- Athénban is lebukott valaki?

- Ott nem. De tegnap lebukott Basil Thompson.

Ismerted őt, ugye?

Kálmán bólintott, és megkérdezte:

- Basil Thompson hol bukott le?

- Budapesten.

- Basil is magyar?

- Tombor Gézának hívják.

- Helmeczyvel összeköttetésben állt?

- Nem, de lehetséges, hogy Helmeczy felderítette őt.

Kálmánt furcsa izgalom fogta el.

- Helmeczynek ki a közvetlen kapcsolata?

- Közvetlen kapcsolata nincs. Ö a stratégiai csoport embere, tartalékban van. Évente kétszer kell jelentkeznie. Hazatérése óta még nem kapott feladatot. Persze az, hogy ő az áruló, csak feltételezés.

Kálmán idegesen felállt, az ablakhoz ment, néhány másodpercig hallgatta az esőcseppek dobolását. Hirtelen erős félelem fogta el.

- És most mit akartok csinálni? - kérdezte.

- Meg kell győződnünk, hogy áruló-e.

- S van már valami elképzelésed?

Az orvos bólintott.

- Helmeczy várja a futárt. Felveszed vele a kapcsolatot, mintha te lennél a futár, illetve az is vagy.

- És ha lebuktat?

- Akkor peched van - mondta mosolyogva az orvos. - De a lehetőség szerint vigyázni fogunk rád.

Persze sok minden múlik az ügyességeden. - Arca elkomolyodott, a szivart a hamutartó szélére ütögette.

- Erről le kell szoknod, fiú.

- Miről? - kérdezte Kálmán.

- Hogy a feladat előtt ostoba kérdésekkel bosszants. Persze hogy lebukhatsz. Én is lebukhatok.

Anglia és Oroszország repülőtereiről ezrével szállnak fel naponta a vadászpilóták. De egyik sem kérdezi a parancsnokát, hogy mi lesz, ha lelövik? Azzal a tudattal ülnek a gépbe, hogy esetleg nem térnek vissza. Azt várod talán, hogy hazudjak? Mondjam, hogy nem bukhatsz le? Katonák vagyunk, vagy nem?

V.

Kálmánt nagyon megdöbbentette a főorvos nyers hang ia, de később, amikor hajnal felé lekattintotta az olvasólámpáját, úgy érezte, hogy talán ez a magatartás a helyes. A feladat végrehajtásán törte a fejét. Helmeczy Tibor minden délután négy és hat óra között a New York kávéházban dolgozgat, foglalt asztala van a Dohány utcai oldalon.

A főorvosnak az volt a terve, hogy Kálmán üljön az asztalához, közölje vele a jelszót, nagy vonalakban mondja el, hogy ő lesz a felső kapcsolata, egy nagy akcióra készülnek, de konkrétan ne mondjon semmit, a lakáscímét se említse neki. A főorvos egyik embere figyelni fogja Helmeczyt, aki - ha áruló - Sávos feltételezése szerint minden körülmények között telefonálni fog megbízójának, hogy Kálmánt követhessék. A fiúnak nem tetszett ez a terv. Mit csinál akkor, ha Helmeczynek a kávéházban van beépített embere? Úgy érezte, hogy nem elég okos a szervezés. Valami mást kell kitalálnia.

Félt. Szökése óta még nem járt a városban. Tudta, hogy körözik, minden rendőrnél és csendőrnél ott van a személyleírása, talán a fényképe is. Elhatározta, hogy délelőtt besétál a városba, és alaposan felderíti a terepet, hiszen a kávéházat sem ismeri.

Mariannal a kertben találkozott. A kerítést javította az északi oldalon, amikor a lány arra jött. Megcsókolták egymást, a villából nem láthatták őket, mert a fenyők mögött álltak. Szorosan átölelve tartotta a lányt, mintha nem akarná elengedni sohasem.

- Egész éjjel rád gondoltam - mondta suttogva a lány -, nem tudtam elaludni. Vártam, hogy feljössz hozzám.

- Miért nem jöttél hozzám te? - kérdezte Kálmán.

- Én sem aludtam.

- Gondoltam rá, de nem mertem. - Kibontakozott a fiú öleléséből, és leült egy napsütötte szikladarabra, arcát a napnak feszítette. - Még nem mondtam neked... Múlt héten az egyik éjjel leosontam hozzád.

S amikor kiléptem a folyosóra - mezítláb voltam -, az ajtónál Rózsit láttam hallgatózni. Azt hittem, hozzád megy be.

Kálmán megdöbbent.

- Biztos ez?

- Nálad volt?

- Hogy érted ezt? - S amikor a lány szemébe nézett, azonnal megértette: Marian arra gondol, hogy neki Rózsi nénivel esetleg viszonya van. Elnevette magát.

- Csacsi, csak nem képzeled. - Aztán elkomolyodott.

- Mivel Rózsi és köztem nem volt soha semmi, tehát leselkedik utánam.

- Ugyan, Rózsi megbízható. Tíz éve van nálunk, húszéves kora óta.

- Az semmit sem jelent.

- Megbízható, ha mondom - bizonygatta a lány, de Kálmánt nem tudta megnyugtatni.

- Ilonka mióta van nálatok?

- Két éve.

- S honnan jött hozzátok?

- Az egyik prof ajánlotta, mikor apa cselédlányt keresett. - Felvett egy kavicsot, és sután Kálmánhoz hajította. - Ezeket a hülyeségeket verd ki a fejedből.

Ha üldözési mániába esel, kicsinálod az idegeidet...

- Ehhez te nem értesz, kedvesem.

Marian egy száraz gallyal a nedves földet szurkálta, s szinte önkéntelenül kicsúszott a száján:

- Annyira értek hozzá, mint te. Nézd, harkály!

kiáltott fel, és az egyik szilfára mutatott. Kálmán követte a lány tekintetét. Sejtette, hogy miért terelte másra a figyelmét. Leült a lány mellé. A szikladarab hideg volt. Marian még mindig a fa törzsén liftező madarat bámulta.

- Be kell mennem a városba - mondta Kálmán.

- Nem, nem engedlek...

- Muszáj...

A lány megfogta a kezét, kék szeme elsötétült.

- Veled megyek.

- Egyedül kell mennem. - Magához vonta a lány fejét, megcsókolta a homlokát. - Bár veled lehetnék egész nap.

Marian megbújt a válla gödrében.

- Hova kell menned?

Kálmán tréfára fogta a szót.

- Lucfenyő! Szeretjük egymást, de semmit sem kérdezünk feleslegesen. Egyébként neked megsúgom. Hol a tapsid? - Susogva folytatta: - Táviratot kaptam a széplányoktól, hogy régen jártam náluk. Várnak.

Marian lehunyt szemmel pihent a férfi mellén, hallgatott. - Olvastad a Dreigroschenoper-t? Apád könyvtárában megtaláltam...

- Féltelek - mondta a lány -, és nincs kedvem tréfálkozni. Veled akarok menni.

- Nem jöhetsz velem. Ellenben, ha segíteni akarsz, valamit megtehetnél. - A lány felnézett rá, szemével kérdezett. - Rózsi néniék előtt küldj el valahová.

Mondjuk, valamelyik ismerősödhöz...

- Nem bízol bennük?

- Csak magamban és benned bízom. Te elmégy ma hazulról?

- Kettőkor apát kikísérem az állomásra, háromra bemegyek az egyetemre. Lehet, hogy nem jövök haza.

- A Vám utcában maradsz éjszakára?

- Valószínűleg. Még nem tudom. Ha végeztél a munkáddal, gyere oda. Még úgysem jártál nálam.

- És ott maradnánk éjszakára?

- Miért ne?

- Nem bánom. De akkor valami okosat kell kitalálnunk, hogy miért nem jövök haza.

Kálmán a konyhában falatozott. Szemközt vele Ilonka itta tejeskávéját, Rózsi néni a tűzhelynél kenyeret pirított. Zsírpárnás arca gyöngyözött az izzadságtól.

A rádióban híreket mondtak, Rózsi néni meg előadást tartott a katonaasszonyok hűségéről. Kálmán tudta, hogy szavait kimondatlanul is Ilonkának címezte, akinek a vőlegénye a keleti fronton harcolt, ennek ellenére szemet vetett Kálmánra. A szakácsnő azt bizonygatta, hogy az a menyasszony vagy asszony, aki megcsalja a fronton szenvedő férjét, megérdemli, ha meztelen fenekével a tüzes sparherdra ültetik. Kálmán csak mosolygott, Ilonka azonban nem. Meggyőződéssel védte véleményét, mondván, hogy ez butaság. Rózsi talán azt gondolja, hogy a vőlegénye nem használja ki a lehetőségeket? Minden férfi gazember.

- Akkor meg miért sárlasz utánuk?

Ilonka dühösen válaszolni akart, de nem került rá sor, mert Marian belépett.

- Pali, kérem - mondta Kálmánhoz lépve -, szeretnék egy szívességet kérni magától.

Kálmán megtörölte zsíros ajkát, és felállt.

- Parancsoljon, kisasszony.

- Az egyik ismerősöm kölcsönkért tőlem egy könyvritkaságot. Nagyon érdekes unikum, nem merem a postára bízni. Szeretném, ha elvinné.

- Nagyon szívesen. Hova kell vinnem?

- Ceglédre. A tizenegy-harmincast még elérné. Holnap reggel visszajönne...

- Máris indulok.

- Azért csak reggelizzen meg, annyi ideje még van.

Ezután Rózsihoz fordult, és azt mondta: - Rózsikám, csomagoljon Palinak harapnivalót.

Később Kálmán a könyvtárszobában azt mondta Mariannak:

- Figyeld, hogy Rózsi telefonál-e. Ha fél tizenkettőig elkéredzkedne, ne engedd el. Érted?

- Bolond vagy - mondta nevetve Marian, és éles fogával a fiú szájába harapott. - Ezt útravalóul, hogy ne felejts el.

Kálmán már a városban járt valahol, amikor Marian az ablaknál állva észrevette, hogy Rózsi néni a kapu felé siet. Az órájára nézett. Tizenegy óra volt. Elsápadt.

- Rózsi!

Az asszony megállt, visszafordult.

- Mi van, kedveském? - Néhány lépést visszajött, párnás kezében vidáman lóbálta a szatyrát.

- Hova megy?

- A Peidlhez. Be kell vásárolnom, kedveském, mert kevés árut kapott, elkapkodják...

- Jöjjön csak ide, Rózsikám, akarok magával beszélni. - Ilonka a könyveket porolta a tollseprűvel.

Felnevetett.

- Hagyja, kisasszony, hagy menjen. Megdöglik azért a kövér szatócsért. Ha egy napig nem látja, kiveri a frász...

- Melyik az a Peidl? - kérdezte Marian hátrafordulva. Ilonkának az arcára tűzött a nap, hunyorgott.

- Tetszik ismerni őt. Az a nyilas vagy mi a frász, aki a múltkor itt volt...

Közben belépett Rózsi néni. Puha kalács arca enyhén piros volt, de szemével olyan ártatlanul nézett a lányra, mint Rafael pufók angyalkái.

- Magának a nyilas Peidl udvarol? - kérdezte Marian. Rózsi Ilonkára nézett, aztán mindketten hangosan nevettek.

- Csak szeretne, de olyan hasa van, hogy a cipőjét sem tudja bekötni...

- Nyilván azért jár csizmában... - mondta Ilonka.

Marian nem bánta a tréfálkozást, arra gondolt, hogy ezzel is múlnak a percek, közben a ceglédi vonat elindul.

- Délután nem ér rá lemenni? - kérdezte.

- Muszáj, kedveském... - A szatyorra nézett, aztán a lányra.

- Hát menjen le Ilonka - mondta Marian -, magával beszélni akarok... - közben azon törte a fejét, hogy mit is beszéljen a lánnyal.

- Erre a taknyosra semmit sem lehet bízni - mondta Rózsi. - Ennek másutt jár az esze. Fordulok én azonnal, kedvesem...

- Nem... menjen csak Ilonka - határozott Marian, és nagyon rosszkedvű lett.

Kálmán szorongó érzésekkel baktatott a Körúton. Az volt a sejtése, hogy mindenki őt figyeli. Félek - mondogatta magában -, nagyon félek. Aztán a vadászrepülőkre gondolt. Ignác bácsi nagy hülye, a hasonlata nem jó, mert a vadászpilótáknak hivatásuk a repülés, tehát nem félnek. Az ideggyógyásznak tudnia kéne, hogy a szenvedély legyőzi a félelmet, illetve átalakítja izgalommá. Neki pedig nem szenvedélye a konspirálás. Elhatározta, hogy nem fog félni. Marianra gondol, és a szerelemre. Lám, máris mennyivel könnyebb.

Körbejárta a kávéház épületét. Megnézte a kijáratokat, mindent alaposan szemügyre vett, úgy, ahogyan ezt annak idején az iskolán tanulta. "Létfontosságú feladat a visszavonulás biztosítása." Bement a kávéházba. Gyors pillantással felmérte a helyiséget, aztán felment a galériára, leült egy olyan asztalhoz, ahonnan leginkább áttekinthette az éttermet. Megivott egy üveg sört, és míg az asztaloknál ülő embereket nézegette, elhatározta, hogy megváltoztatja Ignác bácsi tervét.

Gyorsan fizetett, és villamossal Budára utazott.

A Margit híd budai oldalán leszállt, és végigsietett a Duna-parton. A Szilágyi Dezső téren elgondolkodva sétálgatott, még egyszer ellenőrizte elképzelését, aztán az egyik Fő utcai trafikban cigarettát vásárolt, majd felhívta Mariant, akinek a hangját nagyon fátyolosnak találta, de nem firtatta az okát, mivel nem akart hosszan beszélni; megkérte a lányt, ne kísérje el apját az állomásra, hanem sürgősen jöjjön a Szilágyi Dezső térre, a templomnál várja. Marian érezhetően aggódott érte, többször is megkérdezte, hogy nem történt-e baja. Mondta, hogy semmi baja nincs, hacsak az nem, hogy hiányzik. Marian erre nem válaszolt, már azt hitte, hogy a lány letette a hallgatót, amikor váratlanul azt mondta.

- Igazad volt. Ne kérdezz semmit, majd mindent elmagyarázok. Jövök. Csókollak.

Nem tudta, hogy miben volt igaza, tűnődött néhány percig, aztán megvonta a vállát. Megvárja Mariant, addig kár találgatnia, nem lesz okosabb úgysem.

A Vám utca és a Fő utca sarkán megállt, cigarettára gyújtott. - Igen - mormolta magában -, ez a legokosabb, amit tehetek.

Marian alig egy óra múlva megérkezett. Fegyelmezetten viselkedett, bár legszívesebben a fiú nyakába csimpaszkodott volna. - Mi történt? - kérdezte nyugtalanul.

- Előbb csókolj meg - mondta nevetve -, aztán megmondom.

Marian engedelmeskedett. Kálmán belékarolt, és magával vonva a lányt, magyarázni kezdett.

- Ittam egy üveg sört, s amint a poharat a számhoz emeltem, éreztem ám a harapás helyét. Erre azonnal eszembe jutottál, mire ott hagytam csapot-papot, iderohantam, felhívtalak telefonon...

- Nagyon kérlek, ne hülyéskedj - szakította félbe idegesen a lány, és megállt. Szeméből félelem sütött Kálmánra.

- Fel akarok hozzád menni.

- Gyere. - Marian megfordult, és elindult a ház felé.

Kálmánt elbűvölte a lakás. Minden szegletéből, az egyszerű, de ízléses bútordarabokból melegség ömlött rá. Hangulatos volt minden, az alacsony, széles heverő ugyanúgy; mint a világos színű, dörzsölt tölgyből készült könyvállvány, a cseppnyi asztalka, a könnyű fotelok. Látszott, hogy a bútorokat külön tervezték a lakáshoz. A fiú tüzetesen megnézett mindent, s elragadtatása egyre nőtt, ami boldoggá tette Mariant.

Megfogta a fiú kezét, aztán magával húzta a konyhába, mely olyan tiszta és fényes volt, akár egy vegyészeti gyár laboratóriuma.

- Remek - mondta elismeréssel a fiú.

Amikor visszamentek a szobába, Kálmán azonnal az ablakhoz lépett. Marian kíváncsian várakozott.

- Mi történt, Kálmán? - kérdezte.

A fiú felemelte a kezét, hogy ne zavarja, és tovább bámészkodott. Aztán hátraszólt:

- Gyere csak ide. - Amikor a lány odament, pajtáskodva átölelte a vállát, és magához vonta, de szemét nem vette le az utca túloldalán álló háromemeletes házról. - Szeretsz?

- Ma csupa hülyeséget kérdezel. Persze hogy szeretlek, de nem szeretek sokat beszélni róla.

- Most másról van szó. - Kálmánnak hirtelen eszébe jutott a telefonbeszélgetés. - Mondd csak, miben volt igazam?

- Rózsi tizenegy órakor el akart menni.

- Megakadályoztad?

- Igen. Vásárolni akart menni. Ilonkát küldtem helyette. Nagyon ideges lett. Elsején felmondok neki.

- Isten ments! Maradjon csak. Ha tudjuk, hogy spicli, direkt jó, ha ott van.

- Mire gondolsz?

Kálmán az órájára nézett.

- Majd megbeszéljük. Marian, segítesz nekem?

- Persze hogy segítek.

- De semmit sem kérdezhetsz.

- Mondd, hogy mit akarsz.

- Látod a szemközti ablakot?

- Amelyikben szanszeveriák vannak?

- Igen. Azt kéne megtudnod, hogy ki lakik a lakásban.

- Most menjek?

- Jó volna, ha most mennél.

- Te itt maradsz, ugye?

- Természetesen. Várj, hogyan akarod megtudni?

- Bízd csak rám. - Megcsókolta a fiú arcát. Kálmán gyengén a szájába harapott, és nevetve azt mondta:

- Hogy gondolj rám.

Az ablakból figyelte a lányt. Kicsinek látszott és törékenynek. Megállt a járdaszegélynél, jobbra-balra nézett, aztán átment az úttesten. Nem nézett fel, besietett a kapun.

Kálmán a könyvállványhoz ment, és érdeklődéssel böngészte a könyvek címét. Az orosz klasszikusok:

Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Turgenyev szomszédságában Thomas Mann, Roger Martin du Gard, Anatole France, Shakespeare, G. B. Shaw, aztán Kosztolányi zöld kötésben, Ady, Mikszáth... Az egyik polcon Ortega, Spengler, Jaspers, Hegel német nyelvű kiadásait és egy sor filozófiai és szociográfiai kötetet talált. Aztán Szekfű-, Hóman-, Mályusz-kötet és Halassy Nagy József filozófiai tanulmánya mellett egy vékonyabb könyvecske húzódott meg, amelynek gerincén a következő cím állt: A Szent Korona Tana.

Érdeklődéssel kihúzta a bordó vászonba kötött könyvecskét, és kíváncsian felütötte. Ki írta? - tűnődött.

Belül azonban nem találta a címzést. Lapozgatni kezdte, aztán az egyik oldalon beleolvasott. "A munkásforradalmárnak - olvasta -, hogy munkájához teljesen fel legyen készülve, szintén hivatásos forradalmárrá kell válnia. Ezért nincs igaza B. V.-nek, amikor..." Izgatottan előrelapozott, és újból olvasni kezdett. "Másrészről viszont nem nyilvánvaló-e, hogy az, aki még az orosz önkényen sem izgul, és nem tud felizgulni, a kormánynak egy maroknyi terroristával folyó párviadalát is vállvonogatással fogja nézni?" - Ez nem A Szent Korona Tana - mormolta, és idegesen fellapozta a 33. oldalt. Megnézte az alját. V. I. L. Mi a teendő?

Megértett mindent. V. I. Lenin magyar nyelvű könyvét tartja a kezében. Eszébe jutott, hogy egyetemista korában hallotta, hogy Lenin kommunista füzeteit Pozsonyból csempészik át Magyarországra, de még eddig egyetlen ilyen kiadványt nem látott. A felfedezés felzaklatta. Visszatette a könyvecskét, és töprengve az ablakhoz állt. Marian tehát kommunista, vagy ha nem az, kapcsolatban áll velük. Ez viszont veszélyes, mert ha... Hülye vagyok - gondolta. - Nem szabad ennyire félni. Átnézett a túloldalra. Az ablakban Marian nevető arcát vette észre. Egy lila ruhás, szőke hajú, idősebb asszony állt mellette, valamit magyarázott a lánynak. Aztán visszaeresztették a függönyt, és eltűntek. És ha kommunista - töprengett -, akkor is szeretem. Dombai Sanyi is az. Közöttük is vannak rendes emberek. Meg aztán, ha Oroszországban az emberek nem szeretnék a kommunistákat, a németek már valahol a Csendes-óceán partján paroláznának a japánokkal. Egyelőre a Kárpátok előterében folynak a harcok. Elhatározta, hogy ha Marian visszajön, nyíltan megkérdezi, milyen kapcsolata van a kommunistákkal.

A lány három óra után jött vissza. Boldogan zárta őt karjába, és arra gondolt, nem bánja, akármilyen elveket vall, szereti, és ez a fontos. Ha feleségül veszi, majd megneveli őt.

- Megtudtál valamit? - kérdezte.

A lány a heverő szélére ült.

- Nem sokat, de talán felhasználhatod. - Cigarettára gyújtott. - A lakás tulajdonosa vitéz Gömöry Vazul első osztályú követségi titkár. Jelenleg Ankarában teljesít szolgálatot. A lakásban édesanyja, özvegy Gömöry Vazulné született Düntzendorfer Elvira méltóságos asszony lakik süket házvezetőnőjével, Mord Annával.

A lakás egyébként ötszobás. Három szoba a Fő utcára néz, kettő pedig az udvarra. Elvira asszony alig tud magyarul. Vissza akar települni a Birodalomba. "Hitler Adolf, lányom, isten küldötte." Persze ezt németül mondta. Kérdezz, mi érdekel?

- Remek - mondta Kálmán. - Hogy tudtad meg mindezt?

- Nagyon egyszerűen. - Szívott a cigarettájából, és csibészesen nevetett. - Becsöngettem. Amikor beengedett, felmutattam az egyetemi indexemet, és azt mondtam, hogy a Hazafias Keresztény Nők Egyesületéből jöttem.

- Van ilyen egyesület? - kérdezte Kálmán.

- Fogalmam sincs. De megnyerő név, nem? Amikor észrevettem, hogy töri a magyar nyelvet, átváltottam németre. Csak úgy sugárzott az arca. Aztán értelmesen elmondtam, hogy az Egyesület felkérésére mi, hazaszerető és németbarát egyetemisták közvéleménykutatást végzünk, hallgatják-e a kívánsághangversenyeket.

A műsor összeállítását hazafiasnak találják-e?... és így tovább. Szépen feljegyeztem mindent, közben dicsérni kezdtem a horgolt terítőket, az ócska, giccses képeit meg a lakást, és csudajóba lettünk. Alig akart elengedni. Dicsért, hogy milyen aranyos vagyok, és panaszkodni kezdett a menyére. Aztán kezet csókoltam neki, azt kérte, hívjam csak Elvira mamának, mondtam, őrömmel. Amíg az ajtóig kísért, megegyeztünk abban, hogy a németeket nem lehet legyűrni, aztán "heil Hitler"-rel és "kisztihand, liebe Mutter Elvirá"-val elköszöntem tőle. Főzzek kávét?

Kálmán az órájára nézett.

- Már nincs rá idő - mondta, és felállt. - Legkésőbb hatra visszajövök.

- Hát elmégy? - kérdezte csalódottan a lány. - Azt hittem, hogy most már itt maradsz.

- Hogyhogy most már?

- Hát hogy a feladatot elvégezted. - Elnyomta a csikket, és bánatosan a fiúra nézett.

- Csacsi, még csak most kell végrehajtanom.

- Hát ez mi volt? - Marian az ablak felé intett.

- Csak előkészítése valaminek. - Hirtelen összeráncolta a homlokát. - Marian...

- Tessék?

- Kommunista vagy?

A lányt váratlanul érte a kérdés, szeme megrebbent. Megnedvesítette az ajkát.

Kálmán közelebb lépett.

- Van még más kérdésed is?

- Egyelőre nincs.

A lány kitérően válaszolt: - És ha az volnék?

- Felelj nyíltan.

Marian körmével ütögette fogait, és úgy nézett a fiú szemébe.

- Állapodjunk meg valamiben, Kálmán - mondta halkan, de meggyőződéssel. - Én sem kérdezem tőled, hogy kikkel állsz kapcsolatban, te se kérdezz tőlem efféléket. Antifasiszták vagyunk, és szeretjük egymást.

Szerintem ez jelenleg nagyon sok.

- Tehát kommunista vagy?

Marian felállt, átölelte a fiú nyakát.

- Ne ravaszkodj, Kálmán. Ennél többet úgysem mondok.

A fiú a könyvespolchoz ment, kihúzta a bordó színű könyvet, és a heverőre dobta.

- Ez micsoda?

- Kaptam valakitől - mondta a lány a könyvre nézve, és szeme dühösen vágott a fiúra. - Kérlek, itt ne dobálj semmit. Főleg ezt a könyvet ne. - Felvette a könyvet. - Különben is, mi vagy te, detektív?

- Kitől kaptad a könyvet?

- Ne hülyéskedj, Kálmán. És ne vágj olyan buta arcot.

- Kitől kaptad a könyvet? - Kálmán a lányhoz lépett. Felemelte az állát, és meleg hangon folytatta.

- Marian, tudnom kell.

- Istenem - mondta a lány -, hát miért fontos ez?

Emlék valakitől, aki már nem él. Más lány gyűrűt vagy nyakláncot kap emlékül, én ezt kaptam. - Csendesebb hangon folytatta. - Neki nem volt más tulajdona.

- De ki volt az a valaki? - kérdezte szinte könyörögve Kálmán, és úgy érezte, hogy addig nem tud elmenni, amíg Marian meg nem mondja az illető nevét.

- A név neked semmit sem mond. Majdnem annyira szerettem őt, mint téged. Most már mindent tudsz.

- Szeretője voltál?

A lány szemét fátyolos szomorúság lepte el.

- A helyedben én ilyet nem kérdeznék. Ehhez nincs jogod.

Kálmán a lányhoz lépett.

- Bocsáss meg.

Salgó Oszkár tartalékos főhadnagy, aki nyolcadik éve már, hogy a kémelhárító osztály főellenőre volt, puha léptekkel cammogott végig a rosszul megvilágított folyosón. Léptei nem izmai rugalmassága miatt voltak puhák, hanem azért, mert ez a negyvenkét éves férfi önmagában "puha" volt. Puha és kényelemszerető. Ha módjában állott volna, valószínűleg Magyarországon is rendszeresítette volna a riksakulikat, hogy egyetlen lépést se kelljen gyalog mennie. Arca és teste olyan volt, mintha kalácstésztából gyúrták volna össze. Fáradt volt mindig, és álmos. Jó néhányszor ott akarta már hagyni a szolgálatot, de főnökei ragaszkodtak hozzá, mert kiváló szakembernek tartották, s két évvel ezelőtt, amikor a kémelhárító osztály felsőbb parancsra foglalkozni kezdett a kommunisták felderítésével, áthelyezték őt is a "belső elhárításhoz". Salgó ennek nem örült. Szerelmese volt szakmájának, a klasszikus kémelhárításnak, és a kommunistákat nem tartotta kémeknek. Sokszor vitatkozott erről parancsnokával, Veöröskőy ezredessel, akit dilettánsnak tartott, és akinek a módszereivel nem értett egyet. Egyszer azt mondta az ezredesnek, hogy a kommunisták elleni felderítő munka többi között abban különbözik a közönséges és a klasszikus kémelhárítástól, hogy míg a kémek általában különösebb elvi meggyőződés nélkül, pénzért, kényszerből vagy puszta kalandorságból végzik nem éppen áldásos munkájukat, addig a kommunisták egy igen meggyőző, hellyel-közzel szimpatikus eszme harcosai, mélyen áthatja őket az elviség.

- Mi, tisztelt ezredes úr - mondta csendesen Salgó -, leegyszerűsítjük a problémát akkor, amidőn minden bizonyíték nélkül azt állítjuk, hogy a kommunisták orosz kémek és ügynökök. Tévedés ez, kérem, súlyos tévedés. És itt vannak a hibák és kudarcok gyökerei.

Úgy kezeljük őket, mint a kémeket, olyan módszerekkel küzdünk ellenük, holott ők nem kémek és ügynökök, hanem egy reális és tudományosan felépített eszme megszállottai, fantaszták esetleg, talán mártíromságra hajlamos egyének, de semmi esetre sem kalandorok, pénzért kémkedő vagy hírszerzésre kényszerített emberek. Tehát, ezredes úr, ha eredményesen akarunk ellenük harcolni, meg kell ismerkednünk nagyon alaposan az eszméikkel, az irodalmukkal, ahol még az illegális munka módszereit is tudományosan megfogalmazta tanítómesterük, Lenin. De, tisztelettel, a mi embereink lusták, nem szeretnek olvasni, fogalmuk sincs a marxizmusról, ha elfognak egy kommunistát, türelmetlenek, azt hiszik, hogy közönséges kémmel van dolguk, ütni, verni, kínozni kezdik őket. És az eredmény, tisztelettel? Semmi. Vagy nagyon kevés.

Halkan nevetgélt. - Ha elfogok egy francia ügynököt, aki, teszem fel, havonta ezer frankot kap a munkájáért, szívesen átáll, ha ezerötszáz frankot ajánlok fel neki. Számára a kémkedés üzlet. Akit meg kényszerítettek, az boldogan átáll, ha közlöm vele, hogy bűnbocsánatot kap. De a kommunista nem üzletember, őt nem érdekli a pénz, bűnbocsánatot is hiába ígérek neki, mert őt senki sem kényszeríti, bűntelennek tartja magát, és meggyőződése, az eszméje szerint az is...

Az ezredes mosolygott rajta, azt mondta, bogaras ember, de hát csinálja, ahogy akarja. Az ő véleménye az, hogy a kommunista verve jó, mint az asszony.

Salgó szomorúan állapította meg, hogy a hasonlat az ezredes hülyeségének ékes bizonyítéka. Milyen istencsapás, amikor az embernek dilettáns főnökei vannak.

Salgó tehát a folyosón cammogott. Kopasz fején szánkázott a villanyfény. Kopogás nélkül benyitott az ezredes előszobájába, ahol a segédtiszt udvariasan fogadta, és azonnal bejelentette az érkezőt. Tudta, hogy Salgónak szabad bejárása van az osztályvezetőhöz, Veöröskőy ezredeshez.

Veöröskőy bal keze bénán lógott a teste mellett emlék az első világháborúból -, sovány arca a róka pofájához hasonlított, orra hosszú volt, teljesen eltakarta nyírott, ősz bajuszát, csapott állát. Már megszokta, hogy Salgó nem katonaember, elnézte lezser utálatos civil viselkedését, elfogadta a tiszteletadásnak azt a formáját, ami Salgótól elvárható volt, mert ragaszkodott ehhez az álomkórság tüneteit magán hordozó emberhez, hiszen évek óta belőle élt, annak idején az ő eredményeiből szerezte főnökei elismerő dicséretét, az újabb és újabb kitüntetéseket, a HM úr és a VKF úr kézszorítását. Igaz, amióta Salgó a kommunisták felderítésével foglalkozik, egyre ritkábban szorít kezet a miniszterrel. A székre és a szivarosdobozra mutatott. Salgó leült, és rágyújtott. Ez csak az ő előjoga volt. Mások, még az őrnagyok és az alezredesek is frázzban álltak Veöröskőy előtt.

- Hívatott, tisztelettel - mondta álmosan.

- Igen, Salgó, hívattam. - Ügyesen levágta a szivar véget, rágyújtott. Pöfékelt néhányat, aztán a fényes asztallapra fújta a füstöt, folytatta. - A megegyezés értelmében Heinrich von Schlicken őrnagy Budapestre települt a csoportjával. Jelenleg az Astoriában lakik.

Figyel, Salgó?

- Figyelek, tisztelettel.

- hát az Uszkár-terv szerint magát Schlicken őrnagy rendelkezésére bocsátjuk. Ragaszkodik a személyéhez. Maga lesz, Salgó, az összekötő az osztály és Schlicken között. Miért nem használja a hamutartót?

Salgó megrezzent. Álmos szemével végignézett magán.

- Bocsánat - mondta, és zsebkendőjét előhúzva leverte ruhájáról a hamut.

- Maga, Salgó, egy zsidó ügyvédhez hasonlít - mondta tréfának szánva a megjegyzést a béna karú ezredes. - Rendetlen, elhanyagolt. Mondja, nincs magában zsidó vér?

- Árja vagyok, tisztelettel. Az egyik ősöm a legenda szerint Salgó várának a kapitánya volt, áldott apám a kapitány ősöm iránti kegyeletből magyarosította meg a Dürfilger nevét Salgóra. Képzeljen el engem ezredes úr Dürfilger névvel... - Összehajtotta a zsebkendőjét. - Értem a feladatot.

- Maga régen ismeri Schlickent?

- Harmincöt éve. Együtt gyerekeskedtünk - mondta. - Apját ezerkilencszázkilencben a Hitelbankhoz helyezték Berlinből, pénzügyi szakértőnek. Amolyan szürke eminenciás volt. Heinrich ötéves volt akkor, én is annyi. Szomszédok voltunk, megtanult magyarul, itt járt iskolába. Úgy emlékszem, kilencszázhúszban tértek vissza Berlinbe. Heinrich katonaiskolába került.

Leveleztünk egymással. Ha nem tévedek, harmincháromban vagy harmincnégyben találkoztam vele újra, a Budapesti Birodalmi Gimnázium igazgatóhelyettese volt...

- És Canaris rezidense - mondta nevetve az ezredes.

- Valószínűleg, bár akkor még nem mondta el nekem, hogy milyen vonalon működik. Kedves, bohém fickó, de én nem rajongok érte, mióta náci lett. Szeretnék jelenteni.

- Hallgatom, Salgó...

- Tubától egy órával ezelőtt a következő jelentést kaptam. - Zsebéből egy összehajtogatott papírlapot vett elő, szétteregette puha combján, aztán orrára helyezte ósdi, csíptetős szemüvegét, és olvasni kezdett:

"Ma délelőtt tíz órakor Káldy Marian egy unicummal Suba Pál kertészt Ceglédre küldte valamelyik barátnőjéhez. Suba a tizenegy-harmincas szolnoki személyvonattal utazott el. Holnap reggel érkezik haza. A beszélgetésnél jelen volt Horváth Ilona cselédlány és Kamarás Rozália szakácsnő. A beszélgetés a konyhában zajlott le. A professzor a tizennégy órás gyorssal Szegedre utazott, egy hétig lesz távol. Marian tizenhárom órakor váratlanul és nagyon idegesen elment hazulról."

Az ezredes megcsóválta a fejét.

- Már megint ez a rögeszme. Kedves Salgó, maga a kommunistákat a kültelkeken keresse, ne a professzorok között. Káldy az Akadémia tagja.

- Nem jelent semmit.

- Nagy vagyona van...

- Engelsnek is nagy vagyona volt... Ezredes úr, a vagyonos emberek is lehetnek vallásosak. A marxizmus vallás...

- Hagyja már abba, kedves Salgó.

A kopasz férfi levette csíptetőjét, gondosan bebugyolálta egy szarvasbőr darabkába, belehelyezte a fekete tokba, és a zsebébe süllyesztette.

- Nemrégiben olvastam, hogy Theodor Dreiser...

- Az kicsoda? - kérdezte a béna karú ezredes.

- Egy világhírű amerikai író...

- Olyan nagyon világhírű nem lehet, ha én nem ismerem - mondta némi gúnnyal az ezredes.

- Hát nem olyan híres, mint Pekár Gyula, de azért jó író - válaszolta Salgó, és szemhéját leejtve, közönyös arccal folytatta -, szóval ez a Dreiser most, öregkorára azzal a gondolattal foglalkozik, hogy belép a kommunista pártba. Állítólag nagy vagyona van.

- Mert nyilván hibbant agyú ember.

- Lehet, hogy Káldy is hibbant agyú.

- De hát miből gondolja, hogy a professzor kommunista? - türelmetlenkedett az ezredes.

- Sok jel azt bizonyítja. Haraszti Miklós... A professzor belső munkatársa volt.

- Vallott ellene?

- Megtiltották, hogy beszéljek vele...

- Hagyjuk abba ezt a vitát, Salgó. Másfél év óta akar meggyőzni erről a badarságról. Engem nem érdekelnek a bizalmas jelentései. Tényeket rakjon le az asztalra, melyek azt bizonyítják, hogy Káldy szovjet ügynök...

- Nem ügynök, kommunista.

- Mindegy - legyintett az ezredes. - A tényeknek hinni fogok.

- Adjon engedélyt, tisztelettel, hogy a telefonbeszélgetéseit lehallgathassuk.

- Ahhoz a miniszter úr engedélye szükséges. Ö pedig nagyra becsüli Káldyt.

- Kérjünk tőle engedélyt.

Veöröskőy felállt.

- Vegye fel a kapcsolatot Schlicken őrnaggyal.

A C-hetvenhatost pedig kerítse elő, beszélni akarok vele. - Salgó felállt. Meghajtotta magát, és puha lépteivel kifelé indult a szobából. Keze már a kilincsen volt, amikor az ezredes hangja utolérte. - Hallgassa le a telefonját, de én nem tudok róla.

- Köszönöm - mondta Salgó, és meghajolt. - C-hetvenhatost mikor óhajtja fogadni?

- Holnap délután.

VI.

Még nem volt négy óra, amikor Kálmán helyet foglalt egyik asztalnál. Körülnézett, s azon tűnődött, vajon hol ülhet Ignác bácsi embere. Újságot olvasó, idős férfiak üldögéltek az asztaloknál. A hangulat fagyos volt, nem csoda, a kávéház a háború miatt vesztett jelentőségéből. A kiszolgálás udvarias volt, a választék viszont szegényes. Jegy nélkül jószerint semmit sem lehetett kapni. Sört rendelt. Az öreg, csoszogó léptű pincér gyorsan kihozta az italt. Kálmán hirtelen meggondolta magát, és kért egy pohárka brandyt is. Amikor a pincér a brandyt az asztalra tette, a fiú azonnal fizetett. A terv szerint oda kellett volna ülnie Helmeczy asztalához, de megváltoztatta a tervet.

Nem sokáig kellett várakoznia, Helmeczy hamarosan megérkezett. Elegáns volt. Barna sportkabátot, középszürke nadrágot és zsemleszínű antilopcipőt viselt, fehér keménygallérja mintha szűk lett volna, amikor oldalt hajtotta szőke fejét, nyakába vágódott.

Szlávosan lágy arca mosolygós volt. Könnyedén leült, kesztyűjét az asztal szélére ejtette, a Foglalt felírású táblácskát félretolta, megigazította a nadrágját, intett a fehér hajú pincérnek, aki hajlongva közeledett.

A pincér főszerkesztő úrnak szólította. Mondott neki valamit, de olyan halkan, hogy Kálmán nem hallotta.

Amikor a pincér távozott, aktatáskáját az ölébe tette, újságokat húzott ki belőle, és olvasásba merült. Kálmán várt néhány másodpercig, aztán kiitta a brandyt.

De olyan "ügyetlen" mozdulattal tette vissza a poharat, hogy könyökével lesodorta a sörösüveget, amely csörömpölve a padlóra esett és darabokra tört. "Zavarában" felugrott, feldőlt a szék is. Az odasiető pincérnek dadogva magyarázni kezdett3 de nem kerülte el figyelmét Helmeczy döbbent arca. Kifizette az üveget, aztán látszólag ügyet sem vetve az újságíróra, sietős léptekkel elindult a kijárat felé. Arra gondolt, hogy ha Helmeczy felismerte, s ha valóban áruló, követni fogja, s mivel tudja, hogy konspirál, meg fogja szólítani őt. A forgóajtó mellett a nagy méretű falitükörnél egy pillanatra megállt. Belenézett. Arca ijedtnek tűnt.

A tükörképből látta, hogy Helmeczy állva beszélget a pincérrel. Befordult a Dohány utcába, és most már lassabban lépkedett, hogy időt adjon Helmeczynek.

Amikor az ablakon benézett, már nem látta az újságírót. Nem fordult hátra, átsétált a túloldalra, de még nem érte el a Miksa utca sarkát, amikor sietős lépteket hallott a háta mögött. Sejtette, hogy csak Helmeczy lehet. Felrémlett benne, hogy veszélyesebb helyzetben van, mint gondolta, mert hátha az újságíró üzenetet küldött kapcsolatának az öreg pincérrel - mégsem változtatta meg a tervét, lépkedett tovább, idegeiben érezte a feszültséget, és várta, hogy az újságíró beérje.

- Harry - hallotta az izgatott, lágy hangot, de nem állt meg. A koppanó léptek meggyorsultak, és az újságíró megragadta a karját. - Ne éljek - mondta angolul -, ha te nem Harry Campbel vagy.

Kálmán megállt, és indulatosan azt mondta, ugyancsak angolul:

- Megőrültél? - Megfordult, és továbblépett.

- Bocsáss meg, Harry - szabadkozott az újságíró -, nincs semmi vész.

- Csak a nevemet üvöltöd. Gyere, és beszélj németül. - Pár lépés után azt mondta: Melyik könyvkereskedésben vásárolhatnék egy Milton kötetet?

Helmeczy hirtelen megállt.

- Milyen kiadásra lenne szükséged?

- A kilencszázhuszonhetes londonira.

- A hiktóriában kapható.

Kálmán bólintott, és továbblépett.

- Figyelj rám. Mindent megbeszélünk majd, de nem most. Örülök, hogy élsz, annak még jobban, hogy a csoportomba osztottak be. Azonnal cselekednünk kell, mert Basil Thompson lebukott.

Helmeczy arca elsápadt, szája megremegett.

- Basil Pesten élt?

- Évek óta.

- És honnan tudod, hogy lebukott?

- Az ügynököm jelentette a defről. - Kálmán arra gondolt, hogy ha Helmeczy áruló, ezzel a kijelentéssel nagy zavart fog kelteni a kémelhárítóknál, mert lázasan keresik majd Harry Campbel nem létező ügynökét. - Ettől a pillanattól kezdve a parancsnokod vagyok - folytatta. - Nagy akcióra készülünk, fontos feladat vár rád. Át kell venned Basil vonalát. A részleteket a lakásomon megbeszéljük. Én még az éjjel továbbutazom. Ott maradsz a lakásban, és megvárod, míg a helyettesem jelentkezik nálad. A jelszó azonos.

Világos minden, Monty? Egyébként te biztonságban vagy, mert Basil nem ismeri a lakásod címét. én is tegnap kaptam csak meg a stratégiai csoporttól.

Közben befordultak a Barcsay utcába. Helmeczy zavartan megállt.

- Harry, vissza kell mennem, a táskám ott maradt.

várj meg, azonnal jövök. Aztán feljössz hozzám.

- Menj csak vissza, nekem még dolgom van. Mást pillanatnyilag nem akarok tőled. Tedd el ezt a gyufaskatulyát, benne van a lakáscímem. Hét órára gyere fel, akkor megyek haza. Pontos légy. - Megvárta, míg Helmeczy zsebre teszi a skatulyát, aztán mosolyogva folytatta. - A méltóságos asszonytól ne ijedj meg, ha heil Hitler"-rel fogad. Beszélj vele németül, és dicsérd a Führert. Most pedig menj, hétkor találkozunk.

- De Harry...

- Éjszaka majd beszélünk egymással.

Megvárta, míg az elképedt Helmeczy eltűnt a sarkon, aztán most már sietve és szabályszerűen konspirálva ment Marianhoz. Arra gondolt, hogy ha Helmeczy áruló, azonnal cselekednie kell; nemcsak hogy a lefigyelését megkockáztassák, ámbár ki tudja. Ha ő lenne Helmeczy főnöke, az őrizetbe vétel mellett kardoskodna, azután betelepedne a lakásba, és türelmesen megvárná Campbel helyettesét. Elvira méltóságos asszony nyilván nagyon meg fog lepődni, de hát néhány órán vagy napon belül tisztázódni fog a félreértés.

Minden baj nélkül hazaért, s amikor belépett a cseppnyi előszobába, megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy ma még semmit sem evett. Marian örömmel ölelte át, csókolgatta olyan szenvedéllyel és türelmetlenül, mintha hosszú évek óta várt volna rá. Nevetve bontakozott ki a lány öleléséből, és megkérdezte, van-e valami harapnivalója.

- Persze - csapott a homlokára a lány -, te még nem is ebédeltél. Azonnal készítek valamit, addig feküdj le, pihenj, vagy fürödj meg.

- Nem rossz ötlet - mondta vidáman, és bement a fürdőszobába. Fürdés közben azon gondolkodott, hogy mi lehet az a vonzó a kommunista eszmékben, ami a művelt embereket is elkábítja. Azt megértette, hogy Dombai Sanyi kommunista, hiszen az érettségi bizonyítvánnyal a zsebében is kültelki munkás maradt, de Mariant nem tudja megérteni. Csacsi, hiszékeny lány - gondolta magában -, szegényke nem sejti, hogy mit vállal. Hiszen ha Magyarországon kommunizmus lenne, koldulhatna az apjával együtt, mert elveszítené a vagyonát. Jókedvűen fütyörészni kezdett.

Majd ő kiábrándítja Mariant a kommunizmusból.

Felfrissülve ült az asztalhoz, és nagy étvággyal falatozni kezdett. Közben beszélt, magyarázott, gyerekkori csínytevései voltak műsoron, Marian szemközt ült vele, kicsit szomorú mosollyal hallgatta, biztatta, hogy egyen, bort töltött a pohárba, szódával felhígította, ám ő nem ivott, azt mondta, hogy fáj a feje. Kálmán, ahogy ránézett, azonnal tudta, hogy a lányt valami más bántja. Eltolta maga elől a tányért.

- Ne haragudj rám - mondta -, amiért délután tapintatlan voltam.

- Nem haragszom - mondta a lány. Lehajtotta a fejét, és folytatta. - Csak felkavartál bennem valamit.

Majd elmúlik. - Szórakozottan morzsolgatta a csipketerítő rojtját. - Úgyis elmondtam volna.

Kálmán megfogta a lány kezét, megcsókolta.

- Nagyon szeretted őt?

- Nagyon.

- Kommunista volt?

- Az volt.

- Hol ismerkedtél meg vele?

- Apa munkatársa volt. Én tizennyolc éves voltam, ő pedig huszonhat, amikor...

- Amikor? - kérdezte Kálmán, és magához szorította a lányt.

- Amikor az övé lettem. A felesége akartam lenni.

Hosszú ideig csendben ültek, a fiú a lány haját simogatta. Aztán felemelte az állát, és nagy szeretettel megcsókolta.

- Nem szabad veszekednünk egymással, Marian - mondta mély meggyőződéssel. - Nagyon szeretlek.

A lány hozzásimult, és lehunyta a szemét. Később azt mondta:

- Mit csináljunk Rózsi nénivel?

- Semmi esetre se mondj fel neki. Mától kezdve a telefonbeszélgetésekre vigyázni kell. Lehetőleg senki se hívjon telefonon, és te se hívj senkit. Mintha nem is volna készülék. A személyzet előtt olykor szidj meg, és utasíts rendre. Játszani fogunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz. - Megnézte az óráját. - Úristen, elbeszélgetjük a drága időt. Marian - mondta, és felállt. - Én most az ablak mellé telepszem. Arra kérlek, hogy véletlenül se gyújtsd fel a villanyt.

Az egyik karosszéket az ablakhoz vitte, és kényelmesen elhelyezkedett benne.

- Azért én beszélhetek hozzád - kérdezte Marian -, vagy segíthetek valamiben?

Kálmán nem vette le szemét az utcáról.

- Beszélhetsz, legfeljebb én nem válaszolok. De segíthetsz is, ha akarsz.

- Mit kell tennem?

- Ülj mellém, és megmondom.

- Nos?

- Látod ott azt a lódenkabátos fiatalembert, aki virágcsokorral a Vám utcában sétál?

- Aki most megállt a sarkon?

- Azt.

- Mi van vele? Biztosan a nőjét várja.

- Lehetséges. De figyeld, és ne téveszd őt szem elől.

Én a Fő utcát tartom szemmel. Meglátod, milyen érdekes társasjáték ez.

Néhány perc múlva Marian azt mondta.

- Úgy látom, melege van az emberemnek, mert nagyon törli a homlokát.

- Igen? - kérdezte Kálmán, és nem vette le a szemét arról a fekete Mercedes kocsiról, amely megállt a ház kapuja előtt. A kocsiból négy sötét ruhás férfi kászálódott ki. - Mi van az embereddel? - kérdezte a fiú.

- Egy köpcös, szürke kalapos férfival beszélget.

Most átmennek az utca túlsó oldalára... Elválnak egymástól... Most megállnak, várakoznak.

- Azt hiszem, telitalálat - mondta Kálmán. - Most a kaput figyeld. Ha Mutter Elvirát látod kijönni, azonnal szólj.

A férfiak már régen eltűntek a kapuban, amikor egy szürke Wandererből újabb három ember szállt ki. Kettő a házba ment, a harmadik az utcán maradt.

Kálmán a Gömöry lakás ablakait figyelte. Egyszerre csak az egyik kivilágosodott, majd valaki a függönyt félrehúzva, kitárta. Egy kövérkés férfijelent meg az ablakban, kihajolt, éleset füttyentett. Az autónál várakozó detektív felnézett, felemelte a kezét, és intett.

A kihajló ember eltűnt, a lent várakozó pedig felnyitotta a Mercedes ajtaját.

Marian hirtelen megragadta a fiú karját.

- Nézd!

A házból akkor cipelték ki az ágáló Gömörynét.

pillanatokon belül szinte bedobták a Mercedesbe.

- Nyertünk - mondta vidáman Kálmán, és megcsókolta Marian kezét, de amikor az arcába nézett, és az utcáról beszűrődő fényben meglátta döbbent tekintetét, zavarba jött. A lány egyáltalában nem volt vidám, és nem értette, hogy Gömöryné elhurcolása miért derítette jókedvre Kálmánt.

- Miért vitték el az asszonyt? - kérdezte a lány.

Mit követett el?

A fiú vidámsága elillant. Valami derengeni kezdett benne, és ez a valami rosszkedvűvé, lehangolttá tette.

Nem kegyetlenség, amit csinált?

- Semmit sem követett el - mondta némi lelkifurdalással, és nem tudott szabadulni a kellemetlen érzésektől. Leült a heverőre, maga elé bámulva azt mondta: - Nem történik semmi baja. Sajnálom a szerencsétlent, de nem tehettem mást.

- Kálmán - mondta határozottan a lány. - Tudni akarom, hogy mi volt ez a cirkusz?

A fiú nem nézett fel, megigazította cipőfűzőjét.

A szobában sötét volt, csak a bútorok körvonalait látták. Marian a heverőhöz botorkált, és a fiú mellé ült.

- Miért hallgatsz?

Kálmán cigaretta után matatott a zsebében. Rágyújtott, és rekedtes suttogással azt mondta:

- Kegyetlen a háború, Marian. - Lassan, megfontoltan beszélt, mintha önmaga megnyugtatására mondaná a szavakat. - Néha másra kell lőni, hogy azt találjuk el, akit akarunk. Varsóban, Belgrádban, Budapesten az ellenállási mozgalom sok emberét letartóztatták. Tudjuk, hogy árulás történt. Meg kellett találni az árulót. Megtaláltam. Az árulást és az áruló kilétét az asszony elhurcolása bizonyítja.

- Nem értem.

- Mindjárt megérted. Gyanakodtunk valakire, egy újságíróra, aki az ellenállási mozgalom tagja. De gyanúnkat be kellett bizonyítanunk. Délután találkoztam vele. Tudta, hogy illegalitásban vagyok. Közöltem, hogy Gömörynénél tartózkodom, de éjjel elhagyom a lakást. Most már érted? Azonnal értesítette a defenzív osztályt. Gömörynét elvitték, mert nyilván nem hitték, hogy nem tud rólam semmit. Néhány nap után kiengedik.

- Értem. S nem lehetett volna ezt másképpen megoldani?

- Talán meg lehetett volna. De én csak így tudtam.

Az imént lelkifurdalásom volt az asszony miatt, de most már úgy érzem, nincsen. Eszembe jutott az az ember, akitől a könyvet kaptad, akit annyira szerettél.

Vele kegyetlenebbül bántak el. S azt hiszem, ha az árulót kikapcsoljuk, azzal sok ember életét menthetjük meg. Ezért talán a méltóságos asszony is hozhat egy csekélyke áldozatot.

- Valószínűleg igazad van - mondta a lány.

- Akkor megkérlek, hogy hívd fel Ignác bácsit az utcáról, és mondd meg, hogy azonnal jöjjön ide.

Néhány perccel tíz óra előtt megérkezett a főorvos, Kálmán azonnal látta, hogy rossz kedve van. Marian feltalálta magát, azt mondta, félórára lemegy a házfelügyelőhöz, fontos beszélnivalója van vele. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, a főorvos fegyelmezetten, de kemény hangon a fiúra támadt.

- Miért nem hajtottad végre a feladatot, miért szöktél meg Helmeczy elől?

Kálmán tudta, hogy a figyelő részletesen beszámolt a főorvosnak, s nyilván azt jelentette, amit látott. Bántotta a sértő, kemény hang. Nem válaszolt, felvont szemöldökkel a főorvosra nézett, aki durván folytatta.

- Miért nem mondtad, hogy gyáva vagy? Miért vállaltad?

Kálmán csendesen megszólalt.

- Miből gondolod, hogy nem hajtottam végre a feladatot?

- Mindent tudok.

- Az embered hülye! - mondta bosszúsan. - Helmeczy áruló! - Részletesen elmesélte a történteket, és azt várta, hogy a főorvos megdicsérje. De az összevonta a szemöldökét, és azt mondta:

- Máskor a tervet ne változtasd meg!

Kálmán elkeseredve felállt. - Meg fogom változtatni, ha hülyeségnek tartom. Lehet, hogy az életem számodra huszadrangú ügy, de a számomra nem az. És az a vadászpilóta-hasonlatod is hülyeség. Én igenis félek. És aki az életet valamicskére becsüli, az fél, mert ez a normális...

- Kálmán, most nem a nagybátyáddal beszélsz, hanem a parancsnokoddal. Gyengék az idegeid, fiú!

- Nem szeretem, ha igazságtalanul leckéztetnek. Az őrmestereket pedig gyűlölöm.

- Befejezted? - Mereven nézte az idegesen sétáló fiatalembert. - Ki engedélyezte, hogy Mariant bevond az akcióba? Felelj!

- Így láttam jónak. Egyébként semmit sem tud.

- Ki engedélyezte, hogy fel gyere a lakásába.

- Nem tudtam, hogy erre is engedélyt kell kérnem.

Kálmán az orvosra emelte a szemét.

- Azonnal visszamégy a villába.

- Csak reggel megyek vissza.

- Most azonnal. Azt sem várod meg, míg Marian visszajön. Vedd a kabátod, és indulj.

Kálmán azt hitte, rosszul hall. Vele így még apja sem beszélt. Mi az, hogy azonnal, meg hogy indulj.

Sávos tévedésben van, ha azt hiszi, hogy ilyen hangon beszélhet vele. Úgy, ahogy annak idején Dombaitól látta, alig hallhatóan megszívta az orrát. Fegyelmezett mozdulatokkal cigarettára gyújtott, a gyufát nem fújta el, hagyta, hogy égjen. Most majd meglátja, hogy kinek az idegei erősebbek. Már a körmét érte a láng, - Megvárom Mariant, és csak reggel megyek vissza - mondta végtelen nyugalommal, és leült.

A főorvos az ujja hegyét finoman végighúzta széles homlokán. Gyanakodva nézett a fiúra.

- Viszonyod van a lánnyal?

- Ez a magánügyem.

- Jelenleg csak egy ügy létezik. Felelj!

- Szeretem őt.

- Ez nem érdekel. Viszonyod van vele?

Kálmán elszántan válaszolt.

- Hónapok óta. S ha netán azt parancsolnád, hogy szakítsak vele, közlöm, ezt a parancsodat nem teljesíteném.

- Szakítanod kell vele!

- Ehhez nincs jogod! Felesküdtem, de...

- Semmi de, fiú. Felesküdtél, hogy a parancsaimat teljesíted. Nem vagyok köteles a parancs mögött rejlő okokat megmagyarázni, most mégis megteszem. Marian részt vesz a kommunista mozgalomban. Ha lebukik, Suba Pált, a kertészt nem ránthatja magával, legfeljebb csak kihallgatják. Ellenben Suba Pált, a szeretőjét törvényszerűen magával rántja. Ha Suba Pál nem lenne a Szolgálat tagja, a kutya sem törődne vele de mivel az, így ez a szerelmi ügy a Szolgálatot veszélyezteti. Tegyük fel, hogy viszonyotokat elkonspiráljátok. Ez annál gyanúsabb. Tehát szeretném, ha megértenél. Nem Marian ellen van kifogásom, hanem az ügyet féltem. Érts meg, és ne kényszeríts drasztikus eszközök alkalmazására.

Kálmán hallgatott. Tűnődve bámult maga elé. Nem tudta elképzelni a szakítást Mariannal. úgy érezte, hogy a lány nélkül céltalanná válik az élete. Nem tehet róla, hogy ő nem a hősök közül való, akik egy eszméért le tudnak mondani mindenről. Ö nem tud és nem akar a lányról lemondani. Csak vele együtt válhat igazi harcossá. Hallotta, hogy a főorvos magyaráz valamit, de ez éppolyan hülyeség, mint a vadászpilótahasonlat. Miért képzelje azt, hogy a fronton van és Marian a hátországban, amikor ez képtelenség, hiszen együtt vannak, egy fedél alatt laknak. Elhatározta:

történjék bármi, a lánnyal nem szakítja meg a viszonyát. Felemelte a fejét, hogy ezt megmondja a főorvosnak, amikor élesen megszólalt a telefon. A főorvos intett, hogy maradjon ülve, aztán a telefonhoz lépett, felvette a kagylót.

- Tessék - mondta furcsa gurgulázó hangon.

Salgó egyszerűen, de kényelmesen berendezett lakásának az ebédlőjében ültek. A főellenőr elhessegette az arca elől a füstöt, és álmos szemét Helmeczyre emelte.

Közönyösen nézte a szőke férfi szlávosan lágy arcát.

Tekintete a férfi arcáról ápolt kezére siklott. Helmeczy ujján egy vastag aranygyűrűt vett észre. Még sohasem látta rajta.

- Hol szerezted azt a gyűrűt?

Helineczy az ujjára nézett.

- Nem szereztem, hanem ajándékba kaptam. - Lehúzta az ujjáról. - Szerinted mennyit ér? - Salgó puha tenyerébe tette. A kopasz férfi a műértők biztonságával forgatta tömzsi ujjai között a vastag ékszert, amelyet majdnem egy filléres nagyságú fekete ónixkő díszített. A kőbe színaranyból egy kardot és pajzsot tartó sellőfigura volt préselve.

- Varsóban szerezted - mondta Salgó.

- Honnan tudod?

- Ez a sellő a város szimbóluma. Adok érte kétezer Pengőt.

Helmeczy hangosan felnevetett.

- Akkor tízezret biztosan megér. Add vissza gyorsan.

A kopasz főellenőr visszadobta az ékszert, a férfi ügyesen elkapta, mosolyogva nézte egy ideig, aztán az ujjára húzta.

- Nem szoktam viselni, csak ha randevúra megyek.

- Ezek szerint most oda mégy?

- Ha nincs kifogásod ellene. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. - Felállt, megigazította a nyakkendőjét. - Gömörynének ne higgyetek. Campbel külön figyelmeztetett, hogy az a heil Hitler köszönés csak félrevezetés. Campbel, mint mondottam, német. Bajor. Azt mondtad, hogy a nő is az. Világos az összefüggés.

- Az ankarai követség is gyanús - mondta Salgó.

Tizenegyre menj föl a lakásba, hátha befut Campbel vagy a helyettese. Most azt volna jó tudni, hogy ki lehet a beépített embere az osztályon.

Helmeczy arcáról eltűnt a mosolygás.

- Oszi, mondd csak, de őszintén. Én biztonságban vagyok?

- Hogy érted ezt? - kérdezte ásítva Salgó. - Talán testőröket állítsak melléd?

- Nem úgy értem Hányan tudnak az osztályon rólam?

- A Bénakarú és én.

- És a nyilvántartóban?

- Senki. Az iratokban nem vagy azonosítva. Még a VKF úr sem tudja, hogy veled azonos a C-hetvenhatos. Menj, és tizenegyre légy a lakáson.

- Tehát holnap délután a Bénakarúval, és holnapután reggel Athén. Mit hozzak ajándékba?

Salgó megvakarta a mellét, csak úgy harsogott a bőre.

- Hozd el az Akropoliszt.

Ebben a pillanatban csengettek az ajtón. Hallották, hogy a házvezetőnő ajtót nyit, beszél valakivel, majd léptek közeledtek a hall felől.

Fiatal, szőke bajuszos őrmester lépett be, vigyázzba vágta magát, gyorsan elhadarta az előírásos jelentkezés szövegét, és átnyújtott egy viaszpecsétes borítékot.

Salgó fel sem kelt az öblös fotelból, csak a kezét nyújtotta előre. Feltépte a borítékot, miközben azt mondta.

- Máskor, fiam, ha hozzám küldik, ember és ne katona módjára viselkedjék. Ne csattogjon a bokájával, ne imádkozza el azt a semmire sem használható marhaságot, hanem lábujjhegyen jöjjön be, mondja, hogy: Salgó úr, ezt hoztam, és kész. Itt van az asztalon a szivarosdoboz, válasszon magának három darabot, és ne köszönje meg, hanem halkan osonjon el. Na, isten vele.

Amikor a vigyorgó őrmester eltávozott, Salgó húsos orrát nyomkodva azt mondta:

- Ezt hallgasd meg, te vízicserkész"- Megigazította csíptetőjét, és olvasni kezdett. "Műszaki lehallgató csoport. Jelentem a kapott parancs értelmében, Káldy Marian nyolcszáztizenkettő-tizenegy számú telefonállomására tizennyolc-negyvenkor ráépültünk. Huszonkettő nulla nyolckor az alábbi beszélgetést rögzítettük.

Nyolcszáztizenkettő-tizenegyes állomás (továbbiakban: "A"). Gurgulázó férfihang: - Tessék.

Raccsoló férfihang (nyilvános állomásról, továbbiakban Ffih): Mi van, te sertésfejű?

A": Ki beszél?

Ffih: Szeretnéd tudni, ugye?

A": Kérem, ne tréfáljon. Te vagy az, Miklós?

Ffih (gúnyos nevetés): Itt a berlini nagybátyád beszél; te sertésfejű.

A": De kérem...

Ffih: Ha nem szállsz le a lányról, végzek veled, te csavargó. Henrikkel együtt péntek reggelig adok határidőt "A": Halló, maga rossz számot hívott, vagy pedig közönséges telefonbetyár.

Ffih: Hagyd már abba az udvarlást. Ne felejtsd péntek reggel.

Jelentem, a beszélgetés itt megszakadt. A parancs értelmében az észlelt beszélgetést azonnal továbbítom.

A hétszázegy-nulla-kettő (Tábori út) állomáson beszélgetést még nem észleltünk."

Salgó az asztalra ejtette a jelentést, és unatkozó pillantással Helmeczyre nézett.

- Ez még hülyeség - mondta -, de lesz ennél érdekesebb szöveg is.

- Ki udvarol most a lánynak? - kérdezte a szőke férfi.

- Tudtommal senki.

- Mit szólnál hozzá, ha ráépülnék? Nekem tetszik az a lány.

A sovány, bagolyszemű házvezetőnő meleg vizet hozott be egy lavórban, és Salgó lába elé tette a szőnyegre. A kopasz férfi szeme felélénkült, arcán lágy mosoly ömlött szét. Már elfeledkezett Helmeczyről, az ajánlatáról, és halkan kuncogva, mintha csiklandoznák, a lábát a meleg vízbe mártogatta. Apró horkanások, susogó huhuzások törtek föl a torkán, nehéz szemhéját lezárta, puha arca szinte földöntúli boldogságtól fénylett. Helmeczy nevetni kezdett, de a meleg vizet élvező ember egyáltalán nem zavartatta magát.

Egyszer azonban, két jujjuzás közben, azt mondta:

- Add csak ide a telefont. - Helmeczy a kövérkés ember ölébe tette a készüléket, aki szinte úgy tárcsázta a számokat, hogy fel sem nyitotta a szemét. Várt néhány másodpercig, s amikor a vonal túlsó végén jelentkeztek, nagyon kedvesen azt mondta.

- Salgó vagyok. Pityukám, két emberrel azonnal ruccanjatok ki a Vám utcába. Káldy kisasszonynál férfilátogató van. A jelek szerint az éjszakát ott tölti.

Tudjátok meg, hogy kicsoda a kedves vendég. Köszönöm. - A helyére tette a hallgatót, visszanyújtotta a készüléket. - Nincs jobb a forró lábfürdőnél - mondta átszellemült arccal.

Kálmán a telefonbeszélgetésből semmit sem értett, csak azt látta, hogy a főorvos szokatlanul izgatott lett.

Elgondolkodva néhányszor az ablakhoz és vissza sétált, aztán azt mondta:

- Gyere, elkísérlek, és az utcán mindent megbeszélünk. Azonnal cselekednünk kell.

Mariannal a lépcsőházban találkoztak. A fiú rosszkedvűen közölte vele, hogy azonnal vissza kell mennie a villába. Marian tanácstalanul állt, hol a főorvosra, hol a fiúra nézett.

- Holnap keress fel - mondta a főorvos a lánynak -, és mindent megmagyarázok.

A lány megvonta a vállát.

- Akkor hát - mondta tétován, de nem folytathatta, mert Kálmán hozzálépett, és megcsókolta a száját, mintegy tudtul adván neki, hogy a főorvos már mindent tud. Aztán azt mondta.

- Az éjszakai vonattal jöttem haza Ceglédről.

A főorvos felfigyelt erre a mondatra, de nem kérdezett semmit, csak megjegyezte.

Külön-külön mentek ki a kapun. Először Kálmán, aki a Duna-part irányába távozott, néhány perc múlva a főorvos, aki befordult a Fő utcába. Abban állapodtak meg, hogy a Batthyány téren a templom előtt találkoznak, de csak akkor, ha meggyőzően megállapították, hogy senki sem követi őket. Amennyiben valamelyiküket követnék, az lerázza magáról a figyelőt, és egy óra múlva az irgalmas-kórház főbejárata előtt találkoznak.

Mivel mindketten azt tapasztalták, hogy tiszta a levegő, a Batthyány térre mentek.

Az éjszaka hűvös volt, Kálmán megborzongott.

Nem hozott magával felöltőt, mert arra számított, hogy az éjszakát együtt tölti a lánnyal.

Kisétáltak a Duna-partra.

Az utca ugyanúgy, mint a tér és a rakpart, kihalt volt, csak ritkán, elvétve találkoztak járókelőkkel.

Fénytelen volt a város, az utcai lámpák a légoltalmi előírásoknak megfelelően szemérmesen, csak maguk elé szórták a sárgás fényt. Hosszú percekig szótlanul baktattak. Aztán a főorvos lelassította lépteit, és a fiúba karolva azt mondta:

- Bécsből értesítést kaptunk. Az eredményt az imént telefonáltátk meg. Heinrich von Schlicken őrnagy, a Gestapo kelet-európai irodájának specialistája Budapestre érkezett, és péntek reggel továbbutazik Athénba.

- Ezt telefonálták? - kérdezte Kálmán. Oldalt fordította a fejét, de a sötétség miatt az orvos arcvonásait nem látta tisztán.

- Ezt is. Meg azt, hogy Helineczyvel péntek reggelig végezni kell.

- Végre valami jó hír - mondta cinikusan a fiú. - De milyen kapcsolat van Helmeczy és a német őrnagy között?

A főorvos valószínűleg fázott, mert felhajtotta raglánja gallérját.

- Péntek reggel Helmeczy is Athénba akar utazni.

Nem véletlen. Bár azt eddig sohasem sikerült megállapítani, hogy személyesen ismerik egymást, mégis furcsának találtuk, hogy Schlicken Varsóban is, Belgrádban is akkor tűnt fel, amikor Helmeczy onnan tudósította a Távirati Irodát. Most azonban már világos az összefüggés.

Kálmán mély utálattal gondolt a szőke fiúra, aki a tanfolyamon güzü módjára gyűjtögette az ismereteket törte magát, fegyelmezett volt, még akkor is tanult, amikor a többiek pihentek. A kedves, előzékeny fiatalember volt a példakép, valószínűleg azért osztották be a stratégiai csoportba.

- Nem sajnálom őt - mormolta.

- Úgy döntöttem, hogy a feladatot te fogod végrehajtani.

Kálmán hirtelen megtorpant.

- Embert öljek?

- Árulót - mondta nyugodtan a főorvos, és továbbvonta a fiút. - Ellenséget. - Aztán kicsit szemrehányóan hozzáfűzte: - Egyébként a frontkatonák a roham előtt nem kérdezhetnek efféléket.

- Ott fegyverrel állnak egymással szemben.

- Fegyvere Helmeczynek is van.

Kálmán bármennyire gyűlölte Helmeczyt, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy odaálljon eléje, elővegye revolverét, és belelőjön. Egészen más az, ha őrá is lőnek. Akkor már életvédelemről van szó.

- Muszáj, hogy én hajtsam végre a feladatot?

- Te fogod végrehajtani, fiú. Méghozzá nem is egyszerű a feladat. Helmeczyt nem orvul kell agyonlőni, hanem ítéletet kell végrehajtani rajta, és előzőleg meg kell tudni, hogy milyen ügyekben nyomoz, Athénba miért akar utazni, kik azok, akiket fel kell derítenie.

- S mikor kell végrehajtanom a feladatot?

- Holnap - mondta Sávos -, holnap este. Hazáig elmondom az elképzelésemet, amit természetesen a helyzetnek megfelelően módosíthatsz. Megpróbálom Dombait megszerezni, ha Pesten van, sikerülni fog.

- Már nincs a kórházban? - kérdezte kicsit megnyugodva a fiú. Ha Dombai Sanyi vele van, az egészen más. Hogy miért más, azt bizony nem tudta volna megmagyarázni. Sanyi végtelen nyugalma megnyugtatta őt is, csillapítóként hatott rá. - Jó lenne - mondta. - Hol van most Sanyi?

- Összehoztam a kommunisták egyik megbízottjával. Helmeczy kikapcsolása nemcsak a mi érdekünk, a kommunistáké is. Csak azt nem szabad tudnia Dombainak, hogy te P. I. D.-ista vagy. Érted?

- Nem értem, de ez most nem is fontos. Nem mondom meg neki. Mariannak sem mondtam meg, de egyszer majd megmagyarázod, hogy miért kell előttük ezt titkolnunk.

Jól van. Majd megmagyarázom.

Sávos Ignác főorvos majdnem hazáig kísérte a fiút és tüzetesen latolgatták a terv végrehajtásának lehetőségét. Minden eshetőséget figyelembe vettek, vitatkoztak, és szinte társasjátékszerűen fogták fel a dolgot, hol az egyikőjük cáfolt, és bizonyította, hogy az elképzelésnek melyek a gyenge pontjai, hol pedig a másik.

Kálmánt izgalomba hozta ez a szellemi torna, lelkes ötletes, találékony volt. Végül is megállapodtak egy elképzelésben, mely kivihetőnek látszott. A főorvos mielőtt elbúcsúzott volna, megkérdezte, hogy mit jelentett a lépcsőházban elhangzott mondat. Miért kellett Ceglédre utaznia.

Kálmán őszintén elmondta a Rózsi nénivel szemben támadt gyanújukat. A főorvos összevont szemöldökkel, töprengve hallgatott, s amikor a fiú befejezte mondókáját, gondterhelten azt mondta:

- Látod, Kálmán, mennyire szertelen és meggondolatlan vagy. Az életeddel játszol. - Megcsóválta a fejét, és meleg, oktató hangon folytatta. - Jók az elképzeléseid, csak a kivitelezés gyatra. Ha Rózsi ügynök, nyilvánvaló, hogy a ceglédi utazásodról jelentést tett. Valószínűleg nem utánad nyomoznak, hanem Marianékat tartják megfigyelés alatt. Ezt az bizonyítja, hogy mindkét alkalmazott régebben dolgozik Káldyéknál, mint te. Nos, fiú, ha én vagyok a nyomozásvezető, és azt a jelentést kapom, hogy Marian Suba kertésszel egy könyvet küldött Ceglédre, meg kell tudnom, kinek vitted a könyvet. Nem te vagy az érdekes, hanem Marian kapcsolatai. S ha most kihallgatnálak, mit mondanál? Hazugságba keverednél, mert az alibi nem tökéletes. Ilyen esetben valakit mindig kell szerezned aki azt bizonyítja, hogy nála voltál.

- Azt hiszem, igazad van.

- Ezért kell vigyázni, hogy a viszonyotok ne derüljön ki.

VII.

Kálmán helyre akarta hozni a hibáját, s amikor bement az alagsori folyosóra, úgy bevágta az ajtót maga után, hogy szinte a falak is megremegtek. A szűk folyosó felfokozta a hangot, Rózsi mama, Ilonka is meghallotta. Ijedt kíváncsisággal dugták ki az ajtón a fejüket. Csodálkozva néztek Kálmánra, aki rosszkedvűen dadogott valamit, szabadkozott, aztán elnézést kért.

- Hát nem a reggeli vonattal jött, Palikám? - kérdezte Rózsi mama.

A fiú legyintett, és keserves fintorral elhúzta a száját.

- A kisasszony itthon van? - kérdezte halkan.

- Jó órája, hogy hazajött - mondta Ilonka -, az előbb még a könyvtárban volt.

- Nem is vacsorázott - mondta Rózsi mama.

- Biztosan nem sikerült a randíja - mondta Ilonka.

Kálmán a fejét vakarva, savanyú arccal állt.

- Hát még milyen rosszkedvű lesz, ha megtudja, hogy mi történt. - Közelebb lépett a két nőhöz. - Nem is tudom, hogyan mondjam meg neki... Legszívesebben lelépnék...

- Mi történt? - kérdezték szinte egyszerre. Kálmán tétován állt, arca nagyon bánatos volt.

- Jöjjön be - mondta Rózsi mama -, vagy menjünk a konyhába, ne álljunk a folyosón.

- Elvesztettem a könyvet - mondta Kálmán.

A nevet meg a címet pedig elfelejtettem. Az az átkozott betegség. - Szégyenkezve folytatta. - Az egyik utcában rohamot kaptam, s mire magamhoz tértem, nincs könyv...

- Szegény ember! Vacsorázott? - kérdezte Rózsi.

- Kell is nekem most a vacsora. Mondjam meg neki?

Ilonka kicsit gúnyosan elhúzta a száját.

- Magának megbocsát a kisasszony...

- Miért bocsátana meg?

A szőke lány megvonta a vállát. - Csak...

- Már megint hülyeségeket beszélsz... - mondta dühösen Rózsi. - És különben is, mi közöd hozzá?

- Jól van, csak ne ordibálj. Halkan is értem én...

- Miért veszekednek?...

- Mert a frász eszi őt, amiért maga tetszik a kisasszonynak.

- Én? - kérdezte Kálmán csodálkozva.

Ilonka felnevetett.

- Ne tegyen már úgy, mintha kettőig se tudna számolni.

- Hagyjanak békén ezzel a hülyeséggel - mondta kedvetlenül Kálmán, és megfordult -, van énnekem bajom épp elég.

- Hova megy, Pali? - kérdezte Rózsi mama.

- A könyvtárba. Megmondom neki. Lesz, ami lesz.

Utóvégre én nem tehetek róla, én hadirokkant vagyok, tudják, hogy az vagyok...

A két nő sajnálkozva nézett a férfi után.

- Gyalog jöttél haza? - kérdezte aggódó arccal Marian, amikor becsukta a könyvtárszoba ajtaját. - Már azt hittem, valami bajod történt. Amikor én elmentem, a házmester megsúgta, hogy két detektív érdeklődött utánatok.

Kálmán megdöbbent.

- Név szerint?

- Nem név szerint. Tudják, hogy egy férfi tartózkodik nálam, mondjam meg, hogy ki az a férfi. Én is láttam őket. Az egyik a Margit hídig követett. Akkor megálltam, hozzá mentem, és megkérdeztem, hogy miért jön utánam? Azt mondta, mert tetszem neki.

- Legalább szájon vágtad?

- Nem mertem. Féltem, hogy visszaüt. Jó, hogy itthon vagy.

Leültek az ablak mellé, csak az olvasólámpát hagyták égve. Kálmán hirtelen felállt, és kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót, majd a hall ajtajánál letette a gyufásdobozát a földre, mintha leejtette volna. Most már csak zajjal lehetett bejönni, a skatulya összeroppanását a könyvtárszobában feltétlenül meghallják. Visszament a lányhoz, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Nem szabad félnünk, Marian - suttogta. - Nem történhet bajunk.

Leültette a lányt, aztán mellételepedett a szőnyegre.

- Eddig nem vettem észre, hogy figyeltek volna - mondta Marian.

- Még óvatosabbaknak kell lennünk. - Elmondta a lánynak, hogy Rózsi néniék előtt mivel magyarázta meg hazajövetelét. Aztán megállapodtak abban, hogy holnap reggel Marian apróhirdetést ad fel az újságban, amelyben jutalmat ígér annak, aki a könyvet visszaszolgáltatja. Az apróhirdetést Rózsival fogja beküldeni a városba.

- Kálmán - mondta később a lány -, én meghalnék, ha valami bajod történne. Nem szabad kimozdulnod a villából.

- Muszáj, kedvesem. Úgy nem harcolhatunk, hogy elbújva várjuk a háború végét. Ha vállalkoztunk a harcra, végig kell csinálnunk. Nem vagyunk olyan sokan. Holnap is el kell mennem, s talán holnapután is. A holnapi akció viszont olyan természetű, hogy nem vihetlek magammal.

- Szívesen segítek - mondta ösztönösen a lány.

- Nézd, Marian - Kálmán megfogta a kezét -, beszéljűnk őszintén. Én nem vagyok kommunista. Te az vagy. Ne... ne mondj semmit, kedvesem, tudom, hogy az vagy. Azt hallottam, hogy nálatok nagyon szigorú elvek vannak érvényben. Saját felelősségetekre nem kezdhettek akcióba, mert azzal veszélyeztetitek azt a sejtet, amelyiknek a kötelékében dolgoztok. Azt mondod, szívesen segítesz. Akkor is azt mondanád, ha közölném veled, hogy az akció során nagy a valószínűsége a lebukásnak? Nem kívánhatom, hogy megszegd az esküdet, vagy hogy ellentétbe kerülj önmagaddal.

Látod, most olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat titkolnunk kell egymás előtt. De majd egy napon mosolyogni fogunk a titkainkon. És meglátod, egyre többször fogjuk mondogatni egymásnak: emlékszel, Lucfenyő? Te majd bólintasz, és azt válaszolod:

emlékszem, Tiszafa.

Marian testét melegség járta át. Lehunyt szemmel hallgatta a fiút, és arra gondolt, hogy holnap korán reggel felkeresi a kapcsolatát, és engedélyt kér tőle, hogy Kálmánt elkísérhesse.

Szemhéja mögött kirajzolódott Busa sovány arca, mélyen ülő és egymástól kicsit távol álló szürke szeme keskeny szájának ideges rángása, és szinte hallotta fuvolázó hangját: "Még mit nem, Mókus?" A mozgalomban Mókus a neve. Csak Busa ismeri az igazi nevét, a többiek nem. Tegnapelőtt, amikor a Vörösvári úton bevitte a cipőjét Winkler bácsihoz, Busa már idegesen várta.

- Mennyit késtél, Mókus? - kérdezte Busa, és megrándult a szája.

Marian tudta, hogy nem haragszik rá, ha Mókusnak szólítja. Az órájára nézett. - Öt percet, mester.

- Ha a többi bibircsókban az orrodon nőne ki, az a rokkant hadfi kiábrándulna belőled.

Marian, amikor viszonyt kezdett Kálmánnal, elmondta Busának, aki nem nagyon örült a hírnek, de tudomásul vette. Azóta gúnyolta őt a rokkant hadfival.

- Nem hiszem - mondta mosolyogva Marian.

A hadfi akkor is szeretne, ha nem volna orrom. - Leült az alacsony, háromlábú székre, és a sovány arcú férfit nézte aki most ölébe helyezte a barna félcipőt, amelyet talpalt, a kalapácsot pedig a hosszúkás asztalkára Az öreg Winkler akkor felállt, és kalapáccsal meg szögekkel a kezében kiment az ajtón. Marian tudta, hogy szokása szerint most megint valamilyen hirdetést fog az ajtó mellett a falra szegezni, miközben szemmel tartja a műhely környékét, amíg Busa ismerteti vele a feladatot. A lány az ablakon keresztül jól látta, amikor öreg előhúzta zsebéből a papírlapot. Most hát nyugodtan beszélhetnek. Felrémlett benne, hogy el kellene mondania Busának a Rózsi nénivel szemben ébredt gyanújukat, mégsem szólt, mert attól félt, hogy kiiktatják őt a "vonalból". Aztán attól is tartott, hogy esetleg azt kéri tőle Busa, szakítson Kálmánnal. Elhatározta, hogy nagyon fog vigyázni odahaza. Lényegében semmit sem tudhatnak róla, mert ha a legcsekélyebbet is tudnák, már nem járna szabadon. Nézte a - sovány embert, aki fürgén mozgó ujjaival, nagy szakértelemmel szerelte le az egyik sötétbarna női cipő félmagas, tömzsi sarkát, amelynek üreges belsejébe aztán elrejtette a vékony hártyapapírra írt "anyagot". Marian az elmúlt hetek során több alkalommal vitt így "postát", sohasem kérdezte, hogy mi van a cipőjébe rejtve, még a cipőt sem vizsgálta meg. Az volt a dolga, hogy vegye fel a barna sportcipőt, menjen haza a Vám utcába, s ha jelentkezik Vézna, az ószeres, adja el neki a "topánkát". A többi már Vézna dolga.

Azt hitte, most is így kell majd cselekednie.

- Vedd fel, Mókus, a topánkát - mondta Busa, és az asztalka fölött átnyújtotta a cipőt. - Itt a párja is.

Azokat pedig - mutatott sárga, alacsony sarkú fűzős cipőjére - hagyd nálam.

- Kicsit nagy - mondta a lány -, de hazáig majd csak elcsoszogok. - Busa cigarettát sodort.

- Tekerd be kapcával azt az aranyos úri lábacskádat - mondta nevetve, és rágyújtott. Az öngyújtó lángja megvilágította borostás állát. - Nem Vézna megy a cipőkért - mondta aztán, hogy a rézkupakos öngyújtót zsebre tette.

- Hanem? - kérdezte a lány, aki közben felállt, és a cseppnyi műhelyben előre-hátra lépegetett, próbálgatta a járást, de azért azt is megnézte, hogy hogyan fest a lábán a tömzsi sarkú cipő. - Mintha túrabakancsban lennék - mondta szórakozottan, és Busára nézett, várva a választ.

- Adok egy címet, jól jegyezd meg. Dr. Ágai Mária orvosnő. Öt kerület, Sipka utca három, második emelet. Szemorvos. Rendel délután háromtól ötig. Felmégy, leülsz, megvárod, míg rád kerül a sor, s amikor a doktornő behív, és megkérdezi, mi a panaszod, a következőket válaszolod: Hetek óta látási zavaraim vannak. A jobb szemem fáj. Meg fogja kérdezni, mikor észlelted az első fájdalmat, erre azt válaszolod: Január tizedikén, reggel nyolc órakor. Nem felejted el, Mókus?

Marian elismételte a jelszót. Busa vidáman bólintott, és azt mondta, ahhoz képest, hogy Káldy professzor lánya, nagyon értelmes. Busa mindig tréfált vele, és a lány nem sértődött meg, tudta, hogy a sovány férfi nagyon tiszteli őt, és nagyon megbízik benne.

- Az orvosnő bemutat majd valakinek. Az illetőt nem ismerem. Átadod neki az anyagot, és minden kérdésére - ha kérdez - válaszolj. Csak ha kérdez. Az utasításait pedig hajtsd végre. Ennyi az egész, Mókus...

Kálmán megérintette a lány arcát, ujjait végighúzta a homlokán. - álmodozol? - kérdezte kedvesen.

Vagy nem adsz nekem igazat?

- Azt hiszem, igazad van - mondta a lány.

- Valamit azonban mégis kérnék tőled. Ez nem nagy dolog, veszélytelen is.

Marian felnyitotta a szemét, és a fiú arcába nézett.

- Szívesen segítek.

- Fel kell derítened a terepet. Ennyi az egész.

- Mikor?

- Holnap délelőtt. Aztán fel kéne keresned Ignác bácsit, és elhoznál tőle néhány gyógyszert meg egy kis csomagot.

- Nagyon szívesen.

- Most jön a nehezebb feladat - mondta nevetgélve Kálmán. - Nagyon fontos, hogy megérts, s a biztonságunk érdekében a megbeszélés szerint cselekedj.

Marian figyelmesen hallgatta a fiút.

Kálmán másnap reggel korán ébredt. Tetőtől talpig lemosta magát hideg vízzel, hogy idegeit megnyugtassa, aztán borongós hangulatban átment a konyhába, ahol Rózsi néniék érdeklődéssel fogadták. Az asztalhoz ült, ímmel-ámmal evett, és szavait szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle. Végül darabosan és szaggatottan elmondta, hogy Marian kisasszony alaposan összeszidta, pedig ő nem tehet a könyv elvesztéséről.

- Maga, Ilonkám, kedves, nagyon melléfogott a jóslatával - mondta szemrehányással -, annyira tetszem a kisasszonynak, hogy szabályszerűen lehülyézett, és elmondott mindennek.

- Éppen maga kell a kisasszonynak - mondta Rózsi néni -, kap ő minden ujjára tízet is, ha akar. Egészséges embert, nem hadirokkantat.

Ilonka letette a csészét, felállt, megigazította köténykéjét, kemény mellét megfeszítette.

- Kapnék én is - mondta -, ha olyan vagyonom volna, mint neki.

Rózsi néni dühösen az asztalra csapta a törlőruhát.

- Te mi a Szűz Máriát akarsz? Nem elég a vőlegényed?

Ilonka a kövér arcú nőre öltötte a nyelvét.

- És ha nem elég? Neked mi közöd hozzá? Annyira odavagy a kisasszonyoddal. De ha meztelenül feküdnénk mindketten a réten, és nem tudnák, hogy kik vagyunk, nem tudom, hogy kettőnk közül melyikünket választanák a finom úriemberek.

- Arra beneveznék - mondta Kálmán, és a lányra kacsintott. - Ilonka, én látatlanban is magát választanám.

- Én pedig nem hülyézném le magát - mondta gyorsan a lány, és ki akart szaladni, de az ajtóban összeütközött Mariannal, aki nem éppen barátságosan mordult rá.

- Megkergült? Nem tud vigyázni?

- Bocsánatot kérek - mondta elpirulva Ilonka. Marian végignézte őt, aztán Kálmánra szúrt a tekintetével.

- Maga jól elintézte... - nem folytatta, hogy mit intézett el olyan jól, hisz sejtette, tudják a többiek is, hanem kedvesen, kicsit fanyar mosollyal az arcán Rózsihoz fordult. - Rózsikám, bemegy a városba, és ezt az apróhirdetést feladja a Friss Újságban meg a 8 Óraiban. Cegléden nemigen olvasnak mást - mondta mintegy magának.

- Most kell bemennem, kedveském?

- Igen, most. Addig majd Ilonka előkészíti az ebédet.

- Igenis, kisasszony.

- Maga pedig mit áll itt? - fordult Kálmánhoz.

Miért nem megy a dolgára? Jobb volna, ha a veteményessel törődne, és nem udvarlással töltené az idejét.

- Célzatosan Ilonkára nézett, és megkérdezte: - Mikor írt a vőlegénye?

Kálmán Marian feldúlt arcát nézte, és arra gondolt, hogy a lány tökéletesen játszik. Nagyszerű színésznő válna belőle. Nem válaszolt a lány szidalmaira, hanem szégyenkezve kiment a kertbe. Félmeztelenre vetkőzött, és ásni kezdett. Bőrén érezte a tavaszi nap melegét. Forgatta a nedves földet, az ásó élével szétverte az összeragadt rögöket. Néha megpihent, aggódva gondolt arra, hogy mi lesz, ha Sanyit nem találja meg Ignác bácsi, és a feladatot egyedül kell végrehajtania.

Valamit magyarázott tegnap este Sávos, de nemigen figyelt a szavaira, csak azt jegyezte meg, hogy a kommunista pártot úgy szétverte a rendőrség, hogy állítólag feloszlott. Megalakult egy új párt, a Béke Párt, valószínűleg ezt is a megmaradt kommunisták hozták létre, még nem tudja biztosan.

Kálmán megköpködte a tenyerét, és felnézett a kemény égre. Tömött felhők úsztak a hegyek felett, lassan, méltóságteljesen. Tovább ásott. Látta, amikor a gömbölyű Rózsi néni eltávozott. Kiköpött utána. Az is jó színésznő - gondolta. Milyen őszintén mondja Mariannak, hogy kedveském. Meg hogy védelmezi a lányt. Mennyivel őszintébb Ilonka. Nem titkolja, hogy nem rajong a kisasszonyért. Rózsi most bemutatja az apróhirdetést a megbízójának, aztán feladja. Megdicsérik őt, adnak neki egy jó pontot. De majd csodálkozni fog a háború után, amikor a szeme közé vágja az árulását.

Nemsokára Marian is távozott. A fal mellől a lány búcsút intett a kezével, Kálmán mosolyogva felemelte az ásót, és tréfásan "tisztelgett".

Várt vagy tíz percig, akkor a földbe szúrta az ásót megmosdott a kerti csapnál, kockás flaneilingében megtörölte az arcát, és lassú léptekkel elindult az alagsor felé. A konyha ajtaja nyitva volt, Ilonka nem vette észre, amikor belépett. Az asztalnál ült, lencsét tisztított, és halkan, ábrándosan dúdolt egy közismert slágert. Fejét kicsit féloldalt billentette a jobb vállára, Kálmán a behulló fényben azonnal meglátta a lány ívelt nyakán a leheletfinom, aranyló pihéket. Óvatosan mögéje osont, lélegzetét visszatartotta, aztán elszántan átölelte, a mellébe markolt, és száját az aranypihés nyakára tapasztotta.

Ilonka meglepetésében felsikoltott, felugrott a hokedliről, az öléből a zománcozott tál a földre esett.

Szótlanul álltak egymással szemben, a lány felindultságában pihegett, és nem tudta levenni szemét a fiúról.

- Végre egyedül vagyunk - suttogta Kálmán és magához vonta a lányt, akinek döbbenetét kíváncsi csodálkozás váltotta fel. Nem védekezett. Szenvedélyesen csókolták egymást, de Kálmán nem vesztette el a fejét, hűvös nyugalommal, kiszámított mozdulatokkal ölelt, suttogta a "szerelmes" szavakat. Voltak pillanatok, amikor megfeledkezett Marianról a feladatáról, mindenről, az ösztönök elmosták józan ítéletét, Szinte letépte a lányról a blúzt, s valami ismeretlen szenvedéllyel tapadt a mellére... Aztán könnyedén a karjába kapta, és a szobája felé indult... Az ajtó előtt állt, amikor a kapucsengő vibráló hangja utolérte.

Megtorpant, nem téved-e, a csengő ismét felberregett.

Ekkor dühösen káromkodott, gyengéden letette a lányt, zavartan rámosolygott, megsimogatta a haját, és azt mondta, majd este bemegy hozzá, ne zárja be az ajtaját, aztán mormolt még valami káromkodásfélét és kisietett az udvarra.

Ilonka zavartan nézett utána, ösztönösen igazgatta a ruháját. Blúzáról leszakadtak a gombok, beosont a szobájába, hogy átöltözzön.

A kapuban Dombai Sanyi állt, hadnagyi egyenruhában. Mellette Margit, a menyasszonya. Alig ismerte meg őket. Dombai vastag bajuszt növesztett, Margit - akinek az illegális neve Gizi volt - szőkére festette a haját. Kezében szatyrot lóbált, Sanyi pedig botra támaszkodott.

A régen látott barátok melegével ölelték meg egymást, arcuk sugárzott az örömtől. Ilonka már a konyhaablakból nézte őket, látta az ölelkezést, azt is, hogy beszélgetnek egymással. Aztán Kálmán bezárta a kaput, és a botra támaszkodó sántikáló barátját meg a nőt udvariasan tessékelte befele. Magában szidta őket hogy miért épp most jöttek, ráértek volna egy órával később is. Ilyen az ő szerencséje. A tükörbe pillantott, arca felhevült volt még mindig. Megigazgatta a kontyát, és összeseperte a lencsét. Még nem végzett a sepréssel, amikor meghallotta a lépteket a folyosón.

Kivágódott a konyhaajtó, és Kálmán vidáman, kicsit talán dicsekvő hangon mutatta be barátját.

- Nagy Péter barátom, felesége, Gizi. Ö pedig Ilonka, akiről már írtam neked a kórházba.

Nem fogtak kezet, csak meghajtották a fejüket.

- Ilonkám drága, úgy főzzön, hogy a hadnagy úr és a nagyságos asszony itt marad ebédre. A kisasszonnyal elintézem a többit. - Azzal megfordultak, és kimentek a konyhából. A lány még hallotta, amikor a tiszt a folyosón megszólalt.

- Nahát, Palikám, hogy rendbe hoztak az orvosok...

Ugyanezekben az órákban az Astoria Szálló egyik első emeleti szobájában Heinrich von Schlicken őrnagy Salgóval beszélgetett. Schlicken magas volt és sovány, izmos és hajlékony, pedig túl volt már a negyvenen.

Szőke haja, ellentétben a porosz tisztekkel, nem volt rövidre nyírva, hosszú volt, és elválasztva viselte. Arca erősen horpadt, árnyékos, duzzadt ajka azonban meglágyította a kemény arcot. Szeme szinte percenként változtatta színét, a szürkéskékről a haragos mocsárzöldig sokféle árnyalatot tükrözött.

Salgó a kényelmes fotelban ült, és puha lábszárait nyomkodta, Schlicken azonban állandóan változtatta a helyét, hol az ablaknál tűnt fel, hol pedig a szekrénynek támaszkodott, vagy nesztelenül, mint a macska, körüljárta a jólesően nyögő, kopasz, elhanyagolt külsejű férfit. Már vagy egy órája a hadihelyzetről beszélgettek, és Salgó csendesen vihogott.

- Heinrich, most nem vagyunk vízicserkészek, ne akarj engem tündérmesékkel álomba ringatni.

Schlicken megállt előtte.

- Na, vegyél egy cukorkát-zacskót tartott a kopasz Salgó elé, kínálta -, na, igazán vegyél. Tényleg francia.

- Most szivarozom - mondta Salgó, és eltolta maga elől a férfi kezét. - Tudod, őrnagyom, az ilyen frontrövidítéseknek nálunk már Kállayék sem hisznek. Pedig ők hiszékeny emberek.

- Tényleg nem bízol a győzelemben? - kérdezte az őrnagy. - Fantasztikus. Salgó Oszi kétségbe vonja a Führer isteni küldetését.

Salgó felvonta busa szemöldökét.

- Tudod, mi volt Krisztus isteni küldetése? - kérdezte unottan. - Fogalmad sincs. Hogy keresztre feszítsék őt. Egyébként én a saját győzelmemmel vagyok elfoglalva. Persze eszem ágában sincs, hogy a hitedet megrendítsem. Ellenkezőleg, örülök, hogy hinni tudsz.

Ezért javaslom, térjünk a tárgyra.

- Furcsa ember vagy te, Salgó. Szerencséd, hogy ismerlek és nem értelek félre.

- Ezért vagyok őszinte hozzád. Tehát Helmeczyt magaddal viszed?

- Feltétlenül. Belgrádban találkozunk, onnan katonai géppel együtt repülünk Athénba. Létrejött a megegyezés a két ellenállócsoport között, és számunkra ez katasztrófa. Helmeczy ismeri az angol vonal két vezetőjét. Ha sikerül beépülnie, felszámoljuk a vörös vezérkart.

- Sajnos - mondta Salgó - nálunk sokkal komplikáltabb a helyzet. Pillanatnyilag azt sem tudjuk, hogy a kormány tagjai közül kik konspirálnak.

Schlicken fölényesen mosolygott. - Akarod, hogy megmondjam? - kérdezte. Legyintett a kezével. - Tréfálsz. Jobban tudod azt, mint én. - Az ablakhoz állt, félrehúzta a függönyt. - Oszkár, mire visszajövök, összeállítod a listát?

- Mondtam már neked, hogy kérd a Bénakarútól.

- Megkértem őt is. Megígérte. De ne haragudj, benned jobban bízom. Nemcsak mint régi barátomban, hanem mint szakemberben is. Ha te azt mondod valakire, hogy kémgyanús, akkor azt az embert nyugodtan lefoghatjuk. Fantasztikus szimatod van. Amikor ezt a baráti szívességet kérem tőled, lényegében a véleményedre vagyok kíváncsi.

Salgó leeresztette nehéz szemhéját.

- Azt mondd meg, miért van szükséged a listára?

Schlicken a kövér ember háta mögött állt.

- Itt fogok dolgozni. Ismerni akarom a terepet.

- Ugyanezt már Helmeczytől is megkérted.

- Holnapra meg is kapom. De az bizonyára alaposan el fog térni a te összeállításodtól.

- Majd gondolkozom rajta. Gyere vissza Athénból, végezz jó munkát, aztán majd beszélgetünk.

Schlicken nem erőltette tovább a dolgot, biztos volt benne, hogy mire visszatér, Salgó szó nélkül átadja neki a megbízhatatlan emberek névsorát. Abban is biztos volt, hogy a listán meglepetést keltő nevek is lesznek, helyesebben, főleg azok, mert Salgó csodálatos érzékkel, csalhatatlanul megsejti, hova kell nyúlni.

Bár furcsák a főellenőr megjegyzései. Most megint az ablakon bámult ki, nézte a Kossuth Lajos utca forgalmát, és örült, hogy Pesten van megint. Szerette ezt a várost, főleg azért, mert nagyon könnyű volt itt a munka. Annyi ügynököt szervezett be, amennyit akart, s az volt a véleménye az emberekről, hogy szinte boldogságot szerzett nekik, ha meghallgatta őket, itt mindenki jól értesült mindig, mindenki tudott valami rosszat mondani a másikról. De kevesen is értek el olyan eredményt, mint ő. Hirtelen Helmeczyre gondolt. A Shellnél dolgozott akkor, s már második éve, hogy kapcsolatban állt vele. Ö oktatta, ő képezte ki a szőke, lányos arcú fiatalembert. Majdnem leesett a székről, amikor Heczy - ez volt a beceneve - azzal állított be hozzá, hogy az angolok beszervezték őt.

- Tudod, ki a főnök, Henrik? - kérdezte izgatottan.

- fogalmam sincs. Ott van az asztalon cukorka, vegyél, ne kínáltasd magad. - Schlicken azért külön is tisztelte Helmeczyt, mert szerette a cukorkát.

Helmeczy nem kérette magát.

- Blumenthal úr, az irattáros - mondta. - Drótkeretes szemüvege van, fekete klott könyökvédője, és zsíros nyakkendőt hord mindig. Együtt járunk a lóversenyre. - Szopogatta a cukrot, szeme csillogott. - De ami a megdöbbentő, mindent tudott rólam, csak azt nem, hogy téged ismerlek. Persze vállaltam. Közölte velem, hogy hamarosan előléptetnek, a kereskedelmi osztály helyettes vezetője leszek.

Néhány hét múlva Helmeczyt valóban kinevezték.

A jelentéseket együtt állították össze Schlickennel az angolok számára, s ezek a jelentések viszonylag jelentősek voltak, ellenőrizhető tényanyagot tartalmaztak mert az volt a cél, hogy Helmeczy tökéletesen megnyerje Blumenthal bizalmát, s ezt csak áldozatok árán lehetett elérni. Schlicken egy alkalommal megszerezte a MÁV mozgósítási menetrendjét; amely hétpecsétes titok volt, és minden további nélkül átadta a fotókópiák másolatát Helmeczynek, hogy vigye el az angolokhoz. Azért várt két hónapot, és a fotókópiák másik példányát egy udvarias levél kíséretében elküldte a vezérkar főnökének azzal, hogy máskor jobban vigyázzanak a hadititkokra. Azt tanácsolta, hogy esetleg érdemes lenne a mozgósítási tervet átdolgozni.

Az eredmény nem maradt el, mert ezerkilencszázharminckilenc tavaszán Helmeczy azzal a hírrel várta őt a rózsadombi titkos találkahelyen, hogy a jövő héten kilenchónapos tanulmányútra utazik Franciaországba és Hollandiába. Hazafele jövet - már háború volt - Svájcban találkoztak. Helmeczy "aranyat" hozott magával, a Political Intelligence Department tanfolyam hallgatóinak teljes névsorát; igaz, több név mellett kérdőjel volt, mert nem sikerült felderítenie minden résztvevő valódi nevét, de részletes és kimerítő jelentése aranyat ért. Meg is kapta, amit Helneczy természetesen álnéven - az egyik bankban letétbe helyezett. Mindkettőjük számára ünnepnap volt ez.

Schlicken elfogódottan közölte vele, hogy Hitler döntése alapján hivatásos tisztként, kapitányi ranggal felvették a Gestapo Titkos állományába. Közölte feladatát is.

Igen - gondolta az ablaknál állva -, Helmeczyvel és Salgóval felszámolják az ellenállási mozgalmat.

- Alszol? - kérdezte még mindig az ablakon kibámulva.

- Tűnődöm - mondta Salgó. - Azon tűnődöm, hogy az a Harry Campbel hova az istenbe tűnhetett.

Schlicken hirtelen megfordult.

- Bosszantóan elrontottátok az ügyet. Az asszony beismert már valamit?

- Semmit. Ma rászánom az éjszakámat. A fia, Gömöry Vazul egyébként angol kémgyanús személy.

Reggel kaptam meg a felderítő osztályjelentését. Megfigyelés alatt áll. Állítólag Kállay miniszterelnök megbízásából két alkalommal találkozott az angol követség első titkárával.

- A lakásban találtatok valamit?

- Semmit. Három ember ott tartózkodik. - Salgó újabb szivarra gyújtott. - Dilettánsokkal nem lehet dolgozni. Könyörögtem a Bénakarúnak, hogy az asszonyt ne vegyék őrizetbe, ráérünk, nem az asszony az érdekes, előbb állapítsuk meg, hogy Campbel hazaért-e már...

- De a házvezetőnő azt mondta, hogy volt ott valaki...

- Igen, de nem látta az illetőt. Az asszony meg azt állítja, hogy egy egyetemista nő járt nála. Reggelre többet fogunk tudni.

Schlicken elgondolkodva sétálgatott.

- Basil Thompson mit vallott?

- Semmit. A Bénakarú személyesen foglalkozik vele. Agyon fogja veretni. Mást nem tud csinálni, fogalma sincs a kihallgatásról.

- Ma este Günther ezredessel átkéretem Thompsont. Elbeszélgetek vele egy kicsit. Campbelt el kell fognunk - mondta meggyőződéssel Schlicken.

- Helmeczy azt mondja, hogy a fickó bajor származású. Magyarul nem beszél. Viszonylag használható személyleírást adott róla. - Salgó szuszogott, és ásítva folytatta. - A körözését elrendeltük, de attól semmit sem várok. Olyan bunkók a rendőrök, hogy még olvasni sem igen tudnak. A csendőrökről nem is beszélek.

Schlicken kivett a zacskóból egy cukorkát, és a szájába csúsztatta.

- Te hova mennél Campbel helyében? - kérdezte.

- Pesten maradnék. Persze azt sem tudjuk, hogy milyen névre vannak kiállítva az iratai. Heczy ezt megtudhatta volna. A Campbel névvel semmire sem megyünk. Egyrészt gyakori angol név, másrészt hamis.

Az iskolán kapták.

- Furcsa - mondta Schlicken -, én úgy érzem mégis, hogy elkapjuk a fickót.

Salgó nehézkesen felállt, leverte ruhájáról a hamut.

- Akkor menjünk ebédelni.

A korlátba fogódzott, és óvatos, puha léptekkel ment az őrnagy oldalán.

Az ablak mellett foglaltak helyet. A pincérek régi ismerősként üdvözölték őket, mosolyogva és alázatosan.

Vidáman és jó étvággyal elfogyasztották a főpincér által javasolt különlegességeket - amelyekhez természetesen nem kellett jegyet adniuk, csak dicsérő jelzőket s némi borravalót, aztán konyakot ittak, valódi francia konyakot, amelyet Schlicken a szobájából hozott le.

Salgó álmos szemében egy pillanatra furcsa fény lobbant fel, aztán kihunyt, puha arcára puha mosolyt erőltetve köszönt valakinek. Schlicken óvatosan hátranézett. Néhány méterrel arrább feltűnően csinos, egyszerűen, de ízlésesen öltözött, negyven év körüli, sötétbarna hajú nő ült egyedül. Feketét ivott, és rövid elefántcsont szipkájából szívta a cigarettáját. Kellemes mosollyal viszonozta Salgó köszönését. Schlicken halkan megkérdezte, hogy ki ez a nő.

- Káldy professzor elvált felesége. - Ujja hegyével megpiszkálta puha orrát.

- És ki az a Káldy?

Salgó beleszagolt az öblös konyakospohárba.

- Az Akadémia levelező tagja. Filozófus. Egyetemi tanár. Jó barátja Willy Stockmann-nak...

- A kommunista Stockmann-nak?

- Igen. Levelezik vele...

- Nem hiszem. Stockmannt két honapja, hogy elfogtuk. Ha jól tudom, Buchenwaldban üdül. Azt hiszem, Himmler a hecc kedvéért vitette oda, mert Stockmann-nak vesszőparipája volt Weimar és Goethe... Káldy kommunista?

- Nincs rá bizonyítékom. De egy biztos, gyűlöl minket, s azt hiszem, adott esetben még fegyvert is fogna.

Sajnos a honvédelmi miniszterhez gyerekkori barátság fűzi, nem nyúlhatunk hozzá. Csak ha tényeket teszünk az asztalra. Bocsáss meg egy pillanatra. Valami eszembe jutott. - Nehézkesen felállt, és cammogva átment az asszony asztalához. Schlicken látta, hogy szokásától eltérően udvariasan kezet csókolt, és valamit magyarázva az asztalhoz ült. Az őrnagy meglepetten állapította meg, hogy barátja arcáról eltűnt a megszokott unalom és közöny, szeme élénken csillog, s kalácsarca is mintha megkeményedett volna. S ahogy a megváltozott Salgót nézte, hirtelen furcsa sejtések ébredtek benne, eszébe jutottak a kopasz férfi szavai: "...harcolok, ameddig csak lehet..." De ki dönti el, hogy meddig lehet. Ö, Salgó? És mi lesz azután? És mit jelent az a megfogalmazása, hogy ő a saját győzelmével törődik? Egyszerre nem tetszett neki sok minden, s főleg nem tetszett a tegnap esti Campbel-ügy. Helmeczy Salgónak jelentette Campbel feltűnését, miért nem szervezte meg ügyesebben az akciót? Persze most Veöreskőyre hárítja a felelősséget, de Salgónál semmit sem lehet tudni. Azelőtt nem tett olyan destruktív kijelentéseket, mint mostanában. Nem árt, ha ezen eltűnődik.

Helmeczyt mindenesetre óvatosságra inti. Hirtelen türelmetlen lett. Úgy érezte, azonnal találkoznia kell az újságíróval.

Intett a pincérnek, kifizette a számlát, írt néhány sort egy számolócédulára, és a levélkét a pincérrel Salgóhoz küldte, aki elolvasta, és intett, hogy mindent ért.

Egy óra múlva Helmeczy és Schlicken már együtt ültek Kugler régiségkereskedő Uri utcai lakásán. Schlicken irányította a beszélgetést, ügyesen elrejtve azokat a kérdéseket, amelyeknek válaszaiból megpróbálta összeállítani az ismeretlen Salgó képét. De csak annyit sikerült megállapítania, hogy barátja az utóbbi fél esztendőben mintha elfáradt volna. Túlságosan sokat foglalkozik különböző üzleti ügyekkel, főleg régi képek és porcelánok vásárlásával, persze azt Helmeczy nem tudhatja, hogy ezek az üzleti ügyek magánvállalkozások-e, vagy a szolgálati munkához tartoznak.

A szlávos arcú Helmeczy eltűnődve cigarettára gyújtott. Homlokát erősen ráncolta, majd kényszeredetten mosolygott.

- Persze - mondta, és leszívta a füstöt - lehet, hogy butaság, amit mondok, de alkalomadtán, ha visszajöttünk Athénból, kérlek, beszélgess el vele a kommunistákról. Általában a kommunizmusról. Csuda furcsa véleménye van. De hangsúlyozom... ez nem jelent semmit, illetve nem akar gyanúsítás lenni...

Schlicken cukorka után kutatott a zsebében.

- Nézd, Heczy, beszéljünk nyíltan. Ahogy mi megszoktuk. - A szájába vett egy cukorkát. - Azzal tisztában vagy, hogy nemcsak nekünk sikerült az angolokhoz beépülnünk, ők is beépültek hozzánk. Ez biztos.

Neked én annak idején nyíltan megmondtam, hogy úgy dolgozz a tanfolyamon, hogy mi mindenről tudni fogunk. Nemcsak te leszel ott egyedül tőlünk. Igaz, megmondtam?

- Megmondtad, Henrik. És még ma sem tudom, hogy ki lehetett az embered.

- Egyszer majd megtudod.

- Valamit árulj el, Henrik, ha már szóba került a tanfolyam. A másik emberetek tudta, hogy én nektek dolgozom?

- Fenét tudta - mondta Schlicken. - Gondolkozz.

Ha tudja, befolyásolja őt a megfigyelésében. Felnagyítva, eltorzítva látta volna a dolgokat. Így a jelentései tárgyilagosak voltak.

Schlickennek a P. I. D.-tanfolyamon Helmeczyn kívül nem volt más beépített embere. Ezt csak azért mondta annak idején, hogy állandó nyomás alatt tartsa Helmeczyt, nehogy eszébe jusson az árulás. Jól bevált módszere volt ez Schlickennek, s ezzel még azt is elérte, hogy emberei tartottak tőle. Állandóan abban a tudatban éltek, hogy megfigyelik őket, a "főnök" mindent tud róluk. Helmeczy a hathónapos tanfolyamon azt találgatta, hogy a hallgatók közül ki lehet a Gestapo vagy a magyar defenzív osztály embere.

- Figyelj rám, Heczy - mondta az őrnagy, nekem nem tetszik Salgó. Meg kell figyelned őt. Este, ha hazamégy, gondold át alaposan az utóbbi hónapok találkozóit, és jegyezd fel azokat a tényeket, amelyeket furcsának találsz. És a listát is állítsd össze...

Helmeczy hirtelen izgatott lett, nem is tudott ülve maradni. Cigarettáját idegesen forgatta ujjai között, főnixköves pecsétgyűrűje pillanatokra felvillant a beszüremlő napfényben. Aztán váratlanul dadogni kezdett, mert gyorsan akarta kimondani gondolatát. Arckifejezése olyan komikus volt, hogy Schlicken nevetni kezdett.

- Valami... - dadogta - valami fontos jutott az eszembe. - Nyelt, mintha a torkán akadt volna a még el nem szopogatott cukorka. - Mikor Campbel közölte velem, hogy Basil Thompson lebukott...

- Na, mondd már - sürgette Schlicken a barátját, és barátságosan hátba veregette.

- Megkérdeztem, hogy honnan tudja. Azt mondta, az emberétől, vagyis hogy beépültek a defenzív osztályra. Én ezt is megmondtam Oszinak, és ő csak mosolygott. Megkérdeztem azt is, hogy biztonságban vagyok-e? Megnyugtatott. De hát ez furcsa, nem?

Schlicken egy bronz gyertyatartót forgatott az ujjaival.

- Nagyon furcsa - mondta elgondolkodva, és azon tűnődött, hogy ezt a nagyon lényeges motívumot miért nem közölte vele Salgó.

Marian ebéd után két ruháját elküldte Ilonkával a varrónőjéhez a Belvárosba. Rózsinak pedig azt az utasítást adta, hogy menjen el Római-fürdőre Vámosékhoz, már várják, Kati kisasszonytól egyetemi jegyzeteket fog kapni, azokat hozza el.

A kapuig kísérte a kövérkés szakácsnőt, elnézését kérte, hogy ennyit mászkáltatja, de nem tehet mást, a kertésztől nem lehet ilyen szívességeket kérni.

Rózsi mosolygott, megnyugtatta a lányt, hogy ez semmiség, szívesen megteszi, Kati kisasszonyt pedig már régen látta, egyszerűen jól jön ez a kis kirándulás.

Marian megvárta, míg Rózsi eltűnt a fordulóban aztán egy pillanatra felnézett a felhősödő égboltra.

Mélyet szívott az ízes levegőből. Félt az estétől nagyon, abból a kevésből is, amit Kálmán elmondott neki, megérezte a feladat veszélyességét. A kavicsos út két oldalán már selymes volt a fű. Lassan lépkedett a ház felé. Nemsokára nyár lesz - gondolta -, jó meleg nyár, aztán ősz, s elmúlik ez az év is. Az az ismeretlen elvtárs azt mondta, hogy most már hamarosan vége lesz a háborúnak. Maximum egy év. Ezt úgy mondta, mintha az a bizonyos egy év a valóságban egy napot jelentene.

A főbejárat üvegezett előtere napfényben fürdött, a virágok olyan békés hangulatot árasztottak, hogy egy pillanatra megfeledkezett a háborúról.

Kálmán a könyvtárszobában várta. Bemutatta Dombait, a fiú természetesen Nagy Péter néven mutatkozott be. Marian tudta, hogy ez hamis név, de nem mutatta. Dombai menyasszonyát, Margitot nem vonták be a tanácskozásba, a kertben sétált, az volt a feladata, hogy figyelje az utcát és a környéket.

Marian fáradt volt, látszott is rajta, azzal magyarázta levertségét, hogy hirtelen megfájdult a feje. Intett, hogy üljenek az asztalhoz, aztán színes ceruzát vett elő, és eltűnődve vonalakat húzogatott az asztalra terített papíron. Nézegette, helyesbített, beszélt magában, végül azt mondta:

- Igen. Szóval ez itt a Hun utca - a ceruza lassan szánkázott a papírlapon. - Itt áll a Domoszlay villa, ez itt, látod? Körülbelül tíz méterre a bejárati kaputól.

Ez a kerítés? - kérdezte Dombai, az egyik vonalra mutatva.

- Igen. Szokásos sodronykerítés, terméskő alap és oszlopok, de csak itt, a Hun utcai oldalon.

- És itt? - kérdezte Kálmán a rajzra bökve.

- A többi oldalon közönséges drótkerítés van. Itt, a bal oldalon üres telkek, illetve gyümölcsösök húzódnak az autóbuszmegállóig. Jobb oldalon és szemközt most építkeznek, de az is lehet, hogy félbehagyott építkezés, mert nem láttam, hogy dolgoztak volna.

Egyébként - folytatta cigarettára gyújtva - a környék eléggé elhanyagolt, néptelen, de nagyon szép hely.

Belátni a fél várost, mert a villa viszonylag magasan fekszik. Az emeleten Domoszlay Kornél ezredes lakik a családjával, a földszinten pedig Helmeczy Tibor újságíró egy kétszoba-összkomfortos lakásban, és Topolya Balázs házmester. Topolya a Népjóléti Minisztériumban altiszt. Ötven év körüli férfi. Lánya tizenöt percre lakik tőlük, a Tas utcában. Férje őrmester, jelenleg a harctéren van. Domoszlayéknál Topolyáné takarít és főz. Domoszlayék azonban egy hete Badacsonytomajban pihennek.

- A kapu nyitva van? - kérdezte Dombai.

- Tíz órakor zárják. A ház bejáratát is - mondta Marian. - Ha valamit nem értettetek, kérdezzetek.

- Az asszonnyal beszéltél? - érdeklődött Kálmán.

- Bőbeszédű, de beteges asszonyka. Nagyon vallásos lehet, mert a szobaajtón belül szenteltvíztartó van, és annyi kereszt meg kegyszer, mint egy búcsújáró helyen.

Dombai Kálmánra nézett.

- Lényegében mindent tudunk - mondta. Megvakarta a fejét, és tűnődve a rajzra nézett. - Mekkora ez a kert?

Marian gondolkodott.

- Úgy fél hold lehet. Itt a kerítés mellett magas és sűrű bokrok vannak, alig lehet belátni. A villa előtt virágoskert van, de oldalt és hátul gyümölcsös. Helmeczy egyik szobája a Hun utcára, a másik a kert keleti oldalára néz.

- Merre van kelet? - kérdezte Kálmán.

- Erre - mutatott Marian. - A villa egyébként déli fekvésű.

Még egyszer a rajzra néztek.

- Hát jó - mondta Kálmán, és a lányra mosolygott.

- Szép munka volt, Marian. Te - fordult Sanyihoz menj az asszonyhoz, és beszéld meg vele a feladatát.

Nekem még dolgom van Mariannal. Telefon nyilván van, ugye? - kérdezte a lánytól.

- Topolyáéknál is van. Átkapcsolós készülék. Az ezredes fizeti.

Amikor Sándor távozott, Kálmán Mariannal felment a lány szobájába. A fiú a lány vállára tette a kezét, és úgy lépkedtek egymás mellett, szótlanul, de mindketten azt érezték, hogy szótlanságuk nagyon is beszédes.

A lány elővett egy könyv nagyságú dobozt, kibontotta.

- Ezt Ignác bácsi küldi - mondta. - Mindent elmagyarázok. Nagyon figyelj. Ebben a kék vignettás üvegben, látod, rá van írva x-egy - ebben van a pozitív tabletta. Egy liter folyadékhoz öt tabletta szükséges.

Azonnal oldódik, hatása a szervezettől függően tizenöt-harminc percen belül kezdődik. Ebben az üvegben, x-kettő, ne felejtsd el, ebben van a negatív tabletta.

Délután ötkor vedd be az elsőt, és félóránként egyetegyet, összesen öt darabot. Ignác azt üzeni, hogy két pohár bornál többet akkor se igyál.

- S ezek micsodák? - kérdezte Kálmán, különféle gumiszerű holmikra meg tubusokra mutatva.

- Rád bízza a használatát - mondta a lány. - Én kipróbáltam nála, nagyon muris. Ha felnyomod a fogsorod fölé, az ínyre, teljesen megváltoztatja az arcodat, és a beszéded is más lesz. Nem esik le, mert a belső oldala tapadósan van elkészítve. Azt hiszem, ez színházi kellék. Nem mutatom meg a használatát, mert nagyon megcsúnyítja az arcomat. Kipróbálod?

- Majd később - mondta nevetve Kálmán -, én sem akarok megcsúnyulni. És a tubusokban mi van?

- Valami különleges preparátum. Mielőtt elindultok, szappannal, melegvízben alaposan mossatok kezet, azután dörzsöljétek be az ujjatokat és a tenyereteket a preparátummal, de vékonyan, és várjatok tíz percig. Utána nyugodtan dolgozhattok, ujjlenyomat nem marad utánatok. - Megcsóválta a fejét. - Csuda ügyes dolog. Ebben a tubusban pedig egy speciális krém van. Az a tulajdonsága, hogy ha bekened vele az arcodat, egy óráig vörös foltok ütnek ki rajta, nagyon feltűnőek, olyan, mintha leforrázták volna a bőrödet, aztán elmúlik.

- Akkor nem az egész arcomat kell bekennem vele...

- Úgy van - mondta a lány. - Látod, milyen hülye vagyok. Csak helyenként... Egyébként nem árt a bőrnek. Ignác bácsi azt tanácsolja, hogy ezt feltétlenül használd.

- Megpróbálom - mondta a fiú. - Remek kölyök vagy, Marian. - Magához ölelte a lányt.

- Ugye, nagyon fogsz vigyázni magadra? - kérdezte.

- Csacsikám - mondta a fiú -, hát persze hogy nagyon, nagyon...

VIII.

Marian szokatlanul korán vacsorázott. Amikor Ilonka feltálalta az ételt, Kálmán lépett be, és engedélyt kért a lánytól, hogy barátja, Nagy Péter hadnagy és felesége az éjszakát a villában tölthesse, mert vonatjuk csak reggel indul tovább.

Marian bosszús arccal hallgatta a fiút.

- Nézze, Pali, kivételesen megengedem, de máskor ez ne forduljon elő. Ez nem szálloda.

- Máskor nem fog megtörténni, kisasszony. Köszönöm szépen.

Amikor távozott, azt mondta Ilonkának.

- Hát nem pofátlanok az emberek?

Ilonka a tányérokat a tálcára rakta.

- Nagyon keveset tetszett enni - mondta kitérően.

- Nincs étvágyam. Apám nem telefonált?

- Senki sem telefonált, kisasszony - mondta Ilonka.

- Hozzak még valamit?

- Semmit. Ágyazzon meg, és elmehet aludni maga is.

- Igenis - mondta a lány. Levitte az edényeket a konyhába. Rózsi fáradtan mozgott, sokat szaladgált napközben. - Feküdj le, Rózsi, alig állsz a lábadon.

Ha szépen megkérsz, ma kivételesen elmosogatok helyetted.

Rózsi nyögdécselve leült.

- A kisasszony? - kérdezte.

- Rosszkedvű, alig evett valamit. Azt mondta, le akar feküdni. A vendégek már megvacsoráztak?

- Nem fogadtak el semmit. Úgy vettem észre, hogy a hadnagy nagyon dühös. Nyilván azt várta, hogy a kisasszony meghívja őket. Illett volna. Egy hadnagy mégsem ehet velünk a konyhában. Erre föl Pali sem evett.

Ilonka megvonta a vállát.

- Akkor éheznek. Fene finnyások. Legalább kevesebb mosogatnivaló van. Felmegyek, megvetem az ágyat, aztán rendbe rakom a konyhát. Te pedig tűnj el, és álmodj a nagy hasú nyilasodról.

Grimaszt vágott, és vidáman kiszaladt a konyhából.

Kálmán szobájából hangok szürődtek ki, de nem törődött vele, dudorászva szaladt tovább.

Tíz perc múlva, amikor visszament a konyhába, Rózsit már nem találta ott. Szinte tánclépésben ment a tűzhelyhez, ujját a vízbe dugta, forró volt. Gyorsan elmosogatott, eltörölgetett, elrakta az edényeket, vizes ruhával feltörölte a konyhát, aztán bezárta az ajtót, és levetkőzött. A dúdolást nem hagyta abba. A nagy lavórba meleg vizet öntött, és alaposan megmosdott.

Leeresztett haja befödte a vállát. Felöltötte szoknyáját, blúzát, kilépett a folyosóra. Már csend volt mindenütt. Rózsi ajtajához osont, hallgatózott. Apró horkanások, bugyborékoló neszek jelezték, hogy a szakácsnő már alszik. A szobájához ment, benyitott.

Kálmán az asztal mellett ült. Amikor a lány belépett, felállt, nem szólt egy szót sem, hanem magához szorította, és vadul csókolni kezdte. Bezárta az ajtót, lekattintotta a villanyt, és szinte letépte a lány ruháját.

Nem látták, csak érezték egymást.

Kálmánnak szinte minden józanságára szüksége volt. Már az ágyon feküdtek, egymást szorosan átölelve, amikor a fiú lihegve súgta:

- Várj egy pillanatra... - Kibontakozott a lány öleléséből. Az asztalon kitapogatta az üveget. - Ezt nem lehet józanul csinálni. - Halkan kotyogott a pohárban a bor. - Fogd meg. Vigyázz, nehogy rám öntsd. Szervusz... ma estére... mindenre... Ex.

Kiitták a bort. Kálmán az asztalra tette a poharakat, és vad szenvedéllyel a lány mellét kereste...

Félóra múlva költögetni kezdte Ilonkát. Mélyen aludt. Megcsípte a karját, arra sem ébredt fel. Betakarta a lányt, gyorsan felöltözött, az üveget és a poharakat magához vette, és halkan kiment a szobából.

Dombaiék már izgatottan várták.

Topolya Balázs és felesége már megvacsoráztak. Az asszonynak nem volt kedve a mosogatáshoz, fáradtnak érezte magát, félrerakta az edényeket azzal, hogy majd reggel elmosogat. A kövérkés Topolya a sámlin ült, fájós lábát nyomkodta, hosszú flanelgatyáját egy tenyérnyivel bokája fölé tűrte, közben elmerülten böngészte a Magyarságot.

Az asszony nesztelenül téblábolt körülötte, halkan érdeklődött, hogy lesöpri-e a járdát, bezárja-e a kaput, vagy pedig ő menjen?

Topolya kiköpte szájából a szétrágott gyufaszálat furcsa pillantást vetett az asszonyra, és azt mondta:

- Nem látod, hogy olvasok? - Az újságra meredt. Tölts bort.

A sovány asszony a vekkerórára sandított, elővette a spejzból a fonott, ötliteres demizsont, és a vizespoharat teleöntötte a piros kadarkával. Odavitte férjéhez, és csendesen annyit mondott:

- Miért iszol annyit, Balázs?

- Mert kívánom - mondta dölyfösen a férfi, majd hozzátette: - Mert van. Topolya Balázs eddig is ivott, és ezután is inni fog. - Egy hajtásra kiitta a bort.

Visszaadta a poharat az asszonynak, szeplős keze fejével megtörölte a száját.

Az asszony visszavitte a demizsont a spejzba.

- Lesöpörhetnéd a járdát - mondta csendesen.

- Talán fáradt vagy? - kérdezte az ember, és ujját megnyálazva lapozott. - Ugyan mitől fáradtál el?

- A szívem - mondta az asszony, de elhallgatott nyomban, hogy meglátta a férfi gúnyos mosolyát.

- A te szíved akkor fáj, amikor akarod, hogy fájjon.

Amikor éppen munkaundorod van. Az én szívem nem fájhat sohasem. Nekem dolgozni kell a hivatalban, el kell végeznem a munkámat, én nem mondhatom a kegyelmes úrnak, amikor megkérdezi, "hogy van, kedves Topolya?", igen, én nem mondhatom, hogy "kérem alázattal, kegyelmes uram, ma ne tessék semmiféle teendővel megbízni, mert fáj a szívem"... - Az asszony nem vitatkozott. A fogasról leakasztotta ködmönkéjét, mert fázós volt nagyon, és indulni akart kifele.

Hova mégy? - csapott rá az ember durva hangja, és felállt. - Felhúztad az orrodat?

- Nem, Balázs, igazad van...

- Az úristen látott már ilyen asszonyt. Ha beteg vagy, menj orvoshoz. Uri helyre járhatsz, az OTBAba, de te nem mégy, mert nincs neked semmi bajod, csak lusta vagy, meg szégyelled a seprűt.

Erre aztán az asszonyt elöntötte a keserű düh.

- Lusta az apád, aki csinált, te átokfajzat... - és ömlött szájából a szitok. Az egyszerű, csendes asszony valami csoda folytán fúriává lényegült át. - Te strici, jól tudom én, hogy miért nem kellek neked, hogy ki után koslatsz, te utolsó... Ne merj hozzám nyúlni, ne merj, mert beléd döföm a kést...

Topolya sápadtan állt. Flanelalsója kicsit lecsúszott, kilátszott a gömbölyű pocakját befedő vörhenyes szőr. Már ütésre emelte a kezét, amikor az ajtón csengettek.

- Majd számolunk - sziszegte gyűlölettel az asszony felé, aztán megfordult, és fegyelmezve magát, azt mondta: - Szabad.

Zavartan nézett a magas, fekete bajuszos hadnagyra és a valamivel soványabb, szürke kalapos férfira, akinek arcán furcsa, vörös forradások voltak. A hadnagy barátságosan köszönt, Topolya zavartan dadogott valamit, aztán engedélyt kért, hogy felhúzhassa a nadrágját. Zavara azonban még csak fokozódott, amikor a forradásosarcú felvette a sámliról a Magyarságot, és jelentőségteljesen, fémkeretes szemüvegét megigazítva megkérdezte.

- Maga állami alkalmazott, ugye? - Hangja is furcsa volt, nemcsak forradásos arca, selypített, s mintha orrpolipja lenne, kicsit affektálva beszélt. - Értem - mondta gúnyosan, és az asztalra dobta a nyilas lapot.

Az asszony rosszat sejtett.

- Tessék a szobába jönni, tiszt úr, kérem...

Közben Topolya nadrágot húzott, felvette altiszti zubbonyát is, s mintha az egyenruha visszaadta volna a bátorságát.

- Parancsoljon, hadnagy úr. - Aztán ravaszkodva az asszonyra szólt. - Már megmondtam neked, Etuskám, hogy sohase vedd át a főszerkesztő úr postáját.

Még azt hiszik, hogy én járatom ezt az újságot. Elnézést, hadnagy úr, alázattal. Parancsoljanak befáradni.

Bementek a szobába. Kálmán érdeklődve körülnézett. Két ágy, két szekrény, asztal négy székkel, az ágy végénél dívány, a szekrény tetején befőttesüvegek, a falakon szentképek.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Dombai intett Topolyának, hogy vegye fel.

- Domoszlay villa, Topolya lakás... kit, kezit csókolom? - Érdeklődéssel hallgatott, majd leengedte a kagylót, halkan azt mondta:

- Rákay százados urat keresik.

Kálmán a telefonhoz ment, s míg átvette a hallgatót, arra gondolt, hogy Margit percnyi pontossággal dolgozik.

- Rákay százados. Üdvözlöm. Kérem az ezredes urat... - Intett Dombainak, hogy zárja be az ajtót, aztán szórakozottan Topolyára és ijedt arcú feleségére nézett. - Rákay százados, alázatosan jelentkezem.

Az asszony halkan kérdezett valamit a férjétől, Topolya az ujját a szájára tette. - Alázatosan jelentem, a villát körülfogtuk. Nem, még nem jelentkezett... Igenis, kérem. Élve vagy halva, el kell fogni... Nem, a tűzharctól nem riadunk vissza... Csakhogy... Csakhogy, alázatosan jelentem, a feladat komplikált... Be kell engednünk őket a lakásba... Igen, Topolyáékhoz... Megbízható-e? - Topolyára, aztán az újságra nézett, amelyet Dombai közben behozott. - Hát, azt hiszem, hogy megbízható, jó magyar ember... De... igen... de félő, hogy a tűzharc során valamelyik merénylő lelövi őket... Értem. Megpróbáljuk elhárítani, de nem biztos, hogy sikerül. Értem. Vége. - Letette a hallgatót, és töprengve igazgatta a szemüvegét. - Mit csináljak magukkal, Topolya? Itt lövöldözés lesz. Volt katona?

Az asszony arcára rémület ült, megragadta férje karját.

- Balázs...

Topolya megtörölte keze fejével izzadó homlokát.

- Százados úr, alázattal, miről van szó? - kérdezte halkan.

- Arról, Topolya - mondta Dombai -, hogy két ellenséges ügynök be akar hatolni Domoszlay méltóságos úr lakásába. Egy hamis üzenetet hoznak magának, hogy a lakáskulcsot adja át. Délelőtt a jelentések szerint itt járt a felderítőjük. Egy nő...

- Volt itt valaki? - kérdezte Topolya az asszonyt.

- Egy nő - mondta sírva. - Valami egyesülettől jött, megmutatta az igazolványát is...

- Maga pedig, Topolya néni - szólt közbe Kálmán -, elmondta neki, hogy Domoszlay méltóságáék nyaralnak, de a lakáskulcs maguknál van... Most mit csináljunk magukkal? Ki lesz a felelős, ha valamelyikőjüket lelövik? Ne sírjon, mama, azzal most semmire sem megyünk.

- Százados úr, alázatosan, nem volna lehetséges, hogy mi elmenjünk addig a leányunkhoz? - kérdezte reménykedve Topolya.

- Hol lakik a lánya? - Kálmán megsimogatta az asszonyka haját, aki erre még jobban sírva fakadt.

Na, ne sírjon, majd csak kieszelünk valamit. Hol lakik a lánya?

- A Tas utcában - zokogta az asszony.

Néhány perc múlva Topolyáék kinn voltak az utcán. Dombai a férfi lelkére kötötte, hogy éjfél után tíz perccel jöjjön haza, meg fogja várni őt. Kálmán ezalatt rendbe hozta magát, fogínyéről leszedte a torzító gumit, zsebre tette a szemüvegét, aztán revolverét csőre töltve, a terv szerint becsengetett Helmeczyhez. Dombai a házmesterlakás ajtaja mögött tartózkodott. Eddig minden óraműpontossággal történt. Kálmán nagyon izgatott volt, de izgalmát most nem is akarta palástolni, mert szerepe szerint is izgatottnak kellett lennie. Lépteket hallott, s amikor Helmeczy megkérdezte, hogy ki az, halkan, de érthetően azt mondta: - Campbel.

A férfi döbbenten állt a nyitott ajtóban, s amikor a kivetődő fényben meglátta Kálmán dúlt arcát, megijedt.

- Gyorsan - mondta németül Kálmán -, gyorsan csukd be az ajtót. - Lihegve a falhoz támaszkodott.

Tudta, hogy most néhány percig húzni kell az időt, míg Dombai beviszi Margitot a házmesterlakásba.

Helmeczy a szobába támogatta Kálmánt, aki még mindig lihegett. Amikor némileg megnyugodott, italt kért, s közben elmondotta, hogy majdnem elfogták, Basil, úgy látszik, mégis vallomást tett, elárulta lakáscímét, alig tudott meglépni, szerencse, hogy Elvira mama jelt adott, s így sikerült a lichthofon át a pincébe szöknie. Tegnap óta ott rejtőzködik, ma végre szerencséje volt... Megitta a konyakot, újból töltött, zsebkendőjével megtörölte verejtékező arcát. Helmeczy nagyon jól látta, hogy mennyire remeg a keze. Ez némiképp megnyugtatta őt, s közben azon tűnődött, hogyan értesíthetné Salgóékat, nem is Salgót, hanem Schlickent, mert most már ő sem tartotta kizártnak, hogy a kövér főellenőr az angolok embere. Míg ezen tűnődött, barátian nyugtatta Kálmánt, ne remegjen annyira, itt egyelőre biztonságban van, hiszen Basil az ő címét nem ismeri, s mivel ő nem dolgozott még eddig, rá nem gyanakszanak. Lám, éppen csomagol, reggel Athénba utazik, két hétig onnan kell tudósítania a Távirati Irodát. Ez pedig azt jelenti, hogy megbíznak benne.

Kálmán kicsit megnyugodva körülnézett. Cigarettára gyújtott, keze még mindig remegett, s ahogy Helmeczy a gyufát tartó, remegő fiatalembert nézte, fölényes, magabiztos mosoly ült az arcán.

- Ennyire félsz? - kérdezte.

- De hülyéket tudsz kérdezni - mondta Kálmán.

- Figyelj rám, Harry - mondta Helmeczy, és barackpálinkát töltött a poharakba. Úgy érezte, megtalálta a megoldást, ez a meggárgyult fiatalember most már nem menekülhet a kezei közül, hiszen mozdulni sem bír az ijedtségtől, az arcából kifolyt minden csepp vér, Basil Thompson után Harry Campbel. Ritka fogás ez, Schlicken örülni fog. Campbel gyenge ember.

- Vitéz Rákay Viktor százados vagyok.

- Mindegy - mondta Helmeczy. - Legyen szíves, azonnal hívja fel a következő telefonszámot...