- Csak nem Sir Duncannel akar beszélni, Pinkton?

- Nem, kérem. Én ezt a végzetes félreértést szeretném tisztázni.

- Milyen félreértést? Nincs itt félreértés, Pinkton.

Évek óta vadászok rád. Ügyesen eltűntél...

- Fenét tűntem el. Légy szíves...

- Legyen szíves, Pinkton - javította ki Kálmán.

- Legyen szíves, hívja fel a háromszázhetvenkettőnulla-nyolcas számon Salgó Oszkár főellenőr urat.

Kérje meg őt, hogy Heinrich von Schlicken őrnagy urat azonnal küldje ide.

Kálmán összeráncolta a homlokát.

- Mit jelentsen ez, Pinkton? Schlicken őrnagy Athénba utazott.

- Csak holnap reggel...

- Megváltozott a program. Egy órával ezelőtt elutazott...

- Akkor Salgó Oszkár főellenőr úr jöjjön ide.

- Maga, Pinkton, ismeri ezeket az urakat?

- Évek óta...

Kálmán közelebb lépett.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy... - Ujjával kaszálni kezdett a levegőben - hogy...

- De éppen azt. Talán mond magának valamit ez a jelzés: C-hetvenhat.

Kálmán tágra meresztette a szemét, aztán hangosan nevetni kezdett.

- Talán maga a C-hetvenhat.

- Én vagyok. Salgó főellenőr bizonyítani fogja.

Kálmán nem tudta, hogy ki az a Salgó, csak sejtette, hogy Helmeczy felső kapcsolata. Pillanatnyi gondolkodás nélkül azt mondta:

- Kétlem, Monty Pinkton. A jó öreg Salgó félórával ezelőtt meghalt. De meg kell hagyni, hogy szépen férfiasan, igazi angol gentlemanhoz méltó módon. Addig lőtt, amíg tölténye volt a tárban. Az utolsó golyót pedig a saját fejébe röpítette. Maguk, Pinkton, ügyesem beépültek.

- Oszi öngyilkos lett?

- Nos, ne játsszunk, Pinkton, kevés az időnk. Gyorsan diktálja a neveket... Rosszul van?

- Kérem, a C-hetvenhat én vagyok.

- A C-hetvenhat anyagában nem szerepel a maga neve.

- Hát mást nem mondhatok. Bebizonyítom, kérem.

- Tessék, parancsoljon: bizonyítsa be.

- Felállhatok?

- Mit akar? - Kálmán felemelte a revolverét. - Maradjon ülve.

Helmeczy kigombolta a nyakkendőjét.

- Kérem - mondta elfulladt hangon -, az íróasztalomban talál egy borítékot...

Kálmán kihúzta a fiókot, szemmel tartva a sápadt embert.

- Ez az? - kérdezte.

- Igen. Tessék felbontani. Schlicken őrnagy úr utasítására készítettem. Azok neve szerepel a névsorban, akik meggyőződésem szerint részt vesznek az ellenállási mozgalomban. A nevek mellett egymondatos indoklást is talál.

Kálmán feltépte a borítékot. Gyorsan végigfutotta a számozást. Hatvanhárom név szerepelt a kimutatásban.

- S miért nem jelentette ezeket az embereket az osztálynak is, ha maga a C-hetvenhat?

Helmeczy nagyot nyelt.

- Kérem tisztelettel, én jelentettem. Tudomásom szerint megfigyelés alatt állnak. Ezek mind kommunistagyanús emberek. Folyamatosan jelentettem őket.

Megint nyelt, és az arca hirtelen felderült. - Kérem, mi együtt voltunk a tanfolyamon.

- Úgy van.

- Emlékszik még John Smutsra? - Kálmán bólintott. - Janiltkovszkynak hívták. A lengyel ellenállási mozgalom egyik vezetője volt.

- Lehet - mondta Kálmán. - Volt egy érdekes aranygyűrűje. Egy sellő volt rajta aranyból.

- Ott van a gyűrű az íróasztalfiókomban. Sötétzöld velúrbársony dobozban.

Kálmán megtalálta a gyűrűt. Megismerte. S a gyűrű eszébe juttatta a szimpatikus lengyel fiút. Egy pillanatra behunyta a szemét, és felrémlett előtte Smuts kisfiús mosolya. Valóban, a gyűrű John kisujján villogott.

Nagy, erős fiú volt, orvos, csak azt nem tudta, hogy lengyel.

- Tőle kapta a gyűrűt?

- Lebuktattam. Harmincöt emberével együtt.

Agyonlőtték. A gyűrűt Schlicken őrnagy úr nekem ajándékozta.

Kálmán összeráncolta homlokát, gondterhelt arcot vágott.

- Bakot lőttünk volna? Ez a gyűrű, nem vitás, Smutsé volt. Te tényleg a kémelhárítás embere lennél?

Állj fel... ülj a székbe. De hát ez őrület! Miért titkolták, hogy a C-hetvenhatos azonos veled?

- Vigyáztak rám. Salgóra már régóta gyanakszunk.

Ott van a jelentésem róla. Én egyébként... - Töltött a pálinkából, és mohón ivott. - Mit gondolsz, Basilt az angyalok buktatták le? Mi? Én voltam, érted... én...

Kálmán csóválta a fejét, közben a neveket kezdte olvasni. Hirtelen izgalom fogta el.

- Ki ez a dr. Sávos Ignác főorvos?

- Szerintem angol ügynök. Öt még nem jelentettem.

Megtudtam, hogy a felesége angol nő, kapcsolatot tart a svéd követséggel.

- Mikor kerültél velük kapcsolatba?

Helmeczy mesélni kezdett. Hadarva elmondotta beszervezésének körülményeit, a legfontosabb feladatokat, amelyeket zseniálisan megoldott. Mirko Stankovics lebukásának körülményeit.

- Már jöhetne az ezredes úr - mondta türelmetlenül Kálmán, és az órájára nézett. - Én nem tudok dönteni.

Most milyen ügyben dolgozol? - kérdezte közönyösen.

- Hát van ez az athéni akció, aztán úgy volt, hogy rá kell állnom Káldy professzor lányára, de hát akkor ez csak humbug...

- Miért lenne az?

- Salgó boltja. Az ő rögeszméje, hogy a professzor kommunista. Másfél éve figyelteti, de akkor érthető, hogy miért nem tudott produkálni bizonyítékokat.

Rohadt gazember... Csak az erőket kötötte le.

- Hülyeség, Káldy gyerekkori barátja a honvédelmi miniszter úrnak.

- Most már értem. De Salgó két nappal ezelőtt mégis engedélyt kapott, hogy Káldy telefonbeszélgetéseit lehallgathassa.

Hallották, hogy az ajtó kinyílt.

Dombai jött vissza. Halkan jelentett valamit. Kálmán bólintott. Dombai a rádióhoz ment, szórakozottan bekapcsolta.

- Összesen eddig hány ellenállót buktattál le? - kérdezte Kálmán.

- Hát össze kéne számolnom. Sokat.

- Kommunisták is voltak közöttük? - Kálmán Dombaira nézett.

- Szép számmal.

Dombai egyre fokozta a hangerőt.

- Már tíz óra elmúlt, hadnagy úr - mondta Helmeczy.

- Tudom - mondta Dombai.

- Melyik a te revolvered? - kérdezte Kálmán.

- Az a Walther. Ügyes kis jószág - mondta Helmeczy. - Vigyázz, csőre van töltve.

- Lőttél már vele agyon valakit? - kérdezte Kálmán.

- Két zsidót, Varsóban.

- Jan Pittkovszkyt is agyonlőtték? - Helmeczy bólintott. - Mirkót is?

- Öt is.

- Ha szól a zene, meghallani a lövést?

- Ha ennyire üvölt, nem - mondta Helmeczy. Tölthetek?

- Tölts. A hadnagy úrnak is. Vedd át, Sándor. Nos, mire ürítsük?

- A győzelemre - mondta Dombai.

- Te, Helmeczy, mire iszol?

- Én? - kérdezte a szőke férfi, és felemelte a poharat.

- Én is a győzelemre iszom.

- Úgy idd, Helmeczy, hogy ez az utolsó poharad - mondta Kálmán, és felemelte revolverét:

Az áruló szeme kerekre tágult, arca elsápadt.

Kálmán pedig meghúzta a ravaszt. Egyszer... kétszer... háromszor... négyszer...

Dombai megfogta a karját.

- Elég lesz - mondta határozottan. - Gyerünk.

Egész éjjel nem aludt. Marian ágyánál ült, és remegett a teste. A nyitott ablakon hűvös levegő ömlött be, de nem fázott, tüzelt a homloka, mintha lázas lenne.

Marian a karját simogatta, csendes szavakkal nyugtatta a fiút. El akarta terelni gondolatait, de Kálmán nem tudott figyelni. Marian látta gyötrődését, és azt mondta:

- A legnagyobb bűn, Kálmán, ha valaki elárulja a népét. Minden más bűn megbocsátható, csak az nem.

S különösen nem háború idején.

- Igen - suttogta a fiú, és remegő kézzel cigarettára gyújtott. Mohón, kapkodva szívta a füstöt. - Csakhogy a hóhérmesterséghez nemcsak jó idegek, hanem gyomor is kell... Nekem pedig egyik sincs. Én úgy képzeltem el az életemet, hogy az egyetem elvégzése után majd magyar irodalmat és történelmet fogok tanítani.

- Persze hogy tanítani fogsz. Méghozzá nagyon jól fogod tanítani. Kálmán, te olyan okos vagy, az eszedet kell most használni...

Sokáig hallgattak. Az ég alja már világosodni kezdett, amikor Kálmán azt mondta:

- Talán az a baj, hogy nem tudok szívből gyűlölni.

Gyengébb ember vagyok, mint gondoltam volna.

- Ennél erősebb soha ne légy - mondta a lány, és megcsókolta a fiú tenyerét.

Kálmán felállt. Bement a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosta az arcát, aztán tarkóját a csap alá tartotta. Kicsit felfrissülve jött ki a fürdőszobából.

Marian hálóingben ült az ágy szélén. Ásított.

- Mennyi az idő?

- Négy óra tíz - mondta a fiú. - Marian, megbízható ember a kapcsolatod?

A lány zavarba jött, nem tudta, mit válaszoljon.

- Jól van, ne mondj semmit. Az életemet rád bízom.

- A kabátjához ment, elővette a Helmeczynél talált névsort. - Másold le gyorsan, és add át a kapcsolatodnak vagy akinek akarod. Mondd meg, hogy ezt egy Gestapo-ügynöktől vettük el, aki elmondta, hogy ezek az emberek megfigyelés alatt állnak. - Kálmán kinyitotta a teraszajtót is, és mélyet szívott a hideg levegőből. Felnézett az égre, a csillagok nagyon távolinak tűntek. Megfordult. Marian a listát böngészte, aztán az asztalhoz ült, és másolni kezdett. - Az eredeti példányt holnap juttasd el Ignác bácsinak. Közöld vele, hogy a feladatot végrehajtottuk. A névsort pedig használja egészséggel. Lemegyek, felkeltem a hadnagy urat és a nagyságos asszonyt. - Savanyún elhúzta a száját.

- Aztán Ilonkát is észhez térítem, te pedig alaposan rámold le őt.

Sanyiék már ébren voltak. A férfi ásítva nyújtózkodott.

- Mi van, százados úr? Hogy aludt?

- Már jobban is aludtam. Mikor indultok? - kérdezte Kálmán.

- Perceken belül, ha ugyan a kisasszony addig elkészül.

- Már elkészültem, mehetünk - mondta Margit, és eltette a fésűjét. - A botod hol van?

- A sarokban.

- Valami ennivalót kéne becsomagolnom - mondta Kálmán.

- Hagyd, majd reggelizünk valahol. - Dombai felállt, begombolta a zubbonyát. - Látod - mondta nevetve -, az istennek sem akartam tiszt lenni, most mégis azt csináltak belőlem. Legalább nem potyára végeztem el a tartalékos tiszti iskolát.

Kálmán a kapuig kísérte őket. Már egészen világos volt az ég alja, a Vörösvári úti remízből akkor futott ki az első villamoskocsi. A kerekek csattogása felverte a hajnali csendet. Dombai cigarettára gyújtott, és hunyorgó szemmel Angyalföld felé nézett.

- Takács Géza - mondta csendesen -, Apát utca tizennyolc. Ne felejtsd el. Vésnök a Goldbergerben.

Ha azt mondod neki: "Papa, a csüggedést ne adja fel"

- megmondja, hol vagyok található.

Aztán megölelték egymást, Margit arcát megcsókolta. Még sokáig állt a kapuban, s elszomorodva nézett utánuk.

Cigarettára gyújtott, és visszasétált a házhoz. A hűvös levegő megnyugtatta az idegeit. Bement Ilonka szobájába, kitárta az ablakot, és a beömlő fénynél elnézte a mélyen alvó lányt. Furcsa, de most nem érzett lelkifurdalást. Hiszen nem ő, a lány akarta.

Talán valóban nem szereti a vőlegényét. Aztán keserű lett a szája mégis. Persze hogy nem igaz az okoskodása. Ilonkát csak felhasználta, de hát neki biztosan örömöt okozott ez az éjszaka.

Költögetni kezdte a lányt, de az meg sem mozdult.

Vizet loccsantott a tenyerébe, megdörzsölte a homlokát, nyakát. Végre megrebbent a szempillája, álmosan pislogni kezdett; majd felnyitotta a szemét. Elmosolyodott. Kinyújtotta a karját, testét megfeszítette, ásított.

- Régen nem aludtam ilyen jól.

- Elég baj volt az nekem - mondta Kálmán némi szemrehányással. - Csókolgatlak, s egyszerre azt veszem észre, hogy elalszol... De ennél nagyobb baj is történt.

- Haragszol rám? - kérdezte durcásan a lány.

Nem tudom, mi volt velem. Csókolj meg.

- Ilonka, nagy baj van - mondta kitérően a fiú. - Itt volt Marian kisasszony.

- Mikor?

- Tíz perce.

- Ne őrjíts.

- Melletted aludtam. Képzelheted, hogy éreztem magam. - A lány felült. - Azt hiszem, mindkettőnket kirúg.

- Hát nem zártad be az ajtót? - kérdezte ijedten.

- És ha be lett volna zárva? Akkor is csak ki kellett volna nyitni.

- Úristen. Most mi lesz?

Kálmán a távolba meredt.

- Nézd, nekem már úgyis mindegy. Mondd azt, hogy betörtem hozzád, kényszerítettelek, te meg nem mertél kiáltani, találj ki valamit, fogj rám mindent.

- És ha téged kirúg, mit csinálsz?

- Mit tudom én. A Bazilika elé ülök... Eggyel több hadirokkant lesz ott... Menj fel hozzá. Beszélni akar veled.

- Ezt jól megcsináltuk.

- Hát megbántad?

- Dehogy... Csak nem lenne jó, ha kirúgna. Féltékeny rád.

- Hagyd már ezt a hülyeséget.

- Hidd el - mondta a lány. Kilépett az ágyból, mezítelenül állt a férfi előtt. - Most már mindegy - mondta, és átölelte a nyakát.

Kálmánt elöntötte a forróság.

- Ne, most ne... - dadogta - Rózsi is ébren van...

- O, te gyáva, hát nem mindegy...

Megcsókolták egymást. Kálmán csak nehezen tudott kiszabadulni a lány öleléséből.

Félórával később Ilonka bekopogott Marianhoz, aki már pongyolában állt a szekrény előtt, és a ruháit rendezgette. Lopva végignézte a belépő lányt, és el kellett ismernie, hogy Ilonka könnyen le tudja venni a lábukról a férfiakat. Mohazöld szövetruhája szorosan tapadt a testére, feszesre kötött fehér köténykéje kiemelte csípője remek ívét. Marian akaratlanul összehasonlította magát vele, és arra gondolt, vajon Kálmán ellen tudott-e állni az ösztöneinek. Rosszkedvű, lehangolt lett, s amikor szembefordult a lánnyal, már tudta, hogy féltékeny, s ösztönösen megérezte a másikban azt az asszonyt, aki veszélyezteti boldogságát.

- Hívatni tetszett, kisasszony - mondta csendesen Ilonka, és bátran a lány szemébe nézett.

- Üljön le - mutatott a székre. Ilonka leült, Marian azonban állva maradt, mintha ezzel akarná fölényét biztosítani. Először arra gondolt, hogy alaposan lehordja a lányt, ordítani, kiabálni fog vele, végül meggondolta magát, és halkan azt mondta.

- Magának, Ilonka, vőlegénye van. - A lány bólintott. - Nekem semmi közöm a maga érzelmi életéhez, még az sem érdekel, hogy megcsalja a vőlegényét vagy sem, érti, ez a maga lelkiismeretére tartozik. De azt nem tűröm el, hogy a vőlegényét ebben a házban, a szemem láttára csalja meg. Ez nem nyilvánosház, érti? Most az egyszer elnézem és botlásnak tekintem ezt a micsodát, de ez többet nem fordulhat elő. Megértette?

Ilonka lehajtotta a fejét, nyelve hegyével megnedvesítette alsó ajkát.

- Nem szeretem a vőlegényemet - mondta. - Sohasem szerettem. Anyám kényszerített hozzá. A vőlegényem is tudja, hogy nem szeretem őt, és én nem is fogadtam neki hűséget. Palit szeretem.

Marian a teraszajtóban állt, kinézett a napsütötte kertbe, s a felső úton meglátta Kálmánt, aki meztelen felsőtesttel kavicsot talicskázott.

- Ö is szereti magát? - kérdezte, anélkül hogy hátrafordult volna.

- Nem - mondta. - Azt hiszem, ő csak a nőt kívánja. De ez engem nem érdekel. Tetszik tudni, a férfiaknál mindig így kezdődik a szerelem.

- Ez viszont engem nem érdekel - mondta Marian.

- Megmondtam a véleményemet. Többé ez ne forduljon elő. Maga menyasszony, s én nem tűröm, hogy a tudtommal és a szemem láttára megcsalják azt az embert, aki a fronton harcol, még akkor sem, ha maga nem szereti. Ha még egyszer meglátom magukat együtt, mindketten repülnek. Most pedig menjen a dolgára.

Ilonka felállt, megigazította a ruháját, és eltávozott.

IX.

A gyilkosságot a hajnali órákban fedezték fel. Helmeczyért öt órakor jött a gépkocsi, hogy a katonai repülőtérre vigye, de a csengetésre senki sem nyitott ajtót. A sofőr Topolyával együtt dörömbölni kezdett, de a lakásban senki sem mozdult. A morcos arcú gépkocsivezető felhívta Salgót, akitől azt az utasítást kapta, hogy menjen el a főszerkesztőért. Vontatott és közönyös hangon jelentette a történteket, a parancsot nem tudja teljesíteni, mert Helmeczy úr nem nyit ajtót.

Salgó az mondta a sofőrnek, hogy maradjon ott, utána felhívta Schlickent, elmondta neki a hallottakat, de nem hallgatta el sejtését: Helmeczyvel valami furcsa dolog történt.

Egy órán belül mindketten a villában voltak. Salgó csengetett, Schlicken is megpróbálta, de a főszerkesztő nem adott életjelt magáról, a telefonhívással is hiába kísérleteztek, a hallgatót nem vette fel.

- Törjék be az ajtót - mondta Salgó. A marcona sofőr nem sokat teketóriázott, a kocsiból előszedte a feszítővasat és a kalapácsot. Dolgozni kezdett. A harmadik próbálkozás sikerrel járt.

Megdöbbentő kép fogadta őket. Helmeczy hanyatt fekve bámult a semmibe. Keze görcsösen tartotta az üres pálinkáspoharat. Salgó megpiszkálta puha orrát, megigazította sálját, kiparancsolta Topolyát és a sofőrt, aztán Schlickenre bámult, akinek arca most beesettebbnek tűnt, mint máskor.

- Kaput - mondta az őrnagy, és zsebéből elővette a cukorkás staniclit. - Parancsolsz egy cukorkát?

Salgó töprengő arccal nemet intett, körülnézett, és rövid tűnődés után azt mondta, hogy ne mozogjanak, ne nyúljanak semmihez.

- Maradj itt, én értesítem a bűnügyieket. - Átment Topolyáékhoz. Az őrnagy egyedül maradt a hullával.

Egy ideig unott arccal nézte barátját, de csak az arca fejezett ki unalmat. Belül keserűséget és sajnálatot érzett, s valami furcsa, kínzó fájdalmat is. Lassan szopogatta a cukorkát, és alaposan szemügyre vett mindent. Az alacsony asztalkán pálinkásüveg állt, az íróasztalon két öblös pohár, benne a pálinka, és Helmeczy görcsös ujjai közt is egy pohár. Tehát hárman voltak, valószínűleg ismerősök vagy barátok, erre vall az italozás. Az íróasztalra nézett, észrevette a sellős gyűrűt. Szórakozottan felvette. Emlékezett rá.

Ezt a pecsét gyűrűt ő adta emlékül Helmeczynek, amikor Varsóban Jan Pittkovszky sejtjét felszámolták. Fintorgott, és a zsebébe csúsztatta a gyűrűt. Nem rablógyilkosság történt - gondolta -, hiszen semmi értéket sem vittek el. Ahogy újból barátja üvegfényű szemébe nézett, hirtelen valami ismeretlen félelem fogta el, az volt az érzése, hogy figyelik őt, revolvercsövek merednek rá valahonnan, szinte várta a lövéseket. Megremegett, és gyorsan kiment a lakásból. Topolyáéknál furcsa kép fogadta. Salgó a konyha közepén ült egy karosszékben, és hallatlan nyugalommal szivarozott. Topolya meg ott állt előtte, és izgatottan mesélt, a beteges, sovány asszonyka sápadt arccal helyeselt. Amikor a kopasz főellenőr meglátta a belépő őrnagyot, felemelte vaskos karját, és intett Topolyának, hogy hallgasson.

Leverte ruhájáról a hamut.

- Érdekes dolgokat mesélt Topolya mester - mondta.

- Éspedig? - Schlicken a konyhakredencnek támaszkodott, háttal az ablaknak, hogy arca árnyékban maradjon. Nem akarta, hogy Salgó észrevegye sápadtságát. A főellenőr nyugodtan szívta a szivarját, és röviden ismertette az addig hallottakat. A délelőtti órákban itt járt egy lány, valamilyen hazafias nőegylettől jött, és sok mindenről beszélgettek Topolya nénivel. Topolya néni szerint a lány magas volt és karcsú.

Kisasszonynak látszott, mert nagyon finoman volt öltözve.

Ugye, Topolya néni?

- Igen, kérem. Igazi úri kisasszony volt.

- Hány éves lehetett? - kérdezte az őrnagy.

- Nagyon fiatal volt, kérem.

Salgó legyintett, és folytatta.

- Este, amikor Topolyáék már a lefekvéshez készülődtek, váratlanul beállított két katonatiszt. Az egyik civilben volt...

- Az volt a forradásos arcú - mondta topolya.

Csupa vörös forradás volt az arca, szemüveget viselt, aranykeretes szemüveget. Rákay százados úr.

- Bemutatkozott? - kérdezte Schlicken.

- Nem, kérem alázattal. De amikor az ezredes úr telefonon kereste, ezt a nevet mondta...

Nem folytathatták a beszélgetést, mert megérkezett a bűnügyi rendőrség helyszínelő csoportja. Salgó elmondta a történteket, s a detektívek munkához láttak.

Délután Schlicken, aki elhalasztotta athéni utazását, hiszen Helmeczy nélkül semmire sem mehetett, Salgó szobájában ült, és hang nélkül tanulmányozták az addig elkészített szakjelentéseket és a felvett vallomásokat. Salgó néha feljegyzett valamit - egy-egy szót, rövid mondatot - a noteszába, aztán szivarozva tovább olvasott. Amikor befejezte az olvasást, az őrnagyra nézett. Megvárta, míg ő is végzett az olvasással, akkor összekulcsolta ujjait a hasán, és azt mondta.

- Nos?

Schlicken szokása szerint cikázott a szobában.

- Szerintem - mondta - Helmeczyt egy jól szervezett társaság ölte meg. Valószínűleg angol ügynökök.

Az ismeretlen fiatal nő jelenléte arra mutat, hogy a Campbel-üggyel kapcsolatban áll. Gömörynét, Topolyánét is egy fiatal nő kereste fel.

- De a kapott személyleírás nem egyezik.

- Ez most nem érdekes - mondta Schlicken. A szervezet két nővel is dolgozhatott. Valószínűnek tartom, hogy az angolok szagot kaptak, megneszelték, hogy Helmeczy, illetve Monty Pinkton a mi emberünk. Ráfuttatták Campbelt, aki ügyesen tőrbe csalta, hogy konkrétan meggyőződjön Pinkton árulásáról.

Kiválasztották Gömörynét - a lány nyilván ezt derítette fel -, és Campbel közölte Pinktonnal, hogy nála bujkál. Hogy terve sikerüljön, a nyomaték kedvéért még azt is hozzátette, hogy reggel Belgrádba utazik.

most már csak lesben kellett állniuk, hogy ti felvonultatok-e? Hála az égnek, teljes apparátussal és megdöbbentő dilettantizmussal megjelentetek a színen. Campbelék pedig páholyból végignézték a színjátékot, és a hasukat fogták a röhögéstől.

Salgó a szájában lógatta a szivart, és jegyzetét böngészte.

- Igazad van, Henrik. Ezzel kapcsolatban azonban feljegyeztem magamnak az első kérdést. Miért épp Gömörynét nevezte meg Campbel?

- Majd elmondja ő!

- Nem - mondta Salgó -, erre a kérdésre nekünk kell választ kapnunk.

Schlicken legyintett.

- Nem érdekes. Bárkit megnevezhetett volna.

- De miért éppen az ankarai követségi titkár anyját?

- makacskodott Salgó.

- Hát nem érted? Nem az asszony személye a fontos - mondta az őrnagy -, hanem az, hogy Helmeczy jelenti-e vagy sem Campbel búvóhelyét. Ne ragadj meg egy rögeszménél, mert akkor félresiklunk.

chlicken lenyelte a cukorkát. - A többi világos. Meggyőződtek árulásáról, és végeztek vele. Méghozzá zseniálisan. A jelentések szerint kesztyűben dolgoztak, semmi ujjlenyomat nem maradt utánuk.

- Ez hülyeség - mondta Salgó. - Csak nem hiszed, hogy kesztyűs kézzel pálinkáztak. Topolya nem látott náluk kesztyűt.

- Akkor miért nem talált a rendőrség ujjlenyomatot a poharakon?

- Ez a következő kérdés - mondta Salgó.

- Van még kérdésed? - kérdezte Schlicken enyhe gúnnyal.

- Akad még néhány. Vagy te nem tudod, hogy a mi munkánk a kérdés-felelet játék?

- Én csak azt tudom, hogy a gyilkost vagy a gyilkosokat el kell fognom. Esküszöm, hogy elfogom őket.

- Nem lesz könnyű - mondta Salgó. - Mert szakemberekkel mérkőzünk.

Kopogtak az ajtón. Fiatal nyomozó lépett be, jelentette, hogy a főkapitányságról Koócz Géza hadnagy szeretne Salgó főellenőr úrral beszélni.

- Küldd be - mondta a kopasz férfi, és az ajtó felé fordult.

A fekete vékony bajuszos rendőrtiszt udvariasan bemutatkozott.

- Kérlek, főellenőr uram - mondta kesztyűjét lehúzva -, az országos köröző alosztály csoportvezetője vagyok. Megengeded, hogy rágyújtsak? - Salgó álmosan bólintott.

- Parancsoljon, cukorka, eredeti párizsi - Schlicken barátságosan a hadnagy felé nyújtotta a zacskót.

- Nagyon köszönöm... - A hadnagy kivett egy cukorkát, két ujja hegye között tartotta, megszagolta, elismerően bólogatott, és a szájába dugta. - Finom.

Salgó álmos, unott arcára siklott a tekintete. - Bocsánat - mondta. - Máris a tárgyra térek. Néhány nappal ezelőtt megkaptam átiratodat, mely szerint országos körözés elrendelését kéred egy bizonyos Harry Campbel nevű, feltehetően német anyanyelvű, középmagas termetű, huszonöt év körüli, barna hajú, barna szemű, hosszúkás arcú egyén...

- Úgy van - szólt közbe Salgó, mert már attól félt, hogy a hadnagy végigmondja a körözési kérelem teljes szövegét.

- Bocsánat - mondta a hadnagy, és meghajtotta a fejét. - Máris a tárgyra térek. Kérlek, főellenőr úr, ne vedd dicsekvésnek, de arról vagyok nevezetes, hogy nagyszerű névmemóriám van. Amikor elolvastam átiratodat, amelyben voltál olyan kedves... - Salgó ásított.

- Folytasd csak, hadnagy úr.

- Szóval emlékeztem erre a Campbel névre. Tudtam, hogy olvastam valahol. Visszagondoltam, és megtaláltam az aktát. - Salgó szeme felélénkült.

Tavaly ősszel a páncélos hadtest bejelentése alapján a katonai ügyészség két szökevény körözését rendelte el.

Az egyik szökevény Borsy Kálmán zászlós, a másik Dombai Sándor karpaszományos szakaszvezető. Borsy Kálmán édesanyját Campbel Erzsébetnek hívják.

Kálmán hosszan nézte a főorvos markáns arcát, amelynek egyébként kemény vonásait most meglágyította az érezhetően terjedő félhomály. Arra gondolt, hogy fel kellene kattintania a villanyt, de nem mozdult, mert nem akarta töprengésében megzavarni a főorvost. Előzőleg a Helmeczynél talált névsorról beszélgettek, amelyen Sávos is szerepelt, meg arról, amit a főszerkesztő elmondott Káldyékról. Szóba került Salgó is, egyikük sem ismerte, de nem kis nyugtalansággal fontolgatták a teendőket. Helmeczy a főorvosra gyanakodott, Salgó Káldy professzorra, tehát nem Marianra, hanem az öregre. A főorvosnak az volt az utasítása, hogy a legvégső pillanatig maradjon a helyén, és csak akkor vonuljon illegalitásba, ha létét közvetlen veszély fenyegeti. De melyik a legvégső pillanat? És igazat mondott-e Helmeczy, hogy gyanújáról eddig nem tett jelentést? A kertből zeneszó hallatszott be, egy színészcsoport szórakoztatta a lábadozó sebesülteket. A főorvos behajtotta az ablakszárnyakat.

- Egyelőre nem megyek illegalitásba - mondta határozottan. - Mindenesetre megteszem a szükséges intézkedéseket, hogy kellemetlen meglepetés ne érjen.

Kemény napok következnek, Kállayék puhatolódzó tárgyalásokat folytatnak az angolszászokkal, s véleményem szerint a németek tudnak erről. A Gestapo az utóbbi napokban több felderítőcsoportot dobatott át.

Erről meg Kállayék tudnak, és ölbe tett kézzel tudomásul veszik. Egyszóval maradok.

- Mi lesz a feladatom? - kérdezte Kálmán.

A főorvos sétálni kezdett.

- Te biztonságban vagy - mondta. - Igazolványod olyan tökéletes, hogy akkor sem szabad vallomást tenned, ha elfognának, és azt mondanák; te vagy Borsy Kálmán. Tudniillik ezt nem tudják rád bizonyítani, azt pedig semmiképpen sem bizonyíthatják be, hogy nem vagy azonos Suba Pál kertésszel. Belika, ahol Suba szülei élnek, a jugoszláv partizánok ellenőrzése alatt áll.. Érted nem aggódom. Káldyékért viszont annál inkább.

- Marian harmadik napja távol van - mondta kedvetlenül Kálmán. - Azt mondta, Szegedre megy az apjához, de szerintem konspirál.

- Káldy nem szereti a németeket, de tudomásom szerint semmiben sem vesz részt azon kívül, hogy előadásaiban gúnyolja a fasizmust. De ezt nyíltan csinálja, tudják róla.

- Ezért gyanakodna rá az a Salgó nevű pacák? De hát komoly az ügy, ha engedélyezték a telefonlehallgatást is.

- Mindenesetre beszélni fogok vele - mondta a főorvos. - Nem árt, ha tudja. - Az íróasztalhoz ment, leült, kinyitotta a fiókot, és egy páncélkazettából borítékot vett elő. Nézegette, forgatta, aztán cigarettára gyújtott. Néhány szippantás után beszélni kezdett.