak az ügyvédemet és a bíróságot érdekli, engem nem nyugtat meg. Érzem, egyre jobban érzem a bűnömet, és nem bírom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Kérlek, hallgass meg, ne szólj közbe - ideges mozdulatokkal cigarettára gyújtott, mohón szívta a füstöt. Kálmán már sejtette, hogy Ilonka most nem játszik, őszintén beszélt. - Nemrégiben a Legfelsőbb Bíróság egyik vezetőjével beszélgettem.

Név nélkül elmeséltem neki az életemet, nem szépítettem semmit, szó volt Marianról, rólad is, átállásomról az ellenállókhoz, egyszóval pucérra vetkőztettem magamat, persze a bíró nem sejtette, hogy rólam van szó.

Megkérdeztem, hogy mi történnék a hősnővel ha jelentkezne a rendőrségen, és felfedné a múltját. Sokáig gondolkodott a válaszon végül azt mondta, valószínűleg felmentenék. Mert igaz, hogy besúgásával Marian halálát okozta, de később, amikor az ellenállóknak dolgozott, bizonyíthatóan több ember életét megmentette. S ez így igaz. A bíróság nyilván enyhítő körülményeknek venné, hogy a felszabadulás óta becsületesen élt, művészi munkájával támogatta a rendszert. Mert tudnod kell, Kálmán, hogy valóban becsületesen éltem. Talán kételkedsz szavaimban, akkor is elmondom, mióta férjhez mentem, hűséges vagyok Ferihez nem kerestem sem könnyű, sem veszélyes kalandokat nagy művész szerettem volna lenni. Tudom, hogy a bíróság felmentene, hidd el, nem félek a rendőrségtől, a baj ott van, hogy én nem tudom felmenteni magamat. Nem tudom feloldani magamban a bűnt, hiába mondom, ne gyötörd magad, fiatal, tapasztalatlan voltál, nem ismerted az életet, azok a bűnösök, akik a besúgásra kényszerítettek képtelen vagyok megnyugodni. - Ilonka őszintén beszélt, és már azzal sem törődött, hogy Kálmán hiszi-e szavait vagy sem. Jólesett a vallomás, hiszen Kálmán volt az egyetlen ember, akivel a múltjáról beszélhetett. Kortyolt a konyakból, várta, hogy a férfi mondjon valamit, de Kálmán hallgatott, hát ő folytatta: - Ha azt mondod, menjünk a rendőrségre, elmegyek. Nem könyörgök kegyelemért, szeretnék a múltamtól megszabadulni.

Valamit el kell mondanom. Én valóban szerelmes voltam beléd. S amikor a tiéd lettem, nem játszottam, s ha visszaemlékszel, mondtam, hogy féltelek, könyörögtem, hogy menj el. Nem védekezésként mondom, de a tragédiának nemcsak én vagyok az oka. Kicsit te is. Ne érts félre, nem akarlak vádolni, miért tenném, de ha te akkor őszinte lettél volna hozzám, ha nem eszköznek tekintettél volna, talán másként alakultak volna az események.

- Mire gondolsz?

- Nemcsak én, te is hazudtál nekem. De nem ez az érdekes. Schlicken lejátszott egy hangfelvételt - mondta az asszony -, azt, amikor te szolgálatot vállaltál náluk. Engem megzavart. Ráismertem a hangodra.

Schlicken azt mondta, hogy csak a megbízhatóságodat akarja kipróbálni. Csakhogy én arra gondoltam, mivel tudtam, hogy a Gestapo embere vagy - engem akar próbára tenni. Érted?

Kálmán értette, és egyre jobban megzavarodott.

Igazat kellett adnia az asszonynak. Schlicken nemcsak őt, Ilonkát is becsapta. Szinte végzetszerűen látta a bukásukat, és Schlicken zsenialitása egyre markánsabban rajzolódott ki előtte. Az őrnagy nagyszerűen kihasználta a konspirációval együtt járó bizalmatlanságot, és erre a tényre építette a tervét.

- Te azt hitted, hogy én Gestapo-ügynök vagyok?

- Hallottam a hangodat, Kálmán. Olvastam a beszervezési nyilatkozatodat. S amikor Schlicken azt mondta, hogy közöljem veled Dombai letartóztatását, arra gondoltam, hogy engem ellenőriz. Te nyilván elmondod neki, hogy mit beszélgettünk. Amikor utoljára nálam voltál, a szobámban, tudtam, hogy beszélgetésünket lehallgatja.

- Hol van most Schlicken? - kérdezte hirtelen Kálmán.

- Nem tudom. Én azóta sem láttam.

- Nem hallottál róla?

- Nem.

- Ilonka - mondta eltűnődve Kálmán -, téged Schlicken milyen feladattal zárt Marian mellé?

Az asszonyt valóban foglalkoztathatta a múltja s annak minden részlete, mert gondolkodás nélkül válaszolt, mintha évek óta várta volna a kérdést.

- Meg kellett tudnom, hogy kik azok a kommunisták, akikkel kapcsolatban állt.

- És megtudtad?

- Nem. - Az asszony lehajtotta a fejét, láthatóan viaskodott az emlékeivel, nehezen ejtette ki a szavakat.

- Nem árulta el, talán gyanút fogott.

Kálmán félreértette az asszony töprengését, és keményen így szólt:

- Nem mondasz igazat.

- Igazat mondok, Kálmán, mi értelme volna a hazugságnak?

- Talán elfelejtetted, emlékezz vissza!

Az asszony elgyötörten válaszolt.

- Bárcsak ne emlékeznék. De emlékszem, minden szavára, mozdulatára, élesen emlékszem, magam előtt látom őt most is, még arra is maradt ereje, hogy engem vigasztaljon. - Feltört belőle a sírás. Először csak lassan és nagyon halkan, aztán egyre erősebben, de ezek a könnyek nem színpadi könnyek voltak, hanem a bűntől szabadulni nem tudó, megtört asszony könnyei. Arcát a díszpárnára szorította, és fuldokolva zokogott, talán most siratta el Mariant, mert eddig nem tehette, könnyei elárulták volna, ám Kálmán előtt nem kellett alakoskodnia.

A férfi mozdulatlanul ült, nem tudta, mit mondjon.

Megfogalmazatlanul az a vágy motoszkált benne, bárcsak úgy lenne, ahogyan Ilonka mondja, bárcsak ne árnyékolná be semmi Marian emlékét.

Később, amikor az asszony sírása elcsitult, akadozva azt mondta, mint őszinteségének utolsó érvét:

- Ötvenhatban disszidálhattunk volna. Jól beszélek angolul, szerződést kínáltak, Ferit is csábították, tudod, hogy kiváló mérnök, ő ment is volna, hiszen nagyszerű ajánlatot kapott, hidd el, én nem akartam menni.

Kálmán lehunyta a szemét, és fáradtnak érezte magát. Hallotta az asszony hangját, hát persze - gondolta -, ez is igaz, meg az is, hogy tavaly Olaszországban is maradhattak volna, hiszen gyerekük nincs, ha mégis itt maradt rendezetlen múltjával, annak oka van, el kell hinnie, hogy igazat beszél. De akkor ki az áruló?

Ki mondta el Schlickennek a jelszót és Tatár búvóhelyét?

Én voltam, igen, én, de mindenre esküszöm, ami szent, hogy Fekete provokátor volt.

Csendesen megszólalt.

- Ilonka, ha a nyugalmadhoz az kell, hogy én ne haragudjam rád, hát nem haragszom és megbocsátok.

Te nem tudod, hogy Marian mit jelentett nekem, nem is fontos, én az ő nevében is megbocsátok. Cserében azonban azt kérem, hogy próbálj valamire visszaemlékezni. Meg kell valakit találnom, ha nem találom meg, nem mosom le magamról az árulás vádját.

- Kálmán, én mindenre hajlandó vagyok, hogy segítsek.

A férfi az asszonyra nézett.

- Nem találkoztál a Gestapónál egy Fekete nevű, vörös hajú férfival? Abban az időben harminc-harmincöt éves volt, a felső ajkát forradás csúfította el.

Testes, jól táplált férfi, kisebbfajta ékszerkereskedést hordott a szájában. - Ilona tűnődve nézett maga elé.

- Talán láttad őt az Astoriában, vagy Schlickennél találkoztál vele.

- Mondj még valamit róla - mondta az asszony, és erősen gondolkodott.

- Emlékszel? - kérdezte reménykedve Kálmán. - Ez az ember azt állította, hogy kommunista...

Az asszony mélyet lélegzett.

- Valamire emlékszem - mondta elfojtott izgalommal. - Az Astoriában volt egy büféslány, Csoma Sári, ő hozzájárt egy hasonló kinézésű ember. A nevére nem emlékszem, de az biztos, hogy nem Feketének hívták, úgy rémlik, magyarosított neve volt, i végződésű.

Kálmán az izgalomtól remegő kézzel előrenyúlt, megérintette az asszony karját.

- Hol van az a Csoma Sári, hol találhatnám meg?

- Én megkeresem - ajánlkozott Ilonka. - Bízd rám, Kálmán. Úgy tudom, valamelyik presszó vezetője...

Megkeresem, és megtudom tőle annak a férfinak a nevét.

- Megteszed?

- Holnap este vagy délután felhívlak.

Kálmán reménykedve és kicsit bizakodva sietett Káldy professzorhoz. Forbáthné azzal fogadta, hogy Judit telefonált. Találkozott Elza nénivel, talán holnap este hazajön.

- Készítsek valami harapnivalót? - kérdezte.

Kálmán megcsókolta az asszony homlokát. Jólesett neki Forbáthné anyáskodása. Káldy szobája felé intett. - Itthon van?

- Még mindig dolgoznak - mondta az asszony.

Nem ártana, ha bemennél. Agyonhajszolja magát, nem is vacsorázott. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt:

- Majd "lerámolom" őt - mondta tréfásan Kálmán és bekopogott a dolgozószoba ajtaján.

Káldyék éppen politizáltak.

- Gyere csak, gyere - mondta integetve az öreg, és gnómtestével előredőlt, torz arcát átszínezte a belső izgalom. Te a természettudományok embere vagy, döntsd el a vitát. - Thomas Salomon felállt, kicsit előrehajolva kezet szorított a férfival, s mintha ő lenne a házigazda, hellyel kínálta Kálmánt.

- Köszönöm - mondta fagyosan a férfi, s valahogyan nem tetszett neki ez az otthonos, magabiztos viselkedés.

Az asztalon katonás rendben feküdt a kézirat, mellette a főszerkesztő fekete irattáskája.

- Figyelj csak, Kálmán - kezdte az öreg, és majomkarjával olyan mozdulatokat tett, mintha egy zenekart vezényelne. - Salomon úrral azon vitatkoztunk, hogy a tudomány mennyire segíti elő a népek barátságát és általában az egyetemes béke ügyét. - Aztán elmesélte, hogy Salomon szerint törvényszerű a természettudományok elsődlegessége, s azon belül is a hadiipart kiszolgáló tudományoké, mert az emberiség éppen úgy, mint a természet, a kríziseken és a katasztrófákon át - értsd alatta a háborút - halad előre, s a maga részéről nem hisz a háborúk nélküli életben.

- Bocsánat, professzorom - szólt közbe mosolyogva Salomon, és felemelte a kezét. Jobb kisujján megcsillant egy fekete ónixköves pecsétgyűrű. Kálmán csak éppen elkapta tekintetével, de nem vehette szemügyre, mert az angol leengedte a kezét. - Azt is szíveskedjék közölni, hogy elöljáróban mit mondtam.

- A béke rendíthetetlen híve, tagja a Százak Mozgalmának, csak éppen nem hiszi, hogy a tüzet ki lehet békíteni a vízzel.

Kálmán hülyeségnek tartotta a vitát, nem is érdekelte, hallotta az öreg magyarázó, szenvedéllyel átfűtött hangját, de ő az angol főszerkesztő kezét nézte. Úgy tűnt, hogy már látta valahol azt a pecsétgyűrűt. Hirtelen Helmeczy, Schlicken jutott az eszébe. De hát ez nem lehet. Schlicken sovány volt és halálképű, ha jól emlékszik, sűrű szőke haja volt, kétoldalt őszült, ez az ember pedig testes, jól táplált és kopasz.

- Nos, mi a véleményed, atomfizikus? - kérdezte Káldy.

Kálmán zavartan masszírozta a homlokát. Nem vette le a szemét a gyűrűről.

- Meddő vita ez - mondta találomra, nem merte bevallani, hogy nem figyelt. Ismerte az öreg békekoncepcióját, s most annak ismeretében válaszolt. - A természettudományokra szükség van, de hát szakállas igazságokat tudnak csak mondani, közhelyeket, frázisnak tűnő megállapításokat. A tudomány eredményeivel ölni és gyógyítani egyaránt lehet. Az a kérdés, hogy kik mire használják. Tény, hogy a jelenlegi helyzetben a világ békéjét és az emberiség sorsát irányító és meghatározó vezető hatalmak tudósai közül sok ezren a pusztulás érdekében tevékenykednek. De hát ez sem ilyen egyszerű, mert itt is különbséget kell tenni.

Az embert is védekezésre és harcra kényszerítheti egy másik ember. Ha tudom, hogy meg akarnak ölni, védekeznem kell. Ha a támadómnak acélpengéje van, nekem jobb acélból kell elkészítenem a pajzsomat és a kardomat. - Tüntetően Salomonra nézett, aztán tekintetét a fekete köves gyűrűre csúsztatta.

A főszerkesztő követte a férfi tekintetét, s amikor észrevette, hogy Kálmán a gyűrűjét nézi, jóízűen felnevetett.

- Csak nem a gyűrűmről jutott eszébe a pajzs és a kard - kérdezte, és felemelte a kezét.

- De igen - mondta Kálmán. - Volt egy német őrnagy ismerősöm, az hordott ilyen gyűrűt. Megnézhetném?

- Parancsoljon - mondta előzékenyen az angol.

Sajnos nem bírom lehúzni az ujjamról. - Kálmán elé tartotta a gyűrűt. A pajzsot és kardot tartó aranysellő megcsillant.

- Mónika - mondta Kálmán.

Salomon ránézett. Arca nyugodt, derűs maradt.

- Parancsol?

Kálmán a professzorhoz fordult.

- Schlicken Monikának becézte a sellőt - magyarázta az öregnek. - Amikor első alkalommal leütött, a pecsétgyűrűt megfordította az ujján. Aztán közölte, hogy a sellőt Monikának hívja, és Monikával nagyot lehet ütni.

- Schlicken - mondta elgondolkozva az öreg professzor.

Salomon érdeklődve nézett Káldyra.

- Önt is bántalmazta? - kérdezte.

- Én nem találkoztam vele - mondta az öreg. Csak hallottam róla.

- Bocsánat, ki volt az a Schlicken? És hol, mikor bántalmazta önt? - kérdezte az angol Kálmántól.

A férfi cigarettára gyújtott.

- Egy gyilkos volt, uram - mondta. - Itt Budapesten. Negyvennégyben. - Szaggatottan, tőmondatokban beszélt. - A Gestapo főembere volt. Sovány, halálképü germán.

- Úgy látom, ön nemigen rajong a németekért.

- A nácikért, uram.

- Persze, önök a két Németország koncepciójának a hívei.

Káldy közbeszólt:

- Nem, kedves Salomon. Mi, legalábbis én, a nácimentes Németország híve vagyok.

Az angol furcsán mosolygott. Kényelmesen cigaretta után nyúlt.

- Önök - mondta különös hangsúllyal - egy olyan országban élnek, ahol a hivatalos szemléletet a marxista, materialista filozófia határozza meg, s az a furcsa hogy ennek ellenére nagy idealisták. Ennek nyilván az az oka, hogy bizonyos értelemben elzárva élnek a világtól, és sok mindent nem értenek, nem látnak tisztán.

Kálmán leütötte a hamut a cigarettájáról.

- Éspedig? - kérdezte.

- Nézze, kedves uram, Európában ma úgy alakultak az események, hogy az úgynevezett militarista Németországra szükségük van azoknak, akik nem akarják, hogy Nyugaton kommunizmus legyen. A hitleri megszállás ellen annak idején nemcsak a munkástömegek harcoltak, hanem az úgynevezett vagyonos polgárok is. Nem a tőkésekre gondolok. Ezek közül sok tízezren pusztultak el a harcok során. Az életben maradottak meggyászolják az elesetteket, és ma együttműködnek Nyugat-Németországgal a kommunizmus ellen, kivéve az öntudatos kommunistákat. őszintén szólva, sokáig én sem értettem ennek a furcsa szituációnak a magyarázatát. Egyszerűen érthetetlen volt előttem, hogy Franciaországban megtűrik Speidelt mint a NATO főemberét, pedig köztudomású, hogy Speidel milyen szerepet játszott a Harmadik Birodalomban. Nem untatom önöket, uraim?

- Folytassa csak - mondta Káldy.

- Aztán ezt a furcsa szituációt egy párizsi képkereskedő magyarázta meg. Hozzátartozói elpusztultak a harcok során, talán a koncentrációs táborokban. Ez a képkereskedő, ha szavának hinni lehet, tagja az OAS-nak, és intenzíven együttműködik bizonyos nyugatnémet revansista körökkel, jóllehet ellenálló volt.

Kérdésemre, hogy miért működik velük együtt, a következőket válaszolta: "Szeretteimet meggyászolom, minden halottak napján virágot helyezek a mártírok sírjára, de életüket nem adhatom vissza. Vagyonkámat viszont még megvédhetem a kommunizmustól." Így gondolkodik a francia elnök, a belga és a holland király és sok százezren, így értem meg, hogy Angliában, Belgiumban, Hollandiában és másutt miért állomásozhatnak a Bundeswehr egységei. Mert, uraim, az emberek könnyen felejtenek és megbocsátanak. Szeretteik elvesztését megbocsátják, de azt már nem, ha az egzisztenciájukat kihúzzák a talpuk alól. Sok magyar él külföldön. Közöttük nem egy olyan, akinek a szüleit a nácik pusztították el. Megbocsátották, és ma együttműködnek azokkal az erőkkel, akik a kommunisták ellen harcolnak, mert az megbocsáthatatlan, hogy az önök rendszere elvette a földjüket, a házukat, vagy mit tudom én, mijüket. Uraim, önök magyarázzák, hogy a lét határozza meg a tudatot, tehát ne csodálkozzanak ezeken a furcsaságokon.

Thomas Salomon szavait mély csend követte. Tulajdonképpen érdekesnek találták az angol fejtegetését.

Kálmán az emlékei között kutatott, ismer-e olyan esetet, amely Salomon állítását igazolja. Eszébe jutott Zsigray báró, aki közismerten náciellenes harcos volt, úgy hallotta, ma Nyugat-Berlinben él. Hát ő nem felejtette már el Mariant, nem bocsátott meg Ilonkának? Nyilván Schlickennek is megbocsátana, ha találkozna vele. Vagy Ignác bácsi. Lám, megbocsátott neki, pedig Káldyt is elárulta, és ma együtt harcol a volt nácikkal. Szeme a gyűrűre tévedt, és furcsa érzés fogta el. Szinte érezte az arcán csattanó ütés erejét.

- Azt hiszem, igaza van - mondta Káldy. - Az egyénnek meg tud bocsátani az ember, de az eszmének és a rendszernek nem.

- Hogy érti ezt, kedves professzorom?

Az öreg beletúrt sűrű, ősz hajába.

- A nácizmusnak mint olyannak nem tudnék megbocsátani, ha feltámadna, harcolnék ellene - mondta az öreg. - De ha találkoznék Marian gyilkosával, azt hiszem, megbocsátanék neki.

Kálmán felállt.

- Búcsúzom.

- Ha megengedi, magával tartok - mondta Salomon.

Kálmán az angolhoz fordult.

- Uram, kitől kapta ezt a gyűrűt? - kérdezte.

Thomas Salomon a gyűrűre nézett.

- Varsó polgármesterétől - mondta. - Ez a város szimbóluma, azokat ajándékozzák meg ezzel a gyűrűvel, akik Varsóért valami kiemelkedőt cselekedtek.

- Ön mit tett a városért?

- A nácik ellen harcoltam Varsóban, az angol hadsereg tisztjeként.

X.

Sávos Ignác izgalommal ült a lehallgatókészülék mellett. Boston feszülten figyelte főnöke arcát, és várta a dicséretet. Izgatott volt ő is, ezt azzal árulta el, hogy szemüvegét igazgatta. Csak ketten voltak a lehallgatószobában. Sávos az őrnagyhoz fordult, és súgva kérdezte:

- Biztos, hogy Relnat nála van?

- Egészen biztos, uram.

Egyelőre csak füttyszót hallottak. Sávos megismerte a dalt. Szól a kakas már... Ez Salgó lesz - gondolta.

Aztán ajtócsapódás hallatszott, majd léptek.

- Jó reggelt, őrnagy - hallotta Salgó derűs hangját.

- Hogy aludt?

- Küldje el az embereit, Dürfilger - mondta Relnat.

- Mindenkit?

- Mindenkit.

Halk búgás hallatszott.

- Anne, mindhárman menjenek a Phőnixbe, és várjanak rám. Azonnal induljanak. - Halk búgás. - De miért nem ül le, kedvesem?

Néhány percig nem hallottak mást, csak tompa lépteket. Aztán valaki keményen azt mondta.

- Dürfilger őrnagy.

Sávos Bostonra hunyorított.

- Parancsoljon, kedvesem.

- Hagyja a bizalmaskodást, Dürfilger.

- Bocsánat, uram. Nem tudtam, hogy bal lábbal kelt fel.

- Londoni távolléte idején egy Magyarországról érkezett futár kereste. A jelentést én vettem át.

- Magának szólt, uram?

- Magának. De a futár szerencsére ostoba volt, és azt hitte, én vagyok Ottó Dürfilger. Az asztalánál ültem ugyanis.

- Bocsánat, uram, de ha a futár engem önnel tévesztett össze, nem ostoba volt, hanem hülye. Egyébként miért vesz át...

- Dürfilger őrnagy, ne tréfáljon. Az ügy komoly.

- Nem vitatom, de mondja már meg, hogy mit akar.

Annyit értek az egészből, hogy magyarországi barátaim egyike levelet küldött, s ha jól értem, ez a levél a maga kezébe került. Legyen szíves, árulja el hogy ki küldte a levelet.

- Kara Ernő ezredes.

- O! És hol van a levél?

- Továbbítottam a központnak.

- Ez az eljárás, hogy úgy mondjam, meglepő. Mit szólna hozzá, ha én is továbbítanám az ön magánleveleit? Nem találja furcsának ezt az eljárást? No és meg- fejtették a szöveget?

- Milyen viszonyban van Kara Ernő ezredessel?

- Baráti viszonyban. Kara lekötelezettem. Ö ezt tudja, és időnként tájékoztatást küld a hazai eseményekről.

- Legyen szíves, fejtse meg az üzenetet.

- Azt mondta, Párizsba küldte a levelet.

- A fotokópiáról beszéltem.

Halk nevetés hallatszott, majd ismét Salgó hangja.

- Néhány perc türelmet kérek.

Sávosék megint hallották a gyenge füttyszót. Az ezredes hallatlanul érdekesnek találta a beszélgetést, alig bírta fegyelmezni magát, szerette volna már jelenteni Londonnak a történteket. Elismerően nézett Bostonra, bólintott, ami azt jelentette, "remek munkát végzett, őrnagy". Már világos volt előtte minden. Salgó lenézi, hülyének tartja Relnat őrnagyot, ez látszik a magatartásából, érthető, hogy bizalmatlan vele szemben. Persze most minden azon múlik, hogy Salgó milyen utasítást kap a főnökeitől. Az látszik a legcélszerűbbnek, ha átveszik a kövér embert, és beosztják az ő osztályára.

- Hát nem a legkellemesebb dolgokról tudósít a barátom, kedves őrnagy - hallotta Salgó csendes hangját. - Felderítettek valami Danitzky nevű mérnököt, aki rádió-összeköttetést tart fenn Nyugattal. Néhány nap óta nála rejtőzik egy Pethő Balázs nevű fiatalember, aki Nyugatról jött illegálisan. Azt kérdezi hogy közöm van-e a vonalhoz, őrizetbe veheti-e az ürgéket. Bocsánat a parlagi kifejezésért, de szó szerint ez áll itt, ürgék.

Nyomdafestéket nem tűrő cifra káromkodást hallottak.

- Mikor szervezte be Karát?

- Hagyjuk ezt, őrnagy. Én tudom, mi a kötelességem. Mit akar tőlem? A magánügyeimbe ne avatkozzék. Itt nyilván valami tévedés van, én semmilyen mérnököt nem ismerek, felőlem azt csinálnak vele, amit akarnak.

- Nem, barátom. Maga azonnal megírja a barátjának, hogy a két embernek biztosítson szabad mozgást.

- Azt hiszem, csalódni fog, őrnagyom. Maga nem írhatja elő, hogy mit válaszoljak barátaimnak. Ez az én magánügyem. Utasítást adhat, hogy még több ügynököt építsek be az angol vagy az amerikai rezidentúrákba, de hogy mit írjak a barátomnak, arra csak megkérhet. S ha úgy vélem, hogy ez Franciaországnak érdeke, és nem a magáé, esetleg teljesítem. - Salgó hangja haragos volt. - Tálcán kínáltam magam, nem kellettem, pedig világosan megmondtam, hogy komoly hálózatom van Magyarországon. Most pedig legyen szíves, és hagyjon dolgozni.

- Rendben van.

Csend lett. Ajtócsapkodás hallatszott, majd Salgó dörmögő hangja, Sávos csak annyit értett, hogy fene egye meg, ahány dilettáns csak van a világon.

Később a kávéházban Relnat kicsit idegesen mondta Salgónak:

- Tudja, hogy zavarba hozott.

- Ugyan, kedvesem, mivel?

- Hol hallotta a Danitzky nevet meg a másikat...

- Pethő Balázst?

- Igen.

Salgó a tejeskávéját alaposan megpúpozta tejszínhabbal, közben derűsen nézett a szikár őrnagyra.

- Londonban. Aldies ezredes említette, igaz, csak kérdés formájában, éspedig úgy, hogy ismerem-e a párizsi központ rádiós ügynökét, Danitzkyt, de én tudtam, hogy csak provokálni akar, esetleg a jólértesültségét fitogtatja. Egyébként Pethő nevét is ő említette.

- Ne tréfáljon - mondta elsápadva az őrnagy.

Salgó megdöbbent arcot csinált, aggódva letette a mazsolás kuglófot.

- Mi történt? Beszéljen. Csak nem követtem el valami hibát?

Relnat a szájába harapott.

- Sajnos minden igaz. Danitzky is, Pethő is.

Salgó füttyentett.

- A krisztusát. őrnagy, én figyelmeztettem magát, hogy az angolok Párizsban beépültek, méghozzá a maga környezetébe. - Hümmögött, és most kivételesen nagyon komoly volt. - őrnagy, ha sürgősen nem intézkedünk, olyan botrány lesz az ügyből, hogy maga Martinique szigetén nyaralhat haláláig.

Relnat konyakot rendelt, kétségbe volt esve. Salgó hörpölt a kávéból, és arra gondolt, így van az, ha a fontos pozíciókat családi alapon osztják szét. Relnat kiváló csapattiszt, de a hírszerzéshez nem sokat konyít, arról nem beszélve, hogy titkosszolgálati tisztnek túl bohém. Az őrnagy egészen szomorú lett.

Kortyolt a konyakból, és fázósan megrázkódott.

- Mondja, az a Kara-dolog micsoda, egyszerűen nem értem. Maga tényleg baráti kapcsolatban áll vele?

Salgó nagyot harapott a kuglófból, kávét ivott utána, és így szólt:

- Nézze, őrnagyom, magát én nemcsak sajnálom, hanem szeretem is. Továbbmegyek. Megbízom magában. Minket bizonyos titkok egymáshoz kötnek, tudja, mire gondolok.

- Tudom - bólintott az őrnagy. - Én igazán és őszintén hálás vagyok magának a tapintatos magatartásáért.

Salgó megtörölte ajkát, szivarra gyújtott.

- Teljes diszkréció mellett elmondok magának valamit, kedvesem. - Várt néhány pillanatig, majd így folytatta. - Általában vidám embernek ismernek pedig csak azért vagyok vidám, hogy a fájdalmamat valahogyan leplezzem. Mert nekem sok minden fájt ám, kedvesem. Engem sohasem szeretett nő, csak a pénzemért, amint látja, nem formaművészek terveztek, nem az én bűnöm, hogy ilyenre sikerültem, mégis egész életemen át a gúnyolódók céltáblája voltam.

Esetlen, nyers, modortalan, slampos ember benyomását keltem, vagyis sohasem voltam szalonképes. Valahogyan kiszorultam a látható világból a Szolgálat világába. Ott már versenyképes lettem, mert ott nem a karcsúság, a jólfésültség határozza meg az egyén értékét, hanem az eredmény. Hamarosan zsebre vágtam a társaimat. Sajnos a dilettánsoknak ez nem tetszett. Féltékenység, irigység, törtetés... Nem az én kenyerem. De nem voltam hajlandó eltűrni, hogy az én szellemi munkám gyümölcsét más szüretelje le.

A főnökeim hülyesége és kicsinyessége védekezésre kényszerített. Elzárkóztam, és a magam szórakozására is dolgozni kezdtem. Remek hálózatot építettem ki, de az csak az enyém volt, nem közöltem velük, mert tudtam, hogy tönkretennék az embereimet, akiket én neveltem, formáltam. Nos, az egyik ilyen neveltem Kara Ernő, akinek az életét megmentettem. - Elhessegette a füstöt, és rövid gondolkodás után folytatta.

Hangja nagyon szomorkás volt, az őrnagy lenyűgözve hallgatta a kövér embert. - Amikor magukhoz őszintén átálltam, kértem, bízzanak meg bennem, bízzák rám a magyar arcvonalat. Megaláztak, nem bíztak meg bennem, pedig micsoda hálózatom volt. Amikor maga vette át a magyar osztályt, emlékezni kell, én közeledtem, de finoman elutasította. Pedig tudja, mit csinálhattunk volna? Büszke ember vagyok, nem tudok és nem akarok megalázkodni, hallgattam hát.

Nem kellek, hát jó. Most maga bajban van. Felkínálom a jobbomat, nem kitüntetésért vagy pénzért teszem, megszerettem magát, és féltem. Tehát fogjunk össze...

Relnat teljesen Salgó hatása alá került.

Megragadta a kezét, megszorította.

- Igaza van, Dürfilger úr... bocsásson meg komisz viselkedésemért. Örömmel elfogadom a jobbját. - Salgó arcán lágy mosoly lapult. - Dolgozzunk együtt.

Később azt kérdezte: - A hálózata még mindig megvan?

Salgó azt mondta:

- Haza kéne utaznom. Aktivizálni kell az ügynökeimet. De, kedvesem, azt gondolom, hogy most nem ez a legdöntőbb, ennél sokkal fontosabb feladatunk van.

Meg kell akadályoznunk a maga hálózatának a lebukását. Nem ismerem a szervezeti felépítését, nem tudjuk, mit ismernek az angolok, de esetleg Danitzky lebukása...

- Azonnal riasztom...

- Fenét - mondta Salgó. - A lehető legrosszabb, amit tehet. Pánikot idézne elő, magával ránthatja az egész arcvonalat. Ezt kell megakadályozni.

- Akkor hát...

- Megbízzuk Kara Ernőt a hálózat irányításával.

Csak biztosítani kell neki az ezredesi beosztást és a nyugdíját.

Karát kellemetlenül érintette Csethe százados jelentése: Borsy Kálmán észrevette, hogy figyelik, sikerült eltűnnie. Mire a taxihoz értek, hűlt helye volt. Dombai az ezredes kövérkés arcát fürkészte, aztán a kopasz századosra nézett, aki utasításra várakozva, mozdulatlanul állt. Hogy egyik főnöke sem szólt, még hozzátette:

- Sok ügynököt követtem már, de ilyen ügyesen egyik sem konspirált, mint Borsy.

- Persze az is lehet, hogy az embereid voltak ügyetlenek.

- Lehet - hagyta rá a százados. Nem volt kedve vitatkozni.

Kara közelebb lépett Csethéhez.

- Most már mindegy. Cseréld le az embereket, és folytassátok a figyelést.

Csethe távozása után azt mondta Dombainak:

- Kihez akart menni a Pasaréti útra?

Dombai megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs. Nekem nem nagyon tetszik ez az ügy. Ha Kálmán észrevette, hogy figyeljük, megrémül.

Félek, hogy belekergetjük valami marhaságba. Engedd, hogy beszéljek vele.

Kara savanyúan elmosolyodott.

- Gondolod, hogy hozzád nagyobb bizalommal lesz?

- Nem tudom. De nem értem, hogy miért ne beszélhetnék vele?

A titkárnő jelentkezett. Közölte, hogy Borsy Kálmán van az eligazítóirodában, fel szeretne jönni az ezredes elvtárshoz. Kara Dombaira nézett.

- Kálmán itt van - mondta. - Menj le, beszélj vele, mondd, hogy nem vagyok a szobámban.

Dombai lesietett. Kálmánt az irodában találta, idegesen sétált, várta, hogy megkapja a beszélgetési engedélyt. Dombai láttán meglepődött.

- Ernő a miniszterhelyettesnél van - mondta -, megkért, hogy beszéljek veled. Menjünk valahova.

Kálmánba karolt, és elindult a kocsija felé. Elküldte a sofőrt, beültek. - Felmegyünk a Hármashatár-hegyre, jó?

- Nem bánom - mondta Kálmán. - Bár nem érdemes, néhány mondat az egész, amit Ernőnek mondani szerettem volna.

- De én úgyis beszélni akarok veled - mondta Dombai. - Régen dumcsiztunk.

- Tulajdonképpen - mondta Kálmán a kocsi elindulása után - meg akartam kérdezni Ernőtől, hogy miért figyeltet. És ha már figyeltet, miért olyan bután csinálják? - Kíváncsian Dombaira nézett. Az őrnagy az utat nézte.

- Mondd csak tovább - mondta.

- Te tudod, hogy megfigyelés alatt állok?

Dombai élesen lefordult a hídról. Egy pillanatra Kálmánra nézett.

- Tudom. Csak azt ne kérdezd meg, hogy miért nem figyelmeztettelek.

- Nem kérdezem - mondta Kálmán, és benyomta az elektromos gyújtó gombját. Amikor rágyújtott, így szólt: - Bár furcsa, hogy éppen a barátaim nem bíznak bennem.

Dombai hosszú percekig hallgatott. A Zsigmond térnél azt mondta:

- Legalább olyan furcsa, mint a te magatartásod.

Vagy te megbízol bennünk?

Kálmán nem válaszolt. Csendesen szívta a cigarettáját. Nem akart hazudni, nem akarta azt mondani, hogy bízik, inkább hallgatott. Az étteremig nem is beszéltek egymással.

Kálmán fázott, forralt bort rendelt, Dombai feketét kért. Az ablak mellett ültek, és a várost nézték. Nyugodtan beszélgethettek, mert az étterem jószerint üres volt, csak néhány külföldi iszogatott az egyik sarokban.

- Miért figyeltek? - kérdezte csendes szemrehányással.

Dombai letette a kávéscsészét, és azt mondta:

- Miért nem bízol bennünk?

- Okom van rá.

- Nekünk is okunk van a figyelésre. - Dombai dühős lett. - Nem érzed, hogy ez így hülyeség? - kérdezte.

- Barátok vagyunk, az istenedet, miért nem beszélünk őszintén?

Kálmán kortyolt a borból.

- Kezdd el. Neked kell elkezdeni.

A nap előbújt a felhők mögül, a fény sugarasan bevert az ablakon. Dombai hunyorogva azt mondta:

- Nagyon furcsa a magatartásod, s azok, akik nem ismernek, ezt félremagyarázzák.

- Te is?

- Egy-két dolgot én is furcsának tartok, de megpróbálom megérteni.

- Mi az, amit a magatartásomban furcsának tartasz? - kérdezte Kálmán.

Dombai átült a másik székre, mert a nap az arcába vert.

- Először is azt, hogy bizalmatlan vagy. Másodszor, hogy elhalasztod a dubnai utadat, és kivetted a szabadságodat. Nem utaztál el, tengsz-lengsz. Harmadszor, hogy saját szakálladra nyomozni kezdtél.

- Például?

- Szentirmay ezredes.

- Honnan tudjátok?

- Igaz vagy nem igaz?

- Igaz.

- Miért utazott Judit Bécsbe? És ilyen sürgősen? És ha elutazott, te miért nem mentél vele?

- Aztán?

- Nincs aztán. Mi történt veled? Beszélj.

Kálmán kortyolt a borból. Nyíltan nézett Dombaira, és így szólt:

- Szerinted mi történt velem?

Dombai nyíltan válaszolt.

- Meghülyültél. Azt hiszed, hogy az ellenségeid vagyunk. Ezen túlmenően én, személy szerint én a következőket gondolom. Salgó Bécsben valamivel megzsarolt. Valamire kényszeríteni akar. Valamit tud rólad, a múltadról, amit te elhallgattál, és most azzal zsarol.

- Mit tudhatna rólam?

- Ezt pontosan nem tudom. Csak feltételezéseim vannak. Ez pedig a következő: Salgó elolvasta a Népszabadságban megjelent riportot.

- Melyik riportra gondolsz?

- Amelyikben Ágai Mária kéri a Tatár-ügy tisztázását. Te valamiképpen kapcsolatban voltál Tatárék lebukásával.

- Nem is ismertem őket.

- Ne szakíts félbe. Most nem ez a lényeg. Valamit megtudhattál Mariantól, amit elmondtál esetleg Salgónak. Salgó szerintem Schlicken ügynöke volt, annakidején falból tartóztatták le.

Kálmán nem bírta már hallgatni, kifakadt.

- Hülyeségeket beszélsz - mondta indulatosan.

Salgó nem volt náci ügynök. Ha az lett volna, a Karacsoport lebukott volna.

Dombai legyintett.

- Ez éppen olyan hülyeség, ha úgy tetszik, mint az én koncepcióm. Schlicken akkor már angol ügynök volt, tudta, hogy a háború elveszett, számára az volt a fontos, hogy az emberei beépüljenek a kommunisták közé. Salgónak sikerült beépülnie, mégpedig alaposan.

Nos, Bécsben elkapott az öregúr, és kész tények elé állított. Vagy dolgozol, vagy lebuktat azzal a régi micsodával. Te hazajössz. Nem bízol bennünk. Hülyének tartasz, ami mellesleg sértő, elmeséled jámborúl, hogy találkoztál Salgóval, hogy a gyanú látszatát is eltereld magadról, és nyomozni kezdesz. Valamit be akarsz bizonyítani, Pedig az lenne a helyes, ha azt mondanád: fiúk, ez történt velem, segítsetek.

- Nem tagadom, nyomozok. Ezt egyébként megmondtam Ernőnek is. Nem ezekkel a szavakkal, de érthetett belőlük. Kértem, hogy bízzon bennem. Azért nyomozok, mert úgy látom, hogy a Tatár-féle ügyben engem gyanúsítanak az árulással. Egyszerűen rá vagyok kényszerítve a nyomozásra, mert ti nem tudtok megvédeni. Esküszöm, hogy Salgó nem akart tőlem semmit, nem kényszerített semmire.

- Nem hiszem - mondta Dombai.

- Látod, az igazat mondom, és nem hiszel nekem.

Miért kéred, hogy bízzam benned.

- Nem vagy őszinte, Kálmán - mondta Dombai. Ember, én ismerlek. Nem tudsz becsapni, Kálmán nem válaszolt. Sanyinak igaza van - gondolta.

- Sándor, ha nem lennél a szolgálat tagja, esküszöm, hogy mindent elmondanék neked. Nemcsak elmondanám, a segítségedet is kérném. - Intett a pincérnek, konyakot rendelt. Várt, amíg kihozzák az italt.

Mohón ivott. - Próbálj megérteni. Felejtsd el egy pillanatra, hogy rendőrségi ember vagy. Bizonyos értelemben jó irányban kapiskálsz. Valóban van a múltamban valami, amit nem ismersz. De ha én most neked vagy Ernőnek elmondanám a problémámat, ami nagyon súlyos, olyannyira, hogy az életem is rámehet - nektek jelentenetek kéne, az ügyet elvennék tőletek, idegen emberek kapnák meg, akik nem hinnének, s mielőtt az igazamat bebizonyíthatnám, már késő lenne, illetve nem volna rá módom, hogy bebizonyítsam.

- Kálmán - mondta Dombai, és megfogta a férfi karját. - Nagyon súlyos az ügy?

- Nagyon.

- Fizess, és gyerünk.

- Hová?

- Ernőhöz. Szabadságot kérek.

- És akkor mi van? - kérdezte Kálmán.

- Rosszul mondtam. Menjünk, majd útközben elmondom, hogy mire gondolok.

Félóra múlva Dombai már Karánál ült.

- Nem értem világosan, hogy mit kérsz - mondta az ezredes.

- Arra kérek engedélyt - mondta Dombai -, hogy amit Kálmán elmond, arról egyelőre ne kelljen jelentést tennem. Adj teljes felhatalmazást, hogy a Borsy ügyet tisztázzam. Ugyanakkor, ha szükséges, az embereimet igénybe vegyem.

- Ne haragudj, Sándor, de ez hülyeség.

- Akkor engedd, hogy a szabadságomat kivegyem.

- Mi az isten történt veletek? Már te sem bízol bennem, önmagadban?

- Dehogynem - mondta Dombai. - Úgy látom, hogy te nem bízol bennem. Én világosan értem Kálmán aggodalmát. Végeredményben az eredmény a fontos, vagy nem?

- Semmiféle magánnyomozást nem engedélyezek!

Kálmánt, nemsokára, hogy hazament, Ilonka kereste.

Az asszony arca sugárzott az örömtől. Boldogan újságolta, hogy megtalálta Csoma Sárit.

A férfi felélénkült.

- A férfi nevét is megtudtad?

- Megtudtam - mondta mosolyogva Ilonka. - Megvan a neve, lakáscíme, még a munkahelye is.

Kálmán türelmetlenül kérdezte.

- Hogy hívják?

- Danitzky Richárd gépészmérnök.

Kálmánnak úgy tűnt, mintha hallotta volna már ezt a nevet.

- Mit tudsz róla?

Az asszony leült, cigarettára gyújtott.

- Nem sokat, csak annyit, hogy Schlicken ügynöke volt, a felszabadulás után párttag lett, ötvenhatban lebukott, ötvennyolcban szabadult, jól él, valami szabadalmát több nyugati ország megvásárolta.

Kálmán alig tudta legyűrni türelmetlenségét. Azonnal Danitzkyhoz szeretett volna rohanni, hogy megtudja tőle az igazságot. El volt szánva mindenre, még arra is, hogy ha kell, hát kiveri belőle az áruló nevét.

Mert most már biztos volt abban, hogy a rejtély kulcsa a mérnök kezében van.

Ilonka felállt, megigazította kabátját, aztán megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, ha igen, szóljon, telefonáljon érte, de most sietnie kell, mert próbája van.

Elrohant. Kálmán az ablakhoz állt, lenézett az utcára, kíváncsi volt, követik-e Ilonkát Nem követték.

Kálmán alaposan átgondolta az új helyzetet. Nyugalom, ismételgette magában, nyugalom. Erőszakkal nem sokra megy. Bizonyítékokra van szüksége, nem pedig erőszakra. Valami okos megoldást kell találnia.

Sétált, néha megállt az ablaknál, a napsütötte Dunára bámult, és azon tűnődött, hogy Danitzky helyében ő mit tenne, ha váratlanul megjelenne Suba Pál.

Töprengéséből csengetés zökkentette ki.

Judit érkezett. Percekig tartották átölelve egymást.

Amikor a lány kibontakozott az ölelésből, aggódva a férfira nézett, aztán bánatosan azt mondta:

- Semmit sem végeztem. Salgó azt üzeni, nem ismeri 629

Feketét. Szerintem hazudik. Arra kér, hogy ne nyomozz utána. Hagyd a csudába az egészet.

- Hülye - mondta dühösen Kálmán. - A tanácsai nem érdekelnek. - Magához szorította a lányt, megcsókolta a haját. - Egyébként megtaláltam a pasast.

- Elmesélte a történteket, azt sem hallgatta el, hogy Dombaival is beszélt, és most már elhatározta, hogy el fogja mondani neki a problémáját.

Judit láthatóan örült a fordulatnak, s különösen az lelkesítette fel, hogy Kálmán hajlandó Dombainak elmondani a múltját.

- Meglátod - mondta bizakodva -, Sanyi meg fog érteni.

- Valamit azonban nem értek - mondta töprengve Kálmán. - Miért nem jelentkezik Ignác bácsi ügynöke?

- Talán lemondott rólad - mondta a lány. - Mégiscsak rokonod...

Kálmán keserű nevetésre vonta a száját.

- Nem ismered őt. Nem mond le rólam. Ignác fantaszta, talán nem is normális. - Kálmánt hirtelen izgalom fogta el. A homlokára csapott. - Danitzky! Megvan...

- Mi van meg? - kérdezte érdeklődve a lány.

- Emlékszel még A mayák történeté-re?

- Csak nem az albumban olvastad a nevét?

- De igen.

- Ne hülyéskedj - mondta a lány. - Kálmán, te tévedsz.

- Szó sincs róla. - Dobolni kezdett az ujjaival, valamin töprengett. Aztán az íróasztalhoz sietett, elővett egy üres papírt, jegyezgetett. Judit érdeklődve nézte a férfit, és nem tudta, hogy miért olyan izgatott.

- Vedd fel a kabátodat - mondta a lánynak később, és maga is felöltözött.

- Hova megyünk? - kérdezte Judit.

- Majd útközben elmondom.

A ház kapujában Kálmán megállt, ahogy átölelte a lány vállát, a túloldalon észrevette a nyomozókat.

Hirtelen annyira elkeseredett, hogy szeretett volna felüvölteni. Mélyet lélegzett, és arra gondolt, hogy miért őt figyelik, hiszen nem ellenség, nem akar törvényellenes cselekedetet elkövetni, csak az nem jutott az eszébe, hogy ezt a tévedést eloszlathatná, ha Karát felkeresné, és azonnal vallomást tenne.

- Van telefonérméd? - kérdezte fakó hangon, s hangjában már nyoma sem volt a korábbi frissességnek.

- Nincsen - mondta a lány, és a férfi arcába nézett.

- Mi történt?

- Várj, szerzek tantuszt.

Amikor a trafikból visszajött, erőltetett nyugalommal így szólt:

- Most jut eszembe, hogy mégsem jöhetsz velem.

Elfelejtettem, hogy Sanyi keresni fog. - Felemelte a lány gömbölyű állát. - Menj fel, kedvesem, várd meg őt, és - elhallgatott egy pillanatra, aztán eltökélten folytatta: - és mondj el mindent neki. Semmit se hallgass el. - Elbúcsúzott a lánytól, kicsit hosszabban és szorosabban tartotta, mint máskor.

Judit ellágyulva és féltő szeretettel nézett utána.

Nagyon magányosnak érezte magát, csak azt nem tudta, hogy miért. A napsugár az arcába szúrt, lehunyta a szemét, aztán megfordult, és besietett a házba.

Kara nagyon fáradt volt, keveset aludt az éjjel, csak percekre hunyta le a szemét. Pethő Balázzsal beszélgetett, aprólékos részletességgel elmeséltette korábbi futárútjait, a franciáktól kapott eligazítást, és mindent feljegyzett. Később az emigrációban működő magyar szervezetekről érdeklődött. A délelőtt azzal múlt el hogy az osztályvezetők jelentéseit hallgatta meg, vitatkozott vagy egyetértett velük, megerősítette vagy módosította a tervezett intézkedéseket, s az egyik témáról a másikra való átváltás megerőltető volt. A Danitzky-Pethő-féle ügy csak egy volt a sok közül, de miután jelentősnek ígérkezett, személyesen is bekapcsolódott az operatív munkába. Azt világosan látta, hogy a Pethő-féle utak egyedi ügynökökhöz vezettek, a figyelések eddigi eredményei is ezt bizonyították. Talán az Orvos fedőjelű ügynök érdekesebb lesz. Úgy érezte, hogy az ismeretlen hálózatot tart, de Danitzky eddig még nem találkozott vele. A rádióadó zavarása tökéletes, a mérnök összeköttetését lényegében sikerült elvágniuk, Relnat őrnagynak fogalma sem lehet, hogy mi történt kapcsolatával.

Aldies ezredesék viszont még mindig nem jelentkeztek. A B laboratóriumban életbe léptették a szükséges védelmi intézkedéseket. Úgy gondolta, hogy egyelőre mást nem tehet. A délelőtt hátralevő részét azzal töltötte, hogy a Tatár-Káldy Marian- Aktákat - régi vallomásokat, nyomozati jegyzőkönyveket, környezettanulmányokat nézte át, és egyre több egymondatos jegyzetet készített.

Délben jelentést kapott, hogy Forbáth festőművész, lányával, Judittal, és Nárai elvtárssal átlépte a határt, és továbbindul Pestre.

Ebéd után órákig tartó megbeszélést folytatott a miniszterhelyettessel, ismertette elképzelését, a részletesen kidolgozott felgöngyölítési tervet, és amikor jelentették, hogy Figurás hadnagy megérkezett Bécsből, szeretett volna elsietni, de nem hagyhatta abba a megbeszélést.

Csak hat óra után találkozhatott Figurással. Holtfáradtan hallgatta a fiatalember jelentését. Figurás átnyújtott neki egy levelet, és azt kezdte magyarázni, hogy az hogyan került hozzá, de Kara szinte semmit sem értett belőle.

Forgatta a levelet, és így szólt:

- Azt mondod, hogy a bőröndödben találtad?

- Igen, ezredes elvtárs.

- Na, és mikor hívtak fel telefonon?

- Jóval ez után - mondta a fiatalember. - Már a folyosón voltam, amikor meghallottam a telefoncsengetést. Forbáth Judit is hallotta, akkor lépett ki ugyanis a szobájából.

- A lányról majd később - mondta az ezredes.

Ismételd el a telefonüzenetet. - Kara megpróbált összpontosítani.

Figurás gondolkodott. Lehetőleg szó szerint akarta visszaadni az üzenetet.

- Az ismeretlen telefonáló a következőket mondta:

"Figyeljen rám, Nárai. A bőröndjében talál egy levelet, vegye ki, tegye a belső zsebébe, és Pesten azonnal, érti, barátom, azonnal adja át Kara ezredesnek. Ha nem találja Pesten, utazzék utána, és adja át. Érti?

Feleljen!" - Olyan parancsoló volt a hang, hogy azt mondtam, értem, és csak utána kérdeztem meg, hogy ki beszél. Erre így szólt: "Nem mindegy? Síkporos Tádé, mond magának valamit ez a név? Semmit, de nem is lényeges. Figyeljen. Mondja meg Kara ezredesnek, ha őt nem találja, akkor Dombai őrnagynak, hogy Budapesten tartózkodik Thomas Salomon angol állampolgár. Hazautazását akadályozzák meg. Nem felejti el? Thomas Salomon főszerkesztő."

Figurás megdörzsölte az állát.

- És te Dombainak átadtad az üzenetet - mondta Kara, de szavaival csak összegezett, nem kérdésnek szánta, a hadnagy mégis azonnal válaszolt:

- Nem találtam az ezredes elvtársat. Az őrnagy elvtárs pedig intézkedett.

Kara felállt, sétálni kezdett, kezét összefonta a hátán, mellét kifeszítette. Figurás kicsit aggódva fürkészte az arcát, s szerette volna tudni, hogy hibát követette el. Az ezredes észrevette a fiatalember aggódó tekintetét, és elnevette magát.

- Most be vagy gyulladva, ugye?

Figurás zavartan mosolygott, de már érezte, hogy az ezredes nem haragszik.

- Szép munkát végeztél, Figurás - mondta elismerően Kara. - Helyesen tetted, hogy az üzenetet átadtad Dombai elvtársnak. Most pedig Juditról mesélj. Nem buktál le?

- Forbáthéknál nem - mondta a fiú. - Annyira nem, hogy Judit még a találkozóra is magával vitt, így Ottó Dürfilgert láttam is.

- Azt mondod, hogy Forbáthéknál nem buktál le; ha jól értem, ez annyit jelent, hogy valahol lebuktál?

- Kara kíváncsian várta a választ.

- Az ismeretlen telefonálónál - mondta kicsit röstelkedve Figurás.

- Nem értem.

Figurás megigazította az óraszíját, aztán így szólt:

- Mielőtt letette a kagylót, azt mondta: "Máskor, Nárai, jobban legalizálja magát. A Vöröskeresztnél ugyanis Nárai nevű urat nem ismernek. Ezt a megbízónak is mondja meg."

Kara hangosan nevetett.

- Igaza van az ismeretlennek. - Megcsóválta a fejét.

- Erre, látod, nem gondoltunk. Dürfilgeren kívül találkozott még valakivel Judit?

- Senkivel, ezredes elvtárs. Éjjel-nappal a nyomában voltam. Kétszer találkozott Dürfilgerrel. Mindkétszer ugyanabban a kávéházban. Hogy mit beszéltek, azt nem tudom, de Judit nagyon ki volt borulva, különösen ma délelőtt. Úgy vettem észre, hogy sírt is.

- Az úton miről diskuráltatok? - kérdezte az ezredes.

- Az öreggel beszélgettem, Judit nem szólt közbe csak biztatta az apját, hogy gyorsabban hajtson. Forbáth azonban nem hagyta magát zavartatni. Szidta a televízió műsorát, én pedig védtem. Később a festészetről beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy Picasso nagy festő, de Forbáth sem kezdő már.

Kara megdicsérte Figurást.

- Szép munka volt. Menj haza aludni. Holnap reggel pedig megírod a jelentést.

A fiatalember távozása után Csethét kérette. A kopasz százados hamarosan megjelent, röviden beszámolt a figyelés eredményéről. Borsy Kálmán tizenöt óra harminckor elhagyta a lakást. A trafikban telefonérmét vásárolt, aztán a lányt visszaküldte, ő pedig autóbuszra szállt, és elment a Művész Színházba. Ott eltűnt. Nem sikerült megállapítaniok, hogy kivel beszélt, azt sem, hogy mikor hagyta el az épületet. Valószínűleg a művészkijáraton át távozott, és az sem kizárt, hogy elváltoztatta a külsejét.

Kara nyugodtan hallgatta Csethe jelentését, úgy mint, mintha nem is érdekelné.

- Borsy ördögi módon konspirál - fejezte be Csethe.

- Mint az atomfizikusok általában - mondta eltűnődve Kara. - Figyelj rám, Miklós. Küldj ki valakit a színházba... Nem, az nem lesz jó. Annyira nem sürgős, hogy hülyeséget kövessünk el. Holnap reggel a Művelődésügyi Minisztériumban szerezzétek meg a Művész Színház alkalmazottainak a névsorát. Most pedig menj, és váltsd le Dombait.

Csethe nagyon örült, hogy simán megúszta a kudarcot, és boldogan távozott.

Kara pedig riadókészültséget rendelt el. Aztán felbontotta a levelet, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. A levél rejtjelezve volt, de nem okozott különösebb nehézséget, ismerte a kulcsot, és folyamatosan "fordított". Egyre izgatottabb lett, a töltőtoll megremegett a kezében, és még akkor is látszott rajta a felindultság, amikor Dombai szinte berobbant a szobájába. A levelet ijedten az íróasztal fiókjába rejtette, és hogy zavarát leplezze, felállt.

- Mi történt? - kérdezte.

Dombai feldúlt arccal állt előtte, és csak nehezen mondta ki a szavakat.

- Káldy öngyilkos lett.

Kara leült, és ostobán bámult az őrnagyra.

- Ne hülyéskedj - mondta elsápadva.

- Most kaptam az értesítést.

- Kitől?

- Judittól. A titkárnőm közölte, hogy Judit keresett.

Felhívtam...

- Hol van Judit?

- Kálmán lakásán - mondta Dombai. - A lánynak tíz perccel ezelőtt telefonáltak a villából.

Kara megnézte az óráját. Hét óra húsz volt. Megpróbált nyugalmat erőszakolni magára. Kihúzta a fiókot, beleolvasott a levélbe, mintha annak tartalma összefüggésben lenne Káldy halálával. Aztán mélyen hallgatott.

A csönd nagyon nyomasztó volt. Szinte mindketten örültek, amikor a titkárnő belépett, és közölte, hogy Pintér hadnagy van itt a műszakiaktól. Sürgős jelentenivalója van.

- Küldje be - mondta Kara, és Dombaihoz fordult.

- A bűnügyiek kimentek már a villába?

- Nem tudom, de nem hiszem, hogy már ott lennének.

Közben a hadnagy belépett, Kara felemelte a kezét, hogy várjon a jelentéssel, és továbbra is az őrnagyhoz beszélt.

- Menj ki azonnal, Sándor, semmihez ne nyúljanak, várjanak meg. Nemsokára utánad megyek én is. Addig hallgasd ki Forbáthékat.

Dombai elsietett, de az ajtóban hirtelen megállt.

- Egyébként Judit akar velem sürgősen beszélni, Kálmán megbízásából. Tudod, miről van szó.

- Tudom, de ez most ráér. Esetleg vidd magaddal a lányt, és beszélj vele.

- Azt hiszem, ez így jó lesz.

- Mi újság? - kérdezte Pintért Dombai Sándor távozása után.

Pintér egy lezárt borítékot adott át.

Kara az asztalnak támaszkodott, feltépte a borítékot, és meglepődve olvasta a jelentést. Halkan füttyentett.

- Köszönöm - mondta. - Elmehet. - Vagy háromszor végigsétált a szobában, aztán a telefonhoz ment elgondolkodva tárcsázott. - Halló, Kara ezredes. Bán, te vagy az? Nem ismertem meg a hangodat. Figyelj rám, öregem. Az Orgona négy csoportot azonnal értesítsd. Figyelsz? Danitzky mérnök - a jelentésre nézett - húsz óra tizenötkor a Fasor huszonegy számú ház előtt találkozni fog egy ismeretlen egyénnel. Várjátok meg, amíg az ismeretlen beül a mérnök mellé, és akkor tartóztassátok le mindkettőjüket. Szállítsátok a vizsgálatira. Timárékat majd értesítem.

Bán megkérdezte:

- S ha az ismeretlen nem jelentkezik?

- Akkor Danitzkyt figyeljétek tovább.

Ezután felhívta a vizsgálati osztályt, és közölte az ügyeletes tiszttel a várható előállítást azzal, hogy az anyagot az őrizetbe vétel után átküldi.

Kálmán, amikor kijött a telefonfülkéből, már tudta, hogy ostobaságot követett el. Baklövését annak tulajdonította, hogy nem gondolta végig a tervét. Rosszkedvűen sétált a kietlen parton, később lement az alsó rakpartra. Bosszankodott, hogy Dombaival nem sikerült beszélnie. Tudta, hogy Sanyi segítségével könnyebben végrehajthatná elképzelését. Ezt elrontotta.

De mégsem, talán nem. Megállt, körülnézett. A rakpart néptelen volt, a megáradt folyó zavarosan hömpölygött. Az órájára nézett. Hat óra múlt, még két órája van, addig ki kell valamit találnia.

Lassan forgatta, érlelte a tervet. őrültségnek tartotta, de úgy érezte, nincs más választása. Visszasétált a Mártírok útjára, az egyik telefonfülkéből felhívta Ilonkát.

- Játszol ma este?

- Nem játszom.

- Meglátogathatlak?

- Gyere. Történt valami?

- Semmi. Látni akarlak.

Negyedóra múlva az asszonynál volt.

- Miért mondod, hogy semmi sem történt - mondta Ilonka -, az arcodra van írva a kétségbeesés.

- Rosszul kombináltam - mondta őszintén Kálmán -, találkozót beszéltem meg a mérnökkel, közben megfeledkeztem arról, hogy a pasast biztosan figyelik.

- Ezt honnan tudod?

- Tudom. Ugyanakkor találkoznom kell vele mégis.

- Még ma?

- Igen, de úgy, hogy erről a találkozásról ne tudjanak. Adj valamit inni.

Ilonka italt vett elő. Töltött. Szeretett volna a férfi gondolataiba látni.

- Hol lakik az a Csoma Sári? - kérdezte Kálmán a konyakot bámulva.

- Valahol Budán. Megnézzük a telefonkönyvet, jó?

- A telefonszámát ismered?

- Ismerem.

- Hívd fel őt, kérdezd meg, hogy felkereshetjük-e?

- Felhívhatom, de mit akarsz Sáritól? - mondta Ilonka tétován.

- Jóban van ő a mérnökkel most is? - kérdezte Kálmán, kitérve a válasz elől.

- Úgy tudom, igen. Bejár hozzá a presszóba.

- Öltözz fel - mondta az asszonynak. Hangja akarata ellenére parancsoló volt.

Megvárta, míg Ilonka felöltözik, aztán így szólt:

- Hívd fel a nőt, kérdezd meg, hogy felkeresheted-e.

- Gyere, édesem - mondta Csoma Sári -, egyedül vagyok. - Megmondta a lakás címét.

Később nagyon csodálkozott, amikor Ilonka Kálmánnal állított be. Úgy mutatta be Kálmánt mint régi barátját. Sári kicsit kényelmetlenül érezte magát, fekete szeméből nyugtalanság ömlött Ilonkára.

Kálmán észrevette ezt, és azt mondta:

- Ne féljen, asszonyom, bármily furcsa is ez a szituáció, a maga érdekében történik minden. Sajnos, zavarnom kell önt, mert ezt az ügyet le kell zárnom.

- Milyen ügyet? - kérdezte a fekete asszony, és Kálmánról Ilonkára nézett.

A színésznő azonnal "kapcsolt".

- Jaj, istenem, elfelejtettem közölni veled, hogy Béla a belügyből van, de ne ijedj meg, drágám, én felelősséget vállaltam érted.

Sári azonban elsápadt, és levegő után kapkodott.

Ilonka vizet töltött, megitatta, közben nyugtató szavakat duruzsolt a fülébe, hogy Czibor Béla becsületes ember, humanista, ne féljen, nem a presszó érdekli.

- Arról van szó, asszonyom - mondta Kálmán-hogy névtelen bejelentést kaptunk.

Mellesleg undorodom a névtelen levélíróktól, de sajnos a névtelen levél is akta, számot kap és előadót, tehát foglalkozni kell vele.

- Úristen...

- A bejelentő szerint ön, asszonyom, negyvennégyben egy kommunista csoportot buktatott le. Állítólag a sejt vezetőjének nevét bizalmasan közölte szeretőjével, Danitzky mérnökkel.

- Nem igaz, az anyám életére esküszöm, hogy nem igaz. Kérdezzék meg Ricsit.

- Nos, éppen ezt akarom. - Kálmán nagylelkű volt.

Közölte, hogy nem akarta behívni őket, mert az emberek az idézőtől megrémülnek, hát még az előállítástól, meg aztán senkire sem vet jó fényt, ha a politikai rendőrségen látják. - Ön, asszonyom, bizonyára tudja, hogy milyenek az emberek. - Mosolyt erőltetett az arcára. - Aztán az ön jó tündére, Ilonka azt tanácsolta, keressem fel önt. Megfogadtam a tanácsát, és idejöttem, hogy a felesleges izgalmakat elkerüljem.

Sári hálásan nézett a művésznőre.

- Aranyos vagy, drágám, köszönöm.

Kálmán az órájára nézett, és így szólt.

- Asszonyom, telefonáljon Danitzkynak, hogy azonnal jöjjön ide. Félóra alatt végzünk. Nevet esetleg ne említsen, az ügyről is hallgasson.

Félóra múlva megérkezett a mérnök. Kálmán elképzelése szerint a figyelők nem követhetik annyira szorossan Danitzkyt, hogy megállapítsák, a háromemeletes bérház melyik lakásába jön. Az utcában ugyanis nagyon gyér a forgalom, a "lebukás" veszélye miatt csak távolról követhetik. A mérnök nem tudta elképzelni, hogy Sári miért akar sürgősen beszélni vele. Nem titkolta csodálkozását Kálmánék láttán, de különösebben nem érdekelték a vendégek, valószínűleg már megszokta, hogy Sárinál állandóan társaságot talál.

Kálmán feltűnés nélkül, de alaposan szemügyre vette a férfi arcát, de nem ismerte fel benne volt zárkatársát, ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a mérnök sűrű bajusza felső ajkára mélyen rásimult, és elfedte a jellegzetes forradást.

A bemutatkozás után - mivel sürgetett az idő Kálmán azonnal a tárgyra tért, és Ilonkához fordulva így szólt:

- Menjetek át a másik szobába.

Sári megfogta a mérnök karját, és azt mondta:

- Ricsikém, őszintén beszélj.

Az asszony hangja nagyon sírós volt. Danitzky bután bámult rá, és fogalma sem volt, hogy mit mondjon el őszintén, és furcsának találta Kálmán viselkedését is. Azt sem tudta, hogy kicsoda az ismeretlen férfi, és máris négyszemközt akar beszélni vele. Mindenesetre nem árt az óvatosság.

Az asszonyok távozása után Kálmán a házigazdák közvetlenségével a karosszékre mutatott, majd könnyed magabiztossággal rágyújtott.

- Én telefonáltam magának, Danitzky - mondta aztán, rögtön a tárgyra térve -, sajnos olyan dolgok jöttek közbe, hogy nem mehetek el a megbeszélt találkozóra.

- Miféle találkozóra? - kérdezte a mérnök gyanakodva.

- Fasor huszonegy - mondta Kálmán. - Nem akarom most lejátszani a telefonjátékot. Megkérdezem:

négyszázkettő-kilencszáztizenhárom. Magdaléna nővér, Fasor szanatórium s a többi. Az idő sürget, Azt hiszem, az volna a leghelyesebb, ha maga sem menne el.

- Mi történt? - kérdezte döbbenten a mérnök, A közöltekből megállapította, hogy Relnat emberével beszél.

- Rám álltak. De sikerült leráznom a figyelőket.

- Úristen, akkor veszélyben vagyok. - Felugrott a székről, és ijedten nézett Kálmánra.

- Nincs oka az idegességre - csitította Kálmán a mérnököt. - Üljön le.

A mérnök megrémült arccal tekintett körül.

- Uram - mondta szinte könyörögve -, kérem magát, hagyjanak engem ki a játékból. Idegileg már nem bírom. azt hiszem beleőrülök. Miért akarják tönkretenni az életemet? Tavaly már megígérték, hogy békén hagynak, értsék meg, én nem akarom tovább csinálni.

Kálmán szenvtelenül nézte a mérnök ijedt arcát.

Nem sajnálta.

- Tudjuk, hogy rosszak az idegei, Danitzky - mondta. - Ezért jöttem. Átveszem magától a dolgokat.

Tudatosan fogalmazott így, mert nem ismerte a mérnök konkrét feladatát.

- A rádióapparátust is? - kérdezte Danitzky reménykedve.

- Azt egyelőre nem. Csomagolja el szakszerűen, rejtse el, és adott időpontban a készüléket is átveszem.

Most csak a kapcsolatait adja át.

A mérnök mélyet sóhajtott, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg.

- Csak két kapcsolatom van - mondta -, Orvos és Pethő Balázs.

- Pethő biztonságban van?

- Azt hiszem, igen.

- Orvost hol találom meg?

A mérnök olyan gépiesen hadarta a leckét, mint egy iskolás fiú:

- Dr. Szendrői Csaba. Attila utca hetvenegy. Jelszó:

Dobos professzor küldött a röntgenfelvételekért." Válasz: "Csak este hét órára kapom meg." "Doktor úrnál mennyi az idő?" A kérdésre meg kell mondania a pontos időt, maga egyeztesse a saját órájával, és mondja ezt: "Nem tudom, mi van az órámmal, naponta öt percet késik." Ennyi az egész - fejezte be. Kálmán mindent feljegyzett, aztán így szólt:

- Rendben van, Danitzky. Most még valamit. Emlékszik Suba Pálra?

A mérnök töprengve nézett a mennyezetre, és megismételte:

- Suba... Suba... ismerős a név.

Kálmán közelebb lépett.

- Negyvennégyben Schlicken megbízásából provokálta őt.

- Emlékszem - mondta felélénkülve a mérnök.

Úgy van, Suba... huszonöt év körüli fiatalember volt... Egy lebukott kommunistát kellett megjátszanom.

Kálmánnak az izgalomtól görcsbe rándult a gyomra. Leült, aprókat szippantott a cigarettájából. A mérnök arcára a visszaemlékezés önelégült mosolyt csalt.

- Mondja csak, Danitzky - kezdte Kálmán -, illetve, hogy tudja, miről van szó, közlöm magával, Suba Pál magas beosztású katonatiszt, be kell szerveznem, ezért tudnom kell róla mindent.

- De hát ezt a pasast nem Subának hívták, az csak az álneve volt.

- Tudom - mondta Kálmán. - Most ez nem érdekes. Tulajdonképpen arra vagyok kíváncsi, hogy miért volt szükség arra a provokációra.

- Schlicken nekem azt mondta, hogy meg akar győződni Suba megbízhatóságáról. Suba ugyanis az őrnagy szerint angol ügynök volt, és beépült a Gestapóhoz.

- Értem - bólintott Kálmán. - Na és ezt a bizonyos üzenetet, amit Subára bízott, maga vagy Schlicken találta ki?

- Nem, kérem. - Danitzky cigarettára gyújtott, aztán mosolyogva mesélni kezdett. Kálmán úgy érezte magát, mintha orvul leütötték volna. Szédült, a gyomra felkeveredett, és már nagyon bánta, hogy nem fogadta meg Salgó tanácsát. Nem lett volna szabad nyomoznia. Most már ismeri az árulás történetét, és mit ér vele? Bár ne ismerte volna meg soha. Gyűlölettel és undorral nézett a férfira, aki láthatóan élvezettel idézte a múltat, kidomborítva saját szerepét és ügyességét. Kálmán a szíve szerint megölte volna a mérnököt, nemcsak azért, hogy megbosszulja az ártatlan emberek halálát, hanem azért is, hogy a titok sohase derüljön ki, de legyőzte felindultságát, nyugalmat erőszakolt magára, és azt mondta:

- Figyeljen rám, erről a provokációról soha senkinek ne beszéljen, érti, senkinek. Még akkor sem, ha véletlenül lebukna, mert ezért magát felakasztanák.

De csak ezért, a kémkedésért nem. Ha viszont hallgat, soha nem tudják magára bizonyítani, hogy provokátor volt. - Néhány másodpercig gondolkodott, aztán őszinte meggyőződéssel így folytatta: - A kommunisták, Danitzky, sok mindent megbocsátanak, az árulást azonban soha.

Igen - gondolta később, amikor a Káldy villa felé sétált -, a kommunisták az árulást nem bocsátják meg.

Ezt nem ő találta ki, ha jól emlékszik, Sávos vagy valaki más mondta egy alkalommal. Tudta, hogy nem követték, Danitzky "magával vitte" a figyelőket, ő Ilonkával később nyugodtan távozhatott a bérházból.

A Káldy villa előtt több gépkocsit látott, de nem lassította le lépteit, ment tovább. Egy pillanatra fellobbant benne a kíváncsiság, miért strázsálnak ott az autók, mi történhetett, aztán megvonta a vállát. Arra gondolt, hogy talán Forbáthék rendeznek művésztalálkozót megint. Amikor közelebb ért a villához, a kapuban két férfit vett észre. Persze lehettek járókelők is, akik véletlenül találkoztak a kapu előtt, és most egy kicsit tereferélnek. El akart menni mellettük, ám akkor az egyik férfi megállította, megkérdezte, hova megy.

Kálmán megállt, furcsán nézett a fiatalemberre.

- Mi köze hozzá?

- Rendőrség - mondta az idegen, és felmutatta igazolványát.

- A menyasszonyomhoz megyek.

- Legyen szíves, igazolja magát.

Kálmán elővette személyazonossági igazolványát.

A férfi megnézte a fényképet, elolvasta a bejegyzéseket, aztán így szólt:

- Borsy elvtárs, elő kell állítanom önt. Kérem, hogy ellenkezés nélkül jöjjön velünk. - Intett az egyik gépkocsinak.

Kálmán az első pillanatban a menekülésre gondolt, aztán lehanyatlott a keze. Miért és hova menekülne?

Most már minden értelmetlen és hiábavaló. Csak állt némán, megadóan. Aztán hirtelen Juditra gondolt.

- Engedjék meg, hogy a menyasszonyomtól elbúcsúzhassak.

- Nem engedélyezhetem - mondta a fiatal rendőrtiszt. A kocsira mutatott. - Jöjjön.

A Margit hídon Kálmán kinézett a kocsiból, és halkan megszólalt:

- Kinek a parancsára állítanak elő?

- Kara ezredes parancsára - hallotta a választ.

XI.

Dombai mozdulatlanul állt a dolgozószoba ajtajában.

Káldy a fotelban ült, úgy tűnt, mintha aludna. Feje a mellére bicsaklott, arca torz volt, hosszú karja a szőnyegre ért. Kezét ökölbe rántotta a gyors halál. Dombai mellett Jávor őrnagy, a bűnügyi csoport vezetője állt, mögötte az emberei és a fényképész, várták az engedélyt, hogy elkezdhessék a munkát. A másik szobából áthallatszott Forbáthné zokogása és Judit halk, nyugtató hangja.

Egy idősebb férfi lépett Dombaihoz, és halkan jelentette, hogy Kara ezredes parancsára kezdjék el a nyomozást.

- Köszönöm, Horváth elvtárs - mondta Sándor, és magához intette dr. Jávor Géza őrnagyot, aki közben elment mellőle. - Kezdjék el, őrnagy elvtárs - mondta.

A bűnügyiek munkához láttak, Dombai pedig átment Forbáthnéhoz. Az asszony teljesen magánkívül volt még most is, Judit és férje nyugtatása nem sokat használt. Szinte eszelősen csak azt hajtogatta, hogy jaj, istenem", meg hogy "miért is hagytam magára".

Csak nagy sokára tudtak vele viszonylag értelmesen beszélni. Elmondta, hogy Káldy nyugodtan aludt, reggel jókedvüen ébredt, jó étvággyal megreggelizett, átolvasta az újságokat. Kilenc óra után Thomas Salomon telefonált, hogy ma nem dolgoznak, mert délelőtt valamelyik kiadóhoz kell mennie. Dombai megkérdezte, hogy ki az a Salomon. Judit vette át a szót, és elmondotta mindazt, amit az angol főszerkesztőről tud.

Dombai sűrűn bólogatott, egy-két adatot feljegyzett. Nem árulta el, hogy néhány dolgot már tud Salomonról. Megkérdezte az asszonyt:

- Együtt ebédeltek?

- Együtt - mondta Forbáthné. - Jókedvű volt, sokat evett, és arról beszélt, hogy esküvő után Olaszországba viszi a fiatalokat. Ö akarja megmutatni nekik Olaszországot. Ebéd után azt mondta, hogy lepihen egy órácskára. Három óra előtt mentem el hazulról, úgy beszéltem meg a férjemmel, hogy értem jön a Fészekbe.

- Mikor beszélt a férjével? - kérdezte Dombai.

- Bécsből hívtam fel, az indulás előtt - mondta Forbáth. - Mikor hazaérkeztünk, Juditot elvittem a vőlegényéhez, Nárai elvtársat letettem a József Attila utcában, utána a szervizbe hajtottam. Öt óra után néhány perccel találkoztam a feleségemmel. Hét óra előtt jöttünk haza.

- Értem - mondta Dombai. Megköszönte a felvilágosításokat, és sajnálattal nézett az asszonyra. Forbáth a szobájukba kísérte az asszonyt. Judit Dombaival maradt.

Az őrnagy azon tűnődött, hogy mi történt Karával.

Háromszor kereste telefonon, a titkárnője azt mondta, hogy már régen a Káldy villába ment, az imént pedig Horváth azt jelentette, hogy az ezredes nem jön. Juditra nézett. A lány nem sírt, száját konokul összezárta.

- Véleményed szerint miért lett öngyilkos az öreg?

- Fogalmam sincs - mondta halkan a lány. - Olyan hihetetlen, annyira energikus, életvidám volt.

Hosszan beszélgettek a professzorról, de Judit semmi olyan tényt nem mondott, ami megmagyarázhatná Káldy végzetes elhatározását.

- Az is nagyon furcsa - mondta a lány -, hogy búcsúlevelet nem hagyott.

- Valószínűleg pillanatnyi elmezavar hatása alatt cselekedett. Kálmán hol van?

- Nem tudom - mondta a lány -, délután elment, én pedig vártalak, mert azt mondtad, hogy feljössz majd, de nem jöttél.

- Sok minden közbejött. Miért akartál beszélni velem? - kérdezte Dombai, bár sejtette. És nem tévedett, Judit kicsit félve, kicsit akadozva elmesélte Kálmán életének Dombai előtt ismeretlen részleteit. Az őrnagy döbbenten hallgatott, és sokáig nem tért magához.

- Hihetetlen - mondta jóval később. - Ha nem te, mondanád, Judit, el sem hinném. Fantasztikus.

Judit reménykedve megfogta Dombai karját.

- Ugye, nem lesz semmi baja? - kérdezte a lány.

Ugye, te megérted őt, és segítesz neki?

- Én megértem - mondta Dombai -, de hogy mások is megértik-e, azt nem tudom. Nem lett volna szabad ilyen hosszú ideig hallgatnia. Most már bonyolulttá vált ez az ügy nagyon. Látod, mit eredményez a bizalmatlanság.

Judit maga elé bámult.

- Nemcsak Kálmán az oka, hogy nem bízott bennetek - mondta csendesen.

- Meg kell öt keresni. Addig is, Judit, ülj le nyugodtan, és mindezt írd le, mintha Kálmán megbízásából hivatalos bejelentést tennél.

Judit aggódott.

- Nem lesz abból baj, ha leírom?

- Ne csacsiskodj. Hallgass rám.

Jávor lépett a szobába, és kihívta Dombait.

- Nyugodj meg, Judit, és írd le, amit kértem - mondta, és átment a másik szobába. - Nos, mi újság? kérdezte Jávort.

- Gyilkosság történt - mondta Jávor.

Dombai döbbenten megállt.

- Ne hülyéskedj.

- Sajnos az - ismételte Jávor, és előrement. Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Három nyomozó szinte milliméterről milliméterre vizsgálta a padlót és a szőnyegeket. A magas, sovány rendőrorvos Káldy holttesténél állt, és nagyítóval tanulmányozta az öreg nyakát.

- Gyilkosság - mondta. Amikor meglátta a belépő Dombait, felegyenesedett. - Feltevésem szerint gyorsan ölő méreggel ölték meg.

Jávor hirtelen megragadta Dombai karját.

- Vigyázz! Ne lépj a szőnyegre. - Megálltak.

A következő a feltevésem - mondta aztán. - Az áldozat és a gyilkos itt állt az asztalnál a merénylet pillanatában. - Előrement, és megállt az asztal mellett. - Itt Káldy - mutatta az őrnagy -, és itt a gyilkos. Valószínűleg beszélgettek. A gyorsan ölő mérget is itt kényszerítette az öregbe.

- Hogyan? - kérdezte Dombai. - Hogyan lehet valakibe mérget kényszeríteni?

- Arra csak elképzelésem van, viszont reális - mondta a fekete, göndör hajú őrnagy. - Gyere ide egy pillanatra.

Dombainak tetszett a fiatal őrnagy merész feltételezése, odament az asztalhoz, Jávor pedig, akár egy színházi rendező, intézkedett.

- Ide állj, te leszel most Káldy, én pedig a merénylő.

Persze azt ne felejtsd, hogy a professzor jóval idősebb volt nálad, gyengébb és nehézkesebb. Mindketten az íróasztalnak támaszkodva beszélgetünk. Azt még nem tudom, hogy ez a szokatlan szituáció miképpen jött létre, de lehetséges, hogy már búcsúzkodtak egymástól. - Dombai érdeklődve figyelte a fiatal, izmos őrnagyot. Jávor cigarettára gyújtott, eltette a tárcáját, közelebb lépett Dombaihoz, és a füstöt váratlanul a szemébe fújta. Dombai ösztönösen behunyta a szemét, Jávor ugyanabban a pillanatban oldalt az őrnagy mellé lépett, és jobb kezével megmarkolta, aztán megszorította a gégéjét, térdét pedig előrecsúsztatta, és szinte hanyatt fektette rá a levegő után kapkodó őrnagyot, aki ösztönösen megkapaszkodott az asztalban. - Látod - mondta Jávor -, tehetetlen vagy. Sem kiabálni, sem védekezni nem tudsz, a szád is nyitva van. Most még arra is van időm, hogy a nyitott szádba fecskendezzem a gyorsan ölő mérget. - Felsegítette Dombait, aki a nyakát tapogatva nagyokat nyelt, és cifrán káromkodott.

- Hülye vicceid vannak - mondta lihegve.

- Ne haragudj - szabadkozott Jávor -, nem akartam, hogy megzavard a bizonyítást, ezért nem figyelmeztettelek, hogy támadni fogok. Véleményem szerint a cigarettadohány valami vegyi anyaggal volt preparálva, a füstje a szemre érzékeny. Most nézd meg, ha akarod, Káldy nyakát. Világosan látszanak a szorítás nyomai. Persze a vegyvizsgálat és a boncolás még módosíthatja a feltevésem részleteit, csak azt nem, hogy gyilkosság történt. Egyébként a szőnyegen is látni, hogy a gyilkos az áldozatát a fotelhoz húzta, arra nem gondolt, hogy szálirányban visszasimítsa a szőnyeget.

Dombait a tények meggyőzték, és azon tűnődött, hogy ki gyilkolta meg a professzort. Rövid tűnődés után magához intette Varga főhadnagyot.

- Minden iratot alaposan vizsgáljatok át, az öreg levelezését hozzátok be. - Elbúcsúztak Jávoréktól akik még folytatták a munkájukat.

- A holttestet szállítsátok el, reggel pedig gyere át hozzám, hogy a további teendőket megbeszéljük.

Nyilván sejted, hogy politikai gyilkosság történt.

Átment Judithoz, a lány még mindig írt. Letette a tollat, és sírós arccal Dombaira nézett.

- Nem találom Kálmánt - mondta.

- Ne nyugtalankodj, majd előkerül. Mikor készülsz el az írással?

- nem tudom - mondta csüggedten Judit. - Elmégy?

- Be kell mennem az osztályra. Az írást add át Varga főhadnagynak. Dombai eltávozott, Juditból pedig feltört a sírás.

Dombai, mivel nem találta Karát, azonnal jelentkezett a miniszterhelyettesnél. A testes, zömök férfi döbbenten hallgatta az őrnagy szűkszavú jelentését.

- Mit gondol, ki ölte meg Káldyt?

- Fogalmam sincs.

- Az ügyet a nyomozás érdekében egyelőre titokban kell tartani. - Az órájára nézett, ásított. - Figyeljen rám, Dombai elvtárs. A további intézkedésig átveszi a főosztály vezetését.

- Kara elvtárs hol van?

- Más feladatot kapott - mondta a zömök férfi.

Maga ismeri az ügyeket, vagy nem?

- Ismerem.

- Akkor rendben van minden. A főosztály egyelőre riadókészültségben marad, a figyeléseket fokozzák, de senkit se fogjanak le.

- Az angolt is figyeljük?

- Természetesen, de nagyon óvatosan. Most pedig menjen haza, pihenjen néhány órát. Reggel majd találkozunk, és elmagyarázok néhány olyan részletet, amelyet még nem ismer.

Salgó jókedvűen ébredt. Az éjszaka nagyon vidám, megnyugtató álma volt. Fiatalemberként sétált a Körúton, és nem fájt a lába. Karcsúnak látta magát a kávéház tükrében, és azt is észrevette, hogy a nők érdeklődve megfordulnak utána.

Néhány percig bámulta a mennyezetet, és mosolyogva gondolt arra, hogy lefekvéskor meg kellett volna számolnia a szoba sarkait, de hát elmulasztotta, és álma ezért nem válik valóra.

Kényelmesen kikászálódott az ágyából, az ablakhoz csoszogott, félrevonta az elsötétítőfüggönyt, és kinézett. A fák kopár ágain megkapaszkodtak a reggeli fények, az ég felhőtlen volt és valószínűtlenül kék.

Kicsit elérzékenyülve figyelte az éppen beforduló kék autóbuszt. Tehát Budapesten van újra. A Margitszigeten. Igaz, hogy már nem fiatal és nem karcsú, a nők nem forgolódnak utána, legfeljebb majd a rendőrségi nyomozók, de mégis itt van. Mélyet sóhajtott. Felötlött benne megint, hogy az életével játszik, aztán megvonta a vállát. Végeredményben olyan mindegy, hogy hol temetik el az embert.

Megfürdött, rendbe hozta magát, aztán telefonált.

- Hogy aludt, doktor? - kérdezte, és megelégedéssel vette tudomásul, hogy Sávos Ignác remekül érzi magát, el van bűvölve a kényelmes, kulturált környezettől és a figyelmes kiszolgálástól. Angolul beszéltek. Sávos saját nevén, mint angol állampolgár érkezett Magyarországra, turistaként. Nyugodtan jöhetett, hiszen arra nem számított, hogy Budapesten ismerik kettős életét.

Igaz, hogy a háborúban a Titkos Szolgálat tagjaként vett részt az ellenállásban, de hát az nem bűn. Ezért senki sem vonhatja felelősségre.

- Nem volna kedve kijönni hozzám a Szigetre?

kérdezte Salgó. - Itt megreggelizünk, megbeszéljük a további programot. Az étteremben várom. - Letette a hallgatót, és lesietett a földszintre. A trafikosnál telefonérmét vásárolt, és bement a fülkébe. Hosszan beszélt valakivel.

Sávos megérkezése után bőségesen megreggeliztek.

Salgó elmondotta, hogy időközben felvette a kapcsolatot Karával, az ezredes tizenegyre várja őket.

- Hol találkozunk vele? - kérdezte Sávos.

- Az egyik barátja lakásán.

Sávos a beszélgetés részleteit firtatta, Salgó mosolygott.

- Semmi izgalomra nincs oka, kedvesem. Karának nincs választása. De ez a lehetőség fel sem merül.

A problémát inkább az okozza, hogy maguk, kedvesem, milyen biztosítékot adnak neki, és az, hogy az általa kapott anyagból mit adunk a franciáknak.

- Az huszadrangú kérdés - mondta Sávos. - A garanciát pedig bízza rám. Schlickennel mikor akar találkozni?

- Nem olyan sürgős - mondta Salgó. - Maga beszélt vele?

- Még nem. Két nap múlva utazik.

Salgó összehajtotta a szalvétát, és az asztalra ejtette.

- Ne is beszéljen vele - mondta. - Henriket bízza rám, kedvesem. - Intett a pincérnek, aztán fizetett.

Ha úgy gondolja, mehetünk. - Salgó javaslatára nem rendeltek taxit, autóbusszal utaztak a Szent István körútig. Már magyarul beszéltek, kerültek minden feltűnést. Sávos azt mondta, mielőtt visszautazik, alaposan megnézi a várost. Bár a benyomásai nagyon elsődlegesek, mégis úgy érzi, hogy a magyarországi helyzetet illető megítélésük valahol alapjaiban téves.

Néhány évvel ezelőtt járt Budapesten, és akkor egészen más hangulat fogadta.

Salgó ránézett, csodálkozás lapult a szemében.

- Ezt nem is tudtam - mondta elismerően.

- Mit? - kérdezte Sávos. A Sallai utcában sétáltak a Csanádi utca felé.

- Azt, kedvesem, hogy maga a megszállás óta járt Budapesten.

Sávos hangosan felnevetett, arcán összefutottak a ráncok, jókedvűen így szólt:

- Kérdezte?

- No és ha kérdeztem volna?

- Akkor megmondtam volna. De miért csodálkozik ezen? Kálmánnal nem találkoztam, mert Oroszországban tartózkodott. Messze megyünk még?

Salgó megállt az egyik kapunál, megnézte a házszámot.

- Azonnal ott leszünk.

- Nem veszi észre - mondta Sávos -, hogy a levegőben is érződik a liberalizálódás? Nézze csak. - Egy tíz év körüli fiúcska szaladt át az úttesten szabályos cowboyöltözetben, kezében egy játék colt pisztolyt szorongatott. - A Nyugat - mondta Sávos - nagyobb hatással van Keletre, mint Kelet mireánk. - Nagyon bizakodó volt. Elutazása előtt hosszan tárgyalt Thompson professzorral, a lélektani hadviselés elismert szakértőjével. A budapesti útjáról beszélgettek. A professzor nagyon reálisnak ítélte meg a tervét, és az akció végrehajtására lélektanilag is kedvezően ítélte meg az időpontot. Értékelésük szerint Magyarországon olyan folyamat indult meg, amely bizonyos értelemben még őket is meglepte. Ennek a finom átalakulásnak az a lényege, hogy a nyugati világ szellemi befolyása egyre erőteljesebben áramlik be a magyar kulturális életbe, és a kommunista rend egyes esztétikusai ezt a szellemi beáramlást marxista magyarázatokkal fogadtatják el.

Gondolataiból Salgó hangja zökkentette ki.

- Megérkeztünk, kedvesem.

Nem kértek liftet, lassan felballagtak a második emeletre. Salgó csengetett.

Kara öröme leírhatatlan volt. Percekig ölelgették egymást. Salgó Oszkár szinte elérzékenyült. A kövér ember kibontakozott az ezredes öleléséből, aztán bemutatta barátját, Sávos főorvost. Kara kicsit tartózkodóan fogott vele kezet, s láthatóan még mindig Salgó érdekelte.

Bekísérte vendégeit a belső szobába, hellyel kínálta őket, barackpálinkát vett elő, és cigarettákat.

- Még mindig szivarozol? - kérdezte nevetve Salgótól, amikor látta, hogy a kövér ember szivarra gyújt.

- Sajnos azzal nem kínálhatlak meg.

- Jó nekem, kedvesem, ez a vacak Willám is - mondta Salgó -, parancsol, doktor?

Sávos is rágyújtott, Kara pedig teletöltötte a poharakat.

- Az egészségünkre és zavartalan együttműködésünkre - mondta.

- Hanem, Oszi - mondta szemrehányóan, a poharat visszatéve az asztalra -, a legnagyobb kavarodást idézted elő, hogy az üzenetemre nem válaszoltál.

- Mi történt? - kérdezte aggódva Salgó, és a főorvosra nézett.

- Egyszerűen az, hogy gyanúba fogok esni. Már nem tudom mivel indokolni Danitzkyék szabadon hagyását. Miért nem üzentél, hogy Pethő Balázs a futárod, nem engedtem volna figyeltetni.

- Mi van most Pethővel? - kérdezte Sávos.

Kara meglepődött a kérdésen, de Salgó mosolyogva megnyugtatta.

- Nyugodtan felelhetsz, a doktor is érdekelve van az ügyben.

- Pethőt elfogtuk, de amikor a kihallgatás során észrevettem, hogy a ti emberetek, nem vettük őrizetbe.

- Mindent bevallott? - Sávos érdeklődve nézett az ezredesre.

- Mindent, uram. Még a mikrofelvételt is átadta.

Tökéletes leírást adott a misszióról - Salgóhoz fordult -, a főnöködről is. Ne haragudj, Oszikám, de az a Relnat igen nagy marha! Egyáltalán hogy tudsz dolgozni egy ilyen dilettánssal. Danitczkyt egy év óta figyeljük, olyan gyatrán dolgozott, hogy már régen őrizetbe kellett volna venni.

- Igazad van, kedvesem - mondta Salgó -, de most nem azért jöttünk, hogy leharapd a fejemet. Ezek bagatell dolgok. Te sem vagy az a kimondott zseni.

Salgó arcáról eltűnt a mosoly, magatartása határozott volt és parancsoló. - Hogy mi történjék Pethővel és Danitzkyval, azt a doktor majd megmondja.

Tölts.

Kara szó nélkül engedelmeskedett.

- Parancsolj, Oszkár - mondta.

Salgó ízlelgette a pálinkát, kedvesen biztatta Sávost is, hogy igyon. A főorvos figyelmét nem kerülte el Salgó változó magatartása, Kara tekintetében a lapuló félelem és tisztelet, ahogy a kövér embert nézte.

- Arról beszélj, hogy milyen a helyzeted, hogy "fekszel" a pártban. Megbíznak benned?

- Tökéletesen bíznak bennem - mondta némi dicsekvéssel Kara. - Utasításod szerint néhány amerikai ügynököt fejre állítottam, a hátterem jó, szóval egyenesben vagyok, de szeretnék már "odaát" lenni. Tavaly azt ígérted, hogy ezen a nyáron leléphetek.

Salgó nyájasan bólintott.

- Azt ígértem, kedvesem. De csak akkor léphetsz le, ha erre utasítást kapsz. Ezt megbeszéled a doktorral.

Mától kezdve ő a főnököd. Én holnap reggel visszautazom.

- Nem veled tartom a kapcsolatot?

- Már megmondtam, kedvesem, Kara ábrázata elsavanyodott. Salgó pedig felállt.

- Elmégy?

- Van egy kis elintéznivalóm - mondta a kövér ember, és puha mosollyal Sávosra nézett. - Beszélgessenek, doktor. Másfél-két óra múlva visszajövök.

- Van még egy fontos dolog - mondta félénken Kara.

- Éspedig? - Salgó türelmetlenül nézett az ezredesre.

- Azt az utasítást adtad, hogy Borsy Kálmánra minden körülmények között vigyázzak.

- Történt valami Kálmánnal?

- Sajnos igen - mondta Kara. - A vizsgálati osztály javaslatot tett a letartóztatására.

- Miért?

- A Tatár-ügy árulásával vádolják. Sikerült a főnökömet lebeszélnem az őrizetbe vételről, de úgy látszik; a vizsgálók meggyőzték, mert parancsot adott az előállítására.

- Letartóztatták? - kérdezte Salgó elhülve.

- Nem, mert én két ügynökömmel ellopattam. Jelenleg senki sem tudja, hol van. De mit csináljak vele?

Salgó gondolkodott. Szó nélkül visszaült a helyére, füstfelhőket eregetett.

Sávost szinte lenyűgözte a kövér ember nyugalma és fölényes biztonsága.

- Borsyra szükségünk van - mondta elgondolkodva. - Évek megfeszített munkája omlana össze, ha letartóztatnák. Borsyt meg kell mentenünk, és vissza kell küldeni a dubnai intézetbe. - Sávosra nézett.

Most már elárulhatom a tervemet, doktor - mondta.

- Eddig azért nem háborgattam, azért vigyáztam rá, hogy nyugodtan mehessen előre a tudományos pályán. Az volt az elképzelésem, hogy Karához kapcsolom, anélkül hogy tudná, kinek dolgozik. Kara hivatalból utasíthatja őt bármire, és hivatalból bármilyen anyagot kérhet tőle. De ha gyanúba kerül, nem mehet Dubnába, Borsy pedig mindannyiunk számára csak ott érdekes. - Sávost leírhatatlan izgalom fogta el.

Még a szerencse is neki kedvez. Eddig nem merte elmondani Salgónak, hogy Kálmánnal nekik is ugyanez volt a tervük, csak Kara nélkül, ők a kompromittáló anyagokkal akarták kényszeríteni, de a Salgó-féle elképzelés ennél ragyogóbb, reálisabb és kockázatmentesebb.

Kara csendesen megszólalt.

- Szerintem mód van Borsy megmentésére. Fel kell áldoznunk az igazi árulót, és Kálmánról elterelődik a gyanú.

- Ismered az árulót? - kérdezte Salgó.

- Sajnos nem.

- Akkor mit akarsz csinálni?

Sávos közbeszólt.

- Én ismerem.

Csodálkozva néztek rá, és hirtelen mély csönd lett.

- Tatárt Káldy professzor árulta el.

Percekig nem jutottak szóhoz, aztán Salgó hangosan felnevetett.

- Ne vicceljen, doktor.

- Káldy volt. De ha nem hiszi, kérdezze meg Schlikkent.

- Schlicken Budapesten van? - kérdezte Kara.

- Itt van - mondta Sávos, és Salgóra nézett, aki tamáskodva csóválta a fejét.

- Ne tamáskodjék, Salgó - mondta Sávos Ignác.

Ha azt mondom, hogy Káldy árulta el Tatárékat, akkor az úgy igaz. Szerencsétlen ember nem akart áruló lenni. Az történt - folytatta, és pálinkát töltött -, hogy az idegei felmondták a szolgálatot. A lányával ugyanis, amikor utoljára találkozott vele Szegeden, hosszan beszélgettek.

- Ezt maga, doktor, honnan tudja? - kérdezte Salgó.

- Káldy mesélte el még negyvennégyben, amikor Endrődy Noéminál meglátogattam, és közöltem vele Marian és Borsy Kálmán letartóztatását.

- És mit beszéltek egymással Szegeden? - kérdezte Kara.

Sávos elmesélte, amit tudott.

- Káldy szerint a lány nagyon félt a lebukástól, akkor már gyereket várt, és érthető volt a nyugtalansága. Apja kérte, hogy hagyja abba a konspirációt, Marian erre nem volt hajlandó. Megkérte a professzort, hogy ha vele valami baj történne, elfognák, keresse fel Ágai orvosnőnél Tatár elvtársat, ha ott sem találná, akkor menjen Rákoshegyre, és Violát keresse. Az öregre bízta az üzenetet. Káldyt letörte Marian lebukása. Mivel én konspirációs okokból nem mondtam meg neki, hogy Ágaiék lakása már régen lebukott, az öreg másnap elhagyta rejtekhelyét, és elment az Ágai lakásra. Ott a szerencsétlen ember Tatárt kereste.

A lakásban természetesen Schlicken emberei voltak, közölték vele, hogy Tatár elvtárs már nem lakik ott, de új címét nem ismerik. Káldy klasszikusan besétált a csapdába. Elment Rákoshegyre, persze Schlickenék követték. Amikor kijött a házból, elfogták. Az öreg nem tagadhatott. Alaposan megverték, megkínozták, mert kíváncsiak voltak a jelszóra és az üzenetre. Az öreg azonban csak akkor vallott, amikor megígérték, hogy a lányát szabadlábra helyezik. Elhitte. Marian akkor már napok óta nem élt. Schlickennek azonban Kálmán gyanús volt, mert lehallgatta a Mariannal folytatott beszélgetését, ám akkor még nem volt bizonyíték a kezében. Megzavarta őt az is, hogy Kálmán meggyőzően játszotta a gyáva, az életéért mindenre vállalkozó embert. Így eszelte ki a provokációt. Kálmánt megbízta, hogy tudja meg a Fekete nevű "kommunista" kapcsolatát. Összezárta Feketével, aki nem volt más, mint Danitzky tartalékos hadmérnökkari főhadnagy. Kálmán rájött a provokációra, és nyugodt lelkiismerettel közölte a Feketétől megtudott üzenetet, álmában sem gondolva, hogy Viola élő személy, és a jelszó meg az üzenet Mariantól származik. Schlicken a Kálmánnal folytatott beszélgetéseit hangszalagra rögzítette. Persze akkor még nem gondolt arra, hogy ezeket a felvételeket egyszer felhasználhatják.

Kara megcsóválta a fejét, és kicsit savanyúan így szólt:

- Én meg ugyanezért öt évet ültem.

Salgó epésen azt mondta:

- Előlegeztél az igazságszolgáltatásnak öt évet, így ha lebuksz, várható büntetésedből az öt évet majd a számládra írják.

- Kérlek, Oszkár, ne ízléstelenkedj - mondta kicsit felháborodva Kara -, ha lebukom, kötelet tesznek a nyakamba. - Hogy idegességét levezesse, teletöltötte a poharakat megint. Salgó azonban jókedvűen kedélyeskedett.

- Előzőleg szervezd be az ítéletvégrehajtót.

Sávos közbeszólt.

- Igaza van az ezredesnek, ostoba tréfa.

- Csak nem babonás, doktor?

- Nem vagyok babonás - mondta Sávos -, de vagánykodni nem szeretek. A tréfát pedig csak a jó ízlés határai között szeretem.

Karát a váratlan segítség felbátorította. Ingerülten így szólt:

- Te könnyen beszélsz, de cseréljünk helyet. Nyugaton én is bátrabb lennék.

- De most Pesten vagyunk - szellemeskedett Salgó.

- És azért vagy nyugodt, mert tudod, hogy vigyázok rád.

Sávos nem akarta, hogy a helyzet elmérgesedjen, ezért higgadtan azt mondta:

- Uraim, ennek semmi értelmét nem látom. Az ezredes megítélésem szerint bátor ember. Munkája minden elismerést megérdemel. Salgó, maga, ha jól emlékszem, el akart menni.

A kövér embert láthatóan bosszantotta a kioktatás de fegyelmezte indulatait.

így van. Beszéljük meg, hogy mi történjék Borsyval.

- Ha nincs ellene kifogása - mondta Sávos -, én ezt is megbeszélem az ezredessel.

Salgó nehézkesen felállt. Széttárta húsos karját.

- Ahogy gondolja. - Karához lépett, a férfi vállára tette a kezét. - Ne haragudj, Ernő. Igazad van.

Nem akartalak megbántani. Hamarosan találkozunk.

Kara fáradtan jött vissza az előszobából.

- Rendes ember, csak néha feleslegesen szórakozik velem - mondta. - És ez nagyon megalázó. Nem látja be, hogy mennyire nehéz és bonyolult az én munkám.

Sávos elismerően bólogatott.

- Én megértem magát, ezredes. Salgó zseniális fickó, csak hát a modora... Régen ismerik egymást?

- Diákkorunk óta. Megjegyzem, Oszi akkor is furcsa ember volt. Nos, uram, hallgatom. Előre kell bocsátanom valamit. Semmiféle nyilatkozatot nem írok alá. Lelkiismeretem és meggyőződésem szerint cselekszem. Elvi okok késztetnek arra, hogy harcoljak.

Sávos mosolygott.

- Kérését, kedves ezredesem, akceptálom. Nem a papír a lényeg, hanem a munka és annak eredménye.

Azonban mielőtt a tárgyra térnék, engedjen meg nekem egy kérdést, emberileg érdekel.

- Parancsoljon.

- Maga, ezredes, sohasem volt kommunista?

Kara tűnődve válaszolt.

- Valamikor, fiatalkoromban az voltam. Felesleges tagadnom, uram. Bizonyos szociális igazságtalanságok nagyon bántottak. Később rájöttem, hogy ezeket az igazságtalanságokat nem lehet erőszakkal megoldani, csak emberségesen, felvilágosító munkával, mert az erőszak, uram, erőszakot és gyűlöletet szül. Fiatalkori tévedésemet beláttam, a tanulságokat pedig levontam.

Nem tudom, érthető-e?

- Tökéletesen értem magát, ezredes.

- És még valami, uram. Vállaltam ezt a feladatot, s most már más választási lehetőségem nincs. Vagy győzök, vagy elbukom.

- Győzni fogunk - mondta eltökélten Sávos.

Győznünk kell. Nos, barátom, nézzük, mit csináljunk Borsy Kálmánnal. Beszervezése nagyon fontos. Salgó koncepciójához mit szól?

- Véleményem szerint elfogadható, de csak akkor valósítható meg, ha az árulót letartóztathatom.

- Gondolom, ennek semmi akadálya.

- De igen - mondta Kara. - Káldy professzor ugyanis tegnap öngyilkos lett.

Sávos döbbenten nézett az ezredesre.

- És ezt csak most mondja?

- Ez már csak magára tartozik. Salgónak - ha magától kapom az utasításokat - nem kell mindent tudnia.

Sávost váratlanul érintette a hír.

- Tehát be kell bizonyítanunk, hogy nem Borsy Kálmán az áruló, ugyanakkor Káldy már nem tehet vallomást. Szerencsétlen öreg.

- Sajnálom én is.

- Nézzük csak, mit tehetünk. Egyszerű a megoldás.

Mielőtt Salgó végezne Schlickennel, vallomást kell tőle kicsikarni. Danitzky mérnököt is fel kell áldoznunk.

Tartóztassák le, az ő vallomása megerősíti mindazt, amit az ügyről elmondtam.

- Pethőt is őrizetbe kéne venni - mondta Kara. - Ez nagyon megerősítené a pozíciómat.

- Semmi akadálya.

- Mi eddig úgy dolgoztunk Salgóval - mondta Kara -, hogy a minőségi ügynökeit mindig előre jelezte, így biztosítottam az ügynökök zavartalan munkáját.

Időnként pedig átküldtek olyan ügynököket, akiket letartóztattunk, hogy eredményeket produkálhassak.

Máskülönben leváltanának.

- Azt hiszem, ez az út járható. Figyeljen rám, ezredes.

Sávos Ignác beszélni kezdett. Ismertette Kara Ernő feladatát. Az ezredes figyelmesen hallgatta a főorvos nyugodt szavait.

Salgó Oszkár a Káldy lakás ajtaján csengetett. Judit nyitott ajtót. Meglepetésében nem jutott szóhoz.

A kövér ember puhán mosolygott a lányra.

- Csak nem ijedt meg, kedvesem - mondta, és belépett. - Hallottam a tragédiáról, fogadja részvétemet, kislányom.

A lány még mindig nem jutott szóhoz. Előrement, Salgó cammogó léptekkel követte. Végre megszólalt.

Elmondta, hogy édesanyját hajnalban kórházba szállították, idegösszeomlást kapott. Apja sincs idehaza, Kálmán tegnap délután eltűnt.

Salgónak nagyon fájt a lába, megkérdezte, leülhet-e.

- Ne haragudjon, de nagyon zavart vagyok... tessék, üljön le. - Közben azon járt az esze, hogy Dombai Sanyit kéne értesíteni, csak nem tudta, hogyan. Végül is elnézést kért, hogy néhány percre magára hagyja, de éppen főzött, az étel a gázon van.

- Menjen csak, kedvesem... én addig pihenek. De ha kellemetlen magának a látogatásom, nyugodtan mondja csak meg.

- Nem, nem - tiltakozott a lány, és butuska mosollyal az arcán elsietett. Átszaladt apja műtermébe, és izgatottan tárcsázott. Dombait a szobájában találta.

- Sándor - mondta fojtott hangon -, itt van Salgó Oszkár.

- Hol?

- Itt, nálam.

- Komolyan mondod?

- Igen, itt ül a hallban. Mit csináljak?

- Tartsd őt szóval, azonnal odamegyek. A műterem ajtaját hagyd nyitva, hogy ne kelljen csengetnem. Bármit kér, teljesítsd, nehogy eláruld magad. És ne félj.

Salomon hány órára jelezte az érkezését?

- Fél egyre. A korrektúrákat már elkészítettem. Tehát átadjam neki?

- Természetesen. Lényegében befejezték az öreggel a munkát.

- Befejezték. De nem volna jobb egyelőre visszautasítani? - aggályoskodott a lány.

- Ugyan miért? A szerződés érvényes. Az angol a reggeli géppel haza akar repülni, nem ezt mondta?

- De igen.

- Menj vissza Salgóhoz. Jövök, és ne félj.

A lány letette a kagylót, és izgalomtól kipirult arccal sietett vissza. Salgó nyájasan fogadta.

- Nem is tudtam, hogy főzni is tud.

- Megtanultam.

- Judit - mondta Salgó -, én Bécsben megígértem magának, hogy segíteni fogok.

- Igen, de mégsem segített.

- Azért jöttem, hogy segítsek. Szeretném, ha megbízna bennem, és nem sokat kérdezne.

- Nagyon megköszönném, ha segítségemre lenne, de el sem tudom képzelni, hogy miképp segíthetne.

- Figyeljen rám, Judit, talán sikerül.

Thomas Salomont barátságosan fogadta a lány, de az arca nagyon szomorú volt. Az angol mély együttérzését fejezte ki, és arról a súlyos veszteségről beszélt, amely Káldy halálával az európai szellemi életet érte.

- Tudnak már valamit, hogy miért tette? - kérdezte.

- Nem sokat. De éppen itt van nagybátyám ügyvédje, dr. Süki Viktor. Egy levelet hozott, amelyet szegénykém hónapokkal ezelőtt letétben hagyott nála.

Közben bementek a nappaliba. Thomas érdeklődve fordult a lányhoz. - A rendőrség már tud a levélről?

- Nem is fog tudni róla - mondta a lány -, mert Süki doktor szerint nagybátyám kifejezetten kérte, hogy csak a családdal ismertessék a levél tartalmát.

Mikor utazik, Salomon úr?

- Holnap reggel.

- Süki doktor szeretné megbeszélni önnel a kiadás jogi problémáit.

Thomas Salomon elmosolyodott.

- Örömmel állok az ügyvéd úr rendelkezésére.

- Tessék befáradni - mondta a lány, és a dolgozószoba felé indult.

Beléptek.

Thomas Salomon mintha meglepődött volna Salgó láttán, aki komoly arccal sietett eléje.

- Örvendek a szerencsének, uram, hogy találkozhatok önnel. Doktor Süki.

Az angol is bemutatkozott.

- Foglaljanak helyet - mondta a lány.

Az angol cigarettára gyújtott.

- Örömmel, bár meg kell jegyeznem, hogy kevés az időm, a délután folyamán néhány megállapodást alá kell írnom...

- Részemről néhány percen belül végzünk - mondta Salgó. - Megbeszéljük a szerződés felbontását, aláírjuk a megállapodást, és elintézést nyert az ügy.

- Szerződésfelbontás? - kérdezte Thomas Salomon.

- Igen, uram - mondta Salgó. - Barátom hozzám írott megrendítő levelében ezt az akaratát nyilvánította ki, ha vele valami baj történnék a könyv megjelenése előtt.

Az angol cigarettára gyújtott.

- Kedves ügyvéd úr - mondta -, ezt a lépést nagyon alaposan meg kell fontolni, mert a kiadó jelentős kártérítési igénnyel fog fellépni.

- Igen, ez érthető, de úgy gondolom, hogy szerencsétlen barátom végakaratát ebben az esetben is teljesítenünk kell. Persze ez nemcsak tőlem függ, hanem az örökösöktől mint jogutódoktól is.

- Akkor talán célszerűbb lenne, ha elhalasztanánk ezt a tárgyalást.

- Igen - mondta Judit -, az volna a leghelyesebb.

Salgó a lányra nézett.

- Ha így gondolják, tudomásul kell vennem. Maga Káldy professzor örököse, Judit, maga diszponál.

- Akkor talán csináljuk így - mondta a lány.

Thomas Salomon leütögette cigarettájáról a hamut, és Salgóra nézett.

- Ügyvéd úr ismeri az öngyilkosság okát?

Salgó csodálkozva nézett az angolra.

- Öngyilkosság? - kérdezte. - Káldy professzor nem lett öngyilkos - mondta. Néhány másodpercig szünetet tartott, aztán így folytatta: - A professzort meggyilkolták.

Salomon köhintett. - Meggyilkolták?

- Méghozzá bestiálisan, előre megfontolt szándékkal.

Az angol megszívta a cigarettáját, és a felzokogó Juditra nézett.

- Hihetetlen - mondta aztán. - Ez van talán megírva a búcsúlevélben?

- No, nem - mondta Salgó. Judit felállt, és sírva elhagyta a szobát. - Szegény kislány. Nagyon szerette az öreget. Az esküvője előtt áll, rosszkor jött ez a gyilkos merénylet.

- Kedves, értelmes teremtés - mondta Salomon.

De honnan veszi ön, ügyvéd úr, azt a merész állítását, hogy a professzort megölték.

Salgó megpiszkálta a fülét, nehéz szemhéját félig leeresztette, aztán a zsebébe nyúlt, és egy zacskót vett elő.

Felállt, és az íróasztalnak támaszkodott.

- Akarsz egy cukorkát, Henrik? - kérdezte nyájas mosollyal, magyarul.

Nyomasztó csend lett. Csak a két ember lélegzése volt hallható.

- Vagy már nem szereted a cukorkát? - folytatta csendesen a kövér ember. - Nagy kár lenne. Mert tudod, fiacskám, a cukorka nemcsak egészséges, ha nem kellemesen megízesíti az ember száját is. Egyébként azt tanácsolom, hogy a kezedet hagyd a térdeden, és mozdulatlanul ülj, mert helyzeti előnyben vagyok.

Látod? - Megmutatta a revolvert.

Schlicken homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek. Ádámcsutkája megmozdult. Nyelt. Tudta, hogy nem érdemes alakoskodnia, hiszen ő is megismerte Salgót.

- Mit akarsz tőlem, Oszi? - kérdezte rekedten, és hangjából a kövér ember megérezte a félelmet.

- Még nem tudom - mondta kicsit ábrándosan Salgó. - Tizenkilenc éve készülök erre a találkozásra.

Egyszer Rióban majdnem megölt a nyomorult érszűkület. Nem vagyok vallásos, de akkor a Szűzanyához imádkoztam, hogy életben maradhassak. Efféléket mondtam: Drága jó Szűzanyácskám, hallgasd meg jámbor szolgád alázatos kérését, a te ocsmány Salgó Oszid könyörög hozzád a Karpfenstein utcából. Addig élhessek csak, amíg be nem váltom az ígéretemet, és azt a náci tömeggyilkost, azt az undorító férget, azt a Heinrich von Schlickent el nem pusztítom. A Szűzanya meghallgatta a kérésemet, s lám, kedvesem, találkoztunk. Igaz, az évek során, mint a többi náci gyilkos, te is a felismerhetetlenségig elváltoztattad a külsődet. Nem csodálom, hogy Kálmán és Káldy nem ismert fel.

- Oszi, könyörülj rajtam - suttogta az őrnagy.

Szövetségesek vagyunk, ugyanazért harcolsz, amiért én. Felejtsd el, ami közöttünk történt, az eszmét és a célt nézd.

- Azt nézem, kedvesem. Az eszmét és a célt. Valamit jegyezz meg. Te közönséges gyilkos vagy, és én nem lehetek a szövetségesed. Az Úr angyala megcibálná a fülecskémet.

- Ha agyonlősz, te is elpusztulsz - mondta Schlikken. - Gondold meg.

- Ha agyonlőttelek, boldogan halok meg. Fogalmad sincs, hogy mennyire gyűlöllek. A kezed, Henrik... Mondd csak, mit ér neked az életed?

- Mindent - mondta reménykedve a férfi. - Kérj bármit, megadom. Hagyj futni...

Salgó közbevágott: - Miért ölted meg Káldyt?

- Nem én öltem meg.

- Ne hülyéskedj, Henrik. Ilyen alapon nem tárgyalok veled. Ez is beletartozik a mindenbe. Te, ha nem beszélsz velem őszintén, nem öllek meg, hanem átadlak a kommunistáknak. Azt pedig még neked sem kívánom. Tehát?

- Futni hagysz?

- Ne alkudozz! Felelj, és majd meglátom. Az a kérdés, mit és mennyit tudok profitálni belőled. Szóval miért ölted meg Káldyt?

- Szeretnék rágyújtani.

- Egyelőre nem gyújtasz rá. Felelj, kedvesem!

- Be akartam szervezni. Nem vállalta. Fel akart jelenteni. Nem volt más választásom.

- Miért akartad beszervezni? Erre nem kaptál parancsot Sávostól.

- Parancsom volt rá.

- Kitől kaptad a parancsot?

- Gehlenéktől.

Salgó bólintott.

- Tudtam, hogy nekik is dolgozol. Jellemző Sávosék hülyeségére, hogy bíznak benned.

- Én elsősorban német vagyok - mondta Schlicken.

- Borsyt miért nem szervezted be? Ezért jöttél Pestre?

- Igen, de leállították az akciót.

- A BX-nulla-nulla-hetes dokumentációt megszerezted?

- Megszereztem.

- Hol van?

- Még nálam, a szállodában.

- Látod, lehet veled értelmesen beszélni - mondta Salgó. - Hol vannak a Borsyt kompromittáló magnófelvételek?

- A szállodában.

- Helyes, Henrik. Hány ügynököd van Magyarországon?

- Nem sok.

- Mennyi?

- Négy.

- Érdemes átvenni őket?

- Azt hiszem, igen. Minőségi emberek.

- Mondd csak, Danitzkyt negyvennégyben mivel szervezted be - Francia ügynök volt. Vichyből kaptam meg az anyagát.

- Most is dolgozik nektek?

- Tudtommal a franciáknak dolgozik. Én, amikor ötvenhatban lebukott, lemondtam róla.

- Káldyt mivel ölted meg?

- Botulinnal. Futni hagysz? Nem bánod meg, Oszi.

- Még gondolkodom. Nem szívesen tenném. Bár én nem tudok olyan hidegvérrel ölni, mint ti. Csudára megtanultátok ezt a mesterséget, Henrik. Alaposan elváltoztattad a külsődet.

- Nem akartam, de jól jött mindenesetre. Hormonzavarok léptek fel, teljesen kihullott a hajam, meghíztam. - Schlicken egyszerűen nem hitte el, hogy Salgó megöli őt. A kövér ember olyan barátságosan beszélt vele, mint tizenkilenc évvel ezelőtt. Kicsit megnyugodott. - Oszkár, engedd meg, hogy rágyújthassak.

- Még nem, Henrik. Légy türelemmel. Csudára megváltoztál. Esküszöm, csak a gyűrűdről ismertelek volna meg.

Schlicken a pecsétgyűrűjére nézett.

- Hogy találtál rám? - kérdezte.

- Üzletet kötöttem Sávos Ignáccal. Szabályosan eladtak. Cserébe mást kapott.

- Ez nem igaz - mondta Schlicken.

- Nem hazudok, Henrik. Úgy igaz, ahogy mondtam. Egyébként meggyőződhetsz róla, mert Sávos is Pesten van.

- Beszélhetnék vele?

- Azt hiszem, annak nincsen akadálya.

- Fantasztikus - mondta Schlicken. - Ha ezt megtették velem, esküszöm, hogy nem érdemes élni.

- Nekem is ez a véleményem. Tiszta emberkereskedelem ez, Henrik. Hol van már a klasszikus hírszerzés kora? Csúnya világ ez. Nyugdíjba kéne már menni.

Kinyílt az ajtó, Schlicken oldalt fordult.

Kara ezredes, Dombai Sándor, Kálmán, Csethe Miklós százados léptek be. Csethe azonnal Schlicken mögé állt. Salgó pedig Kara felé fordult.

- Jelentem, a parancs értelmében Heinrich von Schlickent, a Gestapo volt őrnagyát elfogtam.

- Köszönöm. Remek munkát végzett.

- Jelentem, Schlicken őrnagy beismerte, hogy előre megfontolt szándékkal meggyilkolta Káldy professzort.

Kara bólintott.

- Bilincseljék meg.

Schlicken nem ellenkezett.

- Látod, Henrich, ilyen lágyszívű lettem. Nem öltelek meg - mondta Salgó. Aztán az ezredeshez fordult.

- Ernő, kérlek, megígértem, hogy beszélhet Sávos Ignáccal, a főnökével.

- Beszélni nemigen beszélhetnek, legfeljebb csak üdvözölhetik egymást.

Kara intett Csethének.

A százados kiment, és bevezette a megbilincselt Sávos Ignácot. A főorvos büszkén feltartotta a fejét, megpróbálta megtartani emberi méltóságát.

Salgó halkan felnevetett, és gúnyosan végignézte a főorvost. Kálmán döbbenten állt. Mélyeket lélegzett, mert az undortól émelygett a gyomra.

Sávos és Schlicken pedig csak állt és bámult.

- Vezessék el őket - mondta Kara. Amikor becsukódott az ajtó, Kálmánhoz fordult. - Most már érted a dolgot, te fafejű atomfizikus? - Kálmán lehajtotta a fejét. Nagyon szégyellte magát. - Jegyezd meg magadnak, bizalom nélkül nem lehet élni.

- Ne bántsd őt - mondta Salgó, és Kálmánhoz lépett. Megfogta a férfi karját. - Kálmán - mondta csendesen. - Jöjjön majd ki a Szigetre, hoztam magának valamit. - A férfi a kövér emberre nézett. Salgó szeme csillogott. - Ott felejtette Bécsben a Braque-albumot. Elhoztam.

Két hónap telt el. Kálmán a feleségével ült a parton.

A vízen egymást kergették a vitorlások. A férfi a távolba bámult, a hegyekre, Judit aggódva nézte a férjét, szeretett volna szorosan melléje bújni, de a strandon nagyon sokan voltak.

- Hány órakor kezdődik a tárgyalás? - kérdezte Judit.

Kálmán lehajtotta a fejét. Tenyerével végigsimította a homlokát.

- Kilenckor - mondta halkan. - Feljössz velem?

- Édesem, hát persze hogy megyek. Félsz?

- Szégyellem magam. Ha tudnád, mennyire szégyellem magam.

- Túl leszel rajta, és megnyugszol. Jót akartál. Már megint nem bízol.

- Dehogynem. - Hanyatt feküdt, behunyta a szemét. Az asszony szeretettel nézte.

- Ernő és Sanyi melletted áll. Salgó is. Még mindig nem mondtad el, hogy Salgó hogyan került Bécsbe.

- Fontos? Boldogabb leszel, ha megtudod?

- Ernő küldte ki?

- Igen - mondta Kálmán. - Negyvenhatban, még a béketárgyalások előtt. Az volt a feladata, hogy épüljön be az emigrációs fasiszta szervezetekbe, derítse fel a Magyarországra küldendő ügynököket. Salgó szökését csak megjátszották. Salgó nagyszerűen dolgozott.

- Az sem igaz, hogy Ernőt Salgó annak idején beszervezte?

- Persze hogy nem igaz. Nem is ismerték egymást.

Kara csak akkor ismerte meg, amikor a szökés után csatlakoztunk hozzájuk. A többi csak mese volt, kitalálták, hogy Sávosékat félrevezessék.

- Te honnan tudod ezeket?

- Ernő a napokban mondta el.

- És azt honnan...

Kálmán magához vonta az asszonyt, megcsókolta.

- Ne faggass, Judit. Felejtsük el, ami történt.

Az asszony elhallgatott, fejét Kálmán mellére hajtotta. Judit nem félt. Tudta, hogy Kálmánnak nem történhet baja, hiszen az ügyészség vádat sem emelt ellene. Ezt annak köszönheti, hogy mindent leírtak őszintén. De asszony volt, és gyötörte a kíváncsiság.

Este, amikor lefeküdtek, megint szóba hozta az ügyet. Kálmán mélyet sóhajtott, felült, cigarettára gyújtott.

- Hát kérdezz - mondta megadóan -, de aztán elég legyen.

- Még mindig nem látom tisztán Salgó szerepét.

- Pedig világos és érthető - mondta Kálmán - Salgó sok bűnt követett el a múltban. Aztán elérkezett életében az a pillanat, amikor bűneit felismerte. Ez a német megszállás idején történt. Azt se felejtsd el, hogy Salgó már kémelhárító korában foglalkozott a marxizmussal, és sok minden gondolkodóba ejtette. Amikor Ernő megbízásából negyvenhatban disszidált, jelentkezett a franciáknál. Rengeteg emberről tudott kompromittáló adatot szolgáltatni. Amikor Karát ártatlanul letartóztatták, megszakadt a kapcsolatuk.

Hazahívták, nem jött. Kint léte alatt sohasem dolgozott Magyarország ellen. Amikor Bécsbe került, és a francia iroda vezetője lett, megtudta, hogy Kara visszakerült a Belügybe. Azonnal felvette a kapcsolatot Ernővel. Állandó tájékoztatást küldött neki, mert bizonyítani akart. Azt is közölte vele, hogy végleg haza akar jönni. Szívós és aprólékos munkával nyomozott Schlicken után. A többit már tudod.

- Téged miért fogtak el? Úgy féltem.

- Mert Salgó arra számított, hogy felismerem a gyűrűjéről Schlickent, és esetleg megölöm. Élve akarták elfogni.

- Megölted volna?

- Lehet, nem tudom. De most már aludjunk.

- Te tudtad, hogy Vili bácsi mondta el Viola címét?

- Danitzkytól tudtam meg. De nem mondtam volna el sohasem.

- Miért nem?

- Nem tudom. Sajnáltam az öreget, és nagyon szerettem őt. Csókolj meg és aludj. Szervusz.

Hallgattak. Valahol egy vonat fütyült, hosszan, elnyújtva. Egyszer csak Judit így szólt:

- Tudod, ha elgondolom, mi azért eléggé kispolgárok vagyunk. - Kálmán dünnyögött valamit.

- Alszol?

- Azt hiszem, igen.

- Akkor szervusz. - Áthajolt, megcsókolta a férfi arcát, és szorosan mellébújt.

Hamarosan elaludt. Kálmán egy ideig figyelte az asszony csendes, egyenletes légzését, aztán felnyitotta a szemét, és a nyitott ablakon át kibámult a csillagos éjszakába.

Csend volt, mindent betakaró, puha csend.

Kara Ernőre, Dombaira, Salgóra gondolt, és úgy érezte, hevesen dobog a szíve.

Azt hiszem - tűnődött -, Ernőnek igaza van. Csak annak nehéz a ma és a holnap, aki nem mer szembenézni a múltjával.

Megint hallotta a vonatfütty hosszan elnyújtott hangját, aztán csend lett.

Csak Judit lélegzett nyugodtan, egyenletesen.

Ahogy nézte az asszony arcát, úgy tűnt, mintha Marian mosolyogna rá.

vége.