- Nem tudom. Szomjas vagyok nagyon.

- Legyen türelemmel. A kiszolgálással bajok vannak. Hol verték kobakon magát? Úgy szét volt nyílva a feje, akár a tubarózsa.

Kívülről lépések közeledtek, majd kulcszörgés hallatszott. Valaki kinyitotta az ajtót. Még mindig lehunyt szemmel feküdt. A közeledő nehéz léptekből sejtette, hogy az őr nyitott rájuk.

- Maga rugdosni ajtó? - kérdezte az őr.

- A kettes magához tért. Szomjas - mondta Busa.

- Ne rugdosni meg asz ajtó, mert fágok tied pofád.

- Szomjas a kettes.

- Kuss!

Az őr Kálmánhoz lépett. Megérintette a vállát.

- Felkelni, los!

Kálmán szédülve felállt. Az őr a karjánál fogva segítette. Forgott vele a helyiség, lehunyt szemmel a salétromos falnak támaszkodott.

- Rosszul vagyok - suttogta.

Az ajtóban egy köpcös SS állt. Az őr szólt neki hogy hozzon vízet.

Megitatta Kálmánt, megkérdezte, elég volt-e. A fiú bólintott. Az őr visszaadta a csajkát a köpcösnek, majd megragadta a fiú karját, és kivezette a zárkából.

Hosszú folyosón botorkáltak végig, a nedves, hűvös levegő szinte ránehezedett, kapkodva lélegzett. Felbotladozott a lépcsőkön, az őr támogatta. Még nem tért magához egészen, nem emlékezett vissza, hogy mi történt vele, szédült, és hányinger kínozta megint.

Megálltak egy ajtó előtt. Kálmán összegörnyedve a falnak támaszkodott, az őr pedig kopogott az ajtón, és benyitott. Németül jelentett valamit, majd visszalépett, és bevezette a fiút a szobába, ahol az íróasztalnak támaszkodva egy jól táplált, fekete, göndör hajú, fehér köpenyes férfi állt, aki aranykeretes szemüvege mögül érdeklődve nézett Kálmánra. Egy kézmozdulattal elküldte az őrt. Megkérdezte, hogy beszél-e németül, s amikor Kálmán bólintott, hellyel kínálta meg. Megvárta, míg Kálmán elhelyezkedett a széken, aztán közelebb lépett, megfogta a pulzusát, és az óráját nézte.

- Hogy hívják?

Kálmán hirtelen zárlatot kapott. Most melyik nevét mondja meg?

- Nem tudom - suttogta. - Rosszul vagyok. - Tenyerét az arcához emelte, és váratlanul úgy érezte, hogy nyomban meghal. Az orvos elengedte a csuklóját, felemelte a fiú állát, szeme alatt lehúzta a bőrt, és a szemét nézegette.

- Vegye le a kabátját és az inget - mondta.

Csak az orvos segítségével sikerült félmeztelenre vetkőznie. Aztán hanyatt fektette egy lepedővel letakart lócán. Kálmánt a hideg rázta, fogai vacogtak. Az orvos hosszasan vizsgálta.

- Szédül?

- Nagyon, és hányingerem van.

Az orvos injekciót fecskendezett a karjába. Azt mondta, hogy mindjárt jobban lesz. Felültette, leszedte fejéről a kötést, tűnődve nézegette a több centi hosszú sebet, kenőcsöt rakott rá, és friss pólyával átkötözte. Amikor befejezte a kötözést, azt mondta:

- Alaposan beverték a fejét. Négy centiméteres nyílt seb és erős agyrázkódás. Tetanuszt adtam, a sebét összekapcsoltam. Úgy látom, a koponyacsont is megsérült. Sajnos nem áll módomban, hogy kórházba szállíttassam. Alapos kivizsgálásra volna szüksége.

Remélem, a koponyacsont sérülése nem fog komplikációkat előidézni. Szédül még?

- Már nem annyira, mint előbb.

- Emlékszik már a nevére? - kérdezte, és visszaültette Kálmánt a székre. - Vegye fel az ingét. - Míg a fiú üggyel-bajjal felöltözött, az orvos levette a szemüvegét, és pislogva ránézett. - Kellemetlen, ha valaki nem emlékszik a nevére. - Egy szarvasbőr darabkával dörzsölgette az üveget. - Bár - folytatta elgondolkozva az erős agyrázkódás átmenetileg emlékezési zavart okozhat, különösen annál, aki epileptikus sérült. Feltette a szemüvegét az orrára, igazgatta.

Kálmán kellemetlenül érezte magát. Az orvos szavaiban mintha burkolt figyelmeztetés rejtőzött volna, de a fiú úgy tett, mintha nem értené a szavait, elnézett arca mellett. Az ablak nyitva volt, de nem sokat látott az ezüstfenyők csúcsain kívül. Az égen tömött felhők úsztak. Az orvos háttal állt a fiúnak, a műszereit rendezgette.

- A professzort még nem fogták el - mondta az orvos. - Akkor sem fogták el, ha azt állítják, hogy elfogták.

- Tetszik ismerni a professzor urat? - kérdezte Kálmán.

- Egyetemista koromban hallgattam az előadásait.

Fiatal tiszt lépett be, halkan súgott valamit az orvosnak, aki Kálmánra nézve azt mondta:

- Nem tud németül, nyugodtan beszélhetünk.

- Kihallgatható? - kérdezte a tiszt.

- Kihallgatható, de jelentse az őrnagy úrnak, hogy erős emlékezési zavarai vannak, és gyakoriak az epilepsziás rohamai. Az előbb volt rohama.

Kálmán minden szót értett. Miért mondta az orvos, hogy nem ért németül, és miért mondta azt, hogy rohama volt. Elfogadhatja-e ezt a cinkosságot?

A fiatalember kezet fogott az orvossal, majd megmarkolta Kálmán karján a ruhát, és Schlicken őrnagy szobájába vezette.

Az egyszerűen berendezett szoba ablakai egy fenyves erdőre néztek. Az íróasztal mögött páncélszekrény állt, és egy kárpitozott szék, a szoba közepén, mintegy két méterre az asztaltól, még egy szék volt, az ablaknál pedig egy alacsony, fiókos szekrényke, rajta hosszúkás alakú zenegép. Kálmán nem ismerte a készülék típusát, de sejtette, hogy rádióval egybeépített lemezjátszó.

Az őrnagy a készüléket babrálva, egyenruhája megfeszült a hátán, az ajtónyitásra felegyenesedett, és fürkészve végignézte a fiút.

Hanyag testtartással, mozdulatlanul állt. Tekintetével a fiút tapogatta. Intett a tisztnek, hogy ültesse a székre. Amikor a tiszt kiment a szobából, Schlicken az íróasztalhoz lépkedett, felvett onnan egy mappát, sétálva lapozgatta, bele-beleolvasott, majd megállt Kálmán előtt. Barátságos hangon, de mosoly nélkül azt mondta:

- Akar egy cukorkát? - Zsebéből papírzacskót vett elő, és a fiú felé nyújtotta.

- Köszönöm, nem kérek - mondta Kálmán gyenge hangon.

- Kár, hogy nem szereti a cukorkát. - Kivett egy szemet, és a szájába csúsztatta. - Nagyon finom. A zacskót az asztalra tette, aztán visszasétált, és megkérdezte Kálmán nevét, személyi adatait, hol, mikor sebesült meg. Minden válasz után a mappába nézett.

- Fantasztikus - mondta. - Minden adat stimmel.

- Becsukta a mappát, és az íróasztalra dobta. - Manapság ez ritkaság. Tényleg nem szereti a cukorkát?

Vagy csak önérzetes?

Kálmán nyelt, szemét az őrnagyra szúrta. Hadirokkant, a Vaskereszt tulajdonosa, nem szabad félnie.

Megmondaná, kérem, hogy miért vettek őrizetbe? kérdezte.

- Kár, hogy nem szereti a cukorkát - mondta lágyan az őrnagy, mintha nem is hallotta volna Kálmán kérdését. - A cukorka nemcsak megízesíti az ember száját, hanem a torkát is tisztítja. Mit is kérdezett?

- Szeretném tudni, hogy miért tartóztattak le. Az irataimból láthatja, hogy hadirokkant vagyok. Frontkatona voltam. Nem véletlenül kaptam a Vaskeresztet. - Kálmán Sávos doktor utasítására gondolt: az iratai tökéletesek, semmivel sem tudják bizonyítani, hogy ő nem Suba Pál.

- Van még valami kérdése? - kérdezte nyugodtan Schlicken, és élvezettel forgatta a szájában a cukorkát.

Kálmán jobban érezte magát, az injekció használt.

- Magyar állampolgár vagyok - mondta határozottan - Követelem, hogy adjanak át a magyar hatóságoknak.

Schlicken derűs arccal sétálgatott. Felvette az asztalról a papírzacskót, s mintha nem érdekelné a fiú beszéde, azt mondta: - Kóstolja meg. Isten bizony mondom, jó szívvel adom.

- Nem kérek.

Igazán sajnálom. - Kicsit szomorú arccal a fiúhoz lépett - Több kérdése nincs? - Kálmán nemet intett.

- És követelése?

- Az sincs.

- Ezt igazán örömmel hallom - mondta, és az ablakhoz sétált. Mintha tükörbe nézne, haját igazgatta.

- Nos, figyeljen rám, barátom, és jegyezze meg a következőket. - Ujját megtörölte a zsebkendőjében. - Itt, ebben az épületben az a rend, hogy én kérdezek, és maga válaszol. Ha válaszai kielégítőek, akkor esetleg kérhet. - Közelebb lépett a fiúhoz. - Kérhet, kedves barátom, tisztelettel, udvariasan, de nem követelhet.

Értjük egymást?

Kálmán a férfi szemébe nézett.

- Kérem - mondta elszántan én addig egyetlen kérdésre sem válaszolok, amíg nem mondja meg, hogy mivel gyanúsít.

- Miből gondolja, hogy valamivel gyanúsítom magát?

- őrizetbe vettek.

Schlicken az íróasztalához sétált. Kiválasztott egy cigarettát, és rágyújtott.

- Egyelőre csak előállítottuk - mert az igazoltatás elől meg akart szökni, és megtámadta egyik munkatársamat. Rágyújt?

Kálmán megtapogatta a zsebét.

- Mindenemet elvettek.

- Parancsoljon. - Schlicken odanyújtotta a dobozt, Kálmán kivett egy cigarettát, megköszönte. Az őrnagy megvárta, míg rágyújt, aztán folytatta. - Mit tud Káldy Marianról?

Kálmán kifújta a füstöt.

- Semmit sem tudok róla. - A kérdésről arra következtetett, hogy Mariant nem fogták el.

Schlicken széttárta a karját.

- Ez képtelenség. Több hónapja kertészkedik a villában. Valamit csak tud róla mégis?

Kálmán felvonta a szemöldökét.

- Reggel és ebéd után a parkban szokott sétálni.

- Óriási! Tehát reggel és ebéd után. Azt nem tudja véletlenül, hogy enni, aludni, fürdeni szokott-e?

Kálmán látta, hogy az őrnagy gúnyolódik vele.

- Van egy olyan érzésem, hogy aludni is, enni is szokott. Talán fürdeni is.

- Nagyszerű, fiatalember. Igazán megható a maga mindentudása. Fogadja elismerésemet. - Olyan ütést mért Kálmán arcára, hogy ájultan a padlóra zuhant.

Schlicken pedig, mintha mi sem történt volna, kiszólt az ajtón, hogy hozzanak be egy vödör vízet. Néhány perc múlva Kurt, a gépkocsivezető lépett be. Közönyösen az ájult Kálmán mellé térdelt, és locsolni kezdte az arcát. Schlicken pedig feltett egy lemezt, bekapcsolta a készüléket, és az ablaknak támaszkodva hallgatta Mozart Requiemjét.

Amikor Kálmán magához tért, Kurt ki akart menni a szobából, de Schlicken intett, hogy maradjon, és ültesse a székre a bódult Kálmánt. A sofőr felemelte a földről, és leültette. Kálmán feje kókadtan csüngött a mellére. Hányinger kínozta megint.

- Danke, Kurt. Willst du einen Zucker? - kérdezte Schlicken.

- Jawohl, Herr Major.

Odadobott Kurtnak egy cukrot, aki ügyesen elkapta.

- So, so.. - mondta bölcselkedve az őrnagy. - Mindenki azt kap, amit megérdemel. Suba Pál pofont, mert pimasz és szemtelen, Kurt Günther finom cukorkát. So ist das Leben. - A fiú elé állt megint. - Tehát mit tud Káldy Marianról?

Kálmán elkeseredve felemelte a fejét.

- Miért ütött meg? - suttogta rekedten, és alig bírta a könnyeit visszatartani. Nagyon megalázottnak érezte magát, és ez mindennél jobban fájt.

- Nekem mindig fájdalmat okoz, ha valakit meg kell ütnöm, de ha szemtelenkednek velem, rohamot kapok. Tehát, mit tud Marianról? Hol lehet?

- Semmit sem tudok róla.

Schlicken megdörzsölte az állát.

- No, jól van. Az első számú játszma függőben maradt. Kezdjük a másodikat. Milyen kapcsolatban van a lánnyal?

- Alkalmazott vagyok. Utasításokat adott, azokat végrehajtottam.

- Bravó. Ez szép, szabatos válasz volt. S ha most úgy kérdezem, hogy milyen viszonyban volt vele?

- Akkor sem mondhatok mást. - Kálmánt megerősítette az a tudat, hogy Mariannak sikerült megszöknie.

Schlicken eltűnődve sétálni kezdett. Háromszor végiglépkedett a szobán, az ablaktól az ajtóig és vissza.

Kálmán maga elé bámult, behunyta a szemeit. Tehát megismerkedik Schlicken őrnaggyal. Hirtelen eszébe jutott Duncan, úgy tűnt, hogy a hangját hallja "Esetleg egyedül kell harcolnia, elszigetelten harcostársaitól, ésszel és ügyességgel, adott esetben reménytelenül, mert nem várhat segítséget." Most hát elérkezett az a megjósolt "adott" eset. Segítséget senkitől sem várhat.

Fején négycentis seb van, rosszul érzi magát, gondolkodni sem igen tud. Az viszont nagyon megnyugtató, hogy Mariant nem fogták el. Észrevette, hogy Schlikken megállt előtte. Dupla talpú bokszcsizmáján megtört a fény.

- Nézze meg jól ezt a gyűrűt - mondta. Kálmán felemelte a fejét. Schlicken tenyerén egy vastag pecsétgyűrű fénylett. Rögtön ráismert. Helmeczy gyűrűje volt. - Mit lát rajta? - kérdezte az őrnagy.

- Egy sellőt.

- Helyes. Mit gondol, hány dekás ez a pecsétgyűrű?

No, vegye el, becsülje meg.

Kálmán átvette a gyűrűt, nézegette, forgatta az ujjai között, aztán visszaadta.

- Nem tudom, nem értek hozzá.

- Rossz ékszerész lenne magából - mondta Schlikken, két ujja közé fogva a gyűrűt. - Négy deka a súlya. Nagyot lehet vele ütni. Ha Monikát, ezt az arany sellőt magamban így becézem, tehát ha Monikát befordítom, így, mint most, látja, az azt jelenti, hogy ideges vagyok, mert válasza nem kielégítő.

Kálmánnak úgy tűnt, hogy Schlicken nagyképű, fellengzős modora csak póz, valójában okos, célratörő, kegyetlen ember. Arra gondolt megint, hogy nem szabad félnie. Persze azt nagyon könnyű kimondani, hogy ne félj. De mit tegyen, ha nem bírja elviselni a fájdalmat.

- Agyonverhet - mondta rekedt hangon -, akkor sem mondhatok mást. Tudja, kérem, amikor Urivnál megsebesültem...

Schlicken színészkedve közbevágott, felemelte tenyerét, és a gyűrűhöz beszélt:

- Nyugalom, Mónika, nyugalom. Barátunk elérzékenyült egy pillanatra. Hallgassuk csak. - Kálmánra nézett. - Nos, folytassa, gondolom, most a Vaskereszt következik.

Kálmán félt a veréstől, a fájdalmat nehezen viselte, de a gúnyolódás felbőszítette, és ellenkezést váltott ki, dacot szült benne. A testi erőszaknak talán behódol, ütlegeléssel talán megtörhetik ellenállóképességét, de gúnyolódással nem. Ilyen volt már gyerekkorában is.

Ha gúnyolták, nem adta meg magát, a gúny felébresztette büszkeségét.

Nincs több mondanivalóm - mondta.

Az őrnagy erőltetetten felnevetett, és az ablaküveg tükrében nézegette magát.

- Remélem, nem gondolja komolyan? - Kurthoz fordult, és parancsot adott, hogy a hármas számú hölgyet kísérjék fel hozzá. A sofőr távozott, Schlicken pedig dudorászva sétált. Erősen a sarkára lépett, mintha a díszlépést gyakorolná, közben a hazugságról kezdett filozofálni. Kálmánt untatta az őrnagy bölcselkedése.

- őrnagy úr, mit akarnak tőlem? - kérdezte.

Schlicken megállt a páncélszekrénynél.

- őszinte válaszokat. Tudatosítsa magában, hogy háború van. A Birodalom érdekének én mindent alávetek. Nemcsak magát áldozom fel, hanem magamat is, ha kell.

- De én a Birodalomért véreztem, a Birodalomért lettem hadirokkant.

- Vaskeresztet kapott érte. - Schlicken hangján most nem érződött a gúny.

Kurt Rózsi nénit vezette be az ajtón. Amikor meglátta Kálmánt, kicsit megtorpant, aztán félve, bizonytalan léptekkel előrebotorkált. Nem mert a fiúra nézni.

- Jöjjön csak, kedvesem - mondta az őrnagy. Álljon ide mellém, így, nagyon jól van. Nézze csak meg ezt a fiatalembert. Ismeri?

Rózsi néni a zsebkendőjét gyűrögette, Kálmánról az őrnagyra emelte sírástól kivörösödött szemét.

- Ismerem - mondta halkan. - Pali, a kertész. Megigazította homlokába hulló haját. Az őrnagy bólintott.

- Legyen kedves, és azt mondja meg, hogy mit tud Káldy Marian és Suba Pál kapcsolatáról.

- Kérem, én... - mondta dadogva, és egyik lábáról a másikra állt.

Az őrnagy biztatta, megfogta a vállát, cukorkával kínálgatta.

- Csak bátran...

- Kérem, én... - kezdte, de elhallgatott megint, aztán mintha erőt gyűjtött volna, Kálmánhoz fordult.

Palikám, ne haragudjon, de én elmondtam, hogy maga a kisasszony szeretője volt. Muszáj volt...

- No és honnan tudja ezt? - kérdezte Schlicken.

- Tudom - mondta a szakácsnő, és megvonta a vállát. - Láttam őket szerelmeskedni.

- Nem igaz - tiltakozott Kálmán. - Szégyellje magát. - A fiú abban a nyugodt hitben tagadott, hogy Marian megszökött, a viszonyt nem tudják rábizonyítani.

Rózsi zavarba jött, tanácstalanul az őrnagyra nézett. Schlicken nem engedte szóhoz jutni.

- Rózsi tehát hazudik - mondta. - Ez bizony kellemetlen. De hát én hiszek neki. - A szakácsnőhöz fordult. - No, ne remegjen. Tessék, vegyen még egy cukorkát. Ne köszönje meg, jó szívvel adtam. Elmehet. - Kálmánhoz lépett. - Egyelőre a második játszma is függőben marad.

- Hazamehetek? - kérdezte reménykedve a szakácsnő.

- Természetesen. Maga derék magyar lány. Még ma hazaengedjük. Kísérd ki, Kurt - mondta németül -, és hozd ide az egyes számú hölgyet.

Amikor a sofőr és Rózsi eltávozott, Schlicken az íróasztal szélére ülve azt mondta:

- Én sohasem játszom remire, vagy-vagy, nem igaz?

Maga hogy van ezzel?

- Nem szeretek sakkozni.

- Én igen. Az élet nem más, mint az izgalmas játszmák sorozata. Egyébként maga határozottan tetszik nekem. Érdekes típus. Mit gondol, hol lehet a Káldy lány?

- őrnagy úr, higgye el, hogy nem tudom. Az pedig fecsegés, hogy a kisasszony a szeretőm volt... El tetszik képzelni, hogy egy olyan szép lány, mint amilyen a kisasszony, egy epilepsziás hadirokkanttal folytat szerelmi viszonyt?

- Erről van szó, Suba. Ez az, ami zavar engem.

Egyrészt miért tagadja ezt a viszonyt, amikor nem bűncselekmény, másrészt miért folytat Káldy Marian viszonyt egy nyomorékkal. Mert maga lényegében az.

- Bárcsak a szeretőm lett volna - mondta Kálmán, és hirtelen megértette Sávos figyelmeztetését. Ne kezdjen viszonyt Mariannal. És megértette későbbi parancsát is, szakítsa meg a viszonyát a lánnyal. Marian kommunista, ha lebukik, magával rántja őt, mert nincs olyan detektív, aki elhinné, hogy semmit sem tud a szeretője konspirációs tevékenységéről. Tehát tagadni kell, mert ha bevallja a viszonyt, a további kérdések özöne zúdul rá, és nem tud védekezni.

Évekkel később is sokat tűnődött azon, hogy hogyan tudta fegyelmezni magát, amikor Kurt egy SS segítségével betámogatta Mariant. A bőrén érezte Schlicken mocsárzöld szemét, tudta, hogy minden mozdulatát, fintorát, arcának legparányibb rezdülését is figyeli, arra kíváncsi, hogy elárulja-e érzelmeit. Döbbenten nézte a megkínzott lányt. Marian arcát eltorzította a fájdalom, szája felpüffedt, s amikor nyakához nyúlt, Kálmán látta, hogy ujjai duzzadtak és véraláfutásosak. Mezítelen lábfeje is dagadt és véraláfutásos.

A lány talán jobban megdöbbent, mint Kálmán.

Karikákkal árkolt szeme bánatos volt. Az őrnagy az íróasztal mögött álló széket könnyed mozdulattal a szoba közepére tette, két méterre Kálmántól, és intett a lánynak, hogy üljön le.

Marian az őrnagyot nézte, és halkan vízet kért.

Schlicken parancsára Kurt vízet hozott, és megitatta a lányt.

- Igyon még - biztatta az őrnagy. Marian intett, hogy nem kér többet. - Jobban érzi magát? - kérdezte Schlicken.

- Kicsit jobban - suttogta a lány, és ujja hegyével megtapogatta feldagadt ajkát.

Az őrnagy az asztalra tette a poharat.

- Ismeri ezt a fiatalembert?

Marian Kálmánra nézett.

- A vőlegényem, Suba Pál - mondta halkan.

- Marian... - Kálmán csak a nevét tudta kinyögni, és felötlött benne, hogy a lányt megtörték, s valószínűleg mindent bevallott. De nem, hiszen azt mondta: Suba Pál.

- Ez nem bűn, Pali. Ezért ne veresd magadat agyon...

Kálmán zavartan Schlickenre nézett, és azon tűnődött, hogy mit tegyen. Azt sem tudja, hogy Marian még mit vallott be.

- Nos, Suba úr? - kérdezte Schlicken.

- Hazudtam - mondta Kálmán.

- Bravó, fiatalember. Tehát mindkét függő játszmát megnyertem. Parancsolnak cukorkát? Maga sem, kisasszony? - Marian nemet intett. - Nagyon kár. Ha nincs kifogásuk ellene, én megkínálom magam. Megérdemlem, hiszen a játszma állása kettő-null a javamra. - Szopogatta a cukorkát, sétálgatott, Kurt mosolyogva nézte főnökét. Az őrnagy végre megállt. - Akkor kezdjük el a harmadik játszmát. Szimultánt játszom maguk ellen. Először maga lép, Suba úr, aztán a kisasszony. Hova tűnt a bőrönd? Rám nézzen, fiatalember, a kezemre, ide Monikára.

- Miféle bőrönd? - kérdezte Kálmán.

- Amiben kedves menyasszonya a fegyvereket tizenhatodikán éjjel hazahozta - mondta Schlicken.

- Fegyvereket? - Kálmán csodálkozó arcot vágott.

Schlicken a lányra nézett. - Kisasszony, maga lép.

Marian megnedvesítette felduzzadt, cserepes ajkát.

- Semmiféle bőröndről nem tudok. Én tizenhatodikán este Szegedről jöttem haza. Aktatáska volt nálam, és a jegyzeteim.

Schlicken sétálni kezdett.

- Így nem lesz jó, gyermekeim - mondta atyáskodva Mivel én tudom, hogy a kisasszony akkor éjszaka fegyvereket hozott haza, a fegyvereket meg is kell találnom. Maguk, gyermekeim, hülyének tartanak engem, és ez sértő és nagyon megalázó. Mondják meg, hogy ezek után mit tegyek? - Megállt előttük, széttárta a karját. - Tudni akarom, hogy hol vannak a fegyverek Erre csak maguk adhatnak választ. De hát maguk tagadnak. Nem marad más lehetőség számomra, el kell rendelnem a másodfokú kihallgatást. Három perc gondolkozási időt adok. Vagy megmondják, hova rejtették el a fegyvereket, és nem lesz bántódásuk, vagy hallgatnak, és a következményekért vállalják a felelősséget. - Mivel a fiatalok nem válaszoltak, parancsot adott Kurtnak, hogy nézze meg az óráját, és félpercenként mondja be az időt. Ezután a lemezjátszóhoz ment, és bekapcsolta a készüléket. Halkan szólt a zene, és Marian beletemetkezett Mozart dallamaiba. A fiút nézte, és nagyon sajnálta őt, azon tűnődött, hogyan segíthetne rajta. Ha elárulná, hogy a fegyverek a kazánban vannak, Kálmánt nem kínoznák meg, de ő nem térhetne ki a további kérdések elől. Be kéne vallania, hogy kitől kapta a fegyvereket, és kihez kellett eljuttatnia. És nem lenne megállása... Hallotta Kurt hangját, egy perc harminc másodperc... Kettő perc...

- Kálmánt nézte, és szeretett volna valamit mondani neki, talán csak annyit: ne haragudj.

A fiú a szőnyeget bámulta, és a sírással viaskodott.

Szeretett volna segíteni Marianon. De hiába árulná el a fegyverek rejtekhelyét, azzal nem segítene rajta, csak ártana neki. Nincs választási lehetősége, hallgatnia kell. Nincs kiút. Illetve van, a feltétel nélküli megadás, a teljes árulás.

A zene elhallgatott, lejárt a három perc. Kinn már alkonyodott, a szobában sűrűsödött a homály.

- Nos, gyerekek? - kérdezte Schlicken. Mindketten hallgattak. - Sajnálom - mondta halkan. - Nagyon sajnálom. - Ezután magához rendelte Bohner hadnagyot - középtermetű, sovány, fekete hajú fiatalember volt -, és parancsot adott, hogy Kálmánt "puhítsák"

meg. A kisasszonnyal még beszélgetni akar.

Marian rémülten nézett Kálmán után. Schlicken pedig leült az üresen maradt székre, szemközt a lánnyal, és néhány percig szótlanul nézte. A csend nyomasztó és idegesítő volt nagyon. Végre az őrnagy megszólalt.

- Mióta ismeri Salgó Oszkárt?

- Tegnap este ismertem meg - felelte a lány. - De nem tudtam, hogy Salgónak hívják.

- Milyen néven mutatkozott be?

- Már nem emlékszem. Lehet, hogy be sem mutatkozott.

- Ö telefonált magának, hogy apját le akarják tartóztatni?

- Kovács Géza telefonált. De nem tudom, ki az. Azt telefonálta, hogy Salgó le akarja tartóztatni apámat.

- Mit csinált a telefonüzenet után?

- Semmit. Nem hittem el. Arra gondoltam, hogy valaki tréfál.

- Nem üzent apjának? - kérdezte az őrnagy; bosszantotta a lány nyugodt viselkedése.

- Nem akartam nyugtalanítani őt.

- Hol lehet az apja?

- Tudtommal Szegeden van - felelte Marian, és nyomorúságos állapotában valami boldogságfélét érzett, hogy apja megmenekült.

- Szegedről tizennyolcadikán este eltűnt. Maga szerint hova mehetett?

- Nem tudom. Lehetséges, hogy Jugoszláviába szökött.

- Ha apja nem vett rész semmiféle politikai mozgalomban, miért szökött volna Jugoszláviába?

- Nem azért, hogy harcoljon. Eszéken élt a szerelme.

- Kicsoda?

- Nem ismertem őt. Apám csak annyit közölt velem, hogy nem tud nélküle élni. Annyit tudok róla, hogy szobrásznő. Magyar, szőke asszony. Magasabb, mint apám.

- Ha nem ismeri, honnan tudja?

- Egyszer láttam őket a Szigeten. Még a háború előtt. Talán anyám többet tud. Kérdezzék meg őt.

- Tehát Salgót nem ismerte?

- Nem ismertem. Sohasem láttam.

- Akkor mivel magyarázza, hogy meg akarta magát menteni?

- Nem tudom.

Schlicken nem színészkedett, nem pózolt, nem fenyegetőzött, komolyan, megfontoltan viselkedett, tudta, hogy ha a lányt szólásra bírja, közelebb jut a kommunisták központjához, s ha a központot sikerül felszámolnia, lényegében a németellenes mozgalom összeomlik, mint az a ház, amelynek a tartópilléreit felrobbantják. Csak nincs ideje. Minden perc drága, a megszökött kommunisták egérutat nyernek, eltűnnek az illegalitás csatornáiban. Tehát meg kell törnie a lányt, szóra kell bírnia, mert sokat tud. Még tesz egy utolsó kísérletet.

- Marian - mondta halkan -, ha maga nem vett részt az illegális mozgalomban, miért akart megszökni?

- Mert féltem - mondta a lány. - Nem akartam koncentrációs táborba kerülni. Azt mindenki tudja, hogy ha a Gestapo letartóztat valakit, az többé nem kerül szabadlábra.

- Ezért lőtte agyon Rückenfeld tizedest?

Nem tudom, hogy lelőttem a tizedest. Sötét volt, és rám is lőttek. Salgót is lelőtték. Én csak védekeztem.

megmenekülhettem volna. Ha nem ugrom vissza a kerítés tetejéről, maguk sohasem fognak el.

- Hova ment volna?

- Nem tudom.

- Ha azelőtt nem ismerte Salgót, miért ment vissza hozzá, tudhatta, hogy elfogják.

A lány megvonta a vállát.

- Nem tudom. Láttam, hogy összeesett, nyögött, úgy éreztem, nem hagyhatom cserben, vissza kell mennem, hogy segíthessek rajta.

- Mi örültünk, hogy visszajött. Agyonlőtte a tizedest. Mit gondol, ezért milyen büntetés jár?

- Nem tudom.

- Kötél - mondta nyugodtan az őrnagy. - Látott már kivégzést? Csúnya látvány. - Részletesen elmagyarázta az akasztás menetét, Marian megborzongott, és magában számolni kezdett, hogy ne figyeljen az őrnagy szavaira. - Ez vár magára, Marian. - Az őrnagy felállt, és az íróasztal fiókjából elővett egy vastag fényképalbumot, a lányhoz vitte. - Nézze meg ezeket a felvételeket, eredetiek. - Lapozgatta az albumot.

Akasztásokról készült fényképek voltak. Kényszeríteni akarta a lányt, hogy nézze a felvételeket, de Marian lehunyta a szemét, és számolt magában... Hetvenöt, hetvenhat...

Schlicken látta, hogy a lány fél, teste remeg, az arca iszonyattól eltorzult, és akkor azt mondta:

- Módomban áll, hogy megmentsem magát. - Az albumot az asztalra tette. - A jegyzőkönyvet úgy veszem fel, hogy Molcke hadnagy él, és Rückenfeld tizedest Salgó lőtte agyon. Magát pedig revolverrel kényszeritette, hogy vele menjen. Tehát megmenekülhet. Semmi bántódása nem lesz. Még arra is szavamat adom, hogy a vőlegényét is szabadlábra helyezem. De ennek ára van. Mondja meg, hogy ki a felső kapcsolata, hova rejtette el a fegyvereket, hova tűnt Ágai orvosnő, kiket ismer a kommunisták közül? - Marian nem válaszolt. Az őrnagy közelebb húzta a széket. Ki az az Ideges?

- Nem tudom.

- Kitől kapta az utasítást, hogy Hatvanba utazzon, és szálljon fel a miskolc-budapesti vonatra?

- Nem jártam Hatvanban.

- A nyomozók a szemébe mondták.

- Összetévesztenek valakivel.

- Marian, miért akar meghalni?

- Nem akarok meghalni.

- Borzasztó szenvedések várnak magára. Értse meg.

- Ne bántsanak. Ne kínozzanak.

Schlicken bekiáltotta Kurtot. - Hozzátok fel az ötösből az egyes számút - mondta németül.

Öt perc múlva Busa már a szőnyegen ült, két méterre a lánytól, mert nem tudott a bepólyált lábán állni.

- Ö volt az a lány, aki Hatvanban felszállt a vonatra?

Busa a lányra nézett.

- Nem ő volt - mondta. - Ezt a lányt sohasem láttam. Annak hosszú, szőke haja volt.

- Ismeri Ágai orvosnőt?

- Nem ismerem.

- Rendben van, Busa, de ennek a makacsságnak szomorú vége lesz.

A férfit visszavitték. Schlicken csak arra volt kíváncsi, hogy milyen hatást tesz a lányra, ha meglátja Busát. Marian azonban közömbösen viselkedett.

Amikor becsukódott az ajtó, a lányhoz fordult.

- Marian - mondta halkan, barátságosan. - Maga gazdag, művelt lány. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy maga kommunista. Gondoljon a jövőjére, a szerelemre. Huszonkét éves, menyasszony. Tudomásul veszem, hogy nem szereti a nemzetiszocialista rendet.

Teszek egy utolsó ajánlatot. Mondjon el mindent a mozgalomról, szavamat adom, hogy vallomása után azonnal Svájcba küldöm vőlegényével együtt. Áll az alku? Ne válaszoljon, ne utasítsa vissza ajánlatomat.

Egy óra múlva visszajövök, majd akkor feleljen. Gondolja meg a választ. A tét: élet vagy halál. Más választása nincs.

Marian arca megvonaglott, kezét hasán nyugtatta szemét elöntötte a könny. Furcsa, de boldog volt hogy újból tud sírni.

XIV.

Salgó, amikor magához tért, nagyon szomorú volt Élt, és ennek egyáltalán nem örült. Megtapogatta testét. Melle alaposan be volt pólyálva. Nehéz szempilláját felemelte, és a vasrácsos ablakra nézett. Tudta hogy a zárt osztályon van, csak azt nem tudta, hogy melyik kórházban. Legalább kábult volna, ne látná ennyire tisztán és világosan a helyzetét. Bosszankodva gondolt a lányra. Minden milyen simán, egyszerűen ment. Már azt hitte, hogy megmenekültek, a lány a kerítés tetején volt, amikor ütéseket érzett a mellén elvágódott, a revolver kiesett a kezéből. Nem ájult el azonnal látta, hogy Marian visszaugrik a kertbe.

- Meneküljön - hörögte -, meneküljön...

- Nem... segítek.

Hallották a közeledő lépteket. Marian tüzelt. Az üldözök megálltak. Salgó ereje gyengült.

- Van még tölténye?

- Három.

- Tegye a fejemhez a revolvercsövet.

- Miért?

- Lőjön fejbe.

- Hülye... - A lány sírni kezdett. Salgó még hallotta a lövéseket, aztán elájult.

A műtőn tért magához. Fájdalmat nem érzett. Melle érzéstelenítve volt. A műtőlámpa tükrében domború mellkasát, a gumikesztyűs fürge ujjakat, a csillogó műszereket látta.

- Magyarok? - kérdezte suttogva. Senki sem válaszolt.

Később lázálmai voltak. Furcsa képek ugráltak az agyában, de nem emlékezett vissza a képekre.

Most azonban, hogy semmi fájdalmat sem érez már, sok mindenre visszaemlékszik. Valaki azt mondta, hogy túléli, mert nagyon erős szervezete van. Csukott szemmel feküdt, és közbe akart szólni, igen, a lábát kivéve, az nagyon fáj mindig. Csak akkor szűnik a fájdalom, ha meleg vízben áztatja. De hallgatott. Elaludt, felébredt, megint elaludt, és most nagyon jól érzi magát, csak az a bosszantó, hogy él.

Fiatal, szőke orvos ült az ágya szélén. Az előbb nem is volt ott, tehát közben elaludt. Persze, hiszen már a villany is ég. Milyen fiatal ember. Talán csak medikus.

A pulzusát tapogatja.

- Nem sok remény volt, hogy életben marad - mondta az orvos. - Fantasztikus, hogy mi vért vesztett. Jobban érzi magát?

- Kitűnően.

- Fantasztikus egészséges szervezete van. Ritkaság Nem hittük volna.

- Maga magyar? - kérdezte Salgó.

Az orvos csodálkozva nézett rá.

- Műtét közben is ezt kérdezte. Ez a rögeszméje?

Magyarul beszélek, nem?

- A nácik közül sokan beszélnek magyarul.

- Ja úgy - mondta az orvos, és Salgó nem értette, hogy ezt miért mondja.

- Maga most azt hiszi, hogy én hálás vagyok, mert megmentették az életemet. Ennél rosszabbat emberrel még nem tettek soha.

- Majd felírok idegcsillapítót - mondta az orvos.

- Azt hiszi, őrült vagyok?

- Nem őrült, csak gyengék az idegei.

- Ez zárt osztály, ugye?

- Az. A Helyőrségi Kórház zárt osztálya.

- És a németek hoztak ide?

A németek.

- S mit gondol, miért?

- Hogy megmentsük az életét, és meggyógyítsuk.

- A kivégzőosztag számára - mondta Salgó. - Ezért kár volt az életemet megmenteni. Maga nem tudja, hogy a németek megszállták az országot?

- Én orvos vagyok. Nekem a gyógyítás a hivatásom, nem a politika.

- Ez kedves. Maga úgy teljesíti a hivatását, hogy meggyógyít a hóhérok számára.

- A professzor úr azért operálta meg magát, hogy éljen.

- Akkor most tegyék lehetővé, hogy megszökhessem. Másként nem élhetek. Ha pedig erre nem vállalkoznak, kérem, hogy adjanak gyorsan ölő mérget.

Küldje be a professzor urat.

Az orvos felállt, és döbbenten nézett a betegre.

- A professzor úr csak holnap reggel jön be.

Kiment a szobából, szinte menekült. Salgó hiába kiáltott utána, nem állt meg. Az ajtót sem csukta be.

A főellenőr hirtelen elhallgatott, mert egy fiatal, bokszoló kinézésű, alacsony termetű férfi lépett be, és leült az ajtó melletti székre.

- Maga kicsoda? - kérdezte Salgó.

A nyomott orrú fiatalember nem válaszolt.

- Német? - kérdezte németül, és már tudta, hogy Schlicken embere ül az ajtó mellett.

- Maradjon csendben, és ne beszéljen - mondta bécsi akcentussal a fiatalember.

Salgó elhallgatott. Most már semmi reménye sincs.

Arra sem, hogy megszökjön, arra sem, hogy meghaljon. Meg kell várnia, hogy agyonverjék. Hirtelen Busa szétnyílt talpát látta maga előtt. Elmosolyodott. Hülyeség az egész. Senkit sem okolhat a történtekért, csak saját magát.

Kényszerítette magát, hogy elaludjon. Erre csak az képes, akinek jók az idegei. Márpedig az ő idegrendszere kitűnő. Hamar elaludt, és azt álmodta, hogy a Zugligetben Schlickennel vadgesztenyét szednek. Felmászott az egyik fára, egy léccel verte az ágakat, a gesztenyék pedig gazdagon potyogtak az árnyékos fűre. Henrik állt a fa alatt, örömében tapsolt, ujjongott. Egyszer csak reccsent valami, és ő rohanni kezdett...

Felnyitotta szemét, az ajtóban Heinrich von Schlikken őrnagy állt. Salgó nem lepődött meg. Tudta, hogy jönni fog.

Schlicken lehúzta a kesztyűjét, lassan, kényelmesen, közben az ágyra nézett. Amikor azt látta, hogy a főellenőr ébren van, mosolyogva köszöntötte.

- Helló, Oszi. - Még a kezét is felemelte, ugyanúgy, mint gyerekkorában, amikor a lábtörése után hetenként kétszer meglátogatta őt az Új Szent János Kórházban.

Salgó a karját nehezen tudta mozdítani, ezért nem is erőlködött, csak a mosolyt viszonozta.

- Helló, Henrik. Hogy vagy? - Minden igyekezetével azon volt, hogy megtartsa méltóságát.

- Kitűnően. Miután a professzor közölte, hogy túl vagy az életveszélyen, úgy is mondhatnám, remekül.

- Intett az őrnek, hogy távozzon, majd a széket könnyed mozdulattal az ágyhoz emelte, és ráült. Körülnézett, elismerően bólintott. - Rács az ablakon, őr az ajtóban, nemcsak te alhatsz nyugodtan, hanem én is.

Nem kell félnem újabb őrültségeidtől. Hogy vagy, vízicserkész? - Úgy beszélt vele, mintha az elmúlt napokban semmi sem történt volna, de a főellenőr nem értette félre az őrnagy baráti viselkedését.

Ugyanazt mondhatom, mint te: kitűnően. Van nálad cukorka? Megkínálhatnál.

Óriási! Te tényleg beteg vagy, Oszikám, ha cukrot kérsz.

Szomjas vagyok. Azt hittem, van savanyú cukorkád.

- Sajnos nem hoztam magammal. Holnap hozok. Mosolyogva nézte a főellenőr izzadt arcát, aztán váratlanul azt mondta: - Tudod, ugye, hogy felakasztunk? Nem lövünk, akasztunk. A kötél olcsóbb, mint az acélmagvas golyó. A töltényekre a fronton van szükség.

Salgó határtalan nyugalommal mosolygott.

- Szeretném, ha te lennél a kivégzőosztag parancsnoka.

Schlicken cigarettára gyújtott.

- Szeretnéd? Tényleg?

- Nagyon. S ha ahhoz is lesz bátorságod, hogy elég közel állj hozzám, megígérem, hogy szembe is köplek.

- Közel fogok állni, Oszi.

- Annál gyávább vagy. Ne fújd az orrom alá a füstöt. Te lényegében gyáva voltál mindig. Mondom, hogy ne füstölj az arcomba.

- Bocsáss meg. Azt mondta a prof hogy egy héten belül átvihetlek a "kastélyba".

- Talán előbb is. Erős a szervezetem. Fel kell majd kötnöd a gatyádat, ha azt akarod, hogy pitizzek az életemért.

- Fájósak a lábaid, Oszi. Már gyerekkorodban is fájtak.

- Ha akarom, nem fog fájni. Szeretnéd, ha jajgatnék, ugye?

- Jajgatni fogsz, és kegyelemért könyörögsz.

- Valószínűleg. De te, kedvesem, soha nem fogod hallani a jajgatásomat.

Schlicken a földre szórta a hamut, és gyűlölettel nézte a főellenőrt. Azon tűnődött, hogy miért van még most is kisebbségi érzése Salgóval szemben. Hirtelen arra gondolt, hogy ha a főellenőr most azt mondaná, Henrik, nagyon kérlek, mentsd meg az életemet, segíts rajtam, talán futni hagyná, mert elégtétel volna számára Salgó könyörgése.

A főellenőr puha mosollyal nézte a szőke, sápadt arcú férfit.

- Te, Henrik, már gyerekkorodban is alattomos voltál, azt hittem, kinövöd. Nem nőtted ki. - Bosszantani akarta Schlickent. - Az alattomos emberek gyávák. Te is tudod, én nem félek a haláltól, te viszont igen. A helyemben te nagyon gyáva lennél. Te szűkölnél.

Az még soká lesz - legyintett az őrnagy és te nem éred meg.

- Visítani fogsz. Sajnálom, hogy nem érem meg - mondta Salgó. - Ha másért nem, hát ezért érdemes volna élni.

- Hagyjuk ezt, Oszi - mondta Schlicken. - Örülök, hogy te bátor vagy. Mondd hát meg bátran, hogy mikor lettél kommunista.

Salgó mosolyogva lehunyta a szemét.

- Nem vagyok kommunista.

- Akkor miért akartad megszöktetni Káldy Mariant?

- Szerelmes vagyok a lányba.

- Nem mered bevallani, hogy kommunista lettél?

- Bevallanám, ha az lennék. Rossz vágányon futsz, Henrik. Ha meg akarod fejteni a Salgó-féle rejtélyt, más irányban kell tapogatóznod. De nem fogod megfejteni, mert nem vagy elég értelmes, s így elhatározásom pszichológiai tényezőit egyszerűen nem tudod megérteni. Ugyanolyan dilettáns vagy, mint Veöröskőy és a többiek. Nem az eszetekkel dolgoztok, mert az nincs, gumibot, villanyozókészülék viszont van, s azok használatához nem értelemre, csak erőre van szükség.

- Miért lettél áruló, Oszi - kérdezte az őrnagy.

- Úgysem értenéd meg - mondta Salgó.

- De azért mondd el. Megpróbálom megérteni.

Képzeld csak el, a kövér Salgó ballag az úton.

Egyszer csak a Körút és Dohány utca sarkán megáll az öreg Bakon a konflisával, és a hátsó ülésről puha szárnycsattogással felrebben az Úr bájos angyala, fölötte az égen felragyog a sarló és a kalapács, kopasz fejemet glóriás fény sugározza körül, miközben az Úristen pufók angyalkája szelíden a homlokomon csókol, és valahol a magasban megszólal a Hang: Te állat, te barom Salgó. Nem látod, hogy vesztedbe rohansz? Haragom utolér a Karpfenstein utca három második emelet ötös számú lakásban is. Állj meg fiam, amíg nem késő. Nézz az égre. E jelben bízni fogsz.

- Ez Konstantinusszal történt - mondta az őrnagy.

- Jobban ismered a bibliát, mint én. De nem ez az érdekes. Az angyal újból megcsókolt, egy babérlevéllel megcsiklandozta az orromat, és visszarepült a konflisba, a hátsó ülésre, eligazította ruhája redőit, és azt mondta: "Pá, Salgó elvtárs." Aztán megérintette Bakon bácsi hátát, és azt mondta: "Csapkodja meg, a gebéjét, öreg, mert sok aktát kell még elintéznünk." És eltűntek. Én meg álltam. Halkan azt rebegtem: kisztihand, angyalkám, és egyszerre csak világos lett az agyam, és tudtam, mit kell csinálnom. Ne fújd az orrom alá a füstöt.

- Bocsánat. És mit csináltál? - kérdezte Schlicken.

- Visszaballagtam a Dob utcán, és a Visontainál megittam két decit tisztán. Szopogattam a bort, és eltűnődtem a világ dolgairól. Hát így történt. Most pedig mondd meg, hogy mire vagy kíváncsi. Ha semmire sem, akkor menj a fenébe, mert álmos vagyok, s mielőtt elaludnék, imádkozni szeretnék.

Schlicken eltaposta a cigarettáját, és azt mondta:

- Sajátos humorod van, de elég bárgyú. Kössünk üzletet, Oszi. Felejtsük el, ami történt, legyünk újból jó barátok.

- Hála istennek, humorod neked is van. Nos, halljuk az üzletet.

- Fogjunk össze.

- És Molcke? Remélem, pontosan céloztam.

- Káldy Marian lőtte agyon. A jelentést én írom meg. Az ő számlája elbírja Molckét is.

- És mi az ára mindennek?

- Átnéztem a páncélszekrényedet. Sok mindent elégettél. De én tudom, hogy az elégetett anyag ott van a fejedben. A listáinkon szereplő emberek közül sokan illegalitásba mentek. Mondd meg, kiket értesítettél.

Káldyról tudunk. Arra vonatkozóan is találtam adatokat, hogy a Campbel-ügyben bizonyos eredményt elértél. Egyelőre ennyit.

- És írásban adod, hogy nem kötnek fel?

- Természetesen.

- Kedves vagy, Henrik. De nem tehetem ki magam annak, hogy az Úristen a Dob utca sarkán megint rám förmedjen, és lehülyézzen: "Te hülye Salgó!" Nagyon rosszul hangzik.

- Hagyd abba ezeket a marhaságokat, Oszi. Ne rohanj a vesztedbe. Komolyan mondom, jó szívvel jöttem hozzád, és barátsággal. Amit az akasztásról mondtam az elején, csak tréfa volt.

- Én meg azt mondom, ugyancsak jó szívvel: menj a fenébe! Végezzetek velem, mert ha én innen meglépek, a büdös életben nem fogtok el még egyszer, és én megöllek.

Azzal lehunyta a szemét, és Schlicken hiába beszélt hozzá, nem válaszolt.

Kálmán sok furcsa históriát hallott és olvasott a Gestapo módszereiről, de a történtek minden képzeletét felülmúlták. A nyomozók szó nélkül, precízen dolgoztak, olyan pontosan, mintha a kínzásnak koreográfiája lenne, s ők ezt a koreográfiát hónapokon, éveken át begyakorolták volna. Kínjában üvöltött, véresre harapdálta az ajkát. Láza felszökött. Elájult, felmosták.

A kérdés pedig: "Hol vannak a fegyverek?", ott körözött fölötte, akár a hullára éhes csupasz dögkeselyű.

Néha már a mellén érezte a szúrós karmait, rátelepedett, szárnyával csapkodott, éles csőrét kitátotta, és a fiú torkába bámult. Az eszméletlenség mentette meg az árulástól. Mikor magához tért, úgy érezte, hogy nincsen feje. Kívánta a halált, a végtelen hosszú ájulást, a megváltó eszméletvesztést, annak hűvös mélységét. Hallotta a feje felett a dögkeselyű vijjogását. Később arcokat látott, Marianét, az anyja arcát. Anyja szeméből nem ömlött rá szeretet most sem. Aztán Annabella mosolygott rá, Dombai pedig tele szájjal nevetett. Ignác bácsi haragos szavakkal korholta őt.

Milyen furcsa, nem hallja a szavait, pedig mozog a szája. Hirtelen Temessy báró toppan eléje, és megkérdezi, hogy hol van a hajója. Közli, hogy nincs hajója, erre csodálkozik... Maga nem hajóskapitány? Nem vagyok hajóskapitány, üvölti.

- Hol vannak a fegyverek? - sziszegi Bohner, és vár.

- Nem vagyok hajóskapitány - hörögte a fiú.

A nyomozók egymásra néztek.

- Du bist ein Narr - mondja dühösen a hadnagy, és keze lecsap.

- Felekezet nélküli vagyok.

- Hol vannak a fegyverek?

Röhögni kezd. Harsogva röhög, de arcizma iszonyúan fáj, és elájul megint. Vízzel locsolják. Amikor magához tér, úgy érzi, mintha jégtáblák között feküdne. Az orvos áll előtte, aranykeretes szemüvegén csillog a fény, az injekciós tűn is. Nem érzi a szúrást, azt sem tudja, hogy órákig feküdt eszméletlenül. Semmit sem tud, csak azt, hogy nagyon józan és hamarosan meghal. Arca merev, a fájdalom megkövesedett rajta.

Figyeli magát, a kínzóit is. Az orvos szeméből együttérzést olvas ki. Nem tudja, hogy morfiuminjekciót kapott, és azért nem fáj semmije sem. Éberen figyeli az előkészületeket. A kötelet befűzik a csigákba, az orvos magyaráz valamit, hadonászik, nem bírja ki, belepusztul, kiküldik a szobából. Kálmán tudja, hogy nincs tovább. Ez hát a halál előtti állapot. Milyen furcsa még nincs huszonöt éves, és meg kell halnia. Lehunyja szemét, Marianra gondol, mélyet lélegzik, és azt mondja:

- Vezessenek az őrnagy úr elé. Vallomást teszek.

A kínzói abbahagyják az előkészületeket. Bohner hadnagy közelebb lép a földön heverő emberhez. Látja, hogy a fiú szeméből folyik a könny, hangtalanul sír.

Marian sem bír megmozdulni. Csak sírni tud már.

Összeroncsolt kezét a hasán tartja, és keservesen sír. Az előbb járt nála az orvos. Schlicken parancsot adott, hogy hozza kihallgatható állapotba a lányt. Az orvos jelentette, hogy már késő, a lánynak csak órái vannak hátra, belső vérzést kapott, azonnal kórházba kellene szállítani. Terhes volt.

- Miért nem mondta előbb? - kérdezte leplezett dühvel, mert Máhrer törzsorvossal nem mert kiabálni; nem tőle félt, hanem apjától, Máhrer SS-vezérezredestől.

- Nem kérdezték - válaszolt az orvos.

- Adjon neki annyi injekciót, hogy még egy kihallgatást kibírjon.

- Azonnal meg kell operálni, azonnal! - Schlicken azonban nemet intett.

Marian könyörgött az orvosnak, hogy mentse meg a szenvedéstől. Máhrer törzsorvos morfiuminjekciót fecskendezett a karjába. Vívódott. Már-már elhatározta, hogy megmenti a szenvedéstől a lányt véglegesen Az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát.

nem teheti. Nem ölhet embert. ökölbe szorult a keze, elhagyta a zárkát. A lány a szalmán fekszik, eltorzult arcán a meleg könny feloldja a bőrre száradt vért.

lassacskán megnyugszik. Egyszer csak látja, hogy Ilonkát lökik a zárkába. A szőke lányon cafatokban lóg a ruha, melle kilátszik, nem takarja el. A szalmára zuhan Marian mellé, nyöszörög. Amikor felemelkedik, Marian látja, hogy arca véraláfutásos. Szeretné magához ölelni, de nem tud megmozdulni. Ilonka fásult, közönyös, csak akkor oldódik fel a fásultsága, amikor Marianra néz. Keservesen sírni kezd.

- Nem bírom tovább...

Mariannak nagy fájdalmába kerül, mégis felemeli a kezét, magához vonja Ilonkát.

- Szegénykém. Tőled mit akarnak? - Lágyan, szeretettel simogatja a lány erős szálú, sűrű, szőke haját. Miért vertek meg?

- Mert nem tudom, hogy hova rejtette Pali a fegyvereket - suttogja Ilonka. - Azt mondják, tudnom kell, mert én Pali szeretője vagyok.

- Nagyon szereted Palit? - kérdezte Marian.

- Nagyon - suttogta a lány. - ...Mit tegyek, kisasszony... Én nem tudom, hogy hol vannak a fegyverek... Agyon fognak verni.

- És ha tudnád, hogy hol vannak, megmondanád?

- Nem mondanám meg - suttogta a lány. - Gyűlölöm őket.

- Gyűlöld is, Ilonka. Nagyon gyűlöld őket. Rózsival mi történt?

- Elengedték... Nem mertem szólni a kisasszonynak, most már nagyon bánom, hogy nem szóltam...

Nagyon bánom. Rózsi mindig leselkedett. Amikor napokig nem tetszett hazajönni, mindennap felhívta a Vám utcai lakást telefonon. Akkor is leselkedett a konyhából, amikor azt a nehéz bőröndöt tetszett hazacipelni a fegyverekkel.

- Nem hoztam én bőröndöt, Ilonkám. Rózsi tévedett vagy hazudott.

- Én is láttam, mert az ablakhoz hívott, de azt mondtam, hogy nem láttam semmit. Tudom, hogy nem tetszik bennem megbízni, mert én nem hízelegtem sohasem, mint Rózsi, de én láttam, amikor Pali elvette a bőröndöt a kisasszonytól. Láttam a szobában is, ott volt az íróasztal alatt. Ha már agyonvernek a bőrönd miatt, legalább nekem ne tessék azt mondani, hogy nem hozott magával semmit sem.

Marian hallgatott. A lány pedig halkan mondta a magáét.

Pedig Pali nem érdemli meg, hogy őmiatta mindkettőnket megkínozzanak. Ha tudná a kisasszony, hogy miket mesélt, hogy mi mindent mondott a kisasszonyról.

Ne mondd el, Ilonkám, hogy mit mondott.

- Nem mondom el, kisasszony. - Sírni kezdett megint, és azt kérdezte: - Mi lesz velünk?

- Nem tudom, Ilonka. Te hiszel Istenben?

- Hiszek, kisasszony.

- Akkor imádkozzál.

Marian lehunyta a szemét. Érezte, hogy gyengül, fárasztotta a beszéd nagyon. Sírni kezdett megint, de Ilonka nem hallotta a sírását. Némán sírt és emlékezett.

Schlicken őrnagy, amikor Salgótól visszatért a Sváb hegyre, már tudta, hogy valahol nagyot hibázott.

okoskodása nem vált be. Arra számított ugyanis, hogy az ország megszállásának a híre, a baloldali politikusok és náciellenes egyének lefogása pánikot kelt majd, és olyan hatással lesz Marianékra, hogy egy-egy jól időzített pofon megtöri ellenállásukat, és beszélni fognak. A miskolci csoport embereivel nem sokra ment, amit rájuk bizonyított, azt bevallották, s így eljutott Mókusig és Busáig, aztán meg kellett állnia, mert ők tagadtak, s azon kívül, hogy náciellenességüket elismerték - mást nem tudott kiszedni belőlük.

Klics, aki Morgó jelentése szerint a fegyverekkel megrakott bőröndöt a miskolci pályaudvaron Busának átadta, a defenzív osztály pincéjében öngyilkos lett, s így nem szembesíthette sem Káldy Mariannal, sem Busával. Egyedül Klics ismerte Mókust és Idegest.

Tudta, hogy Marian azonos a jelentésekben szereplő Mókussal, csak nem tudta bizonyítani. A lány még azt is letagadta, hogy ő volt az az ismeretlen nő, aki Hatvanban a vonatra szállt, Busa pedig nem ismerte fel a lányt. Teljes volt a kudarc. Eltűntek a fegyverek, eltűnt Ágai Mária. Schlicken tüzetesen áttanulmányozta Salgó páncélszekrényét. Talált néhány feljegyzést, ami azt bizonyította, hogy a főellenőr Helmeczy gyilkosainak a nyomára bukkant. Elhatározta, hogy taktikát változtat. Első intézkedése az volt, hogy leállította a verést, aztán megkérte Máhrert, hogy fokozott gonddal kezelje az őrizeteseket, különösen Mariant, Busát és Kálmánt, a többiek pillanatnyilag nem érdekesek. Salgót viszont csak ő kezelheti, a magyar orvosokban nem bízott meg. Amikor végzett az eligazítással, az íróasztalhoz ült, bekapcsolta a rádiót, zenét keresett, majd elővette a feljegyzéseket, és gondosan tanulmányozni kezdte. Két feladatot kellett megoldania. Ki kellett derítenie, hogy kik gyilkolták meg Helmeczyt, és el kellett fognia Tatárt és Ágai Máriát.

Szerencséje volt, hogy a des nyilvántartásában megtalálta a "Tuba" nevű ügynök jelentéseit, Salgó azokat nem semmisíthette meg. A jelentések olvasásakor különös izgalom fogta el. Rágcsálta a cukorkát, egyiket a másik után, és gyorsan feljegyzéseket készített, aztán behívatta a hórihorgas Todt századost, a nyomozócsoport vezetőjét. Le sem ültette, hanem ráparancsolt, hogy vegyen elő papírt és ceruzát, és jegyezze fel a következő feladatokat. Eltűnődve diktálni kezdett.

- Hozzák fel Velika községből Suba Pál édesanyját, özvegy Suba Kálmánnét. A gyorshadtest kettő per egy felderítő zászlóalj tisztikarából kerítsenek elő kéthárom tisztet. Megvan? - kérdezte, s a százados csontos lóarcába nézett.

- Feljegyeztem - mondta Todt, és zsebre akarta tenni jegyzettömbjét.

- Várjon. Még nem végeztünk. - Szórakozottan dobolt az asztalon. - Kérje át a katonai ügyészségről Borsy Kálmán és Dombai Sándor aktáját. Részletes jelentést és környezettanulmányt kérek dr. Sávos Ignác főorvosról és a Toma úti klinikáról. Derítsék fel hogy a klinika alkalmazottai közül kit lehetne beszervezni. Egyelőre ennyi. Naponta kérek jelentést.

Todt százados megbiccentette a fejét, és távozott.

az ajtóban Bohner hadnagyba ütközött.

- Heil Hitler! őrnagy úr, a parancsot végrehajtottam. Suba Pált megtörtem, vallomást akar tenni.

Schlicken megkönnyebbülten fellélegzett.

- Na végre. Tehát megtört a jég. Várjon, hadnagy úr. Hova siet? Hallgassa ki Horváth Ilonkát, vallomását jegyzőkönyvezze. Most pedig hozzák fel Subát.

XV.

Schlicken megborzongott a látványtól. Ennyire azért nem lett volna szabad megkínozni a szerencsétlent.

Ezek után hiába hozatja fel Velikáról Suba Kálmánnét, nem fog a fiára ismerni. Némi lelkifurdalással közelebb lépett a fogolyhoz, és sajnálkozva azt mondta.

- Ember, hát van ennek értelme?

- Nincsen, őrnagy úr...

Visszament az íróasztalhoz, és mögéje ült. Kihúzta fiókot, turkált benne, közben azt mondta:

- őszintén sajnálom magát, Suba Pál. De értse meg, a menyasszonya, Káldy Marian veszedelmes kommunista. Futárszolgálatot teljesített. Meg kell tudnunk a kapcsolatait. Segítsen nekünk.

Kálmán a szőnyegen hevert. A morfium még hatott, nem érezte a fájdalmakat, de sem állni, sem széken ülni nem tudott.

- Én gyűlölöm a kommunistákat - mondta hörögve. - Nem tudtam, hogy Marian az. Miért kínoznak?

- Keservesen sírni kezdett, alig bírta folytatni. - Ha Marian kommunista... én megtagadom őt, én nem akarok hazaáruló lenni. őrnagy úr, kérem, én élni akarok.

Schlicken barátságosan azt mondta:

- Na, emberelje meg magát, Suba. Nincs semmi baj, nyugodjék meg...

- őrnagy úr, kérem, zárjanak össze a menyasszonyommal, én megtudok tőle mindent, nekem elmondja a kapcsolatait, a kommunisták neveit. Mentsen meg, őrnagy úr, adjon lehetőséget, hogy bebizonyíthassam a hűségemet.

Schlicken ilyen eredményre nem számított. Lenéző mosollyal a földön heverő síró fiút nézte, és arra gondolt, hogy még sincs igaza Salgónak. Nemcsak ésszel lehet megtörni az ellenséget, hanem erővel is. Kivette a fiókból a cukorkásdobozt.

- Akar egy cukorkát? - kérdezte. - Jó szívvel adom.

Kálmán az őrnagyra emelte könnyes arcát.

- Akarok - mondta, és mint a koldusok, előrenyújtotta remegő karját.

A szanatóriumban csend volt. Sávos doktor az íróasztalnak támaszkodott, és kibámult a nyitott ablakon.

A szobában sötét volt, nem látták egymás arcát. Annabella az ablak mellett ült, csendben cigarettázott.

A felizzó parázs egy pillanatra megvilágította az arcát, de nem annyira és nem oly hosszan, hogy Sávos láthatta volna vonásait.

A főorvos az asszonyhoz ment, a karosszék támlájára ült, hűvös tenyerét Annabella nyakára tette.

- Ne perelj velem, drágám - mondta halkan a főorvos. - Hallgatnod kell rám.

- Nem hagylak el, Ignác.

Sávosnak jólesett az asszony ragaszkodása.

- Kedves vagy. De nem maradhatsz velem.

Az asszony felemelte az arcát, szinte könyörögve mondta:

- Segíteni akarok, Ignác.

- A legnagyobb segítség nekem a biztonságod - mondta a főorvos. - Tudnom kell, hogy biztonságban vagy. Ígérem, mindent elkövetek, hogy segítsek Kálmánon. Pillanatnyilag azonban azt sem tudom, hogy hova hurcolták. Több ezer embert vettek őrizetbe, összekeveredett minden.

- Ne küldj el, drágám. Veled akarok maradni.

- Istenem, hát hogyan értessem meg veled, hogy ez lehetetlen. - Megsimogatta az asszony fejét. - Ebben az órában sok ezer harcos ül a vadász- és bombázógépekben. Egyiket sem kíséri el a felesége. Kérlek, drágám, ne nehezítsd meg a dolgomat. Találkozni fogunk. - Az orvos felállt, aztán meggondolta magát, az asszonyhoz hajolt, és megcsókolta.

- Most még veled maradhatok? - kérdezte megadva magát Annabella.

- Együtt maradunk, drágám, reggelig. Csak háromnegyed órára távozom el éjfél előtt, addig te itt maradsz.

Sávos le-föl járkált a szobában. Kálmán két nappal ezelőtt bukott le - gondolta. - A fiú nem vallott, hiszen még szabadon van. Eddigi ellenőrzése szerint három emberét tartóztatták le, de azok sem vezethetik nyomra a Gestapót. Úgy értesült, hogy a kommunisták közül sokan időben illegalitásba mentek. Ágai Mária itt van a klinikán, valószínűleg sikerült felvennie a kapcsolatot Tatárral. Dombai sem bukott le. Szóval van még erő, csak okosan kell rendezni a sorokat. Az órájára nézett. Mennie kell. Vajon milyen utasítást kap? Elbúcsúzott az asszonytól.

- Figyeld a jelzőtáblát, édesem. Ha kigyullad a zöld lámpa, menekülnöd kell.

- Tudom. Siess. - Az ajtóig kísérte, ott átölelte a főorvos nyakát, hosszan megcsókolta.

Sávos végigsietett a csendes folyosón. Az éjszakai lámpák halványan világítottak az ajtók felett.

A laboratóriumban alacsony növésű, szőke férfi várta. Fehér köpenyben volt, akárcsak a főorvos.

- Minden rendben van, Vilmos? - kérdezte angolul.

A férfi bólintott. - Akkor kezdjünk hozzá.

Liften az alagsorba mentek, végigsiettek a folyosón, és beléptek Vilmos "birodalmába". A szőke férfi a klinika technikusa volt, szobájába - amely a legkülönfélébb elektromos készülékekkel és mérőműszerekkel, kapcsolótáblákkal, satupaddal volt felszerelve - idegen nem léphetett be. A technikus munkához látott.

Hangtalanul dolgozott, az egyik falra szerelt kapcsolótáblát elmozdította a helyéről, oldalt fordult, akárcsak az ajtó - valójában az is volt - és mögötte, a falba süllyesztve láthatóvá vált egy középhatósugarú adóvevő készülék. Vilmos rákapcsolta az automata csatlakozót és az áramot.

- Mennyi az idő, uram? - kérdezte Vilmos.

- Két perc múlva kezdünk, Vilmos, vételre álljon.

- Értettem, uram.

Vilmos a Titkos Szolgálat rádióstisztje volt. Még a háború előtt érkezett Magyarországra egy szerelőcsoporttal. Az Elektromos Műszerek Gyára Angliában vásárolt berendezéseit szerelték fel. A csendes, halk szavú férfit a gyár vezetői megszerették, kérték, hogy maradjon a gyárnál. Elfogadta a felkínált állást, aláírta a szerződést, két év múlva pedig letelepedési engedélyt, majd a gyártulajdonos, báró Csomay Gábor közbenjárására hamarosan magyar állampolgárságot kapott. Nemsokára megnősült, magyar lányt vett feleségül, Hajdács Terikét, egy fogtechnikus lányát. Az Újlipótvárosban béreltek lakást, és boldogan éltek, és nagyon szerették egymást. Arról persze, hogy Vilmos országjáró kirándulásai során mivel tölti az idejét, az asszonyka nem tudott semmit. Vasárnap délelőtt beültek a tizenegy órai istentiszteletre, meghallgatták az esperes úr épületes prédikációját, szerények voltak, és istenfélő életet éltek. Negyvenháromban Vilmos állást változtatott. Ezt követően feleségétől - közös megegyezés alapján - elvált, a lakást teljes berendezésével együtt az asszonykára hagyta. Ö pedig a klinikára költözött, ahol Sávos doktor lakást biztosított a számára.

Vilmos bekapcsolta a készüléket. A főorvos nyugodtan cigarettázott, figyelte a szőke férfit, aki merev arccal ült a készülék előtt, és jegyezte a rejtjelzett számcsoportokat.

Félóra múlva átadta Sávosnak a megfejtett szöveget:

"A végsőkig kitartani. Azonnal meg kell kezdeni a Viktória-terv végrehajtását. Az illegalitásba kényszerülés esetén a Viktória II. terv lép életbe. A tömegakciók szervezését engedje át a kommunistáknak, de minden egységnél legyen megfigyelője. Újabb utasítás: huszonhetedikén, 0,07-kor. További parancsig csak biztonsági jelzést adjon, a Milton állomásról, a szokásos időben, a "Flamingó" frekvencián. Adási idő: az AC utasítás szerint."

- Rendben van, Vilmos. Egyelőre maradunk. Feküdjön le.

A férfi bólintott, és cigarettát vett elő, megkínálta a főorvost, és rágyújtottak. Felült az asztal tetejére, lábával harangozott.

- Nehéz lesz, uram - mondta halkan. - A német felderítők remekül dolgoznak. Gyorsan mérnek be. Ha az AC szerint adom ugyanazon a frekvencián a szignált, negyvennyolc órán belül a Milton állomás lebukik.

A főorvos az asztalnak támaszkodott, karját összefonta a mellén.

- Az AC szerint tízperces a várakozási idő, ugye?

- Úgy van, uram. De hát, úgy látszik, Londonban nem tudnak az ország megszállásáról - mondta a technikus enyhe gúnnyal.

- Mit tanácsol, Vilmos?

A szőke férfi mintha nem hallotta volna a kérdést, lassan folytatta.

- Harmincnégytől harminchat őszéig Frankfurt am Mainban dolgoztam. A Milton rendszert telepítettem.

Fél év múlva ilyen ostobaság miatt két alállomás lebukott.

- Értem, Vilmos, és el is hiszem, hogy így volt.

Maga a szakember, mondja meg, mit tegyünk?

- Még két adót rá kell állítani a biztonsági szignálra, és megosztva kell működtetni. Így nincs idejük a bemérésre. Tízpercenként más-más körzetből szól a szignál.

- Helyes. Meg tudja szervezni huszonhetedikéig az adást?

- Megpróbálom. Egyébként örülök, hogy maradtunk. Szeretek önnel dolgozni, uram.

Sávos leverte a cigarettahamut a padlóra.

- Igazán örülök, hogy szívesen dolgozik velem.

Vilmos hátrasimította a haját, aztán leugrott az asztalról. Visszahelyezte a kapcsolótáblát, közben azt mondta:

- Elfogad tőlem tanácsot, uram?

- Örömmel, Vilmos. Mondtam, hogy, hallgatok magára.

- Én két évig dolgoztam Németországban, mint említettem. Nem mondom, kemény évek voltak. Alaposan megismertem a nácikat. Embereim közül néhányan azon csúsztak el, hogy a visszavonulás útját nem biztosították. Elfelejtették, hogy a Gestapo nem tartja be a játékszabályokat. Ha úgy tetszik, övön alulra is ütnek. Fenét ütnek, rúgnak is. Nem fairek. Át kell venni a játékmodorukat. El kell kapni a lábukat, és tőből ki kell csavarni. Vizsgálja meg, ellenőrizze, uram, a biztonsági intézkedéseket. Megszállás alá kerültünk.

- Így van, Vilmos.

Ha egy személy gyanús a klinikán, a nácik nem játszanak, uram. őrizetbe veszik még a betegeket is.

Láncot vonnak az épület köré, és teherautóra raknak mindenkit. Könnyen Mauthausenban találhatjuk magunkat. Bocsásson meg, uram, hogy untattam.

Nagyon hálás vagyok, Vilmos. Köszönöm. Azt hiszem, igaza van. Nehéz napok következnek.

- Annál jobban esik majd a víkend a háború után.

Jó éjt, uram.

Jó éjszakát, Vilmos. A fotocellák működnek, Tökéletesek. Én tudom a dolgomat.

A mély, puha csend elnyelte hangtalan sírásukat. Kálmán a nyirkos falnak támasztotta a hátát, a lány feje az ölében pihent. Tudták, hogy meghalnak, de nem beszéltek a halálról, nem vigasztalták egymást, nem mondtak reményt keltő szavakat, ösztönösen megérezték, hogy minden biztató szó most hazugság lenne, értelmetlen, üres frázis, méltatlan hozzájuk. Most nem szabad beszélni, némaságuk mindennél beszédesebb, hallgatásukban is értik egymást, hiszen ismerik a finom jelzéseit. Panaszkodhatnának, felidézhetnék a szenvedés és a gyötrelem kínos pillanatait, de azzal elviselhetetlen terheket raknának egymásra.

Kálmán tekintete a lány arcán pihent. Marian szeméből folyik a könny, végigpereg az arcán. A fiú már nem tud sírni. Csak üvölteni tudna, mint az állatok, kétségbeesetten, értelmetlenül, hogy megszabaduljon a fájdalomtól; mely egyre súlyosabban nehezedik a szívére. Lágyan megsimogatja a lány haját, szeretne hozzáhajolni, megcsókolni forró homlokát, dereka azonban nem engedelmeskedik akaratának. Marian lehunyja a szemét, pillái megtelnek könnyel. Arra gondol, hogy mi lesz Kálmánnal, ha visszakísérik az őrnagyhoz. Schlicken várja az eredményt; ha megtudja, hogy Kálmán becsapta őt, agyonvereti. Kálmán megmenekülhetne. Miért vállalkozott erre az őrültségre?

Csak azért, hogy együtt haljanak meg? Hogy elbúcsúzzanak egymástól? Milyen jó, hogy ennyire szereti őt, De miért szereti ilyen nagyon? Érdekes, hogy erről sohasem beszéltek egymással. Pedig megkérdezhette volna tőle. Ö most sem tudja, hogy miért szereti Kálmánt. Örül, hogy szereti. Nagyon megértették egymást, és tulajdonképpen nagyon boldogok voltak.

- Marian - mondta Kálmán. A lány felnyitotta a szemét. - Azt hittem, elaludtál.

- Nem alszom - suttogta a lány.

- Az anyámra gondoltam - mondta a fiú. - Anyám sohasem szeretett, és most azon tűnődtem, hogy miért nem tudtam megszerettetni magam vele.

A lány arca nyirkos volt, hajtövénél parányi verejtékcseppek csillogtak.

- Félek a haláltól, Kálmán - mondta váratlanul.

Kálmán a meszelt falra szúrta tekintetét. Érezte, hogy azt kéne mondania, ne félj, nem halsz meg, de nem bírta kimondani.

- Mindenki fél, Marian. Te is, én is, mindenki fél.

A halál ismeretlen, azért félünk. Amikor anyámtól elbúcsúztam, nem csókolt meg. Én megcsókoltam őt.

A fal horpadásaiba árnyékok vetődtek, a fiúnak úgy tűnt, hogy érdekes ábrák. Ismeretlen állatfejek árnyképei. Ha Marian fel tudna ülni, most szórakozhatnának. Azelőtt a felhőket bámulták hanyatt fekve. Marian a felhők formáiban állatfejeket látott mindig, ő pedig alakokat, emberi testeket, ölelkező párokat, s amikor megmondta, hogy mire emlékezteti a felhő, a lány nevetve azt mondta: mert neked csak azon jár az eszed. Pedig már beletörődött abba is, hogy gyerekük lesz, sőt amikor Juditot meglátta, már örült is.

- Judit rád hasonlít. Mindenben. Azt mondta, te dög, és az arcomba ütött.

Marian bágyadtan mosolygott.

Kálmán... - Gyenge volt a hangja nagyon.

- Igen.

Apa egyszer azt mondta, a boldogság... - Elhallgatott, fárasztotta a beszéd Ne beszélj, Marian. Pihenj. Tudom, mi a boldogság Nagyon boldog voltam. - Helyesbített. - Nagyon boldog vagyok... - Foga összecsikordult. Szeretett volna sírni, voltak pillanatai, amikor arra gondolt, hogy Schlicken lába elé veti magát, és kegyelemért könyörög. A gyengeség pillanataiban úgy érezte, hogy azt kéne tennie, rimánkodni a puszta létért, mert jó volna tovább élni. Még így is, eltorzított arccal, megnyomorított lábbal és megsebzett lélekkel. Amikor Marianra nézett, elmúlt a gyengesége, és azt mondta magában: a test valószínű meggyógyulna, mert a sebek összeforrnak, a vér is felszívódik, a duzzadások is leapadnak, de hogyan gyógyul meg a lélek, ha árulás sebezné fel? Hogyan néznének egymás szemébe? Az árulás tudatával nem bírnának élni. Hallgatni kell.

Hallgatni, és méltósággal kell elviselniük sorsukat.

Arra kell gondolni, hogy eddig is érdemes volt élni, hiszen hónapokig boldogok voltak. Hányan élnek, akik közel járnak a matuzsálemi korhoz, és azt sem tudják, hogy mi a boldogság, és ha megkérdeznék tőlük, nos, hát miért is éltetek, csak vállvonogatással válaszolnának. ők legalább tudják, hogy miért éltek.

Szerettek, és céljaik is voltak. Végezték a dolgukat, ameddig lehetett. És nem olyan borzasztó a halál.

- Kálmán - suttogta rekedten a lány -, meg kell mondanod, hogy hol vannak a fegyverek. Most már megmondhatod. És mondd nekik ezt a két nevet, hogy Rezgő és Kubis.

- Nem mondok semmit.

- Meg kell mondanod. Rezgőék már Szlovákiában vannak. - A fiú nem válaszolt. Sokáig hallgattak.

Mariannak kisimultak a vonásai.

- Kálmán...

Megsimogatta a lány forró homlokát.

- Azt gondoltam, hogy ha vége lesz a háborúnak, egész nap, reggeltől reggelig a városban fogunk csatangolni. Nem lesz elsötétítés. Jó volna tudni, hogy mi lesz a háború után. - Az utolsó szavakat már alig lehetett hallani, szemét lehunyta. Kálmán tekintete az árnyékos falra tapadt, hangja fátyolos volt:

- Sok boldog és nagyon sok szomorú ember lesz.

Dolgozni fognak, először fáradtan, nehezen, aztán majd belelendülnek. És egyszer sebek is begyogyulnak. Elfelejtik a háborút, az elpusztultakat, és az emlékeket is elfelejtik. Szeretni fogják egymást a fiatalok, boldogok lesznek, a lányok szülni fognak... Valahogyan így lesz.

Marian nem válaszolt. Kálmán azt hitte, csak szunyókál, és beszélt tovább, lágyan, halkan, szemét a piszkosfehér falra meresztve, mintha onnan olvasná mindazt, amit jövendöl, és nem tudta, hogy Marian már nem él...

XVI.

Schlicken a nyitott ablaknál állt. Hajnalodott, a város felett világosodott az ég. Kálmán merev arccal nézte az őrnagy magas árnyalakját. A beáradó hajnali levegő átjárta a fiú testét. Nem érzett félelmet, semmit sem érzett a mély gyűlöleten kívül. Ha Schlicken most azt mondja neki, hogy álljon a falhoz, mert kivégzik, nyugodtan feláll, és közönyösen néz a puskacsőbe.

De az őrnagy nem mondott efféléket.

- Négy óra múlt. Ott lent - a városra mutatott békés álmukat alusszák a derék polgárok, és nem gondolnak arra, hogy mi virrasztunk álmaik felett.

Megdörzsölte arcát, megfordult. - Néha szeretek filozofálni. Vannak pillanataim, amikor azt mondom, bolondság az élet. Célok, eszmények, elvek...

Az íróasztalhoz ment, ráült, jobb lába a szőnyegre lógott.

Mondja meg nekem, Suba, mi értelme volt például annak, hogy Káldy Marian feláldozta magát? Fiatal volt, gazdag, szép, boldogan élhetett volna. Ha a kommunizmus győzne, elneveznének róla egy utcát.

mondjuk, a Síp utcát. De ő mit ér ezzel? Semmit.

sajnálom a szerencsétlen lányt. Hallhatta, könyörögtem neki, hogy beszéljen, szabadságot kínáltam, még is megígértem, hogy vallomása után azonnal Svájcba vitetem. Hiába..

- Szabadon engedte volna, őrnagy úr? - kérdezte Kálmán fásultan.

- Természetesen, ha vallott volna. Persze így jobb, hogy meghalt. Ha életben marad, felakasztják, - Azért, mert kommunista volt?

- Mert agyonlőtte Rückenfeld tizedest.

- Mikor?

- Maga nem tudja? Hát erről nem beszéltek egymással?

- Semmit sem tudok.

- Tizennyolcadikán este, amikor őrizetbe akartuk venni. Nem egykönnyen adta meg magát.

Kálmán, amikor a zárkából felhozták, elhatározta, hogy az első alkalommal öngyilkos lesz. Most, hogy Schlicken ott ült előtte az asztalon, úgy érezte, élnie kell, addig nem pusztulhat el, amíg az őrnagyot nem öli meg.

- Nos... megtudott valamit? - kérdezte Schlicken.

Kálmán lehajtotta a fejét.

- Nem kellett volna annyira megkínozni - mondta halkan. - Akkor halt meg, amikor a neveket kezdte sorolni. A fegyverek egyébként a kazánban vannak.

- A villa kazánjában?

Igen.

óriási. Nagyszerű, Suba - mondta elragadtatással az őrnagy.

- Két nevet mondott. Valószínűleg álnév mindkettő - folytatta a fiú. - Rezgő és Kubis, a harmadik nevet már nem tudta kimondani. Meghalt.

- Rezgö és Kubis? - kérdezte izgatottan az őrnagy.

A fiú bólintott. - Ragyogó. - Felállt, és sétálni kezdett.

Már egészen kivilágosodott, Kálmán jól látta az őrnagy arcát. Az ablaknál állt féloldalt, és kinézett az ablakon.

- Nagyon szerettem. Talán az őrnagy úr megérti.

Kommunista volt, de mit csináljak, szerettem őt.

Schlicken lassan megfordult, és közelebb lépett hozzá. Barátságosan mondta:

- Megértem magát, Suba. Fájdalommal jár, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Volt egy Helmeczy nevű barátom - egy pillanatra elhallgatott, arca megrándult. - Remek ember volt, nagyon szerettem őt. Nemrégiben a kommunisták orvul meggyilkolták; - Felemelte tenyerét, nézegette. - Ez a sellős gyűrű az övé volt. Magamhoz vettem, hogy emlékezzek rá mindig, és ne felejtsem, hogy a gyilkosait el kell fognom. Erre gondolok reggel mosdás közben, a borotválkozásnál, ha étkezem, ha írok... Mónika, az elő lelkiismeret, naponta figyelmeztet. Tudja-e, Suba, hogy mi táplálja a gyűlöletet?

- Azt hiszem, a szeretet, őrnagy úr, szeretet nélkül nem lehet gyűlölni.

- Pontosan így van, fiatalember. Maga igen értelmes, Suba, szeretek magával beszélgetni.

- Velem most mi lesz, őrnagy úr, kérem?

- Hát igen - mondta, és hátratett kézzel újból sétálni kezdett. - Tényleg, mit csináljak magával? Pillanatnyilag pocsékul néz ki, ilyen állapotban nem engedhetem emberek közé. Rendbe kell hoznunk magát. Maga a Káldy villában lakott, ugye?

- Ott laktam, őrnagy úr.

- Sajnos oda nem mehet vissza. A villát lefoglaltuk.

Most építik át, néhány nap múlva átköltözünk. Élnek Pesten rokonai?

- Minden rokonom Jugoszláviában él.

- Hát akkor hazautazik.

Nem akarok hazautazni. Pesten akarok élni.

Majd megbeszéljük. Egyelőre kórházba vitetem, és meggyógyítjuk. Ha ilyen állapotban engednénk az emberek közé, a magyarok rossz véleménnyel lennének a Gestapóról. Pedig mi barátságosak is tudunk lenni.

Kálmán hetekig nyomta az ágyat. A Helyőrségi Kórház zárt osztályán gyógyították. Az aranykeretes szemüveget viselő Máhrer doktor kezelte. Fogoly volt, a magyar ápolószemélyzet csak magyarul tudó SS-katona jelenlétében érintkezhetett vele, ám akkor sem beszélhettek egymással. Kálmán nem is akart beszélgetni. Az első napokban csak a mennyezetet bámulta, később a rácsok mögött feszítő tavaszi égboltot, a lassan vonuló felhőket. De leginkább hosszan és nagyon mélyen aludt. Máhrer altatta őt. Álom nélküli alvások voltak; s bár különösebb kedve nem volt az élethez, a sok alvás és a szakszerű orvosi kezelés lassanként éreztette hatását, szemmel láthatóan erősödött, sebei gyógyultak, csak a mosoly nem tért vissza az arcára. Ha néha felmerült benne a jövő várható alakulása, megvonta a vállát, nem érdekelte. Marian nélkül nem tudta elképzelni a jövőjét. Nem bírt belenyugodni az elvesztésébe. Olykor eszébe jutott Annabella, Ignác bácsi, Dombai, Duncan. Elmerengett egykét pillanatig, találgatta, hogy mi lehet velük, aztán megint csak vállvonogatás következett. Egy alkalommal Schlicken meglátogatta. Akkor megkérdezte, hogy miért őrzik olyan szigorúan. Az őrnagy azt válaszolta, hogy ez tulajdonképpen védőőrizet, mert a megszállt országokban szerzett tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az ellenállók rövid úton végeznek a kollaboránsokkal. Márpedig ő az, ne felejtse, hogy ő szedte ki Káldy Marianból a fegyverek rejtekhelyét.

A kommunisták nem bocsátják meg az árulást. Annyira megbízik benne, hogy meggyógyulása után komoly tervei vannak vele.

Kálmán most kezdett gondolkodni először hosszabban. Schlicken valószínűleg azt akarja, hogy legyen az ügynöke. Próbáljon megszökni, vagy színleg vállalja a feladatot? Hogyan szökhetne meg? Ez a kérdés egyre többet foglalkoztatta. Megpróbált beszélgetni az őrrel, de az csak hallgatott, később pedig rámordult, hogy ne fecsegjen.

Csak az esti vizitnél beszélgethetett Máhrerrel.

Ilyenkor az őr nem volt jelen, a törzsorvosra nem kellett ügyelnie. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettek. Egyik este azonban valahogyan belemelegedtek.

- Mikor gyógyulok meg? - kérdezte Kálmán.

- Remélem, hamarosan. Jó szervezete van - mondta Máhrer, és az ágy végéről leemelte a kórlapot. Nem mutatta, de örült, hogy a fiút már érdekli a gyógyulása. Reggel az éjszakai ügyeletes azt jelentette, hogy álmában több alkalommal a szökésről beszélt, és Marian nevét említette. Az orvos arra következtetett, hogy napközben a fiú nyilván a szökés lehetőségét latolgatja.

- Az egész kórházat lefoglalták a németek? - kérdezte Kálmán.

Máhrer feljegyzett valamit a kórlapra, nem nézett a fiúra, amikor válaszolt.

- Nem az egészet, csak egy részét. De innen akkor sem lehet megszökni. - Visszaakasztotta a kórlapot, megfordult, és közelebb lépett. - A folyosót vasrács zárja el - mondta jelentőségteljesen. - Az udvaron, az ablak alatt ugyancsak fegyveres őr strázsál.

- Miből gondolja, doktor úr, hogy szeretnék megszökni?

- A maga helyében hasonlóan cselekednék én is. És örömmel venném, ha valaki jóakaratúan figyelmeztetne a nehézségekre.

Kálmán az erős vasrácsokat kereste tekintetével, de csak az elsötétítőfüggönyt látta. Szemét lassan az orvosra emelve végignézett rajta, aztán tekintete megpihent a széken heverő sapkáján. Sokáig bámulta a halálfejes jelvényt.

- A doktor úrnak érdeke lenne, hogy megszökjem - mondta.

- Ugyan miért? - kérdezte meglepődve Máhrer.

- A háború után tanúskodni szeretnék a doktor úr mellett.

Az orvos megrázta a fejét.

- Nem értem. Miért akar tanúskodni mellettem? És egyáltalán miért van szükségem tanúkra?

- A háború után a Gestapo tagjait bíróság elé állítják a kínzásokért és az emberek elpusztításáért.

doktor urat is, hiszen a különítmény orvosa. Kikkel akarja bizonyítani, hogy ön humanista volt? Akiket chlickenék lefognak, azok közül, ön is tudja, senki nem marad életben. Aki túléli a kínzást, az elpusztul koncentrációs táborokban.

- Én nem vettem részt a kínzásokban - mondta az orvos.

- Csak meggyógyítja a szerencsétleneket, hogy elviselhessék a további kínvallatást.

- Mit kellene tennem? Elő kellene segítenem a halálukat?

Azt nem állítom. De mindent el kellene követnie, hogy életben maradjon néhány ember, aki a háború után tanúja lehet.

Maga annyira biztos abban, hogy Németország elveszti a háborút?

- Én igen. De erre az eshetőségre a doktor úrnak is számítania kell.

Az orvost láthatóan megzavarták Kálmán szavai.

Eddig még nem gondolt arra, hogy mi lesz a háború után. Azt tudta, hogy a háború elveszett, csak azon nem tűnődött, hogy személy szerint vele mi fog történni. lelkiismerete nyugodt volt, hiszen ha alkalma nyílt, mindig és mindenütt segített a szerencsétleneken.

- Az én lelkiismeretem nyugodt - mondta bizonytalanul.

- Azt hiszem, ez nem elég. Ön valóban gyógyít, vigasztal, Schlicken őrnagy pedig agyonveri azokat, akiket ön meggyógyított. - Kálmán látta a főorvos zavarát. - Doktor úr - folytatta -, képzelje el, hogy én vagyok a bíró, ön pedig vádlottként áll előttem.

- De mivel vádol?

- A gyilkosságokban, emberek megkínzásában való közreműködésben.

- Ez képtelenség.

- Csak annak tűnik, mert nem gondolta végig a saját szerepét és felelősségét. Kérdezhetek? őszintén fog válaszolni?

Máhrer cigarettára gyújtott, kezében remegett a gyufa.

- Kérdezzen.

- Mióta szolgál ön a Gestapónál?

- Három éve.

- Önként lépett a Gestapo kötelékébe?

- Apám kívánsága volt.

- Tudja, hogy a Gestapo gyilkol, kínoz, embertelenségeket követ el?

- Tudom.

- Jelentette ezt parancsnokainak?

- Az ő tudomásukkal történik.

- Tehát nem jelentette?

- Apámmal beszélgettem erről. Azt mondta, tudomásul kell vennem, ezek a módszerek az új világ születésének fájdalmas velejárói.

- Ön tudomásul vette ezt a képtelen magyarázatot?

- Nem vettem tudomásul! Elítéltem, és elítélem most is.

- Ezenkívül mit tett? Mert ez nem ok. Kérte például az áthelyezését?

- Ez lehetetlen. Innen önként csak a koncentrációs táborba mehetnék.

apám a megbízhatóságát azzal is bizonyítja a náciknak, hogy a fia a Gestapo tagja. Maga nem ismeri a Birodalom mechanizmusát. A Gestapóból való kilépés egyenlő az öngyilkossággal.

- Amikor Káldy Mariant másodszor is megkínozták, ön megvizsgálta. Mit állapított meg?

- Súlyos belső vérzést.

- És mit tett?

- Jelentettem Schlicken őrnagynak.

- Aztán injekciót adott neki, bekötözte a sebeit, hogy a harmadik kihallgatást is kibírja, pedig tudta, hogy meg fog halni.

- Meg kellett volna ölnöm őt? Orvos vagyok. Én nem ölhetek embert.

- Marian könyörgött, hogy ölje meg őt. Tudja, miért kérte ezt?

- Mert szenvedett, kibírhatatlan fájdalmai voltak.

- Nemcsak azért. Félt, hogy nem bírja elviselni a fájdalmakat, és áruló lesz. S nemcsak önmagát árulja el, hanem a társait is.

- Ezt nem mondta nekem.

- S ha mondta volna?

- Nem tudom. - Megrázkódott. - Hagyjuk abba.

pokoli játék ez. - Felvette a sapkáját a székről, és feldúltan kirohant a szobából.

Április elején megkezdődtek a bombázások. Nem vitték őket óvóhelyre. Kálmán félelem és szorongás nélkül feküdt az ágyon, szemrebbenés nélkül hallgatta a bombák robbanását, a légvédelmi ütegek rikácsoló hangját, a repülőmotorok hullámzó moraját. Furcsa gonoszsággal figyelte a gyerekarcú, tömzsi sváb SS-katonát, aki minden robbanásnál megrezdült. Kálmánnak úgy tetszett, hogy az őr imádkozik magában.

Sápadt arca megrángott, vértelen ajka alig láthatóan megmozdult, s amikor a visszahulló repeszdarabok esőként verték a cserepes tetőt, ösztönösen a válla közé húzta a fejét.

- Maga még nem volt a fronton, ugye? - kérdezte Kálmán.

- Még nem voltam - felelte készségesen a katona, s most örült, hogy Kálmán beszélget vele.

- Hány éves?

- Tizenkilenc múltam.

- Hová valósi?

- Bánáti vagyok.

- Mióta katona?

- Kilenc hónapja. Be kellett vonulni. Aki nem jelentkezett önként... - elhallgatott, és gyorsan azt kérdezte. - Maga járt a fronton?

- Vaskeresztem van. Másodosztályú. A keleti fronton kaptam.

Az őr tisztelettel nézett rá, de látszott, hogy közben a bombák vijjogó, süvítő hangjára figyel.

- Maga nem fél?

- Megszokás dolga. Ez még semmi - mondta legyintve, s úgy beszélt, mint egy öreg obsitos. - A baj akkor kezdődik, ha a robbanást már nem hallja az ember.

- Akkor mi van?

- Telitalálat. Ezt maguk úgy mondják: kaput.

Az SS megremegett.

Máhrer lépett a szobába. Egyenruhában volt, mintha most jött volna a városból. A katonát leküldte az óvóhelyre. Amikor becsukódott az ajtó, az ágyhoz lépett, sapkáját a székre dobta.

- Figyeljen rám - mondta. - Megszöktetem magát.

De akkor magával kell hogy vigyen.

Kálmán az orvosra emelte szemét. Csodálkozott.

- Doktor úr, én nem akarok megszökni!

- Nem akar? Holnap elszállítják magát.

Akkor sem... szóval pillanatnyilag nem mondhatok mást. Nagyon örülök, hogy segíteni akar, de én nem szökhetek el. remélem, egyszer majd megmagyarázhatom, miért nem.

- Nem értem akkor mi értelme volt..

- Tudom, hogy nem érti. De megígérem, és tanúskodni fogok a doktor úr mellett. Most már érzem, hogy túlélem a háborút, rám tehát számíthat. Viszont szeretném figyelmeztetni, legyen óvatosabb.

Máhrer zavartan állt.

- Mindent előkészítettem. Jöjjön...

- Nem mehetek.

Kálmán elhatározta, hogy megvárja Schlicken ajánlatát. Úgy okoskodott, hogy vesztenivalója nincs. Marian nélkül nem érdekel az élet - gondolta -, tehát várhatok. Az orvostól kérek majd gyorsan ölő mérget,

s az tökéletes biztonságot nyújt. Ura vagyok akaratomnak, s életem vagy halálom nem Schlickentől fog függni. De meg kell tudnom, hogy mi a szándéka velem. Talán sikerül a bizalmába férkőznöm, és akkor sok emberen segíthetek. Ignác bácsit értesítenem kell, a legfontosabb most.

- Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte Máhrer.

Kérek öntől egy szívességet, doktor úr. - Kortyolt a vízből, és kinézett az ablakon. Kinn már csend volt, de a légiriadót még nem fújták le.

- Szívesen segítek.

- Én a Toma úti klinikán feküdtem - mondta Kálmán - Keresse fel a főorvos urat, ő volt a kezelőorvosom. Mondja el neki, hogy mi történt velem és a menyasszonyommal. Talán furcsának tűnik a kérésem, de megmagyarázom. Amikor engem sebesülten a klinikára szállítottak, emberi számítás szerint nem lehetett rajtam segíteni. Nagyon el voltam keseredve, talán jobban, mint most. Ön tudja, mit jelent az epilepszia S gondolja meg, még nem vagyok huszonöt éves.

A főorvos úr azonban megvigasztalt, ne bánkódjam, nemcsak hogy meggyógyít, de az esküvőmön táncolni is fog. Szeretném, ha tudná, nem táncolhat az esküvőmön, mert én nem nősülök meg soha.

- Ismerte a menyasszonyát? - kérdezte Máhrer.

- Ö szerezte nekem gyógyulásom után az állást Káldyéknál. A főorvos úr nemcsak gyógyítja a betegeit, hanem felgyógyulásuk után is gondoskodik róluk.

Egyébként ő is szereti Heinét és Goethét.

Amikor az orvos távozott, Kálmán némi nyugtalansággal gondolkodott "vakmerőségén". Aztán arra gondolt, hogy a szökési javaslat elfogadása nagyobb könnyelműség lett volna. Kötelessége, hogy üzenetet küldjön Ignác bácsinak, s az üzenetküldés kockázattal jár mindig. Tulajdonképpen nem dekonspirálta a kapcsolatukat, mert azt a németek tudják, hogy a klinikán feküdt, az sem titok, hogy Ignác bácsi helyezte el őt Káldyékhoz. Az üzenetből viszont semmiféleképpen nem lehet az illegális kapcsolatukra következtetni, ellenben Ignác bácsi megtudja, hogy mi történt vele.

Végiggondolta az orvossal való megismerkedésének történetét. Máhrer kezdeményezett, de sem akkor, sem később nem kérdezett tőle olyant, amelyből arra következtethetett volna, hogy provokátorral áll szemben. Nem, az orvos nem provokátor.

Másnap délelőtt átszállították őt a Helyőrségi Kórházból a Káldy villába. A gépkocsi ablakából megfigyelhette a kert négy sarkán felállított magasfigyelőt, a kézireflektorokat. Kicsit megdöbbentette a látvány, nem gondolta, hogy a Gestapo-különítmény ennyire nyíltan dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a villában csak kihallgatók tanyáznak, a felderítőket és az elhárítókat máshol helyezték el. Tulajdonképpen elszámította magát. Amikor elhatározta, hogy lemond a szökésről, és elfogadja Schlicken ajánlatát, úgy okoskodott, hogy beépülése hasznos lesz az ellenállóknak, mert ha mint "Gestapo-ügynököt" bevonják a felderítésbe, és módjában áll a tervezett akciók megismerése, időben értesítheti a veszélyről a mozgalmat. Tévedett. De most már mindegy, teljesen mindegy. Ha el kell pusztulnia módot talál majd arra, hogy Schlickent is magával vigye Máhrer teljesítette a kérését, adott neki két ampulla ciánkálit, és ez nagyon megnyugtató. Csak össze kell harapnia a vékony üvegampullát, és mindennek vége. Mindenesetre a legfontosabb most a nyugalom és a hidegvér. Az őrnagy három függőjátszmát megnyert, de a döntő küzdelem még hátra van. Az épületet és a terepet úgy ismeri, akár a tenyerét, ez tehát előnyös a számára. A szobák, a kert, a bokrok és a fák, minden fűszál és minden kavics Mariant juttatja eszébe, s ez is nagyon jó, mert emlékezni fog, hogy Schlickennel számolnivalója van. És ezért még élni is érdemes.

A gépkocsi a főbejárat elé hajtott. Kálmán mindent megfigyelt, a látottakból arra következtetett, hogy a villában legalább tizenöt SS-katona van. Az őrsparancsnokkal, felvezetőkkel együtt az őrség tizennyolchúsz fő lehet. Hol fér el ennyi ember?

Felvezették az ismerős lépcsőn. A könyvtárban várnia kellett, mert az őrnagy tárgyalt. Kíváncsian körülnézett. A mennyezetig érő állványok üresen tátongtak.

Káldy tizenötezer kötetes könyvgyűjteménye eltűnt.

A dolgozószoba ajtajával szemközt hosszúkás asztaloknál három férfi és egy kövér, sárga hajú nő ügyködött. Mindannyian a Gestapo formaruháját viselték.

Az asztal végén tábori telefon állt, de általában sokféle színes huzal volt kifeszítve különböző irányokban.

Írógépzaj szűrődött a szobába, Kálmán arra gondolt hogy valamelyik emeleti szobában gépelnek. A bejárati ajtóval szemben ült Schlicken segédtisztje, Brandt főhadnagy. Gustav Fröhlichhez hasonló szép fiú volt sötétbarna hullámos haját gondosan elválasztotta és fényesre olajozta, álmodozó kék szemével pedig állandóan hunyorgott. Kurt, a vállas sofőr-testőr lezser testtartással ült egy koloniál széken, cigarettázott, és a Sieg című színes képes folyóiratot lapozgatta.

Schlicken egy pillanatra kijött, mosolyogva üdvözölte a fiút, de nem fogott vele kezet. Valamit súgott Brandt fülébe, aztán odaszólt Kálmánnak, hogy azonnal, és visszalépett a szobába. A nehéz tölgyfa ajtó becsapódott mögötte.

A vékony nyakú, nyakigláb Todt százados sötétszürke civil ruhában ült az íróasztal előtt, csontos ujjaival a jegyzettömbjét tanulmányozta. Schlicken kivett egy cukorkát az ólomkristály tartóból.

- Hallgatom, százados úr.

- A belgrádi központ közlése szerint - mondta Todt - Velika község és környéke a horvát partizánegységek ellenőrzése alatt áll. A kért feladat teljesítése nem áll módjukban, özvegy Suba Kálmánnét nem szállíthatják Budapestre. A területi bizalmihálózatot azonban mozgósították annak megállapítása végett, hogy nevezett asszony jelenleg a községben tartózkodik-e.

Schlicken bólintott, és intett a nyakigláb századosnak, hogy folytassa. Todt megigazította inggallérját, köhintett. - A Honvédelmi Minisztérium Hadműveleti Csoportfőnökségén személyesen jártam el. Megállapítottam több napos...

- A lényeget jelentse, százados úr. Engem sohasem érdekel, hogy valamilyen adatot hány nap alatt szerzett meg. Folytassa.

- A kettő per egyes felderítő zászlóalj az Uriv Korotojak térségében folytatott védelmi harcokban felmorzsolódott. A tisztikar hetvenhárom százaléka hősi halált halt, a többiek fogságba estek. Két-három tiszt került vissza a hátországba, de a nevek megállapítása a hiányos nyilvántartás...

- Suba Pál hadapród őrmester ott szolgált? - szólt közbe türelmetlenül az őrnagy.

- Ott szolgált. Sebesülten a kijevi kórházba, onnan pedig Budapestre, a Toma úti klinikára szállították.

Slicken egyre türelmetlenebb lett.

- Az ügyészségről átkérte a Borsy- Aktákat?

- Parancsoljon, őrnagy úr. - Todt az ölében fekvő aktatáskát felnyitotta, és előhúzta a két aktacsomagot.

- Tegye az asztalra - mondta ingerülten Schlicken, és felugrott a helyéről.

Hátratett kézzel sétált. Az ablaknál megállt, megfogta az ablakkeretet, homlokát a karjára támasztotta. Hallotta, hogy Todt feláll, megigazítja a széket, izeg-mozog.

- Rendben van, Todt. A Toma úti klinikáról nincs jelentenivalója?

- Még nem kaptam meg a környezettanulmányt.

Úgy értesültem, hogy tegnap óta újabb eredményt nem sikerült elérni.

- A magyar def. nyilvántartásában nem talált adatot a klinikáról?

- Semmi adatunk nincs a klinikáról. Magánértesülésem szerint Salgó Oszkár a megszállás előtti napokban járt a szanatóriumban, csak azt nem sikerült megtudnom, hogy milyen célból.

Az őrnagy megfordult. Zsebre tette mindkét kezét.

- Rendben van, Todt - mondta újra. - Küldje be Suba Pált. Várjon meg, ma este én akarom magát hazavinni. Esetleg megiszunk valahol egy-két pohárka konyakot, és elbeszélgetünk.

- Kitüntetve érzem magam, őrnagy úr. - Meghajtotta a fejét és távozott.

Amikor Kálmán belépett, Schlicken már az íróasztal mellett ült, épp az aktákat tette az íróasztal fiókjába, - Jöjjön csak bátran, Suba. Hadd nézzem, hogyan hozta rendbe Máhrer doktor. Tessék, barátom, foglaljon helyet. - Kálmán leült, megigazította gyűrött nadrágját. - Tudja, hogy ragyogóan néz ki? Tud az a Máhrer! Cigaretta? Cukorka?

- Cigaretta, ha meg tetszik engedni. Köszönöm. gyufám sincs.

- Fontos, hogy tüdeje van - mondta nevetve az őrnagy. - Kapja el.

Kálmán ügyes mozdulattal elkapta a skatulyát, közben azt mondta:

- Nem sok hiányzott, hogy kiköpjem. - Rágyújtott.

- Túl vagyunk a nehezén, Suba. Meg fog győződni, hogy mi nemcsak úgy dolgozunk. Cselekedeteinket mindig a hely és az idő összefüggései határozzák meg.

Egyébként mi a véleménye Máhrer doktorról?

- Nagyon hálás vagyok neki. - Mélyen leszívta a füstöt. - Nem nagyon hittem, hogy ember lesz belőlem. Az első kezelés után együtt voltam egy sovány férfival, az azt mondta, hogy úgy szétnyílt a koponyám, akár a tubarózsa.

- Hogy nézett ki a zárkatársa?

- Nem nagyon emlékszem rá. Akkor nagyon kivoltam.

- Ez még odaát volt a "sváb-hegyi kastély"-ban, ugye?

Kálmán előrehajolt, leverte a hamut.

- Igen, őrnagy úr, odaát volt.

- Buda... Úgy hívják, Busa... Suba... Busa...

Nevetett. - Nem érdekes? Ugyanazok a betűk vannak a maga nevében. Hamarosan találkozni fog vele.

- Itt van ő is?

- Néhány embert - a nehezebb fajsúlyú fickókat magammal hoztam. Lényegében a témánál is vagyunk. Elmondom, hogy milyen tervem van magával.

- Felvett egy ceruzát, hátradőlt a széken, és barátságosan Kálmánra nézett. - Röviden. Az országot megszálltuk. Ezt tényként el kell fogadnunk. Csakhogy a megszállt ország kormányzása nagyon bonyolult, mert nem mindenki örül a megszállásnak. Persze, hogy ki örül és ki nem, azt nem tudjuk - pedig tudnunk kéne -, mert az emberek az érzéseiket eltitkolják. Mi azt is tudjuk, hogy a megszállás után törvényszerűen erősödik a németellenes mozgalom. A különböző csoportok koalícióra lépnek egymással ellenünk, a vitáikat ápolják. Példa erre Franciaország, Lengyelország, Görögország, Jugoszlávia. A hívő katolikusok együtt harcolnak az istentagadó kommunistákkal. Fantasztikus, nem? Nos, jelentéseink vannak arról, hogy itt is tárgyalások folynak a különféle csoportok illegalitásba vonult vezetői között. Létre akarják hozni a Magyar Front elnevezésű valamit, nevezzük csúcsszervezetnek. A kezdeményező a Békepárt, a Kisgazdapárt és Így tovább. Nyilván a fegyveres harcra, szabotázsra készülnek. Nos, nekünk fel kell derítenünk ezeket az illegálisan működő és szervezkedő erőket. Hogyan?

Sajnos az nem úgy megy, hogy beleszagolunk a levegőbe és az ellenséget megérezzük az illatáról. Magyarul, be kell épülnünk a vonalaikba. Kikkel? A nyilasokkal vagy a nyíltan nácibarát egyénekkel? Sajnos azokkal ez a bonyolult munka nem megy. Tehát olyan emberekre van szükségünk, akikről nem sejtik, hogy németbarátok, és akik ráadásul még intelligensek is. Persze az efféle munkára kényszeríteni is lehet az embereket, ennek is megvan a maga módja és lehetősége, adott esetben nem is eredménytelen. Én azonban jobban szeretek együtt dolgozni az olyan egyénekkel, akik meggyőződésből, világnézeti alapon lépnek szövetségre velünk. - Letette a ceruzát, megsimogatta haját. Magát is kényszeríthetném.

- Tudom, őrnagy úr.

- De nem teszem. Én hiszek magának, hiszek a Vaskeresztjének. - Cigarettára gyújtott. - Nézze, Suba, én abból sem csinálok titkot, hogy amíg maga kórházban volt, alaposan lenyomoztattam. Sok mindent tudok magáról, a sebesülésének körülményeiről.

klinika főorvosa elmondta, hogy maga felgyógyulása után önként a frontra akart menni.

- Így volt, őrnagy úr. Én láttam a Vörös Paradicsomot.

- Tehát nem kényszerítem, hiszen maga lehetőséget kért, hogy bebizonyíthassa hűségét és hazafiságát. Én ezt a lehetőséget megadom. Alkalmazzuk magát a Gestapónál külső tagként. Vállalja, Suba?

- Vállalom, őrnagy úr. Mi lesz a feladatom?

- Először is néhány formaságot kell elintéznünk.

Adok tintát, tollat és egy ív szép fehér, famentes papírt. Írja meg a felvételi kérelmét. Címezze meg a Gestapo-parancsnokságnak.

- S mi legyen benne?

- Azt magának kell tudnia. Írja le, hogy miért akar harcolni a kommunisták és a cinkosaik ellen.

- Értem, őrnagy úr. Most írjam meg?

- Természetesen.

Kálmán Suba Pál névvel a Gestapo ügynöke lett. Ujjlenyomatot vettek tőle, fényképet készítettek róla, aztán még külön is aláírattak vele egy beszervezési nyilatkozatot. Amikor az adminisztrációs formaságokkal elkészültek, Schlicken közölte, hogy egyelőre a szobájában fog lakni, mindent úgy hagytak, ahogy annak idején berendezte, a ruháit is megtalálja a szekrényben.

A villát csak az ő írásos engedélyével hagyhatja el.

Erre ügyeljen, mert az őröknek szigorú utasításaik vannak. Kálmán csak később tudta meg, hogy milyen nehéz helyzetbe került. Ha sikerül adatokat szereznie, kivel, hogyan továbbítsa Ignác bácsinak. Abban reménykedett, hogy a főorvos - aki már nyilván tudja, hogy hol tartózkodik - hamarosan jelentkezni fog.

Amikor visszatért a szobájába, leült az ágy szélére, és gondolkodott. Alaposan szemügyre vette a bútorokat.

Sejtette, hogy a németek tüzetesen átvizsgáltak mindent, de abban biztos volt, hogy a revolverét nem találták meg, hiszen akkor már vallatták volna, honnan szerezte s miért van szüksége rá. Már éppen fel akart állni, hogy megnézze a fegyverét, amikor nesztelenül kinyílt az ajtó, és Ilonka lépett be. Kálmán a meglepetéstől szinte megbénult, ülve maradt az ágyon, a kicsit szomorúan, de mégis boldogan mosolygó lányt nézte. Mariantól tudta, hogy Ilonkát is alaposan megverték. A szőke hajú lány hirtelen sírva fakadt, és a fiú nyakába kapaszkodott, átölelte, csókolgatta. Él, hála a jó istennek, hogy vigyázott rá... Kálmán csak nehezen tudta lefejteni magáról a lányt, semmi kedve nem volt az ölelkezéshez, de azért megörült a lánynak.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte, és maga mellé ültette.

Ilonka a fiúra emelte szelíd, barna szemét.

- Muszáj volt. Vagy maradok és takarítok, vagy internálnak. Azt mondta az őrnagy úr, hogy táborba tett. - Tanácstalanul a fiúra nézett, szemében könny rezgett. - Mit kellett volna csinálnom? Nagyon megvertek, Pali, nagyon féltem.

- Aláírattak veled valamit?

- Egy ív papírt, de nem tudom, mi volt benne. Nem kellett volna aláírnom?

Kálmán megsimogatta a remegő lány karját.

- Mindegy. Nincs semmi baj, Ilonka. Hol laksz?

- A szobámban. Fischernével.

- Ki az a Fischerné?

- Egy dög. Szakácsnő. Sváb asszony, volksbundista. Az ágya felett feszület és Hitler képe van. Olyan, akár egy boszorkány.

- Csúnya?

- Nem csúnya, a természete boszorkány. Todt százados szeretője. A férje SS-őrmester. Fischerné főz, én meg az irodákat takarítom, és neki is segítek. Nagyon fárasztó. Nem bírom sokáig, a katonák erőszakoskodnak velem. Már nem merem nyitva hagyni az ajtómat.

- Miért nem szólsz Schlickennek?

- Szóltam. Azt mondta, ne kényeskedjek. Rohadt dög az is.

- Rózsi néni hol van?

Neheztelően nézett a fiúra.

- Ugye, mondtam neked, hogy arra a nyomorultra vigyázni kell. Valami parancsnokságon van. Öt persze nem pofozták meg.

- Fischerné vallásos?

- Miért kérdezed?

- Azt mondtad, kereszt van az ágya felett.

- Babonás. Álmot fejt mindig. Ha rosszat álmodott, egész nap dühöng. Ha pedig fekete macskát lát, keresztet vet és imádkozik.

Kálmán felállt, beletúrt a hajába, kinézett az ablakon. A lejtős barackosban fehérneműk száradtak. Az ismeretlen szakácsnőre gondolt, és Todt századosra.

- Te mosol rájuk? - kérdezte, a száradó fehérneműk felé intett.

- Csak a rabokra. Annyit dolgozom, mint egy állat.

Lefogytam, ugye?

Kálmán megfordult, fürkészte a lányt.

- Kicsit, de így talán még csinosabb vagy.

- A kisasszonnyal mi történt?

Kálmán az alacsonyan úszó felhőket bámulta.

- Agyonverték. - Hangja fakó volt, és Marianra gondolt.

Este a vacsoránál megismerkedett Fischernével.

Mopszliarca volt, pisze orra, húsos, piros szája és nagy melle. Harmincévesnél nem volt több. Szemöldöke az orra felett összenőtt, és olyan fekete volt, mintha korommal festette volna be. Szúrós, gyanakvó szemével végignézte Palit.

- Fischerné vagyok - mondta. - Maga a kertész? Kezet nyújtott.

Kálmán illedelmesen kezet csókolt. Látta, hogy Fischerné hülyén néz rá, aztán a kezeire.

- Ezt többé nehogy megcsinálja - mondta ellenségesen.

A fiú ártatlan arccal nézett rá, és azt mondta:

- Az édesanyám arra tanított, hogy csókoljam meg annak a kezét, aki enni ad. Bocsánatot kérek, nem akartam megbántani. - Az asztalhoz ült, lehajtotta a fejét, kezét összekulcsolta, és feltűnés nélkül imádkozni kezdett. Fischerné az asztalfőn kanalazta a levest, és éberen figyelte őket. De Kálmán nem beszélt, elgondolkodva, finom mozdulatokkal evett, nyugodtan és szerényen. Érezte, hogy Ilonka lába a térdéhez ér, nem vonta el.

Amikor befejezte az étkezést, újból imádkozott, a bort udvariasan visszautasította, aztán felállt, megköszönte a vacsorát, és halkan azt mondta, hogy régen evett ilyen finomat. Ezután jó éjszakát kívánt, és a szobájába ment.

Napok teltek el eseménytelenül. Magánszorgalomból kertészkedett, nem azért, mert különösebben kívánta a munkát, hanem azért, hogy mindent alaposan megfigyeljen. S lassanként megismerte a Schlickencsoport munkarendjét, a biztonsági rendszert, és egyre borúsabb, zárkózottabb, gondterheltebb lett. Szinte lehetetlennek tűnt a menekülés. Az őrség állandó tagjai számára az alagsori raktár helyiségét építették át, hat darab emeletes ágyat állítottak be, asztalokat, székeket, rádiót, egyszóval kényelmessé varázsolták a szobát. Az őrsparancsnok, Bohner hadnagy az emeleten lakott. Négynapos megfigyelés után azt is megállapította, hogy az őrszemeket kétóránként váltják: Az új őrség tagjai a konyha előtti kavicsos térségen sorakoznak. Hét sorkatona és a felvezető. Vagy Weber őrmester, vagy Glück szakaszvezető. Először a fogdaőrt váltják fel, és onnan mennek tovább. Huszonöt percig tart, amíg végigjárják az őrhelyet és visszatérnek a főbejárathoz. Glück szakaszvezető tizennyolc percen belül végez. Azt is megfigyelte, hogy ha őrizeteseket hoznak, vagy visznek el, az autómotorokat túráztatják, valószínűleg azért, hogy az esetleges kiabálást elnyomják. A kihallgatásokat pontosan kilenc órakor kezdik, és a hajnali órákban fejezik be. Megtudta azt is, hogy a kínzásokat a kazánházban végzik. Ilyenkor nagyon hangosra felerősítik a rádiót, hogy a jajgatás ne legyen hallható. Ha légiriadó van, akkor gramofont kapcsolnak be. Általában a légitámadások ideje alatt is vallatnak, itt a villában, távol a várostól biztonságban érzik magukat. Ha szobája ajtaját nem zárja be, és egy-két ujjnyira nyitva hagyja, a lépcsőház szellőzőablakán át meghallja, hogy mikor viszik kihallgatásra a foglyokat. Fischernétől hamar és feltűnés nélkül megtudta, hogy hány rabebédet főz, Bohner hadnagy minden reggel közölte az asszonnyal a létszámot.

Egyébként a kihallgatócsoport nyolc főből állt, vezetőjük Felix Eckermann százados volt. Eckermann testes, Göringhez hasonló, harminc év körüli férfi, teljesen kopasz, raccsolva beszél és monoklit visel. A tisztek közül négyen laknak a villában, az emeleten, a többiek valahol a városban. Schlicken csak órákra látható, ő a sváb-hegyi kastélyból jár át. Egyik nap, amikor a füvet kaszálta a platánok alatt, tanúja volt, amikor az őrnagy a bejárat előtt Ilonkával üvöltött.