Óvatosan körülnézett, de semmi feltűnő jelenséget nem tapasztalt. Azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy képzelődik, de ez az önmegnyugtatás nem járt eredménnyel, mert az autóbuszon még erősebben érezte a nyugtalanító, kellemetlen érzést. Valami furcsa félelem fogta el, s amikor beismerte, hogy fél, ideges lett. Ráadásul esni is kezdett, s ez mégjobban elrontotta amúgy is nyomasztó hangulatát. Mire a szálloda közelébe ért, már annyira ideges volt, hogy futni lett volna kedve, vagy hirtelen megállni, szembefordulni láthatatlan üldözőivel, és odakiáltani nekik: mit akartok, hagyjatok békén. Elhatározta, hogy egy percig sem marad tovább, azonnal összecsomagol, telefonál a magyar követségre, elmondja, hogy tegnap óta ismeretlen egyének figyelik, az életére törnek, védelmet kér, jöjjenek érte diplomáciai kocsival vagy bármivel, és szervezzék meg a hazautazását. Annyira elhatalmasodott rajta a félelem, hogy megizzadt a háta. A hallban összetalálkozott Ákos professzorral, aki döbbenten nézett rá.

Mi történt magával, kollégám? Rosszul érzi magát?

Megállt, kifújta magát, s már nevetségesnek érezte félelmét. Zsebkendőjével megtörölte esőverte arcát.

- Alaposan meghűltem - mondta bizonytalanul.

Az éjjel lázam volt, könnyen meghűlök. Professzor úr, ma utazom.

- Holnap akart utazni, vagy nem jól emlékszem?

- De igen, csakhogy...

- Már intézkedett?

- Igen, a szobámat felmondtam.

- Vonattal? Repülőgéppel utazik?

- Ami hamarabb indul. Nagyon nem jól érzem magam.

- Hát mit mondjak? Utazzék, de ahhoz ragaszkodom, hogy velem ebédeljen. Illetve hármasban fogunk ebédelni, mert Dóczi tanácsos is ott lesz. Esetleg megkérdezzük, hogy nem megy-e gépkocsi Pestre.

- Nem lehetne az ebédet lemondani, professzor úr?

- Nem, kollégám. Meg kell ismernie a tanácsost.

Úgy tudom, hogy a vonat és a repülőgép is délután indul. Csomagoljon össze, és mondjuk egy órakor találkozunk az étteremben.

Kálmán kifizette a számláját, aztán felsietett a szobájába, és lázasan csomagolni kezdett. Amikor a tükörben meglátta az arcát, megijedt. A tükör elé állt, és sokáig bámulta sápadt arcát, riadt tekintetét, aztán dühösen és szégyenkezve elfordult a tükörtől. Kitárta az ablakot, és a havas esőbe bámult. Ennyire nem képes uralkodni magán? Ilyen gyengék lennének az idegei? Mikor Budapestről elindult, vállalta az utazással járó kockázatot. Fegyelmeznie kell magát.

Majdnem alkonyati sötétség volt. A szürke felhők teljesen beborították az eget, a hóval kevert eső záporszerűen esett. Mélyeket lélegzett, és Juditra gondolt, Pestre, a meleg, hangulatos Pozsonyi úti lakásra. Judit most bizonyára ott ül az ablak mellett, és kibámul a Dunára. Szinte a hangját is hallja: "Ez aztán a pocsék idő, Borsy elvtárs." Judit nem szerette az esős, lucskos időt, kétségbe volt esve, ha sáros víz freccsent a harisnyájára. Aztán amikor arra gondolt, hogy este együtt lesznek, mintha megnyugodott volna.

Az ajtón kopogtak.

Nem fordult meg, úgy kiáltotta hátra:

- Herein!

Hallotta az ajtónyitást, várta, hogy a belépő megszólaljon. S hogy csend volt, lassan megfordult.

Az asztal mellett dr. Sávos Ignác főorvos állt.

A főorvos nyugodtan, magabiztosan mosolygott, Kálmán pedig bénultan állt. Felötlött benne, hogy most mit kell csinálnia. Szólni kéne valamit, de hát a nyelve is mintha megbénult volna. Később ezt a találkozást így mesélte el Juditnak:

- Ott állt előttem, ősz hajjal, ráncokkal tördelt arca barna volt, valószínűleg a hegyekben napozott. Látta megdöbbenésemet, zavaromat, ő viszont úgy viselkedett, mintha tegnap váltunk volna el egymástól, s nem tizenkilenc évvel ezelőtt, és mintha semmi sem történt volna időközben. Mindent láttam, arcát, mozdulatait, szemhéja rezdülését is, hangját is hallottam, szavait is értettem, csak nem tudtam megszólalni. Gondolatok villantak bennem, érzések kavarogtak, bután, nevetségesen viselkedtem. Talán az arcába kellett volna csapnom, talán meg kellett volna fojtanom őt, valamit csinálnom kellett volna, nem tudom, mit... Nyugalma, magabiztos mosolya, tekintete fogva tartott, mintha megbűvölt volna. Otthonosan mozgott a szobában, táskáját az asztalra tette.

Kálmán igazat mondott Juditnak. Percekre megbénult. Később, amikor bénultsága feloldódott, azt mondta:

- Te élsz?

Ezen Sávos jót nevetett, és megkérdezte, hogy miért ne élne. A férfihoz lépett, megölelte, Kálmán nem tiltakozott.

- Térj már magadhoz, fiú, élek, amint látod, egészséges vagyok, csak erre a barátságtalan fogadtatásra nem számítottam.

Végül is magához tért, a felkavart érzelmek lassanként helyrerázódtak, megnyugodott.

- Hozatok valami innivalót - ajánlotta.

- Ne fáradj, kedvesem. Mostanában nem iszom. Megférfiasodtál, fiú.

- Honnan tudtad, hogy Bécsben vagyok?

Sávos szivarra gyújtott. Újságot húzott elő belsőzsebéből, szétteregette.

- Annabella fedezte fel - mondta nevetve. - Teázunk, egyszer csak felkiált: Jé, Kálmán... Rövidke hír, hogy Borsy Kálmán kandidátus felszólalt a bécsi konferencián. Amúgy is ide kellett utaznom, gondoltam, felkereslek. Arról nem is beszélve, hogy Annabella a lelkemre kötötte, okvetlenül adjam át csókját, ölelését, vedd úgy, fiú, hogy kérésének becsülettel eleget tettem.

- Annabella jól van?

- Remekül. Egészséges, még mindig sportol, és nagyon szeretne látni. Tudod, a kedvence voltál.

- Miért nem adtál életjelt magadról? Úgy tudom, hogy több alkalommal jártál Budapesten. Hogy nem kerestél meg, néha arra gondoltam, hogy talán nem is élsz már.

- Talán meg is gyászoltál? - kérdezte Sávos enyhe iróniával. Kálmán zavarba jött. Felvette az asztalról a gyufaskatulyát, forgatta az ujjai között, és nem válaszolt azonnal.

- Azt hiszem - mondta végül -, hogy nem gyászoltalak meg. - Felvonta szemöldökét, és úgy nézett a főorvosra. - De hát, mint látom, ez felesleges is lett volna. Élsz, erős, egészséges vagy, a kedélyed talán jobb, mint annak idején volt. Egyszóval írhattál volna.

Sávos megigazította nyakkendőjét, és fürkészve nézte Kálmán hosszúkás, sovány arcát.

- Nem akartam kellemetlenséget okozni neked mondta. - Te is jól tudod, hogy Magyarországon nem úgy alakultak a fejlemények, ahogyan azt mi annak idején elképzeltük.

Kálmán cigarettára gyújtott.

- Nem tudom, mire gondolsz - mondta, és mélyen leszívta a füstöt.

- Dehogynem tudod. Vagy te arra számítottál, hogy a háború után kommunizmus lesz?

- Tudtam, hogy az lesz. Amikor Dombaiékhoz csatlakoztam, már tudtam. Egyébként engem nem zavar. Dolgozhatok, munkámat elismerik, és nekem ez mindennél többet jelent. Beszélj magadról. Mivel foglalkozol? Hol laksz? Lényegében semmit sem tudok rólad, csak mendemondákat.

Sávos mintha nem hallotta volna a kérdéseket, nyugodtan szivarozott. Mozdulatai a megszokottak voltak, lassúak, kimértek. Körülnézett a szobában, aprólékosan szemügyre vette a nyitott bőröndöt, a csomagolásra váró ruhákat.

- Mikor utazol?

- Délután.

- Nem holnap reggel?

- Úgy volt - mondta Kálmán, és arra gondolt, hogy mindezt honnan tudja Sávos. És valami derengeni kezdett benne, de nem szólt felismeréséről. - Mielőbb otthon akarok lenni.

- Maradj még egy napot. A vendégem vagy.

- Megtisztelő a marasztalásod, de utaznom kell.

Sok a dolgom, és nem jól érzem magam.

- Nincs meghatározva, hogy mikor kell hazamenned, ugye?

- Nincs. Maradhatnék, de nem maradok. Elég volt ez a tíz nap. Ha akarod, ihatunk valamit, annyi pénzem még maradt, hogy vendégül lássalak.

Sávos Ignác furcsán felnevetett.

- Úgy látom, szocialista úr lett belőled. Apád is úr volt, de nem szocialista. Csak egyszerű, demokratikusan gondolkodó magyar úr.

- Fejlődik a világ, Ignác bácsi, és ha akarjuk, ha nem, vele együtt kell fejlődnünk, alakulnunk nekünk is. A környezet hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. - Leütötte cigarettájáról a hamut, és hogy szorongását legyőzze, határozott, csendes hangon folytatta.

Azt akarta, hogy a főorvos világosan megismerje állásfoglalását. - Én megpróbáltam, hogy ne vegyek tudomást a változó világról. Elzárkóztam, körülbástyáztam magam a tudományos elméletekkel és értekezésekkel. De nem ment. Az élet betört hozzám.

- Jelen esetben az életet, ha nem tévedek, Forbáth Judit elvtársnő és Dombai őrnagy elvtárs képviselte.

Kálmán már nem döbbent meg. Már tudta, hogy Sávos nem "véletlenül" érkezett Bécsbe, ittlétéről nem Annabella felfedezéséből értesült.

- Tájékozott vagy - mondta rekedten, és köhögött, mintha a füst marná a torkát.

- Figyelemmel kísérem az odaát történteket.

Kálmánt rossz sejtések kezdték gyötörni. Nézte Sávos kezét, ujjait, a füstölgő cigarettát, és nevetni szeretett volna. Tulajdonképpen nagyon ostoba ember, hiszen még most is áltatni akarja magát, még most is, amikor már logikusan látja az összefüggéseket. Pedig nagyon egyszerű minden. A tizennyolc évi hallgatás, a váratlan megjelenés, a tájékozottság. Miért gondolta azt, hogy Sávos Ignác, a kedves, mosolygós nagybácsi megváltozott. Miért változott volna meg az az ember, aki a háború utolsó hónapjaiban szövetséget kötött a nácikkal.

Felállt, az ablakhoz ment, kinézett az esőmosta úttestre. Esőköpenyes emberek siettek dolgaik után, gépkocsik százai rohantak, fékeztek, kerülték egymást... Az eső pedig zuhog, veri a ház falát, a kirakatokat.

Becsukta az ablakot. Megfordult, szemét a főorvosra emelte. Hirtelen arra gondolt, hogy mi történne, ha most az arcába csapna, aztán szétverné a fejét, vagy megfojtaná. Hát nem az emberiségnek tenne jót? Ezek az emberek törvényen kívül élnek. Talán hasznosabb lenne a világ számára, mint a doktori disszertációja.

- Remélem - mondta -, nem azért kerestél fel, hogy nagyapám fényképét megmutasd.

Sávos szemrebbenés nélkül állta a férfi tekintetét.

- Nemcsak azért - mondta. - Már régen szerettem volna találkozni veled. Meg akarlak dicsérni. Nemcsak én, hanem főnökeink is.

Kálmán nyugodt volt. Most, hogy már tudta Ignác bácsi váratlan látogatásának az okát, idegessége felszívódott, hiszen tisztában volt önmagával, szándékával.

- Ugyan - mondta. - Mivel érdemeltem ki a dicséretedet?

- A működéseddel, fiú. Nagyszerűen dolgoztál, Mondhatnám úgy is, zseniálisan. Beépülésed a dubnai atomfizikai központba egyedülálló. Nagyszerű volt az a Wiston-ügy is a harcok alatt.

- Tévedésben vagy, Ignác bácsi. Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsalak tévedésedből. Én nem épültem be sehova. Mióta a kapcsolatunk megszakadt...

Sávos Ignác közbeszólt.

- A mi kapcsolatunkat, fiú, csak a halál szakíthatja meg.

- Akkor, úgy vélem, egyikünknek meg kell halnia - mondta Kálmán.

- Kár lenne értünk - mondta nyugodtan Sávos, és elnyomott egy gyenge ásítást. - Érted azért, mert az esküvőd előtt állsz, tudósi pályádon most teszed meg az első komolyabb lépéseket, értem pedig azért lenne kár, mert szegény nagynénéd igen szomorú lenne. Annabella nagyon szeret. Aztán az én halálom a te problémádat nem oldaná meg. Ha engem most megölsz, eltemetnek, és holnap vagy holnapután valaki más fog kopogtatni az ajtódon. Mindannyiunkat nem ölhetsz meg.

- Ne erőltesd magad, Ignác bácsi - mondta Kálmán. - Tudom, mit akarsz, mit szeretnél. De én nem f élek tőled, a fenyegetéseidtől sem. Így hát felesleges erről tovább fecsegni. Valami elmúlt, mások lettünk.

Mint rokonnal hajlandó vagyok beszélgetni, de ha más minőségben akarsz tárgyalni velem, akkor kénytelen leszek azt mondani, hagyj magamra.

- Kommunista lettél? - kérdezte Sávos hangot váltva, és arcáról eltűnt a mosoly.

- Nem vagyok kommunista. De azt hiszem, Dombaiék közelebb állnak hozzám, mint mondjuk te és társaid, vagy az a politika, amelyet képviselsz.

- Salgó Oszkár is közelebb áll hozzád, mint én?

- Salgó is közelebb áll hozzám. - A férfi elé lépett.

Figyelj rám, Ignác bácsi. Valamikor nagyon becsültelek. Jobban, mint apámat, s jobban is ragaszkodtam hozzád. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor példaképemnek tartottalak. Aztán az a kép, amit rólad alkottam, szétszakadt, összemocskolódott. A hibáknak, a tévedéseknek van egy maximuma, azon túl a hibák már bűnné fajulnak, s az ember pedig becstelenné válik. Te becstelenséget követtél el. Nácikézre adtad barátaidat, és ezt nem magyarázhatod meg semmiféle politikai eszmével, magasabb érdekkel, szükségszerűséggel, mert lehet, hogy a te politikai eszméd az adott esetben az árulást parancsolta, az is lehet, hogy te őszintén hittél abban a magasabb rendű koncepcióban, lehet, de én azt mondom, hogy akkor az a politika, amely árulásra kényszeríti az embert, becstelen, hazug, embertelen, s aki ezt a politikát képviseli, maga is azzá válik. Te becstelen lettél. Dombaiék sohasem árulták el a barátaikat. Ezt még Salgó sem tette, pedig az ő lelkét sok disznóság terheli.

Sávos Ignácról leperegtek a férfi vádló szavai. Meghallgatta, nem védekezett, nem vitatkozott. Megállapított. Azt mondta:

- Tehát lélekben már kommunista vagy. Megvásároltak, és most meg akarod szegni az esküdet.

- Én arra esküdtem hogy harcolok a fasizmus ellen.

Sávos Ignác felemelte a kezét.

- No, jól van. Lényegében számítottam erre a fordulatra. Elutazásom előtt beszélgettem a főnökeimmel. Megkérdezték, mit teszek, ha Borsy Kálmán, aki nyilvántartásunkban H-nulla-nulla-tizenhét számmal szerepel, időközben kommunista lett. Megnyugtattam őket. Borsy Kálmán - magyaráztam - nem állhat át, nem lehet áruló.

Kálmán tudta, hogy mi következik.

- Kényszeríteni akarsz?

- Meg akarom akadályozni az árulásodat.

Kálmán fegyelmezte magát. Leült, cigarettára gyújtott, legyűrte ingerültségét.

- Ignác bácsi. Te rokonom vagy. Nagyon kérlek, hagyj békén. Hamarosan megnősülök, új életet kezdek. Megtaláltam önmagamat, a társamat, van életcélom, nyugodtan élhetnék. Miért fontos, hogy dolgozzam nektek? Vedd tudomásul, hogy megváltoztam, hiszek a munkámban, ha valaha szerettél...

- Valóban szerettelek, fiú, és szeretlek most is vágott közbe a főorvos. - Még azt sem mondom, hogy nem értelek meg. De érts meg te is engem. Tudnod kell, hogy minden rokoni kapcsolatnál jobban szeretem azt az eszmét, amelynek több mint harminc éve a katonája vagyok. Ezért az eszméért nemcsak Káldyt Máhrert, téged, de önmagamat is hajlandó vagyok feláldozni.

Amíg Sávos Ignác beszélt, magyarázott, Kálmán azon tűnődött, hogy ha nemet mond, mivel kényszeríthetik őt.

- Nem zsarolhatsz meg semmivel - mondta eltökélten.

- Fiú, ne kerteljünk és ne udvariaskodjunk. Két út áll előtted. Vagy vállalod a múltadat, kapcsolataidat esküdet, és akkor boldogan élhetsz, megtarthatod az esküvődet, megvédheted doktori disszertációdat, vagy megtagadod a múltad, és akkor megsemmisülsz.

- Semmilyen feladatot nem hajtok végre. Vállalom a következményeket.

- Ne siess, fiú.

- Reggel azonnal felkeresem Dombait. Elmondok neki mindent. Maximum néhány évet kapok.

Sávos Ignác a mutatóujjával ütögette a térdét.

- Néhány évet? - kérdezte.

- Talán még annyit sem. Lényegében a felszabadulás óta nem vétettem a törvény ellen. A báró szökését elősegítettem, de hát az tizenöt évvel ezelőtt történt, megérthető.

- Az már régen elévült, fiú. Azért nem ítélnek el.

Zsigray megszökésében való közreműködésedet, kedvesem, minden további nélkül elmondhatod, nem érdekes. Nem vagyunk szinkronban, fiú. Én ugyanis nem erre az esetre gondolok.

- Hanem mire?

Sávos Ignác az ujjával megsimogatta a homlokát.

Lassan felállt, a cipzáras táskáját magához vette, és visszaült a helyére.

- A háború során - mondta - a Vörös Hadsereg sok titkos iratot zsákmányolt. De az angolok is. Így például a Gestapo kelet-európai archívuma a mi kezünkbe került. Nem dicsekvésből mondom, de csekélyke érdemem nekem is van ebben az eredményben. Az anyagot évekig értékeltük, rendszereztük. Különösen a hangfelvételeket. A Gestapo ugyanis már a háború előtt hangrögzítőkkel dolgozott, magnetofonokkal, ha úgy tetszik. Elég kezdetleges készülékek voltak, a felvételek megőrzése, tárolása sok nehézségbe ütközött. No de azért sok mindent megmentettünk. Most viszonylag gazdag hangdokumentációm van. Nem tudom emlékszel-e még Heinrich von Schlicken őrnagyra.

Schlicken a jövő embere volt. Imádta a technikát, és a merész kísérletezők közé tartozott. A hangtechnikát magas fokon és meglepő hozzáértéssel alkalmazta munkájában. Csodálatos gyűjteményét megmentettük.

- Schlicken él?

- A legjobb egészségnek örvend. Dolgozik, munkája aranyat ér.

Kálmán émelygett.

- Nehéz elhinni hogy ennyire lealjasodtál. Schlikken tömeggyilkos, és Sávos Ignác, a humanista, az angol gentleman együtt dolgozik vele. - Kálmán hangja gúnyos volt. - Nem mondom, komoly szövetség.

- A közös ellenség ellen harcolunk, fiú. Schlicken a kommunizmus elleni harc veteránja. Egyébként amire utalsz, csak látszólag igaz, ne feledd, akkor háború volt. A háborúban pedig a morált a harc öntörvénye határozza meg. De ne térjünk el a tárgytól. Mivel jobb belátásra szeretnélek bírni elhoztam magammal néhány felvételt Schlicken gyűjteményéből. Szeretném ha nyugodtan végighallgatnád. - Felnyitotta a táskát.

Kálmán megismerte a Viktória gyár AK-8- As tranzisztoros magnetofonját. - A felvételből több példányunk van - mondta Sávos, és bekapcsolta a készüléket.

A tekercs forogni kezdett, aztán Kálmán megdöbbenten hallgatta a szöveget. Megismerte a hangját, a másik hang valószínűleg Schlickené, mert Subának szólítja őt.

"...Én gyűlölöm a kommunistákat - hallotta a hangját. - Nem tudtam, hogy Marian az. Miért kínoznak?

- Néhány másodpercig keserves sírás volt hallható. ha Marian kommunista, én megtagadom őt, én nem akarok hazaáruló lenni. őrnagy úr, adjon lehetőséget, hogy bebizonyítsam a hűségemet."

- Nos, megismered a hangodat? - Kálmán hallgatott, Sávos folytatta. - Szidalmazni később is ráérsz.

Most figyelj. Ez a rész ugyanis nagyon érdekes.

"...őrnagy úr, kérem, zárjanak össze a menyasszonyommal, én megtudok tőle mindent, nekem elmondja a kapcsolatait, a kommunisták neveit. Mentsen meg, őrnagy úr, adjon lehetőséget, hogy bebizonyítsam a hűségemet."

Kálmán elsápadt. Tizennyolc év távlatából iszonyú volt ezeket a mondatokat hallani. Hangja annyira élethű, annyira kétségbeesett, annyira rimánkodó hogy nem hihető a színészkedés. És még mindig forgott a tekercs. Persze annak nem sok értelme van, ha beleugrik és átkozódik. Csak nevetségessé teszi magát, igaza van a nyomorult gazembernek, azzal nem old meg semmit, ha megöli. Itt most a nyugalom, a higgadtság segíthet.

"... Nos, megtudott valamit, Suba?... - Igen, ez Schlicken hangja. - Nem kellett volna annyira megkínozni, őrnagy úr. Akkor halt meg, amikor a neveket kezdte sorolni. A fegyverek egyébként a kazánházban vannak... - A villa kazánjában?... - Igen... - Óriási.

Nagyszerű, Suba... - Két nevet mondott, őrnagy úr.

Valószínű álnév mindkettő. Rezgő és Kubis, a harmadik nevet már nem tudta kimondani. Meghalt."

Iszonyú - gondolta Kálmán, és hallgatnia kellett továbbra is a hangját.

Egy Viola nevű embert kell felkeresnem. Rákos hegy, Káptalan utca nyolc. A következő üzenetet kell átadnom: "Pilóta üzeni, kétszázötven méter magasról ugrott. Az ernyő nem nyílott szét. Húzza meg a hasernyőt. Hajszál került a levesbe, de nem köptem."

Sávos kikapcsolta a készüléket, és kérdőn a férfira nézett.

- Ez mind igaz - mondta fegyelmezetten Kálmán.

- De játszd le azt is, amit Mariannak mondtam.

- Az, fiú, senkit sem érdekel. Nincs az a hatalom, aki bebizonyíthatná, hogy nem Borsy Kálmán a negyvenöt óta keresett áruló. A kommunisták sok mindent megbocsátanak, csak az árulást nem. Talán Marian halálát is megbocsátják, de Violáét soha.

- Viola nem létező személy volt. Schlicken azzal csak provokált.

- Viola élő személy volt, és akkor éjjel Rákoshegyen, a Káptalan utca nyolc szám alatt lebukott. Két hét múlva pedig a Margit körúton kivégezték.

Kálmánnal forogni kezdett a szoba.

- Nos, fiú, választhatsz. A felvételek már Pesten vannak. Az emberem a parancsra vár. Ha megnyomok egy gombot, a felvételeket a belügyminiszter egy órán belül megkapja.

Amikor Salgó elmesélte Relnatnak az éjszaka történteket, az őrnagy egyre idegesebb lett. Pedig nem említette, hogy Anne nem más, mint az angolok embere, azt sem, hogy mit tárgyalt Bostonnal, nem akarta.

hogy az őrnagy még idegesebb legyen.

- Párizsnak már jelentette?

- Ugyan, kedves őrnagyom. Én más kárára nem akarok érdemeket szerezni. Önnek elmondtam, s hogy Darres kapitány se jelenthesse, idejében kikapcsoltam a lehallgató rendszert. S azt hiszem, éppen idejében cselekedtem. Mert amikor Boston barátunkat jobb belátásra bírtam, érdekes momentumokat említett.

Sem ön, sem a központ nem örülne a közléseinek.

Relnat sápadtan nézett a kövér férfira. nem merte megkérdezni, hogy mit mondott Boston.

- Köszönöm, Dürfilger.

- Engedjen meg egy tanácsot, őrnagyom. Odahaza alaposan vizsgálja meg a környezetét. Megdöbbentő az angolok jólértesültsége. Ezt természetesen csak önnek mondom. S még valamit meg kell említenem. Ezek után már nem bizam a sikerben, s én véglegesen ki akarok az ügyből szállni. Főleg azért, mert az angoloktól kellett megtudnom, hogy önök nem bíznak bennem...

- De kedves Dürfilger... Az ég szerelmére...

- őrnagy úr - mondta Salgó álmos mosollyal -, én nem vagyok szép, nem vagyok karcsú, nincsenek sikereim a nőknél, de higgye el, legalább annyira értem a szakmát, mint ön. Sok mindent lenyelek. A megjegyzéseit, a fintorait, gúnyos, lenéző mosolyát, de hiú ember vagyok, s a hiúságomat bántja, amikor ostobának, hülyének tartanak.

Relnat az ablaknál állt, és az esőcseppek dobolását hallgatta. Magában igazat adott a kövér embernek.

Valóban, magatartásában nagyon sok sértő volt.

- És ha én az erőszaknak engedve kinyitottam volna a páncélszekrényt? Megtehettem volna. Darres aludt. Legalább negyedóráig viaskodtam Bostonnal, s még akkor sem avatkoztak közbe...

- Az hiszem, igaza van, Dürfilger - mondta Relnat, és ellépett az ablaktól. - Ön derekasan megállta a helyét. - Leült, hosszú lábát előrenyújtotta. Úgy tűnt, hogy Salgó arca nagyon szomorú. - Mit javasol?

Mondja meg, mit javasol, én elfogadom a tanácsát.

- Semmit sem javasolok, őrnagyom. Viszont helyeselni tudom, hogy nem ön utazik Pestre. Lehetséges, hogy az angolok csapdát állítottak. Egy tanácsom van. Ha megfogadja, ha nem, én elmondom.

- Mondja, kedves Dürfilger.

- Ha a futárával beszél, legyen szíves és itt tárgyaljon vele. Pillanatnyilag ez az egyetlen helyiség, ahol nyugodtan beszélhet. Én gondoskodom arról, hogy senki se legyen jelen, ne háborgassák. A mikrofonrendszert sem szabad bekapcsolnia. Legalábbis addig nem, ameddig műszakilag felül nem vizsgálták.

- Azt hiszem, ez helyes tanács - mondta Relnat.

De ragaszkodom ahhoz, hogy ön jelen legyen.

- Nincs az a pénz, kedves őrnagyom, amennyiért részt vennék a megbeszélésen. Én kivételesen szabadságolom magam, és egy óra múlva már vidáman horgászok a Dunán.

Relnat őrnagy hiába marasztalta, Salgó hajthatatlan maradt. Déltől szabadságra megy, munkatársait is eltávolítja, beszéljen csak egyedül az ügynökével.

Megmutatta a védelmi berendezéseket, különösen felhívta a figyelmét a vészjelzőkre. Ha szükségesnek tartja, nyomja le a diktafonon az X jelzésű gombocskát, és Darres kapitány azonnal akcióba lép.

- Szeretném, őrnagy, a figyelmébe ajánlani a nagyfokú óvatosságot. A jelek szerint az angolok mélyen beépültek a bécsi vonalakba, alapos vizsgálatra van szükség.

Relnat bólintott.

- A kettes gombocskát viszont - mondta Salgó javaslom, hogy nyomja be. Így meglepetés nem érheti önt, őrnagy úr, mert mindent hallhat, ami az ajtó előtt történik.

Relnat megköszönte a felvilágosításokat, ismételten biztosította Salgót a barátságáról.

- Hány órára jöjjek vissza, őrnagyom?

Relnat gondolkodott, az órájára nézett.

- Most elmegyek én is. Megebédelek... Gondolom, öt óráig végzek. De nem zavar, bármikor visszajöhet.

- Hatra visszajövök. Az iroda kulcsa, tegye el, őrnagyom. A szobáimat azonban, ha megengedi, lezárom.

- Relnat bólintott. - Szüksége van valamire a páncélszekrényből?

- Semmire sincs szükségem. Mondja, Dürfilger, maga lehetségesnek tartja, hogy az angolok Budapesten megzavarják az akciót?

Salgó rágyújtott.

- Mindent lehetségesnek tartok. Még azt is, hogy ismerik Orvos kilétét.

- Ne tréfáljon.

- Komolyan beszélek. Felelne egy kérdésemre?

Az őrnagy köhécselt. Arca rákvörös lett.

- Kérdezzen. - Vizet töltött egy kristálypohárba, és mohón ivott.

- Maga, őrnagyom, együtt töltötte az éjszakát Anne-nal. Megértem magát. Csinos, jó alakú teremtés.

Relnat letette a poharat, és bután vigyorgott.

- Beszélt Anne-nak az akcióról?

- Miért kérdi?

- Feleljen.

- Beszéltem, de csak általánosságban.

Salgó felvonta nehéz szemöldökét.

- Anne tíz év óta Bostonék ügynöke - mondta.

Mindazt, amit maga az éjjel beszélt vele, az angolok ismerik.

- Ez lehetetlen - mondta elhűlve az őrnagy.

- Csak annak tűnik. Nos, őrnagyom, a budapesti akciót ennek az ismeretében szervezze.

Percekig kínos csend volt.

- Én - mondta Salgó - az angolok helyében Orvost kiiktatnám, és saját emberemet ugratnám a színpadra.

A futár, akit Pestre küld, személyesen ismeri Orvost?

- Nem ismeri.

- S honnan, miből fogja megállapítani, hogy valóban Orvossal beszél-e? A jelszót és a jelhangot az angolok megszerezhetik.

Relnat most furcsán mosolyogni kezdett.

- Belátom - mondta -, hogy elkövettünk néhány baklövést. Az éjszaka során magam is rájöttem, hogy Anne-nal valami nincs rendben. De, kedves Salgó, a szakmához én is konyítok valamit. Az akciót már eleve úgy szerveztem, hogy Orvost kiiktathatják. Ezért a futárom nem Orvost keresi fel, hanem valaki mást.

Az a valaki viszont személyesen ismeri Orvost, és ő viszi fel a futárt hozzá.

Salgó elismerően bólogatott, azt mondta, hogy akkor megnyugodott. Nemsokára eltávozott. Az őrnagy azonban ott maradt, esze ágában sem volt, hogy ebédelni menjen. Alaposan átvizsgálta a lakást, azután átment Darres kapitányhoz. Meghallgatta az éjszakai felvételt. Onnan felhívta az ügynököt, és megkérte, hogy azonnal jöjjön a Dürfilger-féle irodába. Egy óra múlva már egymással szemközt ültek. Az eső már régen elállt, kisütött a nap. Az ablakon beverődő sugarak az agárarcú férfi hollófekete hajára hulltak.

- Neve? - kérdezte Relnat.

- Pethő Balázs.

- Hány éves?

- Harminchárom múltam.

A fiatalember kifogástalanul beszélt franciául.

- Mikor menekült Magyarországról?

- Ezerkilencszázötvenkettő tavaszán.

- Foglalkozása?

- Nincs. Másodéves műegyetemi hallgató voltam amikor kiszöktem.

- Rokonai élnek?

- Édesanyám él.

- Mivel foglalkozik?

- Tanárnő.

- Tudja, hogy nem találkozhat vele?

- Tudom, őrnagy úr.

- Honnan tudja, hogy őrnagy vagyok?

- Hallgattam az előadásait Algírban, az iskolán.

Relnat bólintott. - Hányadik bevetése ez?

- A hatodik, őrnagy úr.

- Iratai?

- Útra készen állok. Várom a feladatot.

Relnat sétálni kezdett. Kezét összekulcsolta a hátán.

Elment az ablakig, egy pillanatig megpihentette a szemét a fiatalember arcán, majd kibámult a csendes Mozart utcára, aztán megfordult, és visszatért az ajtóhoz.

- Nem fél? - kérdezte.

Pethő megvonta a vállát.

- Megszoktam. Biztosan félek, de nem gondolok rá.

Az őrnagy közelebb lépett. Nem tetszett neki Pethő közönyös viselkedése.

- Kérdezek valamit, de ne frázisokkal válaszoljon.

- őszinte leszek, őrnagy úr.

- Van még honvágya?

- A honvágy, őrnagy úr - mondta Pethő -, az idegenben töltött évek számával egyenes arányban nő.

- S arra nem gondolt még, hogy valamelyik útja alkalmával jelentkezzék a hatóságoknál?

- Már felmerült bennem ez a gondolat, őrnagy úr.

- És miért nem jelentkezett?

- Mert nekem már nincs választási lehetőségem - mondta Pethő. - Hat futárút áll mögöttem, és sok minden egyéb. - Maga elé meredt. - Ezt egyébként ön is nagyon jól tudja, őrnagy úr. Különben nem küldenének haza. Tudják, hogy automata vagyok. Megnyomnak rajtam egy gombot, nekem pedig cselekednem kell.

- Maga nagyon keserű ember. Úgy érzi, hogy becsapták?

- Engedje meg, őrnagy úr, hogy erre ne válaszoljak.

- Értem. Párizsban megmondták, miről van szó, nemde?

- Annyit mondtak, hogy Magyarországra kell mennem. Jelentkezzem önnél. A feladatokat az őrnagy úrtól fogom megkapni.

- Helyes, fiatalember. Akkor kérem, hogy nagyon figyeljen.

- Figyelek, őrnagy úr.

Salgó tapasztalt ember volt, nagyon sok mindent átélt már élete során, nemigen tágult már csodálkozásra a szeme, bármilyen furcsa jelenségekkel találkozott. Eligazodott a világ dolgai között, s akkor is megvolt a véleménye mindenről, hogyha kialakult véleményét mások előtt nem hangoztatta. Most azonban, ha nem is tágult kerekre a szeme, mégis csodálkozott. Nem értette, hogy Sávos doktor miért akarja eltitkolni kilétét előtte. Igaz, hogy csak egyszer találkoztak, annak már tizennyolc esztendeje is elmúlt, de neki kiváló arcmemóriája van, s azonnal megismerte a főorvost.

Aldies ezredes. Tehát Sávos kettős életet él. Furcsa, gondolta, az ezredes szót mennyire kihangsúlyozta.

Sávos ennyire hiú ember lenne? Bágyadt mosollyal nézte a széles mellű, erős férfit, aki a szekrénykéből italt és poharakat rakott egy alacsony, kerekeken járó asztalkára. A kandallóban felcsaptak a lángnyelvek.

Salgó fázott, mégsem ült a kandalló elé, pedig jól látta a főorvos helyet kínáló mozdulatát, a kerek asztalkát, az alacsony, kényelmes fotelokat, csak a mikrofont nem látta az asztal alatt, de tudta, hogy valahol ott kell lennie. Fázott, mégis inkább az ablakhoz ült a nádfonatú karosszékbe, és arra gondolt, hogy alaposan megtréfálja a főorvost, már csak azért is, mert őt ostobának tartja.

Sávos közben megfordult, és csodálkozva nézett az ablaknál ülő Salgóra.

- Miért oda, kedves Dürfilger úr?

Franciául beszélgettek.

- Szeretek ablak mellett ülni.

- Ahogy gondolja - mondta Sávos, és az asztalkát odatolta, aztán visszament egy karosszékért. A szél veszettül szaggatta a kastély kitárt zsalugátereit, az eső az ablaktáblákon dobolt, és Salgó hirtelen Kálmánra gondolt. Négy órakor indult, talán már odahaza van.

Nagyon bánta, hogy nem tudott elbúcsúzni tőle, s most az volt az érzése, hogy soha többé nem találkoznak egymással.

Sávos whiskyt töltött a poharakba, a jégdarabok koccanására Salgó felnézett.

- Hány kilométerre van ez a kastély Bécstől, ezredes?

- Nyolcvan-egynéhány kilométerre. - Felemelte a - Mindkettőnk egészségére és találkozásunkra.

Salgó kortyolt az italból. Letette a poharat, és szivarra gyújtott.

- Az ön tulajdona a kastély, ezredes?

Nem az én tulajdonom. Egy kedves barátom tulajdona.

- Nincs valami jó ízlése a barátjának, ezredes - mondta Salgó, és körülnézett. - Az efféle fából készült vadásztanyák falait nem szokták tapétázni. Hacsak..

a poharáért nyúlt, felemelte, megnedvesítette a nyelvét de nem fejezte be a mondatot, pedig látta a kíváncsiságot a főorvos arcán.

- Hacsak? - kérdezte a főorvos.

- Hacsak nem akarnak a tapétákkal egyet s mást Sávos halkan felnevetett.

- Barátom, Hollstein báró kissé különc ember, de, gondolom, semmi rejtegetnivalója nincs... a tapéták mögött. Nem tetszik önnek ez a mohazöld tapéta?

ellemes színhatás, nyugtatja a szemet.

Salgó a falat nézte, és váratlanul azt mondta:

- Ezredes, ön gyatrán beszéli a franciát. Nem kíván más nyelven társalogni?

A főorvosra nézett, és kifújta a füstöt.

- Melyik nyelvet ajánlja?

- Spanyolt.

- Arra nem vállalkozom. Talán beszéljünk németül, ha az ön fülét annyira bántja csikorgó francia kiejtésem. Pedig az ön neve sem francia származásra utal.

- Soha nem mondtam, hogy francia szülőktől származom. De én megtanultam a kenyéradó gazdáim nyelvét. Egyébként a német nyelvet zárjuk ki a lehetőségek közül. Németül csak akkor beszélek, ha elkerülhetetlenül szükséges. Ajánlom a magyar nyelvet.

- Miért éppen azt?

Salgó magyarul válaszolt:

- Esetleg olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek csak kettőnkre tartoznak.

- Értem, amit mond - Sávos továbbra is franciául beszélt. - De miből gondolja, hogy beszélem is a magyar nyelvet?

Salgó szelíden elmosolyodott.

- Tulajdonképpen az volna az ésszerű, hogy azok, akik a magyar ügyekkel foglalkoznak, ne csak értsék, hanem beszéljék is a nyelvet. - Kortyolt az italból, forgatta kezében a poharakat, és azon tűnődött, hogy hátha téved. Lehetséges, hogy Aldies mégsem azonos Sávossal? - Jó erőben van, kedves ezredes.

- Sportolok.

Salgó megint körülnézett. Nem akarta, hogy beszélgetésüket hangszalagra rögzítsék, de tudta, hogy ezt nem akadályozhatja meg. Bárhová mennek is, a beszélgetés lehallgatása technikailag megoldható. Természetesen a kövér ember is felkészült a találkozásra.

Zsebéből elővett egy tenyérnyi tranzisztoros rádiót, Sávosra mosolygott és bekapcsolta.

- Csak nem akar most rádiózni? kérdezte leplezett bosszúsággal a főorvos.

- Imádom a zenét - mondta. - Volt egy barátom, bizonyos Heinrich von Schlicken, aki megszerettette velem a muzsikát. - Keresgélt az állomások között végre az egyik angol állomásnál megállapodott. Ritmikus, de nagyon zajos twistszámot sugárzott az állomás. - Remélem, nem zavarja?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar.

- Engem is zavar - mondta Salgó -, de hiába ajánlanám a lehallgató rendszer kikapcsolását, kérésemet nem teljesítené. Márpedig az üzleti tárgyalásokat egyenlő feltételek mellett kell folytatni. Nemde?

Egyébként ez a szám nagyon kedves.

- Túl hangos - mondta Sávos -, és nem is találom annyira kedvesnek.

ezredesem, az élet könyörtelen, védekezésre kényszeríti az embert, s az őrült technika korában pillanatnyilag csak így védekezhetünk. Mondja, uram - Salgó magyarra váltott -, tényleg nem akar magyarul beszélni?

Nem szeretem én ezeket az operettdolgokat, már csak azért sem, mert semmi hatással sincsenek rám a díszletek, az előre megrendezett dolgok. Aztán azt sem szeretem, hogyha partnereim hülyének tartanak. Boston nem mondta önnek? - Közelebb hajolt a készülékhez.

- Igaz, csak egyszer beszélgettünk egymással, nagyon régen, ön talán már nem is emlékszik rám, hiszen soványabb, fiatalabb voltam. De én emlékszem önre.

akkor is éppen úgy tépte a bal hüvelykujját, mint most. - Sávos a kezére nézett, karját leengedte. Akkor is ideges volt, most is az. Az emberre buta szokások ragadnak, ezek, kedves doktor, csak az övék, úgy hozzátartoznak, mint a törzséhez a koponyája, nem is tud róla, és csinálja. Én mindig ezeket a tulajdonságokat figyelem meg. Olyan ez, mint az ujjlenyomat. Az ön Bostonja például ötpercenként háromszor igazít a szemüvegén, és mindig bal kézzel, sohasem jobbal, és tízpercenként megtörli a szemüvegét. Nem azért, mert a szemüvege szennyes, a fenét, azért, kedves doktor, mert Bostonnak nagyon rossz a szeme, azzal pihenteti, hogy lecsukja szemhéját, megnyomkodja. ám szembaját az ostoba ember titkolja, nyilván fél, hogy alkalmatlanná válik. Ön pedig, doktor, amikor hallgat, a bal hüvelykujját masszírozza.

Elnézést, hogy figyelmeztettem erre a kellemetlen tulajdonságára, de a szövetségi hűség kötelez rá.

amennyiben nem értette szavaimat, nagy csalódással a szívemben megismétlem angolul.

Sávos is szivarra gyújtott. Megcsóválta a fejét, és kényszeredetten elmosolyodott.

- Legalább vegye halkabbra a masináját - mondta magyarul.

- Istenem, mennyire más ez így - mondta Salgó. Tudja, doktor, hogy nagyon szép a mi nyelvünk?

- Nekünk az.

Salgó végignézett ruháján, tele volt szivarhamuval.

- És a honvágy? - kérdezte. - őr hogy van a honvággyal?

- Hülyeségnek tartom. Szerintem a honvágy a gyenge emberek ismérve. Szentimentalizmus, káros nosztalgia. Valamire való, kiművelt fő, kedves Salgó, nem városokban, folyókban, nemzetecskékben gondolkodik, hanem az emberiségben, az egyetemes világban.

- Szégyellem bevallani, doktor, a gyengeségemet - mondta Salgó. - Az ön teóriája szerint nagyon gyenge ember vagyok. Ma délután, amikor felszakadtak a felhők, egy órácskát a Duna-parton sétálgattam. Nekem eszembe jutott a Lánchíd, a Gellérthegy, a Nyugati. Mondja, járt ön valaha az Ilkovicsban?

- Nem jártam. Ha jól emlékszem, valami lebuj volt.

- Olyasféle... - Salgó legyintett. - Igaza van. Embereljük meg magunkat. Végeredményben már Ilkovics sincs, azt mondják, parkosították. Térjünk az üzletre.

Mennyit ér maguknak a dokumentáció?

- Szeretném közelebbről megismerni a portékát.

Salgó az órájára nézett.

- Negyed tíz van, doktor. Relnat őrnagy embere éjfélkor indul Magyarországra. Mivel pontosan tudják, hogy miről van szó, hiszen lehetővé tettem, hogy Anne a lényegről tudomást szerezzen és jelentse - ne húzzuk az időt. Ha valóban érdekli önöket az ügy, akkor cselekedniük kell, méghozzá gyorsan. A részleteket máskor is megbeszélhetjük. Engem most az ajánlata érdekel.

Sávos Ignác szódavízzel töltötte meg a poharát.

Ivott, jólesett a hideg víz. Salgó nyugalma azonban nem nagyon tetszett neki.

- Mondja, tulajdonképpen miért akarja elárulni megbízóit? Mi olyan embernek ismerjük magát, akit az anyagiak nem érdekelnek.

- Rosszul ismernek. Az ember gondoljon öreg napjaira is. Szóval?

- Nem vagyok tisztában magával, Salgó úr.

- Nem csodálom. - A kövér ember nyugodtan pöfékelt. - Hogy megnyugtassam, valamit közölnöm kell.

Amellett hogy nyugodt öregkort szeretnék biztosítani magamnak, idejövetelemnek bizonyos elvi alapja is van. Nem tetszik a franciák együttműködése a németekkel. Féltem Európát. Ön régen ismer, tudja, mire gondolok. Félek, hogy a két öregember valami végzetes marhaságot csinál. Elismerem a németekkel való együttműködés történelmi szükségszerűségét, de csak bizonyos határok között. Valahogyan úgy, ahogyan ezt önök értelmezik. Engedje meg, hogy részletekbe most ne bocsátkozzam. Summa summárum: azt a bizonyos dokumentációt Nyugatnak meg kell szereznie.

De nekem nem mindegy, hogy melyik hatalom birtokába kerül. Úgy vélem, önöknél jobb helyen van. Nem tudom, világosan beszéltem-e? Tudta-e követni gondolatmenetemet. Sőt a kérdést is megfordítom, és úgy teszem fel: mennyit ér maguknak Ottó Dürfilger, a Második Iroda őrnagya?

Sávos sokáig töprengett, hogy ajánlatával meddig mehet. Salgó áthúzta a számítását, a felvétel nem sikerült, de hát ez most pillanatnyilag nem érdekes. Dürfilger nagyon sok pénzt megér. Ha sikerül megállapodnia vele, akkor a mai nap nem lesz eredménytelen.

Borsy Kálmán után Dürfilger is...

- Tízezer fontos csekk, most, azonnal, és havi öt száz font rendszeresen.

Salgó nevetni kezdett.

- Maga tréfál, ezredes. Tegnap olvastam, hogy az Arzenál húszezer fontért vásárolt meg egy Pertuccio nevű labdaművészt. Salgó Oszkár kevesebbet érne egy futballistánál?

- Huszonötezer font, de öt részletben.

- Rendben van, ezredes.

VII.

Kálmánt hajtotta a félelem, s minél előbb otthon szeretett volna lenni, azt hitte, Judit mellett biztonságban lesz. Elhatározta, hogy mindent elmond a lánynak, s ha ő azt mondja, hogy jelentkezzen a rendőrségen, jelentkezni fog.

Varjas Géza követségi titkár észrevette útitársa rosszkedvét, nem erőszakolta a beszélgetést, figyelmét a csúszós úttestre összpontosította, és csak nagy ritkán szólalt meg. Kálmán kelletlenül válaszolt, panaszkodott a fáradtságára, a konferencia zsúfolt napirendjére. Tíz óra előtt néhány perccel álltak meg a Pozsonyi úti ház előtt. Kálmán megköszönte a titkár kedvességét, és zavart mosollyal tiltakozott morcos s talán udvariatlan viselkedése miatt. Varjas megértően mosolygott, azt mondta, nem történt semmi, tudja, hogy milyen megerőltető az efféle értekezlet.

Kálmán elgondolkodva nézett a távozó kocsi után.

A feltámadt szél az arcába verte az esőcseppeket. Nagyon szánalomra méltónak látszott, amint ott állt a higanygőz világítás kékes fényében, kicsit szomorkás nyúzott ábrázattal, akár egy vidékről Pestre csöppent vándor, akinek nincs szállása, s most azon tűnődik hová menjen, hol töltse az éjszakát.

Juditot nem találta a lakásban. Ez természetes volt, hiszen a vasárnap feladott levélben azt írta, hogy kedden érkezik, és most hétfő este volt. A lakásban kellemes meleg fogadta, Kálmán mégis fázott. Magányosnak érezte magát. Ledobta felöltőjét az egyik székre italt keresett, mohón felhajtott egy pohárka barackpálinkát, aztán felhívta Forbáthékat, hogy Judit azonnal jöjjön hozzá.

A lány hangján érződött a meglepetés, de nem kérdezett semmit, azt mondta, máris indul. Félóra múlva már egymást ölelték, Kálmán oly vadul és kétségbeesetten, hogy a lány felszisszent.

Később, a vacsoránál Kálmán azt mondta.

- Máskor hosszabb ideig is távol voltam tőled, de ennyire nem hiányoztál, mint most.

Judit boldog volt, de rosszat sejtett mégis. Kálmán nem szokott efféléket mondani. Szégyenlős és szemérmes volt, nem szeretett beszélni a szerelemről, de ezer apró jellel bizonyította szerelmét és ragaszkodását.

Judit úgy látta, hogy a férfi arca szürke, mint a bádog, tekintete riadt.

- Történt valami, Kálmán? - Megfogta a férfi kezét, és az arcához szorította.

- Nem akarlak elveszíteni - súgta a férfi. - Néha úgy érzem, hogy elveszítelek.

Judit a férfi tekintetét kereste, de Kálmán a tányért bámulta.

- Szeretlek.

- Szeretném, ha itt maradnál éjszakára.

- Úgy jöttem el hazulról, hogy itt maradok. Fürdesz?

Kálmán bólintott. Judit a fürdőszobába ment, Kálmán pedig levetkőzött, fürdőköpenyt vett fel, és szinte dideregve a radiátor mellé ült, félrehúzta a függönyt, és kibámult az estébe. A víz felszínére hulló fények töredezve himbálóztak. Betegnek érezte magát, kívánta az ágyat és a lány közelségét. Judit a fürdőszoba ajtajában állt, és a férfi széles hátát nézte.

- Kerestek a múlt héten - mondta.

Kálmán a hangra felriadt.

- Ki keresett? - Nem fordult hátra, az esőcseppeket nézte az ablaküvegen.

- Doktor Tímár a Belügyminisztériumból. Felírtam a telefonszámát, azt kérte, hogy hívd vissza.

- Nem mondta, hogy mit akar? - Kálmán felállt, és a lányhoz ment.

- Nem mondta, de gondolom, hogy miért keresett - felelte, és a víz csobogására figyelt. - A Tátit is kihallgatta a régi dolgokról. - Judit Káldy professzort Tátinak hívta.

Kálmán hátrafésülte a haját, a lány pedig elzárta a csapokat, és nevetve kiszólt a fürdőszobából.

- Sír, a fürdőkád előállt.

Kálmánt a fürdő felfrissítette. Rendezte gondolatait. Sávos Ignác megszállott, modern inkvizítor, aki a brit imperializmus érdekeiért könyörtelenül feláldozza, ha nem hajtja végre a feladatot. Hitét és meggyőződését érthetően megfogalmazta. "Kapcsolatunkat csak a halál szakíthatja meg." Kálmán helyzetében harmadik út nem volt. Vagy az angolok oldalára áll, és elárulja hazáját, vagy feltárja múltját. Mindkét megoldás kockázattal jár, talán erkölcsi megsemmisüléssel. Döntenie kell. Ezt a problémát nem oldja meg az idő, ezt neki kell megoldania.

Szenvedélyesen gyűlölte nagybátyját, de belátta hogy helyzetén semmit sem segíthet az átkozódás, a bosszúállás. Ha Sávost megöli, egy nyilvántartólapot tépett ketté, egy nevet törölt ki a lajstromból, és másnap új ember kopogtat az ajtaján, a mindent átfogó és behálózó mechanizmus következő ügynöke. Sávosnak csak akkor mondhat nemet, ha leszámol múltjával, gyengeségeivel, vétkeivel és botlásaival, ha bebizonyítja tisztességét, szándékainak tisztaságát. A kockázat igen nagy, s még csak rosszindulat sem kell ahhoz hogy ne higgyenek neki.

Fürdés után az ágy szélén ült, és Juditot nézte.

A lány a szekrényben rendezgetett, arca kicsit bánatos volt, mint a megbántott gyereké. Kálmán nem tudta hogy miért lett egyszerre ilyen bánatos, és elmosolyodott, amikor meghallotta az okát.

- Nem nagyon gondoltál rám - mondta Judit durcásan -, ha még egy gyufaskatulyát sem hoztál emlékbe.

Kálmán kinyújtotta kezét.

- Gyere ide.

Megcsókolta Judit haját, a lány hozzásimult.

- Bújj a paplan alá, mert megfázol.

- Azt hittem - mondta Kálmán -, hogy én elég értékes ajándék leszek. Egyébként igenis sokat gondoltam rád, és hoztam ajándékot is.

- Hol van?

- Nem találtál a bőröndben egy kék selyemszalaggal átkötött lapos csomagot?

Judit kislányosan felugrott.

- Az az enyém? - mutatott az asztalra.

- Mit gondoltál, kié?

A lány az asztalhoz sietett, felvette a csomagot, arcáról eltűnt a bánat, mosolygott. Visszaült a férfi mellé, megcsókolta az arcát.

- Köszönöm. Mi van benne?

Kálmán az állát nyomogatta.

- A. G. Seemelmann: Braque. Hatvan-egynéhány színes melléklettel.

- Kálmán... - Judit olyan boldog volt, mintha még sohase kapott volna ajándékot. Izgatottan bogozta a csomót, feltépte a leragasztott borítólapot.

A csomagban A mayák története című album volt.

A lány csalódottan, Kálmán csodálkozva nézte a színes borítólapot, melyről egy furcsa arcú istenszobor bámult rájuk.

- Elcserélték? - kérdezte meglepődve Kálmán, Nem értem, hiszen előttem csomagolták be.

- Biztosan nagyon érdekes - mondta gyorsan a lány csinált jókedvvel. - Örülök ennek is, Kálmán. A maya művészet nagyon izgalmas, csak ne spanyolul legyen írva. - Felütötte az album fedelét, és arca fokozatosan elsavanyodott. Kálmánra emelte a szemét.

- Nem is nekem hoztad. Tessék. - Átnyújtotta.

A férfi hülyén bámult a lányra, majd a belső címlapra. "Kara Ernőnek - olvasta a tussal rajzolt nyomtatott betűket -, azzal a kéréssel, hogy szabad idejében tanulmányozza a mayák történetét. Érdemes. Tisztelettel egy maya-kutató."

Egy vékony papírra írt levélkét is talált, amely neki szólt.

"Kedves Borsy Kálmán. Ne haragudjék, hogy elcseréltem az albumokat. Nem volt más választásom. Ígérem, hogy a Braque-ot hamarosan elküldöm. Seemelmann csapnivalóan pocsék munkát végzett. A képek összeállítása sem szerencsés. Elnézést."

Kálmán felállt, és az ágyra dobta a könyvet. Aztán sétálni kezdett, és Judit hiába kérdezgette, hogy mi történt, mi bántja, nem válaszolt. Úgy érezte, hogy egy úttalan rengeteg szélén áll, és át kell vergődnie az erdőn a túloldalra, de hogy mi van az erdőn túl, azt még nem tudja.

Később Karával akart telefonon beszélni. De sem az ezredest, sem Dombait nem találta otthon.

Még akkor is szótlan volt, amikor egymás mellett feküdtek. A lány feje a vállán pihent, ő pedig a mennyezetet nézte. Már keserű volt a szája, de azért egyik cigarettát szívta a másik után. A szél a redőnyöket zörgette, az esőcseppek halkan doboltak.

- Judit - mondta halkan. - Bízol bennem?

- Szeretlek, Kálmán.

Hajnali háromig beszélt. őszintén elmondott a lánynak mindent, a beszervezéstől Sávos tegnapi jelentkezéséig. Azzal fejezte be:

- Ha megtagadom Ignác kérését, feljelent, letartoztatnak, elítélnek, mert a magnószalag ellen nem tudok védekezni. Ezt a provokációt olyan zseniálisan kiagyalták, hogy tehetetlen vagyok. Talán nem akasztanak fel. Ha végrehajtom a feladatot, erkölcsileg megsemmisülök, és sohasem szabadulhatok meg tőlük.

Harmadik út nincs.

Judit döbbenten feküdt, aztán sírni kezdett. Kálmán elmagyarázta, hogy alaposan végiggondolt mindent.

Kilátástalannak látja a jövőt, de ha Judit bízik benne, ha nem hagyja most magára, felveszi a harcot, megpróbál győzni. Megsimogatta a lány haját.

- Szegénykém - mondta. Aztán felkelt, átment a másik szobába, felkattintotta a villanyt, maga elé tette az asztalra az albumot, és lapozgatni kezdte. Egy-egy oldalnál hosszabb ideig időzött, feljegyzett valamit egy üres papírlapra. Amikor később Judit mellé ült a zsámolyra, és aggódó szeretettel az ölébe hajtotta a fejét, a papírlap már majdnem tele volt írva számjegyekkel és furcsa egyenletekkel. Hajnalig dolgozott. Sikerült megfejtenie a sifrét, és sok összefüggés megvilágosodott előtte. Hosszan töprengett, aztán hirtelen elhatározással az üzenet egyik részét megváltoztatta, értelmetlenné tette. Ez a rész a franciák egyik szegedi ügynökének nevét és a vele való kapcsolat felvételének adatait tartalmazta.

Reggel megkérte a lányt, hogy az albumot vigye el Karának, de semmiről se tudjon. Arról sem, hogy mi van a csomagban.

- Hová mégy? "

- Három napra elutazom - mondta. - Ernőnek mondd azt, hogy nem tudod, hova mentem. Telefonáltam az este, hogy reggel gyere fel, és a csomagot add át neki.

- Szeretnék veled menni.

Kálmán magához vonta a lányt.

- Judit - mondta komolyan. - Most a becsületemről, a boldogságunkról van szó. Ezért harcolok. Ne kérdezz semmit, amit lehet, úgyis elmondok neked.

Segítened is kell majd. Bízzál bennem. Számomra ez a legfontosabb.

Pethő Balázst, az agárarcú fiatalembert Bécs után a legelső állomáson az "osztrák belbiztonság" emberei őrizetbe vették. Nem ellenkezett, engedelmesen követte a két nyomozót. Kicsit csodálkozva nézett kisérőire, amikor a gépkocsi behajtott az Üdvözülés nevű misszió vasrácsos kapuján, és az emeletes épületet megkerülve megállt a belső udvaron, a hátsó bejárat előtt.

Crammer atya kaucsuk kézelőjét igazgatva elnézést kért, hogy utazásában megzavarták, s annak a reményének adott kifejezést, hogy kellő "lelkigyakorlat"

után isten kegyelméből hamarosan folytatja majd útját a vasfüggöny mögé. A "lelkigyakorlat" egy napig tartott, és Pethő már az első órákban "megtért". Sávos Ignác "gyóntatta" őt, s a nekikeseredett fiatalember kiöntötte a lelkét. Elmondta utazása célját, átadta a mikrofelvételt, és hajlandónak mutatkozott az "új hitre" való áttérésre. Sávos látszólag megrendülve hallgatta a fiatalember keserű szavait, élete történetét, becsapását, és felháborodását nem titkolta. Megvigasztalta Pethőt, és megígérte, hogy ősszel valamelyik angol egyetemen folytathatja tanulmányait. Ennek egyetlen feltétele van, szerencsésen térjen vissza Magyarországról. Sávos nem titkolta, hogy magyar, azt sem, hogy miért akar segíteni.

- Mi egyszer hazatérünk, fiam - mondta -, s akkor nem futárokra lesz szükségünk, hanem képzett szak emberekre. Relnat őrnagy csak Franciaországban gondolkodik, én viszont a magyarjövőben. - Mindezt nagyon jó volt hallani, és Pethő Balázs elhitte Sávos ígéretét. Csak este indulhatott tovább. A franciák sifréjét ugyanis meg kellett fejteni, ez viszont huzamosabb időt vett igénybe, el kellett készíteni az új mikrofelvételt, az új utasításokat. Pethő nem bánta a kényszerpihenést, mert így alkalma volt Magdaléna nővérrel hosszabban beszélgetni.

Este megkapta az új eligazítást. Lényegében nemigen különbözött Relnat utasításától, egy pontban tért csak el, a mikrofelvételt nem az Orvosnak kell átadnia, hanem Sávos megbízottjának. Megjegyezte a találka helyét és idejét, megtanulta a jelmondatot, és érzékeny búcsút véve a jólelkű ezredestől, egy nap késéssel folytatta útját. Sávos bágyadt mosollyal nézett a távozó fiatalember után, és nagyon sajnálta.

Pethő megszakította útját Győrben. Felkereste nyomorék unokahúgát, Bőhnig Viktóriát, a posta tisztviselőjét, pihent néhány órát, átöltözött, meghallgatta Viktória kérését, tanácsát. A lány, mint minden alkalommal, most is arra kérte unokabátyját, hogy jelentkezzen a hatóságoknál, maradjon idehaza, kezdjen új életet. Pethő megmagyarázta, hogy nem lehet, nem akar börtönbe kerülni, és most is arra hivatkozott, "mint tavaly meg tavalyelőtt: édesanyja nem tudhatja meg sohasem, hogy mivel foglalkozik.

Pethő Balázsné Nyíratádon tanított húsz esztendő óta. Köztiszteletben álló, becsületes asszony volt, aki férje elvesztése után egyetlen fiában keresett és talált vigasztalást. Nagyon megtört, amikor ötvenkettőben fia szökéséről értesült, és csak akkor nyugodott meg némiképpen, amikor Balázs a leveleiben egyre nagyszerűbb dolgokról számolt be. Mindenekelőtt arról biztosította édesanyját, hogy ő továbbra is a szocializmus híve, kérte felvételét a francia kommunista pártba. Később arról írt, hogy sikeresen elvégezte az egyetemet, és tervezőmérnök lett a Citroën Műveknél. Néha csomagot is küldött anyjának. Az ellenforradalom után az asszony hazahívta a fiát. Balázs válaszlevelében azt írta, hogy nem jöhet, családot alapított, de nyugodjon meg, Franciaországban is szükség van a forradalmárokra, a becsületes emberekre. Pethőné megnyugodott. A fia tudta, hogy anyja nem élné túl, ha megtudná az igazat, ha kiderülne, hogy fia hazaáruló. A szégyen, a csalódás megölné őt, nem bírna az emberek szeme közé nézni. Pethő Balázs mindezt elmagyarázta Viktóriának megint, aztán elbúcsúzott a lánytól, és felutazott Budapestre. Nyugodt volt és magabiztos, és többször eszébe jutott Magdaléna arca.

Néhány óra múlva Dombai Sándor a következő jelentést kapta.

"F. hó 13-án 20 h 14 perckor Danitzky Richárd mérnököt egy ismeretlen férfi, feltehetően egy utcai telefonfülkéből, felhívta, és az alábbi beszélgetést folytatta vele.

Mérnök: Danitzky.

Ismeretlen: Renáta nővért kérem.

Mérnök: Milyen számot hívott?

Ismeretlen: 402-913.

Mérnök: Tizenhéttel többet tárcsázott.

Ismeretlen: Nem a Fasori szanatórium?

Mérnök: Nem, kérem. Jó éjszakát."

Dombai elzárta a jelentést, és értesítette a fejleményekről Kara Ernőt. Az ezredes végighallgatta az őrnagyot, és azt mondta, hogy számított rá, tíz órára bemegy, addigra riassza a három per négyes csoportot.

Dombai nem értette, hogy Kara mire számított. Megvonta a vállát, a telefonbeszélgetésnek nem tulajdonított jelentőséget, felöltözött és hazament. Nyugodtan megvacsorázott, megkérdezte Margitot, hogy Kálmán jelentkezett-e. Az asszony azt felelte, hogy még nem telefonált.

- Judit se?

- ő sem. Tegnapelőtt éjjel keresett. Még visszamégy?

- Tíz órára. Remélem; éjfélre hazajövök. A srác hol van?

- Virágéknál, a tévét nézik.

Dombai elnézte az asszony karcsú alakját. Szépnek látta a feleségét. Hirtelen arra gondolt, hogy Margit mennyire megörülne, ha most azt mondaná neki: Kócos, gondolkodtam a dolgon, igazad van, leszerelek, és visszamegyek az üzembe. Dombaiék néhány év óta többször veszekedtek. Mióta Sándor a Belügyminisztériumban dolgozott, valami furcsa fal kezdett magasodni közöttük, amit először nem vettek észre, amikor pedig felfedezték, elképedtek. Margit a Műszaki Egyetemen tanított, a munkásmozgalmak történetéből tartott előadásokat. Értette, hogy Sándor munkájára szükség van, azt is tudta, hogy az elhárítómunka alapvetően különbözik minden más tevékenységtől, mert az elhárítók munkaidejét az ellenséges tevékenység szabja meg, tehát nem fél kilenctől délután ötig tart, ünnepnap, vasárnap egyre megy, ha megszólal a telefon, hát bizony menni kell, annyira értette mindezt, hogy előadást is tarthatott volna, mondjuk, azzal a címmel: az elhárítószolgálat specifikumai és a család.

Csakhogy Margit anya is volt, feleség is, és neki nem volt mindegy, hogy mennyit és mikor van együtt a férjével. A főkönyvelő, a mérnök, az orvos, az író vagy az agronómus megbeszélheti feleségével a munkájával kapcsolatos gondjait és elképzeléseit, az elhárító nem.

Margit tudta, hogy szükség van a szolgálatra, csak azt nem értette meg, a szolgálatnak miért éppen Sándorra van szüksége. Különösen nem értette ezt az ellenforradalom után hét évvel.

Dombai kereste a megoldást, de nem tudta, mit tegyen. Egyelőre az ellentétek feloldását az időre bízta, azzal, hogy ha félórányi szabad ideje adódott, azonnal hazament, mint most is, hogy együtt legyenek, beszélgessenek. Margitnak ez a figyelem jólesett, szerette a férjét, türelmes is volt, de hát a probléma nagyon bonyolultnak látszott, mert egyre jobban vágyódott a nyugodt családi életre.

Kálmánról beszélgettek, az esküvőről, Juditról, s kicsit aggasztotta őket a korkülönbség. Dombai fáradtan ásított.

- Judit komoly lány - mondta.

- Az még kevés a boldogsághoz. Húsz év múlva Kálmán hatvanhárom lesz, Judit pedig csak negyvenhárom.

- Ebbe nem szólhatunk bele. Szerintem Judit jobban ragaszkodik Kálmánhoz, mint Kálmán őhozzá.

Juditban Mariant keresi. Mariant látja, Mariant szereti...

- De ha ezt Judit felismeri, mindennek vége. Egy nő számára ez elviselhetetlen.

Dombai tűnődve piszkálta a körmét egy gyufaszállal.

- Judit tudja ezt. Beszélgettem vele erről. Azt tanácsoltam neki, hogy ne legyen féltékeny Marian emlékére, ne hadakozzon Marian ellen, legyen büszke, hogy Marianra hasonlít. Megértette.

- Ez hülyeség - mondta Margit. - Elviselhetetlen, amikor az embert egy fantommal, egy emlékképpel hasonlítják össze. Nem érzed ennek a képtelenségét?

Dombai az órájára nézett, és felállt.

- Mennem kell - mondta. - De erről majd még beszélgetünk.

Pontosan tíz órakor Karánál volt. Dombai arra gondolt, hogy Karának jobb a dolga, mint neki, mert nőtlen, nem nősült újra. Csethe Miklósnak sincs felesége. Amikor azonban Sanyira gondolt, már nem volt biztos a dolgában. Kara feketét főzetett, a páncélszekrényből különböző iratokat szedett elő, rendezgetett az asztalán, közben a futballról beszélgettek, Dombai a Vasasnak szurkolt, Kara viszont a Fradinak. Megvárták a feketét, s amikor az ezredes kavargatta a kávét, megkérdezte, hogy megfejtette-e már a Danitzky-féle telefonbeszélgetés értelmét.

- Mit kell azon megfejteni? - Dombai hörpölt a kávéból.

- Nem találtad különösnek?

- Nem én.

- Fáradt vagy - mondta az ezredes, és hamiskásan nevetett. - Vagy nem olvastad el figyelmesen.

Dombai azt hitte, Kara ugratni akarja őt. Túlságosan jókedvűnek látszott.

- Nos, te mit fedeztél fel? Halljuk.

- Emlékszel a szövegre?

- Emlékszem.

- A négyszázkettő-kilencszáztizenhármas számot nem lehet annyira mellétárcsázni, hogy Danitzky állomása, a kétszáznyolcvannyolc-kilencszáznyolcvanhat Jelentkezzen - mondta Kara, és letette a poharat. A mérnök, amikor az ismeretlen közölte a négyszázkettő-kilencszáztizenhármat, azt mondta, hogy tizenhéttel többet tárcsázott, holott a két szám között a különbség száztizenháromezer-kilencszázhuszonhét.

Figyelsz? Erre a pasas, ugye, megkérdezte: nem a Fasori szanatórium? A mérnök azt felelte, nem. Persze hogy nem, mert egyetlen kórháznak és szanatóriumnak sincs négyszázkettő-kilencszáztizenhármas állomása, és a Fasorban sincs szanatórium. Vagyis a négyszázkettő-kilencszáztizenhárom azonossági szám, a tizenhét a visszaigazolás és a találkahely. Vagyis Danitzky barátunk a futárral a Fasor tizenhetes számú ház előtt találkozik. Mennyi a mérnök kocsijának a rendszáma?

- CB huszonnyolc-kilencven.

- Kettőszáznyolcvannyolc-kilencszáznyolcvanhathoz adjál tizenhetet, hagyd el a két utolsó számjegyet, megkapod a rendszámot.

- Komolyan beszélsz?

- Komolyan - mondta mosolyogva Kara.

Dombai gondolkodva nézett az ezredesre. Kara cigarettára gyújtott.

- Na, papa, ehhez mit szólsz? - kérdezte vidáman.

Az őrnagy megvonta a vállát.

- Hogyan jöttél rá?

Kara megszívta a cigarettáját.

- Úgy, öregem - mondta -, hogy leültem az íróasztalhoz, és figyelmesen, nagyon gondosan elolvastam ezt a jelentést. - Felvett egy ív papírt, megmutatta, és olvasni kezdett: "Pethő Balázs, anyja neve stb. stb., ez nem érdekes, a francia titkosszolgálat tagja f. hó tizenkettedikén este hamis útlevéllel Magyarországra érkezik. Feladata: Budapesten hívja fel Danitzky Richárd mérnököt. Kérdezze meg: 402-913? Ha Danitzky gépkocsival megy a találkozóra, a válasz: tizenhéttel többet tárcsázott"... Nem folytatom. Most már érted? - Nevetve letette a jelentést, és az elképedt Dombaira nézett. - Egyébként - folytatta komolyan - az informátor jelentése nélkül is lebuktak volna, mert Csethéék a mérnökön vannak.

S mintha csak "végszóra" cselekednének az akcióban részt vevők, a titkárnő jelentette, hogy Csethe százados megérkezett.

- Küldje be - mondta Kara, és felállt. Amikor Dombai mellett ellépett, egy pillanatra az őrnagy vállára tette a kezét. - Térj már magadhoz. - Megrázta gyengéden Sándort, majd a belépő Csethéhez fordult.

- Ezredes elvtárs, jelentem...

- Sikerült, Miklós?

- Sikerült - mondta Miklós, és fáradtan mosolygott. Kara megfogta a karját.

- Ülj le, és beszélj.

Csethe leült, engedélyt kért, hogy rágyújthasson.

Kara bólintott, és visszament az íróasztal mögé, leült, és figyelmesen hallgatta a kopasz százados jelentését.

- Danitzky húsz óra harminc perckor egy férfi társaságában gépkocsin elhagyta a villát. A Fasor tizenhetes számú ház előtt megállt, a társa besietett a házba.

Húsz óra ötvenkor egy másik férfi jött ki a házból, elsétált a gépkocsi mellett, mintegy tíz méterre megállt, cigarettára gyújtott, majd visszament, beült a mérnök mellé, és elhajtottak.

- Hagytál a háznál figyelőket? - kérdezte Kara.

- Természetesen. Megállapítottuk, hogy az a férfi, aki a házba bement, Sajgó Bálint.

- Folytasd - mondta Kara -, Sajgó egyelőre nem érdekes. A mérnök hova ment?

- Nagykovácsiba. A község határában meg kellett állnunk, mert a figyelés kockázattal járt. Mindenesetre értesítettem Fürjeséket a Nánási úton. Fürjes huszonegy-negyvenkor jelentette, hogy a mérnök kocsija megállt a víkendház előtt. Mindketten bementek a házba. Danitzky tíz perc múlva kijött, és egyenesen hazahajtott. Jelenleg a lakásán tartózkodik. - Csethe az ezredesre nézett. - További utasítást kérek.

- Igen - mondta elgondolkodva. - Igazad volt, Sándor, hogy erőszakoskodtál. Danitzky tehát ügynök.

- A te informátorod jelentette, hogy az - mondta Dombai.

- Igen, de az igazat megvallva, nemigen hittem az ügyben. - Köhögni kezdett. Csethe felállt, vizet töltött a pohárba, és az ezredeshez vitte. - Köszönöm mondta Kara. Mohón ivott. - Nem tudok kilábalni ebből a nyomorult influenzából. - Megtörölte izzadt homlokát, és Dombaira nézett.

- Ki az a Pethő? - kérdezte az őrnagy.

- Ötvenkettőben disszidált - mondta Kara. - A budapesti Műszaki Egyetem hallgatója volt, a DISZ-bizottság vezetőségi tagja. Valamiért megijedt, és meg sem állt Párizsig. A nyilvántartásunk szerint odakinn elvégezte az egyetemet, ötvenhat óta a Citroën Művek tervezőmérnöke. Anyja Nyíratádon tanít, az MSZMP tagja, köztiszteletben álló, megbecsült pedagógus.

Több anyagunk nincs róla.

- És mit mond az informátorod? - kérdezte Dombai.

- Az informátorom szerint a francia hírszerzés egyik képzett ügynöke. Az ellenforradalom óta több alkalommal járt Magyarországon. - Kara felállt, és a hátát nyomkodva sétálni kezdett. - Az ügy - mondta - sokkal komolyabb, mint gondoltuk volna. Az előzetes letartóztatásokra az ügyészi engedélyt is megkaptuk, de az a véleményem, hogy egyelőre senkit se vegyünk őrizetbe. - Megállt a könyvszekrénynél, féloldalt nekitámaszkodott. - Figyeljetek jól - mondta, és lassan, megfontoltan beszélni kezdett. Ismertette az informátor jelentését és a terveit. Dombai azon tűnődött, hogy kitől kapta az ezredes az információt.

Pethő Balázst hajnali háromkor Csethe Miklós és két nyomozó őrizetbe vette. Észrevétlenül hatoltak a házba, a futárt álmából verték fel, védekezésre nem volt ideje. Azonnal elvettek tőle mindent, ruháját kiforgatták, szakszerűen átvizsgálták. A fiatalember sejtette, hogy elárulták őt, mert Csethe legelőször a nyakláncát vette el tőle. Azt viszont, hogy a medalionban ciánkáli van, rajta kívül csak ketten tudták, Relnat őrnagy és Viktória. Pethő nem akart csalódni unokahúgában, és abban reménykedett, hogy Relnat árulta el. Okoskodása logikus volt. Relnat megtudhatta, hogy átállt az angolokhoz, és lebuktatta. Szokványos eset. Tulajdonképpen kettős eredményt érhet el vele: megakadályozza, hogy a híranyag az angolok kezébe kerüljön, és megbünteti az árulást is. Ezen túlmenően még egy haszna is van: a kudarcot azzal indokolhatja meg parancsnokainak, hogy ő lebukott. Így azt sem kell bevallania, hogy az angolok túljártak az eszükön. Pethő ezekre gondolt a gépkocsiban, később pedig azt latolgatta, hogy milyen magatartást tanúsítson a kihallgatása során. Elhatározta, hogy védekezését attól teszi függővé, hogy a nyomozók mennyit és mit tudhatnak. Gyorsan átgondolta a Bécsben történteket.

Kik ismerik feladatát? Relnat, Aldies, Crammer atya és Clive Stanley. Találkozott még Magdalénával, de a lány semmiről sem tud. A gépkocsiban sikerült cipőfűzőjét kibogoznia. Óvatosan lefeszítette a zsinór végéről a fém merevítőt. Nyugodt volt, de nagyon meggyűlölte Relnat őrnagyot. Félórai autózás után megérkeztek valahova. Nem tudta, hol van, a házakról a Belvárosra gyanakodott. Egyenesen Dombai őrnagy szobájába vitték. Kara is ott ült az asztalnál. Csethe jelentette, hogy a feladatot végrehajtotta, és a futártól elszedett tárgyakat az asztalra tette. Néhány száz forint, hamis személyazonossági igazolvány (az útlevelét Györött hagyta Viktóriánál, szokása szerint), zsebkés, fésű, zsebkendő és különféle apróságok hevertek az asztalon. Pethő mozdulatlanul állt, semmit sem kérdeztek tőle. Csethe jegyzéket készített a lefoglalt tárgyakról, aláíratta vele, majd a holmikat egy borítékba rakta.

- Üljön le, Pethő - mondta Dombai, és a székre mutatott. - A lefoglalt tárgyak között van a preparált holmi?

- Nem tudom, mire tetszik gondolni.

- Minden tárgyat laboratóriumi vizsgálatnak vetünk alá - mondta Dombai. Várakozóan Pethőre nézett.

A férfi agárarca megnyúlt, és megvonta a vállát.

- Kérem.

Dombai intett Csethének, a százados eltávozott.

Kara utánament, hogy további utasításokat adjon. Az őrnagy cigarettára gyújtott, lassan, akkurátusan.

Megszívta a Symphoniát, és közölte, hogy tiltott határátlépésért és kémkedés gyanúja miatt előzetes letartóztatását rendelték el. Pethőnek feltűnt, hogy a személyi adataival nem is törődnek, ebből arra következtetett, hogy a múltját nyilván ismerik.

- Pethő - mondta Dombai -, most négy óra lesz öt perc múlva. Maga értelmes ember, nem akarok szokványos kérdés-felelet játékba bonyolódni. Nyíltan és őszintén szeretnék beszélni magával, nagyon örülnék, ha maga is ekként cselekedne. Tudtuk, hogy jön, vártuk magát. Tudjuk, hogy nem kezdő, valószínűnek tartom, hogy esetleg napokig sikerülne kitérnie a vallomás elől, s ha akarja, nyilván megnehezíti a munkánkat, sok bosszúságot okozhat, mert mi sem istenek, sem pedig zsenik nem vagyunk, nem áll módunkban, hogy egy csapásra jobb belátásra bírjuk. Gyors eredményt csak a maga segítségével, őszinte vallomásával érhetünk el. Nem tagadom, gyors eredményt szeretnénk elérni. Ez magának sem lenne káros. Tehát mondja el a feladatát.

Pethőt Dombai csendes hangja meglepte. Abból azonban, amit az őrnagy elöljáróban elmondott, nem állapíthatta meg, hogy mit tudnak róla. Cigarettát kért, rágyújtott, lassan, körülményesen, közben valami megoldáson töprengett. Tudta, hogy a hamis iratait, az illegális határátlépést meg kell magyaráznia. Annak idején az iskolán arra tanították, hogy szorult helyzetben a valóság elemeivel motivált hazugság eredményes lehet. Dombai jól látta a fiatalember vívódását, s jelezni akarta, hogy mennyire tájékozottak, ezért azt mondta.

- Crammer atya nagyon megöregedett?

Pethő felnézett. Nem válaszolt a kérdésre. Beletúrt hollóhajába, és keserves arcot vágott.

- Kérem, uram - mondta rekedt, remegő hangon -, nagyon furcsa helyzetbe kerültem. Önök sokat tételeznek fel rólam, s valójában én egy szerencsétlen ember vagyok. Ha elmondanám az igazat, nem hinnék el, mert feltételezik, hogy egy veszedelmes felforgatóval van dolguk.

- Tudjuk, hogy nem maga az I. S. vezetője, azt sem hisszük, hogy a francia titkosszolgálat parancsnoka.

Legyen őszinte, a megítélést pedig bízza ránk.

- Rendben van, uram - mondta Pethő. Rövid szünetet tartott, veregette a cigarettáját. - Nem ez az első ilyen utam. Levelet kaptam, hogy anyám halálos beteg. Megérdeklődtem, hogy kaphatnék-e vízumot. Azt mondták, igen, de letartóztathatnának.

- Kitől kérdezte?

- A párizsi magyar követségen mondták. Név nélkül kérdeztem, csak úgy elvileg...

- Folytassa.

- Anyámat látni akartam. - Hangját teljesen lefogta, bánattal színezte. - Elmondtam a problémámat a főnökömnek. Azt tanácsolta, keressem fel Bécsben barátját, Ottó Dürfilgert, a SIGMA cég képviselőjét az majd kitalál valamit. Telefonon beszélt vele, beajánlott hozzá. Dürfilger meghallgatott. Nehéz ügy mondta, de megvigasztalt, látva keserűségemet. Össze hozott Crammer atyával, az Üdvözülés nevű anglikán misszió vezetőjével, aki kedvesen nyugtatott.

mondta, hogy segíteni fog. Ott maradtam a misszio épületében. Másnap közölték, hogy átsegítenek illegálisan a határon, de vállalnom kell, hogy visszajövet magammal hozom Danitzky mérnök levelét. Akkor már tudtam, hogy a misszió nemcsak hittérítéssel foglalkozik. Nem volt mit tennem, uram, vállaltam. Ezután megadták a mérnök címét, telefonszámát, a jel szórendszert. Így történt, uram.

- Hol a hamis útlevele?

- A kabátomban volt, nyilván a nyomozók elvették hazudta Pethő.

- Mikor akart Nyíregyházára utazni?

- Holnap reggel.

- Miért mentek Nagykovácsiba?

- Ja, igen. Ezt elfelejtettem. A mérnök kocsijában egy adó-vevő készülék van. Az erdőből valahova rádióüzenetet adott.

- Maga ostobának tart minket, Pethő?

- Nem, uram.

- Mérnök, ugye?

- Autómérnök vagyok, uram.

- Tehát ért a technikához?

- Egy keveset.

- Melyik egyetemre járt?

Pethő hallgatott.

- Fiatalember. Nem lesz ez ígyjó. Bármelyik egyetemet nevezi meg, kudarcot vall. Nem jól védekezik, Könnyedén bebizonyíthatjuk, hogy maga nem végezte el az egyetemet. - Dombai mereven nézte a férfi agárarcát, várta, hogy mondjon valamit, de az hallgatott.

Az őrnagynak az volt az érzése, hogy Pethő keményebb dió, mint gondolták. - Mi a véleménye, honnan tudtuk, hogy a Fasor tizenhetes számú ház előtt van találkája?

Pethő azt vette számba, hogy kik ismerték rajta kívül a találka helyét. Azt viszont három ember ismerte. Relnat, Aldies ezredes és a mérnök. Felötlött benne, hogy hátha figyelték a mérnököt, s így a beszélgetését lehallgatták, az viszont elgondolkoztatta, amikor Dombai Crammer atyát említette.

- Nem tudom - mondta rosszkedvűen.

- Mondja, fiatalember, nem tűnt fel magának, hogy először a nyakláncát vettük el? - Pethő egyre jobban megzavarodott, gondolatai összekeveredtek, érezte, hogy sarokba került, mert ha az őrnagy megkezdi a módszeres kihallgatását, nem fog tudni védekezni.

Többet tudnak róla, mint sejtené. Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy hallgatni fog. Megmarad a mesevallomásánál, csak akkor mond többet, ha valamit rábizonyítanak.

Dombai is ideges lett, mert múltak a másodpercek, a félórák, és lényegében semmi eredményt sem ért el.

Ez azért volt bosszantó, mert feltevése szerint Pethő és az ügynök közötti találkozó időpontja egyre közeledett, és azt hitte, hogy a fiatalember ezt a kritikus időpontot akarja "áthallgatni". Megpróbált a lelkére beszélni, hivatkozott a magyarságára, az esetleges bűnbocsánatra, a lelkiismeretre s mindarra, amire az efféle esetekben a kihallgatók hivatkozni szoktak. Ám hiába volt minden erőfeszítése, az agárarcú fiatalember csökönyösen hajtogatta a magáét: belátja, hogy hibát követett el, hogy illegálisan lépte át a határt,

hogy vállalkozott a futárszolgálatra, de mindezt azért tette, mert látni akarta beteg édesanyját. Persze Dombai nehéz helyzetben volt, mivel Pethő múltját tárgyi bizonyítékokkal nem tudta alátámasztani. Kara informátorának a jelentése, hogy Pethő a francia Második Iroda ügynöke, s hogy az ellenforradalom óta több alkalommal járt Magyarországon, csak jelentés volt, de nem bizonyíték, nem beszélve arról, hogy az informátort ki sem játszhatta. Pethő nem tagadta, hogy járt a Misszióban, és beszélt Crammer atyával, a beszervezését is elismerte. S hátha igazat mond, hátha az informátor tévedett? bosszankodott azért is, hogy Kara elment, persze azt nem látta, hogy az ezredest Csethe hívta ki.

Már álmosodni kezdett, amikor öt óra előtt néhány perccel Kara és Csethe visszajött. Az ezredes rögtön észrevette, hogy az őrnagy holtponton van, Dombai arca ugyanis árulkodott. Halkan mondott valamit Csethének, a százados beszólított egy nyomozót, és parancsot adott, hogy Pethőt vezesse ki.

Dombai elkeseredve beszámolt a kudarcáról. Kara nyugodtan végighallgatta az őrnagyot, néha elnyomott egy-egy ásítást.

- Megtörjük a fickót - mondta -, csak semmi idegesség. Helyes a feltevésed. Valószínűleg ma vagy holnap van találkozója az ügynökkel, és ezt nem akarja elárulni. Nem mondom, a mese ügyes. Tehát azt mondta, hogy Dürfilgerrel találkozott, és ő hozta össze Crammer atyával.

- Igen.

- Az informátor szerint nem találkozott Dürfilgerrel.

- Akkor honnan ismeri a nevét?

- Onnan, hogy Relnat őrnaggyal Dürfilger irodájában tárgyalt. Azt tudja, hogy Dürfilger irodájának az ajtaján a SIGMA Művek cégtáblája van. Vezettesd be a fickót, Miklós, és főzess kávét is.

Kara megvárta, míg Pethő leült.

- Hányszor találkozott Ottó Dürfilgerrel? - kérdezte aztán.

- Egy alkalommal.

- Pontosan mikor?

- Gondolkodnom kell.

- Gondolkodjék.

Kara az ablakhoz ment, cigarettára gyújtott. Türelmesen várt.

- Tizenegyedikén, hétfőn.

- Hány órakor?

- Pontosan nem emlékszem.

- Körülbelül.

- Dél körül.

- Hol találkoztak?

- Dürfilger irodájában.

- Mondja el az iroda berendezését.

Pethő elgondolkodva felsorolta a berendezési tárgyakat.

- Arra emlékszik-e, hogy milyen színű volt a páncélszekrény?

- Halványzöld.

- Írja le Dürfilgert.

Pethő egy pillanatra meghökkent, érezte, hogy csapdába került. Töprengett, hogy milyen személyleírást mondjon. Biztosra vette, hogy kihallgatói ismerik Dürfilgert, ő viszont sohasem látta.

- Kérem, én egy magas, sovány, negyvenöt év körüli, vizenyős szemű férfival beszéltem. Természetesen az igazolványát nem néztem meg. Lehet, hogy hamis nevet mondott.

- Hát igen, ez megtörténhetett - mondta Kara.

Maga, Pethő, primitívebb ember, mint gondoltam.

Kara az asztalhoz ment, zsebéből előhúzott egy borítékot, az asztalra tette. - Vegye le a cipőjét. Na, ne csodálkozzék.

- A cipőmet?

- Igen, a cipőjét.

- Meg akarnak verni?

- Mozogjon, fiatalember.

Pethő lehúzta a cipőjét, és szorongva nézett az ezredesre.

- Hozza ide. - Kivett a zsebéből egy újságpapírt, az asztalon széthajtotta. - Tegye ide az újságra. - Pethő engedelmeskedett. - Nézze csak meg a fűzőket.

- Látom.

- Az egyik cipőfűzőjéről valami hiányzik.

- Igen, a szorítólemezecske.

- Hol van?

- Nem tudom.

- Nyugaton még mindig fémlemezes fűzőket használnak? Nem furcsa? Feleljen. Vagy csak maga használ efféle fűzőket?

- Mások is, nemcsak én - mondta Pethő.

- Amint látom, ezek egészen új fűzők.

- Az elutazásom előtt vásároltam.

- És máris leesett az egyik szorítólemez.

- Nem vettem észre.

- Szerencsére megtaláltuk - mondta Kara, és a borítékból kivette a lemezecskét. - Tessék, nézze meg, azonos a többivel? Hasonlítsa össze...

- Azonos.

- Nem volna jobb, ha őszintén beszélne? - Pethő az ezredesre nézett. Nem válaszolt. - Menjen vissza a helyére. - Az agárarcú férfi engedelmeskedett. Csethe a cipőket a földre dobta. - Nos? Miért hallgat? Remélem, annyi sütnivalója van, hogy mérnök létére...

- Kérem...

- Arra feleljen, hogy miért vette le a cipőfűzőjéről a szorítólemezt - mondta Kara, és nem fejezte be az előbbi mondatot. Keményebben nézett a férfira. Pethő lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Mondja azt, hogy tudta nélkül tették a szorítólemezt a cipőfűzőjére, hogy a mikrofelvételről semmit se tud? Legcélszerűbb, hogyha hallgat - gondolta.

Csakhogy Kara sem aludt, míg Dombai a férfit kihallgatta, de ütőkártyáját még nem akarta felfedni, azt mondta:

- Miért hord magánál ciánkálit?

Pethő közönyösen bámult az ezredesre, mintha nem hallotta volna a kérdést. Közben az egyik nyomozó behozta a feketekávét, és az asztalra tette a poharakat.

- Tessék, igyon maga is. - Az ezredes átnyújtotta az egyik poharat. - Hány cukorral issza?

- Keserűn szeretem.

Kavargatták a kávét.

- Hol van az útlevele? - kérdezte Kara.

- Már jelentettem, hogy a kabátomban volt.

- Ez nem logikus, Pethő. Annyira nem, hogy unokahúga, Viktória az első felszólításra átadta. és készségesen válaszolt a kérdéseinkre.

Pethő kezében megremegett a pohár. Ha Viktória vallomást tett, akkor védekezése összeomlott.

Kara várta, hogy a fiatalember összeroppanjon, de Pethő makacsul hallgatott. Lehajtotta a fejét, és a feketekávét bámulta. Az ezredes a borítékból kivette az arany nyakláncot.

- Nos, egy tervezőmérnök miért hord magánál gyorsan ölő mérget? - Nézegette a medaliont, aztán megnyomott egy alig észrevehető tüskét. A medalion teteje felkattant, belsejében egy parányi üvegampulla lapult.

- Most látom, hogy a nyaklánc nem is az enyém mondta.

- Nem a magáé?

- Nem, kérem. Maguk csempészték a holmijaim közé.

- Ne tréfáljon, Pethő. Magatartása bosszantó. Konokságával csak azt éri el, hogy néhány napig megnehezíti a munkánkat, és jóindulatunkra nem számíthat.

A mese, amit elmondott, nem rossz, de jelen esetben nem használható. Maga, Pethő, nem találkozott Dürfilgerrel, nem először jár Magyarországon, nem Danitzky mérnökhöz jött, ha pedig hozzájött, miért nem adta át neki a mikrofelvételt. Miért tagad? Miért hazudik? - A láncra nézett. - Tehát nem a magáé?

- Nem - mondta halkan a férfi. Dombai a fejét rázta, és nem titkolta bosszúságát.

- Jöjjön közelebb - mondta az ezredes -, és nézze meg.

Pethő felállt, előrelépett, aztán egy hirtelen mozdulattal az ezredes szeme közé loccsantotta a meleg kávét, és kitépte kezéből a láncot. Kara ösztönösen a szeméhez kapott. Dombai szinte átrepült az asztal felett. Egyetlen ütéssel megbénította a férfi karját, aztán hátracsavarta.

- Csibész - mondta felháborodva a halálraszánt embernek, és olyan erővel penderítette a sarokba, hogy térdre rogyott.

Kara letörölte arcát, a ruháját.

- Hát rendben van, fiatalember - mondta. - Ha ezt a megoldást választja, mi alkalmazkodunk. - Dombaihoz fordult. - Bilincseljétek meg, azonnal Nyíratádra utazunk. Adj le távmondatot Győrbe, hogy Bőhnig Viktóriát is szállítsák Nyíratádra.

- Nem! - üvöltött a férfi, és megfordult. Riadtan nézett az ezredesre. - Uram, csak azt ne! - Szinte a felismerhetetlenségig eltorzult az arca.

- Mit ne? - kérdezte Kara.

- Nem akarok találkozni az édesanyámmal.

- Sajnos elkerülhetetlen. Tagadása szükségessé teszi, hogy a nyomozást kiterjesszük. Sajnálom az édesanyját, de szembesítenem kell vele.

- Nem - hörögte a férfi, és könyörögve nézett az ezredesre. - Mindent bevallok, csak ne szembesítsenek édesanyámmal. Nem akarok találkozni vele.

Kálmán már második napja tartózkodott Szegeden.

A Royalban szállt meg. Csak egy kézitáskát hozott magával, pizsamája, borotvakészlete volt benne. Már az állomáson megvásárolta a helyi újságot, a szobájában alaposan áttanulmányozta. Cigarettára gyújtott, és sétálni kezdett. Néha megállt az ablaknál, és kinézett az utcára. Szemerkélt az eső, az ablaküvegen egyegy pillanatra megültek az esőcseppek, s Kálmánnak úgy tűnt, mintha az üvegtábla hólyagos lenne. Homlokát a hűvös üvegnek támasztotta, és olyan erősen gondolkodott, hogy szinte belefájdult a feje. Halkan motyogott magában. Később felöltözött, elsétált a Hungáriába, megebédelt. A pincértől kért egy telefonkönyvet, kikereste dr. Kováts Ödön lakáscímét, és följegyezte.

Ebéd után sétálgatott a Széchenyi téren, a kirakatokat nézegette, aztán hazament és lefeküdt. Késő délután ébredt fel. Megmosdott, felöltözött, és elment hazulról. A portás közölte vele, hogy éjszakára szobatársat fog kapni. Ennek nem nagyon örült, de tudomásul kellett vennie a portás közlését. Néhány másodpercig még vitatkozott, aztán megvonta a vállát, és elsietett. Félóra múlva dr. Kováts Ödön belgyógyász lakásán csengetett. Fiatal lány nyitott ajtót, nem várta meg, míg a leány megszólal, németül köszönt, és megkérdezte, hogy a doktor úr otthon van-e. A szőke hajú kislány megvonta a vállát, mutatta, hogy nem érti, majd hangosan a szobába kiáltott. - Apa, egy német pofa keres.

Magas, negyven év körüli szőke férfi lépett ki a szobából, intett a lánynak, hogy távozhat. Erika végignézte Kálmánt, és eltűnt az ajtó mögött. Az orvos bemutatkozott, megkérdezte, hogy mit kíván. Folyékonyan beszélt németül, nagy, barna szemével kíváncsian nézett a férfira.

Kálmán is bemutatkozott. Helmuth Dicker középiskolai tanár, Münchenből. Szeretne zavartalanul beszélni a doktorral. Kováts bólintott, és a rendelőjébe vezette a látogatóját. Elhelyezkedtek, az orvos a cseppnyi íróasztalhoz ült, Kálmán pedig az asztal előtt álló székre.

- Furcsa ügyben kerestem fel, kedves doktor - mondta halkan. - A bátyám után nyomozok. Olyan értesüléseim vannak, hogy ön együtt volt vele Csitában.

- Hogy hívták a testvérét? - kérdezte a szőke hajú férfi a papírvágó késsel játszadozva.

- Wolf. Wolf Dicker a kettőszáztizenhetes westfáliai hadosztály őrnagya volt.

- Ismertem őt - mondta Kováts. - Wolf Dicker...

remek fickó volt. Sajnos a tífusz végzett vele. Negyven kiló volt, amikor eltemettük.

- Szegény Wolf. Nagyon lefogyott. - Kálmán egy pillanatig elmerengett. - Éppen harmincöt kilót.

kilencvenöt kiló volt a testsúlya.

Az albumban talált sifre szerint minden egyezett.

Csita, Wolf Dicker, a 217-es westfáliai hadosztály, a 75-ös ellenőrzési szám is.

Az orvos kerek arca ellágyult, halvány mosoly futott át rajta, cigarettát vett elő, megkínálta Kálmánt is, kicsit szabadkozva mondván, hogy a magyar cigaretta minősége még sok kívánnivalót hagy maga után.

Felkattintotta öngyújtóját, tüzet adott. Kálmán mélyre szívta a füstöt, és hátradőlt a széken.

- Ezek szerint a jövő hónapi bécsi találkozó elmarad? - kérdezte kicsit megkönnyebbülve a férfi.

- Elmarad. Az anyagokat magammal viszem.

- Nem követték?

- Senki sem követett. Elkészítette az anyagokat?

- Még nem. Meddig marad Szegeden?

- Azonnal továbbutaznék, ha készen lenne az anyag.

- Sajnos csak holnap délutánra tudom elkészíteni.

Még rejtjeleznem kell.

- Ha nem kell rejtjelezni, mikorra készítheti el?

Az orvos gondolkodott.

- Holnap délre.

- Rendben van. Holnap délben jelentkezem. A további munkát illetően milyen problémái vannak?

Az orvos a papírvágó kést forgatta az asztalon.

- Tulajdonképpen semmi problémám sincs. Azt szeretném kérdezni, hogy mikorra várhatom a jelzést?

- A jelzést?

- Igen. Relnat azt mondta, hogy ebben az évben feltétlenül Párizsba költözhetünk.

- Akkor egészen biztos. Ha Relnat azt mondta, akkor aludjon nyugodtan, doktor.

- Igen, én nyugodtan alszom, de még most sem tudom, hogy hogyan akarják a dolgot megszervezni.

Hárman ugyanis nem kapunk egyszerre útlevelet. Meg az időpontot is tudnom kéne, hogy addig az ingóságaimat pénzzé tegyem. - Letette a papírvágó kést, és töprengve Kálmánra nézett. - Mondja, nem lehetne nyélbe ütni a dolgot a jövő hónapban? Én hivatalosan Bécsbe utazom...

- Értem - mondta Kálmán. Most már nyugodtabban nézett a barna szemű férfira, kicsit mosolygott is.

- Elvben semmi akadálya sincs. Persze nem tudom, hogy az anyag mit tartalmaz.

- Azt hiszem, használható lesz.

- Majd átnézem - mondta Kálmán. - Ami pedig az utazást illeti, azt könnyen elintézzük. Véleményem szerint semmi akadálya sincs annak, hogy a jövő hónapban útra keljenek.

- Nagyon jó lenne, uram. Az anyaggal, úgy érzem, meg lesznek elégedve.

- Remélem. - Kálmán elnyomta a cigarettáját.

Mondja, doktor, hányban végzett ön?

- Negyvenháromban. Negyvenhat éves vagyok.

- Ha jól emlékszem, ön Schlickennél kezdte a pályafutását.

Az orvos a hamutartót bámulta, cigarettájával a hamut piszkálta, s Kálmánnak úgy tűnt, mintha a válaszon tűnődne.

- Néhány hónapig dolgoztam vele együtt. Kellemetlen ember volt, nem szerettem.

- Azóta nem találkozott vele?

- Nem.

- Nem is háborgatta magát?

- Nem háborgatott. Én annak idején Innsbruckban a francia megszállóknak mindent elmondtam, azt is, hogy Schlickennel kapcsolatban álltam.

- Vallomását ismerem - hazudta Kálmán. - Ön, ha jól tudom, néhány alkalommal járt Schlicken főhadiszállásán, a Tábor úti villában.

- Két alkalommal jártam ott.

- Nem emlékszik egy fekete hajú, villogó tekintetű fiatalasszonyra? Fischernének hívták.

- Schlicken környezetében több nővel is találkoztam, nevekre azonban nem emlékszem már. Nagyon fontos az asszony felderítése?

- Rendkívüli jelentősége van - mondta Kálmán.

Jelentéseink szerint a központi dokumentáció egy részét Todt százados, Schlicken helyettese rejtette el az ostromgyűrű bezáródása után. Ezt követően a százados illegalitásba ment. Rejtekhelyét a szeretője, Fischerné ismerte.

- Értem - mondta az orvos. - Szeretnék megszerezni a dokumentumokat. Valamit megpróbálok. - Az órájára nézett. - Hol szállt meg, Dicker úr?

Kálmánban hirtelen gyanú ébredt.

- Egy ismerős családnál - mondta. Az orvos felfogta Kálmán gyanakvó tekintetét, elmosolyodott.

- Csak azért kérdeztem - magyarázta -, hogy meghívnám vacsorára, ha az estéje szabad. Esetleg elmehetnénk az egyik étterembe.

Kálmán kitérően válaszolt.

- Úgy gondolom, jobb, ha nem mutatkozunk együtt. Visszatérve Fischernére, van valami elképzelése?

Kováts elmondotta, hogy a sógora, dr. Szentirmay Dénes nemrégiben került szabadlábra. Életfogytig tartó börtönre ítélték negyvenötben. Tizenkét év után szabadlábra helyezték. A kémelhárító osztály helyettes vezetője volt, Schlickent személyesen ismerte. Dini bácsi valóságos lexikon.

- Itt lakik Szegeden?

- Nem - mondta az orvos. - Pesten lakik. Templomi képeket fest, abból tartja el magát. Közel jár a hetvenhez, nem sokáig húzza már szegény.

- Nem írna néhány sort neki? Szívesen felkeresném.

- Minden további nélkül.

- Csak annyit írjon, hogy "e sorok átadója a barátom" - mondta Kálmán. - A nevemet ne írja le.

- Természetesen.

Kováts megírta a levelet, átadta Kálmánnak, hogy olvassa el.

Kálmán majdnem kiesett a szerepéből, de még idejében felismerte a helyzetet.

Amikor a levélért nyúlt, megkérdezte:

- Magyarul írta?

- Magyarul.

- Sajnos nem értem.

- Lefordítsam?

- Felesleges - mondta Kálmán.

Kálmán másnap megkapta az anyagot is. Melegen elbúcsúzott az orvostól, megígérte, hogy azonnal intézkedni fog, mihelyt visszautazik, reméli, hogy hamarosan jó hírt küldhet. Kováts megkérdezte, hogy mi lesz a további feladata.

- Egyelőre tartalékoljuk önt - mondta Kálmán.

A jelszó is megváltozik. nem Csita és nem kettőszáztizenhetes westfáliai hadosztály, hanem Novoszibirszk, százhuszonhetes láger, és az eltűnt testvér neve pedig Adolf. Ne feledje el. Novoszibirszk, százhuszonhetes láger Adolf Dicker.

- Értem.

- Ha valaki a régi adatokkal jelentkezik, provokátor. Azonnal adja át a rendőrségnek az illetőt.

Másnap délután már Pesten volt. Azonnal felhívta Juditot a munkahelyén, a tévé szerkesztőségében.

A lány egyenesen felment hozzá. Juditon csak most látszott meg igazán, hogy Kálmán közlése mennyire megzavarta. Szemén látszott, hogy az elmúlt éjszaka nem sokat aludt, arca is nagyon megviselt volt. Elmondta, hogy találkozott Karával, átadta neki az albumot.

- Ernő azt kéri, hogy ha megjöttél, azonnal hívd fel őt.

- Ezt mikor mondta?

- Félórája, hogy telefonált. Kálmán, nem volna jó, ha beszélnél Ernővel?

- Egyelőre nem Az én ügyem nem Ernőre és nem Sanyira tartozik. (k csak vallomást tehetnek mellettem vagy ellenem, de nem dönthetnek. - Megfogta lány vállát, magához húzta. - Remélem, nem szóltál neki.

- Nem szóltam. Mindent úgy csináltam, ahogyan meghagytad, de...

Juditkám, egyelőre semmi "de" nincs. - Leültette a lányt, mellétérdelt. - Nem bízol bennem?

Dehogynem.

Akkor hát?

Féltelek.

Judit, ha nem tudom bebizonyítani becsületességemet, akkor teljesen mindegy, hogy mi történik velem. Félts, de egyelőre hallgass rám, és bízzál bennem.

- Tímár is keresett - mondta a lány.

- Holnap majd felhívom. Judit, boldog akarok lenni, most azért harcolok. Segíts nekem.

VIII.

Az intézet igazgatója nem értette Kálmán elhatározását. - Mi történt magával, Borsy? - Szemüvegét hol feltette, hol pedig idegesen lekapta az orráról.

- Nincs önbizalmam - mondta Kálmán. - Talán ősszel megkísérlem. Most nem.

- De ha én azt mondom, hogy az értekezés remek, megtámadhatatlan, akkor is ragaszkodik elhatározásához? Ez annyit jelent, Borsy, hogy maga nem hisz nekem.

Kálmán idegesen tördelte az ujjait.

- Hiszek én, professzor úr - mondta. - Én nagyon hálás vagyok, hogy ön bízik bennem, de arról van szó, hogy én nem bízom a képességeimben.

Az igazgató felugrott a helyéről, Kálmán elé lépett.

- Hát ide figyeljen, Borsy... - valami gorombát akart mondani, aztán, úgy látszik, lenyelte mérgét, mert halkan folytatta. - Rendben van. Maga tudja, hogy mit csinál. Mennyi szabadságot kér?

- A rendes évi szabadságomat szeretném kivenni.

- Vegye ki. Mikor kezdi meg üdülését?

- Azonnal.

- Dubnába sem akar elutazni?

- Egyelőre nem.

A beszélgetés után visszament a szobájába, röviden megírta a beszámolóját, aztán felhívta Timár őrnagyot.

- Fel tudna keresni? - kérdezte Timár.

- Hova menjek?

Az őrnagy megmondta a címet.

A kihallgatás majdnem két óráig tartott. Kálmán nem valami rózsás hangulatban távozott az őrnagytól, aki kimérten azzal búcsúzott, hogy valószínűleg még találkozni fognak.

- Akkor sem mondhatok mást - közölte Kálmán, és átvette a lebélyegzett belépőcéduláját.

Talán időközben eszébe jut néhány dolog - mondta az őrnagy. Kálmán a céduláról a fiatalember arcára nézett. Nem haragudott rá, érezte, hogy Timárnak sok mindenben igaza van, gyanúja lényegében nem alaptalan, helyében ő sem viselkedne másképpen.

- Mondja, őrnagy elvtárs, tulajdonképpen miért nem hisz nekem? Én nem ismertem sem Ágai Mária orvosnőt, sem pedig Tatár elvtársat. Még a nevét sem hallottam.

Timár azonban nem válaszolt, nyilván nem akarta felfedni a lapjait. Ez a zárkózott és bizalmatlan magatartás idegesítette és nyugtalanította Kálmánt.

Az utcáról felhívta Karát.

Várlak, gyere be hozzám - mondta az ezredes.

Azonnal leküldöm a belépődet. - Az ezredes barátságos hangja némiképp megnyugtatta.

Régi szokásuk szerint megölelték egymást. Kara azonnal kávét főzetett.

Ha Dombai elvtárs megérkezik - mondta a titkárnőnek -, jelentkezzék. Gyere, Kálmán, ülj le - fordult barátjához. Kálmán leült, és mélyet sóhajtva hátradőlt a fotelban. Az ezredes pedig kivette a páncélszekrényből az albumot. - Megkaptam - mondta, és játékosan megpergette a lapokat. - Kitől kaptad? Judit magyarázott valamit, de egy szavát sem értettem.

Kálmán elmondta a történetet. Amíg Ákos professzorral ebédelt, valaki kicserélte az albumot.

A szobám kulcsa nálam volt - magyarázta.

Egyébként napokon keresztül figyeltek.

Furcsa - mondta Kara, az albumot lapozgatva.

Mit gondolsz, miért cserélték el?

Kálmán megigazította nadrágját, és az ezredes fáradt arcába nézett.

- Valamelyik ügynököd küldte - mondta.

Nekem nincsenek ügynökeim Bécsben.

- Akkor a felderítőd.

Elhárító vagyok, nincsenek hírszerzőim. - Megnedvesítette a száját nyelvével. - Arra nem gondolsz, hogy mindkettőnket provokálni akart valaki?

- Ugyan ki? Még téged hagyján, de engem miért provokálnának?

- Ezeregy oka lehet - mondta Kara. - Ha a vámvizsgálatnál megtalálják a csomagot, nyilván megkérdezik, hogy mi van benne. Jóhiszeműen azt mondtad volna, hogy Braque. Képzeld magad elé a vámtiszt arcát. Braque helyett A mayák történeté-t találják meg ezzel a különös dedikálással.

- Lehet, hogy igazad van - mondta Kálmán. - Ezek szerint szerencsém volt, hogy nem vizsgáltak meg.

- Szerencsénk volt. Mindenesetre majd írd le aprólékosan, hogy miképp került hozzád az album.

- Jó, majd leírom - mondta Kálmán, és cigarettára gyújtott. - Ezért kerestél?

- Ezért is.

- Tudod, kivel találkoztam Bécsben?

- Fogalmam sincs.

- Salgó Oszival.

- Ne hülyéskedj.

- Háromszor vagy négyszer találkoztam vele. Képzeld, francia állampolgár, megváltoztatta a nevét...

- Ottó Dürfilgerre.

- Te tudod?

- És a francia Második Iroda őrnagya - folytatta Kara.

Kálmán elképedt.

- Komolyan mondod?

- Nagyon komolyan. És nem nagyon örülök, hogy találkoztál vele.

- Még az irodájában is voltam.

- Tudom. Rá akartad beszélni, hogy jöjjön haza.

- Te ezt is tudod? - kérdezte csodálkozva Kálmán.

- Bár sikerült volna hazacsalnod őt - mondta Kara, a válasz elől kitérve. - Salgó sok mindent tudna mesélni. Nagy csavargó. Legjobb volna, ha megírnád az albumhistóriát, és azt is, hogy mikor és hol találkoztál vele.

Elhallgattak, mert a titkárnő lépett be a kávéval.

Valamit halkan jelentett. Kálmán töprengve hörpölt a kávéból, és az összefüggéseket kereste. Annyit mindenesetre megállapított, hogy Kara nem őszinte hozzá, egyelőre azonban most nem szól erről. A bécsi ügyet könnyedén kell felfognia. Amikor a titkárnő eltávozott, letette a csészét, s közönyösen, mintha Salgó nem érdekelné, másról kezdett beszélni. Elmondta, hogy Timár őrnagy kihallgatta, s nem a legkellemesebb benyomásokkal távozott. Megérti, hogy Ágai Mária keresi az igazát, csak azt nem érti, hogy tőle mit akarnak.

Kara kiitta a maradék kávét.

- Hát Timár nem mondta?

- Az volt az érzésem, hogy nem hisz nekem.

Mondd, Ernő, te ismertél valami Viola nevű kommunistát?

- Ismertem.

- Élő személy?

- Sajnos már nem él. Schlickenék agyonverték.

Egyébként Marian is ismerte. Egy ideig a felső kapcsolata volt.

- Nem hallottam tőle ezt a nevet - mondta Kálmán.

- Mikor bukott le?

- Azt hiszem, május első napjaiban.

- És tudjátok, hogy ki buktatta le?

- Timár azt akarja felderíteni.

- Nem említette ezt a nevet - mondta tűnődve Kálmán. - Tatárról kérdezgetett.

- Tatár elvtárs Viola néven dolgozott.

Kálmán döbbenten nézett az ezredesre.

- Tatár és Viola...

- Ugyanaz a személy volt. Rákoshegyen rejtőzött, onnan irányította az északi sejtek munkáját. Egy provokátornak sikerült megtudnia a jelszót, elárulta a németeknek. Hol hallottad ezt a nevet?

- Salgó említette - mondta ösztönösen Kálmán.

Most Kara döbbent meg.

- Salgó?

- Igen. Beszélgettünk a régi dolgokról, és akkor említette.

- Különös - mondta Kara eltűnődve. - Nagyon különös.

Dombai lépett be. Hivatalos hangon jelentkezett, Kara intett, hogy hagyja abba, és a fotelra mutatott.

Sándor szabadkozott, nem akarja megzavarni a beszélgetést, esetleg később jön, úgyis dolga van még, de Kálmán is felállt már, és kezét nyújtva feléje sietett.

- Üljetek le - mondta Kara.

Dombai kicsit fanyarul viselkedett, Kálmán megérezte, hogy valami bántja.

- Mondd csak el Sándornak, hogy kivel találkoztál Bécsben.

- Salgóval - mondta Kálmán -, de ne kívánd, hogy a részleteket újból elmeséljem. - Legszívesebben hazament volna már, a Violáról hallottak erősen felkavarták. Érezte, hogy bezárult körülötte a kör, nem menekülhet, nem bizonyíthatja be az igazát. Maga előtt látta zárkatársa arcát, hallotta a bombák robbanását, furcsa hangulat vett erőt rajta. Nem, nem téved. Fekete provokátor volt. Ezt kell bebizonyítania.

- Mi van veled? - kérdezte Sándor, és megérintette a karját. - Nem hallottad, mit kérdeztem?

Valamit dadogott, hogy fáradt, az elmúlt hónapokban sokat dolgozott, szeretne szabadságra utazni.

- Mit kérdeztél?

- Mi van Salgóval?

- Nem tudom, mi van vele. Illetve mindent elmondtam Ernőnek. Margit jól van?

- Megvan, jól érzi magát. - Dombai felállt. - Azonnal visszajövök - mondta Karának -, el kell igazítanom a fiúkat, és referálni is szeretnék.

Kálmán felállt, és azt mondta:

- Várj, én is megyek.

- Te még maradj - mondta Kara. - Veled még beszélni akarok. - Kálmán visszaült a fotelba, cigarettára gyújtott, és nevetségesnek, szánalmasnak találta a viselkedését. Kíváncsian nézett az ezredesre. - Tulajdonképpen azért akartam veled beszélni, mert egy szívességet kell kérnem tőled.

- Miről van szó?

- Amit elmondok, államtitok.

- Akkor ne mondd el. Titkok nélkül szeretnék élni.

- El kell mondanom. Te két évig voltál a B laboratórium vezetője, ismered az ott dolgozó mérnököket és technikusokat. Jobban tudod, mint én, hogy a BX célműszerek dokumentációja...

Kálmán közbeszólt.

- Miért mérnökre vagy technikusra gyanakszol?

A BX-nulla-nulla-hetesek kapcsolási rajzából felépíthető az egész rendszer. A kapcsolási rajzhoz viszont a szerelők, a bemérő műszerészek is hozzáférhetnek.

Kálmán közbeszólása megzavarta Karát.

- Honnan tudod, hogy a nulla-nulla-hetes műszerekről van szó? - kérdezte meglepődve.

- Az ügynököt elfogtátok? - kérdezte most már nyugodtan Kálmán, és úgy tett, mintha nem hallotta volna az ezredes kérdését. De Kara nem válaszolt, furcsán nézett barátjára. - Pethő Balázsról beszélek meg a mérnökről - folytatta.

- Honnan tudod?

- Én is átlapoztam az albumot - mondta Kálmán.

- A fél éjszakám ráment.

- Megfejtetted a sifrét?

- Egy részét. Vagy nem Pethőnek hívják a futárt?

- Tehát mindent tudsz?

- Csak azt, amit sikerült megfejtenem. A fejleményeket sejtem. Beszerveztétek Pethőt, és elküldtétek a találkozóra, Danitzkyt pedig őrizetbe vettétek.

- Nem vettük őrizetbe - mondta Kara. - Az angol pedig nem jött el a találkozóra. Ezek szerint azt is tudod, hogy ki küldte az albumot.

- Ezt nem tudom, de azt hiszem, hamarosan rájövök. Végig kell gondolnom a történteket. Valamit azonban már sejtek.

Kara nem bírt ülve maradni. Az asztalhoz sétált, matatott az iratok között, de Kálmán jól látta, hogy mindez csak ösztönös, a zavarát akarja csak leplezni.

- Miért mondtad, hogy nem nézted át az albumot?

- Nem akartam megmondani. Sok minden történt velem, kicsit megkeveredtem, tele vagyok szorongással és hülye félelemmel, láthattad, mennyire zavartan viselkedtem, aztán rájöttem, hogy ostoba viselkedésemet esetleg félremagyarázzátok. Ezt pedig szeretném elkerülni.

- Elég zavaros a viselkedésed. Nem csodálkozhatsz, ha félreértik.

- Na látod. Éreztem, Sanyi magatartásán pedig láttam is. - Felállt ő is, és a barátjához ment. - Ernő mondta, és megérintette a karját. - Lehet, hogy furcsán viselkedem, de ne érts félre. Okom van rá, s ha segíthetnél rajtam, őszintén elmondanék mindent. De nem segíthetsz, én pedig nem akarlak feleslegesen megterhelni a problémámmal.

- Nyugodtan elmondhatod.

- Most nem. Talán később. - Kibámult az ablakon.

A szemközti házak ablakai visszaverték a napfényt.

Egy pillanatra felötlött benne, hogy miért titkolódzik, hiszen Ernő barátsága nem mai keletű, kipróbált barátság ez, aztán úgy döntött mégis, hogy egyelőre hallgat. - Ne kérdezz semmit. - Megfordult, és szembenézett az ezredessel. - Semmit - ismételte elgondolkodva. - De bízzál bennem.

- De hát miről van szó? És miért titkolódzol?

- Megfejtettétek a mikrofelvételen levő sifrét?

- Még nem sikerült - mondta Kara. - De ez idő kérdése.

- Szerintem a sifre félrevezetés. Azon se csodálkoznék, ha értelmetlen lenne a szöveg.

- Mire alapozod a feltevésedet? - kérdezte érdeklődve az ezredes.

- Megpróbáltam nagybátyám fejével gondolkodni - mondta Kálmán. - Mivel én jobban ismerem őt, mint ti, úgy hiszem, megfejtettem az elképzelését. Salgó az informátor szerint eladta magát az angoloknak.

- Úgy van.

- A jelentésből - ha jól fejtettem meg a szöveget az derül ki, hogy Salgó nem ismeri az árulásra vállalkozó mérnök nevét. Jól figyelj, mert ez a lényeg. Valószínűnek tartom, hogy ezt a fontos adatot Relnat a futárral sem közölte, persze ezt te jobban tudod, mint én.

- Nem közölte.

- Ez egyébként világos. Az áruló nevét a mikrofelvétel tartalmazza. Ha az ügynök lebukik, tulajdonképpen az ügyet nem árulhatja el. - Kálmán kicsit gondolkodott. Körmével megkocogtatta a fogát, és sétálni kezdett. - Megvan - mondta hirtelen. - Én vagyok Sávos Ignác, és Salgó - akiről tudom, hogy francia ügynök - jelentkezik nálam. Gyanakvással fogadom, ez nyilvánvaló, mert az árulókat általában nem szeretik. Salgó közli velem, hogy Relnat őrnagy X futárt fogja átdobni a határon. A futárnál mikrofelvétel van, ezt át kell adnia egy Orvos nevű ügynöknek. Mit teszek ebben a szituációban?

- Nos, mit teszel?

- Valamilyen trükkel elfogom az ügynököt. Megfejtem a sifrét, megnyerem, beszervezem a futárt, és most nagyon figyelj - átküldöm a határon hamis feladattal és utasítással és egy értelmetlen szöveget tartalmazó mikrofelvétellel.

- De miért? - kérdezte Kara.

- Mert véletlenül sem engedem a riválisokat a megszerzendő anyag közelébe. Arra gondolok ugyanis, hogy Salgóék velem akarják megszereztetni a híranyagot. Mi a biztosíték arra, hogy Pethő a tervrajzokat nekem adja át?

- Merész kombináció - mondta Kara -, de van benne logika.

- Mérget veszek rá, hogy a sifréből nem tudjátok meg az árulásra vállalkozó mérnök nevét. Ezzel nem azt mondom, hogy nem tartalmaz az üzenet valamilyen nevet, de az csak arra kell, hogy a nyomozást félrevezessék.

- Ezt értem - mondta Kara az asztalnak dőlve.

Arra gondolsz, hogy az angolok a név ismeretében a saját ügynöküket küldik el a dokumentáció megszerzésére.

- Vagy már el is küldték.

- Érdekes. Lehet, hogy igazad van - mondta Kara.

- De akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Kezdhetjük elölről a felderítést.

- Hát igen - mondta Kálmán. - Persze sokkal könnyebb a dolgotok, mert tudjátok, hogy mire megy a játék.

Kálmán helyesen okoskodott. Karáék a nyomozással holtpontra jutottak. Igaz, hogy Danitzky lelepleződött, Pethőt is elfogták, de ez sovány vigasz volt. Meg kellett akadályozniuk a BX-007-es dokumentációk ellopását, de ez nem volt könnyű. A gyártást nem állíthatták le, értelmetlen lett volna, mert az árulásra vállalkozó mérnök a dokumentációt már valószínűleg lemásolta és elrejtette. Pethő kihallgatását folytatták, a fiatalember töredelmes vallomást tett, nyolc nevet közölt, azoknak az ügynököknek a neveit, akikhez az elmúlt évek során utasításokat hozott. Az ügynököket nem vették őrizetbe, csak megfigyelés alatt tartották őket. Ugyanígy Danitzkyt is, bár ez egyre nagyobb akadályokba ütközött, mert a mérnök remekül konspirált. Danitzkyt legcélszerűbb lett volna őrizetbe venni, de Kara egyelőre nem engedélyezte. Várta, hogy Orvossal felvegye a kapcsolatot. A mérnök két alkalommal is járt a víkendházban, de Pethőt nem találta otthon, ez nem tűnt fel neki, mert arra gondolt, hogy a futár "dolgozik". Ezután megkezdték a laboratórium dolgozóinak bizalmas felülvizsgálatát, ez volt talán a legnehezebb és a legfárasztóbb.

Kálmán ezekről az intézkedésekről semmit sem tudott, nem is érdekelték őt, saját gondjaival volt elfoglalva. Mindenekelőtt végiggondolta a múltat. Hanyatt feküdt a heverőn, a mennyezetet bámulta. Mindenre emlékezni akart, a legparányibb részletekre is. Felidézte a Mariannal folytatott beszélgetéseit, olyan támpontokat keresett, amelyekbe megkapaszkodhatott volna, de semmi használható emléket sem talált. Marian még azt sem árulta el neki, hogy kitől kapta a fegyvereket. Szidta magát, hogy miért nem faggatta ki Salgót, a volt főellenőr bizonyára tudott volna egy-két érdekes adatot mondani. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta a vörös hajú, harminc év körüli, testes embert. Haja a homlokába hullott, bal lábára kicsit bicegett. Hosszú, egyenes orra majdnem a felső ajkáig ért.

Felső ajkát forradás torzította el, foga akkor is látszott, ha a száját csukva tartotta. Azt mondta hogy Feketének hívják, és lakatos." Valamikor a Ganzban dolgoztam. Évekkel ezelőtt. Harminchét óta feketelistán vagyok." Kálmán biztosra vette, hogy Fekete Schlicken ügynöke volt. Azért hazudta, hogy nem dohányzik, holott szinte bűzlött a nikotintól. Hirtelen izgalom fogta el. Eszébe jutott egy mondat. "Egy napig voltam vele, de kibírhatatlan." Fekete ezt akkor mondta, amikor Salgó énekelve ment a folyosón. Fel ugrott a heverőről, izgatottan sétálni kezdett. Még akkor is izgatott volt, amikor Judit megjelent. Magához ölelte a lányt, megcsókolta, és szaggatottan elmesélte felfedezését.

- Hát miért nem kérdezted meg Salgót, hogy ki volt az az ember - mondta a lány.

- Öt kell megtalálnunk - mondta Kálmán, és a lányra nézett.

- De hogyan? Fekete... minden ötödik ember Fekete.

- De nem minden Feketének forradásos a felső ajka, nem minden Fekete biceg a bal lábára.

- És ha csak játszotta a sántát?

- Akkor annál inkább meg kell találni, mert akkor azzal kézzelfoghatóan bebizonyíthatjuk, hogy provokátor volt.

Judit csüggedten leült, kezét ölébe ejtette.

- Hát keressük meg. - Bánatosan a férfira nézett.

Dombaiék mennyivel könnyebben tudnák megkeresni.

- Már letörtél?

A délutáni napfény besütött az ablakon, a parkettán jól látszottak Kálmán lábnyomai.

- Nem törtem le, csak nem értem ezt a bizalmatlanságot.

- Mert te nem hallottad a hangfelvételt - mondta Kálmán. Idegesen a lányra nézett. - Violát a hangfelvétel szerint én árultam el. Látszólag miattam akasztották fel. Ártatlanságomat csak akkor bizonyíthatom be, ha megtalálom Feketét.

- Kálmánka - mondta csendesen a lány. - Én úgy tudom, hogy azokat a kommunistákat, akik részt vettek a mozgalomban, nyilvántartják. Nem voltak olyan sokan... Dombaiék néhány órán belül megtalálnák őt.

- Az az ember nem volt kommunista - mondta meggyőződéssel Kálmán.

- Ezt csak sejted. És ha őt is agyonverték? Beszélj Dombai Sanyival.

Kálmánban azonban erősebb volt a félelem és a bizalmatlanság. Nem beszél velük, egyelőre nem. Még egyszer elmagyarázta a lánynak aggályait. Megkérdeznek, hogy eddig miért hallgatott, és ő nem tudná megokolni hallgatását.

Te hiszel nekem, mert ismersz. De miért higgyen Tímár őrnagy? Mert én Borsy Kálmán vagyok? Hallgatásommal és hazudozásaimmal én úgy összegabalyítottam a múltamat, hogy illogikus lenne, ha most hinnének. De rendbe hozom a dolgokat.

- Tehát mit tegyek?

- Kérj útlevelet - mondta váratlanul Kálmán. Judit bután nézett rá. Fogalma sem volt, hogy miért kérjen útlevelet. De már nem mert vitatkozni.

És hova utazzam?

Bécsbe.

- Nem rossz - mondta enyhe gúnnyal. - Mert épp nekem adnak útlevelet.

- Beszélek Karával. ő elintézi, hogy soron kívül megkapod.

- És a vízum?

- Neked az osztrákok hamar megadják. Forbáth festőművésznek neve van. Talán a követet is ismeri.

- Majd megkérdezem tőle.

- Gúnyolódsz?

- Ugyan, Kálmán. Imádom az ötleteidet. Fizikus vagy, és nem tudsz logikusan gondolkodni. Számodra minden bonyolult, a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb dolog is. Most haragszol, látom...

- Nem haragszom - mondta Kálmán halkan -, és nem kell Bécsbe utaznod. Segítened sem kell.

Judit felállt, és Kálmánhoz ment, de a férfi eltolta magától. Leült az ablak mellé, és a folyót bámulta.

Szerencsétlennek érezte magát, és már nagyon bánta, hogy elmondta Juditnak a történteket. A lány hiába beszélt hozzá, nem válaszolt. Később, úgy hat óra tájt felöltözött, és szó nélkül elment otthonról. Meg sem csókolta a lányt.

Judit nem kerülgette a tócsákat, gondolataiba merülve lépkedett. Nagyon bántotta őt, hogy összevesztek.

Kálmánt most új oldaláról ismerte meg, s nem sejtette, hogy a negyvenhárom éves férfi ennyire gyerekesen érzékeny. Nem haragudott rá, hiszen Kálmán nem volt goromba, nem durváskodott, szótlan, megbántott lett, és ez talán jobban fájt, mintha kiabált volna.

Megborzongott. Nem szerette a nyirkos időt, "nyári lány" volt. Tulajdonképpen akkor szépült meg igazán, akkor volt kívánatos. Egy pillanatra felrémlett benne, hogy Kálmán kiábrándult belőle, talán megijedt a közelgő esküvőtől, talán nem tetszik már neki. Megállt az egyik kirakat előtt, nézegette magát a tükröző üveglapban. Hát bizony kicsit sápadt, kicsit szürke az arca.

Hirtelen sírás fogta el, de visszaparancsolta könnyeit.

Nem volt kedve hazamenni, tudta, hogy anyja faggatni fogja, ő pedig nem bír hazudni, nem is szeret, azt viszont nem akarja elmondani, hogy összevesztek. Egy fiatal férfi állt meg mellette, érezte, hogy szakszerűen "felmérte", gusztálta, mint valami portékát, úgy látszik, elnyerte a tetszését, mert leszólította. Gorombán válaszolt.

- Menjen a fenébe. - Megfordult és továbbindult.

Az egyik utcai telefonfülkénél megállt. Jószerint végig sem gondolta, hogy mit cselekszik, ösztönösen, az érzéseire hallgatva cselekedett. Felhívta Karát. Kicsit várnia kellett, mert az ezredes a másik készüléken beszélt, már arra gondolt, hogy leteszi a hallgatót, amikor meghallotta Kara hangját.

- Kerestelek a tévében, odahaza is. Beszélni szeretnék veled. Most hol vagy?

Judit kinézett az üvegfalon.

- A Május 1. mozinál.

- Menj az előcsarnokba. Érted jövök. Szervusz, a viszontlátásra.

Visszaakasztotta a hallgatót. Süket csend vette körül, mintha az utcán megállt volna az élet. Megvonta a vállát, és kilépett a fülkéből.

Kara pontos volt. Belekarolt a lányba, és kivezette az utcára.

- Te vezetsz? - kérdezte a lány, amikor meglátta a sötétzöld Kapitánt.

- Remélem, nem félsz?

- Dehogy, csak nemigen szoktál vezetni.

Kara ügyesen vezetett. Sokáig nem szóltak egymáshoz, csak a Vörös Hadsereg útján szólalt meg az ezredes.

- Judit, mi történt Kálmánnal? Tudsz valamit?

A lány a szájába harapott. Legszívesebben elmondott volna mindent.

- Néhány nap óta különösen viselkedik - mondta.

- Mióta Bécsből hazajött, ugye?

- Igen. Azt hiszem, idegkimerültség.

Kara megelőzött egy teherautót.

- Miért akartál velem beszélni?

- Hogy is mondjam...

- Egyszerűen és bátran.

- Szeretnék Bécsbe utazni. Segíts, hogy gyorsan megkapjam az útlevelet.

Az ezredes egy pillanatra a lányra nézett, de annyi idő is elegendő volt, hogy észrevegye zavarát.

- Miért akarsz Bécsbe utazni?

- Csak.

- Azonkívül?

- Hát mondom...

- De úgy mondd, hogy én is értsek belőle. A csak szócska sok mindenre használható...

- Most ne szórakozz velem, Ernő bácsi.

- Ez, látod, világos beszéd. Tehát? - A lány hallgatott. - Kálmán akarja, hogy Bécsbe utazz?

- Igen.

- Miért? - Lassított, mert egy autóbuszt értek utol de nem tudták megelőzni a szemközt jövő forgalom miatt.

- Nem tudom. Még nem mondta meg. De érzem, hogy, nagyon fontos neki.

- és meg fogod mondani, ha megtudod?

- Kérdezd meg őt. Biztosan megmondja. Mi most nem beszélünk egymással.

- Összevesztetek?

- Nem vesztünk össze, csak nem beszélünk.

- Kálmán hol van most?

- Nem tudom. - Judit zavartan viselkedett, és szorongva gondolt arra, hogy hátha ostobaságot követett el, talán ennyit sem lett volna szabad mondania. Szerencsétlennek érezte magát, olyannyira, hogy a könnye is megeredt. Kara hallotta a lány csendes sírását, de nem vigasztalta, úgy tett, mintha nem hallaná.

A Sziklakert vendéglő előtt megállította a gépkocsit.

- Hozd rendbe magad - mondta a lánynak. - Még félreértenének.

Az egyik sarokasztalnál ültek, Kara feketét rendelt, közben a lány sápadt arcát nézte.

- Judit - mondta később -, szeretném, ha bíznál bennem. Rágyújtasz? - Megvárta, míg a lány kifújta a füstöt, és csak aztán folytatta. - Kálmán a barátom, te is az vagy, szeretlek mindkettőtöket, és szeretném, ha boldogok lennétek. Látnod kell, hogy Kálmán, mióta hazajött Bécsből, megváltozott, viselkedése furcsa, elgondolkodtató. Kálmán sorsa nekem nem mindegy, nemcsak azért, mert a barátom, hanem azért is, mert egyik legtehetségesebb fizikusunk. Tehát vigyáznunk kell rá. - Meggyújtotta újra a cigarettáját, mert elaludt. - Értesz engem, Judit?

- Értelek, Ernő bácsi - mondta a lány, és a férfi kemény arcára emelte a szemét. - Előttem minden nagyon világos. - Körülnézett a teremben. Néhány szerelmespár üldögélt az asztaloknál, és egy kártyázó társaság. Nem törődtek velük, nyugodtan beszélgettek, de Judit nem tudta, mit mondjon.

- Nagyon jó volna - mondta Kara -, ha elmondanád azt, amit tudsz. Ha nem vagy hozzám bizalommal...

Judit közbeszólt.

- Én bízom benned, Ernő bácsi, nem bizalmatlanságról van szó. Legalábbis a részemről nem. De nem mondhatok semmit sem, mert Kálmán a szavamat kérte. Ennyit sem lett volna szabad elmondanom. Nagyon féltem őt én is.

Karát a lány megjegyzése még nyugtalanabbá tette.

Összeszedte minden rábeszélőképességét, hogy szólásra bírja a lányt, de Judit ennél többet nem mondott.

- Judit, talán a boldogságotokról van szó - magyarázta -, s lehet, hogy később már nem segíthetek.

- Tudom, hogy arról van szó. Én a helyedben nagyon nyíltan beszélnék Kálmánnal, én már mondtam neki, hogy legyen hozzád őszinte, ezen vesztünk össze ma délután is, de lásd be, Ernő bácsi, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyok. Kálmán árulásnak venné, ha elmondanám neked a problémáját, nem bocsátaná meg, elveszíteném őt. Tudod, hogy ezt nem vállalhatom. S hiába ígérnéd meg, hogy nem árulsz el, nem teheted, mert az ügy természete olyan, hogy előbb utóbb megtudná. Tudod, Ernő bácsi - folytatta eltűnődve a lány -, éppen délután gondolkoztam azon, hogy a bizalmatlanságból mennyi hülyeség, tragédia származik. Szegény Marian is azért pusztult el, mert bizalmatlan volt Kálmánhoz, pedig szerette őt.

Kara a cukrot rágcsálta. Megfogta a lány kezét.

- Judit, természetesen megértelek. Világos fejű lány vagy, gondolom, te is meg fogsz érteni. Kössünk szövetséget, az adott keretek között. Mi vigyázni fogunk Kálmánra, rád is, te pedig ha úgy ítéled a fejleményeket, hogy Kálmán becstelen dolgot akar elkövetni, azonnal szólsz nekem. Rendben van?

A lány bólintott. Aztán váratlanul azt mondta.

- Elutazhatok Bécsbe?

- Természetesen. Készítsd el az útlevélkérelmedet, és holnap hozd fel hozzám.

- Még valamit szeretnék kérdezni, illetve kérni, de megígéred, hogy nem faggatsz?

Kara mosolygott, és arra gondolt, hogy bárcsak sok mindent kérdezne és kérne a lány.

- Szeretném megtudni, hogy részt vett-e a mozgalomban egy Fekete nevű férfi, aki negyvennégyben harmincéves volt.

- Sok Fekete nevű elvtárs vett részt a mozgalomban. Tudsz róla valami közelebbit?

- Kövérkés, vörös hajú ember, hosszú orral, felső ajka forradásos, öt vagy hat aranyfoga van.

- Rendben van - mondta Kara. - Utánanézek.

Most pedig mesélj, milyen az új műsortervetek?

Kálmán sokáig állt az egyemeletes ház előtt. A térré szélesedő zsákutcát a templom vaskos tömbje zárta le kétoldalt azonban sikátorszerű átjáró vezetett a széles utcára. A zsákutca bejáratával szemközti oldalon az Italbolt fénycső betűi világítottak, az ajtó előtt két részeg ember ődöngött, egy idős férfi zsákokkal megrakott kiskocsit húzott, megállt a talponálló előtt, keze fejével megtörölte homlokát, valamit mondott a részegeknek, aztán bement az Italboltba. Kálmán a templomajtóhoz sétált, benézett, de csak a belső ajtó üvegén átverődő sápadt fényt látta. Arra gondolt, hogy iszik valamit, addigra az öreg talán végez az ájtatoskodással.

Aztán mégsem ment be, hanem végigsétált a macskaköves úttesten, elnézte az alacsony, omladozó kerítéseket, az egymásnak simuló földszintes házakat, a tenyérnyi ablakokat, és nem tudta megérteni, hogy egyesek miért érzékenyülnek el, amikor az óbudai házak között járnak, mi az a sajátos hangulat, melyet ezek a házak és a girbegurba utcák keltenek bennük.

Kálmán nem hatódott meg, hamisnak érezte az "óbudai romantikát", s ha rajta múlott volna, már régen lebontatta volna az egész környéket. Aztán fanyarul elmosolyodott, és felhajtotta átmeneti kabátja gallérját. Egy fiatal lány lépett ki az egyik kapun, és a túloldalon várakozó fiatalemberhez sietett, átölelték egymást, és Kálmánnal nem törődve csókolózni kezdtek. Juditra gondolt, és már nagyon bánta, hogy összeveszett vele. Elhatározta, hogy ha hazamegy, azonnal felkeresi, nyilván nem vár rá a lakásban, hiszen pimaszul viselkedett. Judit szereti őt, így hát megbocsát.

Megfordult, és visszasétált a parókiához. A templom ajtaja már zárva volt. Becsöngetett a kapun A töpörödött anyóka selypítve közölte, hogy az öregúr már hazajött, menjen csak fel az emeletre, és jobbra, a folyosó végén megtalálja a szobáját.

Az öregember alacsony volt, és nagyon sovány, ráncos, behorpadt arcát ujjnyi vastagon ősz szakáll borította, bozontos szemöldöke majdnem elfedte a szemét. Amikor Kálmán megmondta, hogy honnan jött, arca kicsit megenyhült, tétován körülnézett, hogy A szoba berendezése puritán pokróccal letakarva, de katonásan, úgy, mint a laktanyák hálótermeiben. Középen egy négyszögletes asztal, rajta könyvek és albumok, hamutartó, üvegkancsó vízzel, a székeken vásznak és kartonok, a sarokban ruhásszekrény tetején kerámiavázák az ablaknál festőállvány, mellette asztalka, ecsetekkel és festékekkel, a falakon mindenütt vásznak, vásznak melyek bibliai témákat ábrázoltak, kicsit Aba Novákosan, de mégis valami sajátos egyéni stílussal.

- Talán ide - mondta az öregúr, és az egyik székről leszedte a vásznakat. Kálmán még mindig a képeket nézte, és úgy látta, hogy az öregúr nem dilettáns hanem eredeti tehetség csak azt nem értette, hogy miért csak bibliai tárgyú képeket. - Tessék, kérem, - Nagyon érdekes - mondta Kálmán a képekre mutatva. Az öreg arca megenyhült, a ráncok sűrűje mintha halvány mosolyra futott volna.

- Érdekli önt a festészet? - kérdezte, és vastag pulóverét igazgatva Kálmánra szúrta tekintetét.

- Hogyne - mondta Kálmán -, alkalomadtán szívesen végignézném a vásznait. Kizárólag csak bibliai tárgyú képeket tetszik festeni?

- Vallásos ember vagyok, kérem - mondta lassan, vontatottan ejtve ki a szavakat. Aztán kicsit körülményesen elmesélte, hogy fiatalkorában pap szeretett volna lenni, de egy szerelem eltérítette eredeti hivatásától és katona lett. Mint katona rajzolni, festeni tanult, és később saját szórakozására festegetett. Az isten, úgy látszik, meghallgatta imáját, mert megóvta életét.

ugyanis, bizonyára tudja, háborús és népellenes bűnökért halálra ítélték, ám a szörnyű ítéletet isten akaratából életfogytig tartó börtönbüntetéssé változtatták át.

A börtönben hamarosan a festőművész csoportba került. Mi más volt ez, mint isten gondoskodása. Nem tudná hirtelenében megmondani, hogy hány képet festett. Lenint, Sztálint és mindent, amit kértek tőle.

Akkor fogadta meg, hogy szabadulása után megfesti a teljes Bibliát, az O- és Újtestamentumot, úgy, ahogy ő látja és értelmezi. Öccsével, a plébános úrral nagyon sokat vitatkozik, mert egyes képeit eretnekséggel vádolja. Kálmán szívesen elhallgatta volna az öreg csendes szavait, elmélkedéseit a művészet feladatáról, de sürgette az idő.

- Nagyon, nagyon érdekes - mondta -, s ha meg tetszik engedni, alkalomadtán, amikor ezredes úrnak is megfelelő az időpont, felkeresem, mert érdekel ez a megkapó festészet. Megkínálhatom cigarettával, ezredes úr?

- Köszönöm.

Kálmán meggyújtotta a cigarettát.

- Ezredes úr igazságosnak tartja a bűntetését?

kérdezte érdeklődve.

Az öregúr leveregette a hamut a cigarettájáról, aztán finom mozdulattal a szájához emelte, épphogy csak szippantott belőle, mint egy "első cigarettás" kisdiák.

- Tulajdonképpen nem tudom, hogy kicsoda ön, fiam, a levél semmit sem árul el kilétéről, de bárki is legyen, nyugodtan megmondhatom. Bennem tökéletes béke van. Már túl vagyok azon, hogy az igazság fogalmán tűnődjem. Csak egy érvényes igazságot ismerek el, ez pedig isten. Ö az igazság, fiam. Itéletében megnyugszom. Nem tudom, mi volt a célja velem, amikor utamat a kémelhárító osztályhoz vezényelte, talán az, hogy szörnyűségeket kövessek el, talán ezen az úton akart visszavezetni a hithez, ez nagyon valószínűnek látszik, mert hiszen a megpróbáltatások mélységei vártak rám...

Kálmán, hogy az öreget hallgatta, arra gondolt, hogy lám, ennek az embernek könnyű és gondmentes az élete, nincs lelkifurdalása, cselekedeteit megmagyarázza és elfogadtatja magával, mert isten akarata szerint élt mindig. Micsoda képmutatás. Isten akaratából verték agyon Mariant. Persze lehet, hogy mindez csak máz az öregúron, valódi érzéseit ezzel a megnyugtató isteni végzetszerűséggel leplezi. Isten az igazság! Micsoda semmitmondó közhely. Nem vitatkozott az öreggel, ellenkezőleg, helyeslően bólogatott. Végül, amikor az öregember befejezte elmélkedését, azt mondta:

- Örülök nagyon, hogy isten megengedte ezt a találkozást, és megismerhettem egy olyan embert, aki a bölcsek nyugalmával szemléli az életet, nemcsak a múltat, hanem a jelent is. Számomra ez rendkívül tanulságos. Történész vagyok ugyanis, s a mi munkánkban nagyon fontos az objektivitás. Nos, miről is van szó? - Mélyet szívott a cigarettájából, hátradőlt, és azt fejtegette, hogy az ország új politikai vonala nemcsak engedélyezi, hanem kifejezetten igényli is a magyar nép történetének tárgyilagos megírását. Mint újkori történésznek neki az a feladat jutott, hogy az elmúlt huszonöt év történetét írja meg. Hosszú idő óta foglalkozik a témával, s nagyon sok, jelentőségében is érdekes összefüggés nyomára bukkant. A történetírás nem más, mint nyomozás (ezért is nevezik hivatalosan oknyomozó történetírásnak), s ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy elbeszélgethet a kortársakkal azokkal a kimagasló személyiségekkel, akiknek a tettei immár történelemmé váltak. Az ezredes úr isten akaratából történelmet formáló tényező, kiről az utókor is megemlékezik majd. Mert ugyebár ő éppen azt akarja nagyon tárgyilagosan, de a történelmi igazsághoz ragaszkodó hűséggel bebizonyítani, hogy a negyvenes években az országnak nemigen volt választási lehetősége, mivel a nyugati hatalmak...

Kálmán körülményesen beszélt, s úgy látta, hogy az öregúr egészen meghatódott, amikor az ezredes koncepcióját, az isteni végzetszerűséget kiterjesztette a nemzetre is.

- Vagyis, ezredes uram, ami önnel személy szerint történt, nem más, mint jelkép, hiszen ugyanaz történt az országgal is.

- Ezen már én is sokat töprengtem, fiam. - Arcának különböző felületein összefuttatta ráncait, és bozontos szemöldöke alól kétkedve nézett Kálmánra. - És mondja csak, fiacskám, ez a történetszemlélet összeegyeztethető az állami szervek felfogásával?

- Az állami szervek ismerni akarják a történelmi igazságot - mondta Kálmán. - Tessék megengedni, hogy egy példával illusztráljam törekvésem lényegét.

- Nem vette le a szemét az öregember ráncos arcáról.

- Nyomozásom során felkerestem Bécsben Salgó Oszkár volt főellenőr urat, aki jelenleg az egyik francia iparvállalat irodáját vezeti. Talán tetszik emlékezni erre a névre.

Salgó - mormolta emlékei közt kutatva - emlékszem. Ha jól tudom, áruló lett.

- Nagyon jól tetszik emlékezni. Nos, ez a Salgó például azt állítja, hogy ezredes úr fizetett ügynöke volt a német Gestapónak, egy Schlicken nevű őrnagytól kapta az utasításokat.

- Mármint én? - hördült fel az öregember.

- Salgó szerint igen. Bocsánat. - Kálmán felemelte a kezét. - Én a következőket mondtam Salgónak.

Kérem, Salgó, azt, hogy az ezredes úr elvi meggyőződésből együttműködött a németekkel, ezt akceptálom, hiszen katona volt, kötötte az esküje, de azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Szentirmay ezredes egy német őrnagytól pénzt fogadott el és utasításokat.

- Hallatlan - mondta az öreg.

- A történész ebből az esetből természetesen azt a következtetést is levonhatja, hogy a magyar tisztek pénzért eladták a hazájukat. Ez felháborító...

- Az.

Salgó azt mondta, hogy mindezt bizonyítani tudja Mesélt valami Tatár-féle ügyről... Állítólag az ezredes úr valamelyik ügynöke megtudta, hogy ez a Tatár nevű egyén hol rejtőzik Viola néven, és a hírt eladta Schlicken őrnagynak... Állítólag jelentős összeget kapott a hírért.

Mondja csak, fiacskám, folytassa csak...

Tulajdonképpen erről van szó. Így semmi esetre sem szeretném ezt az eseményt rögzíteni, gondoltam, megkeresem az ezredes urat, megkérdezem, mert a történelmi objektivitás... a történész felelőssége nekem szent dolog.

Hallatlan, hogy mit merészelnek egyesek... - Felállt, hátratette a kezét, és mintha börtöncellában lenne, sétálni kezdett. - Schlickent mondott, ugye?

kérdezte, és tovább sétált. - Volt egy ilyen nevű tiszt.

Magyarul remekül beszélt, ha jól emlékszem... Persze én sem neki, sem másnak nem voltam az ügynöke.

Nem, fiacskám. - Megállt, felemelte a kezét. - Ellenben sok ostobaságot elkövettünk. Ez tény, fiacskám.

Ennek a tagadása dőreség lenne, hiszen bizonyítható.

- Tovább sétált, aprókat lépve, görnyedt háttal. - Én március tizenkilencedike után vettem át az osztályt, amikor Veöröskőyt letartóztatták... Tatár... Ugye, Tatárt mondott?

- Tatárt mondtam. Viola néven bujkált.

- Valamire halványan emlékszem...

- Annak idején, amikor elítélték ezredes urat, erről az ügyről nem volt szó?

- Sok mindenről nem volt szó akkor. Erről az ügyről nyilván azért nem, mert nem az én osztályom csinálta. De ez mégiscsak hallatlan, hogy a nyakamba akarják varrni. - Mormolt magában, mintha imádkozna. Kálmán türelmesen várakozott.

- Nem olyan fontos, ezredes úr, hiszen én csak példának említettem, hogy mennyire körültekintően kell eljárnunk.

Az öregúr arca haragos lett. Terpeszben állt, kicsit előrehajolva, akár egy törpe Napóleon.

- Lehet, hogy magának nem fontos, fiacskám, de nekem bizony az. Becsülettel leültem a büntetésemet, nem engedem, hogy benyálazzanak holmi Salgók...

- A nyugati lapok olvasói nem biztos, hogy el fogják hinni - mondta könnyedén Kálmán. - A Die Welt című lapot egyébként is néhány százezer ember olvassa csak.

Az ezredes előrehajolva közelebb lépett.

- Hogyan?

- Mondtam vagy nem?

- Milyen lapról beszél, fiacskám?

Kálmán csodálkozó arcot vágott.

- Említettem, hogy Salgó egy cikksorozatot ír a Die Welt című lapnak, A magyarországi német megszállás igazi története címen. Abban foglalkozik ezredes úr tevékenységével, bizonyítván, hogy a német fasiszták több magyar tábornokot és tisztet beszerveztek, akik a Gestapo fizetett ügynökei voltak, s mint ilyenek, előkészítették a német megszállást. Ennek kapcsán részletesen foglalkozik azzal a Tatár-üggyel. Tatár a polgári ellenállás egyik vezéralakja volt, akit az ezredes úr, nem tudom már, hány ezer márkáért, nácikézre juttatott. De nem kell törődni vele, ezredes úr. őszintén szólva, már sajnálom, hogy felhoztam ezt az esetet.

Nem gondoltam, hogy az ezredes urat ennyire mélyen érinti.

Az öreg döbbenten nézett Kálmánra.

- Már megjelent az a szennyirat?

- Jövő hónapban kezdik a közlését. De ne tessék ezért felizgatni magát, ezredes úr. Én néhány nap múlva Bécsbe utazom, majd megemlítem Salgónak, hogy tekintsen el... - Nem fejezhette be a mondatot, mert az öreg izgatottan közbevágott.

- Írja meg az igazat az a gazfickó. Az igazat, mert ez így hazugság.

- Salgót nyilván így tájékoztatták. Tetszik tudni, az az igazság, hogy Nyugaton ma több százezer magyar él, köztük nem egy olyan, aki valóban náci ügynök volt. Ezek most ezredes úrékra akarják fogni az akkori bűnöket, mert, ugyebár, ezredes úrék nem tudnak védekezni a rágalmak ellen, az ottani uraknak mit számít egy hetvenéves ember becsülete.

Az öreg leült, maga elé bámult. Kálmán pedig úgy vigasztalta, hogy egyre jobban mélyítette benne a dühöt a kinn élők iránt. Arról beszélt, hogy Nyugaton manapság a legkeresettebb irodalmi alkotás a háborús irodalom, a katonák visszaemlékezései.

- De hát hogyan védekezzék az ember? - kérdezte az öreg felháborodva.

- Érdemes törődni a rágalmakkal? - Kálmán legyintett. - Beszéljünk inkább arról, ezredes úr, hogy segítségemre lenne-e a kutatómunkámban.

- Az most nem érdekel engem, fiacskám.

- Jaj de bánom, hogy szóltam.

- Először is az a Tatár kommunista volt nem pedig a polgári ellenállás vezetője - mondta az öreg.

- Még mindig ezzel tetszik foglalkozni?

- Nem engedem, fiacskám, hogy a becsületembe gázoljanak.

Kálmán felállt. Az ablakhoz sétált, rágyújtott. Töprengve kibámult az utcára, aztán a képeket nézegette megint. Az öreg pedig a becsületről fej tette ki a nézeteit.

- Ezredes úr - mondta megfordulva -, lehet, hogy igaza van. Tessék egy pillanatig rám figyelni. Látom, hogy mennyire felháborította ezredes urat ez az ügy.

Én hajlandó vagyok segíteni. Tessék leírni mindazt, amit a Tatár-ügyről tud, én annak alapján utánajárok a dolognak, megkeresem a megnevezett egyéneket, tisztázom a félreértést, és megvédjük ezredes urat.

A dokumentumok alapján leleplezzük Salgóék hazugságait. Talán még azt is elkerülhetjük, hogy a cikksorozatban az ezredes úrra vonatkozó rész megjelenjen.

Cserébe azt kérem, hogy ezredes úrral elbeszélgethessek egy kicsit a múltról. Holnap este elküldöm az írásért vagy a feljegyzésért a titkárnőmet. Rendben van?

Az öreg ráncos arcán a belső felindultság tükröződött. Kényes volt a becsületére, hiszen nem maradt más a számára, csak a múltja, az a hetven esztendő, amelyet azzal a megnyugtató harmóniával szeretett volna lezárni, hogy ő tulajdonképpen becsületes volt mindig, s most úgy érezte, hitét és meggyőződését alapjaiban támadják meg. Arról nem ő tehet, hogy a becsület fogalmát manapság másként magyarázzák.

Ez a magyarázat tizennyolc évébe került. Mit tudják a Nyugatra szökött urak, hogy mit jelentettek a börtönbe töltött évek.

Káldy professzor tanulmányait évek óta rendszeresen kiadták a nyugati országokban is. Egy évvel ezelőtt a londoni Pegasus cég szerződést kötött az öreggel a Válogatott esztétikai tanulmányok angol nyelvű kiadására. A szerződésben Káldy kikötötte, hogy a korrekturákat Pesten akarja átnézni, és az imprimálás is itt történik. A kiadó elfogadta az öreg kikötéseit. Hetekkel ezelőtt Káldy azt az ajánlatot kapta, hogy a kiadó költségére utazzék Londonba, ott nézze át a kijavított kefelevonatokat, és írja alá az imprimatúrát.

Az öreg kacérkodott az utazással, Kálmán véleménye az volt, hogy ne utazzék, így hát visszautasította az ajánlatot, s kérte a szerződés betartását. Négy nappal ezelőtt megérkezett Londonból Thomas Salomon úr, a kiadó főszerkesztője. Az ötvenöt év körüli, magas, kövérkés férfi a szigeti Nagyszállóban szállt meg. Még aznap vacsorát adott az öreg tiszteletére. A vacsorán Judit is részt vett. Kellemes este volt, Salamon a lány meglepetésére viszonylag jól és behatóan ismerte a magyar irodalmat. Mosolyogva megemlítette, hogy a konszolidáció biztos jele a tanulmányok angliai kiadása.

Judit minderről beszámolt Kálmánnak. A férfi csak megvonta a vállát, és azt mondta, hogy hülyeség. Az öreg, úgy látszik, hírnévre vágyik, azért engedélyezte a tanulmányai kiadását. Nem törődött tovább az üggyel. Salomon pedig naponta találkozott a professzorral és jószerint szóról szóra ellenőrizték a kefelenyomatot.

Amikor Kálmán felkereste Juditot, megtudta, hogy az angol éppen az öregnél tartózkodik: Forbáthék a Fészekben voltak. Judit teát főzött, és nem éreztette Kálmánnal, hogy neheztel rá. Kedves, figyelmes és megbocsátó volt. Kálmán azonban nem tudta szó nélkül elviselni a délután történteket, elnézést kért a lánytól. Furcsa viselkedését idegességével magyarázta, és bocsánatkérését azzal fejezte be, hogy többé nem szabad veszekedniük. A lány nagyon boldog volt. Elmesélte, hogy beszélt Karával, kérte, hogy segítsen neki az útlevél megszerzésében. Ernő megígérte, s csak annyit kérdezett tőle, nem tudja-e, hogy mi történt Kálmánnal, miért viselkedik annyira furcsán.

- Mit válaszoltál?

- Azt mondtam, kérdezzen meg téged.

Kálmán bólintott, és részletesen elmesélte Szentirmay ezredesnél tett látogatását.

- Holnap mint a titkárnőm felkeresed őt, és elbozod tőle az írást. Kedves és udvarias légy.

Juditnak nem tetszett a dolog, és ebből nem csinált titkot. Húzogatta a vállát, fintorgott.

- Mi nem tetszik? - kérdezte Kálmán.

- Nem akarok veszekedni - mondta a lány, és cigarettára gyújtott.

- De csak mondd meg.

Megharagudnál. Elmegyek az öreghez.

- Ha nem értesz velem egyet, ne menj. Azt mondtad, segíteni akarsz.

Judit maga elé bámult. Káldy szobájából beszélgetés szűrődött át, de a szavakat nem értette. Valami ismeretlen félelmet érzett, bizonytalanná vált. Érezte, hogy Kálmán megfogja a karját, gyengéden megszorítja.

- Miért nem mondtad hát meg az öregnek, hogy miről van szó?

Kálmán elképedt.

- Viccelni akarsz velem?

- Van is kedvem viccelni - mondta a lány. - De nem érzed, hogy becsapjuk az öreget? Miért van szükség az efféle módszerekre?

Kálmán az égre emelte a kezét.

- úristen - mondta elkeseredve. A lányra nézett.

- És te szerkesztő vagy a Televíziónál? ilyen életismerettel? Hát azt hiszed, hogy az a szentképfestő valóban szent?

- Én azt gondolom - mondta türelmesen Judit -, hogy ha megkérdeznénk az öreget, hogy mit tud a Viola-ügyről, elmondaná.

Kálmán megcsókolta a lány homlokát, és mélyet sóhajtott.

- Olyan naív vagy, akár Jókai pozitív leányalakjai.

Juditkám, könyörgöm, tanulmányozd az emberi lelkeket. Borzasztóan bonyolult és érdekes műszer. Most nincs kedvem, hogy részletesen elemezzem Szentirmay ezredes úr lelkiállapotát.

Judit eloltotta a cigarettát. Szemét Kálmánra emelte.

- Kálmán, én nem vagyok hülye - mondta kicsit sértődötten. - Azt az embert halálra ítélték. Megkegyelmeztek neki, tizennyolc évet ült. Hetvenéves. Azt hiszem, neki már minden mindegy.

- Ezt csak te hiszed. Figyelj rám. Én nem akarom bántani az öreget. Az igazságot akarom megtudni.

Néha ez nem megy nyíltan. Ami az öreget illeti, Szentirmay kialakított magáról egy képet. Körülbelül ezt:

Becsületes ember vagyok. Katona voltam, parancsot teljesítettem. Megváltozott a világ, a törvények. Amiért Horthytól kitüntetést kaptam, az új törvények szerint bűn. Férfiasan vállaltam a felelősséget és a bűntetést. Íme, most itt vagyok, vétkeimért megbűnhődtem.

Csakhogy - és ez a lényeg, kedvesem - ebbe a jellemképbe sok minden nem fér ám bele. Szentirmay barátunk sok mindent szégyell, ha elgondolkodik múltbeli tetteiről. Mert minden cselekedetét nem tudja ám megmagyarázni azzal, hogy katona voltam és parancsot teljesítettem. Azt elvállalja, hogy parancsra felgyújtott egy falut, mert megmagyarázhatja magának a cselekedetét a katonai fegyelemmel. De azt, ha keresztre húznák, akkor sem vállalná el, hogy parancs nélkül is a német megszállók kegyét kereste, hogy túlteljesítette a németekkel való együttműködés kialakult normáit, hogy a lelke mélyén vacak karrierista, gyáva senki volt, és hogy megbízhatóságát bizonyítsa, olyan adatokat is közölt Schlickennel, amiket az nem kért tőle...

Nem érted?

- Honnan tudod, hogy mindez valóban így történt?

- kérdezte töprengve Judit.

- Csak sejtem, hogy így történt, mert ismerem a nácikat. És láttam a megdöbbenését, amikor a Salgóféle cikksorozatot említettem. Érzékenyen találta őt.

- Furcsa logikád van.

- Dehogy furcsa. Egyszerűen azt mondtam magamban: a német megszállás után Szentirmay lett a kémelhárító vezetője. A nácik nyilván bíztak benne. A Tatár-ügy annak idején nagy jelentőségű volt. Az ezredesnek beosztásánál fogva ismernie kellett a részleteket. Miután a mai napig nem tudják, hogy ki volt az áruló, ez azt is jelenti többek között, hogy negyvenötben az öregúr erről mélyen hallgatott, nyilván oka volt rá, vagy hazudott. Ha hivatalosan megkérdeznék, most sem mondana mást, mint annak idején. De hát másról van szó. A becsületét kell megvédenie, nem velünk szemben, mert mi nem érdekeljük őt, hanem a Nyugaton élő urak előtt, a bajtársai, alantasai előtt, akiknek a tudatában ő úgy szerepel, mint a vasfüggöny mögött élő mártír, a poklokat megjárt hős; ezt a legendát, magatartást kell megvédenie, mert ez becsületbeli ügy... Egyébként az öregurat sohasem érdekelte, hogy Viola elárulásáért esetleg ártatlan embereket ítéltek el.

- Talán nem tudott róla.

- Nem? Át van kapcsolva a telefon? - Felállt, és a készülékhez lépett. Felemelte a hallgatót és tárcsázott.

- Ernő? Szervusz, Kálmán beszél.

- Az ajtóból jöttem vissza. Parancsolj.

- Egy kérdés - intett Juditnak, hogy menjen hozzá -, mondd, amikor téged negyvenkilencben letartóztattak...

- Igen, mondd csak.

- Szerepelt az ügyben Szentirmay ezredes?

- Miért kérded?

- Majd megmagyarázom.

- Szerepelt.

- Vallott is?

- Hamisan. Azt vallotta, hogy Schlickentől tudja, hogy én voltam a besúgó.

- Kösz! Csak ezt akartam. - Letette a kagylót, és a lányra nézett. - Nos? Ez az öreg. - Judit hallgatott.

Kálmán pedig folytatta. - Mit törődött azzal, hogy kiket csuknak le. Hát bántom én az öreget, mivel bántom? Meg akarom tudni az igazságot. Aztán fütyölök rá, tőlem még száz évig élhet, megfestheti a Koránt is...

- Ne haragudj, Kálmán... elmegyek hozzá.

A professzor szobájában hangosan nevettek, majd rövidesen kinyílt az ajtó, és megjelent Káldy az angol főszerkesztővel. Káldy bemutatta vendégét.

- Szabad a nevét? Nem jól értettem - mondta angolul.

- Borsy Kálmán - mondta Kálmán, és Salomon szeme közé nézett.

Thomas Salomon kedves mosollyal bólintott, és erősen megszorította Kálmán kezét.

Káldy megkérdezte, hogy másnap hány órakor találkoznak. Az angol gondolkodott egy pillanatig, aztán elővette zsebnaptárját, és lapozgatni kezdett benne.

- Csak a délutáni órákban dolgozhatunk - mondta.

- Délelőtt tíz órától tárgyalásokat folytatok a Kiadói Főigazgatóság munkatársaival. Tizenöt órától rendelkezésére állok, professzor úr.

Amikor Judit kikísérte a vendéget, Kálmán a professzorhoz fordult.

- Régóta tetszik ismerni? - kérdezte.

- Személyesen négy napja ismerem csak - mondta az öreg, és hosszú karját felemelve, a hátát kezdte vakargatni. Torz arcán furcsa fintor futkározott. Van egy kevéske időd? Szeretnék beszélni veled. Gyere be hozzám néhány percre.

Bementek az öreg dolgozószobájába. Az asztalon ott hevertek a korrektúrák. Az öreg leült, majdnem eltűnt az öblös fotel mélyén. Felkattintotta az olvasólámpát, és megkérte Kálmánt, hogy a mennyezeti világítást kapcsolja ki. Háttal ült a fénynek, arcát árnyék fedte, csak sűrű, fehér haja világlott.

Kálmán cigarettát vett ki a mahagónidobozból, rágyújtott, és kicsit fáradtan, de azért érdeklődve fürkészte az öreg arcát.

- Mi van veled, fiam? Mióta Bécsből hazajöttél, nem láttalak, de az igazgatódtól aggasztó híreket hallottam. Mi történt? Mi bánt? Miért nincs önbizalmad?

Egymás után sorolta fel a kérdéseket, és Kálmán nem tudta, hogy melyikre válaszoljon.

- Semmi sem történt - mondta végül is. - Fáradt vagyok, ennyi az egész.

- Nincs összefüggésben a "fáradtságod" a Tímárféle kihallgatással? - A professzor a fáradtság szót kicsit ironikusan ejtette ki.

Judit lépett be.

- Hagyj magunkra, kislányom - mondta Káldy.

- Itt akarók maradni.

- Azt mondtam, hagyj magunkra. - Káldy hangja megkeményedett.

Judit azonban nem mozdult, Kálmánra nézett.

- Semmi titkolnivalóm nincs előtte - mondta Kálmán, és intett a lánynak, hogy menjen hozzá. Az öreg még jobban összegörnyedt, torz arca megrángott.

- Tehát? - kérdezte, és lehunyta a szemét.

- Azt hiszem, nincs összefüggésben, bár az isten tudja. Lehet, hogy mégis. Hogy őszinte legyek, az a kihallgatás megzavart.

- Tulajdonképpen tőled mit akarnak?

- Azt, amit a professzor úrtól.

- Nem hiszem - mondta az öreg. - Mert tőlem felőled érdeklődtek. Mivel gyanúsítanak?

- Nyíltan még nem mondták meg, csak sejtéseim vannak. Azt hiszem, azzal, hogy Marianék lebukásához valamilyen módon közöm van. Nem értik meg, hogy miért zártak össze Mariannal, és a szökésemet is furcsának találják.

Judit csodálkozott, hogy Kálmán milyen nyugodt.

- Vilmos bácsit mikor fogták el? - kérdezte Judit.

A professzor nem válaszolt. Egy pillanatra lehunyta a szemét megint, mintha a kérdésen tűnődne.

- És most mik a terveid? - kérdezte Kálmántól.

- Semmi tervem sincs. Pihenni akarok. Valószínűleg elutazom valahova. Aztán, ha semmi sem jön közbe, megtartjuk az esküvőt.

- Mi jönne közbe? - kérdezte Káldy.

- Nem tudom. Közismerten peches ember vagyok.

- Bolond beszéd - mondta az öreg. - Mondd csak, Marian nem tett említést neked egy Viola nevű emberről?

Kálmán keze megállt a levegőben, mintha megmerevedett volna. Ujjai közt füstölt a cigaretta. Aztán észrevette az árulkodó "bénaságot", a szájához emelte a cigarettát.

- Nem említette ezt a nevet - mondta. - Ki az a Viola? És miért tetszik kérdezni?

- Semmi, csak úgy eszembe jutott.

- De kitől tetszett hallani ezt a nevet?

- Tímár őrnagytól - mondta hosszabb gondolkodás után a professzor.

Juditnak az volt az érzése, hogy nagybátyja nem mondott igazat. De nem szólt Kálmánnak erről, nem akarta a férfit nyugtalanítani.

Másnap este a lány felkereste az öreg ezredest a parókián. Kálmán az Italboltban várt rá. Konyakot ivott, és elgondolkodva nézte az italozó embereket.

A söntésnél feltűnt neki egy nyurga, cigányosan barna fiatalember, s meg mert volna esküdni, hogy már találkozott vele valahol. A fiatalember sört ivott, és ügyet sem vetett Kálmánra.

Ugyanebben az időben Kara ezredes Tímár őrnaggyal beszélgetett. A vizsgálótiszt ismertette az eddig elért eredményeket. Kara nem volt a főnöke, de mivel ő is a Viola-csoporthoz tartozott annak idején, kíváncsi volt az ezredes véleményére.

- Nézze csak, őrnagy elvtárs - mondta Kara Káldy Marian feltétlenül tudta Tatár fedőnevét, a jelszót és a tartalék lakás címét.

- Akkor Ágai doktornőnek is tudnia kellett, ezredes elvtárs.

- Ugyan miért? Káldy Mariannak azért kellett tudnia, mert összekötő volt. Megtörténhetett, hogy valamelyik vidéki útjáról hazatérve nem találta a régi lakáson Tatárt, mert neki esetleg menekülnie kellett. Az összeköttetés viszont nem szakadhatott meg. Tatár mikor bukott le? Sikerült már dátumszerűen megállapítani?

- Nagyon ellentmondóak a vallomások. Az már azonban bizonyosra vehető, hogy április huszadika és május tizedike között - mondta Tímár az iratokat lapozgatva.

- Május elsején már nem volt szabadlábon - mondta Kara. - Én elsején találkoztam volna vele, de akkor már nem jött el a találkozóra. Tehát nem a lány volt az áruló, mert Marian március huszonötödike és harmincadika között halt meg. Ha ő árulta volna el Tatárt, Schlickenék nem vártak volna április végéig.

- Ez igaz, ezredes elvtárs - mondta Tímár. - De az is tény, hogy a miskolci sejt tagjai közül egyik sem ismerte Tatárt, még a nevét sem hallották. Az életben maradottakat kihallgattam. Busát, a cipészt is csak Klics ismerte. De Busánál ugyanaz a helyzet, mint a lánynál. Ö is április elején pusztult el, kérdéses, hogy ismerte-e Tatár tartalék lakását?

- Nem valószínű - mondta Kara. - Most már értem, hogy miért gyanakszik Borsyra. Arra gondol, hogy a lány, amikor összezárták a fiúval, elmondta a jelszót és az üzenetet.

Tímár bólintott.

- Ezredes elvtárs, nézze meg ezt a vázlatot. - Az őrnagy szétterített egy pergamenlapot, a négy sarkára nehezéket tett, és magyarázni kezdte a különböző vonalak és körök jelentését. - Ez itt Tatár - mutatott egy piros körre. - Ez pedig az ezredes elvtárs csoportja, ez a kék kör a miskolci csoport. Ezek itt az újpesti hármasok, itt van a Busa-féle sejt és ez Káldy Marian, az összekötő. - Egy pillanatig gondolkodott. - Hogyan kezdődött a lebukás? Tizenhetedikén délután buktak le a miskolciak. Tudjuk, hogy egy Morgó nevű mérnök volt az áruló. Sajnos Nyugaton van. Világos és érthető Busa lebukása is. Mivel az ő sejtjéből senki sem bukott le, tehát nem vallott. Másnap elfogták Mókust vagyis Káldy Mariant. Nem tudjuk, hogy ki árulta el.

A miskolciak nem ismerték. Csak Busa, Tatár és Ágai doktornő tudta, hogy Mókus Káldy Mariannal azonos.

- Dombai is tudta - mondta Kara.

- Tehát négyen. Ezek közül azonban egyik sem árulhatta el a lányt, mert akkor a sejtjeiket is elárulták volna. Elképzelhetetlen, hogy a lány ne mondta volna el gyanúját a vőlegényének. Szerintem Borsy sok mindent tud az ügyről. Azt is megmondom, hogy miért nem beszél.

- Nos?

- Nézze meg ezt a kimutatást, ezredes elvtárs.

Kara a szépen rajzolt időrendi táblázatra nézett, mely a következő adatokat tartalmazta.

1944. március 18., déli órák: Tűzharc Ágai orvosnő lakásán. Menekülés.

1944. március 18., délután: Ágai orvosnő Káldy Mariannál. Tatár Rákoshegyen.

1944. március 18., este: Káldy Mariant őrizetbe veszik.

1944. március 18., éjszaka: Borsy megérkezik Szegedről, őrizetbe veszik.

1944. március 25-30. Kihallgatások, Káldy Marian és Busa halála.

1944. március 30: április 14. Borsyt kórházban ápolják.

1944. április 15. 26. Borsyt visszaviszik a villába, kertésznek alkalmazzák.

1944. április 26. Borsyt újból letartóztatják:

1944. április 29. Káldy professzort letartóztatják.

1944. április 28: május 1. Tatár lebukik.

1944. április 30. Borsy megszökik Salgóval.

Kara elgondolkodva szívta a cigarettáját, és a kimutatás alapján megpróbálta Tímár következtetéseit megérteni.

- Ha jól sejtem - mondta halkan -, maga, Tímár elvtárs, arra gondol, hogy Borsy a második letartóztatásakor - feltételezve, hogy a lány elmondta neki a jelszót és Viola rejtekhelyét - esetleg a kínzástól való félelmében a rábízott titkot elárulta a németeknek.

- Pontosan erre gondolok, ezredes elvtárs, azzal a megjegyzéssel, hogy esetleg később jóvá akarta tenni a bűnét, azért csatlakozott magukhoz.

- Nagyon merész következtetés ez.

- Tudom, de nem alaptalan. Továbbmegyek. Káldy professzor rejtekhelyét is ő árulta el.

- Ne tréfáljon. Miért nem árulta el Dombait?

- Mert nem ismerte tartózkodási helyét. De nagybátyját már elárulta, hiszen ugyanaznap Sávos Ignácot is el akarták fogni. Ezek tények, ezredes elvtárs.

- Nem vitatom, a következtetés azonban hibás.

Káldyt Sávos Ignác árulta el.

- Mi bizonyítja ezt? kérdezte az őrnagy. - Semmi, csak Borsy és Dombai vallomása. ők azonban arra hivatkoznak, hogy mindezt egy német orvostól hallották.

- Ezek után mit akar tenni? - kérdezte Kara, és rosszkedvűen felállt.

- Javaslatot teszek Borsy Kálmán őrizetbe vételére.

- A bizonyítékok nem elég meggyőzőek. Egyelőre ne tegye.

- Mást nem tehetek, ezredes elvtárs. Tudom, hogy Borsy a barátja, de néha megtörténik, hogy az ember a barátjában is csalódik.

- Már továbbította a javaslatát?

- Továbbítottam.

Kara felállt, a telefonhoz ment, és felhívta a miniszterhelyettest.

- Kara Ernő. Üdvözöllek. Azonnal beszélnem kell veled - mondta.

Egy óra múlva a vizsgálati főosztály vezetője közölte Tímár őrnaggyal a miniszterhelyettes döntését: Borsy Kálmán őrizetbe vételét nem engedélyezi.

Tímár rosszkedvűen letette a kagylót. Nem értette Kara ezredes magatartását. Miért védi Borsyt? Tudnia kell, hogy az atomfizikus az áruló.

IX.

Sávos Ignác londoni lakásának könyvtárszobájában beszélgetett. - Tudja, Salgó - mondta Sávos Ignác, a kövér ember arcát fürkészve -, ha mi ketten úgy istenigazából összefognánk, fantasztikus eredményeket érnénk el. - A jelentésre pillantott, összehajtotta, és becsúsztatta a belső zsebébe. - Mi a véleménye erről?

A kövér ember a szivarfüstöt bámulta, szája körül lágy mosoly pillézett.

- Hát fogjunk össze, ezredes - mondta kedélyesen.

Az ezredes a szemüvegét az asztalkára tette, és így szólt:

- Sajnos nem lehet.

- Miért nem? - kérdezte Salgó, bár sejtette, hogy az ezredes mit fog válaszolni. Sávos azonban kemény ellenfél volt, gondolatait remekül álcázta.

- Mondja, maga megbízik bennem?

A kövér embert váratlanul érintette a nyílt kérdés.

Tudta azonban, hogy ha eredményt akar elérni, bizonyos határok között őszintén kell válaszolnia. Pöfékelt a vastag szivarból, nehéz szemhéját leeresztette, és azt mondta:

- Nem, mint ahogyan maga sem bízik bennem. Arcáról eltűnt a puha mosoly, megtapogatta tokáját, s kicsit szomorú hangon folytatta. - Engem, kedves ezredesem, a körülmények védekezésre kényszerítenek. Nehéz helyzetbe kerültem, s maga is tudja, majdnem az öngyilkossággal határos az a játék, amelyet jelenleg űzök.

- Mire gondol? - kérdezte érdeklődve az ezredes, és ahogy szemét hunyorította, ráncai szinte egymásra futottak.

Salgó előrehúzódott a fotelban.

- Mi történik akkor, ha egy szép napon megsúgják Relnatéknak, hogy maguknak is dolgozom.

- Ne legyen ostoba; Salgó - mondta az ezredes.

Folytatni akarta, de a kövér ember felemelte a karját és így szólt:

- Ne esküdözzék, ezredes. Valamit én is értek a szakmához, ismerem a játékszabályokat. - Letette a szivarját, elővette zsebkendőjét, köhögött. - Hogy maguk meddig vigyáznak rám - mondta aztán -, az kizárólag attól függ, hogy érdekes vagyok-e a szolgálatuk számára vagy sem. Természetesen én nagyon vigyázok arra, hogy érdekes ember maradjak.

Sávos nevetve megcsóválta a fejét.

- És ezt hogy csinálja? - kérdezte.

- Nagyon egyszerűen. - Salgó felemelte szemhéját, és mereven az ezredesre nézett. - A páncélszekrényem tartalmát adagolva ürítem ki. És nem mindenre emlékszem vissza, csak arra - mondta szünetet tartva -, ami célszerűnek látszik. - Fészkelődött kicsit, és halk, szenvtelen hangon folytatta. - Még őszintébb leszek, és egykét kártyalapot az asztalra dobok: Nézze, kedves ezredes, nagyon jól tudom, hogy magukat mi érdekli. Most megkapták a franciák dél- Amerikai hálózatának egy részét. Nem az egészet, de hát, gondolom, ez érthető.