I.

Oliver Campbel repülőkonstruktőr azt mondta: - Intézd el, Bruce Megígértem neki, felelősséget vállalok érte. - Megpiszkálta az izzó fahasábot a kandallóban, és Duncanre nézett, aki elgondolkodva szivarozott.

A kandallóból felcsapódó láng egy pillanatra megvilágította kövérkés testét, szilva formájú arcát. Öregnek és fáradtnak látszott, pedig csak nemrégiben töltötte be az ötvenedik évét.

- Hány éves a fiú? - kérdezte tompa hangon.

- Tizennyolc múlt. Tegnap kapott értesítést a vejemtől, hogy felvették az egyetemre.

- Akkor hogyan gondolod?

- Ha elvégezte a tanfolyamot, hazautazik - mondta Campbel. - A késedelmet a háborúval megmagyarázhatja.

- Sávos doktor hogy érzi magát? - kérdezte Sir Duncan, és hörpölt a teából.

- Átmenetileg abbahagyta a kutatómunkáját. A repülőkonstruktőr sejtette, hogy barátja el akarja terelni a beszélgetést a fiúról, s ezért hozzáfűzte: - Azt tudod, hogy az unokám nála lakik.

- Ez ostobaság. És miért hagyta abba?

- Tdja. Magánklinikát nyitott. Annabella az első asszisztense.

- Lányod, úgy látom, nagyon megszerette Magyarországot.

- Annabella igen, Erzsébet viszont sohasem bírta megszeretni. Az az érzésem, hogy Kálmán ezért... Campbel elhallgatott, és az izzó fahasábokat kezdte piszkálni megint, őszülő haját a tűz vörösre színezte.

- Nem szereti a fiát? - kérdezte Duncan.

- Tagadja, de én tudom, hogy nem szereti. Pedig igazán szeretetre méltó, kedves kölyök. - Megtüzesítette a piszkavasat, és meggyújtotta a cigarettáját.

Kicsit nyögve felemelkedett, tenyerét a derekára nyomta. Magas, sovány férfi volt, arcát ráncok hálózták be. - Erzsébet attól fél - folytatta -, hogy Kálmán apja szertelen természetét örökölte. Én a nyomát sem tapasztalom ennek. Beküldjem?

- Küldd be - mondta megadóan Duncan, és lepöccintette a szivarjáról a hamut.

Néhány perc múlva magas, sovány, sötétbarna hajú fiatalemberrel tért vissza. Felkattintotta a villanyt, és a fiúhoz fordult:

- Barátom, sir Bruce Duncan.

- Örülök, uram, hogy megismerhetem önt - mondta a fiú, és megbiccentette a fejét. Haja a homlokába hullott. Megszokott mozdulattal hátrasimította.

Duncan nem nyújtott kezet, a fotelra mutatott.

Campbel folytatta.

- Sir Duncannel olyan őszintén beszélhetsz, mintha velem beszélnél.

- Természetesen, nagyapa - mondta a fiú előzékenyen és tisztelettel. Magatartása, arckifejezése azt árulta el, hogy nagyon szereti a nagyapját.

Ezután Oliver Campbel elhagyta a szobát, Kálmán pedig Duncanhez fordult.

- Tölthetek, uram?

Duncan bólintott. A fiú ügyesen töltött, a poharat az asztalkára tette.

- Önök, ha jól tudom - mondta a férfi -, Magyarországon nem kedvelik a whiskyt, nemde?

- Nem tudom, uram. Az italok dolgában nagyon tájékozatlan vagyok.

Az utcán a Királyi Gárda menetelt, a fúvószenekar a Gárda indulóját játszotta, az ablaktáblák halkan megrezzentek, a kürtök és a trombiták mintha az ablak alatt szóltak volna.

- Ismeri ezt az indulót, fiatalember? - kérdezte Duncan.

- Nem ismerem, uram. De mint minden angol induló, ez is nagyon lelkesítő és megkapó.

Csendben hallgatták az egyre távolodó és halkuló indulót, s amikor már egészen elhalkult a pattogó ritmus, Duncan azt mondta:

- Miért akar harcolni a németek ellen?

- Mert gyűlölöm a nácikat, uram.

- S miért az angol hadsereg kötelékében?

- Ennek két oka van, uram - mondta Kálmán meggyőződéssel -, az egyik, hogy anyám után angol is vagyok, Anglia pedig háborút visel a nácik ellen, a másik oka pedig az, hogy hazám lepaktált a németekkel, s félő, hogy belesodródunk a háborúba mi is.

Duncan arcán gyenge mosoly cikkant.

- Ön, fiatalember, ennyire mélyen foglalkozik a politikával?

- A politika általában nem érdekel, uram, de nagyapám fejtegetéseit mindig örömmel meghallgatom, és ő magyarázta a napokban a politikai helyzet várható alakulását. A magyar viszonyokat ismerve úgy érzem, nagyapámnak igaza van.

- Oliver barátom jól kombinál. Beszéljen magáról, fiatalember.

- Örömmel, uram, csak nem tudom, mi érdekli önt.

Duncan újabb szivarra gyújtott. Kettőt-hármat szippantott a vastag havannából, és azt mondta:

- Tulajdonképpen minden érdekel, bár Olivertől sok mindent megtudtam gyerekkoráról. Szerette édesapját?

- Nem szerettem, uram. Durva volt és szertelen, féltem tőle. Apám nem sokat törődött velem, a birtoka igazgatása - meg a szerelmi ügyei - nagyon lefoglalták őt. Anyámat sokszor megalázta nemcsak jelenlétemben, hanem a napszámosok előtt is.

- Sávos doktor eltűrte?

Kálmán hosszan gondolkodott.

- Anyám nem panaszkodott, uram. Ignác bácsinak sokáig nem jutottak a fülébe apám viselt dolgai, amikor pedig megtudta, mit tehetett? Kötve volt hozzá, mert apám a birtokból aranybányát varázsolt. Valójában akkor ismerte meg apám kicsapongásait, kettős életét, amikor az erdész agyonlőtte a szerencsétlent.

- Apja nagyon szerette a nőket?

- Igen, uram. De azt hiszem, a nők is szerették apámat.

- S ön, fiatalember, hogy áll a nőkkel Kálmán elvörösödött, zavart mosoly ült az arcára.

- Félek tőlük, uram. Félek, hogy valami betegséget kapok.

- Nyilvánosházban már járt, nemde - Nem jártam, uram - mondta a fiú, és sötétbarna szemét Duncanre emelte. - Azt hiszem, sohasem fogom felkeresni az efféle helyeket. Idealista vagyok, a szerelemről kialakult véleményem van.

- Nagyapja említette, hogy felvették az egyetemre.

- Igen, uram. Magyar irodalom és történelem szakos tanár szeretnék lenni.

- Szereti az irodalmat?

- Azért akarok tanár lenni, uram, hogy másokkal is megszerettessem. A nácikat tulajdonképpen akkor gyűlöltem meg, amikor a könyveket égetni kezdték.

- És most harcolni akar ellenük.

- Minden vágyam az, uram.

Duncan bólogatott, és halkan, megfontoltan azt mondta:

- A nácik ellen három hete folyik a harc. Ez a harc, fiatalember, sokirányú. Nemcsak a levegőben, a tengereken és a szárazföldön harcolunk ellenük, hanem másutt is. Mi, akik ezt a harcot irányítjuk és szervezzük, nehéz helyzetben vagyunk. A nácik nemcsak halálgyárakat, koncentrációs táborokat építenek, hanem demagóg eszméket is gyártanak. Megzavarják az emberek fejét, megfertőzik a lelkeket. Nekünk tehát a nácik elleni harchoz nemcsak pilótákra, tengerészekre, tankistákra és lövészekre van szükségünk, hanem olyan katonákra is, akik a hátországban a szellem erejével küzdenek. Töltsön, fiatalember. - Megvárta, míg Kálmán teletöltötte a poharakat, aztán felemelte, átnézett az üvegen, és egy hajtásra kiitta. - A harcnak ez a formája természetesen veszélyesebb, bonyolultabb, sokrétűbb az előzőnél. Vállalkozna ilyen szolgálatra?

- Boldogan, uram - mondta meggyőződéssel Kálmán.

- Akkor is, ha a harcot odahaza kellene folytatni.

- Magyarországon?

- Ott, fiatalember. Hiszen Magyarországot háborúba fogják sodorni a nácik, magának otthon kell harcolnia. - Rövid gondolkodás után folytatta. - Angliáért és a hazájáért.

- Egyedül?

- Esetleg egyedül, elszigetelten társaitól, ésszel és ügyességgel, adott esetben reménytelenül, mert nem várhat segítséget.

- Vállalom, uram.

Borsy Kálmán három nap múlva a Political Intelligence Department nevű titkos szervezet tagja lett.

Harry Campbel néven vonult be a szervezet egyik dél- Angliai kiképző táborába. Társai csehek, görögök, lengyelek, hollandok, magyarok, szerbek voltak.

A hallgatók igazi nevét sem ismerte, nem is firtatta, csak a rossz angol kiejtésből sejtette, hogy ki milyen nemzetiségű lehet. A hat hónapos tanfolyamon sokoldalú kiképzést kaptak. Megismerkedtek a hírszerzés és a diverziós harc alapelveivel, a konspiráció kötelező szabályaival; a lélektani ismeretek mellett a különböző technikai tudnivalókkal - a rejtjelezéssel, a fényképezéssel, a rádiózással, az autóvezetéssel -, de nem hanyagolták el az ügyességi tantárgyakat sem, s mire a tanfolyam befejeződött, nemcsak kitűnően kezelték a kézifegyvereket, hanem a dzsúdóban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Kálmán különösen ez utóbbi ismeretekben jeleskedett.

A tanfolyam elvégzése után Duncan magához hívatta a fiút. Az irodában jó meleg volt, a cserépkályhában pattogott a tűz. Hellyel kínálta a fiút, s rövid bevezető után - melyben megdicsérte szorgalmáért - azt mondta:

- Ön, fiatalember, mint őfelsége és Nagy-Britannia felesküdött katonája, holnap visszatér Magyarországra.

- Igenis, uram.

- Tanuljon, képezze magát, élje megszokott életét.

- Mi lesz a feladatom, uram?

- Nézze meg ezt a fényképet. Tessék.

Kálmán átvette a hatszor kilences nagyságú fényképet. A képről nagyapja mosolygott rá. A dolgozószobájában ült, az ablak mellett, jobb keze a karosszék támláján pihent, ujjai a faragott oroszlán koponyájára feszültek, bal keze az ölében nyugodott.

- Nagyapám - mondta halkan.

- Figyelje meg alaposan a részleteket. Olvassa el a képre irt sorokat is.

- Unokámnak, szeretettel és büszkeséggel. London, 1939. február. Oliver - olvasta a fiú.

- Talál valami szokatlant a szövegben?

Kálmán sokáig fürkészte az írást.

- Igen, uram - mondta. - A dátumot nagyapám a magyar helyesírás szerint írta.

- Helyes, fiatalember. Figyeljen. Aki ezzel a képpel jelentkezik önnél, annak az utasításait gondolkodás nélkül végrehajtja. Parancsnoka, lehet, hogy csak évek múlva fog jelentkezni.

- És addig mi lesz a feladatom, uram?

- Betartja a törvényeket, és feltűnés nélkül él. Úgy, ahogy ezt tanulta. Beleszürkül a tömegbe, a hétköznapokba. Utasítás nélkül semmiféle politikai megmozdulásban vagy akcióban nem vehet részt.

- Értem, uram - mondta Kálmán, és visszaadta a képet. - Mit tegyek, ha behívnak katonai szolgálatra?

- Bevonul. Még valamit! A szolgálatot önként vállalta. Az árulást megtoroljuk.

Kálmán felállt.

- Nem fog csalódni bennem, uram.

Amikor anyjától elbúcsúzott, az volt az érzése, hogy soha többé nem fogják látni egymást. Hosszan fürkészte anyja szomorú arcát, ráncokkal övezett szürke szemét, s szerette volna tudni, hogy anyja mire gondol - Tudod - mondta hónapokkal később nagynénjének, Annabellának -, amikor anya rám emelte szemét, azt éreztem, nem bánja, hogy elhagyom őt. Akkor értettem meg, hogy anya sohasem szeretett engem.

Csak tudnám, hogy miért?

Az Előd utcai villa teraszán ültek. Annabella szeretettel nézte a fiút. Nyolc évvel volt idősebb csak Kálmánnál. Januárban töltötte be a huszonhetedik évét.

Homokszín haja simán omlott a vállára. Ujjaival nyakláncát morzsolgatta.

- Anyád furcsa nő - mondta halkan. - De hát anyád, és szeretned kell őt.

ő miért nem szeret engem?

- Az ég szerelmére, Kálmánka, ne gyötörd magad.

Anyád szeret a maga módján. Keserű ember volt mindig. Hogy állsz a tanulmányaiddal?

- Jövő héten vizsgázom, Annabella - mondta -, anyám helyett is szeretned kell, mert nagyon egyedül vagyok.

- Csacsikám, hát én szeretlek. Miért érzed magad egyedül? - Kálmán a cigarettáját ütögette az ujjával, és azon tűnődött, hogyan magyarázza meg Annabellának érzését. - Kálmánka - hallotta az asszony meleg hangját -, ma este Káldyék nálunk vacsoráznak, szeretném, ha idehaza maradnál.

A fiú felnevetett.

- Még mindig nem mondtál le épületes tervedről...

- Szeretném, ha Mariannal megismerkednél - szólt közbe az asszony. - Remek teremtés.

- Akkor sem érdekel - szívott a cigarettájából, és utána nagy ívben elhajította. Felvonta szemöldökét, és hamiskásan Annabellára nézett. - Az asszonyoknál az öregedés legbiztosabb jele tudod, mi? - kérdezte, és választ sem várva folytatta: - Amikor házasságközvetítésre adják a fejüket.

- Pedig meg fogod ismerni Mariant - mondta az asszony.

- Soha. Hacsak nem csempészed be a hálószobámba. Sem rá, sem az apjára nem vagyok kíváncsi. Hány órára jönnek?

- Hamarosan.

Kálmán felállt, megcsókolta az asszony kezét, és elment hazulról. Később is kibújt a találkozás elől.

Nem szerette az efféle összejöveteleket. Egy alkalommal meghallgatta Káldy előadását, és az alacsony növésű, gnómszerű professzor kellemetlen érzéseket ébresztett benne. Tulajdonképpen nem is emlékezett már a szavaira, az elsatnyult testet bámulta, a hosszú, majomszerű karókat, az alacsony, redőzött homlokát, sűrű, bozontos haját, melynek szálai szerteszét álltak.

Azon gondolkodott, hogy Ignác bácsi miért szereti azt az embert, akit az egyetemen mindenki utál; Káldy goromba, szőrszálhasogató, tudálékos és szigorú volt a végtelenségig.

Múltak a hónapok, és a megbízója nem jelentkezett.

A háború egyre nagyobb méreteket öltött, hallotta, hogy Jugoszláviában, Görögországban fellángoltak a partizánharcok, szeretett volna már harcolni ő is, de várnia kellett. Néha arra gondolt, hogy elfeledkeztek róla, talán nem is számítanak rá, csak nagyapjára való tekintettel végeztették el a tanfolyamot vele.

Negyvenegy nyarán - a huszadik évét már betöltötte - a többi egyetemistával együtt tényleges katonai szolgálatra hívták be. Azzal vigasztalta magát, hogy a három hónapos tartalékos kiképzést majd csak átvészeli valahogyan, nem olyan hosszú idő az, szeptemberre, mire az előadások megkezdődnek, már le is szerel, s hajó eredménnyel végzi el a tanfolyamot, még hadapród őrmester is lehet.

A bevonulás előtti napon Annabella ünnepi vacsorát rendezett a tiszteletére. Az asszony anyáskodása, aggódó szeretete meghatotta, figyelemmel hallgatta tanácsait. Ignác bácsi bólogatott, helyeselt, s Kálmánnak hirtelen az volt az érzése, hogy itt valami tévedés van. Annabella tulajdonképpen nem a felesége, hanem a lánya a negyvenegy éves orvosnak, az asszonyhoz ő illene, és nem Ignác. Elszégyellte magát, egy pillanatra lehajtotta a fejét, az üres tányért bámulta, aztán hirtelen felemelte a poharát, és mohón ivott. Ahogy felemelte a fejét, tekintete hálóján fennakadt az asszony arca, a vállára omló fényes, homokszín haj, a kékesszürke szem, a fiúnak melege lett. Döbbenten ismerte fel: szerelmes Annabellába, ezért nem érdekli őt az ismeretlen Marian, senki sem, ezért volt annyira nyugtalan mindig, ha úgy telt el valamelyik napja, hogy nem látta az asszonyt.

Félszeg lett. Zavarát bevonulásával magyarázta.

Gyűlöli az egyenruhát, az üres fejű tiszteket. A vacsora után Annabella megcsókolta őt, és visszavonult. Vágyódva nézett a távozó asszony után, s csak akkor eszmélt fel, amikor Ignác bácsi a vállára tette a kezét.

- Gyere, fiú. A kávét majd behozzák a szobámba.

Az orvos kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, szivarra gyújtott, megkérdezte, hogy miért nem ül le.

Az ablaknál állt, háttal Sávosnak, s kibámult a kertbe, azt mondta, megfájdult a feje, jó a friss levegő; valójában nem mert nagybátyjára nézni, attól félt, hogy leolvassa arcáról az indulatait.

Az orvos kiváló pszichológus volt, Kálmán tisztelte, és félt is tőle.

- Ülj már le, fiú - mondta. - Zavar, ha valaki háttal áll nekem. Mellesleg udvariatlanság is.

Mélyet lélegzett, megfordult, és leült az orvossal szemben. Gyorsan beszélni kezdett a hadseregről, hogy Sávos figyelmét lekösse.

- Az a bosszantó - mondta -, hogy a hadseregben az igazság a csillagok számától függ. Hát nem marhaság ez? Ha egy ostoba tizedes azt mondja, hogy a fal hupikék, akkor helyeselned kell.

Az orvos nevetett.

- Hát helyeselj. A fal azért fehér marad.

Sokáig beszélgettek. Sávos fura katonatörténeteket mesélt. Egy idő után úgy érezte, hogy idegfeszültsége feloldódott, az orvos nem vette észre felindultságát.

Igaz, Ignác bácsin nehezen igazodik el az ember. Zseniálisan tudja fegyelmezni magát. Vajon szereti-e Annabellát? Az asszony boldognak, kiegyensúlyozottnak látszik. Amikor először megjelent Aldán, nem hitte volna, hogy az orvos feleségül veszi a fiatal lányt.

Annabella szigorló orvos volt akkor. Sávosról azt mesélték, hogy nőgyűlölő, a kísérletein kívül semmi más nem érdekli.

- Tudod, fiú - hallotta az orvos hangját -, a katonai szolgálat a gyarmatokon, a trópusokon nehéz. Tíztizenkétezer kilométerre az anyaországtól. Amikor Hongkongban jártam...

- Nagyapával együtt voltál Hongkongban?

- Harmincban, igen... Ott ismerkedtünk meg. Az öreget akkor Japán repülőgépipara érdekelte, néhány évre Hongkongban ütötte fel a tanyáját. Idd ki a kávédat, mert kihűl. Hongkong... Furcsa város, furcsa emberek. Az angol birodalom Japán elleni felderítő központja. A nemzetközi kalandorok gyülekezőhelye...

- De mi történt Hongkongban? - kérdezte Kálmán és hörpölt a langyos kávéból.

- Behoztak a klinikára egy skót katonát. Az idegosztályt vezettem akkor. A távolság őrjítette meg. Az volt a rögeszméje, hogy soha nem kerülhet haza.

- És meggyógyítottad?

- Nem tudom, mi történt vele. Hazaküldtük őt Skóciába. Budapesten szolgálni gyerekjáték. Hat hét után hazajöhetsz. Majd megkérem Annabellát, hogy időnként látogasson meg.

- Ugyan - mondta Kálmán, és röstelkedve nézett az orvosra.

A közeli ferences templomban nyolc órát harangoztak.

- Nagyapádnak megígértem, hogy vigyázni fogunk rád. Üdvözletét küldi.

A fiatalember felkapta a fejét. - Mikor beszéltél vele?

- Kéri, hogy ne felejtsd el - mondta az orvos. - És hogy emlékezz rá, ezt a fényképet küldi. - Tárcájából elővett egy hatszor kilences nagyságú képet, és átnyújtotta a fiatalembernek. Ugyanaz a felvétel volt, amelyet Duncan mutatott neki. Megdöbbent. Erre nem számított. Aztán, hogy megdöbbenését leplezze, vigyorogni kezdett.

- Értelek, Ignác bácsi - mondta. - Parancsolj velem.

II.

Másnap reggel bevonult. Az eligazítást, amelyet Ignáctól kapott, gyerekesnek és ostobának tartotta.

Nem így képzelte el a nácik elleni harcot. Mennyiben befolyásolja az a harctéri helyzetet, ha ő beszámol arról, hogy mit tanulnak a tisztiiskolában, ha átadja Ignácnak a magyar páncélosok műszaki adatait, ha megfigyeli a tiszteket és a legénységet? Semmit sem érnek ezek az adatok. A nácik vidáman törnek előre Moszkva felé, megszállva tartják Európát, készülnek az invázióra, lám, már a magyar csapatok is átlépték a szovjet határt, magyar gépek bombázzák az ukrán városokat, Ignác bácsi pedig bólogat szép, okos fejével, amikor ő arról beszél, hogy báró Temessy Félix vadállat, a tisztek tartanak tőle, mert rokona a vezérkar főnökének. Azt mesélik róla, hogy titkos tagja a Nyilaskeresztes Pártnak. És mennyire megörült, amikor Garczen Pál hadnagyról, a zászlóalj kémelhárító tisztjéről beszélt. Pedig szerinte a szőke, lányos képű hadnagy jelentéktelen figura.

Már közeledett a leszerelés ideje, amikor érzéseit elmondta az orvosnak. A kertben ültek, a levegőben már érződött az ősz. Komolyabb feladatot szeretne kapni, mondta.

Az orvos a kerti asztalnak támaszkodott. Beletúrt sűrű, őszülő hajába, izmos karját keresztbe fonta széles mellén.

- Persze hogy többre is képes vagy, fiú - mondta.

- De most ezt kell csinálnod. Neked is, nekem is. Ma még csak az alapokat rakjuk le. Mindennek eljön az ideje. Egyébként a munkád csak látszólag jelentéktelen.

- Kedves vagy, Ignác bátyám, hogy vigasztalsz.

- Nem vigasztallak én, fiú. Csak nyugalom. - Aztán arról kezdett beszélni, hogy a nácik elleni mozgalmat alaposan, körültekintően kell szervezni. Élet vagy halál kérdése múlik azon, hogy kit vonnak be a munkába. Az elhárítás is dolgozik, nyüzsögnek a provokátorok, az ellenállási mozgalomnak nincs még egységes vezérkara, s ebben a bonyolult helyzetben minden az emberek megfigyelésén áll vagy bukik. - Nem szeretem a kommunistákat - mondta -, lám, most mégis olyan szituációjött létre, hogy együtt kell működnünk velük.

Csakhogy ez nem könnyű, mert a kommunistákra vadásznak leginkább, s ha hozzájuk kötjük magunkat, a bukásba ránthatnak minket is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a defenzív osztály viszonylag mélyen beépült közéjük. Mégis vállalnunk kell ezt a kockázatot, mert az esetleges fegyveres felkelésben elsősorban rájuk támaszkodhatunk. Sajnos harcra vállalkozó tömegeik csak nekik vannak. Még az egyetemen is ők a legerősebbek.

Megnyugtatta Kálmánt, aztán elment. Káldy professzort látogatta meg, aki Szegedről néhány napra Pestre jött. A fiatalember eltávozáson volt, csak másnap reggel kellett visszamennie. Hátradőlt, szemét lehunyta, és élvezte a csendet, a meleg őszt, az estébe hajló alkonyt, a levegő fanyar illatát. A közelgő tanévre gondolt. Jövő nyárra kezében lesz a diplomája, beosztják valamelyik gimnáziumba. Elmosolyodott.

Elképzelte, hogy a katedrán áll, történelemóra van, s magyarázni kellene a fiúknak, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá.

Álmodozásából arra riadt, hogy valami mászik a nyakán. Idegesen odacsapott, s a csattanással egy időben meghallotta Annabella jóízű nevetését. Hátrakapta a fejét. Az asszony mögötte állt, ujjai között egy fűszálat tartott, barna arcából elővillant fehér fogsora.

- De elméláztál, kedvesem - mondta, és leült az egyik fonott karosszékbe. Vékony szálú, fehér gyapjúpulóver feszült a testén, rövid rakott szoknyája legyezőszerűen szétterült, haját ujjnyi széles fehér szalaggal kötötte hátra.

- Szép vagy - mondta Kálmán, és zubbonya zsebéből elővette cigarettatárcáját. - Megkínálhatlak?

Az asszony kivett egy cigarettát.

- Tetszem? - kérdezte tréfásan.

- Olyan szép vagy, akár egy diáklány. - Rágyújtottak.

Annabella a fiú szeme közé fújta a füstöt.

- Te meg olyan vagy, mint egy bölcs bagoly. A bajuszod pedig nagyon nem tetszik.

- Nekem tetszik - mondta a fiú, és ujja hegyével végigsimította selymes bajuszát. - Másoknak is tetszik.

- Ugyan - nevetett az asszony -, hiszen nem udvarolsz te senkinek.

- Miből gondolod, hogy nem udvarolok?

Annabella megigazította a szoknyáját, megvonta a vállát. Kálmán látta, hogy melle megrezdült. Nagyot nyelt.

- Sohasem beszélsz a nőkről. Még nem láttalak lánnyal. Nem szeretsz senkit.

A fiú talpa alatt megcsikordultak a kavicsok.

- Nagyon meglepődnél, ha azt mondanám, hogy szerelmes vagyok?

- Kálmánka...

- Kérlek, ne Kálmánkázz, nem vagyok már gyerek.

- Bocsánat, nem akartam megbántani a hadapród urat.

- Alig vagy idősebb nálam - mondta rekedten. - És nem is látszik, hogy idősebb vagy.

- Valóban szerelmes vagy? - Az asszony hangjában kíváncsiság érződött. Közelebb húzta a széket, kicsit előrehajolt. - Mesélj ..

- Mit meséljek?

- Kibe vagy szerelmes? Szép, okos?

- Azt hiszem, az. Nekem nagyon tetszik.

- Mióta ismered?

Kálmán elnézett az asszony feje mellett.

- Gyerekkori szerelem.

- Ö is szeret?

- Nem tudom - mondta a fiú. - Erről még nem beszéltünk egymással.

- Jaj, de gyáva vagy. Még meg sem csókoltad?

- Még nem csókoltam meg.

- Hát miféle szerelem ez?

- Furcsa - mondta a fiú halkan. - Nem tudja, hogy szerelmes vagyok.

- Hát miért nem mondod meg neki? - kérdezte az asszony, és elejtette a cigarettáját. Rátaposott.

- Talán megharagudna rám.

- Mondom, hogy csacsi vagy. Nincs olyan nő, aki azért megharagudna. Az efféle vallomásokat a nők bocsánatos bűnnek tartják.

- Te is?

- Én is asszony vagyok.

- Nem haragudnál meg, ha valaki szerelmet vallana?

- A látszat kedvéért rendreutasítanám az illetőt, de valójában örülnék, hogy a férjemen kívül másnak is tetszem.

A fiú a kavicsokat rugdalta.

- Kérdezhetek valamit? - Nem nézett fel, úgy várta az asszony válaszát.

- Kérdezz.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy egy asszony, aki látszólag boldogan él a férjével, egy nála fiatalabb férfi szeretője legyen?

- A szerelemben minden elképzelhető. Asszonyba vagy szerelmes?

- Igen.

- És az asszonynak él a férje?

- Persze hogy él. De én sejtem, hogy nem boldogok.

Csak az az asszony gyáva, illetve nem is az, inkább tiszteli a konvenciókat... - Hirtelen felnézett, és megfogta Annabella kezét.

- Ha te megszeretnél valakit, elválnál Ignác bácsitól?

- Nem válnék el.

- Megtagadnád az érzéseidet?

Annabella hátradőlt, elgondolkozva azt mondta.

- Nem tagadnám meg. Ha megszeretnék valakit, megtalálnám a módját, hogy az övé legyek. Más dolog a házasság, és megint más a szerelem.

A fiú felemelte a fejét, és az asszony szemébe nézett.

- Megcsaltad már Ignác bácsit?

Kálmán látta az asszony zavarát. Annabella végigsimította fényes haját.

- Nem gondolod, hogy túlságosan merész vagy?

- Annabella - mondta csendesen a fiú -, én gyűlölöm az egyoldalú játékot. Ha tőlem őszinteséget vársz, kérlek, hogy te is őszintén beszélj velem.

A fiú csendes hangja határozott volt.

- Még nem csaltam meg - mondta -, de ha találkozni fogok valakivel, aki szeret, s akit én is szeretek, azt hiszem, az övé leszek. - Arcára lágy mosoly feszült. Én azt a viszonyt nem fogom csalásnak tartani.

Kálmán azon tűnődött, hogy bevallja-e szerelmét.

Valahol az egyik kertben kutyák vonítottak, a völgyből felhallatszott a villamoskerekek csattogása. Úgy érezte, hogy ilyen alkalma talán soha többé nem adódik, nem szabad ellágyulnia. És mégsem szólt. Felzaklatva nézte az asszony barnára sült, izmos karját, a pulóveren átdomborodó mellét.

- Miért hallgatsz? - kérdezte Annabella.

- Mit mondjak?

- Szívesen segítek. Nagyon szeretném, ha boldog lennél. A szerelmet, Kálmán, vállalni kell. Ha szereted őt, ne gyötörd magad, mondd meg neki, és vállald a következményeket.

- őszintén mondod?

- Hát nem érzed?

A fiú később sem tudta megmagyarázni bátorságát és vakmerőségét. Hirtelen mozdulattal átkarolta az asszonyt, és olyan szorosan ölelte magához, hogy Annabella tehetetlen volt. A száját kereste, de az asszony félrefordította a fejét. Némán viaskodtak.

Amikor kibontakozott a fiú öleléséből, tenyerét a nyakára tette, oda, ahová Kálmán forró szája tapadt, melle hullámzott, és döbbenten nézett unokaöccse felhevült arcába.

Aztán csendesen, annyit mondott:

Menjünk vacsorázni.

Felálltak, és lassú léptekkel elindultak a kerti úton.

Néhány lépés után az asszony a fiúba karolt. Kálmán teste remegett.

- Te okos fiú vagy - mondta gyengéden. - Gondoltál arra, hogy mi vérrokonok vagyunk?

- Tudom. De mit tegyek? Ez van. Lehet, hogy beteg vagyok.

A kavicsok megcsikordultak a talpuk alatt.

- Nem beteg vagy, hanem bolond.

- Szeretlek.

- Persze hogy szeretsz. Én is szeretlek, de ez nem szerelem.

- Én nem a nagynénémet, hanem a nőt látom benned.

- Ez azért van, mert gátlásaid vannak általában a nőkkel szemben - mondta az asszony. - Velem szemben nincs, mert megszoktad, hiszen évek óta egy fedél alatt élünk. Neked nem rám, hanem a nőre van szükséged. De én nem lehetek az a nő. Érted?

A fiú megállt, szembefordult az asszonnyal.

- De én tudom, hogy nem vagy boldog.

- Ha történetesen igazad lenne - mondta az asszony -, akkor sem. Én nem lehetek a szeretőd. Nem lehetek, mert mint férfi nem érdekelsz - ennek oka a rokoni kapcsolat, nem pedig az, mintha nem volnál érdekes egyéniség. Az vagy, Kálmán, de én jobban szeretlek, mint gondolnád, és nem tehetlek tönkre. Ez a viszony végzetes lenne mindkettőnk számára.

- Én vállalom.

Az asszony megfogta a fiú kezét. Nagyon őszintén azt mondta:

- Kálmán, ha egyszer én vallanék szerelmet neked, ha könyörögnék, hogy a tied akarok lenni, kötelességed lenne, hogy kijózaníts. Érted?

- Nem értem.

- Mert nem ismered Ignácot - mondta az asszony, és elfordult.

Kálmán sokáig nem értette az asszony célzását. Később nagyon hálás volt Annabellának, aki nem haragudott rá, szinte betegként kezelte, türelmes és megértő volt, nem tért ki a beszélgetések elől, s minden igyekezete arra irányult, hogy megértesse Kálmánnal viszonyuk lehetetlenségét. A fiú sokat szenvedett, betegesen vágyódott az asszony után. Így telt el a tanév, s Kálmán tulajdonképpen akkor kezdett gyógyulni, amikor újból behívták katonának, s így távol került Annabellától. Zászlóalja a második hadsereg egyik kötelékeként a Don térségében harcolt, veszteségei súlyosak voltak, s a Budapesten felállított pótzászlóaljnál gyorsított ütemben képezték ki az újoncokat és a tartalékos tiszteket. Kálmán a tartalékos tiszti iskola első szakaszának a parancsnoka lett. Az iskola parancsnokának báró Temessy Félix századost nevezték ki, aki gyűlölte a tartalékosokat, méltóságán alulinak tartotta a velük való érintkezést. Büszke volt arisztokrata származására. Sápadt, sovány arca miatt a fiúk Halálképűnek csúfolták őt, bár ez a név nem illett rá, mert bajuszos halálfejet még senki sem látott, Temessy viszont tömött, fekete bajuszt viselt. A hathetes gyalogsági kiképzés gyorsan elröpült, s amikor megkezdődött az iskolai oktatás, Kálmán kinnlakási engedélyt kapott. Feladata könnyűnek látszott, az embereket kellett figyelnie: kik a nácibarátok, s kik azok, akikre fegyveres felkelés esetén számítani lehet. Sávosnak rendszeresen beszámolt megfigyeléseiről.

Negyvenhárom márciusában új szolgálatvezetőt kaptak vitéz Menyus Tihamér főtörzsőrmester személyében. Menyus öreg katona volt már, alacsony, vékonydongájú semmi kis emberke, akin talán nem is volt hús, csak ín és ideg, bőre, mintha rászáradt volna csontjára, összeaszott volt és bronzbarna. Valaki azt mondta, hogy Kockás Pierre-re hasonlít, s bár senki sem látta a legendás hírű idegenlégiós őrmestert, és így a hasonlatosságról nem győződhetett meg, ez a név időállónak bizonyult, és Menyusra ragadt, talán azért, mert vad volt és kegyetlen. Azt mesélték róla, hogy a Kémery-Nagy-féle partizánvadász különítménynél vitézkedett, s nevét félve emlegették az ukrán falvakban.

Szívósságáról, vakmerő bátorságáról a kantin környékén legendák kaptak szárnyra, egyesek szerint-e legendák kitalálója és terjesztője maga a főtörzsőrmester volt. Menyus gyűlölte a karpaszományos újoncokat ha rájuk nézett hidegkék szemével, szinte megfagyott a közelében a levegő; ha megjelent a körletben, a csend úgy leülepedett, mint a tó fenekén az iszap, kevesen állták tekintetét, mert szemének nem volt fénye, csak furcsa, félelmet ébresztő tompa sugárzása. Kálmán gyerek volt, amikor apját agyonlőtte az erdész. Holttestét a cselédek hozták be a kastélyba, látni akarta.

Nem félt. De ahogy a halott fénytelen, semmibe néző szemébe nézett, félt és iszonyodott. Ugyanilyen érzések lobbantak fel benne, ha tekintete Menyuséval találkozott. Szakaszában csak egy ember állta a főtörzsőrmester tekintetét, Dombai Sándor karpaszományos őrvezető. A magas növésű, karcsú fiú szülei munkások voltak Angyalföldön.

- Apám a Lángban esztergályos - mondta Dombai az egyik beszélgetésük alkalmával. - A mutter szövőnő volt a Faktorban.

- Testvérei vannak? - kérdezte Kálmán.

- Három bátyám. Esztergályosok ők is. Azt mondták, tanuljak, legyek mérnök, ők összedobják a költségeket.

- Miért nem iratkozott be az egyetemre? - kérdezte Kálmán.

Dombai megvonta a vállát, fogai közül kiköpte a szétrágott gyufaszálat, és csodálkozva Kálmánra nézett.

- Hadapród úr mikor végzett?

- Az idén.

- Hány olyan fiú kapta meg a diplomát, akinek az apja munkás?

- Kettő. - Kálmán cigarettára gyújtott. - Értem magát, Dombai.

- Az idősebb bátyám akkor bukott le, amikor az egyetemre jelentkeztem. Kiröhögtek.

- Hol van most a bátyja?

Dombai az olajozott padlódeszkát bámulta. Megsimogatta a füle aljáig érő oldalszakállát.

- A pöttyösöknél.

- Azok kik? - kérdezte érdeklődve Kálmán.

- Hadapród úr nem tudja? Büntető zászlóalj. Politikai. Jogerősen elítélt fegyencekből állították össze.

Szombat délután volt, a nyitott ablakokon meleg levegő ömlött be, s a katonák ingerülten acsarkodtak egymással, buta semmiségeken civódtak, sértő megjegyzéseket vagdostak egymás fejéhez, s mindezt azért, mert már a hatodik hete nem kaptak sem eltávozást, sem kimenőt. Kálmán a hazamenéshez készülődött, báró Temessy tiltó rendelkezése őt nem érintette. Bilgerijét fűzte, s csak fél füllel figyelte Dombai szavait, aki valamit magyarázott, amikor az ablaknál álló katonák egyike torkaszakadtából vigyázzt kiáltott.

A teremben tartózkodók összekapták magukat. Mozdulatlanságukban volt valami dermesztő. Kálmán, ahogy végignézett a merev katonaarcokon, komikusnak találta mindezt, arra gondolt, hogy vajon az ő arca is olyan lárvaszerűen torz-e, mint a többieké.

Felötlött benne, hogy meg kellene fordulnia, és jelentenie katonásan, előírásszerűen, s furcsának találta, hogy nem mozdul mégsem. Aztán hirtelen meghallotta Menyus rekedtes hangját.

- Tovább! - Lábak dobbantak, halk zsongás suhant át a termen, akár a gyenge légáram a víz felületén, aztán csend lett újra, s amikor megfordult és Menyus bronzbarna arcába nézett, tudta, hogy megint toborozni fog. Önkéntes jelentkezőket a délutáni "szeánszra", s megint akadnak vállalkozók, akik jelentkezni fognak a zsidóverésre, mert haza akarnak menni, s a hétfő reggelig való kimaradás megéri azt a néhány órai "szórakozást" a Dohány és a Síp utca környékén.

Undor fogta el, s arra gondolt, hogy tulajdonképpen az emberiség megérett a pusztulásra. Miért van szükség olyan világra, ahol Temessy báró büntetlenül garázdálkodhat. Két hete kíváncsiságból civilbe öltözve végignézte a báró "flotta felvonulását". Hármas-négyes csoportokba verődve sétáltak az utcán, és provokálták a dolguk után siető vagy békésen sétáló zsidókat. Hévizy, az a nyomorult, aki most röhögő, pattanásos pofájával Menyushoz megy, egy öreg zsidónak ollóval levágta a pajeszát. Hévizyt persze az első alkalommal csúnyán "elkapja" majd.

- Diktálják a neveket - mondta Menyus. Kálmán Dombaira nézett, aki vállával az emeletes ágynak támaszkodva cigarettázott, és gyűlölettel nézte a főtörzsőrmestert. Nyolcan jelentkeztek. Kálmán megjegyezte a neveket. Hévizy Rudolf, Toma Péter, Kerekes Mihály, Bruksza Gergely, vitéz Romcsányi Armin, Kodelka Hugó, Brigyó Ferenc, Hunta Frigyes.

Menyus tompa fényű szemével végignézett a többieken. Tekintete megakadt Kocsis Gáspáron, A tömzsi, szeplős képű fiú zavartan Kálmánra sandított.

- Maga, Kocsis fiam, nem jelentkezik?

Kocsis Gáspár, a szakasz mókamestere kihúzta magát, és sűrűn pislogva mondta:

- Alázatosan jelentem, megy a hasam.

A katonák röhögtek.

- Akkor, fiam, ápolgassa csak a seggét. S maga, Dombai? Remélem, a maga hasa nem átjáróház? Jelentkezik?

Dombai markába rejtette cigarettáját, s unott hangon, Menyus szemébe nézve azt mondta.

- Alázatosan jelentem, az ilyen melóra csak az vállalkozik, akinek az anyukája hastáncos volt a jokohamai teaházban.

Menyus összevonta szemét. Előrelépett. Aztán a hangosan röhögő Hévizyre nézett, akit egyébként ő sem kedvelt.

- Mi volt Hévizy anyukája? - kérdezte.

Dombai már szólásra nyitotta száját, amikor Kálmán keményen kiáltott.

- Dombai, hozzám! - Mindig az utolsó parancs az érvényes, s a fiú a hadapród elé állt, előírásosan jelentkezett. - Száz feküdj! - parancsolta Kálmán. - Majd én megtanítom magát.

- Helyes, hadapród úr. Nagyon helyes - mondta Menyus. - Figyeljenek, emberek. Akik feliratkoztak, azok egy óra múlva kimenőöltözetben a zászlóalj írnokánál jelentkeznek.

Menyus távozott, s a fiúk röhögve nézték Dombai magánszámát. Legízesebben most is a pattanásos arcú Hévizy hahotázott. Valaki megkérdezte:

- Hévizy, mi volt az anyukád?

- Hastáncos Jokohamában - felelte a tömegből egy mély hang. S ekkor a tömzsi Kocsis Gáspár ártatlan arccal, a mindent tudni akarás vágyával a szemében azt kérdezte:

- Hadapród úr, kérem, mi az a teaház?

Felcsattant a röhögés. Kálmán azonnal megértette Kocsis Gáspár ravaszságát.

- Bordélyház, Kocsis.

A tömzsi fiú elcsodálkozott.

- Tényleg? - mondta elhúzva a hangokat. - Akkor Hévizy anyukája kurva volt?

- Ezt tőle kérdezd meg, Kocsis - mondta Kálmán.

Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a pattanásosképű a fiúra vetette magát. Kálmán vigyázzt vezényelt. Dombai is abbahagyta a magánszámát.

A hadapród Hévizyhez lépett.

- Mit képzel maga, Hévizy? Bordélyházban van?

Kezet emel a harcostársára?

- Alázatosan jelentem, az anyám...

- Kérdeztem magát? De kényes lett egyszerre, Hévizy. Gyáva fickó maga. Majd elválik hamarosan, hogy a fronton is olyan vitézül hadakozik-e, mint a hetvenéves aggastyánokkal a Síp utcában. Tűnjön el, maga tetű látni sem bírom. Az ollóját nehogy otthon felejtse. És este anyukájának meg kedves menyasszonyának számoljon be a Dohány utcai vitézkedéséről. Lépjen le!

Kálmán legszívesebben leköpte volna a pattanásosarcút, de fegyelmezte magát. Tudta, hogy az eseményeket jelenteni fogják Temessy bárónak, de nem sokat törődött vele. Magát nem féltette, de Dombaiért aggódott, aki nem egykönnyen adja be a derekát, szinte keresi a veszélyt, közönyös, nem akar kitűnni, nem érdekli őt a szolgálat, az előléptetés, a karpaszomány, a tartalékos tiszti rang. Persze Kálmán azt nem sejtette, hogy Dombai apja megmagyarázta a fiának, hogy egy angyalföldi munkásfiú számára nem nagy dicsőség a tartalékos tiszti rendfokozat. Különösen akkor nem, amikor annak a munkásfiúnak a bátyja politikai rabként aknát szed a fronton. Sanyi megvigasztalta az öreg esztergályost, és azt mondta:

- Nyugi, faterkám, akar a fene tiszt lenni.

Kálmán szorongása nem volt alaptalan. Néhány nap múlva, amikor Temessy báró volt a laktanya ügyeletes tisztje, megtörtént a baj. A katonák felkészültek Temessy látogatására, különös gonddal készítették el az "éjszakai szobarendet". Kálmán, aki zászlóalj ügyeletes tiszt volt, előzőleg ellenőrzést tartott, rendben talált mindent, de tudta, hogy ez semmit sem jelent, mert Temessy, ha akar, bármit kifogásolhat, neki lesz igaza.

Temessy azonban semmit sem kifogásolt. Nem értették. Csak nem beteg? A fiúk szoborrá merevedve álltak az ágyak előtt, még lélegzeni sem nagyon mertek, csak az sóhajtott fel hangtalanul és boldogan, aki már túljutott a szemlén. Úgy látszik - gondolta Kálmán -, a bárónak ma jó napja van. Már reménykedett, hogy baj nélkül megússzák az ellenőrzést, amikor Temessy megállt Dombai előtt. Sanyi félmeztelenül állt.

A báró bal kezét kardja markolatán nyugtatta, jobb kezével a derékszíját fogta. Tetőtől talpig végignézte a fiút, mint a műértő a kiállított szobrot, aztán furcsa fintort vágott, ami a műértőnél azt jelzi, hogy valami nem tetszik neki.

Elővette aranytárcáját, kivett belőle egy aranyszopókás cigarettát. Kálmán szolgálatkészen tüzet adott neki.

- Köszönőm, Borsy - mondta a százados, és kettőt-hármat szippantott a cigarettából. Az udvaron az ezredkürtös a "Lefúvást" cifrázta. Sándor izmos mellkasa alig észrevehetően hullámzott.

- Hol van a hajója? - kérdezte halk, kicsit bánatos hangon Temessy.

Kálmán kicsit hülyén nézett a báróra, Dombait is meglepte a furcsa kérdés, mert szempillája megrebbent.

- Alázatosan jelentem, nincsen hajóm.

Temessy megsimogatta tömött bajuszát.

- Maga nem hajóskapitány?

- Alázatosan jelentem, nem vagyok az.

- Zsidó?

Kálmán úgy látta, hogy a fiú szemében furcsa fény jobban. Tudta, mit jelent ez, Sanyi elfogadja a kihívást.

- Alázatosan jelentem, felekezet nélküli vagyok.

Valaki az ajtó közelében felszisszent, de Temessy nem vett tudomást a szisszenésről, szemével fogva tartotta a fiút.

Az apja zsidó? - kérdezte nyugodtan, és aprózva eregette bajusza alól a füstöt, mintha játszana.

- Alázatosan jelentem: ő is felekezet nélküli.

Kálmán jelt akart adni a fiúnak, hogy hagyja abba a vagánykodást, már felemelte a kezét, amikor Temessy szomorú arccal hozzá fordult.

- Maga érti ezt, Borsy?

Kálmán kihúzta magát.

- Százados úr, alázatosan jelentem, nem értem, hogy mit kellene értenem.

Temessy mutatóujja hegyével felborzolta szemöldökét.

- Ez az ember nem hajóskapitány és nem zsidó. Hát nem érdekes? Mit gondol, Borsy, akkor miért viseli azt az undorító pajeszt?

Kálmán a fiúra nézett, aztán a báróra.

- Alázatosan jelentem, nem tudom.

- Furcsa - mondta a báró, és Sanyihoz fordult, de szavait még Kálmánhoz intézte. - Talán ő megmagyarázza?

- Alázatosan jelentem, megnövesztettem.

- De miért?

- Valaki megkért rá.

- Csak nem a babája?

- Alázatosan jelentem, a szeretőm.

Temessy atyáskodva megcsóválta a fejét, mintha azt mondta volna magában: ejnye, ejnye. Aztán hangosan:

- Miféle nőcske az, akinek ilyen hülye kívánsága van? - Kuncogott. S hogy Sándor nem válaszolt, kedélyesen megismételte: - He, miféle nőcske az? - Halk, elfojtott neszek lazították a csendet, a báró láthatóan élvezte a Dombai zavarát, mert erélyesebben kérdezte:

- No, miféle nőcske?

- Alázatosan jelentem, egy bárónő - mondta Dombai elszántan. Megdermedt a csend, Kocsis Gáspárból vinnyogva szakadt ki az elfojtott nevetés, Temessy odasandított, a tömzsi katona lenyelte vinnyogása csak arcán látszott, hogy fulladozik.

- Egy bárónő? - kérdezte Temessy. Ujjaival a k- Ardja markolatán dobolt.

- Alázatosan jelentem, bárónő.

- És mít mondott az a bárónő?

- Alázatosan jelentem, azt mondta, ha megnövesztem az oldalszakállamat, arisztokrata formám lesz.

Kálmán úgy érezte, hogy a nevetés ott hullámzik fejük felett, hangtalanul, sértőn, és tudta, a bárónak tennie kell valamit, mert csak győztesként hagyhatja el a körletet elégtételt kell kapnia, s nyilván most azon tűnődik, hogy hogyan vegyen elégtételt. Hangot váltott.

Hogy hívják a szeretőjét?

- Alázatosan jelentem, egy úriember nem adja ki szeretőjét. Még akkor sem, ha az bárónő.

- Hétfőn reggel kopaszra nyírva kihallgatáson jelentkezik. Addig gondolkodjék a bárónő nevén.

Dombai végül is harminc nap laktanyafogsággal megváltotta átmenetileg a nyugalmát. Ahogy múltak a hónapok, Kálmán egyre jobban összemelegedett a fiúval, megismerte menyasszonyát, Maritot is. Dombai együtt élt a katonákkal, bizalmas viszonyban volt velük, megfigyelései értékesek voltak, persze azt nem sejthette, hogy miért érdekli a hadapródot a bajtársai magánélete. Arra gondolt, hogy ez a fokozott érdeklődés a szakaszparancsnoki feladatok egyike. Szerette Kálmánt, megbízott benne, s a hadapród ezt a bizalmat azzal viszonozta, hogy tegeződött vele, s ha úgy adódott, a szombat estét vagy a vasárnapot együtt töltötték. Hónapok múlva már sejtette, hogy Dombai kommunista. Sávosnak beszámolt megfigyeléséről, az orvos azt mondta, lehetséges, de azért legyen óvatos.

Esemény nélkül teltek el a nyári hónapok, a tiszti iskola első évfolyama befejeződött; Dombait nem léptették elő, a többiek hadapródok lettek, Kálmán pedig zászlós. Sanyi melegen gratulált, de akkor már értették egymást szavak nélkül is, tudták jól, hogy a gratuláció a többieknek szól, akik körülállták az újdonsült zászlóst. Kálmán sört hozatott a kantinból, meg pogácsát, és ittak.

Az egyik nyár végi vasárnap délelőtt Sávos főorvos hosszan beszélgetett a fiúval. Annabella a közeli teniszpályán játszott, hallották vidám nevetését. Az orvos a megváltozott fronthelyzetet ismertette halkan, szenvedély nélkül, mintha csak az időjárásról beszélne.

A házmesterlakásban üvöltött a rádió, Karádi Katalin búgta éppen a Valahol Oroszországban című mélabús dalt. Néhány pillanatig hallgatták, aztán a főorvos felállt, és a terasz vaskorlátjához ment.

- Lugosi!

A házmester pufók arca, kövérkés alakja megjelent az ajtóban, szája szélén sörhab foszladozott, letörölte keze fejével.

- Parancsoljon, főorvos uram.

- Ne üvöltesse azt a rádiót.

- Igenis, főorvos uram. - Odabenn valaki kikapcsolta a készüléket, hirtelen csend lett, csak Annabella távoli nevetése hallatszott. Sávos felitatta zsebkendőjével a gyöngyöző verejtéket a homlokáról.

- Bele vannak bolondulva ezekbe a dalokba.

- Ezt hallják reggeltől estig - mondta Kálmán. Kigombolta ingét. - Szörnyű ez a hőség. Nem mennénk inkább a szobádba?

A főorvos szobájában hűvös volt. Forró teát ittak, Sávos azt mondta, hogy a melegben a forró ital hűsít legjobban. Kálmán legszívesebben a Dunára ment volna, már sajnálta, hogy otthon maradt.

Hirtelen Dombai jutott az eszébe, aki a laktanyában van, Temessy harminc nap laktanyafogságra fenyítette. Valószínűleg kártyáznak megint. Sávos halkan beszélt az ellenállási mozgalom szervezési nehézségeiről.

Tavaly májustól őszig több mint hatszáz kommunistát tartóztattak le, jószerint rendőrkézre került minden kommunista, csak azokat nem fogták le, akik illegalitásban éltek vagy megszakadt a kapcsolatuk a párttal.

Kálmán csak fél füllel figyelt, gondolatai csapongtak.

Képtelen volt koncentrálni, hol Annabellán jártak gondolatai, hol pedig Dombain, aztán felötlött benne hogy hülyeség az egész ellenállási hókuszpókusz, csak fecsegnek a hűs szobában, forró teát szürcsölnek, és lényegében semmit sem csinálnak. Ennél okosabb lenne most a Dunában hűsölni, vagy Annabellával teniszezni. Egy évvel ezelőtt vonult be, azóta hetenként hűségesen beszámol Ignácnak megfigyeléseiről, aki helyeslően bólogat, néha azt mondja, nagyszerű, remek, és semmi sem történik. De hát vigasztalhatja magát azzal, hogy ő az angol Titkos Hadsereg tagja, aki csodálatosan" harcol a győzelemért. Eszébe jutott Duncan. "A harcnak ez a formája természetesen veszélyesebb, bonyolultabb, sokrétűbb az előzőnél. Vállalkozna ilyen szolgálatra?"

Gúnyosan elmosolyodott.

- Nevetségesnek találod szavaimat? - hallotta a főorvos hangját.

Hörpölt a forró teából.

- Bocsáss meg, Ignác bácsi - mondta őszintén -, én nagyon nevetségesnek találom ezt az egész micsodát.

- Aztán elmondta véleményét, s arra számított, hogy a főorvos megsértődik. Sávos azonban nem haragudott meg, azt mondta, sok mindenben igaza van. De erről nem ők tehetnek.

- Egyre azonban barátian figyelmeztetlek, fiú.

- Parancsolj.

- Ne légy türelmetlen. A mi szolgálatunkban a türelmetlenség életveszélyes.

- Harcolni akarok.

- Eljön annak is az ideje. Azt tudod, hogy Menyus Tihamért, Temessy bárót és néhány páncélostisztet Németországba küldenek kiképzésre?

- Mikor?

- Ezt, ha jól dolgoznál, tudnod kéne. Szeptember elsején indulnak.

- Te honnan tudod? - kérdezte Kálmán, és szégyellte magát.

- A Honvédelmi Minisztériumból. A németek a legújabb harckocsik kezelésére képezik ki a társaságot.

Be kell szervezned Menyust. Ö látszik a legkönnyebben megközelíthetőnek.

Kálmán napokig tűnődött, hogyan kezdjen a feladat végrehajtásához. Csak most látta, hogy igaza van Duncannek, ez a feladat veszélyesebb, mint fél liter rummal rohamra indulni. Egyik nap a zászlóaljirodán Menyus félrehívta őt, és bizalmasan közölte vele, hogy értesülése szerint a szakaszában egyesek "nagy pénzekben" kártyáznak, neki mint szolgálatvezetőnek kötelessége ezt a zászlós úr tudomására hozni. Kálmán tudta, hogy Menyus Dombaiékról beszél. Figyelmeztette Sanyit, hogy legyenek óvatosak, mert a törzsőrmester leselkedik utánuk, ha tetten éri őket, nem ússzák meg a hadbírósági tárgyalást. Dombai elhúzta a száját, és azt mondta, inkább a Margit körútra megy, mint a frontra.

- Azért csak légy óvatos.

Egyik délután Gaál hadnaggyal a kiképzési terveket egyeztették, amikor belépett Menyus, hogy az eltávozási engedélyeket aláírassa. Kálmán szerette és becsülte a fiatal, álmodozó szemű hadnagyot, aki tavaly végezte el a Ludovikát - mert művelt, szerény volt, s mint egyszer elmondotta, apja kedvéért választotta a katonai pályát, szíve szerint a bölcsészkarra iratkozott volna be annak idején.

- Mi újság, Menyus? - kérdezte Gaál, és átvette az aláírnivalókat. Menyus elvigyorította összeszáradt arcát.

- Három hét múlva utazom, alázatosan jelentem.

- Hány hónapra mennek? Háromra?

- Három hónapra, hadnagy úr.

Gaál gépiesen írta a nevét az engedélyekre.

- S mi lesz addig az ügetővel?

Menyus zavartan Kálmánra sandított, mintha feszélyezné őt a zászlós jelenléte.

- Már nem járok az ügetőre.

Gaál kedvesen felnevetett.

- Ne szédítsük egymást, Tihamér bátyó. Nem én vagyok az ezredes úr.

Kálmánra emelte világoskék szemét. - Ha megbízható tippekre van szükséged, kérlek, bizalommal fordulj az én öreg mesteremhez. Egyébként Tihamér bátyó tanított lovagolni.

- De tud is a hadnagy úr - mondta némi dicsekvéssel Menyus. - Kedves papája, a tábornok úr azt mondta: Te, Menyus, jól betörted azt a fiút.

- Mást is mondott magának az apám, Tihamér bátyó - nevetett a hadnagy.

- Mondott, de, alázatosan jelentem, az ezredes úr tévesen informálta a tábornok urat. Az igaz, hogy kártyázom, de nem a laktanyában és nem pénzben.

Amikor Menyus eltávozott, Gaál mosolyogva nézett utána, aztán váratlanul azt mondta:

- Furcsa teremtés. Kemény, mint a gránitkő, de a kártya tönkreteszi őt. Már régen alhadnagynak kellene lennie, csak mindig csinál valami butaságot. Szerencséje, hogy apám szereti őt. Tizenkilencben édesapám különítményében szolgált.

- Milyen különítményben? - kérdezte Kálmán.

- A Britanniásoknál. Ott tüntette ki magát, azért kapta a vitézségi érmet.

- És kártyázik?

- Mint az ördög. Tudod, az ilyen törpe napóleonok a hatalom szerelmesei. Győzni, győzni, első lenni mindenben, lovaglásban, a harcban, a kártyában, érezni a csodálatot, a hatalmat... Az ezredes úr gyűlöli őt.

Ellenezte a kiküldését, végül is édesapám intézte el.

A tanfolyam elvégzése után esedékes az alhadnagyi előléptetése. Csak ne lenne annyira hiú ember...

Gaál cigarettára gyújtott, megkínálta Kálmánt is.

Pedig kár érte. Nemrégiben, amikor a fegyelmi ügye volt azt mondtam neki: Tihamér bácsi, gondolja meg.

Ha magát kivágják a hadseregből, megszűnik létezni mint ember. Maga csak az egyenruhában valaki. Ha civilbe öltöztetik, röhögnek magán, jelentéktelen paránnyá süllyed, észre sem veszik, senkinek sem kell.

Mihez kezd? Még portásnak sem veszik fel. Szakmája nincs, semmihez nem ért, elmehet utcaseprőnek lócitromot pofozni, vagy a cirkuszba cukorkaárusnak. De a volt katonái a civil Menyust leköpik ám, mert maga, Tihamér bácsi, kemény katona, a kemény katonákat pedig gyűlölik.

Amíg Gaál magyarázott, Kálmánban lassan kialakult egy terv. Arra gondolt, hogy Menyus nyilván azért akarja leleplezni a kártyásokat, mert bizonyítani akar az ezredesnek; ő már nem kártyás, szakított ezzel a szenvedéllyel. Kálmán mosolygott magában.

Másnap az udvari telefonfülkéből felhívta Menyust, és elváltoztatott hangon közölte vele, hogy Schneller hadapród szobájában kártyacsata folyik. Azzal visszament a századirodába, és várta a fejleményeket. Egyedül volt, az írnokot leküldte a kantinba sörért. Dúdolgatott magában, majd a nyitott ablakhoz állt, és kinézett a hátsó udvarra, ahol a harckocsigarázsok árnyékában katonák hűsöltek. Az olajos betonudvar felett vibrált a meleg levegő. Egyszer csak észrevette Menyust. A szerelőműhelyből jött ki, nyomában egy létrát cipelő katona sietett. Átvágtak az udvaron, és a gesztenyefák árnyékában a gazdasági épület felé settenkedtek. Menyus időnként felemelte a kezét, mintha csendre intené a létrát cipelő katonát. Kálmán alig tudta visszatartani a nevetését. Mulatott Menyus ravaszságán, de azért némi szorongással latolgatta, mi lesz, ha elszámította magát. Schneller hadapród a gazdasági hivatal magasföldszinti irodájában dolgozott.

Menyus biztosra ment, tudta, hogy zárt ajtók mögött kártyáznak, tehát hiába kopogtat, csak akkor fognak ajtót nyitni, ha már a "bűnjeleket" eltüntették. Egyébként Kálmánnak igaza volt, amikor felállította hipotézisét, a főtörzsőrmester valóban érdemeket akart szerezni. Legutóbb ugyanis Vagyóczky ezredes azt mondta: "Magának, Menyus úr, már csak akkor hiszek ha a kártyás haverjait a fülüknél fogva vezeti hozzám.

Azt pedig maga nem teszi meg soha, mert a sipisták összetartanak. Az ezredes nem véletlenül hadakozott a kártyások ellen, az utóbbi hónapban nagyon elszaporodtak a bajtársi lopások, a veszekedések, a vezérkari főnök i. osztályának bizalmas jelentése megállapította, hogy a hadseregben tapasztalható züllés egyik oka a tiltott szerencsejátékok nagyarányú elharapódzása. "Az egységparancsnokoknak kötelességük a harcosok hazafias, harci szellemének fejlesztése, ezért erélyesen lépjenek fel a harci szellemet és bajtársi egységet romboló szerencsejátékok űzői ellen, az idevonatkozó rendelkezések értelmében a hadbírósági eljárást indítsák meg ellenük."

Menyus a létrát óvatosan a falnak támasztotta, aztán macskaügyesen, mint a régi idők várostromló janicsárja, felkúszott a létrán, egy pillanatra megállt a párkányon, diadalmasan vigyázz!-t kiáltott, és egy ugrással a szobában termett. Jól számított, Dombaiék a parancsot hallván ösztönösen vigyázzba merevedtek.

Amikor pedig észbe kaptak, már késő volt.

Menyus nem mondta, hogy "tovább", komoly ábrázattal állt a szoba közepén, és tompa fényű szemével végignézte a "lebukottakat". Schneller hadapród zsírpárnás arca fénylett az izzadságtól, feltűrt ingujjából kilógott szeplős, vastag karja, szempillája meg megrezzent. Dombai félmeztelenül állt, köteges izmain bronzbarnára sült a bőr, ujjai közül két kártyalap kandikált ki; Kocsis Gáspár idegességében vigyorgott, és olyan ártatlan képet vágott, mintha háromig nem tudna számolni. A hosszú termetű Kahóknak az ádámcsutkája szánkázott fel s alá. Az asztal közepén trónolt" a bank. Tízpengősök és fémpénzek, több mint háromszázötven pengő. Menyus megbűvölten bámulta a pénzt, aztán tekintete az asztalon heverő kártyacsomagra siklott.

- Mi ez? - kérdezte bal szemöldökét felvonva. A fiúk hallgattak. - Feleljen, maga felekezet nélküli lator.

Maga, Dombai...

Sanyi megszívta az orrát.

- Alázatosan jelentem, a hadapród úrnak kártyát vetettem.

Menyusnak elakadt a lélegzete. Dombai pimaszsága felháborító volt. Levegő után kapkodott, a fejében nyomást érzett, Sanyi pedig csak bámult rá közönyösen, unottan. A főtörzsőrmesterből hörgő hang tört elő.

- Mit csinált, maga pipamocsok?

- Kártyát vetettem. Értek hozzá. Volt egy cigánylány szeretőm, attól tanultam.

- Megjósolta - mondta halkan Schneller -, hogy a feleségem ikreket fog szülni. Hármas ikreket.

Menyus a gutaütéstől félt. Nyelt, fegyelmezte magát. Tréfálnak vele ezek a szarháziak.

- Hadapród úr - mondta hangot váltva. - Hívja ide Borsy zászlós urat. Ott a telefon. És nyissa ki az ajtót - szólt utána.

Kálmán némi lelkiismeret-furdalással lépett a szobába. Meghallgatta a főtörzsőrmester jelentését.

- Ez a tetű - mutatott Dombaira - ráadásul még pimaszkodik is.

- Mit csinált már megint, Dombai? - kérdezte Kálmán keményen.

- Csak jelentettem a főtörzsőrmester úrnak, hogy nem huszonegyeztem, hanem a hadapród úrnak kártyát vetettem. - Kálmán majdnem felröhögött. - Alázatosan jelentem, én nem is tudok huszonegyezni.

- Fantasztikus! - mondta Menyus. - És az mi ott?

- A bankra mutatott.

- Pénz - jelentette pislogva Kocsis Gáspár.

- De miért van az ott, marhakatona? - üvöltött Menyus.

Kocsis a zászlósra pislogott, aztán a főtörzsőrmesterre.

- Alázatosan jelentem...

- Ne jelentsen maga semmit - vágott közbe Kálmán. - Menjenek a körletbe, és a további parancsig ne mozduljanak onnan. Végeztem. A pénzt és a kártyát hagyják az asztalon. Lelépni!

Amikor magukra maradtak, Kálmán megcsóválta a fejét, és az asztalra ült.

- Hallatlan - mondta.

- De elkaptam őket. Azonnal fel kell venni a tényvázlatot. Hadbíróság elé állnak az ürgék.

Kálmán a kezébe vette a kártyacsomagot, és mint a bűvészek, "harmonikázott" a lapokkal, miközben azt mondta:

- És ha igaz, hogy Dombai nem tud huszonegyezni?

Menyus nevetett.

- Maga elhiszi ezt, zászlós úr?

- Miért ne hinném - mondta Kálmán, és tovább pergette a lapokat. - A huszonegy nem kártyajáték, művészet. Sokan ismerik, de kevesen tudják játszani.

- Maga tud játszani, zászlós úr? - kérdezte érdeklődve Menyus, és szinte megbűvölve nézte a lapokat.

Kálmán unott arccal válaszolt.

- Valamikor verhetetlen voltam. Szeretek játszani, de akárkivel nem ülök asztalhoz. Nem játszom filléres alapon. S hol van ma bátor ember, aki mer kockáztatni? - Nyugodtan beszélt, ördögi ügyességgel keverte a lapokat. - Mióta bevonultam, nemigen játszom. Itt dilettánsok vannak, hát inkább nem keverek. Egyébként a tapasztalatom szerint a hivatásos katonák nem tudnak játszani. Ennek lélektani okai vannak.

Menyus fagyosan mosolygott.

- Találkoztam én már olyan aranypitykés zászlóssal - mondta gúnyosan -, akiről néhány óra alatt legomboltam a mellényét. Kapupénzt is tőlem kért kölcsön.

Kálmán tamáskodva mosolygott.

- Nem hiszi?

- Ez mese, Menyus.

- Tudja, zászlós úr, hogy most megsértett?

- Isten ments Nem akarom én megsérteni magát, csak, tudja, az emberek sok furcsa dolgot fecsegnek.

- Rólam?

- Magáról, Menyus. Tudja, hogyan nevezik magát a kantinban? Szőrmókus ezredes. Azt mondják, minden ezredik szava igaz.

- Ki mondta ezt? - kérdezte.

- Turóczi törzsőrmester a gyalogosoktól. Tegnap ment ki a frontra. Ö mesélte, hogy maga csak legendázik. Fogalma sincs a kártyához. Volt ott valaki, egy fekete hajú híradós, az meg azt mondta: "Menyus, az a kerti törpe? Gyáva pali az. Az ezredes úr besúgója.

Azért leselkedik a kártyások után, mert ő nem mer játszani, fél. Aztán jó pontokat akar szerezni, mint a kiscserkészek."

- Én, gyáva? - kérdezte sápadtan.

- Azt beszéli az egész laktanya, hogy magának a szája jár csak.

- Nohát, a kutyaúristenit... - idegesen sétált. Kálmán látta, hogy horogra került, a legérzékenyebb pontján érte a szúrás. A bátor ember számára elviselhetetlen, ha gyávának tartják. Menyus bátor ember volt. - Maga elhiszi ezeket a marhaságokat, zászlós úr?

- kérdezte, és megállt.

- Nézze, Menyus, én csak a szememnek hiszek, de ez a leskelődés, ez a besúgási dolog, hogy úgy mondjam, kicsit zavar. Nem tartom becsületes dolognak: Az az érzésem, hogy maga nem azért nem kártyázik, mert gyáva, hanem azért, mert nem tud.

Aztán azt is hallottam, hogy nagyon fél az asszonytól. Mesélték, hogy egyszer az asszony fakanállal megverte az ülepét, mert kártyázott, de ezt én nem akarom elhinni.

Menyus fuldoklott a dühtől.

- Az a bosszantó, hogy Dombaiék tényleg gyávának tartják magát. Az pedig nem jó, ha az elöljárónak nincs tekintélye.

A főtörzsőrmester hirtelen megállt. Mereven a zászlósra nézett:

- Szóval nem merek kártyázni, mert nem tudok.

Mert gyáva vagyok? - Kálmán bólintott. Menyus az ajtóhoz ment, bezárta. - Mert besúgó vagyok. Osszon!

De tízesnél kevesebbet nem lehet ütni.

- Kettesben nem játszom - mondta nyugodtan a zászlós.

- Kit hívjak?

- Dombait és Kocsist. Schneller hadapródot viszont ne. - Menyus csodálkozva nézett Kálmánra, aki természetes hangon folytatta. - Bizonyítsa be, hogy nem gyáva besúgó. ők hangadók, ha ők elhiszik, megszűnnek a pletykák.

A főtörzsőrmester gondolkodott.

- Nem lesz ebből baj? - kérdezte.

- Ne legyen már annyira gyáva - mondta a zászlós.

- Én is játszom.

Félóra múlva az asztal körül ültek. Menyus éjfélig háromszáz pengőt nyert.

Amikor felálltak, Menyus gúnyosan azt mondta:

- Van kapupénze, zászlós úr?

Másnap délután folytatták. Kálmán a főorvostól pénzt kért, aztán kettőszáz pengőt adott Dombainak, és Kocsisnak is ugyanannyit. Dombai osztott, ő volt a bankos. S a főtörzsőrmester újból nyert. Így ment ez napokon át. Egyik este aztán furcsa dolog történt. Menyus veszteni kezdett. Mire a takarodót fújta a kürtös, már a fizetése is Kálmán előtt hevert az asztalon. Kálmán tudta, hogy a főtörzs nem hagyja abba a játékot, az a játékos volt, aki vakmerően fut a pénze után. A bankban több mint kétszáz pengő volt.

- Lapot - mondta Menyus. Valószínűleg tizest kapott, mert inas ujjával a pénzre bökött. - Bank!

- Tegye mellé a pénzt - mondta hideg mosollyal Kálmán.

- Nincs nálam. Jövök vele.

- Hozomra nem játszunk, Menyus. Ha van pénze, üthet, ha nincs, megyünk aludni.

Döbbenten nézett a zászlósra.

- Hogy... hogy?... - dadogta.

- Úgy, hogy ez nem rőföskereskedés vagy csapszék.

Most úriemberekkel játszik - mondta Kálmán, és megnyomta Dombai térdét. Sándor méltatlankodva megszólalt.

- Azért a főtörzs úr nem csibész. Biztosan megadja.

- Maga ne beszéljen - mondta csinált ingerültséggel Kálmán. - Maga az én pénzemért ne legyen nagylelkű.

- Alázatosan jelentem, ez nem nagylelkűség. Arról van szó, hogy a főtörzs úr lerongyolódott... El tetszett nyerni a fizetését, mit ad haza a feleségének?

- Ad vagy nem ad még egy lapot? - kérdezte felháborodva Menyus.

- Hitelben nem játszom.

Kocsis is közbeszólt. Kérlelte Kálmánt, aki hagyta magát "puhítani". Végül beleegyezett, de minden ütés előtt írást kért a főtörzsőrmestertől, mintha pénzt adott volna neki kölcsön. Amikor befejezték a játékot, Menyus háromezer pengővel tartozott Kálmánnak.

Hülyén bámult maga elé. Kálmán elküldte a fiúkat aztán rágyújtott.

- Nagyon le van törve? - kérdezte együttérzéssel.

Menyus tompa fényű szeme dühösen villant.

- Kapupénzt akar adni?

- Annál többet - mondta Kálmán, és a főtörzsőrmester szemébe nézett.

- Mennyit? - kérdezte reménykedve Menyus.

- A szabadságát akarom visszaadni. - Kálmán az ajtóhoz ment, bezárta.

- A szabadságomat?

Kálmán erélyesen rászólt.

- Törzsőrmester! Üljön le! - Kálmán kivette zsebéből az aláírt nyugtákat. - Tudja, mi ez? - Dühösen a papírra csapott keze fejével. - Vitéz Menyus Tihamér erkölcsi bizonyítványa. És magát javasolta Gaál tábornok úr a németországi tanfolyamra. Magát, aki a lelke üdvösségét is eladná a szenvedélyéért. - A főtörzsőrmester arca vértelen volt. - Egy ilyen ember miért ne adná el a rábízott hadititkokat? Hallgasson - emelte fel a karját, amikor látta, hogy szólni akar. - Magát javasolták előléptetésre. Még szerencse, hogy régen figyeljük magát. Vagyóczky ezredes úrnak van igaza.

Az ilyen gyenge jellemű embernek nincs helye a hadseregben. Magát akkor szervezi be az ellenség, amikor akarja. Még szerencse, hogy mi jól dolgozunk, hogy a defenzív osztály a helyzet magaslatán áll.

Menyussal forogni kezdett a szoba, és nem mondhatott semmit, mert Kálmán nem engedte szóhoz jutni.

Hallgatta a szidalmakat, és egyszerre világos lett előtte minden. Hát persze... Gondolhatta volna, hogy a németországi út előtt a defenzív osztály próbára teszi őt.

Micsoda marha... Öreg katona létére így rászállt az enyves papírra. Borsy zászlós úr ezt a színjátékot jól megrendezte, csak azért beszélte rá a játékra, hogy kipróbálja a jellemét. Hát bizony csúfosan vizsgázott.

már Gaál tábornok úr sem segíthet rajta. Öt is kompromittálta.

- Maga még a törvényeket sem tartja be. Miért nem vette fel a tényvázlatot? Miért hagyta futni Dombaiékat? - Valamit dadogott, hogy ő tulajdonképpen, vagyis hogy ő... - ki ajánlotta, hogy kártyázzanak?

El kellett ismernie, hogy ő volt. - Most mit tegyek magával? Mi? Kísértessem át a Conti utcába?

Menyus könyörgésre fogta a dolgot. Adjanak neki még egyszer lehetőséget, hogy bebizonyíthassa becsületességét. Ne tegyék őt tönkre. Hajlandó mindent jóvá tenni.

- Szerencsétlen ember - mondta Kálmán. - Vitézül harcolt tizenkilencben, a partizánok ellen is a fronton, s most, amikor az alhadnagyi elöléptetése már ott van szinte a zsebében, a nyomorult kártya miatt tönkreteszi az életét. És még játszani sem tud... - Menyus a zászlós hangjában megérezte a részvétet, s reménykedni kezdett. Bűnbánóan lehajtotta a fejét.

- Igaza van, zászlós úr. Gazember vagyok. Hülye állat. - Szeretett volna sírni, de a sírást már régen elfelejtette.

- Figyeljen rám, Menyus. Saját felelősségemre megpróbálok valamit. Ott van toll és papír. Írja, amit diktálok. De olvashatóan... - Megvárta, míg elhelyezkedett az asztalnál, aztán diktálni kezdett. - Alulírott, Menyus Tihamér ht. főtörzsőrmester, születési év, hely, anyja neve... Megvan? - Menyus bólintott.

A mai napon, önként, saját elhatározásomból felajánlom szolgálataimat a Magyar Királyi Honvéd Vezérkari Főnökség második osztályának. Pont, új bekezdés.

Kálmán lediktálta a beszervezési nyilatkozatot.

Visszaadta az elnyert pénzt, a nyugtákat azonban a nyilatkozattal együtt eltette. Menyus megkönnyebbülten sóhajtott, és hálásan nézett a zászlósra.

- Figyeljen rám. Maga arról, hogy nekünk dolgozik, senkinek sem beszélhet. Érti?

- Értem.

- Még akkor sem, ha Gaál tábornok úr vagy az ezredes úr vagy akár a defenzív osztály valamelyik tisztje kérdi. Csak a jelenlétemben beszélhet. Világos?

- Mindent értek, zászlós úr.

- Nagyon vigyázzon, mert ellenőrizni fogják, hogy mennyire tud titkot tartani. Maga semmiről sem tud semmit. Ha úgy látja, hogy mégis beszélnie kell, mert esetleg veréssel fenyegetik, akkor közölje, hogy csak Szuhai főhadnagy jelenlétében beszélhet. Engem majd értesíteni fognak.

- Értem, főhadnagy úr.

- Itt zászlós vagyok és Borsy Kálmán. Világos?

Gyújtson rá. Lehetséges, hogy érdeklődnek magánál utánam. Semmit sem tud. Maga most el fog utazni a tanfolyamra.

A tompa fényű szemek felcsillantak.

- zászlós úr, hogyan háláljam meg.

- Munkával, Menyus. Becsületes munkával. Figyelni fogja a tanfolyam résztvevőit. Jelentkezik majd magánál valaki, lehet, hogy egy fiatal lány vagy öreg anyóka. Ha felmutatja bármelyik nyugtáját, érti, bármelyiket - elővette a nyugtákat, megmutatta -, akkor maga végrehajtja a kapott utasításokat. Ha jól fog dolgozni, hamarosan alhadnagy lesz.

III.

Sávos Ignác megdicsérte Kálmánt, átvette a nyugtákat, aztán kedvtelve nézte a zászlóst, aki kicsit fáradtan elnyújtózott az egyik fotelban.

- Derék munka volt - mondta a főorvos. - De ezt csak gyakorlatozásnak, amolyan házi feladatnak tekintsd. - Kálmán nem válaszolt. Jólesett neki a dicséret, de most szeretett volna egyedül maradni gondolataival. Amikor az este hazajött, úgy látta, mintha Annabellának könnyes lett volna a szeme. Ignác bácsi nem volt odahaza, beszélgetni akart az asszonnyal, ám nagynénje kitért a kérdései elől, s akkor az volt az érzése megint, hogy Annabella nagyon boldogtalan, csak érzéseit elrejti. Újból fellobbant benne az érzéki vágy, s amikor szobájába ment, egy ideig hallgatózott, azon tűnődvén, hogy mi történne, ha átmenne Annabellához. Mozdulatlanul állt, ostoba gondolatok kavarogtak benne, s csak akkor nyugodott meg némiképp, amikor jéghideg vízzel lezuhanyozta magát.

Felnyitotta a szemét. Sávos a kandalló párkányára támaszkodott, és őt nézte. Tekintetük találkozott, és szinte egyszerre elmosolyodtak.

- Azt hiszem, elaludtál - mondta a főorvos. - Már arra gondoltam, hogy ölbe veszlek, és átviszlek a szobádba. - Kálmánnak hirtelen gyerekkori képek villantak az eszébe. Hányszor, úristen, hányszor lovagolt Ignác bácsi térdén, a vállán... Jobban ragaszkodott ehhez az erős emberhez, mint apjához... s Ignác milyen jóízűen nevetett, öblös hangja szinte betöltötte az aldai kastély termeknek beillő szobáit. Nézte a főorvost, aki még mindig a kandallónál állt. Semmit sem változott. Talán csak erős szálú haja lett fehérebb, de még mindig az az izmos, ruganyos férfi volt, akit gyermekkorában megismert.

- Szeretnék kérdezni valamit, Ignác bácsi - mondta, és cigarettáért nyúlt. Ignác intett a szemével, eljött a kandallótól, és a nádfonatú fotel karfájára ült. - Boldogan éltek Annabellával?

A főorvost meglepte a kérdés. Szeme kerekre tágult, homlokán elmélyültek a redők, aztán kisimult a bőre, kemény vonásait ellágyította az arcán átsuhanó mosoly.

- Szerinted hogyan élünk? Ugyanis ha ezt kérdezted, az azt jelenti, hogy régóta foglalkoztat ez a kérdés.

Kálmán meggyújtotta a cigarettáját.

- Úgy érzem, nincs meg közöttetek az a harmónia, ami a boldog házasságra jellemző. Annabellát már faggattam, de ő elzárkózik, boldognak mutatja magát.

Ne érts félre, Ignác bácsi, csak azért kérdezem, mert ti álltok hozzám a legközelebb, szeretlek benneteket.

A főorvos szivarra gyújtott. Mozdulatai harmonikusak, fegyelmezettek voltak, s Kálmán tudta, hogy már legyűrte a váratlan kérdés okozta zavarát. Egy pillanatra az ablakra nézett, mintha a redőnyök fényrésein a kertbe akarna bámulni.

- Nagyon szeretjük egymást - mondta halkan, tisztán, érthetően ejtve ki a szavakat -, és mégsem élünk boldogan. Ennek több oka van. Olyan okok, amelyek rajtunk kívül állanak. Az első a gyerek. Annabella meddő. Tudja, hogy én rajongok a gyerekért. Öt boldogtalanná teszi az a tudat, hogy nem szülhet nekem gyereket, s én hiába magyarázom neki, hogy ennek ellenére szeretem őt, ezt nem hiszi, s a munkámmal együtt járó gyakori kimaradásomat azzal magyarázza, hogy szeretőm vagy szeretőim vannak.

- Annabella nem ismeri a munkádat, nem tudja, hogy te...

- Nem tudja, s nekem nincs felhatalmazásom, hogy elmondjam neki.

- De hát ez hülyeség.

- Látszólag az... Valójában szükségszerűség.

- Annabella előtt konspirálsz?

- Te is azt fogod tenni, ha megnősülsz majd. Ha csak nem kapsz engedélyt, hogy feleségedet bevond a munkába. Az éjjel későn jöttem haza. Meggyőződése, hogy a szeretőmnél voltam, és én nem mondhattam meg neki, hogy találkozóm volt. Nincsenek szeretőim s hidd el, nagyon mélyen és őszintén szeretem Annabellát. Talán nem lett volna szabad megnősülnöm...

Kálmán sok mindent megértett. Arra gondolt, hogy beszél Annabellával, ha Ignác bácsi nem mondhatja el a "másik" életét, majd elmondja ő. Hiszen az efféle intézkedés marhaság, kegyetlenség, a józan ész elleni vétek. Annabella Nagy-Britanniát tekinti hazájának ma is, miért ne tudhatna arról, hogy a férje Angliáért harcol. Csak ennyit kell mondani, és Annabella megnyugszik.

Könnyű vászonnadrágot húzott magára, és rövid ujjú nyári inget vett fel, aztán átsétált a kertek alatt a közeli teniszpályára. Annabellát ott találta, az asszony már készülődött haza. Arca a játék hevétől kipirult, s amikor Kálmán a közeledő asszonyt nézte, arra gondolt, milyen furcsa, hogy ez az erős, egészséges asszony meddő.

Annabella megörült, hogy érte jött, megcsókolta az arcát, s amikor Kálmán továbblépett, megragadta a karját.

- Kálmán, hagyd, hogy bemutassam Mariant.

- Nem érdekel. Tudod, hogy beléd vagyok szerelmes...

- Kétségtelenül örülök, de ennek ellenére nagyon szeretném...

Kálmán az asszonyba karolt.

- Nem érdekelnek a fruskák, csak az asszonyok - mondta tréfálkozva. Húzta magával, elvette teniszütőjét, könnyedén, felszabadultan nevetett. - Hány éves az a tacskó?

Huszonegy. Harmadéves bölcsész...

- Akkor meg pláne nem érdekel. Ismerem a bölcselkedő nőket. Gyere már, beszélni akarok veled...

Egyébként ha megígéred, hogy türelmesen végighallgatsz, legközelebbi alkalommal a keblemre fogom ölelni a kegyeltedet.

A jegenyesoron sétáltak végig, itt kevesen jártak, hosszabb is volt az út hazáig, Kálmán úgy számított, hogy leülnek valahol a hársak alatt. Az út jobb oldalán szelíd dombhát emelkedett az Előd utcáig, bokrokkal és fákkal gazdagon telehintve, a selymes füvet finom porréteg borította. Az egyik terebélyes bokor árnyékában Kálmán szétterítette zsebkendőjét, és leültek, Annabella maga alá húzta mindkét lábát úgy, hogy rakott szoknyájával befedhesse térdét, bal kezére támaszkodott, és kíváncsian nézett a fiúra.

- Beszéltem Ignác bácsival - mondta a fiú, és egy fadarabkát szurkált a földbe. - őszintén beszéltünk egymással.

- Miről?

- Rólad, őróla. Mindent elmondott. A gyerekproblémáról beszéltünk, meg a gyakori kimaradásairól.

- Azt is elmondta? - kérdezte élénken az asszony.

Kálmán úgy érezte, hogy várja ugyan a választ, mégis fél, szorong.

- Elmondta.

Az asszony kicsit szétnyitotta száját, nyelve hegye egy pillanatra szép ívű felső ajkára tapadt, a széltől homlokába borzolt homokszín haját hátrasimította, könnyedén, finoman, aztán jobbjával megfogta az arany nyakláncán függő medaliont.

- Azt is megmondta, hogy kihez jár? - kérdezte.

- Már a nevét, úgy gondolod?

- Igen. - A medaliont az ajkához emelte, állát kicsit lehajtotta. Szorongva nézett a fiúra.

- A nevét nem mondta meg. De ez szerintem nem is érdekes. Nem a név a fontos, hanem a tény.

Felemelte az ütőt, körmét végighúzta a kifeszített húrokon, furcsa, tompa hang hallatszott. - A tény pedig az, hogy Ignác bácsi rajong érted.

Az asszony szája keserű mosolyra húzódott.

- Azért csal meg, ugye?

- Miből gondolod, hogy megcsal?

Annabella a medaliont idegesen az ajkához ütögette.

- Nem vagyok vak, ostoba sem.

Kálmán halkan nevetett.

- Azt hiszem, mégiscsak ostoba vagy. Csak magad sem tudod, hogy mennyire az vagy. - Megfogta az asszony kezét, megcsókolta. - Nem akartalak megbántani. Ignác bácsi gyakori kimaradását mással nem tudod megmagyarázni, csak azzal, hogy megcsal?

- Mi mással magyarázhatnám?

- Például azzal, hogy háború van. A férjed pedig antifasiszta, méghozzá abból a fajtából, aki nem passzívan az, aki nemcsak elítéli a nácizmust, hanem aktívan is harcol. Sajnos az effajta tevékenységet neked sem mondhatja el. Mindezt Ignác bácsi tudta nélkül közlöm, meg kell ígérned, hogy nem árulsz el.

- Aztán szigorú titoktartás mellett elmondta neki, hogy az ellenállási mozgalom szervezésében Ignác bácsi is részt vesz. Erről természetesen ne tudjon, de nyugodjék meg, és férje nehéz munkáját segítse elő legyen türelmes, megértő. - Tudod, Annabella, ha Ignác bácsi megcsalna téged, másként viselkednék, nem így. Akkor nem mondanék le rólad, s vállalnám a legszörnyűbb bűnt is...

Hamarosan váratlan esemény történt, amely döntésre késztette nemcsak Kálmánt, hanem Sávost is. Szeptember első napjaiban Temessy százados vezetésével Menyusék Németországba utaztak. Villámcsapásként érte az ország lakosságát a hír, hogy a szövetséges csapatok partra szálltak Olaszországban. A keleti fronton a Vörös Hadsereg egységei ellenállhatatlanul törtek előre.

Kálmánt és a zászlóalj néhány harcosát - köztük Dombait is - azonnali hatállyal áthelyezték az Ukrajnában működő Megszálló Parancsnokság egyik partizánvadász egységéhez. Indulás: három nap múlva a Józsefvárosi pályaudvarról.

Dombai, amikor a hírt meghallotta, azonnal megkereste Kálmánt. A zászlós a garázsból jött éppen.

Leültek az egyik vadgesztenyefa alá a padra. Dombai azt mondta:

- Nem megyek a frontra.

- Hanem mit csinálsz?

- Meglépek. Jössz?

- Hova? - kérdezte Kálmán.

- Még nem tudom. Két napunk van, addig kigondolok valamit.

- Vannak kapcsolataid?

- Megszakadt a vonalam, de... - tűnődve Kálmánra nézett.

- Kommunisták voltak a barátaid?

- Nem mindegy? Antifasiszták voltak.

- Egyelőre várj. Ha szökni akarunk, az illegalitást alaposan elő kell készíteni. Nem egyszerű dolog az.

Délután hazament, átöltözött civilbe, és felkereste Sávos doktort a klinikán. A főorvos egy évvel azelőtt magánklinikáját felajánlotta a háborús sérültek gyógyítására, amit a kormányzat örömmel fogadott. Azt viszont nem sejtették, hogy a Toma úti kétemeletes épületben nemcsak a háborús sérülteket gyógyítják, hanem az ellenállás megszervezésén is fáradoznak.

Sávos ideggyógyász volt, betegei idegbajban szenvedtek, akadtak közöttük dühöngő őrültek is, ezeket a szerencsétleneket a második emeleti zárt osztályon kezelték. Az orvos munkatársai antifasiszták voltak, hosszú ideig tartó megfigyelés és kipróbálás után válogatta ki őket ismerősei közül; azt természetesen - két személyt kivéve - nem sejtették, hogy a főorvos a Magyarországon működő Secret Service egyik vezető embere, aki fiatal medikus kora óta meggyőződésből végzi veszélyes munkáját, mert csodálója az angol szellemnek. Persze az évek során a titkosszolgálati tevékenységgel együtt járó izgalom, mint az izgatószerek, felszívódott idegeibe, megfertőzte lelkét, átalakította gondolkodását, szemléletét, s már nem tudott élni nélküle. Ugyanakkor híve volt az angol demokráciának, és szentül hitte, hogy Magyarország társadalmi berendezkedését sikerül majd angol mintára megváltoztatni. Zseniális szervező volt; amikor Kálmán apja meghalt, az aldai uradalmat eladta, pénzét főleg angol értékpapírokba fektette, s megbízottain keresztül szerencsésen játszott a tőzsdén. Senki sem tudta, hogy vagyonát a háború előtt külföldre mentette. Magánklinikája kényelmes megélhetést biztosított számára annál is inkább, mert amikor szolgálatait a háborúra való tekintettel "hazafias érzéstől" vezetve felajánlotta az államnak, nem utasította vissza az állami támogatást. A Toma úti klinikát mintegy háromholdas parkozott kert vette körül; az igazgatói szobából pompás kilátás nyílt a Margit hídtól a Csepel-sziget északi csúcsáig elterülő városrészre.

Sávos doktor a Toma úti klinikát harminchatban vásárolta meg. Céljainak megfelelően "modernizálta".

Nyolc hónapig építették, szerelték, falakat véstek, szobákat tüntettek el, új szobákat létesítettek, Angliából és Svájcból speciális műszaki berendezéseket hoztak, az idegsebészeti műtőt és laboratóriumot svájci szakemberek - akik angolok voltak - szerelték fel, és Sávoson kívül csak a klinika technikusa ismerte az egyes műszerek és készülékek igazi rendeltetését.

A főorvos éppen telefonált, amikor Kálmán az irodába lépett. Intett a fiúnak, hogy üljön le. Kálmán az ablakhoz sétált, és elmerülten nézte a Dunán északnak tartó uszályok lassú vonulását. A főorvos közben befejezte a telefonbeszélgetést, helyére tette a hallgatót, kiszólt titkárnőjének, hogy ne zavarják, aztán Kálmánhoz ment, kezet fogott vele, majd átölelve a fiú vállát, az íróasztalhoz kísérte. Fáradtnak és megviseltnek látszott, az a fajta volt, akinek az arcán az álmatlanság nyomot hagy, ráncai elmélyülnek, szeme alatt a tasakok megduzzadnak, s egyik napról a másikra éveket öregszik. Kálmán elmondta, hogy holnapután hajnalban indul a különleges zászlóalj a frontra, utasítást kér. Egyúttal közölte azt is, hogy Dombai Sándor meg akar szökni, de pillanatnyilag nincsen megbízható rejtekhelye, mert a letartóztatások következtében barátaival megszakadt a kapcsolata. A főorvos figyelmesen hallgatta, s amikor Kálmán befejezte mondókáját, közölte vele, hogy az utasítás értelmében illegalitásba kell mennie. A közlésből Kálmán arra következtetett, hogy a főorvos "valakivel" megbeszélte az ügyét, tehát ez azt jelenti, hogy Ignác bácsinak is van még főnöke.

- A döntésnek megfelelően mindent elintéztem.

Néhány pillanatig gondolkodott, mintha még egyszer ellenőrizné a megtett intézkedéseket. - Téged ismer Káldy professzor?

- Nem ismer. Én viszont ismerem őt, hallgattam az előadásait.

- És Marian?

- Tudomásom szerint személyesen ő sem ismer, csak Annabella elbeszéléséből.

- Az nem érdekes. - Felvette csavaros ceruzáját, és hegyét ki-be csavargatta. - Káldyéknak a Tábori úton van villájuk.

- Az hol van?

- Óbudán, a hegyoldalban. A villát majd megismered, az öregről szeretnék néhány szót szólni. - Szokásától eltérően cigarettára gyújtott. - Káldy bogaras ember. Nagy vagyont örökölt, de a pénznek és a vagyonnak semmi jelentőséget sem tulajdonít, marhaságokra költi el. Régiségeket gyűjt, tulajdonképpen ezért is vásárolta meg azt a semmire sem használható, tízegynéhány szobás hodályt ott az isten háta megett. Az alsó termekben, ha jól emlékszem, öt szobában, könyvek, szobrok, porcelánok, képek vannak felhalmozva, meg reneszánsz és barokk bútorok, eredetiek és véleményem szerint ügyes hamisítványok is. De ezt nehogy mondd az öregnek, mert halálra sérted őt. Tudod, hogy tizenöt éve elvált ember. Az asszony Pesten él, a válás után dr. Visnyei Ottó ügyvéd felesége lett.

Azóta pereskedik az öreggel, szeretné vagyona egy részét megszerezni. Káldy többet tartózkodik Szegeden, mint Pesten, az egyetemen tanít, ott-tartózkodása idején húgánál, Forbáth Bélánénál lakik.

- A festő Forbáth a sógora?

- Igen.

- És miért jár olyan elhanyagoltan?

- Mert bogaras. Az öreg feltétlenül és közismerten antifasiszta. Meggyőződését olyan nyíltan hirdeti, hogy nem veszik őt komolyan. Ezért nem vonják be az öreget az ellenállás munkájába sem, mert nem ért a konspirációhoz. Amit érez, azt kimondja. Vannak, akik azt állítják, hogy Káldy azért mer ennyire nyíltan beszélni, mert "valakik" védik őt. Negyvenkettő nyarán több alkalommal kihallgatta őt a defenzív osztály, gyanúba került, mert tanársegédjéről, Haraszti Miklósról kiderült, hogy tagja az illegális kommunista pártnak. Haraszti nála lakott. Bírósági tárgyalásra nem került sor, mert a fiatalember a hivatalos jelentés szerint öngyilkos lett. Ez nem igaz, az ügyvédje azt állítja, hogy agyonverték. Káldyra semmit sem tudtak rábizonyítani, valószínűleg nem is akartak, mert látták, hogy az öregnek semmi köze sincs a kommunistákhoz. Ahogy én - meg a defesek - a kommunistákat ismerem, az efféle "fecsegő" öregektől úgy félnek, akár az ördög a szentelt víztől. Én sem vonnám be őt az illegális tevékenységbe. A külföldi egyetemeken ismerik a nevét, az első világháború után évekig élt Párizsban és Weimarban.

- Furcsa szerzet az öreg - mondta Kálmán. - És a lánya?

- Marian? - kérdezte elgondolkodva Sávos. - Érdekes lány. Haraszti Miklós feleségül akarta venni. Hatása mindenesetre meglátszik rajta. Negyvenkettőben biztos, hogy nem volt köze a mozgalomhoz, mert akkor lebukott volna. Ma azonban már lehetségesnek tartom, hogy kapcsolata van a kommunistákkal. Nagyon öntudatos lány. Apját imádja, de nem hiszem, hogy konspirációs munkájába bevonná őt.

- De miből gondolod, hogy a lány konspirál?

- Nem tudom, csak sejtem. Jó kapcsolata van az Eötvös-kollégistákkal. A Vám utcában önálló lakást tart fenn. Komoly lány, megbízható, németellenes, miért ne vonnák be a kommunisták a munkába? Haraszti Miklós barátai ismerték őt. S a kommunisták nemcsak a munkások között szervezkednek, hanem az egyetemen is, bár nem sok eredménnyel, ezt tudod te is. A jobboldali bajtársi egyesületek nagyon erősek.

- Most már mindent tudok, csak egyet nem - mondta Kálmán. - Miért mondtad el mindezt?

- Mert holnap este Káldyékhoz költözöl. Kertész leszel a villában.

- Kertész? Én?

- Te, fiú. Persze nem mint Borsy Kálmán, hanem mint Suba Pál hadirokkant hadapród őrmester, aki mezőgazdasági főiskolát végzett Újvidéken. - A főorvos azután elmondotta, hogy néhány nappal ezelőtt meghalt a klinikán Suba Pál hadapród őrmester. Titokban eltemették, de halálát nem anyakönyvezték.

Suba holnap "hetvenöt százalékos hadirokkantként"

elhagyja a klinikát. Az íróasztal fiókjából iratokat szedett elő, belenézett az egyikbe, és olvasni kezdett:

- Idegsérülés, agykéregi hegesedésből származó súlyos epilepszia, agyműtét végrehajtása nem lehetséges.

Már a fényképedet is beletettük, itt van, a kórházi zárójelentés, a kijelentő lap. Suba a kettő per egyes felderítőknél szolgált. A zászlóaljból ketten kerültek haza, a többiek Korotojaknál elpusztultak, vagy eltűntek a többi százezer magyarral együtt. Mit kell még tudnod? A másodosztályú Vaskereszt tulajdonosa vagy. Ebben a borítékban megtalálod Suba saját kezűleg írt életrajzát, tanuld be, az írását is tanulmányozd, főleg az aláírását gyakorold. - Míg az orvos beszélt, Kálmán lassanként megértette, hogy Ignác bácsi miért állította át a magánklinikáját a háborús sebesültek gyógyítására. Így lehetősége van arra, hogy ügynökei legalitását "tökéletesen" biztosítsa.

- Értesz mindent?

- Mindent értek. Mikor lépjek be?

- Mondjuk, holnap délután. Bejössz ide, itt átöltözöl, és innen mégy majd Káldyékhoz. Szabályosan fogsz távozni, hiszen amikor Subát hat hónappal ezelőtt behozták, az arca teljesen be volt pólyázva, az adminisztráció nem látta. A kezelőorvosa viszont én voltam és az osztályos orvos, de tőle nem kell tartani:

- Teljesen rád bízom magam, Ignác bácsi - mondta Kálmán.

- Holnap délután mindenesetre beadom azt a levelet a csapattestednek, amelyben közlöd velem, hogy nem kívánsz a németekért harcolni, és megszöksz.

- De én nem írtam neked ilyen levelet.

- Most fogod megírni, és ajánlva feladod a címemre, még ma este. Azt holnap délután megkapom. Helyes?

Kálmán bólintott.

- Itt írjam meg?

- Itt is megírhatod. Várj, fiú. Itt van ez a három levelezőlap - mondta, és az írómappából három képeslapot vett elő. - Tessék. Ez isztambuli, ez a kettő pedig kairói. Ülj ide, címezd meg a lapokat a nevemre, és írj rájuk néhány üdvözlő sort. Valami olyasmit, hogy beállsz az angol hadseregbe, mert harcolni akarsz a nácik ellen...

Kálmán megnézte a képeslapokat. Eredetiek voltak.

- És ezeket hol adjam fel?

- Te csak írd meg. Majd mások feladják. Az elsőt Isztambulban, a másik kettőt pedig Kairóban. Én a Nemzetközi Vöröskereszt útján meg fogom kapni. Az elsőre, mondjuk, októberi dátumot írj, a másik kettőre pedig jövő évit, januárt és márciust. - Kálmán sok mindent megtanult a tanfolyamon annak idején, de csak most tapasztalta, hogy egy viszonylag egyszerű akció, mint az illegalitásba vonulás, milyen körültekintő és apró részletekre kiterjedő munkát igényel. De még újabb meglepetések várták, és kénytelen volt magában elismerni Ignác bácsi szaktudását. - Odahaza minden fényképedet már eltüntettem. Még az egyetemi indexedet is. A katonaságnál lefényképeztek?

- Tudtommal nem. Minden csoportfényképezésből az utasítás szerint kimaradtam.

- Bajuszodat majd borotváld le.

- Dombaival mi lesz? - kérdezte hirtelen Kálmán.

- Egyelőre ideveszem a klinikára ápolónak. A zárt osztályra. Holnap este jelentkezzen nálam.

IV.

Másnap estefelé Suba Pál irataival felszerelve, a segélyalaptól kapott viseltes ruhában kicsit elfogultan becsengetett a villa vasrácsos kapuján. Várnia kellett néhány percig, és ezt arra használta fel, hogy kutató tekintettel végignézzen a tájon. Már erősen alkonyodott, de azért még jól látta a Duna szürke csíkját, a távoli Angyalföld homályba vesző kéményeit, a hegy alatt húzódó Bécsi utat, jobbra a Margit-kórház épülettömbjeit, balra pedig a téglagyárak alacsony házait a hosszúkás szárítók piros cserepes tetejét s a viskószerű munkáslakásokat. A villa környéke kihalt volt, a legközelebbi ház, mintegy háromszáz-négyszáz méterre lehetett. Mindamellett viszonylag jól megépített út vezetett el a villa előtt, mely valahol, talán a gyümölcsössel borított domboldal mögött belefutott a Táborhegyi útba.

Húsz év körüli lány nyitott kaput. Erős szálú, szőke haját kontyba fonva viselte. Sötétbarna szemével nyíltan s valami gyermeki ártatlansággal nézett Kálmán arcába, megkérdezte, kit keres. A fiú elmondta jövetele célját, könnyedén, de komoly hangon beszélt. A lány köténye zsebéből elővette a kulcsot, kinyitotta a kaput, közben halkan azt mondta, hogy a professzor úr nincs idehaza, csak a kisasszony.

" Marian apja földszinti dolgozószobájában fogadta őt. Középszürke szövetkosztüm volt rajta, egyik kezén puha bőrkesztyű, az asztalon retikül, amiből Kálmán arra következtetett, hogy a lány éppen távozni készült.

Futó pillantást vetett rá. Sötétbarna haját majdnem fiúsan rövidre nyírva viselte. Hosszúkás arcát szabálytalanná tette kicsit széles arccsontja. Kék szeme nagy volt és enyhén ferde metszésű, mint a keleti nőknek.

Elküldte a cselédlányt, majd az egyik székre mutatott de ő nem ült le, csípőjével az íróasztalnak támaszkodott.

- Apám csak egy hét múlva jön haza - mondta rekedtes, kamaszos hangon. - Sávos főorvos úr azonban beszélt velem. Tájékoztatott, hogy nincsen lakása, és sürgősen állásra van szüksége. Mivel apám már hetek óta keres egy kertészt, amennyiben megegyezünk, itt maradhat.

- Kérem, kisasszony - mondta Kálmán -, én olyan helyzetben vagyok, hogy nincsenek feltételeim.

A lány elgondolkodva fürkészte arcát.

- Hol barnult le ennyire? - kérdezte kíváncsian.

- A klinika teraszán napoztam.

- Bajuszt viselt?

- Miért tetszik kérdezni?

- Mert a szája felett fehérebb a bőre.

- A sérülés miatt hetekig nem volt szabad borotválkoznom, csak ollóval nyírták. Talán azért.

A lány felemelte kesztyűs kezét, nézegette, aztán csak úgy mellékesen azt mondta:

- Lényegében nem érdekes. - Hirtelen a fiú arcára vágott a szeme. - Nem látszik betegnek.

Kálmánt zavarba hozta a lány tekintete. Bárgyún mosolyra húzta száját. - Hála istennek meg a főorvos úrnak.

A lány bólintott.

- Dohányzik? Tessék, gyújtson rá. - Megvárta, míg a fiú rágyújt. - Apám havi százhúsz pengőt hajlandó fizetni. És természetesen teljes ellátást kap...

Szerintem ez nem kevés... Megfelel?

- Nagyon.

- A kertet és parkot kell rendben tartania. Télen a kazánt kell fűtenie. Etázsfűtés van. Itt nyugodtan dolgozhat, senki sem fogja zaklatni, csak becsületesen viselje magát. Amennyiben a városba akar távozni, bármikor elmehet, csak arra kérem, hogy szóljon.

- Igyekezni fogok.

Marian ezután megkérdezte, hogy rendben vannak-e az iratai. Ha igen, akkor holnap jelentse be magát a rendőrségen. Ezután csengetett, és megkérte Ilonkát, a szőke hajú cselédlányt, hogy mutassa meg a kertész szobáját.

Kálmán boldogan és nagy várakozással kezdett a munkához. Nem volt idegen számára a kertészkedés,

mert gyerekkorában Ignác bácsi aldai birtokán, ha tehette, a fehér hajú, öreg kertész körül lábatlankodott, aki szívesen mutogatott, magyarázott a mindenre kíváncsi kölyöknek.

Hajnalban kelt, meglocsolta a virágokat, az angol pázsitot, összeseperte a lehulló fonnyadt leveleket, felgereblyézte az utakat. Aztán reggelenként csokrokat kötött, hogy a szobákban friss virág illatozzon. Arra is volt gondja, hogy Ilonkát és Rózsi "nénit" is meglepje virágokkal. A kövérkés Rózsi "nénit" hamar meghódította azzal, hogy minden alkalommal megdicsérte főztjét: ami egyébként valóban dicséretre méltó volt. Tréfásan néninek, nagymamának szólították Rózsit, pedig innen volt még a harmincon. Ilonkával már nehezebb volt a dolga, mert a lány az első időkben igen tartózkodóan viselkedett, de Kálmán egy-egy halk és kellő időben elejtett elismerő megjegyzése Ilonka formás lábaira, parázsló szemére, remek alakjára, nem maradt hatás nélkül.

Kálmán szobácskája az alagsorban volt, közvetlenül a kazánház mellett. Az alagsorból egy faajtó vezetett a mély, boltozatos pincébe, amely a domboldal alá húzódott. A pincének azonban volt még egy lejárata ez a villa főbejárati előteréből vezetett a mélybe. Az alagsor hosszan elnyújtott hasáb alakú épületszárnyát az előző tulajdonos jóval később építtette a személyzet számára, akkor, amikor felhagyott a gombatenyésztéssel. Kálmán bebarangolta a pincét, meg akarta ismerni az épületet töviről hegyire. Üres, semmire sem használható, zárkaszerű, nyirkos helyiségek voltak.

Megborzongott. A meszeletlen téglafalak hideget árasztottak magukból, s hirtelen arra gondolt, hogy ha ide bezárnák őt, heteken belül elpusztulna. Végigjárta a helyiségeket, aztán szinte menekült a boltozatos folyosóról, amelyet nehéz tölgyfa ajtó zárt el a lépcsőháztól. Gyorsan lépkedett, s közben számolta a lépcsőfokokat. Tizenhárom lépcsőt számolt a széles pihenőig. Itt megállt egy pillanatra, megpróbálta kinyitni az alagsorra nyíló ajtót, de az nem engedett. Az ajtótól mintegy másfél méterre alacsony szellőzőablakot vett észre, mely az alagsorra nyílott, és amikor átnézett rajta, szemközt, a folyosó túlsó oldalán szobája ajtaját fedezte fel. Arra gondolt, hogy télen be kell majd csuknia az ablakot, mert különben fázni fog. Oldalt fordult, a pihenőről tovább vezetett a kőlépcső; Ilonka hangját hallotta, felnézett, de innen nem láthatta a pincebejáratot. újabb tíz lépcsőt számolt meg, s amikor megállt a napsütésben fürdő előtérben, mintha rossz álomból ébredt volna, megkönnyebbülten, boldogan fellélegzett.

A professzor csak egy alkalommal beszélt vele, hazatérése után másnap; a beszélgetés néhány percig tartott, kezet sem fogott vele, megkérdezte, hogy érzi magát, nincs-e valami kérése, közben hol a hajában turkált ujjaival, hol pedig a fülcimpáját morzsolgatta, s egyszerre több mindent is csinált, majszolta a reggelijét, olvasott valami vastag könyvet, s Kálmánnal beszélgetett.

- Szeretnék engedélyt kérni a professzor úrtól, hogy esténként a könyvtárban tartózkodhassak.

Az öreg letört a pirítósból egy darabkát, a szájába csúsztatta, szürcsölt a teából, és anélkül hogy felnézett volna olvasmányából, azt mondta:

- Mit akar maga csinálni ott? He? Kapálni? Metszeni? Gereblyézni?

- Olvasgatni.

- Na fene! Hát már itt tartunk? - Ropogtatta a pirítóst, őrölte fogai között, egy pillanatra bozontos szemöldöke alól a fiúra sandított. - He? Már a kertészek is olvasnak?

- Nagyon szeretem a könyveket.

- Aztán mit akar olvasni? Kalendáriumot? Vagy az Aller Képes Családi Lapját? Mert az is van.

- Láttam, professzor úr. De én inkább Voltaire-től olvasgatnám el újra a Lettres philosophiques-ot. Örömmel tapasztaltam, hogy a professzor úrnak megvan az ezerkilencszáztizenkettes francia kiadás...

Az öreg abbahagyta a szürcsölést. Pislogott egy ideig, csúf szája egyre lassabban végezte az őrlő mozdulatokat, aztán egyszer csak megmerevedett. Annyira összeráncolta homlokát, hogy bozontos szemöldöke szinte felcsúszott a haja tövéig. Majomszerű, hosszú karját az ölébe ejtette, arcát furcsa mosoly torzította el.

- Voltaire-t mondott? Jól hallottam?

- Jól tetszett hallani, professzor úr.

- Hát csak olvasgassa...

Hetekig nem történt semmi. Kálmán végezte a dolgát, esténként beült a könyvtárba, olvasgatott, s egy idő után azon kapta magát, hogy egyre többet gondol Marianra. Bosszantotta, hogy a lány szinte levegőnek tekintette őt. Néha ugyan elbeszélgetett vele, de csak közömbös dolgokról, szüleiről, az időjárásról, a harctéri élményeiről, s Kálmánnak a beszélgetések során az volt az érzése, hogy a lány rekedtes hangját az irónia finom szálai szövik át. Sokszor látta őt a kora reggeli órákban a kertben sétálgatni, kezében könyvet tartott, mintha tanulna, délutánonként rajzolgatott vagy festegetett. Sokszor napokig nem látta, hiába leste, este nem jött haza. Ilonkától tudta meg, hogy ilyenkor a Vám utcai lakásban tartózkodik. Kálmánt a magány és a társtalanság furcsa, idegesítő érzése szállta meg.

Nem olyan értelemben volt magányos, hogy nem volt körülötte ember, hiszen ott volt Rózsi "néni", Ilonka is, bármikor bemehetett hozzájuk, társaloghatott velük, olykor meg is tette - ám ezek az üres fecsegések csak elmélyítették szellemi magányát. Mert velük miről beszélgethetett? Csupa olyasmiről, amelyek untatták őt: a Friss Újságban megjelenő cselédlány-históriákról, Courths-Mahler vagy a Tarka-regénytár hősnőinek nagyszerű szerencséjéről, apró kis butaságokról, Ilonkával néha a szerelemről. Kálmán, amikor annak idején azt felelte Duncan kérdésére, hogy fél a nőktől, igazat mondott. Egyszer még fiatalkorában találkozott egy emberrel, akinek az arcát valami ismeretlen nemi betegség szinte szétroncsolta, és oly irtózatos volt a látvány, hogy emlékezetébe vésődött, nem tudott szabadulni a förtelmes képtől. Áttanulmányozta Ignác bácsi orvosi könyveit, és mivel szakszerűtlenül, nem kellő hozzáértéssel olvasta a betegségek leírását, még jobban belegabalyodott a félelem és az irtózás szövevényébe. Félt a betegségtől, de hát fiatal volt, erős, egészséges, és vágyódott a szerelemre. Egyszer, bevonulása után, hosszú töprengés és vívódás eredményeképpen felkereste katonatársaival az egyik nyilvánosházat, és örökre megundorodott attól a világtól; zavarta őt az ostoba, gépies kéjelgés, a lány megszokott, unott mozdulatai, az üzletszerűség és a bután leplezett közöny. Voltak futó kalandjai az egyetemen, de öröme sohasem lehetett teljes és megnyugtató, mert szerelem nélkül ölelt, s a kielégüléssel együtt jelentkezett a félelem és valami furcsa, keserű érzés. Magányos óráiban úgy képzelte el, hogy találkozik majd egy lánnyal, aki szellemi és testi társa lesz, akivel nagyon fogják szeretni egymást, aki művelt lesz és okos, odaadó és mértéktartó mégis, akivel mindent megbeszélhet, rábízhatja apró titkait, kétségeit, gondolatvillanásait. S amikor erről a megkívánt lányról ábrándozott, aki először csak személytelenül és alaktalanul jelent meg gondolataiban - azt vette észre, hogy egyszer csak testet öltött, s az arca Marianra hasonlít. Arra gondolt, hogy lám csak, milyen igaza volt Annabellának, amikor azt magyarázta neki, hogy nem őt, hanem a nőt kívánja, mégpedig azt a nőt, akit érzéseiből és vágyaiból gyúrt össze. Persze azért vágyódik Marian után, mert csak őt látja maga körül, és tudja róla, hogy művelt, okos, érdekes, tehát szükségszerűen ő testesíti meg az évek óta személytelenül benne égő szerelmét, de egyáltalán nem biztos, hogy szereti, csak kívánja.

Az egyik októberi vasárnap délelőtt Marian a park felső részén fürdőruhában napozott. A levegő száraz és meleg volt. Hanyatt feküdt a már megkopott pázsiton, karját feje alá húzta, fényes, barna haját összekuszálta a langyos déli szél. Kálmán az egyik körtefa törzsének támaszkodva nézte őt, s abban a pillanatban elfelejtette a szerelmet mint érzést a szépségeivel együtt, és valami egészen furcsa, szinte vad vágyat érzett, hogy odarohanjon, letépje Marianról a fürdőtrikót, végigcsókolja testét. Szinte megijedt ettől az eddig ismeretlen, furcsa érzéstől. Lehunyta a szemét, torka kiszáradt, nyelt, közben a kezében tartott locsolókanna a fa törzséhez ütődött. Marian a tompa, fémes hangra felült, körülnézett. Észrevette Kálmánt.

Egy pillanatra meghökkent a fiú feldúlt arcát látván, s az volt az érzése, hogy Kálmán már hosszú percek óta figyeli őt. Hátrasimította a haját.

- Van a kannájában víz? - kérdezte.

Kálmán lassú léptekkel közeledett a lány felé. Marian hosszan nézte a fiú barnára sült arcát, melynek vonásai kemények voltak, mint a sokat szenvedett embereké. A magas homlokba hulló, rövidre nyírt, rakoncátlan hajfürtöket, a keskenyre zárt száj szegletében megülő kesernyés mosolyt. Megállt egy lépésnyire a lánytól, felemelte a kannát, belenézett, és azt mondta:

- Egy kevéske víz van benne.

- Locsoljon le - mondta a lány, és hanyatt fekve újra lehunyta a szemét.

- Hideg a víz, megfázik.

- Nem baj - mondta Marian -, még úgysem voltam beteg.

- Ahogy akarja. - Előrelépett, felemelte a kannát, de nem öntötte rá a vizet. Nézte a lehunyt szemű lányt, aki valami torz fintorral arcán várta a hideg zuhanyt.

- Na, mire vár? - S hogy Kálmán nem válaszolt, felnyitotta szemét. Megzavarta őt a fiú tekintete. Felült, halkabban azt mondta: - Mit bámul?

Kálmán a lány szemébe nézett. Letette a kannát, cigaretta után kutatott a zsebében. Végre előhalászott egy megnyomorított Symphoniát, s miközben rágyújtott, azt mondta:

- Ha megmondom, megharagszik. Megengedi, hogy leüljek?

- Milyen cigarettát szív? - kérdezte Marian, és a fűre mutatott.

- Symphoniát, kisasszony - mondta Kálmán, és leült. - Megkínálhatom?

A lány bólintott. Kálmán előkotorta bádogdobozát a zsebéből, és a lány felé nyújtotta.

- Tüze is van? - kérdezte Marian, és kivett a dobozból egy cigarettát.

- Akad az is. - Lecsavarta sárgaréz öngyújtójának a kupakját. - A fronton szereztem.

A lány mintha mosolygott volna. Szívott a cigarettából, köhögött.

- Erős - mondta.

- Nekem is.

- Még mindig nem mondta meg, hogy mit bámult rajtam.

Kálmán halkan nevetett.

- Ha őszintén megmondanám, megharagudna rám.

- Miért gondolja?

- Talán még az állásomból is kirúgatna, mert maga is nő.

- Én szeretem az őszinte embereket.

- Akkor engem nagyon fog szeretni.

Marian újra köhögött, arca kipirosodott, nyelt, aztán eldobta a cigarettát.

- Szóval... mit bámult?

Kálmán megvonta a vállát.

- Megmondhatom. - Megszívta a cigarettáját.

A mellét bámultam, a testét. Közben arra gondoltam, hogy milyen csodálatos lehet maga ruha nélkül. Sajnos nem vagyok Salamon király, s így nem tudom ékesszólóan, hasonlatokkal teletűzdelve megfogalmazni érzéseimet, mint ő, amikor Szulamit elkápráztatta.

- Maga tényleg nem Salamon - mondta Marian -, de pimasznak viszont nem éppen utolsó. - Megigazította vállpántját, és hunyorítva a fiú szemébe nézett.

- Kicsoda maga tulajdonképpen?

- Suba Pál vagyok. Diplomás mezőgazdász...

- És hetvenöt százalékos rokkant - vágott közbe a lány. - Ezt majd mesélje el a vizsgálóbírónak. Maga annyit ért a kertészethez, mint én az orvostudományhoz.

- Nem jól végzem a munkámat?

Marian elmosolyodott. Rekedtes hangjában volt valami lenézésféle.

- Sokat kell még fejlődnie - mondta enyhe gúnnyal -, ha el akarja kerülni a vizsgálóbíró kellemetlen kérdéseit.

Kálmánt a lány fölényes viselkedése zavarba hozta.

- Nem értem, hogy miért mondja ezt nekem a kisasszony.

- Akkor maga nagyon ostoba ember. Ostobább, mint gondoltam. - Végigmérte Kálmánt, de olyan sajnálkozó pillantással, hogy a fiú belevörösödött.

Szájához emelte a cigarettáját, szélesre nyitotta a tenyerét, hogy minél nagyobb felületet takarjon el arcából, így akarta zavarát leplezni. A lány körülnézett, aztán hangját halkabbra fogva folytatta. - A büszke bajusz leborotválása semmit sem ér, ha Annabella magánál hordja imádott unokaöccse fényképét.

Kálmán döbbenten nézett a lányra, aki a magasan úszó felhőket bámulta.

- Nem tudom, hogy miről beszél - mondta bizonytalanul.

- Nem baj - mondta a lány, és feltérdelt. - Ignác bácsi hamarosan megmagyarázza, de addig is, az ég szerelmére, legalább egyszer már kapjon "epilepsziás rohamot" a személyzet szeme láttára. - Felállt, és lenézett a megzavarodott fiúra. - Apám könyvtárában talál szakirodalmat, tanulmányozza át. - Pár lépés után megállt, hunyorogva visszanézett. - Ha én okleveles kertész lennék, a tiszafát nem téveszteném össze a lucfenyővel. - Szavai olyan csúfondárosak voltak, hogy Kálmán úgy érezte, mintha a lány nyelvet öltött volna rá. - Kertészeti szakkönyveket is talál! - kiáltotta, és eltűnt a bokrok mögött.

Kálmánt mintha leforrázták volna, mozdulatlanul ült. Bosszantotta a váratlan kudarc, s mégsem bánta, hogy Marian megtudta a kilétét.

Napok múltán úgy érezte, hogy közelebb kerültek egymáshoz, találkozásaik alkalmával a lány kedvesebb volt, mint azelőtt, s mint egy csintalan kölyök, csúfolódott vele, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, ha a gúnyolódásra módja kínálkozott. Egyszer tudálékos, komoly ábrázattal megkérte őt arra, hogy mutassa meg neki, a virágok közül melyik a muskátli, máskor pedig csodálkozva mutatott a rózsákra:

- Mondja csak Suba úr, ezek itt tényleg rózsák?

Kálmán nem mérgelődött, nagyokat nevetett a lány tréfálkozásain. Egyik reggel a száradt, ráncos leveleket gereblyézte össze, és talicskába rakva az ágyásokhoz tolta, hogy szétszórja, amikor az úton vastag pulóverben a lány közeledett. Az ég párás volt és szürke, a várost köd borította. Marian felemelte a karját.

- Helló! Tiszafa...

Kálmán nevetve visszaköszönt.

- Lucfenyő.

Beszélgetni kezdtek. Marian a diákcsínyekről mesélt, közben nagyokat nevetett, kék szeme huncutul ragyogott, és Kálmán szerette volna a karjába kapni őt. De szerelemről nem esett szó közöttük. Az is több alkalommal megtörtént, hogy este, amikor a könyvtárszobában ült, a lány rányitott, és olyankor hajnalig vitatkoztak könyvekről, az irodalomról, s a fiú megdöbbenve állapította meg, hogy egyes kérdésekben Marian tájékozottabb nála, s ugyanakkor furcsa véleménnyel van az ő irodalmi ízléséről. Ha olykor távol maradt, a fiú nyugtalan lett, nem találta a helyét, céltalanul kódorgott a kavicsos úton, hallgatta a szél zúgását, és érezte a magány fojtó szorítását. Hetek óta nem járt a városban, a külvilággal való kapcsolatot Marian jelentette számára. Ignác bácsi nem jelentkezett, persze Kálmán nem sejtette, hogy a lány hűségesen beszámol nagybátyjának a "hadirokkant" állapotáról.

Hamarosan beköszőntött a hűvös idő, fűtenie kellett. Gyorsan megtanulta a kazán kezelését. Fárasztó volt ez a munka, különösen a salakozás, de nem bánta, jólesett az erős mozgás, jobb lett az étvágya, érezte, hogy napról napra erősödik.

A professzor felajánlotta, hogy alkalmaz fűtőt, de mondta, hogy nem szükséges, győzi a munkát, a kertben már úgysincs semmi dolga, ideje pedig van bőven.

S valóban úgy volt. Mire az első hó leesett, már nem érzett fáradtságot, gyorsan elvégezte a munkáját, és a betűre kiéhezett emberek mohóságával a könyvekre vetette magát. Jól beszélt angolul és németül, franciául tűrhetően olvasott, gyakorolta a nyelvet. Suba Pál életrajzát naponta elismételte, a személyi adatait szinte imaszerűen felmondta, hogy véletlenül se tévessze el.

Ignác bácsitól üzenetet kapott, hogy legyen türelemmel, a teljes illegalitásnak a lényege a mozdulatlanság.

S ahogy a hetek múltak, egyre jobban és szenvedélyesebben vágyódott Marian után. Vágyába természetesen erős szálként szövődött bele a nő utáni vágy, a kívánás. Néha már arra gondolt, hogy felkeresi Ilonkát, aki félreérthetetlenül tudtára adta, nem utasítaná ki a szobájából, ha váratlanul betoppanna. Mikor felébredt éjszaka, fogai közt mormolta, hogy hülyeség ez az önkínzó vívódás, átmegy Ilonkához, hiszen a lány is magányos, ő is vágyódik, már kinyitotta az ajtót, kilopódzott a folyosóra, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, ösztönösen úgy érezte, hogy ezzel a kalanddal Mariant vesztené el, aki még nem is az övé.

Karácsony előtt egyedül volt odahaza. Rózsi néni és Ilonka már délelőtt elment. A professzor Szegeden tartózkodott, Marian a Vám utcai lakásban töltötte az éjszakát, azt telefonálta, hogy csak este jön haza. Kálmán alaposan befűtött, végigjárta a szobákat, ellenőrizte a hőmérsékletet, megöntözte a virágokat. Egy szer csak hirtelen ötlettel felhívta a Gelb Malvin virágszalont, és Káldy professzor nevében rózsákat rendelt.

Kérte, hogy küldönccel küldjék el, a költség nem számít. Aztán a gondolattól felvillanyozva kiment a hóesésbe, felsöpörte a járdát. A hideg szél az arcába vágta az apró pelyheket, úgy érezte, mintha tüzes tűhegyekkel szurkálták volna a bőrét, de most az is nagyon jólesett neki. Délben megebédelt, elmosogatott, aztán behúzódott a könyvtárba, és elbóbiskolt. Négy óra tájban csengetésre ébredt. A rózsacsokrot hozta egy fiatal fiú. Örömében majdnem megcsókolta. Gazdag borravalót adott a küldöncnek, és dudorászva felsietett az emeletre. Benyitott Marian szobájába. Kellemes meleg ömlött rá. Egy pillanatra megállt, mert nem látott jószerint semmit. Felkattintotta a villanyt. Az alacsony szekrényke tetejéről leemelt egy kerámiavázát, bement a fürdőszobába, megtöltötte vízzel, elrendezte benne a rózsákat, és a szobába visszamenve a heverő mellett álló asztalkára helyezte. Gyönyörködve nézte a rózsákat, amikor a teraszról belépett Marian.

Látszott, hogy nem régen jöhetett haza, mert még nem öltözött át, haja is nedves volt a hótól. Kálmán zavartan s kicsit szégyenkezve nézett a lányra, aki kipirult arccal hol a pompás rózsákra, hol a fiúra tekintett.

Kálmán bátorsága elillant.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy már hazajött.

A lány a rózsákat bámulta.

- Nagyon szép - mondta halkan. - Az enyém?

Kálmán bólintott. - Köszönöm - mondta a lány.

- Tetszik?

- Nagyon szeretem a rózsákat. De az asztalra teszem, mert erős az illatuk.

- Majd én. - Megfogta a vázát, kezük összeért.

Zavartan egymásra néztek. Kálmán felegyenesedett.

Gyengéden magához vonta a lányt, és hosszan megcsókolta. Marian nem ellenkezett.

Később, amikor Marian feje a fiú mellén pihent Kálmán lágyan átölelte. A szobában sötét volt, csak cigarettájuk parazsa izzott. A lány a fiú mellére tapasztotta forró száját, aztán éles fogával beleharapott.

Kálmán felszisszent.

- Féltelek - susogta Marian.

- Akkor szeretsz.

- hadbíróság Borsy Kálmánt és valami Dombai nevű fiút szökésért halálra ítélt.

Kálmán megrezzent.

- Honnan tudod?

- Ignác bácsi mutatta az ítélet másolatát. Nem szabad kimozdulnod a villából. Itt biztonságban vagy.

Most már hamarosan vége lesz.

- Addig még sokan meghalnak.

- Mi túléljük. Nevelnél az oroszok áttörték a német vonalakat.

- Nem tudom, hol, merre van Nevel.

- Én sem. De biztosan sokkal közelebb van, mint Sztálingrád.

- Lehet. Magyarországra az angolszászok fognak bevonulni.

- Mindegy, hogy ki vonul be. Csak vége legyen.

Szeretsz?

- Most már biztosan tudom, hogy szeretlek.

- Eddig nem tudtad?

- Csak vágyódtam utánad, abban nem voltam biztos, hogy szeretlek is. Egyszer már voltam így. - Elmesélte Annabellához fűződő emlékeit. A lány hallgatott.

Nagyon boldogok voltak, ezt azonban mindenki előtt titkolták. Betartották az előírásos formákat és szokásokat, de alig várták, hogy magukra maradjanak. Szerelmük, mint az acél, fehér izzásig hevült, és olyankor nem gondoltak a holnapra. Egymás karjában és az ölelésben kerestek védelmet a világ ellen.

Így múlt el a tél. Mire a korai tavasz beköszöntött, már érezték, hogy egymás nélkül nem tudnának élni.

Március első napjaiban Marian közölte Kálmánnal, hogy estére Ignác bácsiék jönnek hozzájuk vacsorára.

Kálmán üljön be a könyvtárszobába, mert a főorvos beszélni akar vele.

- Szóltál neki a viszonyunkról? - kérdezte a fiú.

- Isten ments.

- Annabella sem tudja?

- Valakinek el kellett mondani a boldogságomat, Tiszafa...

- Értem, Lucfenyőm, de remélem, a lelkére kötötted, hogy Ignác bácsinak ne árulja el.

Kálmán izgatottan várakozott. Dreiser Amerikai tragédiáját olvasta, de figyelmét nem tudta lekötni a könyv. A folyosóról beszűrődtek a vacsorával együtt járó zajok, az ezüst evőeszközök finom csengése, a pezsgősüveg durranása, érthetetlen beszédfoszlányok.

Hamarosan Annabella nyitott be. Sötétzöld velúrbársony ruha volt rajta, csipkedíszítéssel. Kálmán örömmel sietett eléje, s minden zavar és félszegség nélkül magához ölelte az asszonyt, és megcsókolta.

Annabella mosolygott, boldognak látszott és megelégedettnek. Valamivel teltebb volt, mint az ősszel, de a néhány kiló, amit a tél folyamán magára szedett, nem ártott a szépségének, így talán még kívánatosabb volt.

Nem ült le, azt mondta, siet, mert mindjárt jön Ignác.

- Anyád üdvözletét küldi.

Kálmán szíve elszorult.

- Mi van vele? - kérdezte szorongva s némi lelkifurdalással, hogy anyja csak nagy ritkán jut az eszébe.

- A bombázások elől Amerikába hajózott. Nagyapád viszont meghalt. - Hirtelen csend hullott köréjük, Annabella szeme fátyolos lett, de nagyon fegyelmezte magát. - Telitalálatot kapott a ház. - Kálmán lehajtotta fejét, s megpróbálta felidézni emlékezetében Oliver Campbel sovány, szikár alakját, kemény vonalú arcát, de csak pillanatokra sikerült.

- Levelet kaptál?

- üzenetet. Ha írni akarsz anyádnak, írj néhány sort, és add át Ignácnak. Címzést ne írj, s a nevedet se írd alá.

- Hogyan küldöd el?

- A svéd követség útján. És vigyázz magadra.

Kálmán még mindig a szomorú hír hatása alatt állott.

- Boldog vagy? - kérdezte az asszony. Kálmán bólintott. A könnyek ott bujkáltak a szemében. - Vigyázz Marianra, nagyon szeret. Jobban, mint hinnéd. - A fiú karjára tette a kezét. - És vedd feleségül, ha szereted.

- Most nem lehet...

- A háború után.

- Ha még élünk addig - mondta Kálmán, és összeszorult a szíve.

- Élnünk kell, Kálmán.

- Persze - mondta elgondolkodva a fiú. - Mindenki ezt mondja. Mert mit is mondhatna mást. De a háborúval együtt jár az első és az utolsó halott. Az elsőn és az elsőkön már régen túl vagyunk. De ki vagy kik lesznek a béke pillanataiban az utolsó áldozatok?

- Ne törd ostobaságokon a fejed - mondta az asszony. - Keresztanya akarok lenni. Az első gyerekről lemondok, de a másodikat én fogom nevelni... Gyere közelebb, hogy megcsókoljalak. Ja, majd elfelejtettem... A háború után végleg Angliába költözünk...

- Csak nem?

- Ignác megígérte. S most már tudom, hogy nagyon szeret... Csókollak...

Kálmán levélírás közben úgy érezte, hogy nagyon eltávolodott az anyjától. Egyszerűen nem tudta, hogy mit írjon. Gyerekkorára gondolt, felidézte emlékeit, de a régi képek elmosódottan és vázlatosan tűntek föl a múltból. Nem tudta elfelejteni s talán megbocsátani sem, hogy anyja oly könnyen lemondott róla apja halála után, Ignác bácsi első szavának engedve beleegyezett itthon maradásába. Annabella egyszer olyan megjegyzést tett, hogy anyja nem akarta megszülni őt, nem akart gyereket Borsy Kálmántól... Végül mégiscsak sikerült néhány mondatot leírnia. Mire elkészült az írással, megérkezett Sávos. Megölelték egymást, az orvos megkérdezte, hogy érzi magát, végignézte tetőtől talpig.

- Megerősödtél, fiú - mondta elismerően. Belső zsebéből elővette bőrtárcáját, és szivarra gyújtott.

- Add át ezt Annabellának - mondta Kálmán, és a levelet átnyújtotta. Az orvos a zsebébe csúsztatta a borítékot, aztán az órájára nézett.

- Kevés az időnk, fiú, és sok beszélnivalónk van.

Kálmán hátradőlt, lábát előrenyújtotta, és azon tűnődött, hogy milyen furcsa ember a főorvos. Fél éve nem találkoztak egymással, s amikor végre meglátogatja őt, megkérdezi, hogy van, meg sem várja a válaszát, hanem közli, hogy nincs ideje, és azonnal a tárgyra tér. Mintha nem is volna benne érzelem, csak ész, hűvös racionalizmus. Nehéz lehet vele együtt élnie annak, aki az emberi melegséget többre becsüli a jólétnél.

- Hallgatlak - mondta csalódottan.

- Emlékszel még Monty Pinktonra? - kérdezte.

Együtt végeztétek a tanfolyamot harmincnyolcban.

- Szőke, széles vállú, lányos arcú fickó...

- Mit tudsz róla?

- Gondolkoznom kell - mondta Kálmán, és lehunyta a szemét, mutatóujjával homlokát nyomogatta.

Maga elé képzelte Monty Pinkton szlávosan lágy arcát. - Úgy tudom, lengyel - mondta lassan. - Egyszer mintha azt említette volna, hogy Varsóból jött Oxfordba. Az apja orvos. A Pinkton név nem valódi, de az igazi nevét nem ismerem. A legszorgalmasabb hallgatók közé tartozott.

- Rólad mit tud? - kérdezte az orvos.

Váratlanul megeredt az eső, a szélroham valahol becsapott egy ajtót.

- Sohasem meséltem neki magamról. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy bajor vagyok-e. Ráhagytam.

Hogy megerősítsem ebben a hitében, néha németül elkáromkodtam magam. Egyébként csak angolul társalogtunk.

A főorvos elgondolkodva szivarozott. Ahogyan összegörnyedve ült, szájában a vastag havannával, inkább egy öregedő színházi intendánsra hasonlított, mint az angol Titkos Szolgálat egyik magyarországi vezetőjére.

- Hány magyar vett részt a tanfolyamon rajtad kívül?

- Fogalmam sincs. Angolul beszéltünk egymással.

- Monty Pinkton magyar.

Ezt olyan egykedvűen mondta, mintha azt közölte volna a fiúval, hogy esik az eső. - A Távirati Iroda munkatársa. Helmeczy Tibornak hívják.

Kálmán meglepődött. Már a száján volt, hogy megkérdezze, honnan tudod, de gyorsan belátta, hogy a kérdés ostoba. Montynak, ha Pesten dolgozik, valószínűleg Ignác bácsi a felső kapcsolata.

- Nem az én vonalamhoz tartozik - mondta a főorvos. - Rólam semmit sem tud. - Leverte ruhájáról a szivarhamut, szemhéját félig leeresztette. - Két év óta buknak le az embereink. Felmerült a gyanú, hogy Helmeczy az áruló.

- Ez lehetetlen - mondta Kálmán -, hiszen Monty...

- Lehet, hogy tévedünk - szólt közbe a főorvos -, de nem nagyon hiszem. Helmeczy tavaly három hónapig a megszállt Varsóban volt. Visszatérése után az ellenállási mozgalom három vezetője lebukott. Mindhárman a P. I. D.-tanfolyam hallgatói voltak.

- Ez véletlen lehet.

- Decemberben Belgrádból tudósította az Irodát.

Onnan továbbutazott Athénba. Még meg sem érkezett, amikor Heinrich von Schlicken őrnagyék őrizetbe vették Mirko Stankovicsot és a sejtjét. Véletlenül Mirkovis P. I. D.-es volt.