Kálmánnal forogni kezdett a szoba. Arra gondolt, hogy lám, sejtései valóra váltak, hiába reménykedett, hiába akarta a múltat elfelejteni, nem sikerült. Lebukott, a báró mindent tud róla, a tagadás, mellébeszélés teljesen felesleges, a tényeket nem cáfolhatja meg. Még arra sem gondolhat, hogy a bárót harcképtelenné tegye, mert nagyon jól látja a revolvertáskán nyugvó jobbját. Már csak egyet tehet, férfiasan viseli sorsát, a következményeket. Egy azonban világossá vált előtte, ha túlélné ezt a "cirkuszt", soha többé nem politizálna.

Tőle ugyan feje tetejére állhat a világ, az emberiség.

Mire a báró befejezte "leleplezését", addigra visszanyerte a nyugalmát. Megpróbált fölényesen, nagyvonalúan viselkedni. Cigarettára gyújtott ő is.

- Ön szerint milyen reményekkel jelentkezhettem volna negyvenötben?

- A lehető legkevesebbel - mondta a báró.

- Pillanatokon belül felakasztottuk volna.

Kálmán erőszakoltan felnevetett.

- Na látja. Tehát helyesen cselekedtem, hogy nem árultam el magam, így legalább három évet nyertem.

Mondja, báró úr, hogy sikerült mindezt kinyomoznia?

A báró elmosolyodott.

- Nem mondom, maga tényleg kíváncsi ember, tanár úr.

- Hát nem mindegy? Higgye el, őszintén mondom egyre nyugodtabb leszek. Nos, árulja el, nagyon érdekel.

- Tulajdonképpen - mondta a báró - nagyon egyszerű. Beszéltem Sávos Ignáccal, és a főorvos mindent elmondott.

Kálmán azt hitte, hogy a báró már nem mondhat meglepő dolgokat, de újabb közlése mégis megdöbbentette, olyannyira, hogy nem volt kedve nevetni és fölényeskedni. Sávos tehát él, és tovább folytatja árulását.

- Mikor beszélt a nagybátyámmal? - kérdezte rosszkedvűen.

A báró összeráncolta a homlokát.

- Mikor is? Néhány hónappal ezelőtt találkoztam vele Párizsban. Egyébként Londonban él, visszavonult a politikától, és a tudományos kutatásaival foglalkozik. Átadta Oliver Campbel fényképét, hogy alkalomadtán juttassam el önnek.

Kálmán egyszerűen megbénult. Sem mozdulni, sem megszólalni nem tudott. Kábultan nézte az ismert képet, amelyet a báró előhúzott a zsebéből.

- Megismeri? - kérdezte a fényképre mutatva.

- Mit kíván? - Kálmán hangja nyers volt, keze idegesen megrándult, a cigarettahamut is a földre szórta.

- Rosszak az idegei, tanár úr - mondta jelentőségteljesen a báró.

- Ilyen hülye vicceket csinál, és még csodálkozik? válaszolta a fiú gorombán. - Miért volt erre szükség?

Helmeczy szovjet tiszt... Miért ugratott be?

A báró azonban nyugodt maradt.

- Kíváncsi voltam az idegállapotára - mondta. Viselkedése nem valami megnyugtató. Képtelen volt védekezni. Azonnal beadta a derekát, összeroppant.

Kálmán közbeszólt.

- Mit tud a nagybátyámról?

- Csak azt, amit közöltem önnel.

- Tehát nem halt meg.

- Vaklárma volt. Ne nyugtalankodjon, nem fogja háborgatni önt. Lehet, hogy majd hazalátogat, de nem fog találkozni önnel akkor sem.

Kálmán elhatározta, hogy nem fog vitatkozni. Meghallgatja a báró esetleges utasítását, de kémkedésre nem vállalkozik, és összeesküvésben sem vesz részt.

Egyszer és mindenkorra lezárta illegális tevékenységét.

- Figyelmeztetni akarom valamire, tanár úr. Szavaimat nagyon komolyan vegye. Bizonyos jelenségek arra vallanak, hogy ön az átállás gondolatával foglalkozik. Kara Ernőhöz és Dombai Sándorhoz fűződő kapcsolata adott esetben nagyon hasznos lehet számunkra, pillanatnyilag azonban aggasztó. Gondoljon Helmeczy Tiborra, s nehogy egy gyenge pillanatban "önkritikát" gyakoroljon. Ezt csak akkor tegye, ha öngyilkos akar lenni. Jelenleg semmit sem kívánok magától.

Tanuljon, képezze magát. Minden lépésére ügyelünk, ha kell és szükséges, megvédjük a támadásokkal szemben, ha elárul, elpusztítjuk. Világosan beszélek?

- Nagyon világosan.

- Anyagilag hogyan áll?

- Semmire sincs szükségem. Forditómunkámból megélek.

- Biztonság kedvéért itt hagyok önnél tízezer forintot. Persze ez nem azt jelenti, hogy holnaptól kezdve nagy lábon éljen. Ez afféle vastartalék.

- Báró úr, ismétlem, nincs szükségem pénzre - tiltakozott Kálmán, amikor az őrnagy az asztalra tette a pénzt.

- Tegye csak el, tanár úr, ne legyen annyira megijedve. Ehhez én jobban értek.

Kálmán nem válaszolt. Feleslegesnek tartotta a további vitát.

Nehéz kétségek között teltek a napjai. Órákon át tűnődött, és nem tudta, mitévő legyen. El kellett hinnie, hogy az angolok a közélet minden területére befészkelték magukat, hiszen a báró léte, beosztása ezt kézzelfoghatóan bizonyította. Ha ennyire fontos helyre sikerült beépülniük, az államapparátus többi helyére hogyne sikerült volna. Ha jelentkezne, és elmondaná a történteket, hinnének-e? - tette fel a kérdést naponta több alkalommal is magának. Miért hinnének? Megkérdeznék, hogy miért hallgatott eddig. Azt mondaná, hogy félt. Eszébe jutottak a kihallgatások, a fiatal nyomozó gúnyos mosolya, az öreg gyanakvó pillantása, Salgó figyelmeztetése. Végül is nem jelentkezett.

S hogy nem történt semmi, lassanként megnyugodott.

Kitűnően vizsgázott, s a nyarat végigdolgozta az egyik elektromosipari vállalatnál. Éjfél előtt sohasem feküdt le, kicsit fáradtnak érezte magát. Csak vasárnap délelőtt frissült fel, amikor Judittal találkozott. A kislány nagyszerű mókamesternek bizonyult.

Nem pihent semmit a nyáron, úgy vágott neki a hetedik félévnek. Lesoványodott, de megkeményedett.

Az egyik augusztusi estén váratlan dolog történt. Az ágyban olvasott, amikor megjelent a báró. Annyira elváltoztatta a külsejét, hogy nehezen ismert csak rá.

Hullámos fekete haját világosszőkére festette, szemöldökét is színtelenítette, dús szőke bajuszt viselt, és aranykeretes szemüveget. Most is nyugodtan, megfontoltan viselkedett. Esőköpenyét felakasztotta a fogasra, és mintha otthon lenne, a szobába sietett. Egy pillanatig tétovázott, hogy leüljön-e, aztán az ablakhoz lépett, leeresztette a redőnyöket, Kálmánnal lekattintatta a mennyezeti égőt, mondván, hogy az olvasólámpa elegendő fényt ad.

- Térjen már magához, tanár úr - mondta mosolyogva. Kálmán dadogott valamit, hogy nem számított a látogatására, már félálomban volt, érthető a meglepődése. - No igen, persze hogy megértem. Parancsol? - Cigarettát vett elő, a dobozt az asztalra tette. Rágyújtottak.

- Mi történt, báró úr? - kérdezte.

- Két napig igénybe kell vennem a vendégszeretetét - mondta a báró. - Maximum két napig.

- Nálam akar maradni?

- Remélem, nem utasít ki?

- Nem, dehogy... Csak... szóval mit mondjak, kicsoda ön, ha kérdezik? Dombai Sanyi Pesten tartózkodik, lehetséges, hogy holnap felkeres.

- Dombai? Ez kellemetlen. - Úgy látszott, a báró erre nem számított, mert láthatóan nyugtalan lett, egy gyufaszálat kezdett tördelni. - Dombai ismer. Persze erre nem gondoltam. Biztos, hogy Pesten van?

- Egy órával ezelőtt beszéltem vele telefonon.

A báró felállt, és töprengve sétálni kezdett.

- Dombai hol tartózkodik jelenleg?

- Fogalmam sincs, hogy hol szállt meg.

A báró az ablakhoz sétált, átnézett a redőny résein.

- Remek fekvése van ennek a lakásnak - mondta váratlanul. Nem fordult meg, háttal Kálmánnak beszélt. - Néha elgondolom az öregkoromat. Víz mellett szeretnék élni, reggeltől estig ülnék a parton, bámulnám a vizet. Folyó, tó, tenger... Mindegy, csak víz legyen. Az apám tengerészkapitány volt. Néhány útjára magával vitt. Gyerek voltam, de felnőttként kellett viselkednem. Ott álltam mellette a parancsnoki hídon, és bámultam a végtelen tengert. Amikor csendes volt a víztükör, nagynak és erősnek éreztem magam. A viharban gyengének, parányinak, és féltem. Nagyon féltem, és imádkoztam. Maga szokott imádkozni, tanár úr?

- Nem szoktam.

- Kár. Az ima megnyugtatja az embert. Félórával ezelőtt lelőttem két embert a Rózsadombon.

- Mit csinált? - kérdezte Kálmán, azt remélve, hogy rosszul hallotta az őrnagy szavait.

A báró megfordult. Szeme furcsán fénylett. Az ablakkeretnek támaszkodott, hanyagul, látszólag egykedvűen.

- Jól hallotta, tanár úr. Két embert lelőttem. Nem volt más választásom. Vagy ők, vagy én. Nehezen, de sikerült elmenekülnöm a többiek elől. Gyalog jöttem át a hídon, s közben imádkoztam. Most már nyugodt vagyok.

Később elmesélte Kálmánnak, hogy a politikai rendőrség le akarta tartóztatni. Megtudták, hogy az I. S.

tagja. Persze gondolhatta volna, amikor az egyik kapcsolata lebukott. Most már valószínű mindenütt keresik. Csak itt nem.

Kálmán kellemetlenül érezte magát nagyon, de tehetetlen volt. Vacsorát készített, italt hozott fel.

Hajnalig beszélgettek. A báró a várható politikai helyzet alakulását elemezte. A harc egyre élesebb lesz sajnos a kommunisták hatalomra jutását nem akadályozhatják meg, mert a polgári pártok nem egységesek. Az viszont nagyon biztató, hogy a kommunisták úgy szerzik meg a hatalmat, hogy közben elidegenítik maguktól az értelmiséget. Ez a bizalmatlanság később megbosszulja magát. Kálmán nem vitatkozott, egyre csak arra gondolt, hogy mi történne, ha megjelenne a rendőrség. Csak már menne el. Nem érdekli a politika, semmi sem érdekli a fizikán kívül. Sok mindenben igaza van a bárónak, de hát tudomásul kell venni az előállott helyzetet.

- Mondja, báró úr, ha Nyugatra mennék, folytathatnám ott a tanulmányaimat? Tulajdonképpen semmi sem köt Magyarországhoz. Egyedül vagyok, senkim sincs.

Nem, kedves tanár úr. Magának itt kell maradnia.

Végezze el az egyetemet, helyezkedjék el, és ne felejtse, hogy felesküdött katonája Angliának és a polgári szabadságnak.

Kálmán azonban elfelejtette. Hajnalban a báró elbúcsúzott, s a fiú, mintha rossz álomból ébredt volna, a nyitott ablakba állt, és mélyet lélegzett a friss, vízszagú levegőből. A napsugarak a Rózsadomb fáira tapadtak, visszatükröződtek a házak ablakain. A csendesen hömpölygő vizet bámulta, a hídpillérek megnyújtott árnyékát, és arra gondolt, hogy tényleg el tudná-e hagyni Pestet, az országot. Valóban egyedül van? És akkor eszébe jutott Juditka kedves arca, ragaszkodása, Káldy, Dombai Sanyi...

Negyvenkilenc őszén - az ötödik évfolyamot végezte - az egyik délelőtt behívták a dékáni hivatalba. Megkérdezték, ismeri-e Kara Ernőt. Amikor megmondta, hogy ismeri, elvitték. Három napig tartott a kihallgatása. Mit tud Karáról? Csak jót mondott róla, de az nem érdekelte a nyomozókat. Tudja-e, hogy Salgót Kara szöktette ki? Nem tudta. Semmit sem tudott.

Mint a lemezjátszó, ismételte: Kara a legbecsületesebb ember. Kara tiszta ember. Kara igazi kommunista.

Végül azt mondták, menjen a fenébe.

Dombait már hosszabb ideig faggatták, de őt is elengedték. Sanyi azt mondta, a bátyjának köszönheti.

Ha bátyja nem halt volna hősi halált mint szovjet partizán, most ő is ott ülne Kara mellett valahol.

Kálmánt Kara Ernő letartóztatása és elítélése szinte letaglózta. Igazolva látta "politikamentes" magatartását. Szinte menekült a politikától, nem olvasott újságot, csak tudományos munkákat. Sanyi is szótlan ember lett. A Műegyetem esti tagozatára járt, Kálmán pedig a Fizikai Intézet tudományos munkatársa volt, Ákos Menyhért professzor irányításával megkezdte kutatásait. Az elemi részecskék felgyorsításának lehetőségeit vizsgálták, és izgalommal fogadták az atomreaktor létesítésének a gondolatát.

Egy alkalommal a késő éjszakai órákban beszélgettek. A kis termetű Ákos a vízcsapnál szappanozta a kezét, hosszadalmasan, akár a műtétre készülő sebész.

Közben a tükörben nézegette majdnem kisfiús arcát.

Kálmán az asztalnál ült, egy képes magazint lapozgatott. Nem érzett fáradtságot, ha Ákos nem parancsol rá, bizony nem hagyja abba a kísérletet.

- Maga, fiatalember, allergiás, ugye?

- Hogy érti ezt, professzor úr?

- Allergiás a politikára. - Ákos ismét beszappanozta a kezét. - Már hosszabb idő óta figyelem magát. Ha véletlenül valaki politikai témát említ, maga úgy menekül, mint az ördög a füstölő elől.

- Professzor úr sem szeret politizálni - mondta Kálmán.

- Dehogynem. Csak nem mindig és nem mindenütt - Én gyűlölöm a politikát. Tessék mondani, fontos, hogy az ember politizáljon? Szerintem egyáltalán nem fontos. Nem értek hozzá. Az én politikám a munka.

Úgy érzem, hogy becsületesen dolgozom.

Ákos nevetgélve megfordult, és szinte szertartásszerűen törölte parányi kezét.

- Én mindenesetre meg vagyok elégedve magával.

De tudja, kedves Borsy, azért nem szabad annyira elzárkóznia a világtól. Maga, fiam, nagyon zárt világban él. Mondja csak, mikor volt utoljára színházban?

- Nem tudnám megmondani.

- Moziban?

- Nagyon régen. Professzor úr, tessék elhinni, annyi tanulnivalóm van, hogy...

- Ne folytassa, kedves Borsy. Maga tudja, hogy nem szívelem az ostoba embereket. Maga pedig ostobaságokat akar nekem mondani. - A helyére akasztotta a törülközőt, megigazította nyakkendőjét, és Kálmánhoz ment. Leült, felhúzta a térdén a nadrágot. Halljuk, miért lett allergiás?

Kálmán cigarettára gyújtott.

- Három mondatban, ha meg tetszik engedni. Kifújta a füstöt. - Volt egy menyasszonyom. A Gestapó agyonverte. A karomban halt meg. Ma már senki sem emlékszik rá, csak az apja meg én. Volt egy nagybátyám. Ö nevelt, az ideálom volt. A becsület és a tisztesség mintaképe. Negyvennégyben politikai meggondolásokból áruló lett. Volt egy barátom Kommunista, partizánvezér. Negyvenkilencben letartóztatták. Azt mondják ma is, hogy áruló volt. Életfogytig tartó börtönre ítélték. Olvastam a vallomását a Kék Könyvben. Folytassam, professzor úr? Hát mi értelme volna az én politizálásomnak? Tessék elképzelni, én még ma sem hiszem el, hogy a barátom áruló.

De ezt nem merem hangoztatni. Aztán sok mindennel nem értek egyet. Ha politizálok, meg kell mondanom, hogy mivel nem értek egyet. S az eredmény? Elhelyeznek az intézettől, elmehetek üzemmérnöknek valahová...

- Ez több volt, mint három mondat. De nem baj.

Kínáljon meg egy cigarettával. Köszönöm, kedves Borsy. Mondja, udvarol valakinek?

- Senkinek sem udvarolok, professzor úr. Van egy kis menyasszonyom, hűséget fogadtam neki.

- Akkor mégiscsak udvarol. Hány éves a menyasszonya?

- Tizenkét éves...

- Ez igen. Maga milyen idős?

- Harminckettő.

- Mivel tölti a szabadidejét?

- Szabadidőm nincs, professzor úr. A vasárnapom Judité.

- Barátom, ez nagyon kényelmes és veszélyes életmód. Ne politizáljon, de ne szakadjon el az élettől. Az nem hasznos. Emberek közé kell járnia. Mondja, el tudná sorolni a minisztertanács tagjait?

Kálmán elnevette magát.

- Professzor úr sem tudná felsorolni.

- Most magáról beszélünk, kedves Borsy.

- Mennyivel jobb az országnak, ha ismerem a minisztereket? Egyébként azt mesélik, hogy nagyon gyakran változnak. Nem politizálok, professzor úr, mert nem értek hozzá, nem is akarok. Tudtommal professzor úr sem párttag.

- Nem vagyok párttag, de azért figyelemmel kísérem a napi eseményeket. Maga a tudományt, Borsy, öncélúan szemléli. A tudomány, ha öncélú, nem sokat ér.

- Miért akarja, professzor úr, hogy politizáljak? kérdezte Kálmán kíváncsian.

- Magatartása nem mindenkinek tetszik. Világosan beszélek. Nekem pedig terveim vannak magával. S félő, hogy személyével kapcsolatos elképzeléseimet nem valósíthatom meg, mert maga "politikailag passzív".

Pontosan ezt olvastam magáról. Ez nem valami jó ajánlólevél.

- Tulajdonképpen miről van szó? - kérdezte Kálmán érdeklődve, és elnyomta a cigarettáját.

- Tud hallgatni?

- Természetesen.

- Az Elektromechanikai Mérőműszerek Gyárában a közeljövőben felállítunk egy bizalmas jellegű kutatólaboratóriumot, ahol bizonyos termonukleáris mérőműszereket akarunk gyártani, részben szovjet, részben magyar dokumentáció alapján. Egy-egy műszer kialakítása esetleg többéves kutatómunkát igényel. Maga, Borsy, azért érdekes egyéniség, mert nemcsak az elméleti munkához van érzéke, hanem annak gyakorlati alkalmazásához is. Ezt bebizonyította, amikor a gyárban dolgozott. Nos, arra gondoltam, hogy a b laboratórium egyik kutatócsoportjának vezetője maga lenne.

Ez, ugyebár, bizalmas beosztás. De én bízom magában, Borsy, és az állás betöltésére magát javasoltam.

Hát, kérem, a javaslatomat elutasították azzal, hogy nem párttag, politikailag passzív meg - amit nem tudtam - hogy édesanyja angol állampolgár. - Kicsit tűnődött, parányi ujjai között ügyesen forgatta a cigarettáját. - Teljes diszkréciót kérek. - Kálmán bólintott. - Még azt is mesélik, illetve mondják, hogy a nagybátyja angol ügynök volt vagy micsoda. Kém, ugye, az ügynök, az kém.

- Sajnos ez mind igaz, professzor úr. Anyám valóban angol volt, a háború alatt meghalt, nagybátyám, mint megtudtam, tényleg ügynök volt. De ő is elpusztult. Most mit tegyek, professzor úr?

- De szemináriumra se jár. Kedves Borsy, ez már tűntetés. Ha én végig tudom ülni azokat a hétfő délutánokat - pedig igazán nem kéne járnom -, akkor maga is végigülheti. Legyen aktívabb, Borsy.

- Alakoskodjam, professzor úr, kérem? Kinek jó az? Az egyetemen kitűnően vizsgáztam marxizmusból.

Elméletben értem én a marxizmust.

- Akkor vállalja el valamelyik szeminárium vezetését.

Ne tessék ugratni, professzor úr. Nem vagyok párttag.

Akkor írjon néha egy-egy faliújságcikket, kedves Borsy.

Miről írjak, professzor úr? Nincs nekem témám.

Egyébként ott vagyok minden gyűlésen, a felvonulásokon részt veszek, a kölcsönt túljegyeztem, soha nem teszek reakciós kijelentést. Tapsolok a többiekkel együtt.

- De a szocializmust sem dicséri. Borsy, figyeljen rám. Az intézetnél maga az egyetlen, aki fegyveres ellenálló volt. Tudomásom szerint szovjet kitüntetése is van.

- A Budapestért Emlékérem.

- Maga, Borsy, ha belépne a pártba...

- Nem lépek be, professzor úr. Én nem vagyok kommunista. Elfogadom a rendszert, dolgozom is érte, ennél többet nem tehetek. Professzor úr, valamit komolyan ki kell jelentenem. - Megszívta a cigarettáját, szemét Ákosra emelte. - Nagy kedvem lenne ahhoz a munkához, főleg azért, mert életem végéig professzor úr mellett szeretnék dolgozni. Ha felelősséget tetszik értem vállalni, szavamat adom, sem politikailag, sem erkölcsileg nem tetszik csalódni bennem.

Ákos felelősséget vállalt érte. Egy hónap múlva elhelyezték az intézettől. Visszakerült a gyárba, de nem a laboratóriumba, hanem az elektromos műszerész műhelybe, üzemmérnöknek.

Nagyon elkeseredett. Még szótlanabb, bizalmatlanabb lett, mint addig volt. Munkáját felelősséggel végezte, de nem sok kedvvel.

III.

Kara Ernő ötvennégy őszén szabadult. Amikor Kálmán meghallotta, telefonált Dombainak. Együtt keresték fel barátjukat. Kara sovány volt és nagyon csendes.

Amikor Dombai kifakadt, és szidni kezdte a párt egyes vezetőit, Ernő leintette őt. Azt mondta, ez van, a szitkozódásnak azonban semmi értelme sincs. Hamarosan tisztázódnak a dolgok. Most előre kell nézni, és nem a múlton sopánkodni.

- Vigyázni kell a pártra, Sándor. Nagyon vigyázni Jobban, mint valaha.

- Mesélj, mi történt?

Kara azonban hallgatott. Csak annyit mondott, hogy a börtönben tudta meg, hogy mennyire szükség van az igazi proletárdiktatúrára.

Ezt nem nagyon értették, mert nem magyarázta meg, hogy mire gondol. Aztán megköszönte, hogy nem vallottak ellene.

- Nagyon jólesett, fiúk. Fogalmatok sincs, mennyire jólesett, és mit jelentett számomra.

Nagyon örült, hogy Sanyi egyetemre jár.

Később magukra maradtak, mert Dombainak az egyetemre kellett menni. Kara édesanyjánál lakott, felesége ugyanis elvált, és férjhez ment. Kara néni ott topogott a fia körül, a szavát leste, a gondolatát szerette volna kitalálni, és megállás nélkül könnyezett.

Nyugdíjas volt férjével együtt. Az öreg Kara az egyik Tüzép-telepre járt dolgozni, éjjeliőr volt.

Kiültek a kertbe. Karáék családi háza - két szoba, konyha, előszoba - a Hévízi úton volt, a sportpályától néhány száz méterre. A húszas évek végén építették az öregek, mindketten tanárok voltak, az asszony a Szentendrei úti polgári leányiskolában, a férje pedig az árpád gimnáziumban.

Már erősen alkonyodott, a Hármashatár-hegyről illatos levegő áradt a lapályos vidékre.

Kara néni a tenyérnyi veteményeskertet locsolta, s közben a fiára sandított.

- Veled mi van, Kálmán? - kérdezte Kara.

- Megvagyok - mondta csendesen Kálmán. Nem panaszkodott. Ahogy Kara mélyen barázdált, megtört arcát nézte, úgy érezte, nem panaszkodhat, nincsen joga hozzá, mit jelent az ő sérelme Ernő fájdalmához képest. Hiszen míg barátja ártatlanul a börtönben ült addig ő elvégezte az egyetemet, tudást szerzett, az a tudás a tulajdona, senki sem veheti el tőle, csak ő, egyedül ő fecsérelheti el. Ernő feje fölött meg céltalanul elsuhant öt esztendő, öt kemény év, és semmit sem csinálhatott, nem képezhette magát. Látta, hogy barátja nem szívesen beszél az élményeiről, nem erőltette hát, hanem azokról a kísérletekről beszélt, amelyeket Ákos professzorral kezdtek el, de erről aztán lelkesen, odaadóan beszélt.

Ernő fizika szakos tanár volt, érdeklődéssel hallgatta Kálmánt, néha összevonta szemöldökét, vagy fejét csóválta.

- Nem értem - mondta - hogyan tudtok atomreaktor nélkül dolgozni?

- Ezek csak elméleti következtetések. De feltevéseinket - ha felépül a reaktor - a kísérletek sorozatával fogjuk bizonyítani. Istenem, csak már ott tartanánk.

Ákos remek ember, ugye?

- Nagyszerű.

Kara megölelte Kálmánt.

- El sem mondhatom, hogy mennyire örülök, Kálmán. Úgy látom, vágányon vagy. Megnősültél?

- Azt hiszem, sohasem fogok megnősülni.

- Nem érdekelnek a nők?

- Mint nők érdekelnek, de még nem találkoztam eggyel sem, aki Mariant feledtetni tudná. Igaz, csak nagyon futó kalandjaim voltak eddig. Annyira lefoglaltak a tanulmányaim, később a kutatómunkám, hogy komolyabb viszony folytatásához sem időm, sem kedvem nem volt. Azt hiszem, Ernő, hogy én már sohasem leszek szerelmes. Egyszerűen gátlásos vagyok. Az a rögeszmém, hogy bűnt követnék el Marian ellen, ha megszeretnék valakit.

- Remélem, azért leszel még szerelmes - mondta Ernő.

Kálmán nem volt szerelmes. Az ellenforradalom alatt azonban ijedten vette észre, hogy a tizenhat éves Judit szerelmes lett belé. Amikor a harcok megkezdődtek, azonnal Káldyékhoz sietett. Az öreg megörült jövetelének, de mégjobban Judit. Forbáthék Párizsban voltak, még a harcok előtt utaztak el, Forbáth képeiből ugyanis az egyik szalon kiállítást rendezett, s az öreg, megtört professzor egyedül maradt a lánnyal. Judit testileg, szellemileg korán érett, szépen fejlett lány volt, s mivel szülei felvilágosultan nevelték, mindent tudott az életről. Nem titkolóztak előtte, hanem egyenrangú felnőttként kezelték. Káldy ugyanúgy, mint annak idején Mariannal tette, Judittal is sokat foglalkozott, megszerettette vele az irodalmat és a képzőművészetet.

Vasárnap délelőttönként Kálmánnal is sokat jártak a tárlatokra. De a lány ragaszkodásából Kálmán nem gondolt semmi komolyabb dologra, egyszerűen úgy vette Judit ragaszkodását, mint a család egyik tagjáét.

Kicsit nagybácsinak, kicsit idősebb testvérnek tekintette magát, s álmában sem gondolta volna, hogy Juditnak ő sokkal többet jelent, az első szerelmet, a megálmodott férfit. Erről csak a kislány naplója árulkodhatott volna. De most, amikor belépett a kislány szobájába, és Judit mint egy tébolyult a nyakába vetette magát és szájon csókolta, megrémült. Elkapta a fejét, és döbbenten nézett a lányra.

Odakinn gépfegyversorozatok szaggatták a csendet tombolt a harc, az ablaktáblák remegtek.

Kálmán egy pillanatra megszédült. Nem Judit, Mariann állt előtte, feldúlt arccal, érzelmeit nem leplezve, tisztán, remegve.

Mi volt ez, Judit?

A lány nem felelt. Nézte Kálmán döbbent arcát ajka megremegett, aztán lehajtotta a fejét, megfordult, és kiment a szobából.

Judit.

A lány azonban eltűnt.

Csak este került elő, amikor meghallotta, hogy Kálmán haza akar menni. - Kálmán - mondta határozottan -, ha elmész, én öngyilkos leszek.

Kálmán tréfára akarta fogni a dolgot, és nevetve azt mondta:

Majd adok én neked két akkora, de akkora fülest hogy megemlegeted, amíg élsz.

Ennél ostobább dolgot nem mondhatott volna. Nagyon rossz pedagógus volt. Nem sejtette, hogy Judittal csak felnőttként beszélhet, mert mélyen sérti önérzetét ha gyereknek nézik, s még sértőbb ez a magatartás attól, akit szeret.

- Gyűlöllek - mondta a lány. - Ha tudnád, mennyire gyűlöllek.

A lánynak ez a hirtelen hangulatváltozása és magatartása éppúgy megdöbbentette Kálmánt, mint a délelőtti viselkedése. Érezte, hogy most nem mehet el.

Elkomolyodott.

Leült az ablak mellé, tűnődve kibámult az éjszakába.

- Judit - mondta komoly, kissé ünnepélyes hangon.

- Gyere, ülj ide mellém.

A lány engedelmeskedett. Kicsit előrehajolt, feltámasztotta állát, és Kálmánra nézett. Csak abban különbözött Mariantól, hogy ő lófarkosan viselte sötétbarna haját, egyébként szeme éppolyan tatárosan ferde metszésű volt és olyan színű, mint Mariané.

- Beszéljünk őszintén, felnőtt módra. Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - Cigarettát vett elő zsebéből, megkínálta a lányt is. Judit nem fogadta el. Ellenben felállt, gyufát hozott, és meggyújtotta a cigarettát, aztán visszaült a heverő szélére. - Négy hónap múlva tizenhét éves leszel, tehát nem vagy már gyerek. Megértesz. Én harminchat éves vagyok. - Judit megvonta a vállát. - Ha valaki tudja, hogy mi a szerelem folytatta Kálmán -, hát én tudom. S mivel tudom, komolyan is veszem. Életemben egyszer voltam szerelmes, Marianba, s nem rajtam múlott, hogy nem pusztultam bele. De közel álltam a tébolyhoz, amikor elvesztettem őt. Előtte egy nálam nyolc évvel idősebb nőbe voltam szerelmes. Halálosan, legalábbis úgy éreztem. Nem volt se éjszakám, se nappalom. Aztán egyszer megvallottam neki. Meghallgatott, és azt mondta: nem őt szeretem, hanem a szerelmet...

- Kálmán - szólt közbe Judit. - Ezek ócskaságok, légy szíves, és ne nézz kislánynak. Mit akarsz megmagyarázni? Engem a magyarázat nem érdekel. Idősebb vagy, na és? Én szeretlek, és szeretni foglak. Ehhez jogom van. Mielőtt anya elutazott, én mindent elmondtam neki.

- Úristen, te megőrültél.

- Miért, mert anyának elmondtam? Mi mindent elmondunk egymásnak. Miért hazudnék neki?

- S anyád mit mondott?

- Nem beszélt mellé, mint te. És még meg sem döbbent. Azt mondta, nem csodálkozik. Amikor ő tizenöt éves volt, ő is beleszeretett valakibe. Meg különben is te olyan típus vagy, akit meg lehet szeretni hamar.

Csak az a kérdés, hogy te szeretsz-e majd engem.

- Persze hogy szeretlek...

- De nem úgy mint rokont...

- De hát én még csak úgy néztelek téged...

- Légy szíves, és ne úgy nézz, jó?

- Majd megpróbálom. Egyelőre ebben maradunk - mondta vidáman és kissé megnyugodva Kálmán, mert Judit utolsó megjegyzése azt bizonyította, hogy mégis kislány.

Napok múltak el, Kálmán egyre idegesebb lett, mert ijesztőbbnél ijesztőbb rémhírek érkeztek a városból.

A telefon nem működött, nem tudta; hogy mi van barátaival, s egyre nyugtalanabbul gondolt Dombaira és Ernőre. Amikor az egyik szomszéd azt a hírt hozta hogy a kommunistákat városszerte akasztják, nem volt maradása. Az ebédnél azt mondta a levest szürcsölő Káldynak, aki gnómszerű testével szinte egészen az asztalra lapult:

- Professzor úr, át kell mennem Pestre.

- Mit akarsz csinálni ott, Kálmán? Rendet? Nincs szükség ott rád.

- Meg kell tudnom, hogy mi van Dombaival. Barátom.

- Hát menj csak, fiam, de vigyázz magadra.

- Én is megyek - mondta ellenkezést nem tűrő hangon Judit, és felállt.

- Rendben van, gyere - mondta Kálmán.

Néhány perc múlva Judit már útra készen állt Kálmán mellett. Testhez simuló hosszúnadrág vastag sípulóver, ballonkabát volt rajta. Haját kivételesen felkötötte.

Átgyalogoltak Pestre. Judit a férfiba karolt, majdnem fél fejjel alacsonyabb volt Kálmánnál. Lépteit aprózta, és nagyokat hallgatott. Kálmán néha megállt, megcsóválta a fejét, és kellemetlenül érezte magát.

Szemerkélt az eső, felhajtotta ballonkabátja gallérját.

Néha szórványos géppisztolysorozatot hallottak, de fogalmuk sem volt, hogy hol lövöldöznek.

- Hova megyünk? - kérdezte a Nyugatinál a lány.

- Dombaiékhoz, a Tompa utcába.

Fegyveres fiatalok kószáltak az utcákon, magatartásukon látszott, hogy erősnek, legyőzhetetlennek érzik magukat. Karjukon nemzetiszínű szalagot viseltek.

Az emberek csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket. Kálmán rövid időre megállt egy-egy csoportnál, és az ellesett mondatokból akart képet alkotni a helyzetről, de az nehezen sikerült, mert a hallottak homlokegyenest ellentmondtak egymásnak.

Végül Dombai magyarázta el az eseményeket. Sanyit ugyanis odahaza találták. Dühös, rosszkedvű volt, szenvedélyesen szidott mindenkit, s Kálmán csodálkozott, hogy mennyire elveszítette megszokott nyugalmát. Fia, a tizenegy esztendős, magas növésű kölyök apja körül settenkedett, nem hagyta nyugton egy pillanatra sem. Margit kicsit ijedősen panaszolta Kálmánnak, hogy Sándor nem akar elrejtőzni, pedig tegnap reggel is fegyveresek keresték.

- Fegyveresek? - kérdezte Kálmán, és Juditra nézett, aki csendben ült az ablak mellett, és hallgatta a beszélgetést.

Dombai a szája szélét harapdálta.

- Gyere át egy pillanatra a másik szobába - mondta Kálmánnak, és kinyitotta az ajtót. - Te pedig, Margit, ne nyugtalankodj. A házban senki sem tudja, hogy hazajöttem. Ha keresnek, mondd, hogy nem vagyok itthon.

A szobába lépve folytatni akarta, de Kálmán megelőzte.

- Mégiscsak jó volna, ha ideiglenesen elrejtőznél.

Amíg jöttem, rátok nézve nem éppen biztató jelenségekkel találkoztunk. Itt van a lakáskulcsom, menjetek oda. Én úgyis Káldyéknál lakom.

- Csak nem képzeled, hogy illegalitásba megyek.

- Hát nem te magyaráztad, hogy minden összeomlott? Rosszul politizáltatok, és most itt van az eredmény.

Dombai dühösen válaszolt.

- Ha azért jöttél, hogy cukkolj, akkor menj a fenébe.

- Az isten akar cukkolni. Miért gorombáskodsz?

Még jó, hogy nem dobsz ki.

Dombai ingerülten sétált, kinézett az esőáztatta úttestre, az alacsony, földszintes házak felett egy-egy sorozat után verébrajok röppentek fel.

- Ne haragudj. A Málna utcai iskolában több mint tíz kommunistát tartanak fogva. Állítólag holnap vagy ma éjszaka a Gyűjtőfogházba szállítják őket.

- Fontos, hogy te nem vagy közöttük.

- De néhány barátom közöttük van.

Hol van a Málna utca? - kérdezte Kálmán türelmetlenül.

- Zuglóban. Az iskolában ütötte fel a tanyáját egy őrült. Azt mondják, a börtönből szabadult. Valami őrgróf, akit negyvenötben ítéltek el háborús bűncselekményekért. Maga köré gyűjtött vagy harminc alvilági alakot, és rettegésben tartják a környéket. Azt mesélik, hogy eddig már több gyilkosságot követtek el.

- Honnan tudod mindezt? - kérdezte Kálmán.

- Felderítettük. - Dombai elmesélte, hogy huszonharmadikán a Partizán Szövetségben jelentkezett. Onnan átküldték őket a Belügyminisztériumba. Ott találkozott Ernővel. Akkor értesültek a Jankovich-csoport tevékenységéről. Ernő sokat mesélt az őrült őrgrófról, mert Vácott együtt ült vele. A Belügyminisztérium vezetője utasította a kerületi kapitányságot, hogy Jankovich csoportját fegyverezzék le, de a kapitányság vezetője nem hajtotta végre az utasítást azzal, hogy Jankovichék a nemzetőrség operatív csoportja. - Ernő - folytatta Dombai -, aki az egyik egység parancsnoka volt, utasított, hogy derítsem fel a csoportot. Ez sikerült, és ma délelőtt vissza akartam menni a Roosevelt téri parancsnokságra. Telefonon felhívtam Ernőéket, de már nem voltak ott. Ismeretlen helyre távoztak, az épületet a nemzetőrök szállták meg.

- És most mit akarsz csinálni? - kérdezte Kálmán.

- A szovjet csapatok kivonultak, a párt megszűnt, nem létezik, a miniszterelnök szentesítette a felkelést, kommunista létére elárulta az országot, a hadsereg nem tudja, mit csináljon, a kommunistákat összefogdosták... Ne nézz olyan ostobán rám. Mindezt tőled tudom. Te mesélted tíz perccel ezelőtt.

- Te nem így látod a helyzetet? - kérdezte Dombai.

- Én sehogyan sem látom. Te így magyarázod, ők másképpen. A magad szempontjából bizonyára igazad van. Tehát mit akarsz csinálni?

Dombai az öklét rázta, és felfigyelt, mert a másik szobából Margit ingerült hangja szűrődött át, fiával veszekedett.

- Szegény Margit - mondta Dombai. - Nagyon fél.

Emlékszel, negyvennégyben micsoda idegei voltak?

- Még mindig nem mondtad meg, hogy mit akarsz csinálni? - Hirtelen felállt, az aj tóhoz sietett, kinyitotta és kiszólt.

- Ne veszekedjetek. Sanyi, megfenekellek, ha bosszantod anyádat.

- De apa...

- Semmi de - emelte fel Sándor a hangját, és becsapta az ajtót. Megfordult, jobb öklével bal tenyerét ütögette. Fel s alá sétált a szobában, azután hirtelen megállt. - Szeretném kiszabadítani a haverjaimat.

- Mivel és hogyan?

- Fogalmam sincs. Van egy géppisztolyom és egy Zbrojovkám.

- Próbáljuk meg - mondta Kálmán.

Sándor arca felderült.

- Segítesz?

- Ha tudok.

Kálmán a kapuban megállt, a lány vállára tette a kezét.

- Juditkám kedves, nagyon szeretném, ha Margitékkal mennél a Pozsonyi útra.

- Veled megyek - mondta határozottan a lány.

- Gyere velem, Judit - kérte a barna asszony is, de a lány nemet intett a fejével. Sanyi elengedte az édesanyja kezét, és azt mondta:

- Akkor én is apával megyek.

Dombai megfogta a fiú karját.

- Azt mondtam, fiam, hogy anyádra kell vigyáznod.

Magára hagynád?

A fiú leszegte a fejét, cipője orrával egy kavicsot rugdosott. Dombai türelmetlenül nézett Kálmánra, intett, hogy induljanak már. Szemerkélt az eső, Margit szétnyitotta az esernyőjét, és a fiúra parancsolt, hogy vegye fel a sapkáját. - Hát jó - mondta Kálmán -, de ha nyafogni fogsz, elverlek. - Margithoz fordult. - A spejzban találsz főznivalót, holnap majd meglátogatlak.

Elbúcsúztak egymástól.

Kálmánék nagyokat lépkedve indultak a Rákóczi út felé. Mellékutcákon mentek, kerülték a tömeget.

Dombai karján nemzetiszínű karszalag volt, nyakában géppisztoly lógott.

- Kik az elfogott kommunisták? - kérdezte Kálmán.

Dombai elmondta, hogy Fehér Bálint, az üzem párttitkára is az elfogottak között van, meg két elvtársa a gyárból. A többieket nem ismeri.

- S ha sikerülne kiszabadítanunk őket, utána mit fogsz csinálni?

- Délután négykor találkozó van a Szerszámgépgyárban az egyik vezető elvtárssal. Megpróbáljuk megszervezni az ellenállást.

- Hülye vagy te, Sándor - mondta Kálmán. - De hát te tudod, mit csinálsz.

- Tulajdonképpen miért akarsz segíteni, ha neked teljesen mindegy, hogy mi lesz az országból?

Kálmán megvonta a vállát.

- Talán az nem mindegy, hogy veled mi lesz. Amilyen marha vagy, egyedül is nekimégy egy zászlóaljnak. - Juditra mosolygott. - Te még nem ismered őt.

Amikor katonák voltunk, állandóan a fogdában ült, mert nem az eszét használja, hanem az öklét. Most van egy géppisztolya, és azt hiszi, hogy legyőzhetetlen.

Nevettek, és felváltva mesélték katonaélményeiket.

Kálmán hirtelen megkérdezte.

- Te, Sanyi, vajon mi lett Temessy századossal?

Emlékszel még rá?

- Nem tudod, hogy mi történt vele? - kérdezte Dombai, és megállt egy pillanatra. Arcán tompán fénylettek az esőcseppek. - Negyvennégy őszén a páncélos hadtest 1/b. osztályának vezetője lett. - Judit megkérdezte, hogy mi volt az az 1/b. osztály. - Így nevezték a hadsereg kémelhárító osztályait.

- Mondd tovább - sürgette Kálmán a barátját.

- Döbbenetes dolgokat hajtott végre a magyarországi harcok során. Izsáknál saját kezével lőtt agyon tíz szovjet hadifoglyot. Rákoscsabán bírósági tárgyalás nélkül négy kommunistát felkoncoltatott, köztük egy állapotos tanítónőt. Ernőék fogták el negyvenöt után, pontosabban Salgó. Felakasztották.

- Megérdemelte - mondta Kálmán. - Szörnyű ember volt. És Menyussal mi történt?

Menyus a hírek szerint Németországban eltűnt.

Valami hülyeséget csinálhatott, mert állítólag az egyik koncentrációs táborba zárták.

Kálmán hallgatott.

- Sándor bácsi - mondta Judit -, maga már látott kémet?

- Már láttam - mondta nevetve Dombai.

Valahol megint lövöldözni kezdtek, egy pillanatra megálltak, a falhoz húzódtak, mert a sorozatok közelről hallatszottak.

Kálmán aggódva a lányra nézett, és arra gondolt, hogy Forbáthék magukkal vihették volna Párizsba.

Amikor továbbmentek, a lány - nyilván, hogy ijedtségét leplezze - visszatért az abbamaradt témára.

És mondja, Sándor bácsi, hogy néznek ki a kémek?

- Hát hogy is mondjam...

- Sehogyan se mondd. - Kálmán hangja kicsit ingerült volt. - Ne hagyd magad az orrodnál fogva vezetni, Judit. Sándor még nem látott kémet.

- Te sem láttál?

- Én sem. De megígérem, ha találkozni fogok egyel, megmutatom neked is.

- Úgy szeretnék látni egy kémet - mondta a lány.

- Olvastad Hemingway regényét? - kérdezte Kálmán, - Akiért a harang szól.

- Persze hogy olvastam - mondta a lány.

- Robert Jordant milyen embernek találtad?

- Szimpatikusnak.

- Nahát. Robert Jordan is kém volt.

- Ne beszélj hülyeségeket - mondta Dombai. - Hogy lett volna kém.

Kálmán cigarettára gyújtott, a gyufaszálat széles ívben elhajította.

- Úgy, fiacskám - mondta Kálmán -, hogy illegális feladattal érkezett a hátországba, a jó öreg Anselmóval katonai adatokat gyűjtetett, a felderített adatokat visszajuttatta a főhadiszállásra, aztán felrobbantotta a hidat. Ezek, fiacskám, pozitív kémfeladatok. Ha Francóék elfogták volna Jordant, mint kémet és diverzánst lőtték volna agyon.

- De hát ez egészen más - mondta Sanyi.

- Jól van, legyen más. Robert Jordan pozitív kém volt. Azok pedig, akiket ma nyugatról hasonló feladatokkal küldenek haza, negatív kémek. Így megfelel?

Az irodalomban Robert Jordan pozitív hős, irodalmi figura. Nálunk egy angol ügynök csak negatív hős lehet. Ez az élet. Mondd, hallottál te valamit a lélektani hadviselésről?

- Nem sokat tudok róla - mondta Sándor. - Visszatérve az előbbire, egyáltalán nincs igazad. A kettő között ugyanis óriási különbség van.

- Legyen - mondta Kálmán, és nem volt hajlandó vitatkozni. Juditnak ez nagyon nem tetszett, és elhatározta, hogy este majd megmondja Kálmánnak a véleményét. Határozottan úgy érezte, hogy Dombainak van igaza. Furcsának és szokatlannak találta Kálmán ingerült magatartását, ezt az oldalát nem ismerte, pedig könnyen megfejthette volna a rejtélyt, ha ismerte volna Kálmán gondolatait. A férfi ugyanis a báró látogatása, majd eltűnése óta önmagát, az igazát kereste, és még gondolatban is tiltakozott az ellen, hogy őt esetleg kémnek tartsák. Pedig a báró szökése óta azzá vált, csak ezt nem merte bevallani.

Tűnődve lépkedett, és azon törte a fejét, hogy miképpen lehetne kiszabadítani Sanyi barátait. Fegyverrel semmi esetre sem. Valami okos, járható, megvalósítható tervet kell kieszelni. Az iskolán annak idején azt tanulta, hogy az akciók szervezésénél és tervezésénél figyelembe kell venni annak a területnek a lélektanát, ahol tevékenykedni akarnak. Milyen lelkiállapotban lehetnek most a Jankovich-csoport emberei? Nyilván nem sokban különböznek az utca hangulatától.

Ennek pedig a jellemzői a hősi magatartás, pátoszos emóciók, a feltűnéskeltés, a szürkeségből való kiemelkedés, a hírnévszerzési vágy, a szerepelni akarás, a vakmerőség, virtuskodás, mert mit ér a hősi cselekedet, ha senki sem tud róla semmit. Ezekben az esetekben, az ilyen érzelmileg felfokozott közegben vakmerőséggel, merészséggel csodákat lehet művelni. Tervek jutottak az eszébe, de elvetette őket. Lawrence ezredes abban volt utolérhetetlen - tűnődött -, hogy okossága hallatlan merészséggel párosult. És mindig figyelembe vette a lélektani tényezőket. Judit a karjába csimpaszkodott, de annyira elmerült gondolataiban, hogy nem érezte a lányt.

A Rákóczi út és a Luther utca sarkán egy csődület állta útjukat. Egy négykerekű kocsi tetején állva kövérkés, szakállas férfi szónokolt, valami kiáltvány szövegét magyarázta. Több száz ember gyűlt össze, tapsoltak, éljeneztek, de Kálmán megfigyelte, hogy a hallgatóság között akadnak olyanok is, akik gúnyosan húzzák a szájukat. Az embergyűrű szélére húzódtak.

Bármennyire figyeltek is, a beszédből csak szavakat értettek meg. Dombai idegesen igazgatta a nyakában lógó géppisztolyt, és Kálmánnak az volt az érzése, hogy legszívesebben belelőne az ágáló szakállasba.

Szemével nyugalomra intette barátját. Amint így szemlélődött, az út túlsó oldalán megpillantott egy fekete Willys dzsipet, amelynek a hűtőjére és az oldalára az angol zászló volt kifeszítve. A dzsip tetején egy férfi állt, és teleobjektívvel filmfelvételeket készített.

Az arcát nem látta a kamerától, de mozdulataiból arra következtetett, hogy a filmes fiatalember lehet. Hajadonfőtt volt, ballonkabátja hátára angol zászlót varrt, nyilván, hogy messziről észrevegyék angol állampolgárságát. Megérintette Dombai vállát, intett, hogy kövesse. Eltávolodtak a tömegtől, és átsiettek a Rákóczi út túlsó oldalára. Kálmán meglassította lépteit.

Egyre sűrűbben csattant fel a taps és az éljenzés. Mintegy tíz méterre az autótól az egyik kapubejáratnál megálltak. Kálmán cigarettára gyújtott, benézett a kapun. A háznak zárt lépcsőháza volt. Beljebb ment néhány lépést, megfordult, és szemügyre vette a kaput.

Dombai kíváncsian nézte töprengő barátját. A kapuszárny egy burkolókővel volt kitámasztva.

- Rúgd csak el azt a követ - mondta Sanyinak.

Dombai engedelmeskedett. - Könnyen csukható?

- Egészen könnyen - mondta Dombai, és meglökte az ajtót.

Kálmán hozzájuk ment.

- Sanyi - mondta. - Vedd kézbe a fegyvert, és állj a lépcsőházzal szembe. Te pedig, Judit, az ajtóhoz.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Dombai.

- Most nincs idő, hogy megmagyarázzam. Ha bejövök a kapun a filmessel, te senkit se engedj lejönni a lépcsőn. Világos? - Dombai bólintott. - Judit, ha bejöttünk, te becsapod a kaput, és rátolod a reteszt.

Érted?

- Értem - mondta a lány.

- Akkor menjetek a helyetekre. - Megvárta, míg társai elhelyezkedtek, aztán lezser testtartással kisétált a kapun, és a gépkocsihoz ment. Várt néhány másodpercig. A tömeg éljenzett, tapsolt. A filmes leengedte a kamerát, elégedetten mosolygott. Fiatal, vörös hajú, szeplős képű fickó volt, csodálkozó kék szemmel.

Kálmán a kocsi mellé állt, felnyúlt, és megérintette a fiatalember lábát. A filmes lenézett. Kálmán intett, hogy hajoljon le. A filmes bólintott, lenyújtotta a kamerát Kálmánnak, és leugrott a járdára.

- Harry Campbel vagyok, Londonból - mondta angolul, sajátos londoni hangsúllyal. - Mindent előkészítettünk, indulhatunk.

- Wiston - nyújtotta a kezét a fiatalember, és semmi kétsége sem volt Kálmán angolságáról, a férfi ugyanis tökéletesen beszélte a "bennszülött" londoni nyelvet.

- Az RKO-tól vagyok. hova kell mennünk?

Kálmán csinált csodálkozással nézett a filmes arcába.

- Campbel vagyok - mondta újra és olyan nyomatékosan, mintha a nevének különös jelentősége lenne.

- Értem a nevét, uram, csak azt nem értem, hogy hova kell mennem.

- Hát nem magát küldték a lincselés filmezésére?

Ezt nem értem. - Az órájára nézett, de nem kerülte el a figyelmét a filmes felcsillanó szeme.

- Miféle lincselésről beszél, uram? - kérdezte, és hangjából kiérződött a szenzációra éhes riporter izgalma és érdeklődése.

Nem értem – dünnyögte Kálmán, és a Körút felé nézett. - Két perc múlva kezdődik az akció. Hol az őrdögben vannak a filmesek?

Mondja már, hogy miről van szó, uram.

Kálmán közönyösen, a Körút felé tekintgetve mondta:

Felderítették az ávéhá bujkáló vezetőjét, két perc múlva elfogják. Engedélyt kaptam, hogy ezt a szenzációs akciót filmre vegyük, erre fel a filmesek nem jönnek. Hát nem pokoli? A házat a hazafiak már feltűnés nélkül megszállták. Az ördögbe, ez kellemetlen.

Ne tréfáljon - mondta izgatottan Wiston. - Hát itt vagyok én. Teljesen mindegy, hogy ki pergeti a masinát. Gyerünk, Campbel. Melyik ház az?

Kálmán töprengve nézett a filmesre, aztán megvonta a vállát, és szemével a kapu felé intett.

- Várjon, Wiston - mondta halkan. - Feltűnés nélkül. A csőcseléknek semmit sem szabad észrevennie, mert elronthatják az akciót. Jöjjön. Nem zárja le a kocsit?

- Felesleges. Megvédi a népszerűségünk.

- Legalább az indítókulcsát vegye ki.

- Igaza van, uram. - Kivette az indítókulcsot, és ballonja zsebébe csúsztatta. - Maga, Campbel, mióta van Pesten?

- Fél éve.

- Én huszonötödikén jöttem Bécsből.

Közben megérkeztek a kapuhoz.

- Menjen előre - mondta Kálmán.

Wiston belépett. Amikor a lépcsőház feljárójánál meglátta a géppisztolyos és karszalagos Dombai szálas alakját, elmosolyodott és elismerően hátraszólt:

- Remekül dolgoznak, Campbel.

- Igyekszünk - mondta Kálmán, és a férfi után lépett.

A kapu nagy zajjal becsapódott utánuk.

Ficzere huszonhatodikán szabadult a Gyűjtőből. Még aznap csatlakozott az őrgróf brigádjához. őrmesteri rangot kapott, és egy hatalmas pofont, mert az íróasztalról elemelt valamit. A pofont Szapora II. Bénitől kapta, a "Becsülettel a hazáért" harci brigád szolgálatvezetőjétől. Az őrgróf rendreutasította Bénit, mondván, hogy a pofozás ellentétben áll a brigád demokratikus elveivel. Béni azt mondta, hogy a csendőrség is demokratikus intézmény volt, és a pofozást nagyszerűen összeegyeztették az elvekkel. Ekkor Helcsik Péter százados, az őrgróf helyettese azt mondta, hogy ez hülyeség és teljesen értelmetlen. Helcsik egyébként szőke volt, kék szemű és valamikor borbély. A börtönben öt éven keresztül borotvált, esténként pedig szonetteket írt. Néha megrendelésre is az őröknek.

Pintér őrmester szerint nagyon tehetséges költő volt.

Pintér minden héten iratott vele egy verset, amit vasárnap felolvasott a menyasszonyának mint saját szerzeményét. Egyszer nagyon vacak verset írt, akkor az őrmester bevitte a raktárba a borbély-költőt, és megpofozta. Pintérnek tulajdonképpen ez lett a veszte, mert Helcsik megesküdött, hogy egyszer megöli őt.

Igéretét tegnap beváltotta. Pintért az egyik menyasszonya lakásán elfogták, és hiába bizonygatta, hogy szabadságharcos, az udvaron agyonlőtték. Ketten lőttek rá, Helcsik és Ficzere.

A brigádnak harmincöt tagja volt. A legfiatalabb húszéves, Ficzere, a legidősebb negyvennyolc, Szapora II. Béni. Kövérek voltak és soványak, szőkék, barnák, feketék, és szabadult rabok, az őrgróf személyes ismerősei. Ki-ki megbízhatósága a börtönben letöltött évek számától függött.

Ficzere most kapuőr volt. Svájcisapkát viselt, sínadrágot, magas nyakú pulóvert, viharkabátot, derék- és antantszíjat, TT-revolvert és géppisztolyt. Esett az eső fázott és unatkozott. De ez még hagyján. Dühös is volt. A brigád ugyanis két teherautóval ma reggel Márianosztrára kirándult, hogy összeszedjék azokat a fogházőröket, akikre megkülönböztetett figyelemmel emlékeztek. Ficzere szeretett volna részt venni a bevetésen, de Helcsik ragaszkodott az itthon maradásához.

Öten tartózkodtak a parancsnokságon, a foglyokra vigyáztak. Tizenöt kommunistát tartottak fogva a pincében. A kapuőrség mindenesetre jobb volt, mint egyedül strázsálni a pincefolyosón.

Ficzere, amikor nagyon unatkozott, megeresztett egy-egy sorozatot, és vigyorgott a felrebbenő verebeken meg az ablakokban megjelenő ijedt arcokon. Az utcában csak földszintes családi házak voltak, az iskola egyemeletes épülete kimagaslott. Arra gondolt, hogy ha Helcsik megint kijön, hogy felolvassa a versét megkéri, hogy tanítsa meg verset írni. Helcsik irtó kasa verseket ír. Végignézett az utcán néptelen volt, az esőmosta járda mókásan fénylett. Ficzerének egy film jutott az eszébe, később mindenféle hülyeség. Topogott, dudorászott; ábrándozott.

Egyszer csak egy fekete autó fordult be a sarkon, és sebesen közeledett az iskola felé. Rögtön meglátta a külföldi rendszámot és a hűtőre kifeszített angol zászlót. Rettenetes izgalom fogta el. Nem tudta, mit tegyen. Ficzere imádta a külföldieket. Nem tudta, miért, de imádta. Tulajdonképpen leginkább az amerikaiakat, de az angolokat is, pedig még sohasem látott angolt. De úgy tudta, hogy az angolok is belevaló, kasa srácok.

A kocsi fékezett, megállt. Ficzere kihúzta magát, komoly arcot vágott, és megpróbált igazi harcosként fölényesen viselkedni. Azonnal látta, hogy a kocsiban hárman ülnek, két férfi és egy csinos, érdekes arcú lány. Az utasok kiszálltak, az egyik férfi kezében filmfelvevő gép volt, a hátán angol zászló. Az arcáról látni, hogy igazi angol, ahogy néz, ahogy mosolyog, ahogy int a szemével, ahogy a cigaretta lóg a szájában. Magas, jóképű, és micsoda kasa ballonkabátja van...

- Helló - mondta az angol. Mondott még mást is, de azt nem értette. Kár, hogy nem tud angolul. Csak annyit tud: oké, ezt a börtönben tanulta. Mindenre azt kell mondani: oké.

Az a másik, a géppisztolyos, magyar, pimpf pali, éppen olyan, mint ő, csak idősebb és kétszer akkora, nem szeretne tőle pofont kapni, marha erős pali lehet, ez még Bénit is le tudná csapni, de a kislány...

- Borbándi vagyok - mondta a fegyveres. - A nemzetőrségtől. Hívja ki az őrgróf urat, és jelentse, hogy Mister Wiston van itt Londonból, az angol televízió főszerkesztője. - Judithoz fordult. - Legyen szíves, magyarázza meg Wiston úrnak, hogy miről beszélünk.

- Az őrgróf bajtárs nincs itt, csak a helyettese, Helcsik százados.

- Hol van Jankovich őrgróf?

- Bevetésen, Márianosztrán. - Ficzere végignézett a szorgalmasan tolmácsoló Juditon. Hű, micsoda nagyszerűen beszél angolul a kislány. - Kérdezze meg - mondta hirtelen ötlettel a lánynak -, hogy nincs-e angol cigije. Ha van, adhatna.

Judit mosolyogva lefordította Ficzere kérését.

Kálmán hangosan felnevetett, aztán kinyitotta a kocsit, és egy nagy dobozból több csomag cigarettát vett ki.

- Hoppla - mondta, és odadobott egy csomagot.

- Oké - kiáltotta Ficzere széles vigyorral, és elkapta a csomag cigarettát.

Indulni akart befelé, de megállt, mert az ajtóban megjelent a sovány testű, szőke Helcsik, a borbélypoéta, századosi egyenruhában, széles mosollyal sápadt ábrázatán.

Bemutatkozott, közben szemügyre vette a kocsit, Kálmánt, Dombait és végül, de hosszan, a lányt.

Dombai elmondta, hogy Mister Wiston azt kérte a nemzetőrség parancsnokától, hogy a legeredményesebb harci csoportról felvételeket készíthessen, mert szeretné megismertetni az angol televíziónézőkkel a legjobb magyar hazafiakat. Helcsik a lányt nézte, aki Dombai szavait fordította angolra Kálmánnak. Az helyeslően bólogatott, és néha azt mondta: yes...

- A parancsnokság úgy döntött - folytatta Dombai -, hogy a Jankovich-féle brigádról készítsen Mister Wiston néhány felvételt.

- Helyes, nagyon helyes - mondta Helcsik. - De menjünk talán az irodába, ott mégis barátságosabb.

Ezzel mindannyian egyetértettek, csak Ficzere nem.

Én is megyek - mondta. Ott akart lenni mindenáron.

- Te őrségben vagy...

Na és? A kutya sem jön. Én is rajta akarok lenni a képen... Belülről ráfordítom a kulcsot. - Vitatkozni kezdtek, Judit fordított, Kálmán bólogatott. - Ne hülyéskedj, Helcsik - mondta Ficzere. - Mit szívóskodsz.

Dombai közbeszólt.

- Hadd jöjjön. Végeredményben igaza van, miért maradjon le. A filmet az egész világon játszani fogják.

Helcsik végül is engedett. Becsukták a kaput, és felmentek az igazgatói irodába. Közben a poéta szónoklatnak is beillő ismertetést tartott a csoportról, és kérte Juditot, hogy pontosan fordítson.

- Természetesen - mondta a lány minden zavar nélkül.

- Legyen szíves, mondja meg Wiston úrnak, mi, a Becsülettel a hazáért" harci brigád megtesszük a kötelességünket. Bátran, halált megvetve harcolunk.

A brigád minden tagja börtönben ült, mi régi szabadságharcosok vagyunk. Én, kérem, öt évet húztam le összeesküvésért. A fehérkereszt mozgalom kerületi szervezője voltam. Egyébként költő vagyok. Szeretném kiadni a börtönben írt verseimet. Sokszor vérrel írtam. Szonetteket és harci dalokat írok. - És ömlött belőle a szó. Eközben Ficzere összehívta a többieket is. Helcsik egymás után bemutatta a "harcosokat", Balmuda Viktor, nyolc évet ült, Csomós Csaba hat évet, Tumurg János három és felet, Ficzere Peti, hát ő még zöldfülű, csak egy évet. Ital került az asztalra.

- Mister Wiston szeretné megkínálni önöket valódi skót whiskyvel. Megkérné az őrnagy urat, hogy néhány üveggel hozzon fel a kocsiból.

Dombai bólintott, és eltűnt. Hamarosan négy üveg whiskyvel tért vissza. Töltöttek, ittak, Kálmán pedig halkan és nagyon előkelően beszélt.

- Mister Wiston - mondta Judit - nagyon boldog, hogy személyesen találkozhat a legendás hírű harcosokkal. Sajnálja, hogy az őrgróf úr nincs itt, reméli, hogy pesti tartózkodása során találkozik majd vele.

Véleménye szerint önök csodálatosan harcolnak. Hőstettük egyedülálló. - Dombai felállt, közbeszólt:

- A franc egye meg, valamivel elszúrtam a gyomromat.

- Ezt ne fordítsa, kislány - mondta Helcsik. Hangosan nevettek.

- Fiúk, merre van a retyi? - kérdezte Dombai.

- A folyosó végén - magyarázta Ficzere.

Dombai eltűnt, Kálmán pedig egyre nagyobb hévvel, egyre nagyobb lendülettel beszélt, közben kínálgatta a fiúkat.

- Maguk csak iszogassanak, én addig néhány snittet készítek. Harcszünetben, az lesz ennek a résznek a címe. Arra kérem, fiúk, hogy nagyon természetesen viselkedjenek, nyugodtan beszélgessenek, mintha itt sem lennék.

Felállt, bemérte a távolságot, és "dolgozni" kezdett.

A felvevőgép halkan duruzsolt.

- Nem lehetne, hogy mi is láthassuk a felvételeket?

- kérdezte Helcsik.

Jutka mosolyogva fordított.

- Dehogynem, mondja Mister Wiston. Ha érdekli önöket, nagyon szívesen lejátssza. A felvételt még ma éjszaka előhívják, holnap délben legyenek a követségen. Harmincad utca. Mister Wistont keressék. Most legyenek szívesek, és üljenek egymás mellé, egy csoportképet szeretne készíteni. Középre a parancsnok...

Kálmán beszélt, magyarázott, pergette a masinát, Judit pedig fordított.

Mintegy tizenöt perc múlva Dombai is előkerült.

- A fene ezt a nyomorult hasmenést. Ukrán - magyarázta. Ivott, koccintott, aztán pohárköszöntőt tartott.

Helcsikék lelkesek voltak és készségesek.

- Kislányom - fordult Judithoz -, legyen szíves, mondja meg Mister Wistonnak, hogy fél egyre az államminiszter úrnál kell lennünk.

Kálmán az órájára nézett és bólintott.

Csak még egy felvételt szeretnék készíteni a kapu előtt - mondta.

Indítványát örömmel fogadták. Teljes harci díszben kivonultak a kapu elé, Kálmán beállította őket, és nagy szakértelemmel filmezett.

Aztán búcsúzkodtak. Kézfogás, vállveregetés, elismerő, dicsérő szavak. Kálmán mindegyikőjüknek adott egy-egy doboz cigarettát, majd az angol-magyar barátságot éltetve a kocsiba ültek.

Helcsik sokáig fogta Jutka kezét.

- Mikor láthatnám? - kérdezte súgva és elérzékenyülve.

- Holnap a követségen. És hozza magával néhány versét. Imádom a szép verseket...

Kálmán indított. A kocsi lassan elindult.

Helcsikék pedig büszkén álltak a kapuban, és integettek a gyorsan távozó kocsi után. Ficzere csak azt sajnálta, hogy az utcán nem járt senki, s nem látták megdicsőülésüket". Jól érezték magukat nagyon.

Csak félóra múlva néztek döbbenten egymásra, amikor a pincéket üresen találták...

IV.

- Jól utazott? - kérdezte Aldies ezredes, és a székre mutatott. Clive Boston megbiccentette a fejét és leült.

Megvárta, míg az ezredes rágyújtott a havannára.

- Köszönöm, uram - mondta aztán. - A Csatorna felett a vihar megdobálta a gépet, egyébként kényelmesen utaztam. - Elnézte az ezredes fáradt, ráncokkal összeszabdalt arcát, és azon tűnődött, hogy miért rendelték vissza a szabadságáról. Boston Nizza mellett pihent a családjával, feleségével és gyermekeivel. Azzal búcsúzott el az asszonytól és két fiától, hogy a hét végén találkozni fognak újra.

- És hogy nyaralt? - Az ezredes megigazította nyakkendőjét. Hunyorgott, mert a füst marta a szemét, de a szivart mégsem vette ki a szájából.

- Remekül, uram - mondta az őrnagy. - Ámbár ezt a három napot nemigen nevezhetem nyaralásnak.

Március tizedike volt, s így furcsának tűnt, hogy nyaralásról beszéltek. Boston pihenni utazott a tengerpartra, a hosszú tél megviselte szervezetét, vágyódott a meleg napsütésre.

- Sajnálom, Boston - mondta az ezredes. - Haza kellett rendelnem, más választásom nem volt. Gondolhatja, hogy halaszthatatlan ügyről van szó.

- Sejtem, uram.

- Visconti jelentkezett. Rendkívüli találkozót kér.

Boston felélénkült. Megigazította szemüvegét, és cigarettára gyújtott. Arra gondolt, hogy a hétvégi visszautazásból most már semmi sem lesz, majd táviratot küld Marynek, ne nyugtalankodjanak, érezzék jól magukat.

Az ezredes hátradőlt. Hatvanhárom éves elmúlt, de ez csak az arcán látszott, teste még mindig fiatalosnak tűnt, erős, széles mellkasán megfeszült a fehér puplining.

- Mondja, Boston, említettem már magának Borsy Kálmán esetét?

- Még nem említette, uram.

Nem is hallotta ezt a nevet? - Eltűnődött, kifújta a füstöt. - Ha jól emlékszem, már beszéltünk róla, vagy mégsem?

- Nem emlékszem, uram - mondta Boston.

- Tévednék? Borsy Kálmán atomfizikus. Furcsa ember. Nem emlékszik? Akkor figyeljen. Borsyt soha nem érdekelte a fizika, a háború után iratkozott be a Műegyetemre rendes hallgatóként.

- Volt már foglalkozása? - kérdezte Boston, és bosszankodott. Ezért rendelték vissza, hogy Aldies meséit végighallgassa?

- Magyar-történelem szakos tanár volt. Rajongott az irodalomért, általában a humán tárgyakért.

- Ez valóban különös, uram. És miért változtatott Pályát?

- Ezt pontosan nem tudjuk. A háború alatt elvesztette menyasszonyát, búskomor lett.

- Talán ezért menekült a műszaki ismeretekhez.

Nem gondolja, uram, hogy itt van valahol a magyarázat. Hallottam olyan esetekről is, hogy a harctérről visszatérő katonák hozzátartozóik és otthonuk pusztulása láttán kedélybetegekké váltak, esetleg megőrültek.

- Lehet, hogy igaza van, Boston. - Az ezredes leütögette a hamut a szivarjáról. Elmosolyodott, szeme körül a ráncok sugarasan végigfutottak. - Kedves Boston, már megint türelmetlen, s nyilván csúf dolgokat gondol magában rólam. Ne tiltakozzék, kérem nem akarok csalódni magában. Ugyanis igaza van, ha bosszankodik. Csakhogy, kedvesem, mindaz, amit eddig hallott, az ügyhöz tartozik. Tehát türelem. - Pöfékelt néhányat, Bostonnak úgy tűnt, mintha a száját öblögetné a szivarfüsttel. - Borsy Kálmán - folytatta az ezredes - ezerkilencszázharminckilenc nyara óta a Szolgálat tagja. Negyvenöt óta azonban különböző meggondolások miatt nem foglalkoztattuk. Egyetlen akciója volt negyvennyolcban. Ennek leírását megtalálja az anyagában.

- Kikérhetem a nyilvántartásból?

- Én már kikértem, kedves Boston. - Az ezredes az asztal szélén fekvő műanyag mappára tette a kezét. Ha végeztünk a megbeszéléssel, tanulmányozza át. Itt van ez a másik dosszié. Ezt is. Most térjünk vissza eredeti témánkra. Tehát Borsy Kálmán a Szolgálat tagja. Ötvenegyben kitüntetéssel végezte a Műegyetemet, és aspirantúrára jelentkezett. Ötvennyolcban a műszaki tudományok kandidátusa lett, ezzel egy időben az Elektromechanikai Mérőműszerek Gyára kísérleti laboratóriumának vezetésével bízták meg. Két év óta a dubnai Központi Atomfizikai Intézet tudományos munkatársa. Legutóbbi jelentések szerint a doktori disszertációját májusban akarja megvédeni, júliusra tervezi az esküvőjét. - Elhessegette a füstöt az arca elől. - Még egy érdekes adat a profiljához. Legjobb barátja Dombai Sándor, a magyar Belügyminisztérium őrnagya. Persze nem közlekedési rendőr, hanem kémelhárító tiszt. Idáig érthető minden, nemde?

- Tökéletesen értem, uram.

- Egy hete ülésezik Bécsben az atomfizikusok kongresszusa. Magyarországot dr. Ákos Menyhért professzor vezetésével egy háromtagú delegáció képviseli, melynek tagja Borsy Kálmán is. A delegáció ma fejezi be munkáját. Borsy a tervek szerint holnapután, vagyis tizenkettedikén hazautazik.

- Világos, uram.

- Helyes, Boston. - Az ezredes kinézett az ablakon.

Ködös, füstszürke volt az ég, az ablaküvegre parányi páracseppek ezrei tapadtak. - Felnyitotta az egyik dossziét, lapozgatott benne, majd kivett egy jelentést, s az őrnagynak nyújtotta. - Olvassa el, Boston. Visconti ma hajnali jelentése.

Az őrnagy elnyomta a cigarettáját, és szemüvegét igazgatva olvasni kezdett.

"Cloud Relnat őrnagy tegnap reggel váratlanul Bécsbe érkezett. Kilenc órától tizenkettő-harmincig megbeszélést folytatott Ottó Dürfilgerrel. Megtudtam, hogy a budapesti Elektromechanikai Mérőműszerek gyárában katonailag rendkívül jelentős műszerek prototípusának kísérleti gyártása folyik szovjet dokumentáció alapján. A dokumentációból következtetni lehet a legújabb atomelhárító fegyverekre. A dokumentáció állítólag megszerezhető. Dürfilger az elmúlt héten három alkalommal vacsorázott Borsy Kálmánnal, a magyar delegáció egyik tagjával. A találmányra vonatkozó anyag állítólag Dürfilger páncélszekrényében van. Kérek személyes találkozót. Visconti."

Az őrnagy levette a szemüvegét, megtörölte egy szarvasbőr darabkával.

- Rendkívül érdekes, uram - mondta, a jelentést félbehagyva. - Várom az utasítását.

Ezredes hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett megsimogatta sűrű, ősz haját, és Bostonra nézett.

- A dokumentációt meg kell szereznünk - mondta.

- Értem, uram.

- Nos, hogyan szerezhetjük meg, Boston?

- Több lehetőség van, uram.

- Halljuk az elsőt.

- Borsy Kálmán a Szolgálat tagja, uram. Ha jól értettem, ugyanabban a gyárban dolgozik, amelyről Visconti jelentésében szó van.

- Borsyt hagyjuk utoljára.

- Értem, uram.

- A második lehetőség, Boston?

- Beszervezzük Dürfilgert.

- Ez jó ötlet. De ha elolvassa az anyagát, lemond erről a lehetőségről.

- Megszerezzük Dürfilger páncélszekrényéből a magyarországi ügynök jelentését. X-tizenhárom két hete Budapesten tartózkodik. Utasítjuk, hogy szerezze meg a dokumentációt.

- Ez esetleg járható út. És ha nem sikerül a páncélszekrényt felnyitnunk?

- Akkor meg kell tudnunk annak a francia ügynöknek a nevét, aki a dokumentációt meg akarja szerezni.

Nyomon követjük őt, és a megfelelő időben közbelépünk.

- Ez sem rossz. Tehát több lehetőség között választhatunk.

- Szabad megkérdeznem, uram, hogy miért nem a legkézenfekvőbb megoldást választjuk? - Az őrnagy kíváncsian nézett az ezredesre.

- Borsyra gondol, Boston?

- Rá gondolok, uram.

Az ezredes az asztalra támaszkodott.

- Borsy Kálmán nem könnyű eset - mondta. - És ha nem vállalkozik a feladatra?

- Bizonyára kompromittálható.

- Sajnos nem minden ember az, Boston. Persze bizonyos lépéseket már tettem az ügyben.

- Arra nem gondol, uram, hogy Dürfilgernek dolgozik?

- Miért gondolnék erre?

- Háromszor vacsoráztak együtt.

- Ez semmit sem bizonyít - mondta az ezredes. Hátha Dombai embere? Hátha Borsy hívta meg vacsorára Dürfilgert? Nyugodtan és megfontoltan kell cselekednünk. - Felállt, az ablakhoz ment. Félrehúzta a függönyt, hosszasan nézte a forgalmas utcát. - És még valami aggaszt, Boston - mondta, és hanyagul a falnak dőlt. - Borsy nem kommunista. És mivel magyarázzam a gyors előmenetelét? A dubnai státusát? Dubnába, kedvesem, akárkit nem küldenek. Borsyt persze aktivizálnunk kell. - Az órájára nézett. - Tizenegy óra öt. Mennyi időre van szüksége az anyag áttanulmányozásához?

- Egy óra elegendő, uram. Gyorsan olvasok.

- Helyes, Boston. Vigye magával Montyt, és délután utazzanak Bécsbe. Én holnap reggel indulok.

Elutazása előtt még beszélünk.

- Távozhatok, uram?

Az ezredes bólintott, és átadta a két dossziét.

Boston táviratot küldött Marynak: érezzék jól magukat. Egyelőre nem utazik. A gyerekeket csókolja.

Szendvicseket hozatott a büféből és teát, majd kényelembe helyezte magát, és olvasni kezdte Ottó Dürfilger anyagát. A jelentés első része a személyi adatokat tartalmazta. Megtudta, hogy Dürfilger valódi neve Salgó Oszkár. Budapesten született, nőtlen. Ezután következett a részletes életrajza, pályafutásának pontos ismertetése, majd így folytatódott: "S. O.-t 1944. március 18-án a Gestapo őrizetbe vette. A letartóztatásból Borsy Kálmánnal együtt hetek múlva megszökött. Borsy Kálmán 1939 szeptemberében lett tagja a Szolgálatnak. Nyilvántartási száma: H-0017. Fedőneve: "Unoka".) Csatlakoztak a Kara-féle fegyveres csoporthoz. Kara Ernő az illegális kommunista párt katonai vonalának egyik vezetője volt. S. O. kapcsolatot teremtett a Vörös Hadsereg felderítőivel, s a náci és nyilas parancsnokságoktól szerzett értékes híreit nekik továbbította. A háború után Kara magával vitte a katonai elhárító szolgálathoz. Szervezéssel és oktatással foglalkozott. Közreműködésével több amerikai és francia hírszerző csoportot likvidáltak. 1946 tavaszán tudomására jutott, hogy a politikai rendőrség nyomoz utána. Félt a letartóztatástól, és ezért április 10-én disszidált. Bécsben a francia zónában jelentkezett, és politikai menedékjogot kért. A francia hatóságok Innsbruckba szállították. Négy hétig tartó kihallgatás után Párizsba vitték. Hat hónapig ült vizsgálati fogságban, majd szabadlábra helyezték, soron kívül megkapta a francia állampolgárságot, és őrnagyi ranggal a francia hadsereg tisztje lett. Okmányait Ottó Dürfilger névre állították ki. Szabadlábra helyezése után nyoma veszett. Két év múlva Brazíliában tűnt fel mint a SIGMA Művek Rio de Janeiró-i ügynökségének vezetője.

Felderítőmunkát végzett. Nyolc évig működött Brazíliában kisebb megszakításokkal. Szabadságát általában Párizsban töltötte. A jelentések szerint a magyar emigráció szakértője, kiterjedt hálózattal rendelkezik.

1960-ban Párizsban élt. Több mint egy évig kezelték visszérgyulladással. 1962 májusa óta a SIGMA bécsi irodáját vezeti. Angol- Amerika-ellenes elhárítást végez. Jellemzését lásd a kettes számú mellékletben."

Boston letette a dossziét, és Salgó fényképét nézegette. Az volt az érzése, hogy már találkozott az álmos szemű, kopasz, puha arcú emberrel valahol. Talán New Yorkban? Lehet. Furcsa ember - gondolta -, és becsukta az aktát. Borsy Kálmán anyagában sok újat nem talált. Ugyanaz volt leírva, amit az ezredes elmondott, csak részletesebben. De olvasás közben azt érezte, hogy Borsy érdekesebb egyéniség Salgónál. Egyes részeknél abbahagyta az olvasást, és szemét lecsukva eltűnődött.

Salgó teste szinte szétfolyt az öblös fotelban. Nemigen látszott rajta az öregedés, arca éppoly sima volt, mint azelőtt, csak szemöldöke őszült meg. Nehéz szemhéja lecsukódott, s úgy tűnt, mintha az álmossággal vívódna. Külseje elhanyagolt volt, sötétszürke ruháját zsírfoltok tarkították, gallérjára rákövesedett a zsír, ennek eredményeképp naponta kellett inget váltania, mert pillanatokon belül bekoszolódott. Magas szárú cipőjéről lekopott a festék, fénytelen volt a rárakódott portól.

Relnat őrnagy az ablak mellett állt, viszolyogva nézte az elpuhult férfit, s azon tűnődött, hogy miért elhanyagolt ez az ember. Talán nem is fürdik.

Salgó, ha módjában állt, naponta többször is fürdött.

- Mikor utazik, kedves őrnagyom? - kérdezte Salgó, és nehézkesen megmozdult. Az alacsony asztalkáról az ölébe vette a szivarosdobozt, válogatott a szivarok között, megnyomkodta, de csak finoman, vigyázva, nehogy megsérüljön, aztán az orrához emelte, szagolgatta, miközben nehéz szemhéja alól a nyurga, nyakigláb őrnagy arcát fürkészte.

Nem utazom - mondta az őrnagy.

Salgó szivarra gyújtott. A gyufa lángját hosszan égni hagyta, nem titkolta meglepetését.

- Nem utazik?

Relnat megfordult. Szemét Salgóra emelte.

- Az éjjel utasítást kaptam Párizsból. A központ letiltotta az utazásomat.

Salgó aprókat pöfékelt. - Lemondunk az akcióról? kérdezte.

Az őrnagy ellépett az ablaktól, az íróasztalhoz sétált.

- Az akcióról nem mondunk le. A dokumentációt meg kell szereznünk, csak nem én utazom Budapestre, hanem másvalaki. Párizs szerint a beszervezést Orvos is végre tudja hajtani.

- Valószínűleg. Ámbár nem ismerem a képességeit.

S ha sikerül megszerezni a dokumentációt, hogyan kapjuk meg? - Salgó kíváncsian várta a választ, de az őrnagy nem felelt. - A követség bekapcsolását életveszélyesnek tartom.

Az őrnagy ingerülten válaszolt.

- Hülyének tart engem, Dürfilger?

- Elnézést, őrnagyom. Ön túlságosan ideges. Nem állt szándékomban megbántani önt. Tanácsot kér tőlem, ugyanakkor titkolózik. Ez furcsa, nemde?

- Futárt küldünk Orvoshoz. Az anyagot a futár visszahozza.

- Az annyit jelent, hogy legalább három hétig Pesten kell tartózkodnia - mondta Salgó. - Illegális szállásáról gondoskodott?

- Dürfilger, maga bosszantani akar? Gondolja, hogy eleresztek valakit a vakvilágba?

- Kit akar Pestre küldeni? - kérdezte Salgó, eleresztve füle mellett Relnat bántó megjegyzését.

- Még nem tudom. Nehéz a választás. Ha a futár hibát követ el, nemcsak önmagát, Orvost is lebuktathatja. Annyit pedig, azt hiszem, az a dokumentáció nem ér meg.

- Kár, hogy nem ön utazik, őrnagyom - mondta sajnálkozva Salgó.

- Nem tehetek róla. - Az őrnagy sétálni kezdett. Az ablaknál megállt, kinézett a csendes Mozart utcára. Legyen szíves, adja ide az anyagot.

Salgó nehézkesen felállt, a páncélszekrényhez totyogott, néhány pillanatig babrált a számrendszerrel.

Végre az ajtó nesztelenül kinyílt.

Ebben a pillanatban Anne, a titkárnő lépett be.

Szőke volt és barna szemű. Rövid, fiús hajat viselt.

Nem lehetett idősebb harmincévesnél. Feketekávét hozott, könnyű léptekkel az asztalhoz ment, a tálcát ügyesen ráhelyezte, majd az őrnagyhoz fordult.

- Tölthetek? - kérdezte mosolytalan arccal.

Salgó behajtotta a páncélszekrény ajtaját.

Töltsön, Anne - mondta.

Relnat hosszan nézte a csinos lányt, szakértő szemmel méregette.

- Hány cukorral parancsolja, őrnagy úr?

- Cukor nélkül iszom, kisasszony. - Anne fáradtan az őrnagyra mosolygott, és átadta a csészét. - A maga vőlegénye halt meg Budapesten, nemde?

A lány bólintott, a csésze megremegett a kezében.

A mosoly leolvadt arcáról.

Önnek szokás szerint két cukrot, ugye, Dürfilger Hagyja csak, Anne - mondta bágyadtan Salgó, és a körmét nézegette. - Majd később megiszom. Félix visszajött már?

Még nem jött vissza, uram.

- Jelentést sem tett?

Még nem telefonált, uram.

Köszönöm, Anne. Senki se zavarjon. Elmehet. Az őrnagy a tálcára tette az üres csészét és a lányra nézett.

Várjon csak, kisasszony - mondta, és cigarettára gyújtott.

Salgó kíváncsian nézett az őrnagyra.

- Az anyagot kérem, kedves Dürfilger.

Salgó megfordult. Teste eltakarta a páncélszekrény belsejét. Néhány másodperces motozás után elővett egy vékony dossziét, bezárta a páncélszekrényt, aztán a kért iratokat az őrnagyhoz vitte.

Relnat a szemüvegét feltéve lapozgatni kezdte a jelentéseket, közben lapos pillantásokat vetett a kávéját kavargató kövér emberre és a mellette álló Annera, kinek hosszú combjai különösen felkeltették az érdeklődését.

- Maga járt már Magyarországon? - kérdezte Relnat, és a lányra nézett.

- Ötvenhatban, a vőlegényemmel.

Salgó hörpölt a kávéból.

- Mi történne, ha meglátogatná a vőlegénye sírját?

- kérdezte Relnat.

- Vőlegényemet Párizsban temettük el, őrnagy úr.

- Nem Budapesten?

- A magyar kormány kiadta a holttestét.

- Akkor tárgytalan - mondta Relnat.

- De ettől függetlenül szívesen elutazom Budapestre - mondta a lány.

- Maga, kedvesem, maradjon csak mellettem - mondta Salgó, letéve a csészét. - Nem magának való hely az.

- Köszönöm, kisasszony - mondta Relnat, és felállt. - Ha nem ért félre, szívesen venném, ha együtt ebédelhetnénk.

Anne Salgóra nézett, mintha tőle várna jóváhagyást. A kövér ember arca azonban közönyös volt.

- Nem értem félre, uram.

- Egy órára magáért jövök.

Amikor a lány behúzta az ajtót, Relnat még egyszer átfutotta a jelentést, majd visszaadta Salgónak.

- Mondja csak, nem utazna ön Budapestre?

Salgó mosolyogva végignézett magán.

- Ezzel a testtel! Elutazhatnék, de azt hiszem, a Gyűjtőfogházban térnék magamhoz.

- Csak tréfáltam. Csinos lány ez az Anne.

- Csinos.

- Ki a lovagja? Remélem, tudja.

- Állandó kapcsolata nincs neki - mondta Salgó. Legutóbb egy olasz filmessel futott. Öt akarta Budapestre küldeni?

- Nem lett volna rossz.

- Próbálja meg. Bár én nem javaslom - mondta Salgó. - Én az ön helyében, őrnagyom, olyan valakit küldenék, aki beszéli a nyelvet és helyzetismerettel rendelkezik. Néhány év óta a magyar elhárítók munkája megjavult. Mint tudja, egyik vezetőjüket, Kara ezredest ismerem. Veszélyes ellenfél. Már annak idején is zseniálisan dolgozott, képzelje el, azóta csak fejlődött. Nagyon gazdag élettapasztalata van. Részt vett az ellenállási mozgalomban, a háború után a katonai elhárítás egyik szervezője volt, a Szovjetunióban többéves iskolát végzett, éveket börtönben ült, a sikertelen felkelés óta pedig megszakítás nélkül a Belügyminisztériumban szolgál.

Relnat mosolygott. - Ijesztget, kedves Dürfilger?

Nem vagyok ijedős. Lehet, hogy a maga ezredese zseniális fickó, de mi is megtanultuk a szakmát. A tények azt mutatják, hogy eleddig egyetlen komoly emberünket sem sikerült lebuktatniuk. Nem ért velem egyet, barátom? Egyébként, hogy megnyugtassam, a szükséges intézkedéseket már megtettem. Most már csak a futárt kell kiválasztanunk.

Gondolt már valakire?

Van néhány jelöltem, de még nem döntöttem.

- Amennyiben szüksége van rám, őrnagyom, készséggel állok rendelkezésére.

Relnat udvariasan meghajolt. Salgó a tréfás mozdulatban érezte a gúnyt, de figyelmen kívül hagyta.

Nagyképű, buta fráter - gondolta -, ha nem a hadügyi államtitkár öccse lenne, valószínű, hogy nem hordaná olyan magasan az orrát. Ostoba fajankó. Nincs szerencséje, mindig dilettáns főnökök ülnek a nyakán.

Egyszer érhetné meg, hogy okos, szellemes főnök mellett dolgozhasson. Fanyarul mosolygott. Ez van, állapította meg. Minden beosztott olyan főnököt kap, amilyet megérdemel.

Boston a Times munkatársaként érkezett Bécsbe. Útlevele és újságírói igazolványa Clive Stanley névre volt kiállítva.

Az Imperial-szálló első emeletén kapott szobát.

Fürdés után átvizsgálta a szállását - ez az elővigyázatosság az évek során az idegeibe szívódott. Semmi rendellenességet sem tapasztalt. Miután mindennel elkészült, a szálló előcsarnokába sietett. Bábeli nyelvzavar kellős közepébe került. Félrehúzódott az egyik díszpálmához, és leült az ablak mellett. Whiskyt rendelt. Kényelmesen elhelyezkedett, és a bejárati ajtót figyelte. Montynak perceken belül meg kell érkeznie.

Nem tévedett. A pincér távozása után néhány pillanat múlva észrevette a belépő fiatalembert, aki inkább egy hivatásos rugbyjátékoshoz hasonlított, mint a Szolgálat tisztjéhez.

- Minden rendben van, Monty? - kérdezte Boston.

A fiatalember bólintott. - Akkor a megbeszélt helyen felveszed Viscontit. Számításom szerint hét-negyvenre értem jöhettek a Pegasushoz. Ha valamit nem értesz, kérdezz. - Várakozva a fiatalemberre nézett, közben levette szemüvegét, és tisztogatni kezdte.

- Mindent értek - mondta a hadnagy. - Visconti ismeri a kocsit, ugye?

- Természetesen.

Boston néhány percig ülve maradt. Amikor fizetett, a pincértől megkérdezte, hogy mi ez a szokatlan forgalom az egyébként csendes Imperialban. A pincér hátranézett, mintha a forgalom nagyságáról akarna meggyőződni, aztán mosolyogva válaszolt.

- Valami atomkonferencia résztvevői árasztottak el bennünket, uram. - Megköszönte a szokatlanul magas borravalót, és előzékenyen hozzáfűzte: - Holnap már nem lesz ekkora nyüzsgés, mert sokan elutaznak.

Monty ügyesen vezetett. A visszapillantó tükörből Visconti rövid haját, kedves arcát látta. Arra gondolt, ha Visconti haja borzasabb lenne, határozottan Emanuelle Rivára hasonlítana. Rákanyarodott a salzburgi műútra, gázt adott, a Kapitán érezhetően felgyorsult.

Boston közelebb húzódott a lányhoz. Nem értem, Anne.

A nő arca megrándult.

- Bizalmatlan vagy, Clive?

A férfi megfogta a kezét.

- Isten ments. Ne haragudj, de közlésed felborította elképzeléseimet. - Kinézett az ablakon. Már egészen besötétedett. A távolban villództak a hirdetések neonfényei.

- Erről én nem tehetek - mondta a nő. - Már a legutóbbi találkozásunkkor jelentettem, hogy egyre nehezebb a helyzetem. - Idegesen cigarettára gyújtott.

- Néha arra gondolok, hogy Dürfilger gyanakszik rám, talán tudatosan dezinformál.

Boston végiggondolta Visconti jelentéseit. Nem, a jelentésekben semmi dezinformációs adatot nem találtak. A franciák lettek óvatosabbak. Mióta szorosabb együttműködésük Gehlenékkel, határozottan megjavult a munkájuk. Legalábbis Kelet-Európában. Persze a Gestapónak jól kiépített bázisa maradt Magyarországon - magyarázta az ezredes, de ez szerinte csak hipotézis. Tizennyolc év telt el azóta. Hol van már az a hálózat? Hiszen negyvenöt óta egy új generáció nőtt fel, az ügynökök egy részét a kommunisták felderítették, másik részük kiöregedett, meghalt, emigrált, az életben maradottak az élet perifériájára szorultak. De hát lehetséges, hogy egy-két minőségi ügynökük akcióképes maradt.

Anne - mondta -, nem hiszem, hogy Dürfilger gyanakodna rád. Amennyiben a gyanakvás legkisebb jelét is észrevennéd, az utasítás szerint cselekedj.

- Ha lesz rá időm - mondta a lány. - Tudjátok, hogy Dürfilger kegyetlen ember.

Crammerék segítenek - mondta Boston. - Légy kedves, mondd el még egyszer. De az ég szerelmére, nehogy félreérts. Természetes, hogy megbízom benned, de nem látom az összefüggéseket, azért kérdezgetlek.

Visconti bólintott. Lecsavarta az ablaküveget, mert a kocsiban nagy volt a füst.

- Megtudtam - mondta a nő -, hogy Dürfilgerék az Orvos jelzésű ügynökkel akarják a beszervezést végrehajtani.

- Ki az az Orvos?

- Fogalmam sincs. Az a sejtésem, hogy tartalékolt ügynök, nemrég aktivizálták.

- Miből gondolod?

- Nincs vele közvetlen rádiókapcsolatunk. Közvetítő útján érintkeznek vele.

- Ez érdekes. Tehát nem Relnat utazik?

- Párizs letiltotta az útját. - Monty izmos nyakát nézte, és arra gondolt, hogy szívesen autózna vele Boston nélkül. - Relnat azt akarta, hogy én utazzam, de elkövettem egy ostobaságot, és így meghiúsult az elképzelése. Azt mondtam, hogy a vőlegényem holttestét Párizsba szállítottuk.

Boston csodálkozva nézett rá.

- De hát ez igaz.

- Letagadhattam volna, későn kapcsoltam. - A férfira nézett, és ideges hangon mondta: - Fáradt vagyok, Clive.

- Elhiszem, Anne - mondta Boston, és megsimogatta a lány kezét. - Hamarosan szabadságra mégy. Miért ebédelt veled az őrnagy?

A lány hátrasimította a haját, lehunyta a szemét, kesernyés mosoly torzította el vonásait, és unott, cinikus hangon válaszolt:

- Szép, hosszú combom van. Izgalmas látványt nyújthatok harisnyakötővel. Szeretne áthelyezni Párizsba. Nagybirtoka van Loire-ban. Kastély, úszómedence, nőtlen, töltsem vele az éjszakát. Ez volt a lényeg.

- És mit válaszoltál neki?

- Azt fogom válaszolni, amit parancsolsz.

A leeresztett ablakon bevágódó léghuzat összeborzolta Anne haját, a lány azonban nem törődött vele, hátrafeszítette a fejét, arcán még most is ott játszadozott az előbbi kesernyés, mindent vállaló mosoly.

- Nem lenne rossz, ha lefeküdnél vele, nem ártana.

- Neked nem - mondta gúnyosan a nő. - Ha kívánod, lefekszem.

- Ne érts félre, Anne. Arra gondolok, hogy hátha sikerül közben megtudnod a futár nevét.

- Rosszul ismered a francia férfiakat...

- Szerencsére - nevetett Boston, és levéve szemüvegét, törölgetni kezdte.

- A franciák - folytatta a nő, aztán hirtelen elhallgatott. - Különben olyan mindegy. Lefekszem vele, megmutatom neki szép, hosszú combjaimat... O, Clive, ha tudnád, mennyire undorodom. Nemcsak Relnattól, mindentől. De lefekszem vele, ha akarod, lefekszem vele...

Boston oldalról Anne-ra pillantott. Öregszik - gondolta. Pedig még nincs harmincéves. Elhatározta, hogy holnap beszélni fog az ezredessel, rendeljék haza a lányt, és küldjék el pihenni.

- Merre járunk, Monty? - kérdezte.

- Elhagytuk a negyvenes kilométerkövet, uram.

Az ötvenesnél fordulj vissza.

Visconti szeretett volna mé közelebbi adatokat mondani, de hiába gondolkozott, semmi sem jutott az eszébe. Csak részleteket sikerült felderítenie, azt is pontatlanul. Nem azért, mert ügyetlen volt, hanem mert Salgó még a legbizalmasabb munkatársával szemben is bizalmatlan volt. A végtelenségig konspirált, így Visconti előtt is. Azt sem tudhatta, hogy Relnat őrnagy sem őszinte Salgóhoz, és csak annyit közölt vele, amennyi feladata elvégzéséhez szükséges.

Nem tudta például az ügy szempontjából azt a jelentős tényt, hogy Salgó személyesen nem ismeri az Orvos jelzésű ügynököt, csak tud a létezéséről. Visconti azt sem tudta, hogy az Orvos fedőnevű ismeretlen egyént, a francia titkosszolgálat vezető ügynökét közvetlenül Párizsból irányítják.

- Ha valamilyen módon - mondta a nő - kinyithatnám Dürfilger páncélszekrényét, pontos értesüléseket szerezhetnénk. De az öreg még a közelébe sem enged.

- Relnat őrnagyot régebbről ismered? - kérdezte Boston.

- Most találkoztam vele először.

A gépkocsi megállt. Elérték az ötvenes jelzésű kilométerkövet.

- Visszafordulunk - mondta a hadnagy. Boston bólintott. De várnia kellett, mert az úton élénk volt a forgalom. Második kísérletre sikerült megfordulniuk.

- Tehát - mondta Boston összegezve a hallottakat.

- A következőről van szó: Relnat nem utazik Pestre.

Maga helyett egy ügynökét küldi. Hogy a terv miért változott meg, azt nem tudjuk. Relnat azt akarja, hogy feküdj le vele. Te ezt örömmel vállalod, és megkísérled megtudni a futár nevét és a feladatát. Ha lehetséges, vállald el az utat. Meggyőződtél róla, hogy az ügyre vonatkozó alapjelentés Dürfilger páncélszekrényében van. Ha a jelentést megszerezhetnénk, nyert ügyünk lenne, mert megtudnánk a beszervezésre kiszemelt mérnök nevét. Ugyancsak a páncélszekrényben van az Orvos fedőjelű ügynök nyilvántartási anyaga. Ez is nagyon jelentős. Tehát fel kell nyitnunk a páncélszekrényt.

- Úgy van - mondta a nő. - De ez nem olyan egyszerű.

- Persze hogy nem egyszerű - mondta Boston. - De nehezebb feladatokkal is megbirkóztunk már. S mivel a dokumentációkat meg kell szereznünk, ezt a feladatot is sikerrel megoldjuk.

- Azt még elfelejtettem elmondani - persze nem tartozik az ügyhöz, de jó, ha tudjátok -, ma délelőtt dr. Molnár Tibor Dürfilgernél járt. Tizenötezer forintot váltott át, huszonötezer schillinget kapott érte.

- Ennyire jó a forint?

- Dehogy - mondta a nő -, általában száz forintért ötven-hatvan schillinget fizetnek. Ez az érdekes éppen, hogy Dürfilger ennyire túlfizette. Igaz, Molnár doktor ezer schillingről nyugtát írt alá.

- Ez valóban érdekes - mondta Boston elgondolkodva.

Kálmán fáradtságára hivatkozva kimentette magát, és nem vett részt a közös vacsorán. Elbúcsúzott Ákoséktól, végigsétált a forgalmas Mariahilferstrassén, nézegette a kirakatokat, az embereket, közben azon tűnődött, hogyan ossza be a pénzét. Még jócskán volt schillingje, hiszen megérkezése óta semmit sem vásárolt. Elhatározta, hogy kedden hazautazik, nem megy a többiekkel Baden-Badenba, így négy napot nyer. No lám, akkor még bőségesen jut ideje és pénze is néhány ajándéktárgy vásárlására. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy Juditnak mit vigyen haza. Amikor elutazása előtt megkérdezte, a lány azt válaszolta, "magadat"

s ezután gyorsan, pergő nyelvvel annyi mindent sorolt fel, hogy Kálmán szédülve bámult. Jó ég, ennyi mindenfélére van szüksége egy nőnek? Megállt egy könyvkereskedés kivilágított kirakata előtt, először a műszaki kiadványokat kereste fürkésző tekintettel, de egyetlen kötetet sem talált, csak szépirodalmi könyvek meg művészettörténeti albumok kínálgatták magukat tetszetős kiállításban. Átfutotta a címeket, s ami már régen nem történt meg vele, az ismerős írók nevei különös hangulatot ébresztettek benne. Furcsának találta, hogy régen nem olvasott. Ötvenkettőben fordított utoljára, már a könyv címére sem emlékezett.

Most olvasni szeretett volna, verseket, novellákat, teljesen mindegy lett volna, hogy mit. A kirakat másik oldalán középütt észrevett egy nagyalakú Braque-albumot. A borítólapon egy síkban ábrázolt csendélet volt. Nézte a neki még mindig szokatlan formai megoldást, és most érdekesnek tartotta, hogy Judit éppen úgy, mint annak idején Marian, Braque-ért rajong, még ízlésükben is egymásra hasonlítottak. Szeme a kirakat tükör háttérlapjára siklott, és megismerte a sötétkék esőköpenyes férfit. Nem tévedett, a férfi ugyanaz volt, aki a kongresszusi terem előcsarnokában tüzet kért tőle. Arra gondolt, hogy ez csak véletlen, ám mégis furcsának találta azt, hogy a férfi a hirdetőoszlopnál áll, és nem megy tovább. Úgy tett mintha meg akarna fordulni, de szemével a tükörfalat nézte. Nagyon jól látta, hogy az esőköpenyes is megmozdult, és visszahúzódott az oszlop mögé. Tűnődött hogy ki lehet az ismeretlen, és mit akarhat tőle. Valószínűnek tartotta, hogy az osztrák rendőrség embere, de ahogy jobban elmélyült ebben a feltevésben, képtelenségnek tartotta. Miért figyelné őt a rendőrség? Neki sohasem volt dolga az osztrákokkal, az meg lehetetlen, hogy minden külföldit megfigyeljenek. Talán csak a magyarokat, azok közül is esetleg csak a kongresszus résztvevőit. De miért? Ám hiába tette fel a miérteket és hiába töprengett, nem talált elfogadható vagy megnyugtató választ. Megvonta a vállát, és továbblépett azzal az elhatározással, hogy holnap délelőtt visszajön, és megvásárolja a Braque- Albumot. A fiatalemberrel pedig nem törődik, ha jobb dolga nincsen, hát csak kövesse, neki titkolnivalója nincs. Nem találkozott senkivel, csak Salgóval. Azt sem ő kezdeményezte, bizonyítani tudja, ha szükséges. Salgó megtudta, hogy Bécsben tartózkodik, és felkereste a szállodában. Nem dobhatta ki, nem is akarta, ellenkezőleg, örült a találkozásnak. Háromszor vacsoráztak együtt, még azt sem engedte, hogy Salgó fizesse a vacsoráját. Nem akart törődni az esőköpenyessel, mégsem bírt megszabadulni attól a felismeréstől, hogy figyelik őt. Valószínű, ennek volt a következménye, hogy ösztönösen befordult az első mellékutcába.

A szállodai szobájába érve már biztosan tudta, hogy követték. Mégpedig többen, egymást felváltva. Persze nem volt nehéz, mert Kálmán nem akarta lerázni a követőit. Gondolt rá, hogy megszökik előlük, aztán mégsem tette. A szobájában hamarosan felfedezte hogy bőröndjét, ruháit is átvizsgálták. Ezt viszont bosszantónak tartotta. Elhatározta, hogy azért sem fogja idegesíteni magát. Az íróasztalkához ült, elővette a jegyzettömbjét, és apró, szálkás betűivel feljegyezte a nap eseményeit, a konferencia záróülésén szerzett benyomásait, észrevételeit. Általában nem szokott jegyezgetni, de amikor Ákos professzor közölte, hogy hazatérésük után beszámolót kell tartania, elhatározta, hogy jegyezgetni fog. A gyomra émelygett már a sok cigarettától, mégis rágyújtott, mert ha írószerszámot vett a kezébe, csak füstölgő cigarettával a szájában tudott gondolkodni. Ásított, megdörzsölte a szemét, érezte a fáradtságot megint. Azon tűnődött, hogy lemenjen-e vacsorázni, amikor csengett a telefon. Salgó jelentkezett a hallból. Szeretné, ha együtt töltenék ezt az estét, nemcsak azért, mert nagyon sok a megbeszélnivalója, hanem azért is, mert ünnepnap számára, ha együtt lehet vele, s ki tudja, találkoznak-e még az életben.

Rendben van - mondta Kálmán. - Néhány perc múlva lent leszek. De itt maradunk az étteremben, mert nagyon fáradt vagyok.

- Siessen, Kálmán. Várom.

Tíz perc múlva már az ablak mellett ültek az egyik asztalnál. Az éttermek szokásos zsongása behálózta őket. Kálmán elengedte magát, mosolyogva nézte a szivarra gyújtó kövér embert, aki a pincérrel tárgyalt.

Már az első találkozásuk alkalmával megkérdezte Salgót, igazak-e a szökése után ellene felhozott vádak.

Nem igazak, mondta a volt főellenőr, nyilván azért fogták rá az árulást, mert bűnbakot akartak produkálni. Az igazság, amit annak idején a zárkában elmondott neki. Az átállása óta becsületesen dolgozott.

Megszökött, mert nem akart börtönbe kerülni, más választása nem volt. Egyszer majd részletesen elmeséli szökése körülményeit, s reméli, hogy megérti őt.

A pincér eltávozott. Kálmán Bécsről kezdett mesélni, a benyomásairól, Salgó hallgatta a férfit, és azon tűnődött, hogy miért szerette meg ezt a furcsa embert.

Eszébe jutottak a szökésük után átélt izgalmas napok, amikor az Apát utcai ház pincéjében Dombaiékat várták. Akkor Kálmán nagyon odavolt, most úgy találta, hogy egy kiegyensúlyozott, magára talált ember ül az asztalánál, akinek az életösztöne végül is erősebbnek bizonyult az irtózatos fájdalomnál, aki megszabadult a múlt nyomasztó emlékeitől. Azon gondolkodott, hogy vajon a múlt, a kellemetlen emlékek is nyugton hagyják-e a férfit. Ezt azonban nem hitte, úgy érezte, hogy Kálmán fél a múltjától ma is, nyilván ezért nem volt hajlandó a közös emlékekről beszélgetni.

Felemelte vastag karját, kivette a szájából a szivart, a hamu a ruhájára pottyant, de nem törődött vele valami furcsa kényszert érzett, beszélnie kellett a múltról. Félbeszakította Kálmán Bécsről szóló fejtegetéseit.

- Emlékszik még Takács bácsi pincéjére? - kérdezte váratlanul. Kálmán csodálkozva nézett rá.

- Valamire emlékszem. A patkányok visítására mondta.

- Arra sem emlékszik, mily lázasan beszélt a humanizmusról?

Kálmán eltűnődve forgatta ujjai között a cigarettát és az arca előtt kígyózó füstbe bámult. Ki emlékszik vissza a húsz év előtti dolgokra.

- Nem emlékszem. Úgy elszíntelenedett bennem a múlt, mint egy vízfestmény. Csak foltokra emlékszem, a kontúrok már elmosódtak.

- Nagyon lelkesen beszélt - mondta Salgó.

közben kihozták az ételt, s Kálmán úgy érezte, hogy az emlékek ott lebegnek a párolgó ételek fölött.

Nem akart emlékezni. Szótlanul ettek. Kálmán étvágytalanul. Csak a rajnai ízlett neki.

Megitták a feketét is. Salgó szivarra, Kálmán cigarettára gyújtott. Később azt mondta:

- Nem szeretek a múltra emlékezni. Nem is érdekel már. Sajnálom azokat az embereket, akik nem tudnak felejteni.

- Az ember múltja púp, Kálmán. Púp, amitől nem szabadulhatunk. Csak azt tehetjük, hogy nem nézünk tükörbe, s így nem látjuk a hátunkat. De a púp azért ott van mégis. Mikor olvasott magyar lapot utoljára?

Elutazásom előtt.

- Ma délelőtt olvastam egy érdekes riportot - mondta Salgó -, Káldy Marianról is szó van benne.

Magánál van az újság?

- Odahaza van. Ágai Mária orvosnő - talán erre a névre sem emlékszik már - nyilatkozott egy riporternek. El kell olvasnia. Rólam is szó van, Dombairól is... Látja, Kálmán, váratlanul jelentkezett a múlt.

Mikor utazik haza?

- Kedden reggel - mondta Kálmán, és azon tűnődött, hogy ki az az Ágai Mária. Nem emlékezett a nevére. - Mondja, Salgó, miért nem hallgat rám?

Higgye el, minden további nélkül hazajöhetne.

A kövér ember elmosolyodott.

- És mit csinálnék otthon? - kérdezte. - Megöregedtem, Kálmán, és tudomásul vettem, hogy elrontottam az életemet, és ezt vállalnom kell. Esténként meleg lábfürdőt veszek és elábrándozom. Ha garantálja, hogy Rákoskeresztúron vagy a Farkasréten előzékenyebben rágcsálnak a kukacok, mint a Bécs környéki temetőkben, esküszöm, hazamegyek.

- Ne hülyéskedjen, Salgó, maga is tudja, hogy nem erről van szó.

- Hanem miről? De ne strapálja magát, Kálmán, ne válaszoljon. - Hirtelen felélénkült. - Mondja, azóta sem hallott újabb hírt a nagybátyjáról?

- Csak annyit, hogy Londonban él, valamelyik tudományos intézet munkatársa - mondta Kálmán. Azt is hallottam, hogy ötvenhat óta két vagy három alkalommal Pesten járt.

Salgó lehunyta a szemét, hátradőlt.

- Tudja - mondta -, én nem félek a haláltól. De csak azért szeretnék élni, hogy Schlickennel még egyszer találkozzam. Remélem, Schlickenre emlékszik?

- Emlékszem rá. Magas volt és szőke.

- Halálarca volt, és művészhajat viselt.

- Schlicken is elpusztult.

- Legalábbis ezt mondják.

- Maga nem hiszi?

- Hiszem, nem hiszem, nem érdekes. Néha olyan érzésem van, hogy él. Nagyon nyugtalanító érzés ez.

Kálmán újabb cigarettára gyújtott.

- Erről jut eszembe - mondta könnyed mosollyal -, hogy megfigyelés alatt tartanak. Ma órákon át követtek. A holmimat is átvizsgálták. Fogalmam sincs, hogy kik és mit akarnak.

Salgó szokásától eltérően tágra nyitotta a szemét, s most határozottan malachoz hasonlított. Szivarját letette, előredőlt. Hangját is lehalkította.

- Nem tréfál, Kálmán?

- Komolyan mondom. Egyébként nagyon könnyen megléphettem volna előlük, mert elég ostobán csinálták.

Salgó annyira nyugtalan lett, hogy az még Kálmánnak is feltűnt. Felhajtott egy pohár rajnait, megtörölte a száját.

- Kálmán - mondta -, nagyon szeretném, ha nem értene félre, de kérdezni akarok valamit.

- Kérdezzen.

- Maga, hajól tudom, az Elektromechanikai Mérőműszerek Gyára laboratóriumában is dolgozik.

- Maga honnan tudja ezt?

- Ez most nem érdekes.

- Akkor ne kérdezzen.

- Kálmán, ne legyen gyerek, feleljen.

- Honnan tudja, hogy ott dolgozom?

- Magyarországról sokan járnak bécsbe - mondta a kövér férfi. - És sokat fecsegnek. Egy ilyen fecsegőtől hallottam. Arra lennék kíváncsi, hogy gyártanak-e olyan műszereket, amelyek érdekelhetik, mondjuk, a franciákat vagy az angolokat.

- Ne hülyéskedjen, Salgó. Mit tudom én, hogy mi érdekli őket? Egyébként én már hónapok óta nem járok be, mondtam, hogy Dubnában dolgoztam. De miért lett ennyire ideges?

- Dombaiék már tudják, hogy maga milyen kapcsolatban állt az angolokkal?

- Nem hiszem, hacsak maga nem mondta el nekik.

- Akkor miért nem mondja el? - kérdezte Salgó.

- Maga tanácsolta, hogy hallgassak. Azt hiszem, nem érdemes a múltat megkeverni. Annyi mindent kéne megmagyaráznom, s kétséges, hogy ennyi év után hinnének-e? Sanyi biztosan hinne, mert ő régóta ismer.

Aztán gondoljon arra is, hogy akik az igazamat bizonyíthatnák, eltűntek. Egyedül Ilonka él, de hát az ő vallomása ellenem szólna és nem mellettem.

- Mi van Ilonkával? - kérdezte Salgó.

- Azt hiszem, a Modern Színházban játszik. Legutóbb filmben is láttam őt. Úgy hallottam, férjhez ment. Orvos vagy mérnök a férje. Sikerült tisztára mosnia őt.

- Szerintem nem érdemelte volna meg, hogy bezárják.

- Nem az istent - mondta Kálmán, és elvörösödött az arca. - Mariant és engem mégiscsak ő buktatott le.

- Ez igaz. De utána elég sok értékes adatot adott.

Ezt már elfelejti. Kálmán, az élet nagyon bonyolult.

Ilonka nem politikai meggyőződésből dolgozott, hanem azért, mert kényszerítettem. Színésznő volt.

A bűnös én vagyok.

Kálmán legyintett.

- Hagyjuk ezt, Salgó. A gyomrom kavarog, ha rágondolok. Én legszívesebben megfojtottam volna, de maga akkor is megmagyarázta a viselkedését, és még ma is magyarázza.

- Mert maga ostoba volt akkor is - mondta Salgó -, és az még ma is. Marianék vonala lebukott. Ma sem tudja senki, hogy ki volt az áruló. Iszunk még konyakot?

Kálmán ásított.

- Nem iszom. Elég volt. Nem fogok tudni aludni.

- Az órájára nézett. - Késő van. Nem üzen semmit Dombainak?

- Mit üzennék? Üdvözlöm őt.

- Nem akarja, hogy beszéljek vele? Megkérdezem, hogy milyen eshetőségei vannak a hazajövetelre.

- Nem megyek haza - mondta Salgó. - Legalábbis egyelőre nem. Az elutazása előtt még szeretnék találkozni magával. Ha ez nem kellemetlen.

- Miért lenne az? Ha most felmennék a lakására, ideadná azt a cikket?

- Örömmel.

Csendesen lépkedtek egymás mellett. Salgó nehézkesen, Kálmán könnyedén. Bécs éjszakai forgalma élénk volt. Néha megálltak egy-egy kirakat előtt, bámészkodtak. Kálmán azt mondta, hogy a Váci utcai kirakatok ízlésesebbek. Salgó ezt nem hitte.

- Maga nacionalista - mondta.

- Jöjjön haza, győződjék meg róla.

Salgó megállt.

- Mondja, maga titkos megbízást kapott Dombaitól?

- Miért kérdezi?

- Mert mindenáron a hazamenetelre akar rábeszélni.

- Sajnálom. Látom, hogy nem érzi jól magát idegenben.

Salgó továbblépett.

- Igenis jól érzem magam. Vegye tudomásul, hogy jól érzem magam. Elmondtam, hogy francia állampolgár vagyok, Párizsban lakásom van. Erről jut eszembe. Nászútra jöjjenek hozzám.

- Bulgáriába megyünk, az Aranypartra.

Salgó több alkalommal hátrafordult, egyszer csak arra panaszkodott, hogy fáradt. Intett egy taxinak.

Tíz perc múlva kiszálltak a Mozart utcában. Salgó fizetett, Kálmán pedig a DOLRION cég modern üzletházát, fényes kirakatait, elektromos számológépeit, műszereit nézte. Fogalma sem volt, hogy a D'OLRION elektrotechnikai export-import cég központja bemutatótermekkel, raktárakkal, laboratóriummal és szervizzel - a francia Második Iroda tulajdona, és ott van elhelyezve Salgó műszaki apparátusa, amellyel közvetlen kapcsolatot tart fenn egy közönséges diktafonnak álcázott készülék segítségével. Ha Salgó beszélni akart a párizsi központtal, csak bemondta a diktafonba a kívánt számot, s a szomszéd házban automatikusan kapcsolták a vonalat. Salgó irodájában tehát semmiféle kompromittáló tárgyat, készüléket nem találhattak. Kivéve a számrendszerrel nyíló páncélszekrényét. De a nyitó számokat csak ő ismerte.

Ebben a szekrényben tartotta az iroda titkos iratait, az emigrációban működő szervezetek felépítését, az űgynökök kompromittálására felhasználható adatokat s minden olyan iratot, amely az efféle iroda működéséhez szükséges. De mindezt Visconti sem tudta.

Salgó ezt a titkot féltve őrizte.

A páncélszekrény nemcsak abban különbőzött a hasonló szekrényektől, hogy biztonsági zárral volt ellátva. Különleges kísérleti gyártmány volt, amelynek tulajdonságát még Anne sem ismerte. Veszély esetén a zár számrendszerén a 313- As sorozatot kellett beállítani, és működésbe lépett egy olyan hőfejlesztő készülék, amely a szekrény tartalmát pillanatok alatt megsemmisítette. Erre a védekezésre eddig még nem került sor.

Salgó kinyitotta a kaput, beléptek a liftbe. Kálmán arra gondolt, hogy ezt a praktikus megoldást odahaza is bevezethetnék. Sok bosszúságtól mentenék meg a lakókat. Az ötödik emeleten kiszálltak. Kálmán elolvasta az ajtóra szerelt táblát: Ottó Dürfilger, a SIGMA Kereskedelmi Vállalat vezérképviselete.

Salgó betessékelte Kálmánt az irodájába, leültette, egy szekrénykéből konyakot vett elő. Most nem kapcsolta be a mikrofonrendszert, mint máskor, nem akarta, hogy a beszélgetésüket odaát lehallgassák. Salgó irodájában ugyanis mikrofonrendszert létesítettek.

Ha a diktafon kék gombját lenyomták, az iroda és a lakás bármelyik részében elhangzó beszélgetést a D OLRION ügyeletesszobájában automatikusan magnetofonra vették. Veszély esetén az ügyeletes tiszt azonnal értesítette Darres cégvezető urat, aki egyébként a Második Iroda kapitánya volt.

- Ernőt - mondta Salgó - nagyon becsülöm. Annak ellenére, hogy ő gyűlöl és megvet engem. Nem bocsátja meg sohasem, hogy megszöktem, és nem mertem vállalni a vizsgálatot. Igyon, Kálmán. - Koccintottak. Ernő ott tévedett, és azt hiszem, ott téved ma is, hogy az embereket önmagához méri. Azt hitte, hogy az antifasiszta magatartás azonos a proletárdiktatúra elfogadásával és helyeslésével. Engem kommunistának szeretett volna látni, holott nem voltam az. Tulajdonképpen ezen vesztünk össze.

- Hol van az a cikk? - kérdezte Kálmán. - Hagyjuk a múltat. - Az órájára nézett. - Késő van. Rendeljen egy taxit, adja ide azt a riportot, és megyek. Fáradt vagyok.

Salgó felállt.

Áttotyogott a hálószobájába, kis idő múlva egy újsággal a kezében jött vissza.

- Ez az - mondta. - A magáé lehet. Mondja, mit vásárolt a menyasszonyának?

- Még semmit. Holnap fogok vásárolni. Láttam egy Braque- Albumot.

- Nincs szüksége pénzre? Szívesen adok. Vegyen valami komolyabb ajándékot.

- Szerintem az album nagyon komoly ajándék.

Egyébként Budapesten minden megvásárolható. Ami pedig a pénzt illeti...

- Szívesen adok - mondta Salgó, és felállt, mert csengettek. - Egy pillanat. - Az íróasztalához ment egy másodpercig tűnődött, aztán a diktafonon lenyomta a kék gombot. Kálmán a mozdulatot nem vette észre. Felállt ő is.

- Várjon - mondta. - Én is megyek. Még úgyis találkozunk.

A csengetés megismétlődött.

A D'OLRION cég hivatalos helyiségében az ügyeletes tiszt letette a könyvet. A következő beszélgetést rögzítette hangszalagra. A beszélgetésből azonban csak a német szöveget értette.

- Délután felkeresem. Erre parancsoljon... Azonnal. (Ez Dürfilger őrnagy - gondolta az ügyeletes.)

Csengetés.

- Kálmán, ha nem találkoznánk mégsem, sok szerencsét magának.

Magának is. És gondolja meg. Jöjjön haza. (Ki lehet ez a látogató. Ha jól értem, magyarul beszél.)

- Ki az? (Ez megint Dürfilger. Ezek szerint még nem nyitott ajtót.)

- A házmesterné. Dürfilger úrral akarnak beszélni a prefektúráról.

Ajtónyitás, léptek.

- Tessék. Jó estét. Dürfilger vagyok. (Azt hiszem, értesítem Darres-t. Még várok...)

- Jó estét, Günther tanácsos. Várjon, ön kicsoda?

- Borsy Kálmán.

- Szabad az útlevelét?

Hosszú szünet. (Most vizsgálja az útlevelét. Jól sejtettem. Borsy magyar név. Mit akar Günther Dürfilgertől?)

- Köszönöm. Tessék az útlevele, uram.

- Távozhatok?

- őrmester, hívja fel a liftet. (Tehát Günther nem egyedüljött. Azt hiszem, mégiscsak értesítem Darres-t.

Csengetett.)

- Köszönöm. Gyalog szeretnék lemenni.

- Ahogy óhajtja, uram. Jó éjszakát.

- Viszlát, Kálmán.

- Viszontlátásra, Oszkár.

- Jó éjszakát. (Miért mondja, hogy Oszkár? Dürfilgert Ottónak hívják.)

Távolodó léptek.

- Jöjjenek be.

Ajtócsukódás, léptek.

- Parancsoljon, tanácsos úr.

- Az igazolványom. Asszonyom, foglaljon helyet.

- Muszáj itt maradnom, tanácsos úr, kérem?

- Muszáj, asszonyom. Hamarosan végzünk. Elnézést, Dürfilger úr, a zavarásért. Ismeri ön dr. Molnár Tibor magyar állampolgárt?

- Nem ismerem.

- Ez lehetetlen. Molnár vallomása szerint tegnap délelőtt tizenötezer forintot adott át önnek. Ön, Dürfilger úr, huszonötezer schillinget fizetett. Tízezer schillingről Molnártól nyugtát kapott.

- Tévedés, uraim.

- Molnár doktor vallomása szerint a forint és a nyugta megtalálható önnél.

- Ismétlem, tanácsos úr, hogy tévedni tetszik.

- Parancsom van a házkutatásra.

- Tiltakozom.

- Tessék a házkutatási parancs.

- Ki engedélyezte a házkutatást?

Pfeifer úr, a kerületi ügyész. Kérem, nyissa ki a páncélszekrényét.

- Nem nyitom ki. Pfeifer ügyésszel akarok beszélni.

Az ügyész urat személyesen ismerem.

- Nem áll módomban, hogy engedélyezzem a beszélgetést. Kérem, engedelmeskedjék.

- Nem engedelmeskedem, tanácsos úr. A házkutatás az éjszakai órákban alkotmányellenes.

- Igaza van, uram. A belbiztonsági szervek azonban külön felhatalmazás alapján működnek.

- Beszélni akarok Pfeifer ügyész úrral.

Az ügyeletes tiszt a magnetofontekercset bámulta és azon tűnődött, hogy mit tegyen. Az osztrák biztonsági szerveket nem támadhatják meg. S míg tűnődött, egyszer csak francia szöveget hallott:

- Ügyelet, jelentkezzék. - Azonnal megismerte Dürfilger hangját.

Most már ösztönösen cselekedett. Átkapcsolta beszédre a váltót.

- Itt ügyelet. Itt ügyelet beszél.

Az ügyeletes tiszt torzításmentes hangját Salgó szobájában mindannyian jól hallották, s az volt az érzésük, hogy a láthatatlan személy ott áll valahol a tanácsos és a kövér férfi között. A francia szöveget azonban csak Günther értette, Hartmanné és a két rendőr nem. Döbbenten néztek egymásra, forgatták a fejüket.

A tanácsosnak úgy tűnt, hogy Dürfilger szeme gúnyosan mosolyog. Tekintetük összekapcsolódott.

- Ügyelet - mondta franciául Salgó, és a szemét nem vette le a tanácsos arcáról -, remélem, körülvették a házat.

- Természetesen, uram. A vészjelzés után azonnal intézkedtem.

- Ügyelet, mindent lát?

- Mindent, uram.

- Köszönöm. Várja a következő jelzést. - Salgó kikapcsolta a lehallgató rendszert, és azt mondta a tanácsosnak franciául: - A házat, mint hallotta, körülvették. Küldje el az embereit, tanácsos úr, és a házmesternét.

Günther cigarettára gyújtott. Az asztalhoz lépett, a gyufát a hamutartóba ejtette, de tekintetével végigtapogatta az asztalt, néhány pillanatra megpihent a diktafonon, aztán megfordult, és a rendőrökre nézett.

- őrmester - mondta halkan -, vonuljanak be. Maga is elmehet, asszonyom, köszönöm a közreműködését.

Salgó kikísérte a rendőröket és a házmesternét, bezárta az ajtót, aztán, amikor visszatért az irodába, megállt az alacsony szekrénykénél, és azt mondta:

- Iszik egy pohárka konyakot, tanácsos úr?

- Nagyon kedves, de nem kérek. Szolgálatban nem fogyasztok alkoholt.

Salgó bólintott, és teletöltötte az egyik üres poharat.

- Ha megengedi, ezt a poharat az ön egészségére ürítem, kedves Clive Boston.

Lehajtotta az italt, zsebkendőjével megtapogatta az ajkát, leült és szivarra gyújtott.

- Honnan jött rá, hogy én vagyok? - kérdezte Boston még mindig döbbenten, és nagy erőfeszítésébe került, hogy nyugalmat erőszakoljon magára. Szégyellte magát nagyon a kudarc miatt, és már alig várta, hogy visszamenjen a Misszióra, és elbeszélgessen Crammer atyával.

- Nem volt olyan nehéz - mondta Salgó. - Majd elmondom. Mondja, Boston, hogyan képzelte maga ezt az akciót? Komolyan gondolta, hogy én kinyitom a páncélszekrényt, ha abban kompromittáló iratok vannak? A számrendszert csak én ismerem. Tegyük fel, hogy megijedek, nem veszem észre a maguk kegyes csalását, elhiszem, hogy maga Günther tanácsos, és bemondok egy számcsoportot. Mi a biztosíték, hogy az igazi számokat mondtam be? Maga beállítja a számokat, és az áram agyoncsapja. - Öblögette száját a füsttel, és láthatóan élvezte az angol őrnagy zavarát.

- S arra, kedvesem, nem gondolt, hogy maga innen élve nem távozik? Minden mozdulatát figyelik, nem én, mások, s ha egy felesleges vagy félreérthető mozdulatot tesz, magának, kedvesem, vége. Günther tanácsost a kutya sem keresi, mert Günther tanácsos a valóságban nem létezik. Most mit csináljunk magával?

Arról nem beszélve, hogy zavarában még azt az ostobaságot is elkövette, hogy elküldte az embereit meg a házmesternét. Négy ember ugyanis sok lett volna. Csalódtam magában, kedves Boston. Nagyon csalódtam.

- Még mindig nem mondta meg, hogy honnan jött rá kilétemre.

Salgó elmosolyodott.

- Maga nagyon kíváncsi ember, kedvesem. De szabad legyen közölnöm a következőket: egy: ha cigarettáját elszívta, dobja a földre, és ne mozduljon. Véletlenül se nyúljon a zsebébe, csak akkor álljon fel, ha arra engedélyt adok. Nem akarom, hogy differencia legyen.

Kettő: néhány kérdést fogok feltenni. Szeretném, ha szabatosan válaszolna. Fenyegetés nélkül mondom, a saját érdekében. Utána maga is kérdezhet.

- Mire kíváncsi? - kérdezte Boston egyre nyugtalanabbul.

- Maguk figyeltették Borsy Kálmánt?

- Én figyeltettem.

- Miért?

- Érdekel a személye.

- Ezt sejtem. De miért érdekli önöket Borsy Kálmán?

Boston megszívta a cigarettáját, a hamut a földre szórta. Egy pillanatig elfogadható hazugságon törte a fejét. Azt mondta:

- Jelentést kaptunk Budapestről, hogy Borsy Kálmán a magyar felderítők ügynöke. Ön is tudja, hogy a konferencián angol tudományos emberek is részt vettek. Kíváncsiak voltunk, hogy Borsy az angolok közül kikkel találkozik.

Salgó tudta, hogy hazudik, de belement a játékba.

- Maguk is gyanakszanak Borsyra?

- Természetesen.

- De hiszen Borsy harminckilenc óta a maguk embere.

- Elméletben, uram. Konkrétan tudjuk, hogy átállt.

Ennek az eredménye, hogy Dubnába került.

- Honnan tudják, hogy átállt? - kérdezte Salgó, és sok mindent kezdett érteni Kálmán viselkedésében.

- Önnek nagyon jó értesülései vannak. Nem hallott a Wiston-ügyről? A felkelés alatt nyíltan ellenünk harcolt. Akkor állt át. Ha Borsy a mi emberünk lenne, most nem önnél ülnék, hanem nála.

- Tegyük fel, hogy hiszek magának.

- Ez nagyon kedves öntől és nagyon megnyugtató mondta Boston.

- Mondja, mit tud Heinrich von Schlicken őrnagyról?

- Semmit.

- Ne siesse el a választ. Ugyanis ez az egyetlen olyan tényező, ami pillanatnyilag lehetővé teszi a tárgyalást közöttünk, Maga, kedvesem, elmondja, hogy mit tud gyerekkori barátomról, cserébe én is mondok magának néhány dolgot. Higgye el, nem rossz üzleti feltételeket ajánlok.

- Miért kérdezi tőlem? Maguknak jelenleg jobbak a kapcsolataik a Szövetségi Hírszerző Hivatallal, mint nekünk.

Salgó mosolyra húzta széles, puha száját.

- Ez vagy igaz, vagy nem. Feleljen, Boston. Schlikken él vagy nem?

- Tudomásom szerint él. Ennél többet nem tudok.

Néhány évvel ezelőtt Görögországban találkoztam vele.

- Ismeri Sávos Ignác főorvost?

- Nem ismerem.

Salgó tűnődve nézett a férfi arcába.

- Mondja, nem terveznek Borsy ellen merényletet?

- Ilyen utasítást nem kaptam.

- Szeretném figyelmeztetni, hogy ne is kíséreljék meg, mert Borsy a védelmem alatt áll. Nem azért, mert rajongok érte, hanem mert terveim vannak vele. Nem szeretném, ha elrontanák. Megígéri, hogy Borsynak, amíg Bécsben tartózkodik, nem történik bántódása?

- Megígérem.

- Szavát adja rá, Boston?

- Szavamat adom rá. Remélem, több kérdése nincs.

- Nincs.

- Akkor megmondaná, hogy honnan jött rá a kilétemre?

- Jó kapcsolataim vannak az anglikán egyház misszionáriusaival, bár Crammer atyáról nem jó a véleményem. Remélem, érti? Aztán nekem Anne sem tetszik annyira, mint maguknak. Lelkes teremtés, de rosszul irányítják. Amikor maga Molnár Tibor nevét bemondta, már tisztában voltam Anne szerepével, s azzal is, hogy blöff az egész, mert Molnár Tibor is blöff volt. Anne-t akartam ellenőrizni, hogy a hírt hova továbbítja. Nos, kedvesem, miután Molnár Tibor nem létezik, az osztrák belbiztonsági szervek nem tartóztathatták le. Akkor még nem tudtam, hogy Anne kiknek dolgozik. Azt hittem, az amerikaiaknak. Közben figyeltem magát, a kifejezését. Az arca nagyon ismerős volt. Amikor öt percen belül háromszor igazította meg a szemüvegét, kitaláltam, hogy maga Bostonnal azonos. Maguk, kedvesem, nagyon lebecsülnek engem, pedig én legalább annyit tudok magáról, mint maga rólam. Töltsön és igyon.

Boston nem kérette magát.

- Így még nem jártam - mondta őszintén. - Gratulálok.

- Nézze - mondta Salgó. - Velem bizonyos ésszerű határok között tárgyalni lehet, de kényszeríteni nem engedem magam. Mi érdekli magukat? A dokumentáció?

Boston tudta, hogy most már nyíltan kell játszania.

- Az érdekel.

- Mit ér maguknak?

- Erre most nem adhatok választ. Gondolom, sokat.

- Akkor menjen most haza. Lépjen kapcsolatba a főnökeivel. holnap este hét órakor Hubertnál vacsorázom. Keressenek meg. - Nehézkesen felállt.

Máskor azért jobban gondolják át az efféle akciókat.

Nagyon végzetesen alakulhatott volna.

Boston meghajtotta magát.

- Hétkor a Hubertnál.

Salgó megbiccentette a fejét, és az ajtóig kísérte a fiatalembert. Megálltak.

- Boston - mondta Salgó. - Elfogad tőlem egy tanácsot?

- Ha hasznos, feltétlenül.

- Szokjon le a szemüvegtörölgetésről. Átkozott szokás!

- Azt hiszem, igaza van.

- Még valami eszembe jutott. Crammer atyának mondja meg, hogy Pfeifer ügyészt éppen két hete váltották le korrupciózás miatt. Ezt még egy hittérítő társaságban is illene tudni. Jó éjszakát.

V.

- Megkaptam a jelentést - mondta Dombai. - Rendben van, Miklós. Tudd meg, hogy Borsy Kálmán hazaérkezett-e már Bécsből.

Amikor Csethe Miklós távozott, Dombai a "Feljegyzés"-t kezdte tanulmányozni. A következőket olvasta: "DANITZKY Richárd gépészmérnök. 1910.

február 24. Budapest. Anyja Fuchs Matild, apja Richard. Szülei 1944. július 4-én a bombázások áldozatai lettek. D. R. egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, 1932-ben szerezte meg gépészmérnöki diplomáját, s még abban az évben a budapesti Brown-Bowery Műveknél helyezkedett el konstruktőrként. A vállalatnál megszakítás nélkül 1944. november 10-ig dolgozott. A cég megbízásából három alkalommal (1935, 1936, 1937) több hónapig tartó tanulmányúton járt Franciaországban. Katonai szolgálatot teljesített 1941-től 1943-ig. Rendfokozata: tart. hadmérnökkari főhadnagy. 1940-ben nősült. Felesége Tímár Katalin Jelenleg Pécsett, Vitéz u. 3. sz. alatt lakik.

Tanársegéd. Törvényesen elváltak 1946-ban. Feleségével nem tartja a kapcsolatot. Danitzky a háború alatt a Haditechnikai Intézetben szolgált, több alkalommal járt Németországban. A harcok során eltűnt, életrajza szerint orosz hadifogságba került, ahonnan 1947 nyarán tért haza. Az Első Magyar Gépgyár tervezőmérnöke lett. Belépett a kommunista pártba. Az államosítások után a gyár főmérnökének nevezték ki. Bevallása szerint feleségétől erkölcsi okok miatt vált el. 1956-ig több alkalommal kapott konnánykitüntetést. Nagyon sok újítása és szabadalma van. Konstruktív elme. Az ellenforradalom alatt a munkástanács titkára lett.

A harcok után lázított a kormány ellen, röplapokat gyártott. A bíróság hatévi börtönre ítélte. A börtönben bűneit megbánta, kidolgozta a Danitzki-féle szivattyúmotort, amely világszabadalom lett. 1959 áprilisában amnesztiát kapott. Azóta az Általános Gépgyárban tervezőmérnökként dolgozik. Lakását (II.ker., Asó u. 4.) visszakapta. Szabadalmáért 1960-ban háromszázötvenezer forintot kapott. (Hollandia, Dánia, Anglia vásárolta meg.) 1961-ben egy Opel Rekord gépkocsit vásárolt Hudák Ferenc válogatott futballistától. Kocsiját a villájában garazsírozza. Visszavonult életet él, barátai nincsenek. Szombatonként autótúrára megy, ahonnan rendszerint vasárnap este tér haza.

Külfölddel levelezést nem folytat, útlevelet nem kért.

A vállalat igazgatója és párttitkára szerint munkáját nagy szorgalommal, becsületesen végzi."

Eddig szólt a jelentés. Danitzky Richárd mérnököt Kara ezredes utasítására kezdték figyelni hatvankettő tavaszán. Amikor az ezredes a mérnök figyelését elrendelte, egy jelentést is átadott Dombainak. A jelentés röviden azt tartalmazta, hogy Danitzky a háború alatt kapcsolatban állott Heinrich von Schlicken őrnaggyal, neve a Szövetséges Hírszerző Hivatal archívumában szerepel, az aktivizált ügynökök listáján. Kara nem árulta el, hogy a jelentés kitől származik, Dombai pedig nem kérdezte. Megszokta, hogy feleslegesen nem kérdez semmit. Ezt követően néhány nap múlva Kézdy Gyula iparművész lakásán elfogták Turbéki György angol ügynököt. Turbéki illegálisan lépte át a határt, harmadik napja tartózkodott Kézdy lakásán.

Azonnal beismerő vallomást tett. Elmondta, hogy ötvennyolcban, börtönből való szabadulása után családját itthon hagyva disszidált. Egy Manchester mellett fekvő menekülttáborban találkozott Komoróczy István volt vezérkari századossal. Komoróczy a Vöröskereszt tisztviselőjeként kereste fel a tábort. Hamarosan beszervezte őt. Több hónapos kiképzést kapott, ezt követően felderítő munkával bízták meg. Az emigrációban élő magyarok közül a hírszerzésre és diverziós munkára alkalmas egyéneket kellett felderítenie.

Tavaly tavasszal Bécsbe vitték. Az anglikán egyház Üdvözülés nevű missziós központjában Crammer tiszteletes titkos megbízatással Magyarországra küldte.

Egy mikrofelvételt - mely a töltőtolla kupakjába volt rejtve - kellett Budapesten átadnia Danitzky Richárd mérnöknek. A határon hamis útlevéllel jött át. A vonaton elaludt. Zakóját - töltőtollával, irataival együtt ellopták. A lopást nem merte jelenteni, mert félt a lebukástól, hiszen körözés alatt állt. Budapesten felkereste régi barátját, Kézdy Gyulát, azt mondta, hogy összeveszett a feleségével. Kézdy nem tudta, hogy Nyugatról tért haza. Danitzkyval nem találkozott, nem tudja, hogy a mikrofilmen milyen utasítás volt.

Ezután még fokozottabban figyelték a mérnököt, de semmi gyanúsat nem észleltek. Dombai csoportja ugyanabban az időben több ügy felderítésével foglalkozott. Így például több jelentésben és bizalmas anyagban előfordult az Orvos fedőjelű ügynök neve.

A jelentések szerint a franciák magyarországi hálózatának egyik vezetője volt, de ennél többet nem tudtak róla, még azt sem, hogy a titokzatos ismeretlen férfi-e vagy nő. A franciák ugyanis Orvost nem kapcsolták egyetlen hálózathoz sem. Három héttel ezelőtt a rádiófelderítők felfogtak egy rejtjeles üzenetet, viszonylag rövid időn belül megfejtették. Az üzenet arról szólt, hogy a "nagybácsinak" elvonókúrára van szüksége, kezelőorvosa a CF-17-es kezelési módot ajánlja. Kara hosszasan beszélgetett akkor Dombaival, és az volt a feltevésük, hogy a rádióüzenet kapcsolatban áll a régen keresett Orvossal. Persze mindketten tudták, hogy ez csak feltevés, és mindaddig az marad, amíg tényekkel nem támasztják alá. Egy héttel ezelőtt Dombai Figurás nevű kapcsolata azt jelentette, hogy Danitzky Richárd megkérdezte Hajós Iván technikust, nem tudna-e szerezni számára a főváros közelében egy víkendházat. Néhány hónapra lenne szüksége rá, nem is neki, hanem egy távoli rokonának, aki nyugaton lakik, tanyai tanító és festőművész. Rokona nagyfokú idegkimerültségben szenved, környezetváltozásra lenne szüksége, megkérte őt, hogy béreljen részére egy víkendházat. Hajós, aki bizalmas viszonyban van a tervezőmérnökkel, vállalkozott a feladatra, elmondta, hogy Makra Zsigmond barátja tavaly épített a Rómaiparton egy kedves, egyszoba-konyhás nyaralót, ami üresen áll. Makra most a budakeszi Korányi Szanatórium betege, szívesen kiadja a nyaralót, mert felesége, Piri, egyedül nem költözik a házba. Danitzky egy hét múlva megnézte a víkendházat, azt mondta: megfelel, nagyon jó. Figurás jelentése fellelkesítette Dombai Sanyit, aki azt mondta magában: végre elkapjuk a mérnök úr frakkját. Derűlátását az magyarázta, hogy a felderítőjelentések és környezettanulmányok nem tettek említést Danitzky rokonáról. Lelkesedése azonban hamar lelohadt, ennek okát két jelentés szolgáltatta. Az egyik jelentést a nyíregyháziak, a másikat a pécsiek küldték. A nyíregyháziak azt jelentették, hogy Danitzky rokona, Csomolya Géza tanító valóban Nyírugaron él, valóban festő és valóban idegbeteg, és a járási kezelőorvosa valóban környezetváltozást javasolt neki. Jelenleg betegállományban van, várja; hogy nagybátyja intézkedjék. A pécsiek kihallgatták Danitzky elvált feleségét, aki ugyancsak ismerte az ideges, távoli rokont, férje második unokatestvérét.

Dombai Sándor most itt ült az irodájában gondok között; úgy érezte, hogy holtpontra jutottak, s gondját még az is tetézte, hogy Sanyi ma reggel váratlanul bejelentette, hogy nem akar továbbtanulni, az érettségi után szakmunkás lesz.

A gyerek fényképe ott állt Dombai íróasztalán.

Most azt nézte, és arra gondolt, hogy megkéri Kálmánt, beszéljen a gyerekkel. Sanyi nagyon szereti Kálmánt, hallgat rá. Még egyszer átolvasta a jelentéseket, és elhatározta, hogy beszél Turbékival. Nem vallhat kudarcot. Hamarosan megszerezte az engedélyt a kihallgatásra az illetékes főosztálytól, és egy óra múlva már Vác felé robogott a Mercedesszel.

A váci börtön kihallgatószobája ablakának a vasrácsa árnyékot rajzolt a padlóra. Dombai a nyitott ablaknál állt, a vasrácsba kapaszkodott, és a megáradt Dunát nézte. A folyó túlsó partján a sziget még kopár volt.

A víz felszínén jégtáblák úsztak. Az őrnagy megrázkódott. Becsukta az ablakot, a rabra nézett. Turbéki nyugodtan ült az asztal előtt, vastag darócruhájában kövérnek hatott. Dombai látta, hogy Turbéki nyugalma csak látszólagos, ujjainak ideges rezdülései elfojtott idegességről árulkodnak.

Az őrnagy az ablaknál maradt, onnan fürkészte Turbéki sovány, sápadt arcát.

- Hány éve van még hátra, Turbéki? - kérdezte.

- Még kilenc. De remélem, harmadot kapok. Esetleg amnesztiát. Még nem volt fegyelmi büntetésem.

- Reméljük. - Dombai rágyújtott, megkínálta a rabot is. Amikor Turbéki arca előtt fellobbant az öngyújtó lángja, az őrnagynak úgy tűnt, hogy a rab bőre petyhüdt. - Dolgozik? - kérdezte.

Turbéki mélyet szívott a cigarettájából. A nap a felhők mögé bújt, a vasrács árnyéka eltűnt a padlóról.

Nevetségesnek tartotta a kérdést, hiszen az őrnagy mindent tud róla.

- A lakatosműhelyben dolgozom, őrnagy úr.

Dombai csodálkozva nézett rá.

- Maga vasas?

O, nem, tisztelettel. Hivatásos tiszt voltam, s mint ilyen, a raktárosi teendőket el tudom látni. Anyagismeretem van.

- Hány éves?

- Ötvenegy vagyok, tisztelettel.

Hatvanéves lesz, mire szabadul. Hacsak nem kap amnesztiát. Hát nem fiatalember már.

Turbéki lassan fújta ki a füstöt. Egy pillanatra elmerengett, mintha azon tűnődne, hogy mihez fog kezdeni szabadulása után.

- Én, tisztelettel, alaposan bespájzoltam - mondta halkan.

- Hát igen - mondta könnyedén az őrnagy. - Álmodozott, közben elmúltak az évek. Mire szabadul, a lánya elvégezte már az egyetemet, sőt, ha jól megy, főorvos lesz valamelyik kórházban.

Turbéki kezében megremegett a cigaretta.

- A lányom egyetemre jár?

- Maga talán nem tudja? Ja, persze, hiszen nem levelezhet a feleségével.

Turbéki lehajtotta a fejét. Keze élettelenül csüngött a teste mellett. Valamit motyogott.

- Nem hiszi? - kérdezte Dombai. - Pedig így van.

Elsőéves orvostanhallgató.

- Felvették az egyetemre?

- Miért ne vették volna fel? A lánya nem felelős a maga bűneiért.

A rab nem felelt, az őrnagyra emelte a szemét.

- Amikor magát elítélték - mondta Dombai -, látszólag megállt az idő. De csak a maga számára állt meg. Odakinn az élet továbbment.

Turbéki szívott a cigarettából.

- őrnagy úr, tisztelettel, mi van a feleségemmel?

Férjhez ment?

- Arról értesítést kapott volna.

- Vár rám?

- Nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy igen.

Felesége nem ér rá ábrándozni, mint maga. - Dombai az órájára nézett. - No, de térjünk a tárgyra. - Jegyzetfüzetet vett elő, közben azt mondta: - Sajnos a feleségének egyedül kell felnevelnie a kislányt.

Turbéki előrehajolt. Elnyomta a cigarettáját.

- őrnagy úr, tisztelettel - mondta halkan. - Szeretnék kérdezni valamit.

- De gyorsan, mert múlik az idő.

- őrnagy úr, kérem. Jogerősen elítélt rab vagyok.

Miért nem írhatok levelet, miért nem kaphatok beszélgetési engedélyt?

- Mert én megtiltottam.

- Az őrnagy úr?

Dombai bólintott.

- Én. Miért csodálkozik ezen? A börtönparancsnokság már régen javasolta a beszélgetés engedélyezését, a levelezést is. Jó viseletű rab, munkájában szorgalmas, fegyelmezett.

- Az vagyok, őrnagy úr, tisztelettel - mondta meggyőződéssel Turbéki.

- Elhiszem. Csakhogy maga nem közönséges bűnöző. Hűtlenségért van elítélve. A hűtlenségi ügyek bonyolultak, ezt maga is tudja. Lebukása után vallomást tett. Látszólag őszintén beszélt, s látszólag mi minden szavát elhittük. Tíz évre ítélték. Nos, maga felhúzta a darócot, bevonult ebbe az intézetbe, mi pedig ellenőriztük a vallomását, és kiderültek a disznóságok.

Maga az igazságot hazugsággal keverte, s ezzel átmenetileg megnehezítette munkánkat. De csak átmenetileg Nos, miért adjak én kedvezményt annak az embernek, aki hazugságaival félrevezetett?

Turbéki ösztönösen kérdezte.

- De miben, tisztelettel?

Dombai elnevette magát.

No, jól van. Játsszunk nyílt kártyákkal. Ne felejtse el, hogy én is voltam üldözött, én is végeztem illegális munkát, én is ültem nyomozók előtt. Ismerem az észjárását. Maga, Turbéki - mondta, minden szót hangsúlyozva Danitzky nevét nem a megbízóitól hallotta. - Mereven nézte a férfi arcát. - Senkitől nem kapott utasítást arra, hogy Danitzky mérnököt felkeresse.

- Rágyújthatok?

Dombai a rab elé tolta a cigarettásdobozt. Turbéki újjai remegtek.

Rágyújtott újra.

- Hazudtam, őrnagy úr, tisztelettel.

- Hónapokig tartott, míg felderítettük.

- Crammer atya nem adott efféle utasítást.

- Turbéki, maga értelmes ember - mondta Dombai.

- Gondolhatja, hogy nem véletlenül kerestem fel magát. Hajlandó őszintén beszélni?

A férfi hallgatott. Egy év során nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna a jövőre. Már nem bízott a rendszerváltozásban, szeretett volna kiszabadulni.

Felmorzsolódott a hite, ellenállása.

- őszinte leszek, őrnagy úr, tisztelettel.

- Beszéljen.

- őrnagy úr, kérem, minden igaz, amit az Üdvözülés misszióról meg Crammer atyáról mondtam. Mást hallgattam el. - Idegesen morzsolta az ujjait, és szinte kétségbeesetten nézte Dombai arcát, hogy hisz-e szavainak. - Crammer atya - folytatta idegesen - bemutatott egy negyven év körüli, szemüveges hittérítőnek.

A férfi Stanley néven mutatkozott be.

- Milyen nyelven beszéltek? - kérdezte Dombai, és idegességét alig tudta leplezni.

- Németül beszéltünk, őrnagy úr. Tessék elhinni őszintén beszélek.

- Folytassa. Úgy beszéljen őszintén, hogy minden szavát, minden állítását ellenőrizni fogjuk. Becsaphat, Turbéki, de csak rövid ideig.

- Igazat mondok, őrnagy úr. Elegem van mindenből.

- Mit tud arról a Stanleyről.

- Sajnos, őrnagy úr, kérem, nem sokat. Hacsak azt nem, hogy beszélgetés közben elég gyakran törölgeti a szemüvegét. Egyébként nagyon rokonszenves férfi.

- Leverte cigarettájáról a hamut, szemét Dombaira emelte. Hőhullám öntötte el a testét, arca kipirosodott, homlokán kiütött a verejték. A vizeskancsóra nézett. Dombai felállt, teletöltötte vízzel a poharat.

Turbéki mohón ivott. Keze fejével megtörölte a száját, s kicsit ijedten azt mondta. - Néha elönt ilyen hőhullám. Félek, hogy rákom van.

- Ostobaság! Orvos már megvizsgálta?

- Nem merek jelentkezni az orvosnál. Félek, hogy valami betegséget talál, kiesem a munkából. Nem bírom már a zárkát. Idegileg kikészültem.

Dombai valamit feljegyzett.

- Folytassa!

- Háromszor vagy négyszer beszéltem Stanleyvel.

Azt a feladatot kaptam, hogy vegyem fel a kapcsolatot az egyik ügynökkel.

- Danitzkyval?

- Nem. Ha meg tetszik engedni, részletesen elmondom mindazt, amit tudok. - Dombai olyan görcsösen fogta a ceruzáját, hogy majdnem eltört. Nagyon kellett fegyelmeznie magát, nehogy elárulja érzelmeit.

Bólintott. - Az első két nap azzal telt el, hogy Stanley kiképzett a Miror használatára. - Hirtelen elhallgatott. Sapkáját idegesen gyűrögette. - őrnagy úr, tisztelettel, én most olyan dolgot fogok elmondani, amivel, remélem, sikerül őszinteségemet bebizonyítanom.

A Miror készülék nagyon ügyes találmány. Segítségével észrevétlenül át lehet jutni a határon, bárhogyan őrzik is. Az a hiányossága, hogy használata a széljárástól függ. A hátamra szereltek egy poroltóhoz hasonló nagyságú készüléket és egy ballont, melyet, mint az ejtőernyőt, hevederrel csatoltak rám. A palackban előttem ismeretlen összetételű sűrített gáz van. Hatásosabb a héliumnál. A palackból megtöltöm a ballont.

A mennyiségtől és a testsúlyomtól függ, hogy a ballon milyen magasra emel. A leszállást a gáz fokozatos csökkentésével érem el. Egy műszer segítségével figyelemmel kísérhetem a magasságot és a megtett utat. Az utóbbit a szerkezet a szél sebességéből automatikusan méri. Bécs mellett egy osztrák báró birtokán tartottuk a kiképzést. Nem tudom, hol, merre van a birtoka, éjjel vittek oda, de abból gondolom, hogy Bécstől nyolcvan-százhúsz kilométer távolságra lehet, mert gépkocsival egy órát utaztunk. A kiképzés után visszatértünk a misszió épületébe. Stanley láthatóan meg volt elégedve velem.

Másnap a következő utasítást kaptam. Utazzam fel Budapestre. Február huszonnegyedikén délelőtt tíz órakor menjek el a Petőfi-szoborhoz. Tíz és negyed tizenegy óra között a szoborhoz jön egy férfi. Fényképfelvételeket készít a szoborról. Megkér majd, hogy fényképezzem le őt. A jelszó a következő lesz: "Bocsánat, elvtárs, megkérhetném, hogy készítsen rólam egy felvételt?" Válasz: "Nem ismerem ezt a masinát." Mire azt kell felelnie: "Örömmel megtanítom a kezelésére."

Az azonossági számunk kilenc volt. Amikor találkoztam az ismeretlennel, pontosan úgy történt minden, ahogyan Stanley az utasításban megadta. Tíz óra után pár perccel megérkezett az ismeretlen, elmondtuk a mondókánkat. Átadta a gépet. Ekkor én azt kérdeztem: "Hány méterről készítsem? Négy méterről jó?"

"Jobb volna, ha öt méterről készítené." Négy meg öt az kilenc, tévedés nincs. Csak akkor adtam át a magammal hozott műanyag aktatáskát. Abban voltak az utasítások. Másnap, amikor feleségemet fel akartam keresni, őrizetbe vettek. Akkor hazudtam, hogy Danitzkyt kellett volna felkeresnem, mert nem akartam a kapcsolatomat elárulni.

- Várjon, Turbéki - mondta az őrnagy. - Ne siessünk annyira. Maradjunk csak a határátlépésnél. Tehát nem felel meg a valóságnak, hogy hamis útlevéllel jött.

- Hazudtam, tisztelettel. Február tizenhatodikán indultunk Bécsből. Stanley vitt gépkocsival Nikitschbe. Kis falu, közvetlen a határ mellett. Mint az R. P.

O. filmgyár riporterei utaztunk oda, hogy felvételeket készítsünk a vasfüggönyről. Két napig várakoznunk kellett, mert kedvezőtlen volt az időjárás. Számításunk szerint, ha tizenöt-húsz kilométerrel repülök, Röjtökmuzsaj és Fertőszentmiklós között kell földet érnem.

Végre tizenkilencedikén éjfél után indulhattam. Viharos éjszaka volt, erős északnyugati szél fújt. A földeken már elolvadt a hó, erősen felhős volt az ég. Úgy döntöttek, hogy fekete öltözetben indulok. A ballon is fekete színű anyagból készült. Megkaptam a szükséges iratokat, még egyszer ellenőriztük a szél irányát, erősségét, és a számításoknak megfelelően Nikitschtől mintegy húsz kilométerrel északra startoltam. Amikor elértem a szükséges magasságot, hatvan-hatvanöt métert, a világító műszertárcsát néztem. Tíz kilométer után csökkenteni kezdtem a gázmennyiséget. Az automata szabályozó készülék megakadályozta a zuhanást, lassan, fokozatosan ereszkedtem le. Alattam láttam a keskeny Ikva patak csíkját, átrepültem fölötte, és a szekérúttól pár kilométer távolságra értem földet egy kukoricásban. Az utasításnak megfelelően a különleges vegyszerrel preparált műanyag ruhát és ballont meggyújtottam. Láng nélkül elhamvadt minden, kivéve a palack és a műszertárcsa. Ezeket elrejtettem egy homokos bucka aljában. Kaphatnék egy pohár vizet?

- Turbékit láthatóan megviselte a vallomás. Foga az üvegpohár széléhez koccant. - Köszönöm. - Zsebkendőjével megtörölte homlokát. - Azt elfelejtettem jelenteni, hogy nem véletlenül választottuk Fertőszentmiklós környékét a leszállásra. Mint első vallomásomból látni tetszik, három évig a határőrségnél teljesítettem szolgálatot. Ismerem a környéket, mint a tenyeremet.

És... - elhallgatott, zavartan maga elé bámult. - És folytatta halkan - az Ilka-majorban lakik Kézdy Márta, aki évekig a szeretőm volt. Márti ma is szeret.

- Mivel foglalkozik? - kérdezte az őrnagy.

- Népművész. Kerámiákat készít. Tisztességes asszony. Márti nem tudta, hogy én ötvennyolc telén, a szabadulásom után újra disszidáltam. Leszállásom után felkerestem őt. Ismertem a járást, észrevétlenül belopóztam hozzá. Örömmel fogadott. Mivel Pestre kellett jutnom, azt hazudtam neki, hogy nem bírom az itthoni életet, Nyugatra akarok szökni. Könyörögtem, hogy segítsen át a határon. Tudtam, hogy le fog beszélni "tervemről", és mindent elkövet, hogy visszatérjek Pestre. Így is történt. Hagytam kéretni magam.

Fogalma sem volt, hogy félrevezettem őt. Végül huszadikán azt mondtam neki, rendben van, nem szököm Nyugatra, de kísérjen fel Pestre. Beleegyezett. Erre azért volt szükségem, mert Mártit a környéken mindenki tiszteli és becsüli, ha velem van, senki sem igazoltat. Így akartam kijutni a határsávból. Másnap felutaztunk Budapestre. A testvérénél szálltunk meg Zuglóban. Testvére, Kézdy Gyula, ugyancsak iparművész. Tudott viszonyunkról, azelőtt is nála szoktunk találkozni. nem örült látogatásomnak, és csak nehezen egyezett bele, hogy néhány napig nála maradjak, de a húga kedvéért megtette. Huszonnegyedikén reggel Márti hazautazott, én pedig a találkára mentem.

A búcsúzásnál megígértem, hogy nem fogok Nyugatra szökni. Másnap letartóztattak.

- Még nem tartunk ott. Ki ez az ügynök, mit tud róla?

- Jószerint semmit sem, őrnagy úr, tisztelettel. Nálam magasabb, vastag fekete keretes szemüveget visel, ötven-ötvenöt éves lehet, és minden szürke rajta. Annyira szürke és jelentéktelen, hogy észre sem venném, ha találkoznék vele az utcán. Az arca is teljesen szokványos, olyannyira, hogy még a foglalkozására sem tudnék következtetni. Lehet jól képzett munkás, de értelmiségi is. Egyébként az arcából nem sokat láttam, mert szürke kalapját mélyen a szemébe húzta, sötétszürke mintás sálja pedig eltakarta az állát. Még arra sem emlékszem, hogy milyen színű volt a haja.

- Milyen gyártmányú volt a fényképezőgép?

- Ha jól emlékszem, Zorkij.

- A fényképet elkészítette?

- Elkészítettem, tisztelettel. Csak azt nem tudom, hogy a gépben volt-e film.

Dombai a jegyzeteit böngészte.

- Az angol tiszt Stanley, ugye?

- Úgy hívták, igen, de ez valószínűleg fedőnév.

Valószínű. Nos, ez a Stanley mit mondott az ügynökről?

- Nekem semmit. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy megbízhatom-e benne? Stanley spontán, némi büszkeséggel azt válaszolta, hogy az angolokban mindig meg lehet bízni. Engedje meg, őrnagy úr, kérem, hogy kicsit gondolkozzam.

Dombai bólintott, felállt, és az ablakhoz lépett. Kitárta, és mélyet szívott a friss, hideg levegőből. Most aztán meg van keverve az ügy - gondolta. - Danitzky tiszta, de itt van az újabb rejtély. Ki lehet ez a titokzatos fickó? És Turbéki hátha hazudik? Persze most minden szava ellenőrizhető. Kézdyék valóságos személyek. És milyen utasítást kaphatott? Végignézett a havas tájon.

- Eszembe jutott valami. Talán van jelentősége - mondta Turbéki. - Amikor Nikitsch felé autóztunk, Stanley egy előttem ismeretlen idős férfival angolul beszélt. Nyilván azért, hogy én ne értsem. Angolul ugyanis gyatrán tudok. A beszédet azonban megértem. Valakiről beszélgettek. Megpróbálom szó szerint visszaadni. Stanley: "Milyen nyelven írta a sifrét?"

Idegen: "Magyarul." Stanley: "Megérti?" Idegen: "Ott járt iskolába." Később az időjárásról meg a politikai helyzetről csevegtek. Aztán Stanley azt mondta:

"Meddig marad Pesten?" Idegen: "Huzamosabb ideig." Erre a beszélgetésre emlékszem.

Dombai jegyezgetett. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy elfelejtkezett a cigarettáról is, pedig az orra előtt füstölt.

- Most azt mondja el, honnan ismeri Danitzkyt? És miért keverte az ügyet?

- Danitzky ötvenhétben zárkatársam volt - mondta Turbéki.

- Melyik börtönben?

- Itt, Vácott. Hatan ültünk egy első emeleti zárkában. Danitzky dolgozni járt - valami találmányát ajánlotta fel a kormánynak -, mi viszont reggeltől estig a zárkában ültünk. Idegesek voltunk és éhesek.

Danitzky nem, mert ő "spájzolt", cigarettát, külön élelmet kapott. Irigyeltük és hamarosan meggyűlöltük őt. Önző volt nagyon, és akkor sem adott az élelemfeleslegéből, ha egymaga nem tudta elfogyasztani. Pár hónap múlva olyan jelenségeket észleltünk, amelyek arra mutattak, hogy besúgó van közöttünk. A gyanú természetesen Danitzkyra terelődött. Kézenfekvő volt a gyanakvás, hiszen ő érintkezett a tisztekkel, ő részesült különleges bánásmódban. Bojkottáltuk, és pokollá tettük az életét. Megmondtam neki, hogy mivel gyanúsítjuk. Tagadta a vádat. Megváltozott. Megosztotta az élelmét, mindent elkövetett, hogy ártatlanságát bizonyítsa, mi megettük az ennivalóját, de továbbra sem hittünk neki. Pattanásig feszült a húr. Danitzky egyik nap félrevont, és kétségbeesve bizonygatta ártatlanságát. Az egyik bizonyítéka az volt, hogy ő már a háború előtt a franciákkal állt kapcsolatban, később a németekkel, az "élvonalban" harcolt a kommunisták ellen a felszabadulás óta. Franciaországban hírszerző tanfolyamot végzett, ötvenhatban a lebukása véletlen volt, téves utasítást kapott. Hittem is, nem is. Amikor letartóztattak, eszembe jutott Danitzky, bemondtam a nevét. Hát így történt, tisztelettel.

Dombai a feljegyzéseit nézte, s egyre felhősebb lett a homloka. Aztán intézkedett, hogy Turbékit kísérjék vissza a zárkájába. Visszautazott Pestre.

Még akkor is fáradtnak érezte magát, amikor az íróasztalához ült. Csethe Miklós százados lépett be.

- Mi újság van, Miklós? - kérdezte. - üllj le, gyújts rá.

Csethe leült, kivett a dobozból egy Kossuthot, megnyomkodta, rágyújtott. Dombai becsukta az ablakot, megrázkódott.

- Hűvös van - mondta -, nos, mi újság?

- A rádiófelderítők tizenegy nulla háromkor ismét fogták az ismeretlen adót. Az adó harminc másodpercig működött, ugyanazt a számcsoportot sugározta, mint két nappal ezelőtt. Tegnap óta ez a második adás.

- A sifrét megfejtették?

- Jelenleg a kibernetikai csoportnál van. Az adó Csutorás szerint két-háromezer kilométerre van Budapesttől.

- Az adás szólhat Prágának, Belgrádnak éppen úgy, mint Budapestnek. Persze szólhat Szegednek, Sopronnak...

- Véleményem szerint az üzenet Budapestnek szól.

- Ezt a véleményedet mire alapozod? - kérdezte kíváncsian Dombai.

- Hat évvel ezelőtt ugyanilyen szisztémával dolgozott egy dél-franciaországi adó. Hétnaponként háromszor, pontosan ugyanezen a frekvencián, harminc másodpercig. Az utolsó adástól számított egy hónap múlva egy Pest környéki adóállomás válaszolt. A sifrét megfejtettük, az állomást bemértük, őrizetbe vételre azonban nem került sor, mert megkezdődtek a harcok.

Az ellenforradalom után a bemért körzet házait átvizsgáltuk, de semmit sem találtunk.

- Hol vannak az ügy iratai?

- A harcok alatt megsemmisültek - mondta Csethe.

- Menjünk tovább. Mi van még?

- Figurással találkoztam.

Dombai rosszkedvűen legyintett.

- Azt hiszem, Figurást leállíthatjuk - mondta. Blöff volt az egész Danitzky-ügy.

- Miért volna az?

Dombai kelletlenül elmondta a történteket.

- Tehát van egy ismeretlen Orvos, és most van egy másik ismeretlenünk is.

- A kettő lehet, hogy azonos.

- Minden lehet, Miklós. Az is lehet, hogy hülyék vagyunk. Turbékit hozasd be a vizsgálati osztályra, és részletesen ki kell hallgatnunk.

Csethe bólintott.

- Azért szeretném elmondani Figurás jelentését.

- Hát mondd.

- Danitzky szerintem - mondta Csethe - továbbra is érdekes, sőt érdekesebb, mint sejtenénk. Figurás ugyanis elmesélte, hogy Danitzky váratlanul megjelent a budakeszi szanatóriumban, és meg akarta látogatni Makrát.

Dombai felélénkült.

- Érdekes.

- Természetesen nem beszélhetett vele. De nem nyugodott meg. Telefonon felhívta a szanatóriumot, és Makra után érdeklődött. Csak amikor így ellenőrizte Makrát, érted, Sándor, csak akkor mutatta be az unokaöccsét.

- Figurás járt a lakásán?

- Természetesen. Az idegbeteg festő megmutatta a festményeit, Figurás pedig véleményt mondott a képekről.

- Szívesen meghallgattam volna - mondta mosolyogva Dombai. - Figurás mint kritikus. Ügyes kölyök.

- Az sem érdektelen, hogy Danitzky randevút kért Makránétól. Tetszik neki az asszony. Figurás szerint Piri ügyesen "vette a lapot".

Dombai elgondolkodva sétált.

- Lehetséges, hogy igazad van, és Danitzky valóban érdekes figura. De teljesen elölről kell kezdenünk a munkát.

- Hát kezdjük. Rajtam nem múlik.

- A nyilvántartásból hozasd fel a Schlicken- Aktát, alaposan át kell néznünk, hátha találunk benne valami kiindulási pontot.

A beszélgetést a telefon berregése zavarta meg.

Dombai hosszan beszélt Tímár alezredessel, a vizsgálati főosztály egyik vezetőjével. Amikor visszatette helyére a hallgatót, Csethéhez fordult.

- Ismered Timárt? - kérdezte.

- Egyszer beszéltem vele, azt hallottam, hogy kitűnő vizsgáló.

- Van esze, annyi szent.

- Részt vett az illegalitásban?

- Negyvenöt után lépett a pártba. Idomszerész volt.

A Ganzból emeltük ki negyvennyolcban, azt hiszem, ötvenhatig a pártközpontban dolgozott, közben jogot végzett. Az ellenforradalom után került a vizsgálati főosztályra. Miklós, akkor intézkedj. Hány órakor találkozol Figurással?

- Este fél nyolckor.

- Elmegyek veled, jó?

- Természetesen... nagyon jó lesz.

Csethe Miklós távozása után Dombai telefonált Karának, közölte, hogy ebéd után szeretne beszélni vele. Az ezredes megkérdezte, hogy mit végzett, néhány mondatban ismertette a kihallgatás eredményét.

Félóra sem telt el, és Tímár alezredes már Dombaival szemben ült. Tömzsi, fekete hajú férfi volt, szeretett tréfálkozni, munkatársai azt mesélték, hogy még nem látták ingerültnek. Néhány percig a futballbajnokság tavaszi fordulójáról beszélgettek, és megállapították, hogy a magyar labdarúgás színvonala siralmas.

- Mi van veletek, Sándor - mondta Tímár -, egy év óta nem kaptunk tőletek valamire való ügyet.

- Az angolok és a franciák megneszelték, hogy átvettem az osztályt - mondta nevetve Dombai -, megbeszélték ezt a minőségi változást a NATO plénumán, és megállapították, hogy az előállott új helyzetben teljesen reménytelennek látszik a magyarországi kémkedés.

A titkárnő feketekávét hozott be. Kavargatták a kávét, és élcelődtek egymással. Később Tímár megkérdezte, hogy Sándor olvasta-e Zsindely Béla riportját, amelyet Ágai Mária orvosnővel készített. Dombai nem olvasta a riportot, és így nagy figyelemmel hallgatta Timárt, aki röviden ismertette az írás tartalmát.

Az orvosnő elmondta, hogy még ma is rejtély fedi a Tatár-féle csoport lebukásának körülményeit. Az biztosra vehető, hogy árulás történt, mindkét esetben.

A miskolci csoportot egy Morgó fedőnevű egyén buktatta le. Morgó beépült a miskolciak közé, de hogy ki volt, azt csak Klics tudná megmondani, aki azonban a háború alatt eltűnt, a hírek szerint a németek agyonverték. De azt máig sem tudják, hogy Tatárt, akit a németek agyonlőttek, ki árulta el. Egy ideig Ágai Máriát gyanúsították, néha úgy érzi, hogy egyesek még ma sem hisznek ártatlanságában. Ezért lenne szükséges az igazi áruló kilétének a megállapítása.

- De hát ez képtelenség - mondta Dombai. - Ágai ártatlan. Fogalma sem lehetett, hogy Tatár hova menekült. Átnézted a vizsgálati anyagot?

- Semmit sem találtunk. A Tatár-Busa-Káldy Marian-féle vizsgálati anyag az ellenforradalom során eltűnt. Van valami, de az teljesen megbízhatatlan. Az még az a koncepció, hogy az árulást valami Salgó nevű volt főellenőr követte el. Ebbe az ügybe keverték bele annak idején Kara Ernőt is.

Dombai megdöbbent.

- Ne tréfálj. Ernőt ezért ítélték el?

- Nem mondta neked?

- Ernő még ma sem beszél. Azt mondja, ha kérdezik, hogy mi volt: én előre szeretek nézni, és nem hátra.

- Fantasztikus - mondta Dombai.

- A vádirat szerint Salgó Oszkár még a háború előtt beszervezte Kara Ernőt, az ő segítségével buktatta le Tatárt és Káldy Mariant, a felszabadulás után pedig mindketten beépültek az elhárításba.

- Megáll az ember esze. Kara nem ismerte Káldy Mariant.

- Tévedsz. Ismerte. A Káldy lány Haraszti menyasszonya volt, Haraszti viszont Kara Ernő barátja. De ez tényleg nem érdekes. Szeretném, ha elmondanál mindent, amit az ügyről tudsz. Az elvtársak ugyanis megbíztak, hogy tisztázzam az ügyet. Mondd, milyen ember Borsy Kálmán?

- Borsy? - kérdezte Dombai cigarettára gyújtva.

- Igen, Borsy Kálmán.

VI.

Kálmán nagyon rosszul, nyugtalanul aludt az éjjel.

Hazatérése után elolvasta a riportot, és Ágai Mária visszaemlékezése felkavarta őt, régi, erőszakosan elfelejtett emlékeket idézett, feltépte a behegedt sebeket, eszébe juttatta Mariant, és az emlékezés nagyon fájt.

Nem ismerte az orvosnőt, Tatárt sem, csak Mariant, akiről az orvosnő meleg szeretettel beszélt. Az életét köszönheti a bátor lánynak. Megemlítette Kamarás Rózsit, Káldyék szakácsnőjét, aki Marian szerint a Politikai rendőrség ügynöke volt, de ezt a feltevését később nem lehetett bizonyítani, mert a szakácsnő március tizennyolcadikán este eltűnt, azóta sem tudják, mi van vele. Kálmán lefeküdt, de nem tudott elaludni, ostoba gondolatok, képek kínozták, s amikor elszenderedett, fantasztikusnál fantasztikusabb álmai voltak.

Ébredése után azonnal elhatározta, hogy nem vár holnapig, délután kifizeti a számláját és hazautazik.

Juditra gondolt, nála biztosan megnyugszik. Hideg vízben megmosdott, tarkóját a csap alá tartotta, aztán kapkodva felöltözött, lesietett a hallba, a portásnak bejelentette elutazását, kérte, hogy állítsák ki a számláját. Már ott, a portás pultjánál az volt az érzése, hogy figyelik, s ettől az érzéstől később sem tudott megszabadulni. Elsietett a könyvkereskedésbe, megvásárolta a Braque- Albumot. Nézte, amíg gondosan becsomagolják, és a kellemetlen érzés megint elfogta.