Sávos figyelmesen hallgatta a kövér embert, s úgy érezte, hogy itt van a kellő lélektani pillanat, amikor megkérdezheti, hogy milyen a viszony Kálmán és Salgó között. Bécsben már kérdezte, de akkor Salgó kitért a válasz elől. A kövér ember most őszintének látszott.
Talán a londoni környezet hatott rá, vagy lakásának meleg hangulata, életútjuk számos hasonlósága, a hazátlanság érzése, pontosan nem tudta az okát, csak megérezte, hogy Salgó felengedett, őszinte, közlékeny, bizonyos értelemben kiadta magát. Cigarettára gyújtott, és azt mondta:
- Salgó, maga beszervezte az unokaöcsémet?
A kövér ember csodálkozva nézett az ezredesre. De örült a kérdésnek, mert ő is szerette volna tudni, hogy a főorvos találkozott-e Bécsben Kálmánnal. Persze nagyon jól tudta, hogy ha találkozott Borsyval, azt nem fogja nyíltan bevallani. Azt is tudta, hogy minden szavára vigyáznia kell, mert Sávos nem véletlenül firtatja Kálmánhoz fűződő kapcsolatát.
- Miért gondolja, hogy beszerveztem? - kérdezte.
Sávos felhúzta a vállát, kicsit meggörnyedt. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat.
- Gondolom, a franciáknak is jól jönne Dubnában egy ügynök. És maga, kedves Salgó, kompromittálhatja az unokaöcsémet, tehát munkára kényszerítheti.
- Maguk talán nem kényszeríthetik? - kérdezte Salgó.
- Most nem rólunk van szó. Szeretném, ha válaszolna.
Salgó megdörzsölte az állát, alig hallhatóan nevetgélt, és azt mondta:
- Értem, ezredes, magát zavarja, hogy én annak idején, amikor a katonai elhárításnál külső emberként szolgáltam, nem lepleztem le Kálmánt. Ebből arra következtet, hogy beszerveztem. El kell ismernem, hogy következtetése logikus.
Sávos bólintott.
- Úgy van. Zsigray báró jelentéseiből tudtam, hogy Kálmán ellen nyomozás folyt, több alkalommal kihallgatták. Rá akarták bizonyítani, hogy angol ügynök, de nem sikerült, mert maga nem vallott ellene.
Logikus, hogy miért nem.
Salgó mosolya még jobban ellágyult. Kuncogott magában, és azt mondta:
- Tényleg logikus. Különösen az akkor, ha figyelembe veszi, hogy Kálmánt nemcsak az angolokkal való együttműködéssel gyanúsították, hanem azzal is, hogy a Gestapo ügynöke lett, s mint ilyen lebuktatta Káldy Mariant és a Tatár-féle vonalat is. Hogy megnyugtassam, tudtam erről a képtelen gyanúsításról is.
Kálmán tanácsot kért tőlem, hogy mitévő legyen, én pedig a hallgatást tanácsoltam neki. Mindezek ellenére nem szerveztem be.
- És később? - kérdezte Sávos.
- Később sem. Pedig parancsot kaptam a beszervezésére.
Az ezredes a nyakkendőjét babrálta, és töprengve azt kérdezte:
- Akkor miért nem hajtotta végre a parancsot?
- Ez az, amit maga, kedves ezredesem, nem ért meg - mondta Salgó. - Sajnáltam Borsy Kálmánt, azért nem szerveztem be. Az a fiatalember annyit szenvedett, hogy nagyon sajnáltam őt.
- Ne hülyéskedjék, kedves Salgó - mondta csalódottan Sávos, és nem hitt a kövér embernek.
- Pedig így van, kedvesem. Salgó Oszkár a megfelelő lélektani pillanatban elérzékenyült. Képzelje csak, lelkifurdalást éreztem. Később pedig, amikor parancsot kaptam a beszervezésre, úgy láttam, kár a fáradságért, mert Borsy Kálmán időközben megváltozott.
Azt nem állítom, hogy kommunista lett, de elfogadja a rendszert, tudomásul veszi. Nézze, ezredes, őszintén mondom, én szeretem azt az embert, s bármennyire illogikus, szeretném, ha boldog lenne.
Sávost megzavarták Salgó őszinte szavai. Ösztönösen megérezte, hogy a kövér ember igazat mond, szinte teljesen ellágyult az arca, amikor Kálmánról beszélt.
Vajon tudja-e, hogy neki sikerült az unokaöccsét aktivizálnia? Lehet, hogy gyanakszik rá, de ha ez így van, akkor el kell oszlatni a gyanúját, mert Salgó képes és megzavarja az elképzelését. Kivett a dobozból egy vastag Willám szivart, és rágyújtott, közben valami okos megoldáson tűnődött.
- Szeretném közölni, hogy miért kérettem magát Londonba.
- Hallgatom, ezredes - mondta a kövér ember, és hátradőlt, nehéz szemhéját félig leeresztette.
- Szeretnénk, ha Budapestre utazna, várjon, kedves Salgó, ne szóljon közbe, hallgasson végig. - Lepöccintette szivarjáról a hamut, és megfontoltan folytatta.
Maga tudja, hogy Borsy Kálmán a Szolgálat tagja.
Évekig pihentettük. Időközben atomfizikus lett, a dubnai központ munkatársa. Most én is nagyon őszinte leszek. Minket az a bizonyos dokumentáció nem érdekel, jó, hogyha megszerezzük, de érdekesebb számunkra Borsy. Egyszerűen nem mondhatunk le róla.
Nos, kedves Salgó, arra gondoltunk, megkérjük magát, utazzék Budapestre, és aktivizálja unokaöcsémet.
- Felesleges erőfeszítés lenne - mondta Salgó, magában pedig furcsának tartotta Sávos kérését, hiszen az imént közölte vele, hogy a franciák utasítását sem hajtotta végre. Mit akar tulajdonképpen Sávos? Folytatta: - Nincs a kezünkben olyan adat, amivel kompromittálhatnánk őt.
Sávos elmosolyodott, ráncai sugarasan szétfutottak.
- És ha van? És ha olyan kompromittáló adattal rendelkezünk, amellyel kockázat nélkül kényszeríthetjük? - Salgó egyre izgatottabb lett, vastag karját keresztbe fonta a mellén, nem válaszolt, úgy tett, mintha közömbös lenne számára az ügy. Az ezredes pedig élénken folytatta: - Ha kézzelfoghatóan bebizonyítjuk, hogy Kálmán tényleg Schlicken ügynöke lett, ha dokumentáljuk, hogy igenis ő árulta el a Tatár-féle vonalat?
Salgó döbbenten hallgatta az ezredes szavait. Nem akarta elhinni, hogy igazat mond. Találomra azt mondta:
- Ez képtelenség. Maga is tudja, hogy nem Kálmán volt az áruló.
- persze hogy tudom. De mégis bebizonyíthatjuk, hogy ő volt. Olyan dokumentumok vannak a birtokunkban, hogy nincs az a bíróság, amely felmentené az árulás vádja alól.
- Érdekes - mondta Salgó, és hihetetlen gyorsasággal kombinált. Milyen dokumentumok lehetnek Sávos kezében. Nem sokáig kellett tűnődnie, hamarosan sejtette az összefüggéseket. Azt pontosan tudta, hogy nem Kálmán az áruló, hiszen ismerte az árulás történetét, az árulót is, de arról nem beszélt Kálmánnak soha, s remélte, hogy a férfi sohasem tudja meg. Felemelte arcát, és undorral nézett az ezredesre. - Kegyetlen ember maga, ezredes. Képes lenne unokaöccsét tönkretenni?
Sávos arca megrángott, kellemetlenül érintette a kövér ember megjegyzése.
- Lehet, hogy kegyetlenségnek tűnik a magatartásom - mondta megfontoltan -, de nem az. Elvhűség ez, Salgó...
A kövér férfi türelmetlenül legyintett, és így szólt.
- Elvhűség. Ne áltassuk egymást, ezredesem. Mindaketten játékszerek vagyunk. Na, mindegy, folytassa.
Elnézést, hogy közbeszóltam, de bosszant, amikor nagyon egyszerű és könnyen érthető magatartásunkat magasztos gondolatokkal akarjuk álcázni.
- Maga gazembernek tart engem?
- Fenét, ezredes. Kegyetlen embernek tartom, aki az unokaöccsét is tönkre akarja tenni, mert a Szolgálat érdeke úgy kívánja, és fél, nem mer ellentmondani.
- Ide figyeljen, barátom - mondta kicsit emelkedett hangon, kicsit ünnepélyesen az ezredes. - Vállalom a kegyetlen jelzőt. Ha Borsy Kálmán áruló lett, ha átállt a kommunistákhoz, én tiszta szívvel megölöm őt, és utána elsiratom. Mert szeretem. Maga ezt nem érti, mert gyenge kispolgár, mert magának valóban nincsenek elvei. Maga önmagáért szereti ezt a szakmát, szenvedélyből csinálja...
Salgó mosolyogva hallgatta az ezredes kitörését.
Nem sértődött meg, ellenkezőleg, nagyon örült, hogy sikerült kizökkenteni Sávost a nyugalmából. Amikor amaz befejezte a védekezést, nyugodtan azt mondta:
- Igaza van, ezredes, pocsék kispolgár vagyok. De azért nekem is vannak bizonyos elveim. Ha érdekli, egy-kettőt azért elmondanék. - Kényelmesen szivarra gyújtott, és a füstfelhőn át a ráncos arcú ezredesre nézett, aki, hogy indulatait levezesse, már újból fegyelmezetten ült. - Az első ilyen elvem: nem utazom Budapestre, és nem szervezem be az unokaöccsét. S ha megtudnám, hogy maguk be akarják szervezni, megakadályoznám.
- Ezt vegyem figyelmeztetésnek? - kérdezte Sávos, és akaratlanul is elmosolyodott.
- őszinteségnek, kedves ezredes. Maga kérte, hogy legyek őszinte.
Sávos már teljesen visszanyerte a nyugalmát, ura volt akaratának, kicsit fölényesen azt mondta:
- Arra nem gondol, hogy maga ki van szolgáltatva nekünk?
- Dehogynem. Csakhogy én sem vagyok hülye, kedvesem. Láthatja abból az anyagból is, amit átadtam magának. Maguk, ezredes, addig nem végeznek velem, ameddig bizonyos adatok birtokában vagyok.
Gondolom, érdekli magukat, hogy az európai angol rezidentúrákon kik a franciák emberei. Nos, Salgó Oszkár ismeri ezeket az embereket, mert Salgó nem elveket gyárt, nem önigazolással foglalkozik, hanem adatgyűjtéssel és felderítéssel. De Salgó Oszkárnak van betyárbecsülete, valami keveset hallott ő is a morálról, s tudja, hogy gazemberség lenne ez a Borsy-ügy.
Ezért nem vállalkozik rá. Salgó ugyanis nem dilettáns, hanem szakember, nem ragaszkodik görcsösen egy személyhez, ha annál értékesebb embereket is beszervezhet.
- Beszéljen nyíltan - mondta türelmetlenül az ezredes. Érezte, hogy Salgó valami nagyon fontos dologra célozgat.
- Nyíltan beszélek. Tudják már, hogy a missziónál ki az emberem?
- Ne hülyéskedjen.
- Nem hiszi. - Salgó kicsit büszkén folytatta. - És ha azt mondom, hogy Pethőt maga feláldozta, hogy egy nem létező ügynökhöz küldte? Hogy a mikrofelvételen zagyvaságok vannak?
Sávos bármennyire fegyelmezte magát, elsápadt.
- Honnan tudja?
- Az Úr angyala megjelent álmomban, megcsókolta puha ajkával kopasz fejemet, és lágy hangon a fülembe susogta: Ébredj, Salgó, te pocsék kispolgár. Halld...
Sávos dühösen közbeszólt, hogy beszéljen komolyan, de Salgó nem zavartatta magát, így folytatta:
- Halld üzenetét az Úrnak. Az a Sávos Ignác nem bízik benned. Becsapott, mert tudod, Oszikám, az a Sávos nagyon okosnak képzeli magát.
- Salgó, ne marháskodjék. Mondja meg, hogy kitől tudja.
- Csak nem képzeli, hogy elárulom - mondta.
Furcsa, hogy ettől a cseppnyi morzsától, amit az asztalára szórtam, milyen izgalomba jött. - A mosoly eltűnt az arcáról, puha vonásai megkeményedtek. Az alázatos, petyhüdt ember egyszeriben határozott, magabiztos lett. Életveszélyesen merész játékba kezdett. - Figyeljen rám, Sávos Ignác - mondta méltóságteljesen.
- Szokjon le arról, hogy engem fenyegessen. Én nem félek. Akkor csavarom ki a maga nyakát, amikor a kedvem tartja. Ne sápadozzon. Szívesen dolgozom magával együtt, de egyenrangú társként, s ha maga okos ember, az én segítségemmel nagy dolgokat művelhet. Az én tarsolyomban nagyon sok minden van.
Egy-két érdekes adat Sávos Ignácról is található. De eszébe ne jusson, hogy csapdát állítson nekem, vagy bérgyilkosokkal szövetkezzen, mert én ötszörös biztosítással dolgozom. Maga akkor is elpusztul, ha engem véletlenül halálra gázol egy gépkocsi. Velem mindent nyerhet, csilloghat, ünnepeltetheti magát, mert nekem efféle ambícióim nincsenek. Csak egyet nem tehet: nem alázhat meg, mert azt gyűlölöm, és nem tűröm el. Arra nagyon allergiás vagyok.
Sávos elhűlve hallgatta a kövér embert. Egy ismeretlen Salgó ült vele szemközt, ösztönösen érezte, hogy minden szavát komolyan kell venni. Salgó pedig így folytatta:
- Ajánlok magának egy üzletet. Élete legnagyobb ügye, mellette Borsy Kálmán eltörpül.
Sávos megnyalta alsó ajkát, mélyet lélegzett.
- Éspedig?
- Adja ki nekem Heinrich von Schlickent. Cserében megkapja a franciáknak dolgozó angol ügynökök neveit.
A váratlan fordulat megdöbbentette az ezredest.
- Schlickent? De hát... hogyan gondolja?
- Mondja meg, milyen néven, hol él. A többit bízza rám.
- Mit akar Schlickentől?
- Semmit. Meg akarom ölni. Életem egyetlen célja.
- Salgó szeme furcsán villant. - Ha megöltem őt, maguk végezhetnek velem. - Hirtelen felállt, megigazította ruháját, izgatottan az ablakhoz lépett, egy pillanatra kibámult az utcára. - Ide figyeljen, ezredes - mondta fakó hangon -, tegyék fel úgy a kérdést: ki ér többet a Szolgálatnak, Salgó Oszkár vagy Schlicken.
A döntésnél vegyék figyelembe a következőket: Schlicken német, Gehlenék pedig nem ostobák. Gyűlölik az angolokat. Semmi biztosítékuk nincs arra vonatkozóan, hogy Schlicken csak maguknak dolgozik. Továbbá kiégett ember. Nekem pedig még érintetlen hálózatom van Magyarországon. Nem akármilyen, minőségi emberek.
- Egy hét múlva választ adok.
- Azonnal - mondta Salgó, és ellépett az ablaktól.
Hangja szinte esdeklő volt, amikor folytatta. - Ezredes, mindent megadok Schlickenért... Figyeljen rám, lemondok a fontokról is. Az sem kell...
Sávos felállt. Megfogta a kövér ember karját, mélyen a szemébe nézett.
- Borsy Kálmánért magának adom Schlickent.
Dubna mindent megér.
Salgó állta az ezredes átható tekintetét. Csendesen, de nagyon komolyan azt mondta:
- Schlickenért magának adom Kara Ernő ezredest.
Sávos furcsa szédülést érzett.
Még akkor is izgatott volt, amikor este a Főnökkel beszélt. Egyszerűen nem tért magához. A Főnök, hatvan év körüli szikár férfi, az egyszerű favonalzóval játszott. Átérezte nagyon az ajánlat komolyságát.
Igen, ha megkaphatja a magyar elhárítás egyik vezetőjét, az tíz Schlickent is megér.
- Ön reálisnak tartja a lehetőséget? - kérdezte, és megsimította sűrű bajuszát.
- Feltétlenül, uram. Legyen szabad emlékeztetnem a jelentés bizonyos pontjaira.
A Főnök az asztalon heverő jelentésre nézett.
- Éspedig.
- Salgó zseniális ember, uram. Kara ezredeshez régi, szoros kapcsolat fűzi. Ismert, hogy Salgó annak idején az igazi ügynökeit nem vette nyilvántartásba.
- Ismerem a jelentést, ezredes. Szeretnék néhány kérdést feltenni Salgó úrnak.
- Azonnal behívom.
Sávos felállt, végigsietett a teremnek beillő szobán, és beszólította Salgót. A kövér ember apró, nyugodt léptekkel közeledett a hatalmas íróasztalhoz. A bemutatkozás rövid, szertartásos volt, de Salgó nyugodtan viselkedett, nem tett rá hatást az, hogy ő az angol Titkos Szolgálat egyik főemberével találkozik.
A Főnök az egyik karosszékre mutatott. Megvárta, míg Salgó kényelembe helyezte magát, aztán szivarral kínálta.
- Ajánlata rendkívül érdekes, Salgó úr - mondta halkan, és felvette a vonalzót. - Ne vegye bizalmatlanságnak, ha néhány kérdést felteszek önnek, csupán azért kényszerülök erre, hogy pontosan és kimerítően tájékoztathassam a főnökömet.
Salgó az órájára nézett.
- Boldogan válaszolok, uram, de meg kell jegyeznem, hogy két óra múlva indul a gépem, minden körülmények között vissza kell utaznom Bécsbe.
- Rövid leszek, Salgó úr. Mikor szervezte be Kara Ernőt?
- Negyvenkettőben. Korábban ismertem őt, csak azt nem tudtam, hogy kommunista. Az úgynevezett Haraszti-ügyben tartóztatták le. Felakasztották volna. Megszöktettem. Azóta állok vele kapcsolatban.
A Főnök bólintott.
- Később együtt harcoltak a nácik ellen.
- Úgy van, uram. De ezen miért csodálkozik?
- Félreért, Salgó úr, nem csodálkozom. Ellenkezőleg, természetesnek tartom. Kara nem szerepelt a régi kémelhárító osztály ügynöki nyilvántartásában?
- nem, uram. Az értékes embereimet nem közöltem velük, mert főnökeim dilettánsok és ostobák voltak.
Kara egyébként továbbra is a mozgalomban dolgozott. A náci megszállás után az én tanácsomra lett a katonai elhárítás tagja. Szabad egy kérdést feltennem?
- Kérdezzen, Salgó úr.
- Mit gondolnak önök, Borsy Kálmán negyvenöt óta miért nem bukott le? Kara vigyázott rá. Egyszerűen elvette a rendőrségtől a nyomozati iratokat, és Zsigray bárónak adta az ügyet. A bárót sem a jóisten figyelmeztette, hogy le akarják tartóztatni, hanem kerülő úton Kara. - Salgó egy pillanatra elhallgatott, Sávosra nézett, aki csillogó szemmel, mosolyogva hallgatta a tények felsorolását. Salgó az órájára nézett megint, hangját lehalkította. - Még csak azt említem meg, uram, hogy ne feledjék, Kara öt évig börtönben ült, szülei pedig nyomorogtak, és Kara sohasem bocsátja meg, hogy megalázták őket. Egyelőre többet nem mondok. Megtettem ajánlatomat, kérem, döntsenek.
Úgy tűnt, hogy a Főnök az előre felépített gondolatmenetéhez ragaszkodott, mert azt mondta:
- Még egy kérdést, Salgó úr. - A vonalzót lágyan végigsimította. - Miért nem adta át a franciáknak Karát?
Salgó lebiggyesztette az ajkát, szája sarkában gúnyos mosoly vibrált. Így szólt:
- A kérdés nagyon logikus, uram. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy nem akarok vagyont gyűjteni, a kitüntetéseket és a vállveregető dicséreteket utálom.
Annak idején javaslatot tettem a francia uraknak, bízzák rám a magyar arcvonal vezetését, de Dél-Amerikába küldtek, vagyis nem bíztak meg bennem.
Miért adtam volna ki kártyáimat, hogy megbízhatóságomat bizonyítsam? Nem, uram, ilyen alapon nem tárgyalok. Az együttműködés alapja a kölcsönös bizalom. Én csak partner lehetek, és nem Jolly Joker. Ha válaszom nem elégíti ki, uram, kérdezzen.
A Főnök diszkréten köhintett.
- Holnap éjfélig választ kap. A telefon-összeköttetést, úgy tudom, már megszervezték.
Sávos gyorsan közbeszólt.
- Tökéletesen, uram.
Salgó távozása után a Főnök sokáig töprengett, Sávos izgatottan várta a választ.
- Nem hittem volna, hogy ebben az elpuhult emberben ennyi önérzet van - mondta a Főnök, majd hozzátette - és büszkeség.
Sávos bölcsen azt mondta.
- Mi magyarok furcsa emberek vagyunk. Nehezen viseljük el a megalázást.
A Főnök felemelte a vonalzót, szórakozottan méricskélte a nagyujja hosszát.
- Schlicken hány nap múlva végez a feladattal? kérdezte.
- Három-négy napon belül.
A szikár férfi bólintott, és fagyosan azt mondta - Valami azonban nem tetszik nekem, ezredes.
Sávos előredőlt. - Éspedig, uram.
- Nem tetszik, hogy a dokumentáció megszerzését összekötötte a Borsy-üggyel. Nagyon nem tetszik.
Sávos hirtelen úgy érezte magát, mintha fejbe verték volna. Hülye ez az ember - gondolta. Salgó ajánlatáról kell dönteniük, és most huszadrangú kérdésekkel bajlódik.
- Uram - mondta kicsit ingerült hangon. - Szakember vagyok. A tervet a legapróbb részletekig kidolgoztam, Borsy Kálmán nem menekülhet. Az ügy az eredeti tervnek megfelelően bonyolódik.
- Igen, igen, azért én mégis nyugodtabb lennék, ha személyesen intézte volna ezt az ügyet.
- Parancsolja, hogy Pestre utazzam?
- Örömmel venném. Tudja, ezredes, ez a Salgó valóban zseniális fickó, és egy bogarat ültetett a fülembe...
- Értem, uram. Intézkedni fogok. S mi legyen Salgó ajánlatával?
- Szabad kezet adok, ezredes. De kudarc nem érhet.
Sávos fölényesen mosolygott.
- Lebecsül, uram. Salgó minden lépését figyeljük, a lakásában rendszeresített mikrofonrendszerre ráépültünk, Boston őrnagy tökéletes munkát végzett, uram.
Most már nemcsak a DOLRION-éknál rögzítik szalagra az irodájában és a magánlakásán folytatott beszélgetéseit, hanem nálunk is.
- Rendben van, ezredes. Sok sikert.
Csak arra nem gondoltak, hogy erről Salgó Oszkár is tud.
Judit Kara Ernő közbenjárására megkapta az útlevelet. Megkérte apját, hogy szerezze meg Götz tanácsos úrtól a vízumot, és kísérje el Bécsbe. A szakállas Forbáth éppen a pipáját tömte, Judit kérését hallva csodálkozva nézett rá. Megkérdezte, hogy miért akar Bécsbe utazni.
- A Globusékkal kell sürgősen megbeszélnem egy szerkesztési ügyet - mondta a lány. - Egyébként az útleveledet érvényesíttettem, mert azt akarom, hogy velem gyere.
- Meddig maradunk?
- Két napig. De lehet, hogy előbb végzünk.
Forbáth megszívta pipáját, felhúzta szemöldökét, és tanácstalanul feleségére nézett. Forbáthné bólintott.
Götz tanácsos nagy tisztelője volt a mesternek, azonnal megadta a vízumot. Két óra múlva már elhagyták Budapest határát. Az Opel Rekord falta a kilométereket. Judit hátradőlt az ülésen és szunyókált, Forbáth vezetett.
Tata után a rendőrjárőr leállította őket. Mintegy huszonöt méterre előttük egy Volkswagent vettek észre. A kocsi féloldalt az árok partjára dőlt, két rendőr és egy civil állt a kocsinál. Az úton gyér volt a forgalom.
Egy fiatal rendőr hadnagy igazoltatta őket. Amikor a szakállas Forbáthra nézett, elmosolyodott.
- Nem ismer meg, művész úr? - kérdezte barátságosan, és visszaadta az iratokat.
- Hol találkoztunk? - kérdezte Forbáth, és alaposan szemügyre vette a fiatalembert.
- Múlt szombaton. Szemben ültünk egymással. Azt tetszett magyarázni, hogy miért törekszik a művészet örökösen a formai újításokra.
- Magának magyaráztam? - Kivette a pipáját a szájából, tűnődve fürkészte a rendőrtiszt arcát. - Nem emlékszem, pedig jó az arcmemóriám.
- A televízió előtt ültem - nevetett a hadnagy, és elmesélte, hogy végignézte a műtermében készített riportot.
Forbáth is elnevette magát. Közben a tiszt mellé lépett egy huszonöt év körüli, fekete hajú, kék szemű, nyurga fiatalember. Sötétszürke felöltőben volt, kezében könnyű kézitáskát tartott. Judit idegesen morzsolta a kesztyűjét, szeretett volna már továbbmenni, nem tetszett neki a kedélyeskedő hadnagy.
- Hova utaznak, művész úr? - kérdezte a hadnagy.
- Bécsbe.
- Nagyszerű. - Benézett a Rekordba. - Tessék mondani, nem vinné el az elvtársat? - A nyurga fiatalemberre mutatott, és elmesélte, hogy Nárai Béla elvtárs egy ismerősével indult útnak. A vezető azonban részeg volt, rosszul lett, az árokba hajtott, hála istennek, csak a kocsi sérült meg. A vezetőt a mentők a kórházba szállították. Csak az a kellemetlen, hogy Nárai elvtársnak estére Bécsben kell lennie, s hiába menne vissza Pestre, már nem tudna sem vonattal, sem repülőgéppel elutazni.
- Rendben vannak az iratai? Útlevél, vízum? - kérdezte Forbáth.
- Természetesen - mondta Nárai, és bemutatkozott.
- Vedd fel - súgta Judit -, és menjünk már.
Délután hat óra előtt érkeztek az osztrák fővárosba.
Forbáth a Hotel Majestic elé hajtott, Nárai azt mondta, hogy ő is ott száll meg, ha kap szobát. Csak néhány napig marad, de az is lehet, hogy holnap este már hazautazik.
- Szívesen hazaviszem - mondta Forbáth a búcsúzásnál.
Megtetszett neki a csendes, halk szavú fiatalember, különösen azért, mert tájékozott volt a képzőművészetben. Lelkesen dicsérte Csontváryt, ismerte a fiatalokat és Forbáth képeit is.
- Vacsorázzunk együtt - ajánlotta a mester. Nárai szabadkozott, nem akar zavarni, de ha Forbáth elvtárs komolyan gondolja az ajánlatát, nemcsak örömmel elfogadja a meghívást, hanem kitüntetve érzi magát.
Judit azonban elment a Mozart utcába, és majdnem sírva fakadt, amikor azt hallotta, hogy Dürfilger úr nem tartózkodik Bécsben. Tanácstalanul téblábolt, aztán megkérte Schubert urat, hogy közölje Dürfilgerrel, Forbáth Judit kereste, a Majesticben lakik.
Rosszkedvűen ment haza.
Közben Salgó megérkezett, de már nem találkozott Schubert úrral, s így az üzenetet nem kapta meg. Ellenben Darres üzenetét megtalálta. Az őrnagy azt kérte, hogy azonnal menjen át hozzá, személyesen kell beszélniük. Át sem öltözött. Röviden tájékozódott, hogy mi történt távollétében. Anne elmondta, hogy Relnat őrnagy is kereste, odaát van Darres-nál, Salgó ideges lett, de nem mutatta. Az úton követték, de tudta, hogy követői angolok. Egy percig tűnődött, hogy mi történhetett, de érezte, hogy fáradt, nem tud kombinálni.
Elküldte a lányt, és sétálni kezdett. Halkan fütyörészett valami régi slágert, aztán kiment a fürdőszobába, teletöltötte forró vízzel a lavórt, bevitte a szobájába, és áztatni kezdte fájós lábát. Lehunyta a szemét, ellágyulva mosolygott, s érezte, hogy megindulnak a gondolatai.
A lábáztatás felfrissítette, úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. Cipőhúzás közben olyasmit dünnyögött maga elé, hogy vén marha vagy te, Salgó, mert olyan játszmába kezdtél, hogy otthagyhatod a fogad.
Öregesen legyintett. Megigazította ruháját, és átkocogott a szomszéd épületbe.
Relnat őrnagy rosszkedvűen fogadta. Salgó úgy tett, mintha nem venné észre a nyurga férfi borús hangulatát. Kedélyesen panaszkodott a repülőútra, majd közölte vele, hogy hamarosan megváltozik az idő, mert az ízületei már hasogatnak. Nyögve leült a karosszékbe, álmosan ásított, aztán így szólt az ablaknál álló Relnat-hoz:
- őrnagyom, nem ártana, ha leülne, mert olyat fogok mondani, amit csak ülve hallhat az ember.
Relnat csendesen legyintett.
- Nem tud olyat mondani, Dürfilger, ami megdöbbentene.
- Ámen - mondta Salgó. - Képzelje, az angolok beszerveztek Londonban.
Az őrnagy felszisszent, mintha darázs csípte volna meg. Furcsán fintorgott, egy ideig bambán bámult az álmos arcú, kövér emberre, aztán így szólt:
- Beszervezték?
Salgó kedélyesen bólintott. Szivar után kutatott a zsebében, s miközben rágyújtott, azt mondta:
- Képzelje. Nekik Ottó Dürfilger zsenialitására van szükségük. - Aztán komolyra fordította a szót, és elmondotta, hogy londoni szállásán felkereste Aldies ezredes; aki, mint tudják, nem más, mint Sávos Ignác magyar orvos. Ajánlatot tett, hogy dolgozzon nekik, munkájáért egyelőre óriási összeget, huszonötezer fontot kínáltak fel, természetesen színleg vállalta a feladatot, mert úgy gondolta, hogy a kapcsolat révén értékes adatokat tudhat meg. Mindent leír majd részletesen, arra kéri az őrnagyot, hogy a jelentést továbbítsa a központnak.
Relnat egyik ámulatból a másikba esett.
- Aláírt valamit?
- Ugyan, csak nem képzeli. Lehet, hogy beszélgetésünket magnóra vették, de ez nem érdekes.
- S milyen feladatot kapott? - kérdezte az őrnagy.
Salgó pöfékelt néhányat.
- Maga érdekli őket, kedves Relnat, és az államtitkár nagybátyja. Szeretnék, ha adatokat szolgáltatnék arra vonatkozóan, hogy maga, kedvesem, a hivatalosan szerzett értesüléseit hány millió frankért adta el Dubois úrnak, a Citroën Művek alelnökének. - Erre már Relnat leült és elsápadt. Salgó pedig megpiszkálta az orrát, és így folytatta. - Természetesen én buta képet vágtam az ügyhöz, mondván, hogy ez nóvum, és nem mondtam el mindazt, amit tudok. - Élesen az őrnagyra nézett. - Csak azt nem tudom, hogy ezeket a kényes dolgokat hogyan írjam meg a jelentésben.
Arra gondolok ugyanis, hogy a központban keveredést okozna a Citroën-ügy. Mit tanácsol, kedvesem?
Relnat hülyén bámult a kövér emberre. Nem tudta, mit válaszoljon. Az őrnagy nagybátyja ugyanis tekintélyes Citroën-részvénnyel rendelkezett, s nyilván úgy okoskodott, hogy az államtitkári hivatal csak átmeneti állapot, nem tudhatja, hogy meddig ülhet a bársonyszékben, de amíg ott ül, a rendelkezésre álló időt ki kell használnia. És nagyszerűen ki is használta. Bevonta az üzletbe Relnat őrnagyot is, aki a Második Iroda ügynöki hálózatát nem egy esetben a Citroën Művek üzleti érdekeinek megfelelően használta fel. Salgó erre akkor jött rá, amikor Dél- Amerikában dolgozott.
Számtalan olyan akciót hajtottak végre, amelynek végső célja a francia cég piacszerzési koncepciójának jegyében állt, s nem egy politikai színezetű merényletet azért követtek el, hogy a konkurencia esélyeit csökkentsék. Relnat az ügynökei által szerzett gazdaságpolitikai értesüléseit a Citroën Művek érdekeinek megfelelően továbbította, s volt olyan időszak, amikor úgy tűnt, hogy Relnat osztálya nem a Második Iroda, hanem a Citroën szerve, hiszen konkrét feladatok végrehajtására is utasítást kaptak. Az ügynököket a francia állam fizette, az eredményt a Citroën Művek használta fel. Nem volt ez rossz üzlet.
Relnat azért kábult el, mert tudta, hogy teljesen ki van szolgáltatva Salgónak. Szerette volna azonban legalább a becsületesség látszatát megőrizni, ezért így szólt:
- Nézze, Dürfilger úr, azt tanácsolom, hogy semmit se írjon le az ügyről. Elég az, ha nekem jelentette.
Tudomásul veszem...
- És ha az elhárítás megtudja? - kérdezte Salgó.
- Várjon. A jelentést majd én megírom. Maga az én utasításomra vette fel a kapcsolatot Aldies ezredessel. Világos?
- Nem világos, kedvesem - mondta Salgó ravaszul.
- Mivel tudjuk, hogy Aldies a magyar vonal vezetője, tervbe vettük a beépülést hozzájuk. A feladat végrehajtásával önt bíztam meg.
- Értem - mondta Salgó. - De ezt dokumentálni kell.
- Természetesen. De ezt bízza rám. Ön annyit írjon a jelentésében, hogy a kapott szóbeli utasításnak megfelelően felvette a kapcsolatot Aldies ezredessel, felkínálta szolgálatait mint a magyar ügyek specialistája.
- Most már értem, kedves Relnat. Igen - mondta rövid gondolkodás után -, ez így helyes. Akkor viszont a jelentésben nem térek ki a részletekre.
- Önnel öröm együtt dolgozni - mondta elismerően Relnat, és megkönnyebbülve sóhajtott. - Ellenben nagy baj, hogy Pethőről semmi hír. Az adót zavarják.
Rádiós kapcsolatunk állomását valószínűleg bemérték, de nem fogták le, mert ma hajnalban is jelentkeztek, s ahogy a szignál bejött, a zavaróállomások azonnal ráálltak a hullámhosszra, teljesen érthetetlen volt az adás.
- Sajnos az ügyhöz nem szólhatok hozzá - mondta Salgó -, de Aldies tett egy-két olyan megjegyzést, hogy nagyon érdekelve vannak a dokumentációk megszerzésében, könnyen lehetséges, hogy beléptek a vonalba.
Relnat fáradtan felállt.
- Erre gyanakszom én is - mondta -, ezt látszik bizonyítani Darres felfedezése. Az ellenőrző mérések azt bizonyítják, hogy napok óta feszültségcsökkenés tapasztalható. Darres arra gondol, hogy valahol rácsatlakoztak a kábelre, méghozzá egy nagy teljesítményű lehallgatóapparátussal. Fogalmunk sincs, hogy kik lehetnek. Ezért az az utasítás, hogy a további intézkedésig hivatalos megbeszélést ne folytasson az irodájában. A vonalvizsgálat folyik.
Salgó kuncogott, frissnek érezte magát; lám, elképzelése bevált, nem kétséges, hogy Crammerék épültek a vonalra, ez annál is valószínűbbnek látszott, mert Boston a kudarc alkalmával meggyőződhetett a műszaki berendezésről. Ez Salgót furcsa módon felvidította, és érdekes terv született meg benne. Lehunyta a szemét, mosolygott.
- Relnat - mondta lehunyt szemmel -, figyeljen rám. - S mintha médium lenne, csendesen mesélni kezdett. S míg a kövér ember csendesen pergette a szavait, Judit Kálmánnal beszélt telefonon. Hangja ideges volt. Mit tegyen, Elza néni külföldön van, nem tudják, hogy mikor jön haza.
- Várd meg, édesem, feltétlenül várd meg - mondta Kálmán. - Nagyon fontos.
- Megvárom - mondta Judit.
A hallban Náraival találkozott. A fiatalember kedvesen üdvözölte.
- Nos, hogy tetszik a város? - kérdezte.
- Csinos - mondta Judit, és maga sem tudta, miért, most nagyon örült a fiatalembernek. - Mikor utazik haza? - kérdezte, és cigarettára gyújtva közelebb lépett.
Nárai megigazította a felöltőjét.
- Még nem tudom. Tulajdonképpen már mehetnék gyorsan elintéztem a dolgomat, kedves emberek ezek az osztrákok. De ha már itt vagyok, szeretném megnézni a várost. Barátaim annyira dicsérték, hogy meg kell néznem.
- Sétálok egyet - mondta a lány. - Nem tart velem?
- Örömmel - mondta a fiatalember.
- Édesapámat nem látta?
- Az előbb ment el egy nagy fejű osztrák művésszel.
Mehetünk? - Előresietett a forgóajtóhoz.
Csatangoltak az utcákon, megálltak a kirakatok előtt, nézegették az árakat, és azt számolgatták, hogy hol olcsóbb az élet. Jól érezték magukat. Hamarosan közös ismerősökről beszélgettek, mert mint kiderült, Nárai is bölcsész volt, két évvel előbb végzett, mint Judit. A fiatalembernek elmondta, hogy a Televíziónál dolgozik, a műsorszerkesztési osztályon, de szeretne rendező lenni. A közös téma, a művészet hamar feloldotta közöttük az új ismeretséggel együtt járó suta tartózkodást, s Judit örömmel állapította meg, hogy ízlésük, véleményük sok mindenben azonos. Ezt nagyszerűnek találta, s annyira jól érezte magát a fiatalember társaságában, hogy hosszú percekig gondjairól is megfeledkezett.
- Jöjjön, kísérjen el a Mozart utcába. Egy barátnőm lakik ott, szeretném meglátogatni.
- Menjünk.
A ház kapujában megálltak.
- Megvár?
- Örömmel. Öreg este van, nem engedhetem, hogy egyedül menjen haza.
- De lehet, hogy egy órát kell várnia. Nem baj!
- Nem - mondta Nárai: - Addig én beülök a sarkon abba a kávéházba. - Az utca vége irányába mutatott.
Salgó csodálkozva fogadta a lányt. Bevezette az irodájába, leültette, és így szólt:
- Bocsásson meg, kisasszony, de meg kell írnom egy rövid levelet, addig talán nézegesse át a magazinokat.
Ezután az íróasztalhoz ült, és sebesen írni kezdett.
Amikor az egyik lapot teleírta, mutatóujját a szájához emelte, és intett a lánynak, hogy hallgasson, aztán átnyújtotta a lapot, amelyen a következő szöveg volt.
"Arról egy szót sem, hogy mit akar tőlem, mert minden szavunkat lehallgatják. Majd máshol beszélgetünk.
Találjon ki valamit, hogy miért keresett fel, de Kálmán nevét ne ejtse ki.
Mondja azt, hogy Kara Ernő küldte, tőle tudja a címemet, kéri, legyek segítségére a francia vízum megszerzésében, mert Párizsba szeretne utazni. Később mindent megmagyarázok. Ne féljen."
Crammeréknál a következő beszélgetést rögzítették hangszalagra.
- Nos, kisasszony, parancsoljon, a rendelkezésére állok.
- Ernő bácsi mondta, hogy keressem fel Dürfilger urat, ha nehézségem támad.
- Bocsánat, kisasszony, milyen Ernőről tetszik beszélni?
- Kara Ernő ezredesről.
- Értem. S mivel bizonyítja, hogy az ezredes küldte?
- Ezt a fényképet küldi, tessék.
- Köszönöm, kisasszony. Parancsoljon.
- Nem is tudom, hogy mondjam...
- Csak bátran, kedvesem, Ernő barátai az én barátaim.
- Szeretnék Párizsba utazni. Nincs meghívólevelem, és így Budapesten a francia követség elutasította a vízumkérelmemet. Ernő bácsi azt mondta, kérjem az itteni francia követségtől. Sajnos itt is elutasították.
Ön biztos hogy segíteni tud rajtam.
- Ez nem probléma, kedvesem. Mindent elintézek, de arra kérem, hogy kísérjen el, mert fontos találkozóm van, a részleteket útközben megbeszéljük.
- De nem tetszik haragudni rám?
- Ugyan, kedvesem. Szóra sem érdemes... Parancsoljon, erre van a kijárat...
Félóra múlva a beszélgetést már Londonban olvasta Sávos. Az izgalomtól remegett a keze, azonnal kihallgatást kért a Főnöktől.
Salgó végigsétált a lánnyal a Mozart utcán, és betértek abba a kávéházba, ahol Nárai várakozott.
Judit intett a fiatalembernek, és Salgóval leült az egyik sarokasztalhoz. A kövér férfi kávét rendelt, aztán kicsit komoran megmagyarázta a lánynak, hogy miért volt szükség az óvatosságra. Megfigyelés alatt áll, s nem akarja, hogy Kálmán neve felmerüljön vele kapcsolatban.
- Remélem, megért - mondta. - Sajnos mi Így élünk. Most pedig hallgatom.
Salgó hörpintett a kávéból, s kicsit szomorúan nézett a lányra.
- A Tatár-ügy, ugye?
Judit bólintott.
- Kálmán azt kérdezi, hogy amikor a Gestapo fogságában volt, találkozott-e egy vörhenyes hajú, testes férfival, akinek a felső ajkát forradás torzította el.
Állítólag Feketének hívták, Kálmánnak azt mondta, hogy kommunista. Ez az ember azt állította, hogy ismeri magát, egy napot együtt töltöttek.
Salgó a lány arcát nézte, s egyre Marianon jártak a gondolatai. A hasonlóság megdöbbentette őt. Elmaradhatatlan szivarja már füstölgött.
- Kálmán mit akar attól az embertől?
- Meg akarja találni. Állítólag az az ember bebizonyíthatná Kálmán ártatlanságát.
Salgó arca egy pillanatra eltorzult, mintha fájdalmai lennének. Közelebb húzta a hamutartót, és szivarját letette. Aztán mélyet sóhajtott.
- Mondja, Judit, maga tudja, hogy én mivel foglalkozom?
A lány zavartan nézett Salgó puha arcába, és az volt az érzése, hogy a kopasz férfi nagyon szenved. Valami furcsa fájdalom ült a lányra. De válaszolnia kellett mert kérdezték. Suttogva így szólt.
- Kémkedik.
Salgó arcára torz mosoly lapult.
- Hát igen - mondta. - S maga, Judit, ennek ellenére felkeresett?
- Nem tehettem mást.
- Nagyon szereti Kálmánt?
- Nagyon.
Salgó felemelte a szivarját, hátradőlt. Azon tűnődött, hogy mit tegyen. Mondja meg, hogy ki az a Fekete, vagy hallgasson inkább? Végül is úgy döntött, hogy hallgatni fog.
- Figyeljen rám, Judit. Én megértem magát. Tudom, hogy ki az a Fekete nevű ember, de nem árulom el. Kálmán érdekében nem mondom meg, de erről ne szóljon neki. Maga, kedvesem, nyugodjék meg, Kálmán nem áruló. De ha megmondanám, hogy annak idején ki követte el az árulást...
- Maga tudja? - szólt közbe a lány.
- Tudom, kedvesem. De ha elmondanám, Kálmán, ismervén becsületességét, magára vállalná. Utazzon vissza Budapestre, és mondja meg Kálmánnak, ne nyomozzon, végezze a dolgát... legyen jó tudós, vegye el magát feleségül, maga pedig, kedvesem, szüljön neki egy tucat gyereket, és néha gondoljanak arra a vénülő buta Salgóra... És szeresse Kálmánt nagyon, megérdemli...
A lány szeme bepárásodott, alig bírta visszafojtani a sirását.
- Nem lehet - suttogta.
- Mit nem lehet? - kérdezte csodálkozva Salgó.
Judit pihegett, torkát a sírás fojtogatta. Kálmán a lelkére kötötte, hogy beszervezéséről Salgónak ne beszéljen, de most úgy érezte, hogy beszélnie kell mégis, mert akkor a kövér ember talán elmondja, hogy ki volt az áruló.