- Uram - mondta kedélyesen -, én pszichológus is vagyok, mint mondtam. Ez azt jelenti, hogy-e néhány perc során nagyjából kialakítottam a véleményemet magáról. Röviden: ne sértődjék meg, ön pókjellem.

Felesleges kérdésekkel szövögeti a hálóját, beszélteti a kiszemelt áldozatot, miközben ugrásra készen áll, hogy bekapjon. Mielőtt ön engem felkeresett, alaposan tájékozódott rólam. Pontosan tudja, hogy mikor, hol jártam a világban, mennyi időt töltöttem a londoni Rákkutató Intézetben, hogy feleségem angol nő. Nem volna célszerűbb, ha egyszerűen és kertelés nélkül megmondaná, mire kíváncsi? Én meg egyszerűen és nyíltan fogok válaszolni. Ne becsüljön le, uram. Nem fogom letagadni azt, ami köztudomású. Tovább megyek. Nekem éppúgy, mint annak idején Széchenyi Istvánnak, sok minden tetszik az angol életformában, és sok minden nem tetszik a Német Birodalom intézkedésében. Látja, annyira őszinte vagyok, hogy ez utóbbi kijelentésem alapján eljárást is indíthat ellenem.

- Nem azért jöttem - mondta Salgó, és felvonta vastag szemöldökét. - De azt hiszem, igaza van. Az unokaöccse, Borsy Kálmán érdekel.

Sávos bólintott.

- Éspedig? Szökése ügyében több alkalommal kihallgattak. Amit tudtam, elmondtam. Amikor célzásaiból arra következtettem, hogy a fiú - aki egyébként antimilitarista, mint általában a humanisták - a szökés gondolatával foglalkozik, kötelességemnek tartottam, hogy levelet írjak a parancsnokának, megkérvén őt, foglalkozzék Kálmánnal. Másnap eltűnt. Ezt követően három levelezőlapot kaptam tőle, egyet Isztambulból, kettőt pedig Kairóból. A legutolsót, ha jól emlékszem, március negyedikén.

- Láttam és olvastam a lapokat - mondta Salgó.

Ha megengedi, én is őszinte leszek. - Álmosan a főorvosra nézett. - Valami zavar engem. Ön bejelenti, hogy unokaöccse szökni akar. Hogy úgy mondjam, ez furcsa és szokatlan, hiszen erre a lépésre a törvény sem kényszeríti önt.

- A törvény valóban nem - mondta a főorvos -, de a lelkiismeretem igen. Uram, mélyebben és bonyolultabban kell szemlélni a dolgokat. Én tisztelem az angol életformát, de a hazámat jobban szeretem a tiszteletnél. S ha önt, uram, zavarja-e látszólag furcsa és szokatlan tény, engedje meg, hogy megmagyarázzam. Talán meg fog érteni, és igazat ad nekem. - Salgó érdeklődéssel hallgatta a főorvost, aki szenvedélyesen és nagyon őszintén folytatta. - Én reméltem, hogy hazánk a történelemben először okosan fog cselekedni, s ebben a háborúban Svédországhoz hasonlóan kinyilvánítja semlegességét. Sajnos nem ez következett be.

Belesodródtunk a háborúba, tudomásul vettem, de nem helyeslem. Ha Borsy Kálmán akkor, negyvenegy nyarán szökik meg a katonaságtól, valószínűleg hallgattam volna. De nem hallgathattam negyvenhárom őszén, mert akkor már minőségileg megváltozott minden. Tavaly január óta mi védelmi harcot folytatunk.

A küzdelem a Kárpátok előterében folyik, és most már arról van szó, hogy mi lesz Magyarország sorsa. Ha az oroszok bejönnek, uram, itt kommunizmus lesz. Az ellen pedig még Borsy Kálmánnak is harcolnia kell, mindenkinek. Ebben a szituációban a szökés súlyos bűn, ellenem is elkövetett vétek, mert én nem akarok a kommunizmusban élni. Ért engem, uram? Nekem lehetnek vitáim a németekkel, saját kormányommal is, de felfüggesztem a vitát, amikor mindannyiunk léte forog kockán, s nem vonulhatok félre, mondván ugye, én megmondtam annak idején, hogy hiba volt belépni a nagyok küzdelmébe, most pedig magatokra vessetek. Erről van szó, uram.

Salgó értette a főorvost. Úgy érezte, hogy szívből beszél, ez az ember nem lehet a kommunizmus barátja, őszintesége pedig nagyon szimpatikus. Szinte gyanúba keveri magát, pedig fejtegetése nagyon logikus.

- Mondja, főorvos úr, ez a Campbel név gyakori Angliában?

- Nem tudom, hogy statisztikailag hány százalékban fordul elő, de viszonylag sűrűn találkozik vele az ember odakinn. Az egyik neves angol kommunistát is Campbelnek hívják. Kálmán édesanyja is Campbel.

Salgó a főorvosra emelte a szemét.

- Elég gyakori név lehet, mert nemrégiben Budapesten is feltűnt egy titokzatos fiatalember, aki Campbel néven tevékenykedik.

Sávos állta a főellenőr tekintetét, és mosolyogva válaszolt.

- Ha ez így van, akkor meg lehet győződve, hogy a név hamis. - Hirtelen felnevetett. - Értem már. Ön az eltűnt Borsy Kálmán és a Campbel néven szereplő titokzatos fiatalember között kapcsolatot feltételez.

- Felmerült efféle gyanú - mondta Salgó.

- S most a véleményemre kíváncsi? - A főellenőr bólintott. - Nézze, uram, mondhatnám azt, hogy ez képtelenség. De nem mondom. Olvasta ön a Bölcsesség hét pillére című könyvet?

- Izgalmas, gondolatébresztő munka.

- Nos, uram, akkor tudja, hogy az angoloknál minden lehetséges. Számomra elméletileg kizártnak tűnik hogy unokaöcsémet esetleg beszervezték és valami titkos feladattal visszaküldték, mert Kálmán félénk, viszonylag gyáva fickó, ám ennek ellenére sem mondhatom, hogy lehetetlen. Nagyon meglepődnék, ha a hír igaznak bizonyulna.

A főorvos hallatlan idegmunkát végzett. Magáról és Suba Pálról kellett a gyanút elterelni, s tudta, ezt csak úgy érheti el, ha a szökevény Borsy Kálmánt nem akarja tisztára mosni; de vigyáznia kellett minden szavára, mozdulataira, még fintoraira is, mert érezte, okos, képzett ellenfélre talált, és nem tudhatja, hol és mikor állítja fel a csapdáját. Salgó álmos, elhanyagolt külseje nem tévesztette meg őt, tudta, hogy a férfi kopasz fejében motorikus agy működik, valószínűleg kiválóan kombinál, s mint a sakkozó, lépésekkel "előbbre" gondolkodik, ok nélkül nem kérdez semmit még az ostobának látszó kérdésére kapott választ is beilleszti kombinációjának valamelyik üres mezőcskéjébe, s ha nem illik az összképbe, fáradhatatlanul újra kezdi. Sávos tisztában volt azzal is - ha igaz, hogy a főellenőr Káldyra gyanakszik -, hogy hamarosan érdeklődni fog Suba Pálról.

- Az a Lawrence ezredes - mondta váratlanul Salgó - zseniális koponya. És ami a furcsa, senki sem tud róla semmi biztosat. Tehát ön, főorvos úr, nem tartja lehetetlennek, hogy Borsy Kálmán azonos a városban működő titokzatos Campbel nevű angol ügynökkel?

- Nézze, uram, Kálmán öcsém a háború előtt többször járt Angliában. Apósomnál lakott, de én nem tudhatom, hogy szabadidejét mivel töltötte. Hangsúlyozom, számomra nagy meglepetés lenne, ha kiderülne valami róla. - Leverte szivarhamuját, eltöprengett, tenyerére támasztotta állát. - Bár... hogy most ebből az aspektusból gondolkozom a fiú magatartásáról, egy és néhány dolgot furcsának találok. Például: nem ismerem a barátait, azt sem tudom, hogy vannak-e. Nem tudok arról, hogy udvarolt volna, s most akaratlanul is azt kérdezem, mi volt zárkózottságának az oka?

Soha nem engedte, hogy fényképet készítsenek róla.

A szerénységgel indokolta ezt a magatartását. Szökése után a nyomozókkal átkutattuk az egész lakást, tűvé tettünk mindent, egyetlen fényképet sem találtunk róla. Ha volt fényképe, mert kellett hogy legyen, a szökése előtt nyilván eltüntette.

- Nagyon logikus a következtetése, főorvos úr - mondta Salgó. - Ha Campbel urat elfogjuk - s erre minden reményünk megvan -, sok kérdésre kapunk választ. Az ilyen típusú fickók, bármennyire zseniálisan dolgoznak is, előbb vagy utóbb apró hibát vétenek, s menthetetlenül kitörik a nyakukat. Ön engem, főorvos úr, sajátos módon pókjellemnek nevezett. Nekem is van egy sajátos kategóriarendszerem, s annak megfelelően az ismeretlen Campbelt "logarléc-embernek" hívom. Ezt a meghatározást azokra az ellenfeleimre, akik mérnöki pontossággal számítják ki terveiket, és a hibaszázalékot a minimumra csökkentik. De nincs olyan zseniális matematikus, akinek minden számítása az első kísérletre sikerülne. Egyszer rossz helyre teszi a tizedespontot, és a matematikai rendszer összeomlik. Lényegében ennyit akartam csak tudni. - Felállt, a fogashoz ment. Ott néhány pillanatra megállt, szórakozottan a körmét rágcsálta. - Remélem, nem fogja visszautasítani kérésemet, hogy beszéljek önnel, amint az események menete úgy hozná.

Sávos mosolyogva segítette fel Salgó felöltőjét.

- Azt nem mondom, hogy örömmel, de ha időben szól, rendelkezésére állok, uram.

Barátságosan elbúcsúztak egymástól, s a kövérkés főellenőr puha, kényelmes léptekkel elhagyta a klinikát. A kapuból még egyszer visszanézett a komor épületre, és azt gondolta, hogy Sávos főorvosban érdekes, okos embert ismert meg. Persze az, hogy valaki érdekes és okos egyéniség, semmit sem jelent. Az idő majd mindent tisztáz. Beült a fekete Mercedesbe, hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett, kalapját az ölébe tette, lehunyta a szemét, és megkérte a sofőrt, hogy vigye el a Belvárosi kávéházba.

Félóra múlva már a megszokott asztalánál ült a galériában, és konyakot ivott világos sörrel. Most, hogy a mellette ülő fiatal nőt hallgatta, nagyon álmosnak tűnt, de aki ismerte a főellenőrt, tudta, hogy ilyenkor kombinál, ilyenkor a legfrissebb az agya. A mellette ülő lány huszonnyolc éves lehetett, ébenfekete haja volt és cigányosan sötét szeme. Salgó nagyon szeretett nőkkel dolgozni, hosszú ideig tartott, míg ennek hasznosságáról és előnyéről meggyőzte a parancsnokait.

Alapos és körültekintő kutatás után válogatta össze a használható nőket, akik aztán sokoldalú kiképzésben részesültek az első "bevetésükig". Hogy miért vállalkoztak erre a feladatra? Ez a foglalkozás - a jövedelmezőség mellett - különleges izgalmakat jelentett, és azzal az előnnyel is járt, hogy a lányok esetleges lelkifurdalásuk megnyugtatására hazafias frázisokból kotyvasztott csillapítószereket is kaptak. Salgó kizárólag érettségizett, vallásos, jó házból való lányokkal dolgozott, s becsületére legyen mondva, soha nem élt vissza helyzetével. Megértő volt és türelmes, kedves és udvarias, de szigorú. A lányok is szerették őt. Így Fürjes Ágnes is, aki most éppen a Tuba nevű ügynök jelentését ismertette.

- Kedvesem - mondta csendesen Salgó -, ugye, te nem tudod, hogy én alkatilag vizuális vagyok. Nagyon érdekes, amit mondasz, de nem tudom követni a mesédet. Végy elő, kedvesem, papírt és tollat, könyökölj az asztalra, és gyöngybetűiddel fogalmazd meg mondani- valódat. Addig én eltöprengek magamban.

Ágnes nem vitatkozott. Írni kezdett, ami nem volt feltűnő, mert számtalan asztalnál ültek írók, költők és műfordítók, akik ugyancsak írtak.

Salgó pedig ezalatt Káldy professzorról gondolkodott. Lehetséges, hogy téved, kétévi munkája kárba veszne? Visszaemlékezett ezerkilencszáznegyven tavaszára, amikor Visnyei ügyvéd találkozót kért tőle.

Salgó undorodott Visnyeitől, mindenre kapható és mindenre vállalkozó féregnek tartotta, aki férfias megjelenésével sok embert megtévesztett, a főellenőr azonban tudta, hogy a széles vállak, a klasszikus oroszlánfej, a villogó tekintet, az izmos mellkas betegesen hiú, hisztériás, gyáva és önző belsőt takar. Nem is nagyon akart találkozni vele, de Visnyei erőszakos fellépése elől végül mégsem tudott kitérni. A lakásán azonban nem volt hajlandó fogadni őt, s elutasította az ügyvéd ajánlatát, hogy nála találkozzanak. A Belvárosi kávéházban adtak randevút egymásnak. Salgó undorral fogott kezet az "erős" emberrel, s már az sem nagyon tetszett neki, ahogy az ügyvéd a kézfogás pillanatában a szeme közé nézett. Visnyei nagyvonalúan italt rendelt, és azonnal a tárgyra tért, állandóan ismétlődő érlek, öregem" és "speciel"-ezés közben elmondotta; hogy felesége a napokban megdöbbentő dolgokat mondott el volt férjével, Káldy professzorral kapcsolatban. Nem kevesebbet, csak azt, hogy baráti levelezést folytat a Svájcban élő kommunista Stockmannnal; aki persze nem ezzel a névvel írja alá a leveleit, hanem Paul Zeebergként. Ez a Stockmann egyébként évekig Moszkvában élt, ezt felesége személyesen tőle hallotta Berlinben, amikor Hitler uralomra jutása előtt Káldy a híres Faust-előadásait tartotta a Humboldt-egyetemen. Persze ezt a kapcsolatot Káldy megmagyarázhatja azzal, hogy ő nem a kommunista Stockmann-nal, hanem a tudóssal tart kapcsolatot.

Csakhogy a bökkenő ott van, hogy Stockmann fejére a Birodalom vérdíjat tűzött ki, Káldy ismeri a rejtekhelyet, az álnevét, s lám csak, bölcsen hallgat mégis.

Speciel ez nem arra vall, hogy... Salgó ekkor álmosan közbeszólt, és megkérdezte, hogy perlik-e még Káldyt a vagyon miatt. Visnyei "de kérlek, öregem" felkiáltással csodálkozó arcot vágott, majd közölte, hogy a per még folyik, de ennek semmi köze sincs az ő informatív Jelegű tájékoztatásához. Mindezt azért teszi, mert nemzeti érzése, a magyar faj iránti szeretete, keresztényi hite tiltakozik, hogy az egyetemi tanítást Káldy kommunista eszmékkel fertőzze meg. Speciál kollégiumokat szervez, ahol gúnyt űz a náci eszmékből. De ne higgyen neki. Figyeltesse csak meg Káldy kegyeltjét, dr. Haraszti Miklós tanársegédet, aki jelenleg is nála lakik azon a címen, hogy esztétikai tanulmánykötetet írnak.

Salgó, bár undorodott Visnyeitől, elrendelte Haraszti megfigyelését, amely meglepő eredménnyel járt.

Bebizonyosodott, hogy az illegális kommunista párt tagja, hiszen a beépülés sikerrel járt, s tizennégy újmunkást vettek őrizetbe, csak éppen Haraszti felső kapcsolatát nem sikerült megállapítani, végül a kínzásba a fiatalember belehalt. Szökés közben agyonlőtték, így jelentették az újságok. Káldyt kihallgatták akkor, de semmit sem tudtak rábizonyítani. Csak Salgó nem beszélhetett vele, pedig mennyire szeretett volna.

- Készen vagyok - mondta a lány, és a teleírt lapot Salgónak adta, aki felrezzent gondolataiból. Az orra nyergére helyezte csíptetőjét, kortyolt a konyakból, sört ivott utána, majd szivarra gyújtott, és olvasni kezdett. Így szólt a jelentés.

"Tuba jelenti 1944. március 16-án.

A már jelentett Suba Pál kertész 3-án az éjszakai órákban visszatért Ceglédről. Elmondta a lányoknak Horváth Ilonka és Kamarás Rozália, hogy az Unicumot nem tudta átadni, mert Cegléden rohamot kapott.

Mire magához tért, az Unicumot valaki ellopta. Tuba szerint a kertészen látszott, hogy beteg. Káldy Marian összeszidta és lehülyézte. Másnap K. M. apróhirdetést tett közzé (Friss Újság, 8 Órai), és jutalmat ígért az Unicum visszaadójának. Az apróhirdetés feladását Kamarás Rózsira bízta. Délelőtt Subát felkereste egy hadnagy és felesége. Tuba a hadnagy nevét nem tudta megállapítani, illetve elfelejtette. K. M.-nek nem tetszett a látogatás, csak nehezen engedte meg, hogy az éjszakát ott töltsék. A hadnagy és felesége Suba szobájába aludt. S. viszont az éjszakát Ilonkával töltötte.

p kertész és a lány között viszony van. K. M. szerelmes S.-be, de titkolja. Tuba szerint K. M. az utóbbi napokban ismeretlen helyen tartózkodik. Az az érzése, hogy a lány érdekesebb az apjánál. Káldy professzor néhány nappal ezelőtt hosszabb időre Szegedre, rokonaihoz költözött."

Salgó, míg a jelentést olvasta, apró jelzéseket húzott egy-egy sor mellé. Átfutotta még egyszer, aztán a következőket írta rá szálkás, de olvasható betűivel:

"Érdekes!! Helmeczyt március 4-én éjszaka ölték meg. A gyilkosságot egy hadnagy és egy civil ruhás férfi követte el. Közreműködött egy nő is.

l. Részletes felderítést kérek Suba Pál kertész előéletéről.

2. Meg kell állapítani, ki volt az a hadnagy, aki Subát felkereste.

3. Honnan tudja Tuba, hogy az éjszakát a hadnagy és a felesége Suba szobájában töltötte?

4. Biztos, hogy Suba egész éjszaka Horváth Ilonával volt együtt?

5. Meg kell szervezni, hogy Subát szembesítsék Topolya Balázs házmesterrel.

6. Káldy Mariant szoros megfigyelés alá kell venni."

Aláírta a nevét, azután a belső zsebébe csúsztatta a jelentést. Megfogta a lány kezét, megcsókolta.

- Köszönöm, Ágnes, szép munka volt.

A lány mosolygott. - Azt nem írtam le - mondta de szóban szeretném elmondani, hogy Tuba nagyon ki van borulva. Panaszkodott. Fáradt és ideges.

- Elhiszem - mondta Salgó. - Hiszen oka van rá. De hát kedvesem, a mi munkánk fárasztó és nagy áldozattal jár. Én is fáradt vagyok.

Rózsi mosogatott, Ilonka törölgetett. A rádióban zene szólt. Már éjfél körül járt az idő, szerettek volna lefeküdni. Este moziban voltak, s vacsora után nem mosogattak el. A filmről beszélgettek. A Krüger apót játszották. Ilonka a főszereplő játékát dicsérte, és azt mondta, hogy Emil Jannings nagy művész. Aztán hirtelen szótlan lett. Rózsi megkérdezte, hogy miért hallgat. A szőke lány leült, ölébe tette a tányért.

- Rózsi, te elhiszed, hogy Pali tüdőbeteg?

A kövér nő kicsavarta a mosogatórongyot.

- Hát ezt a marhaságot honnan veszed? - kérdezte.

- Nem így néznek ki a mellbajosok.

- Ö mondta, hogy az. Azt is mondta, hogy vizsgáltassam meg magam orvossal.

Rózsi legyintett. Kiöntötte a mosogatóvizet, kiöblítette az edényt.

- Most miért legyintettél?

- Mert hülye vagy, és nem hiszel nekem. Ezt azért találta ki, mert szerelmes a kisasszonyba. Viszonyuk van.

- Nem hiszem. Akkor mit akart tőlem?

- Azt, drágám. Amit adtál neki. Azért, mert rád mászott, még nem szerelmes beléd. Olcsóbban megkapott, mint a Víg utcai lányokat. - Felnevetett. - Olcsóbban? Még pénzébe sem került. A bort is a spájzból lopta.

- Ha ez igaz, én megölöm őt.

- Ölöd ám a fészkes fenét. Most mit vagy oda? Nem hagytál neki nyugtot. Alig vártad, hogy bemásszon az ágyadba.

Ilonka maga elé meredt.

- S amikor én mondtam, hogy a kisasszonynak Pali tetszik, röhögtél rajtam. Azt mondtad...

- Mondtam, mondtam... Tévedtem. De Vámos Kati elmondta, hogy Marian kisasszonynak viszonya van Palival. Töröld már azt a tányért.

- Azt mondta, hogy viszonya van vele? - Eltörölte a tányért, és az asztalra tette.

- Hát nem így mondta, hanem megkérdezte, hogy milyen ember a kertész? Tényleg nagyon csinos-e, meg igaz-e, hogy művelt? Persze én adtam a hülyét, Katika meg nem hagyott békén, nem szép tőlem, hogy titkolódzom; ő úgyis tud mindent, aztán szép lassan megtudtam. Na, ne lógasd az orrod. Éppen te kellesz egy tanult embernek. Pali főiskolát járt, hadapród, neked pedig vőlegényed van...

- Hagyj békén - mondta Ilonka, és felállt.

- Szereted őt?

Ilonka megvonta a vállát.

- De miért titkolják?

- Az öregúr miatt.

- Törődik is az a lányával. Azt sem tudja, hogy hol kódorog...

Egyszerre hallották meg a kerti kapu csukódását.

Rózsi az ablakhoz sietett.

- Oltsd el a villanyt - mondta Ilonkának. A lány lekattintotta a kapcsolót, Rózsi óvatosan félrehúzta az sötétítőfüggönyt. - Nézd csak - súgta izgatottan.

A kisasszony. Gyere már ide. - Ilonka rosszkedvűen az ablakhoz ment, Rózsi feje felett kibámult.

Marian éppen akkor zárta be a kaput. A sötétség miatt csak testtartásáról és járásáról ismerték meg.

- Hát az meg mit cipel? - suttogta Rózsi.

- Valami bőrönd.

Egyszer csak észrevették Kálmánt, aki a lányhoz sietett. Kivette a bőröndöt a kezéből, valamit mondhattak egymásnak, mert néhány pillanatig álltak, aztán sietve közeledtek a ház felé.

Kálmán alig ismert a lányra. Szeme karikás volt, s szinte támolygott a fáradtságtól. A bőröndöt az íróasztal alá tette, megölelte a lányt, megcsókolta, de szét kellett rebbenniük, mert közeledő lépteket hallottak.

- Majd mindent elmondok - súgta Marian.

Ilonka lépett be. Kálmán köszönt és eltávozott.

A lány megkérdezte, hogy hozzon-e vacsorát.

- Nem kérek - mondta Marian. - Készítsen fürdőt, és vesse meg az ágyat.

Kálmán a kertben sétált, várta, hogy Rózsiék végre lefeküdjenek. Örült Marian hazatérésének, ugyanakkor nem tudott szabadulni sejtéseitől, azt érezte, hogy veszély fenyegeti, és ő nagyon egyedül van, nincsenek barátai. Csak Marian van, de ő fáradt, elgyötört.

Mikor elcsendesültek a zajok, vigyázva felosont az emeletre. Halkan kopogott, s miután nem kapott választ, óvatosan kinyitotta az ajtót. Az ablakok és a terasz ajtaja nyitva volt, nem kattinthatta fel a villanyt. Csendesen szólította a lányt. Marian azonban mélyen aludt, légzését is alig hallotta. A szeme hamarosan megszokta a sötétséget, és a beszüremlő telehold fényénél viszonylag jól látott. Az ágyhoz lépett, letérdelt. Boldogságában sírni szeretett volna. Fejét az ágyra hajtotta, Marian feje mellé, érezte bőrének egészséges, friss illatát. Sokáig így maradt, térdre ereszkedve, mozdulatlanul.

Később, amikor felegyenesedett, eszébe jutott a nehéz bőrönd, és nyugtalanság fogta el megint. Mit hozhatott Marian haza? És miért volt olyan csapzott, riadt és kimerült. Rosszat sejtve körülnézett. Felnyitotta az öltözőszekrény ajtaját. A bőrönd a szekrény alján lapult, ruhákkal letakarva. Óvatosan kiemelte, és kicsatolta a háromujjnyi széles hevedereket, felkattintotta a zárakat és felhajtotta a bőrönd fedelét. A megdöbbenéstől hátradőlt. Mindenre számított, csak arra nem, hogy kézigránátokat, automata pisztolyokat, lőszert és röpcédulákat fog találni. Ijedtségét csak nehezen tudta megfékezni. Remegő ujjakkal cigarettára gyújtott. Lehunyt szemmel ötvenig számolt, hogy megnyugodjon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy felkelti a lányt, és alaposan összeszidja. Már az ágy felé fordult, hogy rákiáltson, amikor azonban meglátta a békésen alvó lány holdfénytől megvilágított, fáradt arcát, nem volt szíve, hogy felkeltse. Lehúzta cipőjét, aztán bezárta a bőröndjét, a vállára vette, és észrevétlenül leosont a kazánházba.

XI.

Amikor éjjel fél egykor Salgó az álmosságtól gyötörten belépett a II/4-es csoport kihallgatószobájába, meglepő kép fogadta. Az íróasztalán álló reflektorlámpa fénysugara élesen megvilágította Busa szinte a felismerhetetlenségig megkínzott arcát. Salgó rögtön megismerte Busát, mert a férfi mélyen ülő, egymástól kicsit távol álló szürke szemét még nem felejtette el. A sovány, izmos férfi eszméletlenül függött a szemöldökfába erősített vascsigán, feje lelógott, bordáira ráfeszült sárgás bőre. Fiatal, kerek képű nyomozó vízet locsolt az arcába, a másik, keskeny bajuszos, csontos férfi gumibottal a kezében utasításra várt.

- Mikor fogták el? - kérdezte súgva Veörőskőytől, és az asztal mögé húzódott.

- Az este. Nos, Salgó, most megmutathatja, hogy mit tud.

A főellenőr a megkínzott embert nézte, akinek beesett arcáról csorgott a víz.

- Ha idő előtt agyonverik, semmit sem fogunk megtudní tőle.

- Muszáj, másként kudarcot vallunk. A kapcsolatai megugranak.

- Mondtam, hogy nem szabad lefogni.

- Most ne legyen ellendrukker, Salgó, tanácsolom, hogy ne legyen az.

A kötélen lógó férfi magához tért, feljajdult. Eltorzult arca nagy fájdalmakat mutatott. A kerekarcú kilépett a lámpa sugarából, és jelentette, hogy Busa magához tért. Hülyék - gondolta Salgó -, miért kell ezt alázatosan jelenteni, amikor itt vagyunk és mi is látjuk.

Veöröskőy keményen megszólalt.

- Hogy hívják a lányt, akivel a bőröndöt elcserélte?

- Nem tudom, nem ismerem...

- Mi volt a bőröndjében?

- Cipők.

Az ezredes intett a bajuszosnak. A nyomozó ütésre emelte a botját.

- Várjon! - kiáltott Salgó. - Ezredes úr, tisztelettel - mondta súgva -, kérem, ne veresse. Engedélyezze, hogy kihallgassam. Ez a fickó sokat tud, ha elpusztul, mindent magával visz. Adjon huszonnégy órát.

Veöröskőy ezredes nem gondolkodott. Fáradt és ideges volt, szinte örült, hogy Salgó átveszi tőle az embert a felelősséggel együtt.

- Rendben van. Holnapután reggel jelentést kérek.

- Felállt, és kiment a szobából.

A vér- és izzadságszag összekeveredett a dohányfüsttel, mely rétegezve úszkált a reflektorfényben. Salgó gyomra émelygett, háta, arca megizzadt. Zsebkendőjével felitatta a verejtékcseppeket, és undorodva nézett a nyomozókra. Istenem - gondolta -, ha még eszük is lenne. Ha tudnák, hogy mikor kell ütni, és mikor nem. De ezek csak ütni tudnak, lassan, komótosan, kéjelegve, módszeresen.

- Eresszék le - mondta csendesen. A kötél megmozdult, Busa lába a vértócsákkal átitatott olajos padlóra ért, de nem tudott megállni a lábán, térde megbicsaklott, összeesett. A bajuszos belerúgott a padlón fetrengő emberbe. - Miért bántja? Kapott parancsot a rúgásra? - kérdezte Salgó. - Lóduljon onnan. - A bajuszos nyilván azt hitte, hogy a főellenőr taktikázik, vigyorogva továbbment. Salgó kikapcsolta a reflektort. - Nyissa ki az ablakot meg az ajtót. - parancsolta. - Szellőztessenek ki. - Az ablakokon vasrácsok voltak, nem kellett attól tartania, hogy Busa megkísérli az öngyilkosságot. Az utcáról friss levegő áradt be kicsit felélénkült. Az öngyújtója lángjánál feltárcsázott egy telefonszámot, és utasítást adott valakinek, hogy a G-112-es ügyiratot hozza át. Ezután az ablakhoz ment, kezével belekapaszkodott a rácsokba, és kibámult az éjszakába. Mintegy félóráig állt az ablaknál aztán becsukta, megigazította az elsötétítőfüggönyt, és felkattintotta a mennyezeti világítást.

- Maguk várakozzanak odakinn - mondta a nyomozóknak. Megvárta, míg becsukják az ajtót, akkor barátságos hangon megszólította a padlón heverő embert.

- Busa.

A férfi felemelte megkínzott arcát. Nyelvével felrepedt ajkát nyalogatta. Salgó tudta, hogy szomjas. Vizet töltött az egyik pohárba, és odavitte. - Köszönöm - suttogta Busa, megpróbált inni de ez csak a főellenőr segítségével sikerült. A víz a szája két oldalán lefolyt, megtöltötte a mély ráncokat, keskeny állára és onnan a mellére csorgott.

- Megismer? - kérdezte Salgó, a poharat az asztalra téve.

- Megismerem.

Salgó az asztalnak támaszkodott.

- Tudtam, hogy találkozni fogunk - mondta.

Negyvenkettőben nagyon olcsón megúszta, csak egy évet kapott, de én tudtam, hogy maga nem nyugszik, újból bekapcsolódik a mozgalomba. Hosszú ideig figyelemmel kísértem magát, aztán egyszer csak eltűnt.

Úgy látszik, megtanult konspirálni.

Kopogtak az ajtón. A bajuszos nyomozó lépett be, átadta az előbb kért ügyiratot. A főellenőr megköszönte, aztán elhelyezte puha orrán a csíptetőjét, és olvasásba merült.

Busa pedig a padlón heverve gondolkodott. Negyvenkettőben, amikor váratlanul bevitték az Andrássy laktanyába, Hirsch Rudi, akit a szakszervezetből ismert, oktatni kezdte őt. "Magadra vallhatsz, de társaidat nem árulhatod el - magyarázta Rudi. - Ha behoztak, akkor tudnak rólad. Azt, hogy kommunista vagy, ne tagadd, mert agyonvernek - de kapcsolataidat ne áruld el." Később megszámolta, hogy hányan vannak a legénységi szobában. Ötvenketten ültek, fél méterre a faltól, körkörösen, háttal egymásnak, a csendőrök körbesétáltak. Nem volt szabad beszélniük egymással, azért valahogyan mégiscsak beszéltek. "Nem ismerjük a konspirációt - mondta később Hirsch Rudi. - Nem mentünk illegbe, nem készültünk fel rá." Milyen igaza volt Rudinak. Több mint hatszázan buktak le akkor, mert nem történt meg a riasztás. De most az a fontos, hogy nem fogták el, a fegyvereket nem találták meg.

Tehát Mókus nevét nem árulhatja el, ha agyonverik, akkor sem. Mókus közel húsz ember nevét ismeri.

Most azt volna jó tudni, hogy ki volt az áruló? Mert árulás történt. Nem is akármilyen árulás. És azt is nagyonjó volna tudni, hogy az áruló mit tud a lányról.

Salgó befejezte az olvasást.

- Busa - mondta -, egyezkedjünk. Gondoljon arra, hogy negyvennégy tavasza van. Nagyon kemény év ez, a módszerek is keményebbek lettek. Nézze, én nem akarom, hogy magát agyonverjék. Elmondok egynéhány dolgot, hogy lássa: védekezése, illetve tagadása felesleges. A vonal, Busa, lebukott megint. Sikerült beépülnünk. - Szétnyitotta a dossziét, kivett egy kartonlapot, amelyre tussal és színes ceruzával fel volt rajzolva a sejtek "családfája". - Harminc ember van őrizetben - folytatta Salgó. - Tételezzük fel, hogy ebből huszonkilenc karakán, és nem beszél. De ez csak huszonkilenc. A harmincadik beszélni fog. Nem azért, mert aljas ember, azért, mert nem bírja elviselni a fájdalmakat. - Meggyőzően beszélt, halkan, tárgyilagosan. Busa pedig arra gondolt, hogy jó volna közelebbről látni a családfát, és azt is jó volna tudni, ki árulta el őket. Salgó még mindig mozdulatlanul állt.

- Nézze csak, Busa. Mi hónapok óta figyeljük az úgynevezett "Hortenzia-együttest". Tudtunk mindenről, már régen letéphettük volna a "virágszálakat", de nekem az volt a véleményem, hogy egyelőre ne kezdjük meg a "betakarítást", mert a miskolci csoport valószínűleg kapcsolatban áll a fővárossal. S lám, nem tévedtünk. Megtudtuk, hogy Pestről érkezik valaki, hogy átvegye az összegyűjtött fegyvereket. Nos, maga volt, kedvesem, ez a pesti ismeretlen. Csak ott vétettük el, hogy lebecsültük magát. A figyelők nem vették észre, hogy az a barna hajú lány, aki Hatvanban felszállt a vonatra, magához tartozik, és az sem tűnt fel nekik, hogy ugyanolyan bőrönd volt nála, mint a magáé. A jelentés szerint azt még látták, hogy maga udvariasan feláll, felteszi a lány bőröndjét a csomagtartóba, ott rendezget. Csak azt nem vették észre, hogy amikor maga Gödöllőn leszállt, a lány bőröndjét vette magához. A lány viszont óvatosabb volt, éberebb, észrevette, amikor magát az állomáson őrizetbe vették. Persze hogy azon nyomban eltűnt. El bizony, Busa, a fegyverekkel együtt. Mikor a nyomozók felugrottak a vonatra, a lány már nem volt ott. Most persze engem az érdekel, hogy hívják a lányt, hol találhatom meg, hova vitte a fegyvereket, és nagyon érdekel a pesti sejt. Mert, kedvesem, én hajlandó vagyok mindent elhinni, azt is, hogy maga istenhívő, csak egyet nem, hogy maga az utolsó láncszem, hogy magának nincsenek kapcsolatai. Nos, erről van szó...

- Főellenőr úr - mondta Busa a kezére támaszkodva -, én nem tagadom, hogy kommunista vagyok. De higgye el, semmiféle fegyverekről nem tudok. A bőröndben cipők voltak, valamiből meg kell élni...

- Miért hozta Miskolcról a cipőket magával?

- Mert a barátom, Klics János megkért...

- Hagyjuk a mesét, Busa. Magát nagyon megverték. Én most nem faggatom tovább. Pihenjen reggelig.

Én is fáradt vagyok, reggel majd beszélgetünk, de addig gondolkodjék.

Félórával később Salgó már a lehallgatószobában ült. A műszaki tiszt, alacsony, szemüveges fiatalember, ügyes mozdulatokkal csavargatta a tárcsákat, de egyelőre csak sípolást, halk búgást hallottak kiszűrődni a hangszóróból.

- Sikerül? - kérdezte suttogva Salgó.

- Remélem - mondta a tiszt. - A kísérletek sikeresek voltak. Sajnos a zárka akusztikája nem jó, ha véglegesíteni akarjuk a lehallgatásokat, akkor érdemes volna speciális zárkákat építeni.

Hirtelen csönd lett, aztán egyenletes koppanásokat hallottak, kicsit elmosódottan, visszhangosan. A koppanások hol elhalkultak, hol pedig felerősödtek.

- Sétál - mondta a műszaki tiszt. - A padló beton, a sétáló cipősarkán valószínűleg patkó van. A motozásnál nem vették le a cipőjéről.

A koppanásokat halk fütyülés kísérte, tisztán kivették a dallamot is, egy régi virágéneket fütyült valaki, egyenletes hangerővel szólt, amiből a műszaki tiszt arra következtetett, hogy a sétáló nem azonos a fütyörészővel.

- Ne fütyülj - hallották nagyon halkan a figyelmeztetést, s ugyanakkor a koppanó léptek is elhalkultak.

- Meghallja az őr.

Hirtelen mély csend lett, csak a készülék halk búgása hallatszott. Talán negyedóra is eltelt már, és még mindig csend volt. Salgó nehéz szempilláját lebocsátotta, és türelmesen várt. Aztán suttogó hangot hallottak megint.

- Mit gondolsz, ki az áruló? - Salgó megismerte Busa hangját.

- Engem az állomáson vettek őrizetbe. - Ez Klics, gondolta Salgó. - A rabomobilban már tízen voltak.

Horváth azt mondta, felsöpörtek. A fegyverekkel mi van?

- Jó helyen vannak. Mókus ügyes. Te bevallottad, hogy fegyverek voltak a bőröndben?

- Nem. Azt mondtam, cipők. Kiárultam a műhelyemet. Te vállalkoztál, hogy felesben eladod.

- Akkor nem értem.

- Én sem. Nekem pontosan felsorolták, hogy hány kézigránát, hány revolver volt benne.

- S annyi volt.

- Nem számoltam meg. Morgó azt mondta hatvan.

- Ki az a Morgó?

- Mérnök. A fegyvereket ő szerezte.

- Azt üzented, hogy te szerezted.

- Végeredményben én szereztem.

- Klics, ne halandzsálj. Mondd el részletesen, hogyan jutottál a fegyverekhez. Nyugodtan mondd, minden apróság fontos. Azt üzented, hogy a fegyvereket az öcséd szerezte a raktárból.

- Nem mondtam igazat, Ideges. Ne dühöngj. Arra gondoltam, hogy ha megmondom az igazat, nem engeded, hogy megszerezzem a fegyvereket. Én pedig meg akartam szerezni. Fegyverek nélkül nem harcolhatunk a nácik ellen.

Ne dumálj feleslegesen, Klics. Ki az a Morgó, hol futottál össze vele?

Spányik mutatta be. Együtt dolgoztak a szakszervezetben. Azt mondta, megbízható. Annak látszott.

Beszéltem vele. Azt mondta, hogy a katonai vonalon dolgozott, de megszakadt a kapcsolata. Az volt az utasítása, hogy szerezzen fegyvereket. Megszerezte, a felső kapcsolata pedig nem jelentkezik, nem tudja, mit csináljon.

Marha vagy, Klics. Marha, az anyád istenit. Hát miért nem üzented ezt? Miért hazudtál?

Ne haragudj, Ideges. Be akartam bizonyítani...

- Sikerült, Klics. Bebizonyítottad, hogy milyen felelőtlen vagy. Ezt a provokációt beszoptad.

- Ne haragudj.

- Ez nem harag kérdése, Klics. Több annál. Hány ember bukott le?

- Nem tudom. Legalább húszan.

- Persze Morgónak elmondtad, hogy te majd Pestre küldöd a fegyvereket, ugye? Mert neked kapcsolatod van Budapesttel... Miért hallgatsz? Felelj.

- Úgy volt, Ideges.

- Morgó természetesen nem bukott le.

- Nem láttam őt.

- Kiről érdeklődött Morgó? De őszintén felelj.

- Kérdezte, hogy ismerem-e Mókust.

- Azt felelted, hogy ismered.

- Csak annyit mondtam, hogy Mókus az összekötőm.

- Látod, Klics, így van ez, ha valaki szerénytelen.

Magadnak akartad behabzsolni a fegyverszerzés dicsőségét, elhallgattad a fontos körülményeket.

- Ne haragudj, Ideges.

- Ezt harmadszor mondod, Jancsi. Itt most élethalálról van szó. Adj vízet, nem tudok megmozdulni.

Aztán csend lett...

- Tehát Mókus - mondta halkan Salgó. - Nem sok, de ez is valami. Ültessen ide két gyorsírónőt, és minden szót jegyezzenek fel.

Salgó felállt, megtörölte a homlokát, és gondterhelten hazament. Nagyon fáradt volt.

Marian másnap délelőtt ébredt fel. A nap a szemébe sütött, tudta, hogy Ilonka már benn járt a szobában mert tegnap este az ablak zárva volt. Nyújtózkodott megdörzsölte a szemét, és kiugrott az ágyból! Kiment a teraszra, végignézett a kerten. A rózsalugasban meglátta Kálmánt, a rózsatövisekkel bíbelődött, nem vette észre a lányt, pedig Marian integetésre emelte a karját, már a kiáltás is ott bujkált a torkában, amikor az ajtónyitásra hátrafordult. Rózsi néni hozta a reggelit.

Mosolyogva köszöntötte Mariant, aztán kicsit zsörtölődve méltatlankodott: nem lesz az úgy jó, ha napokig elmarad, nem eszik, nézze meg magát a tükörben olyan sovány, akár - elnézést a hasonlatért, de nálunk így mondják -, szóval akár a nyúzott macska. Marian az ágy szélén ült, elgondolkodva hallgatta a kövér szakácsnő zsörtölődését. Oldalt nézett. A szekrény ajtaja félig nyitva volt, ezt gyanúsnak találta. Úgy emlékezett, hogy az éjjel bezárta a szekrényt. Felállt, kitárta az ajtót jobban. A bőröndnek nyoma veszett.

Bement a fürdőszobába is, körülnézett. Arca egyre sápadtabb lett, ő pedig egyre idegesebb. Megpróbálta magát fegyelmezni. Töprengve megállt, száját keskenyre zárva tűnődött. Határozottan emlékezett, hogy Kálmán távozása után a bőröndöt a szekrénybe tette és letakarta ruhákkal.

- Valami baj van, kedveském? - kérdezte Rózsi néni.

- Tegnap este... - kezdte, aztán hirtelen elhallgatott.

- Este... - mondta fejcsóválva a szakácsnő - éjszaka, kedvesem, éjszaka talált haza.

- Hoztam egy bőröndöt...

- Láttam. Nagyon nehéz lehetett, mert...

- Régi könyvek meg porcelánok voltak benne. Szegedről hoztam. Kivitte?

- Én? Ugyan miért vittem volna ki?

- Szóljon csak Ilonkának - mondta a lány.

Rózsi néni kiment a szobából, és hangosan kiáltozni kezdett. Néhány pillanat múlva Ilonka előkerült.

- Maga sem vitte ki a szobámból a bőröndöt? kérdezte Marian.

- Nem vittem ki, kisasszony. Csak az ablakot nyitottam ki. Hol volt a bőrönd?

Marian nem válaszolt. Cigarettára gyújtott, és így szólt.

- Köszönöm. Elmehetnek.

Gyorsan megmosdott, felöltözött, és lesietett a kertbe. Felment a lugashoz, intett Kálmánnak, hogy menjen utána, aztán tovább sétált a felső kerítés mellett húzódó sétányra, ahol néhány pad állt az orgonabokrokkal szegélyezett út mentén. Kálmán a lány arcáról leolvasta, hogy valami bántja őt. Az egyik orgonabokor mögé húzta a lányt, s mielőtt bármit is kérdezett volna, olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy Marian egy pillanatra megdöbbent. De most nem volt kedve a csókolózáshoz, kibontakozott a fiú öleléséből, és rekedt suttogással azt mondta:

- Kálmán, nem találom a bőröndöt.

- Milyen bőröndöt? - kérdezte csodálkozva, és arra gondolt, hogy alaposan megleckézteti a lányt.

- Amit az este elvettél tőlem.

- Hát a szobádba vittem.

- Eltűnt.

- És most ezért nem csókolhatlak meg? A bőrönd fontosabb neked, mint én?

Marian már a sírással küszködött. Megragadta a fiú karját.

- Nagyon fontos, Kálmán.

- Ez kedves. Mi volt a bőröndben?

- Mindenféle.

- Hol voltál ennyi ideig?

- Vidéken, a barátnőmnél. Kálmán, édes, tényleg nem tudod, hol van?

- Jó helyen van. Azokat a "mindenféléket" elrejtettem a kazánba, de megérdemelnéd, hogy alaposan elfenekeljelek.

- Köszönöm - mondta megkönnyebbülve a lány.

- Hogy az úristenben lehetsz ennyire könnyelmű? És hol maradtál ennyi ideig?

Leültek a padra. Óbuda felett sűrűsödtek a felhők, de a nap melegen sütött, az út menti porban verebek fürödtek.

- Hol jártál? - kérdezte türelmetlenül Kálmán.

- A barátnőmnél...

A fiú ingerülten közbevágott.

- Ezt majd akkor mondd, ha vallatnak.

- Neked sem mondhatok mást.

- Tőle kaptad a gránátokat?

A lány ránézett, megfogta a kezét, a tenyerébe csókolt, aztán az arcához szorította.

- Ugye, nem faggatsz?

- De igenis faggatlak, tudnom kell, hogy mi történt, féltelek, hogy valami ostobaságot csináltatok, valami nincs rendben, ha te azt a bőröndöt hazahoztad. Nagyon kérlek, beszélj.

A lány végigfeküdt a padon, fejét Kálmán ölébe tette, és lehunyta a szemét.

- Nem mondhatok semmit, Kálmán, csak azt, hogy a barátom lebukott, én pedig alig tudtam megmenekülni.

- Azonnal illegalitásba kell menned.

- Nem mehetek, amíg nem kapok utasítást. És hova menjek? Nincsen hamis iratom, meg a barátom lebukásáról értesítenem kell másokat is. Nincs semmi baj, mert nem ismeri a lakáscímemet.

- Ez hülyeség. Ha ismeri a neved, az éppen elég.

Marian azonban nem válaszolt.

- Marian, én nem vagyok kommunista, de most együtt harcolok veletek, bízz meg bennem. Nagyon kérlek. Adok neked egy címet, vagy elviszlek oda elrejtelek. Én végrehajtom a feladatodat, mondd meg, hova kell vinni a fegyvereket, kiket kell értesítenem.

Hallgass rám, én mindent elintézek.

A lány lehúzta a fiú fejét.

- Nem lehet, Kálmán. Nincs engedélyem rá...

A barátom nem árul el. Engem pedig nem követtek.

Már régen lefogtak volna. Maradnom kell...

A fiú azonban nem adta meg magát.

- Lehet, hogy neked ilyen szigorú utasításod van - mondta. - De ez marhaság. Így nem győzhetjük le a németeket.

- Hogyan így?...

- Hogy még egymás előtt is titkolódzunk. Ha bennem, aki legközelebb állok hozzád, akiről tudod, hogy antifasiszta vagyok, nem bízol meg, hogy bízol meg másokban? Hát kikkel akartok harcolni, ha csak önmagatokban bíztok?

Marian a napnak feszítette az arcát. Hosszú szempillája árnyékot vetett. Kálmán tudta, hiába könyörög. Mariant nem tudja meggyőzni.

Annyira elmerültek gondolataikban, hogy egyikőjük sem vette észre a veteményeskertben hajlongó Rózsi nénit, aki, mikor meglátta őket, meglepődve megállt, köténye végét majdnem kiejtette a kezéből, aztán megfordult, és sietős léptekkel, de nagyon óvatosan bement a házba, és nem kis kárörömmel megszólalt.

- Menj ki a veteményesbe.

- Miért menjek ki? - kérdezte Ilonka.

- Menj ki, ha látni akarsz valamit. A kisasszony a Pali ölében hever.

- Nem érdekel - mondta Ilonka. - Miért leselkedsz a kisasszony után?

- Leselkedik a fene.

Ezalatt Kálmán gondolataiba süppedve nézte a lehunyt szemmel fekvő lányt.

- Apád rám bízott - mondta halkan. - Megkért, hogy vigyázzak rád.

- Tudom.

- Beszéltél vele?

- Tegnapelőtt Szegeden. Közöltem vele, hogy a feleséged leszek.

- És mit mondott?

- Megvonta a vállát, és azt mondta, hogy ennél fontosabb gondja van. Az sem érdekelte, hogy októberre nagyapa lesz.

- Mi lesz októberre? - kérdezte Kálmán.

- Nagyapa - mondta a lány. - Nem tapsolt örömében. Pedig azt hittem, örülni fog.

Kálmán csak most értette meg a lány szavait. Döbbenten kérdezte.

- Gyereket vársz?

- Gyereket - mondta Marian. Hangja nyugodt volt.

A fiúban még mindig nem oldódott fel a döbbenet, a lány közlése nagyon váratlanul érte, hiszen sohasem beszéltek arról, hogy viszonyuknak milyen következménye lehet. Talán ez a váratlan meglepetés okozta, hogy ostobán megkérdezte:

- Tőlem?

- De hülye vagy - mondta a lány, és felnyitotta a szemét. - Nem is a váci püspöktől. - Haragosan nézett a fiúra. - De meg vagy ijedve. Azt hittem, nemcsak szeretőnek vagyok jó.

- Bocsáss meg - hebegte a fiú. - Nagyon váratlanul ért, nem akartalak megbántani. És ez már biztos?

- Múlt hónapban még azt hittem, tévedek. Nem tévedtem.

- És meg akarod tartani?

- Szerinted mit kéne csinálnom?

- Háború van.

- Ne mondd. - Marian arcán gúnyos mosoly suhant át. - Erre most jöttél rá, hogy háború van?

- Ne gúnyolódj - mondta szemrehányóan a fiú. - Ez komolyabb dolog, mint ahogy gyerekfejjel gondolnád.

Tudod, hogy nem vehetlek feleségül, csak a háború után.

- Soha nem kértelek, hogy feleségül végy. Még azt sem kértem, hogy vállald az apaságot. Tudom, hogy te vagy a gyerek apja, és ő is tudni fogja.

- Hülye - mondta dühösen Kálmán. - Nem erről van szó. Boldog leszek, ha öt gyereket fogsz szülni nekem. De nem most, ilyen körülmények között.

- nem is tudtam - mondta halkabban a lány -, hogy gorombáskodni is tudsz.

- Te hülyéztél le.

- Persze, mert hülyéket kérdeztél. Akkor is megszülöm a gyereket, ha a fejed tetejére állsz.

- Jó, majd megbeszéljük. Nagyon kérlek, ne veszekedjünk.

Az egyik ablakból Ilonka kiáltozott, hogy a kisasszonyt a telefonhoz hívják. Marian felállt, nyelvet öltött a fiúra, aztán megcsókolta, és elsietett. Kálmán egyedül maradt kétségeivel. Az öröm, a szorongás, a félelem érzései kavarogtak benne. Aztán egyre többször jutott eszébe, hogy apa lesz. Ez a gondolat lassanként legyőzte kellemetlen sejtéseit. Talán igaza van Mariannak, nem szabad ennyire kishitűnek lennie.

Besietett a házba, előszedte a főorvostól kapott borítékot, a kazánházi lomtárban talált egy eldobott vaskazettát, aminek a zára nem működött. Kibélelte kátránypapírral, a borítékot vastagon becsomagolta celofánpapírba, áttekerte impregnált vitorlavászonnal, és elhelyezte a kazettában. Aztán a vasdobozt is gondosan becsomagolta, majd észrevétlenül magával vitte a lugasba. Közben találkozott Mariannal, kérdezte, ki telefonált, a lány mosolyogva mondta, hogy az egyetemről keresték. Kálmán megnyugodott. Az egyik kőpad alatt mély gödröt ásott, kibélelte azt is kátránypapírral, és elásta a kazettát. A földet alaposan ledöngölte, felszórta kaviccsal, felgereblyézte, és a szobájába ment ebédelni. Feltűnt neki, hogy Ilonkáék szótlanok, szinte figyelemre se méltatják őt.

- Vegyél cukorkát - mondta sugárzó arccal Schlicken, és felnyitotta az egyik doboz tetejét. - Valódi francia.

Az ezredesem hozta Párizsból. Isteni ez a vidék itt. Kinézett az ablakon. A János-hegyi kilátó nagyon közelinek tűnt. Salgó félretette a szivart, és kivett a fadobozból egy égetett cukorkát. - Nyugodtan elszopogathatod - nevetett Schlicken -, békebeli. - Felvette a dobozt, nézegette. - Jacques Mouncous - olvasta. Márka ez. Gyártási év: ezerkilencszázharmincnyolc.

Nos, hogy ízlik?

- Nem rossz - mondta a főellenőr.

Schlicken az ablaknál állt. Távcsővel fürkészte a vidéket.

- Csodálatos - mondta. - Az ezredes úr nagyon hálás lesz, közölni fogom vele, hogy ez a rezidencia Salgó Oszkár barátom szerzeménye.

Salgó nyugodt hangon félbeszakította az őrnagy lelkesedését. - Nagyon örülök, Henrik, hogy tetszik.

De kevés az időm, elmondtam, hogy miről van szó szeretném, ha végre közölnéd, hogy miért hívtál.

Egyébként az épületet nem én szereztem, csak a tippet adtam.

Schlicken leengedte a távcsövet, hátrafordult.

- Igazad van. - Szokásától eltérően leült, szemben a kövér főellenőrrel, és cigarettára gyújtott. - Tudod-e, hogy a kormányzó miért van Berchtesgadenben?

- Sejtem - mondta Salgó.

- Akkor tudod is - mondta az őrnagy. - Ne ravaszkodj, Salgó, jobban ismerlek, mint gondolnád.

Salgó az őrnagy sovány arcába nézett. Nagyon nem tetszett neki Schlicken fellengzős modora, nagyképű magabiztossága, fölényes viselkedése. Salgó... lám, egyszerűen Salgó lett, és ezt úgy mondja, mint amikor a gróf azt mondja a kocsisának, te János.

- Mondjuk, hogy tudom. Persze ezt nemcsak én tudom, mások is. Mindenki tudja, akinek egy cseppnyi esze van. A csapatokat nem véletlenül vontátok össze a határon. - Lenyelte a cukorkát, aztán cigarettára gyújtott. - Mikor szálljátok meg az országot? - kérdezte közönyösen, és a gyufaszálat összetörte. Schlikken figyelmét ez nem kerülte el, tudta, hogy a főellenőr ideges.

- Miből gondolod, hogy meg akarjuk szállni?

- Henrik, te hülyének tartasz engem?

Schlicken nevetett. Hátrasimította őszülő szőke haját.

- Dehogy tartalak hülyének - mondta. - Ellenkezőleg. - Dohánytörmelék tapadt az ajkára, körmével lekaparta, aprókat köpködött. - Oszkár - folytatta kis idő múlva. - Komolyan akarok beszélni veled. Nincs értelme, hogy konspiráljak. Nem nézhetjük ölbe tett kézzel, hogy az olasz események megismétlődjenek.

- Mikor vonultok be?

- Még nem tudom. De azt hiszem, hamarosan.

- Véleményed szerint ez hasznos lesz?

- A végső győzelem szempontjából feltétlenül az.

Salgó gondolkodott.

- Ezért volt szükséged a névsorra?

- Nézd, Oszkár, a játék nem babra megy. Össze kell szednünk a gyanús, náciellenes egyéneket. Az őrizetbe vételeket a Gestapo hajtja végre. De nem erről van szó.

Új kormány alakul. A defenzív osztályon belül is személycseréket kell végrehajtani. Az elhárító alosztály vezetését neked kell átvenned. Át fognak venni a hivatalos állományba, és soron kívül előléptetnek. Veöröskőy ezredes megbízhatatlan, nem beszélve arról, hogy dilettáns is. Lehetséges, hogy kiváló tüzértiszt volt a múlt háborúban, de az elhárításhoz nem ért.

- Bennem megbízol? - kérdezte Salgó, és álmos szemét az őrnagyra emelte. Schlicken, aki valóban sokra becsülte a főellenőr szaktudását, arra gondolt hogy Salgó hátha megsejtette a gyanakvását. Salgó ok nélkül nem kérdez semmit. Látszólag őszintén kell beszélni vele.

- Vannak, akik nem bíznak benned - mondta. Félreértik megjegyzéseidet, cinikus magatartásodat, abból sem csinálok titkot, hogy egyesek még a megfigyelésedet is szükségesnek tartják.

- Te megbízol bennem?

- Nézd, Oszi, én a következőképpen okoskodom.

Sok jelenség mutat arra, hogy a régi barátom, diáktársam megrendült, nem hisz a győzelemben. Szeretne kiugrani a hajóból. De hova ugorhatna? A kommunistákhoz nem állhat át, mert azoknak nincs szükségük Salgó főellenőrre. Nem is hinnének neki.

Salgót nem érdekelte az őrnagy fejtegetése. Gondolatai a névsoron jártak, amelyet mégis összeállított Schlicken kérésére. Úgy érezte magát, mintha megzavarodott volna. Hallotta az őrnagy hangját, de nem értette a szavait, hirtelen gyengeség fogta el, és nagyon üresnek, idegennek érezte magát; mintha értelme kiszakadt volna a testéből, és ott lebegne valahol a mennyezet alatt, megbújva a sarokban, akár a pók onnan néz le arra a puha, kövérkés alakra, aki ő, aki valahol zsákutcába került. Odakötözték a székhez élete ellentmondásai, szeretné szétszaggatni a köteleket, de nincs ereje, keze, lába megbénult, csak gondolkodni tud, ám azt is csak nagyon zavarosan. Mit akar tulajdonképpen? Mivel nem ért egyet? Az zavarta meg, hogy a németek megszállják az országot? És akkor mi van? Lényegében eddig is meg volt szállva, hiszen a Gestapo minden kérését teljesítették, lihegve lesték a kívánságát. Hát kényszerítette valaki, hogy állítsa össze a listát? Henrik kérte, ő pedig összeírt vagy hatvanegynéhány nevet. Talán nem tudta, hogy miért van szükség a névsorra? Dehogynem tudta, csak nem akart gondolkodni. Össze fogják szedni az embereket, aztán elszállítják őket a koncentrációs táborokba.

- Nálad van a névsor? - kérdezte fakó hangon.

- Nálam van - mondta az őrnagy.

- Szeretném átnézni.

- Gátlásaid vannak?

- Nem erről van szó. A listán több olyan személy van, akire csak gyanakszom, de semmi bizonyítékom nincs, hogy kommunista.

- Náciellenes? - kérdezte az őrnagy, és aktatáskájából elővette a listát.

- Légy szíves, mutasd.

Schlicken átnyújtotta. Salgó nézte a listát, de a nevek és a címek összefutottak a szeme előtt. Megint gyengeség fogta el, gyomra émelygett. Tulajdonképpen csak most jutott a tudatáig, hogy a német megszállásnak milyen következményei lesznek.

- A terven már változtatni nem tudunk - hallotta nagyon távolról Schlicken hangját. - A mechanizmus működésbe lépett. - Salgó bólintott. Meglátta Káldy professzor nevét. Ott állt mögötte a címe is. Szeged, Széchenyi tér... A jelentésekből tudta, hogy az öreg Szegeden tartózkodik, s maga sem tudta, hogy miért, azt mondta:

- Rosszul írtam be a címet. - Hangja fátyolos volt.

- Ma kaptam jelentést, hogy Káldy Budapesten tartózkodik, és nem Szegeden. Beírom a pesti címét, ha megengeded. - Lecsavarta töltőtolla kupakját, és közben arra gondolt, hogy valamilyen módon azonnal értesíti Káldyt, hogy meneküljön. Visszaadta a névsort.

- Nem nagyon lelkesedel, Oszkár - mondta Schlikken.

- De igen. Csak kicsit váratlanul ért. Egyébként tudod, hogy én nem vagyok lelkesedő egyéniség.

Az őrnagy visszatette a mappába az iratokat. Kivett a dobozból egy cukorkát, és szopogatni kezdte. Az ablakhoz sétált megint, és megkérdezte, hogy mennyire haladt a Helmeczy-ügyben.

Salgó hazudott.

- Befutott a miskolci ügy - mondta. - Veőröskőyék megint siettek, és sikerült melléfogniuk. A Helmeczy-ügyben leálltam, illetve hozzá sem kezdtem még.

Na és már tudod, hogy ki az a Mókus fedőnevű lány?

Még nem tudom, de tegnap este utasítottam az ügynökömet, hogy tudja meg. Ha sikerül elfognom őt, budapesti sejt sok tagját, talán a katonai vonalat is felgöngyölhetjük.

- Ez a Mókus engem is érdekel - mondta Schlicken.

Mikor találkozol az ügynököddel?

Hét órakor.

Hol?

- A lakásomon.

- Ott leszek.

Salgó feldúlva ért vissza a hivatalába. Úgy érezte, hogy valahol csapdába került. Segíteni akar Káldyn, mert őrizetbe vételét igazságtalannak látja, ugyanakkor fel akarja göngyölíteni a budapesti sejtet. Ezt az ellentmondást azzal próbálta megmagyarázni magának, hogy elhatározása tulajdonképpen logikus, mert Káldy ellen nincsenek bizonyítékai, az ismeretlen Mókus ellen viszont annál több van. Ez így valóban logikusnak látszott, csak arra nem talált magyarázatot, hogy ha ez igaz, akkor miért hazudott mégis Schlikkennek a Helmeczy-ügyben? Miért nem mondta el, hogy a kihallgatások során milyen eredményre jutott?

Megfájdult a feje, lenyelt egy fájdalomcsillapító tablettát, pihent néhány percet, aztán felhozatta a zárkából Busát. A férfi szomorúbb látványt nyújtott, mint tegnap éjszaka. Az ütlegeléstől felpüffedt arcán lilássárga volt a bőr, a lábfeje pedig formátlan húscsomóvá dagadt, talpa kettényílt.

Csóválta a fejét, és arra gondolt, hogy lám, ő ellenezte a kínzást mindig, mégis felelősséggel tartozik ezekért a szörnyűségekért.

- Busa - mondta hirtelen ötlettel -, maga elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy elítélem az erőszakos vallatást?

A sovány férfi felszisszent, mert talpán a nyílt seb a padlóhoz ért. A fájdalom könnyet csalt mélyen ülő szemébe.

- Mit számít az, hogy én mit hiszek? - kérdezte.

- Igaza van - mondta Salgó. - De azért érdekelne a véleménye.

Busa arcán torz mosoly cikázott át.

- Lehet, hogy a főellenőr úr elítéli, azért még minket megkínoznak.

Salgó csendesen cigarettázott. Milyen jó volna egyszer elbeszélgetni egy értelmes kommunistával - gondolta. - De ezekkel a lebukottakkal nem lehet, mert bizalmatlanok. Amikor még szabadlábon vannak, azért nem lehet, mert szabadok. Furcsa emberek. Jellemzőjük a megcsontosodott bizalmatlanság. Valami eszébe jutott, és kalácsarcán mosoly fénylett. Aprókat szívott a Memphisből, pöfékelt, mintha pipázna.

- Mondja, Busa, ki az a Mókus? - Észrevette, hogy a férfi megrezzent. A kérdés váratlanul érte.

- Nem tudom, kire gondol, főellenőr úr.

- Csalódtam volna, ha mást válaszol. - Maga sem vette észre, hogy gondolataiban milyen változás állott be, de elfelejtette Káldyt, Schlickent, az ellentmondásos, zsákutcába futott életét, csak Busát látta, az ellenfelét, aki túl akar járni az eszén, aki le akarja győzni, mert valószínűleg hülyének nézi, azt hiszi, éppolyan dilettáns, mint a többiek. Izgalom fogta el, mint a sakkjátékost, amikor felismerte ellenfele gyöngéjét, s egy lépésből logikájával megfejti az eltervezett kombinációt. - Busa - mondta halkan -, nem volna célszerűbb, ha azt mondaná: uram, ismerem Mókust, de nem vagyok hajlandó elárulni a nevét?

- Nem mondhatok mást, főellenőr úr.

- Mi volt a bőröndben?

- Cipők voltak. Klics levelet írt, hogy rosszul megy a boltja, kért, hogy a Telekin adjam el a cipőket, a haszon feles.

- Gyenge dolog ez, Busa - mondta szemrehányóan Salgó. - Az a baj, hogy rosszul konspirálnak, s maguk mindaddig bukásra vannak ítélve, amíg nem tanulják meg a konspirációt. Itt sem hülyék élnek, Busa. Megcsóválta a fejét, és telefonált az ügyeletre, hogy hozzák fel a lefoglalt bőröndöt és kísérjék fel Klicset.

- Tanulja meg, Busa, hogy az alibi használhatósága a nüanszokon múlik. Az elképzelésük lényegében nem volt rossz, csak a szervezést gyatrán kivitelezték.

Néhány percen belül bevezették a szobába az alacsony, fekete hajú Klicset, aztán felhozták a barna bőröndöt. A nyomozók távoztak.

- Álljon a falhoz, Klics - mondta a főellenőr -, és megkérem, ez magának is szól, Busa, csak akkor szóljanak, ha kérdezek, és mindig csak az, akihez a kérdést intézem. Megértették?

Mindketten bólintottak.

- Klics, ez az a bőrönd, amelyet Busának átadott?

- Ez az, kérem.

- Busa?

- Megismerem.

- Helyes - mondta Salgó. - Klics, legyen szíves, mondja el, hogy hány pár és milyen cipőket csomagolt a bőröndbe? Nyugodtan gondolkozzék, ne féljen, nem veretem meg, nem is fenyegetem.

Klics Busára nézett, aztán a bőröndre. Összevonta fekete szemöldökét, és mint a leckéjét nem tudó diák, töprengve, zavartan állt, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte.

- Látja, Busa, szegény Klics hallgat, fogalma sincs, hogy mit feleljen, mert nem tudja, hogy hány pár cipőt csomagoltak a bőröndbe. Persze azt hazudhatná, hogy nem ő csomagolta be a cipőket. Ebben az esetben meg kéne neveznie valakit, de kár lenne, mert az illetőt kihallgatnám.

- Igaza van, főellenőr úr - mondta Busa.

Salgó csengetett, a belépő őrnek parancsot adott, hogy kísérje vissza a zárkájába a fekete hajú férfit.

Becsukódott az ajtó. A főellenőr cigarettára gyújtott.

- Akar egy cigarettát? Nyugodtan elfogadhatja, azzal még nem esik csorba a becsületén. - A férfihoz lépett, megkínálta őt, meggyújtotta öngyújtóját.

- Köszönöm - mondta Busa, és mélyre szívta a füstöt. Azonnal enyhe szédülést érzett, de most jól jött ez a szédülés, mert Salgó szavai után teljesen kilátástalannak látta a helyzetét. Mindaz igaz, amit a főellenőr mondott. Ez pedig azt jelenti, hogy ha nem mondja meg Marian nevét, agyonverik. Nem Salgó, ő sohasem üt. Majd mások.

- Tudja, Busa, maguk azért nem tudják megdönteni a rendszert, mert rosszul harcolnak - mondta a kövér ember. - Sajátos módon én a kommunizmust mint eszmét nem tudom máshoz hasonlítani, csak a kereszténységhez. Maguk - vagyis Lenin tanítványai - egyvalamiben hasonlítanak az apostolokhoz, abban, hogy ugyanúgy feláldozzák magukat, mint amazok, de sok minden másban különböznek tőlük. ők is konspiráltak, hiszen a rómaiak tűzzel-vassal, illetve keresztre feszítéssel, arénákban a vadállatokkal irtották őket, az apostolok mégis eredményesebben harcoltak, mert a nép jobban ismerte őket, és így az általuk hirdetett eszmét is jobban megismerték.

- Lehet - mondta Busa.

- Emlékszik maga a Saul-legendára?

- Valami rémlik.

- Ö volt az, aki megtért. Ez a Saul, ha úgy tetszik, hasonló beosztásban volt, mint én. Üldözte a keresztényeket, mint én a kommunistákat. Ö is hivatalnok volt, én is az vagyok. S ha most azt mondanám, hogy amikor bejöttem ide, útközben látomásom volt, nem a keresztet, hanem a sarló és kalapácsot láttam, és a jelenség hatására megvilágosodott az elmém, beláttam, hogy változtatnom kell az életemen, maga, Busa, vállalkozna a Keresztelő János szerepére? Útbaigazítana engem?

- Nem tudom, mit akar tőlem, főellenőr úr.

- Mondja meg, hogy hol találom meg Mókust. Figyelmeztetni akarom őt, hogy bajban van.

- Nem tudom, miről tetszik beszélni - mondta a - Nem bízik bennem. Persze ezen nem csodálkozhatok. De akkor azt mondja meg nekem, Busa, mit csináljon az olyan ember, mint én, ha változtatni akar az életén? Maguk nem engedik, hogy szakítson a régi életével, provokátornak tartják őt. Mi marad hát a számára? A nihil. Úszik az árral, vagy kilép az ablakon.

Busa maga elé bámult, a lábát nézte, s egy pillanatig arra gondolt, hogy soha többé nem tud lábra állni.

nyomorékká verték. Itt, ebben az épületben, s most ugyanitt furcsa, szokatlan kérdéseket hall. Lehet, hogy kommunizmus sokban hasonlít a kereszténységhez, ezen még nem gondolkozott. Egy azonban biztos, hogy a mozgalomban nincsenek csodák. Legalábbis olyan csodák nincsenek, amelyek a defenzív osztály embereiből egyik napról a másikra kommunistát csináljanak.

- Nem kell kilépni az ablakon - mondta. - Nemcsak a kommunisták harcolnak a fasiszták ellen, hanem minden becsületes magyar. Sok a fasiszta, harcolni lehet ellenük, azt senki sem tiltja meg. Ehhez még Keresztelő Jánosra sincs szükség.

Salgó hosszan gondolkodott.

- Amikor én Saulra hivatkoztam, azzal nem azt akartam mondani, hogy kommunista lettem. Szó sincs róla. De ma a kommunisták együtt harcolnak a nem kommunistákkal. Az amerikaiak sem szeretik az orosz bolsevistákat, most mégis közösen küzdenek a német nácik ellen. Maga nem tudja elképzelni, hogy szövetséget kössünk egymással?

- Dehogynem - mondta Busa -, de a szövetségkötésnek tárgyi feltételei vannak. Hogy én a nácik ellen harcolok, azt ittlétem bizonyítja. - A lábára meg az arcára mutatott. - Meg ezek itt.

- Értem, tehát magának bizonyítékokra van szüksége. Hát ez bonyolult és körülményes. Könnyű lenne akkor, ha maga megbízna bennem, de ezt nem várhatom magától. Nem hiszik, hogy mások is gyűlölhetik a nácikat, még a defesek közül is néhányan...

- Csak a tapasztalatnak hiszek, főellenőr úr. A tapasztalat pedig mást bizonyít.

- Ha azt mondanám, hogy megszöktetem, elhinné?

Eljönne velem? Rám bízná magát?

Busa a szájába harapott, és feljajdult.

- Miért gyötör, főellenőr úr? Miért lenne maga náciellenes? Csodák nincsenek. Maga évek óta nagyon sok kommunistát lebuktatott. Negyvenkettőben ott ült a tárgyaláson, láttam. Hallotta, amikor a képviselő úr a kommunistákat hazafiaknak jellemezte. Maguk azért üldöztek és üldöznek, mert mi vagyunk azok, akik felemeltük a szavunkat a fasiszták ellen. S most azt akarja nekem bebizonyítani, hogy maga is antifasiszta? Főellenőr úr, jelenleg antikommunista szemlélettel senki sem lehet antifasiszta. Még maga sem.

A nácik ellen csak velünk együtt lehet harcolni. Hát hogyan hihetnék magának?

Busát kifárasztotta a beszéd. Lihegett.

- Teljesen igaza van - mondta elgondolkodva a főellenőr. - Egyvalamiről azonban megfeledkezik. Az emberek nem kommunistáknak és antináciknak születnek, hanem csak embernek, s később kommunistákká vagy antinácikká válnak. Hogy hogyan? Minden embernél más és más tényezők játszanak közre.

A megváltozott körülmények gondolkodásra késztetik az embert. Engem is. Úgy gondolom, hogy a németek elvesztik a háborút. Mivel nem vagyok pártember, én mindenekelőtt az ország szempontjából nézem az eseményeket. Ahogy Salgó magyarázott, egyre világosabbá váltak előtte az összefüggések és az ellentmondások. Az egyik logikus gondolat szülte a másikat, úgy érezte, hogy megtalálta a fonal végét, és most szépen gombolyíthatja az összegubancolódott szálat. - Mi lesz az országgal, ha a vesztesek oldalán érjük meg a háború végét? És van-e mód, hogy változtassunk a sorsunkon? Természetes, hogy van. Nálunk még nincsenek halálgyárak, -táborok, de ha a németek megszállják az országot, nálunk is lesznek, és felelősséggel tartozunk mindezért.

- A németek megszállják az országot? - kérdezte döbbenten Busa.

- Napokon belül. Ezek a körülmények késztettek gondolkodásra. Hangsúlyozom, nem vagyok és nem lettem kommunista. Azt is tudom, hogy bár sohasem verettem meg egyetlen embert sem maguk közül, én is felelősséggel tartozom. Egyelőre ezt mondhatom magának.

Csengett a telefon. Veörőskőy ezredes hívatta.

- Gondolkodjék, Busa, és próbáljon hinni. Nem választom el Klicstől, beszéljék meg az alibit, lehet, hogy más fogja kihallgatni magukat és nem én.

Busa nem válaszolt, de látszott rajta, hogy Salgó szavai felzaklatták őt. Salgó visszavitette a zárkába, utána bement az ezredeshez. Rögtön látta, hogy Veörőskőy ideges.

Nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja az ezredes idegességének az okát. Elmondta, hogy a hírszerzők jelentése szerint az osztrák határon a németek erős motorizált csapategységeket és páncélosalakulatokat vontak össze. Egy másik bizalmas jelentés arról szól, hogy a Gestapo Attila utcai központjában együtttartás van, állítólag Budapestre várják Belgrádból Winckelmann tábornokot. A műszaki lehallgatócsoport a német követség munkatársai és a volksbundista vezetők között virágnyelven folytatott telefonbeszélgetéseket rögzített, ezekből a beszélgetésekből a kormányzat arra következtet, hogy a németek Magyarország megszállására készülnek.

- Tudom, hogy magát baráti szálak fűzik Schlicken őrnagyhoz, az ő kérésükre neveztük ki összekötő tisztnek, most mégis meg kell kérdeznem, adott esetben számíthatok-e magára?

Salgó az ezredes butaságán meghatódott, ugyanakkor sajnálta is. Ha ő holnap, tizennyolcadikán átállna a németekhez, azt úgysem mondaná meg. Az ezredes tudhatná, hogy ő tulajdonképpen nem a németeket szereti, hanem a szolgálatot. Schlickennel is csak azért működött együtt, mert erre parancsot kapott. De hát azért ő nem beszervezett ügynöke a németeknek. Arról sem ő tehet, hogy amikor Helmeczyt a Gestapo átadta az osztálynak, hozzákapcsolták. Ezt Schlicken kérte, s Veöröskőyék teljesítették az őrnagy kérését. Pedig ő annak idején megmondta, hogy nem tanácsos olyan ügynökkel együttműködni, aki máshova is dolgozik.

Elnézte a béna karú ezredes rókaarcát, mely most hosszabbnak tűnt, mint máskor, és arra gondolt, hogy teljesen felesleges erőlködés ez. A németek ellenállás nélkül fogják megszállni az országot. Szivart vett ki az ezredes dobozából, és rágyújtott; lassan, kényelmesen, mintha semmi más dolga nem volna.

- Rám számíthat, tisztelettel - mondta, és visszatette az asztalra a nagy alakú eMAG reklámöngyújtót, melyet az ezredes újévkor kapott ajándékba -, de már késő. Itt nem lesz semmiféle ellenállás. Ez az én magánvéleményem, ami persze az ezredes urat semmire sem kötelezi.

A bénakarú csapott állát simogatta, és rosszallóan nézett a szivarozó férfira.

- Maga megint károg, Salgó. A hadsereg a kormányzó úr mögött áll.

- Az lehet - mondta bólogatva a főellenőr -, de a vezérkar és a tábornokok többsége nem. A tapasztalat meg azt mutatja, hogy a német megszállók elleni harchoz csak a hadsereg nem elég, ha a parancsnokok ellenzik a harcot. Ahhoz az egész népre volna szükség.

- Felcsillant a szeme. - Az ezredes úr bátor katona.

Tanácsoljon valamit a miniszterelnök úrnak. - A bénakarú kíváncsian fürkészte a főellenőrt. Intett, hogy folytassa. Salgó kivett a zsebéből egy röpcédulát, amelyet tegnap kapott postán, és lomhán mosolyogva átnyújtotta az ezredesnek. - Például ezt: "Azonnali hatállyal engedjék szabadon a kommunistákat, hirdessenek amnesztiát, fegyverezzék fel a munkásokat, hirdessék meg a népfelkelést, tiltsák be a nyilas pártokat, kérjenek fegyverszünetet." - Veöröskőy átfutotta az ellenállók röpcéduláját, és kifakadt.

- Maga őrült, ember, maga nem tudja, mit beszél?

Ezt a kommunista párt követeli.

- Úgy van, de hát másképpen ez nem megy, ezredes úr. Csak akkor, ha ezt az őrültséget elkövetjük. Máskülönben az ellenállás gondolata őrültség.

- A kommunistákat kiengedni? - sápadozott az ezredes. Salgó bólintott. - Badarságokat fecseg, Salgó.

Magát megfertőzték a kommunisták.

- Elnézést, ezredes úr. Tessék megmondani, mit csináljak. Várom az utasítást.

- Egyelőre semmit se csináljon. Még én sem kaptam parancsot.

Salgó eltávozott. Nincs más mód - gondolta -, úszni kell az árral. Hazament, átöltözött, meleg vízet kért a házvezetőnőtől, beült a karosszékbe, lábát a lavórba tette, és szunyókálva áztatta. A meleg víz átjárta fájós lábát, és akaratlanul Busa lábaira gondolt. Ö belepusztulna, nem bírná elviselni a szenvedést. Eszébe jutott, hogy mi történne, ha most azonnal lemondana.

Polgári alkalmazott, ez viszonylag könnyen menne.

Épphogy csak végigsuhant benne az ötlet, s máris tudta, hogy butaság. Elfogadják a lemondását, és behívják mint tartalékos tisztet, őt nem engedik el a szolgálat kötelékéből. De akkor mit csináljon? Ha a németek holnap megszállják az országot, kineveznek egy bábkormányt, és végrehajtják azokat az intézkedéseket, amelyeket eddig minden országban végrehajtottak: tízezrével fogják deportálni a zsidókat és a németellenes embereket, s ehhez ő is tudatosan hozzájárult. Deportálni fogják Káldyt is, mert ő, lám, a lábát áztatja, és semmit sem tesz a megmentése érdekében. Nemsokára megérkezik az ügynöke, s neki végig kell hallgatnia őt, utasításokat kell adnia, hogy elfogják Mókust és felgöngyölítsék a pesti vonalat. Vagyis azokat tartóztassák le, akik a németek ellen akarnak harcolni. Megnézte az óráját. Hat óra múlt öt perccel.

Lement az utcára, és az egyik nyilvános telefonfülkéhez sétált. Belépett. Vastag, puha ujja a tárcsán nyugodott. Lehunyt szemmel tűnődött, végül hosszas gondolkodás után feltárcsázta a Káldy villát.

Néhány másodpercig várt. Végre felvették a hallgatót.

Tudta, hogy a műszaki csoport lehallgatja a beszélgetést, de ez nem zavarta őt, mert a jelentést hozzá továbbítják.

- Halló, Káldy lakás - mondta a vonal túlsó végén Marian.

- Kovács Géza - mondta elváltoztatott hangon Salgó. - A professzor urat kérem.

- Szegeden van.

- Akkor a lányával szeretnék beszélni.

- Az beszél.

- Kérem, ne lepődjék meg, és ne tegye le a hallgatót.

Azonnal értesítse apját, hogy meneküljön. Salgó főellenőr holnap éjszaka le akarja tartóztatni.

- Kérem, ki beszél?

- Haraszty Miklós barátja vagyok. Maga már nem emlékszik rám. Azonnal értesítse apját. Holnap már késő. - Letette a kagylót, és nagyot lélegzett. Először arra gondolt, hogy Ágnest, az ügynökét küldi Szegedre, de elvetette ezt a tervét, mert nem jó, ha másokat is beavat az ügybe, és Káldy nem hinne neki. A lányának talán hinni fog. A Salgó nevet a professzor a Haraszty-ügyből ismeri, esetleg sikerül megmenteni az öreget. Gúnyos mosolyra húzódott a szája. - Menj a fürdőszobába - mondta magában -, és köpd le magad.

Most azt hiszed, hogy csináltál valamit?

Kilépett az utcára, és kedvetlenül végigbámult a poros úttesten.

XII.

Marian sápadtan állt a készülék mellett. A hír döbbenetes erővel hatott rá. Persze lehet, hogy provokáció.

És ha mégsem az? Salgó főellenőr. Ismeri ezt a nevet.

Apjától tudja, hogy ő vezette Miklós ügyében a nyomozást. S mintha Kálmán is említette volna a Salgó nevet. Illetve akkor éjjel, amikor az akcióról a hadnaggyal visszajött, mondani akart valamit róla, de aztán elfelejtették. Kinyitotta az ablakot, kinézett a kertbe, a fiút kereste, de nem látta. Csengetett, várnia kellett, amíg Ilonka előkerült. Azt mondta a lánynak, hogy keresse meg a kertészt, és küldje a szobájába.

Becsukta a társalgó ajtaját, és vontatott léptekkel felment a falépcsőn az emeletre. Nagyon nyugtalan volt, nem találta a helyét, tanácstalanul téblábolt, végül a heverőre feküdt, arcát a párnába fúrta. Mit tegyen, és hogyan? Holnap délig vár, ha addig nem kap értesítést, délután felmegy Ágai orvosnőhöz, a jelszót ismeri, s talán ott tartózkodik nála az az ismeretlen elvtárs, aki megítélése szerint a Központi Bizottság egyik tagja.

De oda sem mehet. Legutóbb, amikor találkozott vele, azt az utasítást adta, hogy ne keresse őt, amennyiben szükség lesz rá, az orvosnő majd értesíti. De vajon az ismeretlen férfi, aki Tatár néven mutatkozott be, tudja-e, hogy Busa lebukott? Maga előtt látta utolsó találkozásukat. Az orvosnő ebédlőjében ültek, a redőny le volt eresztve, a szobában félhomály volt, nem láthatta tisztán Tatár arcát. Arra emlékszik, hogy könyökével az intarziás ebédlőszekrényre támaszkodott, s szórakozottan játszott egy cukorspárga-darabkával.

Csomókat kötözött rá, közben őt fürkészte. Nagyon fáradtnak érezte magát, hiszen akkor tért vissza Erzsébetről, ahova röpcédulákat vitt, délelőtt Újpesten járt, előtte való nap pedig Szegeden volt. Arra gondolt, hogy éhes, nem evett egész nap semmit, legszívesebben megfürdött és megebédelt volna.

- Nagyon fáradt? - kérdezte a férfi, és ujjai között áthúzta a csomókkal "díszített" cukorspárgát.

- Kicsit fáradt vagyok - mondta őszintén Marian.

- Látszik magán. - Az utcáról beszűrődött a közeli körút zaja, Tatár az ablakhoz ment, becsukta. Járása furcsa volt, imbolygó, mint a tengerészeké. - Simán ment minden? - kérdezte a magas férfi. - Nem követték?

- Nem vettem észre, hogy követtek volna.

A férfi közelebb jött, megállt az ovális ebédlőasztalnál, s úgy nézte a hímzett terítőt, mint egy kiállítási tárgyat. Nem ült le, hanem az egyik széktámlára támaszkodott.

- Tudom, hogy fáradt - mondta halkan -, de azért megkérdezem, végre tudna-e hajtani egy feladatot.

Előre megmondom, nem könnyű. De úgy jött ki a lépés, hogy csak maga hajthatja végre, mert Idegest személyesen kívülem, csak maga ismeri.

Marian ásított, és halkan elnevette magát.

- Mit kell csinálnom?

- Ott van az a bőrönd, látja? - Az ajtó mellett a falnál egy közepes nagyságú, barna bőrönd állt. - Elég nehéz. Cipők vannak benne. Most azonnal elutazik Hatvanba. Még eléri a gyorsvonatot. Hatvanban leszáll, jegyet vált a miskolc-budapesti személyre. Felszáll a harmadik kocsiba. Megkeresi Idegest, és melléül.

- És ha nem lesz mellette üres hely?

- Akkor Ideges udvariasan felkínálja a helyét.

A bőröndöt felteszi a csomagtartóra, és leül. Ideges Gödöllőn a maga bőröndjével lelép a vonatról, maga is leszáll, és megvárja, amíg egy vasutastiszti egyenruhába öltözött fiatalember megszólítja magát: "Kisasszony, szívesen segítek." Ez a jelszó. Maga erre azt válaszolja: "Köszönöm. Majd hívok inkább egy hordárt." A vasutas azt fogja válaszolni: "Sajnos itt hordárok nincsenek." Ezután átadja neki a bőröndöt. Hát ennyi az egész. Utána HÉV-vel visszautazhat Pestre, és hazamegy, megvárja, míg értesítést kap.

Csakhogy másként sikerült minden. Amikor Hatvanban felszállt a megadott kocsiba, azonnal megtalálta Busát, bár nagyon gyenge volt a világítás. De ennek örültek, mert így a bőröndjét nem láthatták.

Busa udvariasan a segítségére sietett. A bőröndöt feltette a csomagtartóra. Mellette állt, látta jól, hogy melyik a férfi bőröndje: Amikor leültek, Busa hátradőlt az ülésen, és tovább már nem törődött vele. Hallgatta a kerekek csattogását. Egy idő után Busa halkan, nagyon halkan fütyülni kezdett. Azonnal megismerte a dallamot, és megrémült. A férfi az "A becsali csárda fala zsandárokkal körülállva" című népdalt fütyülte, ami régi megbeszélésük szerint azt jelentette, hogy baj van, a tervtől eltérően menekülni kell. Nem mert mozdulni. Megpróbált nyugalmat erőszakolni magára, és higgadtan gondolkodni. Amikor a vasutas jött, megkérdezte, hogy hányadik megálló Galgahévíz.

A kalauz kezelte a jegyét, és azt mondta, hogy a második. Busa, úgy látszik, megértette a szándékát, mert megnyomta a térdét. Kálmánra gondolt, és nagyon félt. Ahogy közeledtek az állomáshoz, egyre idegesebb lett.

- Mindjárt Galgahévízen vagyunk - mondta a szemközt ülő vadászkalapos fiatalember. - Tessék készülődni. Majd segítek. - Felállt. Ö megmutatta a "bőröndjét", de ö is megfogta, ketten emelték le. Megköszönte. Csak akkor érezte, hogy milyen nehéz, amikor felemelte és egyedül vitte ki a peronra. Szerencséje volt. Minden baj nélkül leszállt...

Az ajtónyitásra eszmélt fel a gondolataiból. Kálmán lépett a szobába. Felült a heverőn. A fiú rögtön látta, hogy valami történt, mert Marian arca nagyon árulkodó volt. A lány elmondta, hogy milyen telefonüzenetet kapott, és tanácskérően a fiúra nézett, akit ugyancsak váratlanul ért a hír.

- Salgó valóban nyomoz apád után. Hiszen mondtam neked.

- Csak akartad.

A fiú elmesélte, hogy mit hallott annak idején Helmeczytől.

- Ki lehet az a Kovács Géza - tűnődött -, és honnan tudja mindezt? Mert amit apádról mondott, nagyon valószínűnek látszik. Egyet tehetünk. Én leutazom Szegedre, beszélek apáddal. Írj néhány sort te is. Apádat elrejtem. Felhozom Pestre, és elrejtem. Te viszont ne mozdulj ki a házból.

- Csak holnap reggel indul vonat - mondta a lány.

- Akkor reggel megyek.

Az éjszakát együtt töltötték. Felejthetetlen éjszaka volt az mindkettőjük számára. Elfelejtették a háborút a szenvedést, az embereket, a világot, csak ők ketten léteztek, és a szerelem meg a jövő, amiről tervezgettek.

Másnap reggel elbúcsúztak egymástól. Hosszan, bizakodva és nagy-nagy szeretettel. Kálmán megállt a kerítés végénél, ahol elfordul az út balra, és visszanézett.

Marian a napsütötte teraszon állt, a szél szétborzolta fiúsan rövid haját, tisztelgett. A fiú is felemelte a kezét.

- Visszajövök - mondta halkan -, visszajövök...

Ahogy az órák múltak, úgy erősödött nyugtalansága.

Nem találta a helyét, kódorgott a kertben, mindenféle ostoba gondolat jutott az eszébe, és félt, nagyon félt.

Nem magát, Kálmánt féltette, úgy érezte, nem lett volna szabad elengednie. Sejtések gyötörték, s meg volt győződve arról, hogy Kálmánt valami baj éri az úton. A lányt az elmúlt hetek utazásai erősen megviselték. Amikor egy évvel ezelőtt bevonták a munkába nem sejtette, hogy az mennyi idegizgalommal jár.

Örömmel vállalkozott rá. Busa sokat mesélt neki Miklósról, zárkatársak voltak a defenzív osztályon: Az elbeszélésből könnyen megállapította, hogy a férfi nem hazudik. Amikor elmesélte neki Miklós megkínzását, utolsó óráit, nem sírt, fájdalmat és gyűlöletet érzett.

Azt mondta, hogy szeretne harcolni. Először csak kisebb feladatokat kapott. Örömmel és ügyesen elvégezte. Közben Busa sokat foglalkozott vele, oktatta, tanította őt, magyarázott neki. Egyszer megkérdezte tőle hogy miért szimpatizál a kommunistákkal, hiszen jómódú, gazdag lány. A férfit meglepte a lány válasza.

Nem szimpatizál, hanem kommunistának tartja magát. Még jobban csodálkozott, amikor meggyőződött róla, hogy Marian az elméleti kérdésekben is jártas.

Persze később rájött, hogy tulajdonképpen ezen semmi csodálkoznivaló nincs, hiszen Marian Haraszty Miklós menyasszonyjelöltje volt, a fiatal egyetemi tanársegéd pedig szemináriumokat vezetett. Káldyék gazdag könyvtárában pedig akadt olvasnivalója bőven.

Nagyon összemelegedtek Busával, és az illegalitásban élő férfi szinte egy új világot tárt fel a lány előtt.

Marian úgy szívta magába Busa tanítását, mint a szivacs a nedvességet. És egyre nehezebb feladatok következtek. Legutóbb a fegyverek hazaszállítása.

Nem értette a komplikált szervezést, nem tudta, hogy miért kellett a bőröndöket kicserélni, miért nem adhatta át közvetlenül Busa a vasutasnak. De, úgy látszik, mégis oka volt, mert Busát figyelték. Marian akkor nagyon megijedt, és szerencsés menekülése után tanácstalanul állt az állomás előtt. Nagy nehezen tudott csak Pestre átjönni, sokáig várakozott az út mentén, végül egy német katonai teherautó megállt, és felvette.

Gödöllőn mintegy negyedóráig időztek az egyik kocsma előtt, ott hallotta a beszélgető emberektől, hogy a miskolci vonaton kommunistákat fogtak le a detektívek, késett is a vonat vagy félórát.

Tulajdonképpen még most is a történtek hatása alatt állott, és a bizonytalanságot akkor érezte igazán, amikor egyedül maradt. Mint most is. Már bánta nagyon, hogy nem mondta el Kálmánnak az eseményeket, úgy érezte, hogy a fiú használható megoldást talált volna. Hosszas töprengés után elhatározta, hogy mégis felkeresi Ágai Mária orvosnőt. Erre azonban nem került sor, mert Ilonka lépett a szobájába, és közölte vele, hogy Ágai doktornő szeretne beszélni vele.

- Telefonon? - kérdezte a lány.

- Személyesen - mondta Ilonka. - A szalonban várakozik.

- Vezesse fel.

Nemsokára a fekete hajú, tömzsi orvosnő Ilonka kíséretében megjelent, s mintha régi barátnője lenne, széttárta karját.

- Drágám…

Megölelték egymást. Marian szíve hevesen dobogott. Megvárta, míg Ilonka léptei eltávolodtak, és csak akkor kérdezte.

- Mária, mi történt?

Az orvosnő a lány vállára borult, és keservesen sírni kezdett. Teste remegett, könnyei végigfolytak csúnya arcán, fuldokolva magyarázott valamit, amiből Marian csak annyit értett, hogy a Gestapo, meg árulás történt. Végre sikerült valahogyan megnyugtatnia a zokogó asszonyt, aki az idegösszeomlás határán állt.

Marian megdöbbenten hallotta, hogy a Gestapo ma délelőtt rajtuk csapott, két elvtársat elfogtak, neki Tatárral együtt sikerült megszöknie. Súlyos tűzharc volt, egy német SS-katonát lelőttek.

- Mindennek vége - mondta az orvosnő. - Már nem bírom idegekkel. Még szerencse, hogy Tatár biztonságban van.

- Azt tudjátok, hogy Ideges is lebukott?

- Tudjuk.

- A fegyverek itt vannak nálam. Most mit akarsz csinálni?

- Néhány napig itt maradok.

- Nem maradhatsz, mert ismerik a neved, s az a gyanúnk, hogy a defenzív osztálynak a villában beépített embere van.

- Akkor mít tegyünk? - kérdezte az orvosnő kétségbeesve, és a semmibe bámult.

- Nem tudom - mondta Marian. - Gondolkoznom kell.

achlicken öt órakor lépett ki a Gestapo Attila utca központjából. A nap melegen sütött, a Vérmezőn már zöldellt a fű, a bokrokon pedig már látszottak a zsenge rügyek. Civilben volt, a börberifelöltőjét melegnek találta, levetette és a karjára hajtotta. Mélyet szívott a friss, tavaszi levegőből, vidáman az égre nézett. A fekete Horch a szálló bejárata elé siklott, Kurt hátrahajolt, és kinyitotta a hátsó ajtót. Schlicken intett a kapuban strázsáló SS-katonának, és beült a kocsiba.

A fiatal, széles vállú Kurt hátranézett, és várta a parancsot.

- Willst du einen Zucker, Kurt?

- Jawohl, Herr Major.

Schlicken bemondta a címet, aztán hátradőlt az ülésen, és kibámult a kocsiból. Félóra múlva már Salgó hivatali szobájában cikázott. A puha arcú főellenőr nem volt valami barátságos kedvében, bár amikor az őrnagyot meglátta, kis elégtételt érzett. Hiába jött tegnap este a lakására, hogy "beszálljon" az ügybe, Morgó semmit sem tudott megállapítani Mókus kilétéről. Az ügynök távozása után tudta meg, hogy Schlicken tulajdonképpen miért akar "beszállni" az ügybe. Az őrnagy egyik csoportja hónapok óta dolgozik egy erős kommunista vonal felderítésén, a vonalat tudomásuk szerint a Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik tagja irányítja. Salgó csalódást és keserűséget érzett, s míg Schlicken beszélt, arra gondolt, hogy számára mennyire megalázó ez a szerepe.

Nekik a vezérkari főnök utasítása értelmében minden adatot, mely a kommunistákról befut, azonnal közölniük kell, lám, Schlickenék meg semmit se közölnek velük, csak akkor, ha a közléssel valamit el akarnak érni. Tegnap is... Neveket sorolt fel, és neki engedelmesen válaszolnia kellett volna. Ismerősek voltak a nevek, de nem akart emlékezni. Furcsa, de néhány nappal ezelőtt engedelmesen válaszolt volna. Schlikken azt mondta, hogy a Mókus név többször szerepelt a jelentésekben. A felderítés szerint nemrégiben kapcsolták egy Tatár álnevű személyhez. Tatárról annyit tudnak, hogy munkás, valószínűleg műszerész, évek óta illegalitásban él, és az a gyanúja, hogy Tatár azonos azzal a vezetővel, akit hónapok óta keresnek.

Búvóhelyét a jelentések szerint csak ketten ismerik. Az a Mókus, akiről mesélt, és egy Ideges fedőnevű kommunista, aki ugyancsak illegalitásban él. Salgó mosolygott magában, és arra gondolt, mennyire örülne Schlicken, ha tudná, hogy Ideges a defenzív osztály pincéjében van. Ez tegnap este történt.

Ma délelőtt jelentették, hogy a Gestapo polgári ruhás nyomozói több személyt letartóztattak a városban. Bejelentés érkezett arról, hogy dr. Ágai Mária orvosnő lakásán tűzharc volt, az orvosnő egy Gestapo-nyomozót agyonlőtt. Veöröskőy ezredesék felvilágosítást kértek a Gestapo-központtól, azt a választ kapták, hogy semmiféle őrizetbe vételről nincs tudomásuk. Most pedig itt ül mellette régi barátja, Heinrich von Schlicken őrnagy, és mesél.

- Tíz embert fogtunk el - mondta. - Tatár és Ágai orvosnő azonban elmenekült. De ha Mókust elfogjuk, nyomukra akadunk.

- Most mi a kívánságod? - kérdezte Salgó.

- Átvesszük a miskolci csoportot, mert most már biztos, hogy a két ügy lényegében kapcsolódik.

A fegyvereket meg kell találnunk, Mókust el kell fognunk.

- Ez nagyon valószínűnek látszik. De miért velem beszéled meg, miért nem Veöröskőy ezredessel?

Schlicken mosolygott.

- Okom van rá. Egyébként holnap te kerülsz Veöröskőy helyére, tehát semmi értelme, hogy vele tárgyaljak.

Salgó előredőlt, és a könyökére támaszkodott.

- És ha én azt mondanám, hogy ne erőltesd magad, mert nem vállalom a megbízatást, akkor mi lenne a véleményed? - Azt mondanám, hogy hülye vagy. Schlicken már a páncélszekrénynél állt, és furcsán nézett a főellenőrre. - Oszi - mondta halkan, de nagyon érthetően -, hagyj fel ezzel az ostoba viselkedéssel. Én nem akarom félreérteni, de akadnak, akik cinikus magatartásodat félremagyarázzák. Ezt már mondtam neked. Nem tudom, hogy meddig tudlak megvédeni a rágalmazóktól. Nem mindenkinek az a véleménye rólad, mint nekem.

Salgó puha arca mosolyra húzódott.

- Fenyegetsz?

- Figyelmeztetlek.

- Nagyon rosszak az idegeid, Henrik - mondta, és hátat fordított a férfinak. - Már a tréfát sem érted.

Természetesen vállalom a megbízást.

Fiatal, vörös hajú férfi lépett a szobába. Salgó intett a fejével, hogy beszéljen. Annyira feldúlt volt, hogy nem figyelt a nyomozóra, csak akkor kapta fel a fejét, amikor Káldy Marian nevét meghallotta.

- Nem értem. Mit csinált a lány?

- Tegnapelőtt éjjel jött haza. Egy középnagyságú bőrönddel. Reggelre a bőrönd eltűnt. - Salgó szerette volna azt mondani a nyomozónak, hogy hallgasson, de nem tehette, mert Schlicken izgatottan közbeszólt.

- Mikor kapta a jelentést?

- Húsz perccel ezelőtt. Tuba rendkívüli találkozót kért - jelentette a vöröshajú. - Azt üzeni még, hogy jelenleg a villában tartózkodik Ágai Mária orvosnő.

Schlicken nagy szemeket meresztett, aztán hangosan nevetni kezdett. A szobából távozó nyomozó még a folyosó végén is hallotta félelmetes nevetését.

- Szabad használnom a telefonodat? - kérdezte a megdöbbent főellenőrtől.

- Kivel akarsz beszélni? - Salgóba csak fokozatosan tért vissza a cselekvőképesség.

- Utasítom Molcke hadnagyot, hogy azonnal vegyék körül a villát, és tartóztassanak le minden ott tartózkodó személyt.

Salgó megfogta az őrnagy karját.

- Várj - mondta. - Tedd le a hallgatót. - Az őrnagy engedelmeskedett. - A lányt én veszem őrizetbe. Nem engedem, hogy több évi munkám eredményét mások arassák le. - Bátran az őrnagy szemébe nézett. - Te tudod, hogy Veöröskőy eszelősnek nevezett, mert két év óta szinte rögeszmeszerűen papolom, hogy Káldyék kommunisták. Most az asztalára teszem a bizonyítékokat. Utána azt csináltok velük, amit akartok.

- Rendben van - mondta Schlicken. - A központban találsz. Este kilenckor értekezlet van. Vagy addig hívj fel, vagy tíz óra után. A miskolciakat pedig holnap reggel elszállítjuk.

- Ahogy akarod - mondta Salgó.

XIII.

Marian, amikor elbúcsúzott az orvosnőtől, még sokáig maradt a kapuban. Ágai Mária nem fordult hátra, gyorsan szedte lábait, és kacsázó léptekkel sietett a Bécsi út felé. A lány nem talált más megoldást, csak azt, hogy levelet írt Sávos doktornak, megkérvén őt arra, rejtse el Máriát a klinikán. A részleteket az orvosnő majd szóban elmondja. Máriának a lelkére kötötte, hogy Sávos nem kommunista, csak antifasiszta, de nyilván segíteni fog. Nem tett rá jó hatást az orvosnő lehangolt viselkedése, kedvetlen, ideges magatartása. Kellemetlen szorongását úgy akarta feloldani, hogy minduntalan Kálmánra gondolt, s azt hajtogatta: "Csak nyugalom, nekünk nem történhet bajunk."

Beült a könyvtárba, elővette a Nagy Larousse egyik példányát, és olvasgatni kezdte. Nézte a képeket, de hamar megunta azt is. Hirtelen nyugtalan lett. A lexikont az asztalon hagyta, és leszaladt a kazánházba. Az ajtót nyitva hagyta egytenyérnyire, hogy meghallja a lépéseket, aztán felnyitotta a kazán ajtaját, belenézett.

üres volt, csak a megtisztított rostélyokat látta, a gránátokat nem. De nem nyugodott meg, a párkányról levette az elemlámpát, bevilágított, ám így sem látott semmit, csak az öblös tűzteret és a füstjáratok nyílásait. Végre megnyugodott. Felment újra, kiült a teraszra és bámészkodott. Ha férjhez megy, elköltözik ebből a hodályból, sohasem érezte magát jól ebben a kastélynak is beillő villában. Rábeszéli apját, hogy adják el, s vegyenek Pasaréten vagy Zuglóban egy kisebb házat. Nem szereti ezt a kihalt vidéket, nem mintha nem lenne szép, szép itt minden, a park, a gyümölcsös, az épület mögött a fenyves, csak az nem szép, hogy nagyon távol van a várostól, ő pedig szereti a zajos utcákat, az embereket, a házakat, az üzleteket, szereti a város sajátos hangulatát. Mennyivel jobban érzi magát a Vám utcai lakásban, pedig az is nagyon csendes helyen van, de ha most kinézne az ablakon, siető vagy sétáló embereket látna. Meg kocsikat, a villamost, a Dunán lassan vonuló uszályokat, hallaná a vontatóhajók rekedt kürtölését. itt még a téglagyár dudáját sem hallja, egy idő óta azt is elhallgattatta a háború. Nem szereti ezt a nyomasztó csendet, fél a csendtől, a váratlan neszeket még ma sem tudta megszokni. De nem is akarja. Sohasem szerette a magányt.

Egyszer Miklós azt magyarázta, hogy a magány szerelmesei egocentrikus, önző, embergyűlölő egyének.

Miklóssal sokat sétált a kertben, akkor nem félt. Miklós szőke volt és kisfiús, nagy, csodálkozó szemében pedig öröm bujkált. Hogy tudott örülni! Csuda érdekes, sohasem szerette a szőke fiúkat, de amikor Miklóst először meglátta, rögtön megszerette. Aztán szerelmes lett bele. S amikor Miklós apja meghívására a villába költözött, madarat lehetett volna fogatni vele.

Istenem, milyen ostoba arcot vágott, amikor megmondta, hogy szereti őt. Megijedt. Dadogott, akár egy kisdiák, pedig már előadó volt az egyetemen.

- Nem szabad, Marian - mondta -, nem szabad, te még gyerek vagy.

Az érettségije előtt Miklós azt mondta, szereti. S akkor az övé lett. Nem Miklós, ő akarta. Azt mondta, asszony akar lenni. Nem akarja, hogy Miklós más nőkhöz járjon. Hogy ámult a csodálkozástól. Persze ő mélyen hallgatott arról, hogy mindezt Rózsitól tudja, a kövérkés szakácsnő magyarázta el neki a szerelem furcsaságait.

Hűvös szél kezdett fújni, megborzongott. Észre sem vette, hogy besötétedett. Milyen nyomasztó ez a sötétség is. Sehol semmi fény, csak ijesztő árnyékok mindenütt. Micsoda pompás dolog lesz, ha ismét villanyfényben fürdik a város. Kálmánnal csatangolni fog reggelig. Az lesz az igazi szórakozás. Minden kivilágított kirakat előtt megállnak, aztán átsétálnak a fényes Lánchídon...

Hallotta a kapucsengőt. Arra gondolt, hogy Kálmán jött. Vajon sikerült-e apját elrejtenie? Ideges lett, felugrott, bement a szobába, becsukta az ajtót, az ablakokat, leeresztette az elsötétítő függönyöket, felkattintotta a villanyt. A fürdőszobában rendbe hozta magát, megigazította haját, ajkát vékonyan kifestette, és kisietett a szobából. Amikor a tölgyfa lépcsőn szaladt le, hirtelen megtorpant. A lépcső alján két német egyenruhás állt. Szőkék voltak és magasak, a ruha feszült rajtuk.

Maguk kicsodák? - kérdezte.

- Marian kisasszony? - kérdezte a magasabb férfi.

Porcelánkék szeme volt és színtelen szőke pillája. Lassan lépkedett a lépcsőn felfelé. A lány pedig bénultan állt. Hirtelen sírni szeretett volna, amiért nem Kálmán állt ott.

Káldy Marian vagyok - mondta halkan.

A férfi már mellette állt. Egy fejjel magasabb volt, mint a lány. Barátságosan mosolygott, fehér, hibátlan fogsora villogott. Megbiccentette a fejét, mintha be akarna mutatkozni, és azt mondta:

- Letartóztatom.

- Nem - mondta ijedten a lány, aztán megismételte:

- Nem!

De igen.

Ebben a percben tuszkolták be az ajtón Ilonkát és Rózsi nénit. Ilonka haja kibomlott, ruhája elöl el volt tépve, a németek vadul lökdösték. Aztán Rózsival együtt kiabálni kezdtek. Marian lehunyta a szemét, rosszullét fogta el, a vér kifutott az arcából. Hallotta a csattanásokat, a lányok sikolyát, aztán csend lett, és az ajtó dörrenve becsapódott.

Molcke megfogta a karját.

Jöjjön.

Hagyta, hogy vezessék. A cipője orrát látta, és a fényesre dörzsölt tölgyfa lépcsők repedéseit. Molcke a könyvtárba vezette. A szobában egy polgári ruhás német állt az ajtó mellett. Molcke egy széket tett a szoba közepére, és megkérte a lányt, hogy üljön le.

Marian riadtan leült. Körbenézett, mintha most látná először a könyvek ezreit, a padlótól a mennyezetig érő könyvállványokat, a bőrkötéses Shakespeare-sorozatot, a kávébarna Dickenseket, Shelleyt, Keatset, Byront, Thackerayt és a többieket. Furcsán érezte magát.

- Mókus - hallotta Moleke hangját -, legyen szíves, és nagyon gyorsan mondja meg, hogy hol vannak a fegyverek és hol találjuk meg Ágai Máriát. Egy perc gondolkodási időt adok.

A magas hadnagyra nézett, és arra gondolt, hogy mit jelent az egyperces gondolkodási idő. Molcke arca barátságos volt.

- Mit kérdezett? - kérdezte Marian.

- Hol vannak a fegyverek? Még harminc másodperc.

- Milyen fegyverek?

- Még húsz másodperc.

- Mit akarnak tőlem?

- Még tíz...

Durcásan nézett a főhadnagyra.

- Nos? - kérdezte Molcke. Marian látta, hogy szeméből felszívódott a melegség, hidegkék színű lett.

Megvonta a vállát.

A következő pillanatban irtózatos ütés érte az arcát, és a székkel együtt felborult. Szemét elöntötte a könny, fülében szaggató fájdalmat és zúgást érzett, aztán valami meleget. Nem tudta, mi történt vele, nem mert moccanni. A padlón feküdt, orrát megcsapta a viasz szaga. Felnyitotta a szemét. Néhány centiméterre az arcától vastag cipőtalpat látott. A talp oldala sáros volt. A füléből valami meleg az arcára cseppent, és lassan folyni kezdett a nyakára. Valaki megragadta a haját, és felrántotta a földről. Azt hitte, leszakad a fejbőre, fájdalmában felnyögött. Lenyomták a székre.

Felnézett. Molcke állt előtte. Mosolygott. Kisfiúsan, szelíden.

- Nos, Mókuska? Hol vannak a fegyverek?

A lány a füléhez nyúlt, tétován megérintette, de nem érezte a fülét, csak azt a meleg valamit, ami a nyakára szivárgott. Végighúzta ujjait az arcán, kezét maga elé tartotta. Véres volt. Ösztönösen a hasához nyúlt.

- Nos, Mókuskám? Újabb egy percet adok.

Marian az ujjait nézte. Aztán a könyvekre siklott a tekintete. Hirtelen sírva fakadt. Teste rángott. Nem látott és nem hallott semmit, csak sírt keservesen, mint valamikor kislány korában, amikor anyja kegyetlenül megpofozta. Az nagyon régen volt, tizenöt évvel ezelőtt, s azóta nem ütötték meg.

A hadnagyot a lány váratlan zokogása egy pillanatra zavarba hozta. Szinte örült, amikor meghallotta az ajtó nyitódását. Felnézett. A nyitott ajtóban Salgó Oszkár főellenőr állt, nyugodtan, kövéren, puhán, kezét raglánja zsebébe süllyesztve. Köszönt, és hallatlan hidegvérrel az íróasztalhoz ment. Ismerte Molckét.

- Mit csinál itt, hadnagy úr? - kérdezte halkan.

Tudta, hogy az ajtóban álló Gestapo-nyomozó nem ért magyarul. - Verekszik?

Molcke már várta Salgót, a parancs értelmében meg kellett elözniök. Schlicken őrnagy tömören azt mondta: "Engedjék be a villába, ha akadékoskodik, tartóztassák le."

- Schlicken őrnagy úr parancsát hajtom végre - mondta Molcke.

- S az volt a parancsa, hogy megverje a lányt?

- Nem tartozom önnek felvilágosítással. Az őrnagy úr üzeni, hogy a terv megváltozott, az őrizetbe vételeket nekünk kell végrehajtanunk. Arra kéri, várja meg őt, hamarosan idejön.

Salgó gyorsan és hidegen gondolkodott. Tudta, hogy elvesztette a játszmát. Schlicken nem bízik benne, azért küldte ki a nyomozókat. Nyolc gestapós van a villában, ő egyedül. De abban biztos volt, hogy Schlicken őt is le akarja fogatni, ezért engedték be ilyen simán. Ha letartóztatják, az annyit jelent, hogy rövid úton végeznek vele, hiszen sokat tud, a megbízhatatlan Salgóra nincs szükség. Schlickennél első a Führer, második a Birodalom érdeke, a barátság valahol a huszadik helyen áll. Csak azt tudná, hogy a lány milyen állapotban van. Felidézte magában a villa alaprajzát. Sokszor áttanulmányozta, egy évvel ezelőtt éjszaka, amikor a lány és az apja távol voltak, Tuba segítségével átvizsgálta a professzor iratait. Ha jól emlékszik, a háta mögött van a dolgozószoba, abból a földszinti teraszra ajtó nyílik.

A lányra nézett, aki abbahagyta a zokogást, és a váratlan helyzetet próbálta megérteni. Salgó puhán rámosolygott.

- Jobban van, Marian? - kérdezte. - Ne féljen, a hadnagy úr nem üti meg magát többé. Igaz, Molcke?

A hadnagy ellépett a lánytól. Magatartása fenyegető volt, Salgó nehéz szemhéja alól azonban minden mozdulatára ügyelt. Nem félt, tudta, hogy nincs vesztenivalója.

- Tegye fel a kezét - mondta Molcke -, letartóztatom. - Revolverét Salgóra emelte. A főellenőr a zsebén keresztül tüzelt, és csak azután húzta ki a kezét, amikor Molcke szétvetett karral hasra vágódott. A lövés éppen csak puffant, halkan, talán még az ajtóban álló nyomozó sem hallotta. Azt viszont látta, hogy Salgó revolvere a mellének szegeződik. A főellenőr intett, hogy tegye fel a kezét. A nyomozó engedelmeskedett.

Salgó az ajtóhoz ment, bezárta, aztán arccal a falnak fordította a nyomozót. Farzsebéből kihúzta a revolverét.

- Kovács Géza vagyok - mondta a lánynak -, későn érkeztem. Próbáljuk meg a lehetetlent. Tud fegyverrel bánni?

- Nem tudok - mondta Marian. Salgó csőre töltötte a német revolverét, és a lánynak adta.

- Hat töltény van benne. Ezt kell meghúzni - mutatott a ravaszra. - Ha útjába áll valaki, semmit se kérdezzen, hanem lőjön.

Az ajtón kopogtak, és lenyomták a kilincset. Egymásra néztek. Salgó a szájára tette az ujját, aztán a revolver agyával tarkón ütötte a nyomozót, és elkapta az ájult embert.

- Menjen a dolgozószobán át a földszinti teraszra - mondta a lánynak.

- Molcke! - Az ajtón dörömböltek. - Molcke! Salgó megismerte Schlicken hangját.

- Siessen - súgta a lánynak.

Amikor a dolgozószoba ajtajához értek, a hallban felkattogott a géppisztoly. Schlickenék a zárat lőtték.

Kálmán sikerrel járt. Forbáthéknál megtalálta a professzort. Elmondta a történteket, kérte, hogy bízzon benne, ne kérdezzen semmit, azonnal menjen vele.

Káldy nem sokat tűnődött. Gyorsan összecsomagolta a legszükségesebb holmiját, aztán elbúcsúzott húgától és sógorától. A négyéves Judittól külön búcsúzott el.

Ölébe emelte a kislányt, csókolgatta, babusgatta, s Kálmán úgy látta, hogy a professzor csúnya arca a búcsú pillanatában sajátos módon megszépült.

- Ugye, hogy hasonlít Marianra? - kérdezte súgva az asszony. Kálmán bólintott. A négyéves kislány valóban Marianra hasonlított. Mosolyogva nézte a szép arcú teremtést, aki cseppnyi karjával szorosan ölelte Káldy nyakát, és selypítve marasztalta. Az idő azonban sürgetett. Kálmán a professzorhoz lépett, megérintette a karját. Az öreg bólintott, letette a szőnyegre a kislányt. Judit azonban tele torokkal üvölteni kezdett, nem akarta, hogy Káldy elmenjen, s mintha csak megérezte volna, hogy Kálmán az elválás okozója, a fiúnak esett. Ütötte, csípte, gorombáskodott, Kálmán jó szívvel nevetve felemelte, és Judit apró kis öklével az arcába csapott.

- Te dög! - sikoltotta.

Kálmán a vonatban is a kislányon tűnődött. Még a természete is Marianra hasonlít. A lány száján is hamar kicsúszik a "te hülye" kifejezés. A professzor az ablak mellett szunyókált. A kupéban alig volt világítás, az arcokat sem lehetett megkülönböztetni egymástól. Kálmán is megpróbált aludni, de nem sikerült, gondolatai minduntalan vissza-visszatértek Marianhoz.

- Alszik, fiatalember? - kérdezte súgva a professzor.

- Nem alszom, professzor úr.

Hallgattak megint. A vonatkerekek vadul csattogtak. Odakünn már éjszaka volt, s Kálmánnak úgy rémlett, mintha egy sötét alagútban száguldanának.

- Ama bizonyos Salgó fura ember nagyon - súgta a professzor.

- Személyesen tetszik ismerni őt?

- Nem ismerem őt személyesen, de sokat hallottam róla. Tudja, amikor Miklóst, Haraszty doktort letartóztatták, engem is megnyaggattak. Akkor azt hallottam, hogy ez a Salgó nem szimpatizál azzal a módszerrel, amely a kémelhárító osztályon hallgatólagosan törvényerőre emelkedett, azzal tudniillik, hogy feltételezett gyanú alapján lefogjanak embereket, és addig kínozzák őket, amíg nem tesznek beismerő vallomást.

őszintén szólva ezért tűnik furcsának ez a rejtélyes üzenet. Az rendben van, hogy Salgó gyanúsnak tart és nyomoz utánam, de miért akar őrizetbe venni, amikor én semmi illegális dologban nem veszek részt? Arra sem emlékszem, hogy Miklósnak Kovács Géza nevű barátja lett volna.

- Azóta sok minden megváltozhatott - mondta Kálmán. - A körülmények, az emberek is.

Aztán Pestig nem beszéltek egymással. Kálmánnak feltűnt, hogy a városban a szokásosnál több német katonát és katonai autót lát. Minden baj nélkül átjutottak Budára. A Vár környékén élénkebb volt a forgalom, mint másutt, nem tudta az okát, felfedezését nem is közölte Káldyval, nem akarta feleslegesen idegesíteni az öreget.

Gyorsabban és zavartalanabbul sikerült Káldy elrejtése, mint ahogyan elképzelte. Endrődy Noémit otthon találta, közölte vele a jelszót, Ignác bácsi küldte őt, hogy nézze meg a művésznő Szabadulás kompozícióját. Noémi bólintott, lágy, barna szemében aggódás tükröződött. Félrevonta Kálmánt, cigarettára gyújtott, és súgva közölte, hogy a németek megkezdték az ország megszállását. A fiú döbbenten nézte a negyven év körüli, magas, fehér hajú asszonyt. Nem volt maradása. Megkérte, hogy a professzort rejtse el. Akkor már értette Kovács Géza üzenetét.

Elbúcsúzott az öregtől.

- Vigyázz Marianra - mondta tegezve Káldy, és kezet fogott a fiúval.

Kálmánt a Margit hídnál igazoltatták. Egy SS-tiszt átnézte az iratait, az arcába világított, aztán továbbengedte. Fokozódó izgalommal ugrott fel a villamosra.

Szerencséje volt, hogy ezt még elérte, az utolsó járat volt. Nem bírt ülve maradni, kilépett a peronra, és nyugtalanul kibámult a sötét utcára.

A remíznél leszállt, felöltőjét összegombolta, az arcára hűvös szél tapadt. Kimelegedett, mire a villa kerítéséhez ért. Lelassította lépteit, fülelt. Csak a szél zúgását hallotta, és valahol a magasban a repülőgépek duruzsolását. A kapuban megállt, és a villa sötét tömbjére bámult. Sehol nem látott fényt, az ablakok sötét szemként meredtek rá. Elővette a kulcsát, és megkönnyebbülten kinyitotta a vaskaput, majd gondosan bezárta. Végigsietett a betonozott gyalogjárón.

A főbejárat is zárva volt. Csendesen kinyitotta, és belépett. Kezével a villanykapcsolót kereste, amikor váratlanul fénykéve csapott az arcába, s a következő pillanatban világos lett az előtér. A fal mellett két SS-katonát vett észre, az ajtónál pedig egy polgári ruhás férfit. Rögtön tudta, hogy csapdába futott. Első gondolata Marian volt, aztán a menekülés. A polgári ruhás férfi az iratait kérte, és előrenyújtotta a kezét, Kálmán gyors mozdulattal elkapta a csuklóját, csavart rajta, és maga elé rántotta a férfit. A katonák nem lőhettek, mert a nyomozót pajzsként tartotta maga előtt. Hátrálni kezdett az ajtó felé. Egy lépést tett csak, aztán éles fájdalom hasított a fejébe, és elveszítette eszméletét.

Amikor néhány percre magához tért, úgy tűnt, mintha gépkocsi belsejében feküdne. Fejébe hasogató fájdalom nyilallt, hányinger kínozta. Megpróbálta felnyitni a szemét, de még az is nagyon fájt. Aztán megint elájult.

Azt hitte, napokig feküdt ájultan. Üres tekintettel bámult a semmibe, valahonnan távolról hangokat hallott. Hányinger és szomjúság gyötörte. Aztán felismerte, hogy a fölötte úszkáló piszkosfehér valami a mennyezet.

- Jobban érzi magát? - kérdezte valaki rekedt hangon. Lehunyta a szemét, és azt mondta, hogy szomjas.

Megérintette a fejét, ujjaival tapogatta a vastag kötést.

Valaki, nyilván a társa, az ajtón dörömbölt, és azt kiáltozta, hogy a kettes szomjas. Nem értette, hogy mit jelent a "kettes" szócska. Csend vette körül, ujjaival tapogató mozdulatokat tett. Kemény deszkán feküdt, később megtudta, hogy a betonba rögzített deszkapriccsen.

- Hol vagyok?