TIZENKETTEDIK FEJEZET

Otto italkészlete rohamosan fogyatkozott. Orvosi közhelynek számít, hogy sokan a válságos helyzetekben tetemes mennyiségű ennivalót fogyasztanak. Nos, az Olympus Productions Ltd. alkalmazásában senki sem állt közülük. Senkinek sem volt étvágya, ám ezzel fordított arányban állt azoknak a száma akik az alkoholban kerestek megnyugvást. Levegőjének összetételét illetően a nappali, szép lassan kezdett kísértetiesen hasonlítani egy glasgow-i kocsmához, ahol éppen skót szurkolók ünneplik kedvenceiknek az ősi ellenség, az angolok fölött aratott feledhetetlen győzelmét. A társaság szétszóródva iddogált a nappaliban. A sérült Heytert leszámítva, a tizenhat ember egyike sem mutatott hajlandóságot arra, hogy visszavonuljon a hálófülkéjébe. Senki sem beszélt ugyan róla, de mindenki azt gondolta magában – teljesen helytelen feltételezésből kiindulva -, hogy ha Judith Haynes életét veszthette a hálófülkéjében, akkor akárki más meghalhat a sajátjában. Kettesével-hármasával üldögéltek, némán kortyolgatva az italukat, vagy halkan pusmogva. Tekintetek villantak, ha akár a legkisebb mozgást is észlelték az asztalok körül. A vigasztalan és gyászos hangulat egyre mélyült, talán nem is annyira Judith Haynes halála, hanem egy küszöbönálló újabb csapás balsejtelme miatt. Este hét felé járhatott már, kint korom sötét volt és kitartóan, szakadt a hó – ám Heissman, Goin, és Jungbeck még nem tért vissza.

Ottó, szokásától eltérően, egymagában üldögélt. Szájában szivar lógott, de nem ivott: Olyan ember benyomását keltette, mint aki azon elmélkedik, hogy ugyan még milyen iszonytató csapásokat rejteget számára a sors. Röviddel ezelőtt váltottam vele néhány szót, s akkor borúlátóan úgy vélekedett, hogy mind a hárman vízbe fúltak. Véleménye megfellebbezhetetlen volt. Mint rámutatott, egyikük sem ért fikarcnyit sem a csónak irányításához. Még, ha néhány percnél tovább bírták is a jéghideg vízben, és sikerült partra úszniuk, ugyan mi reményük maradhatott a túlélésre? Ha meg csupa sziklából állt a partszakasz, akkor hasztalan próbáltak megkapaszkodni a sima, függőleges kőfalon; fokozatosan fogyott az erejük, s végül alámerültek a vízben. Ha meg sikerült is elérniük egy valamivel megközelíthetőbb pontot a part mentén, a jeges szél keresztülhatolt átázott ruháikon és perceken belül biztosan halálra fa fagytak. Azt mondta, ha nem térnek vissza a táborba – s ő már biztosra veszi hogy nem fognak -, akkor lefújja az egész vállalkozást, és megvárjuk, amíg Smithy segítséget hoz, ha meg ő sem mutatkozik belátható időn belül, akkor azt javasolja a társaságnak, hogy induljanak el valamennyien Tunheimbe.

Néhány másodpercre csönd borult a nappalira, Otto felém fordulva, megeresztett egy kínkeserves mosolyt, majd kétségbeesett próbálkozásként, hogy enyhítsen a komor hangulaton, odaszólt:

– Ugyan, jöjjön már, dr. Marlowe, látom, nincs pohara.

– Nem, köszönöm – tértem ki a kínálás elől-, nem volna bölcs dolog a részemről. Otto körbehordozta a tekintetét a helyiségen. Ha kínok gyötörték is egyre fogyatkozó whiskykészlete láttán, bánatát ügyesen titkolta.

– Úgy tűnik, a többiek más véleményen vannak.

– A többieknek nem kell figyelembe venniük, milyen veszélyt jelent a kitágult pórusokra a fagypont alatti hőmérséklet.

– Miket beszél? – Rám bámult. – Mit jelentsen ez?

– Azt, hogy ha Heissman, Jungbeck és Goin nem kerül elő néhány percen – belül, fogom a kisebbik csónakot és a keresésükre indulok.

– Micsoda!? – kérdezte egészen más hangnemben. Nagy keservesen feltápászkodott, mint mindig, amikor magára akarta vonni a figyelmet. – Hogy a keresésükre akar indulni? Megőrült maga? No hiszen, kutatni ilyen időben! Sötét van kint, mint az alagútban, az ember a saját orra hegyéig sem lát el. Na nem, azt aztán nem! Már eddig is túl sok embert vesztettem, túlságosan is – sokat. Egyenesen megtiltom, hogy kimozduljon innen!

– S arra gondolt-e, mi van, ha csak a csónak motorja mondta fel a szolgálatot? És most magatehetetlenül sodródnak a hullámok hátán, a csontig hatoló fagyban, miközben mi csak üldögélünk, és nem teszünk semmit?

– Igen, gondoltam rá, és az a véleményem, hogy ennek semmi valószínűsége. A csónakmotorok generáljavításon estek át, mielőtt elindultunk, és egyébként is tudom, hogy Jungbeck nagyon ügyes szerelő. Ezt a lehetőséget verje ki a fejéből.

– Akkor is utánuk megyek.

– Én meg emlékeztetem árra, hogy a csónak vállalati tulajdon.

– És ki fog abban megakadályozni, hogy elvigyem?

Otto motyogott valamit az orra alatt, aztán azt mondta:

– Ugye, tisztában van…

– Tisztában vagyok… – vágtam közbe: Kezdett már elegem lenni Ottóból. – Ki vagyok rúgva.

– Akkor már rúgj ki engem is – szólalt meg váratlanul Conrad. Valamennyien feléje fordultunk. – Mert én vele megyek.

A gesztus nagyon is Conradra vallott, hiszen végül is ő volt az, aki megérkezésünk után rögvest indítványozta, hogy induljunk Smithy keresésére. Meg sem próbáltam vitába szállni vele. Láttam, hogy Mary Stuart rémült kétségbeeséssel néz rá. Ha ő sem tudta lebeszélni Conradot a felajánlkozásról, én ugyan hogy tudnám, gondoltam magamban.

– Charles! – Otto teljes tekintélyét latba vetette. – Szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy a szerződés szerint…

– Szarok a szerződésre! – válaszolta Conrad.

Otto hitetlenkedve rámeredt, száját szorosan összezárta, majd sarkon fordult és elviharzott a kabinja felé. Ahogy kitette a lábát a nappaliból, mintha mindenki egyszerre kezdett volna el beszélni. A Grófhoz léptem: gyászos képpel üldögélt elmaradhatatlan konyakja mellett, Felnézett rám, arcán bánatos mosoly.

– Ha akar egy harmadik öngyilkosjelöltet is, édes fiam, akkor én…

– Mióta ismeri Otto Gerrant?

– Micsoda? – Úgy láttam, egy pillanatig nem igen kapcsol. Aztán belekortyolt a konyakjába, s azt mondta: -. Harmincvalahány éve. Nincs ebben semmi titok. Még a háború előtt ismerkedtem meg vele Bécsben: De miért…

– És maga már akkor is a filmszakmában volt?

– Igen is, meg nem is. – Furcsa, titokzatos mosoly ült ki az ábrázatára. – Ezek is ismert tények. A régi szép időkben, drága barátom, Tadeusz Leszczynsky gróf, ha nem is mindenható, mindazonáltal olyan ember hírében állott, aki jelentős befolyással bír. Én voltam Otto múzsája, első mecénása. – Újabb, ezúttal derűs mosoly. – Mit gondol, miért kerültem be az igazgatótanácsba?

– Tud valamit azokról a körülményekről, amelyek 1938-ban arra kényszerítenék Heissmant, hogy igen sürgősen távozzék Bécsből?A Gróf arcáról egy csapásra lehervadt a derű: – Ezt tudniillik még nem hozták nyilvánosságra – tettem hozzá. Vártam egy darabig a válaszára, s amikor néma maradt, megjegyeztem: – Jobb lesz,ha vigyáz a hátára, Gróf.

– A… hátamra?

– Testének arra a részére, amely könnyen célpontjává válhat egy éles, szúrós tárgynak, vagy akár egy súlyos, tompa eszköznek. Vagy nem vette volna még észre, hogy az Olympus igazgatótanácsának tagjai úgy potyognak le magasztos kakasülőikről, mint holmi megtépázott verebek? Egyikük odakünn fekszik holtan, a másikuk meg idebenn. Halott ő is. Ketten életveszélyben vannak, vagy lehet, hogy már el is pusztultak, kint a nyílt tengeren. Miből gondolja, hogy maga szerencsésebb lesz náluk? Óvakodjék az orvtámadásoktól, Tadeusz! És megmondhatja Neal Divine-nek és Lonnie-nak, hogy vigyázzanak ők is magukra, legalábbis, amíg távol vagyok. Különösen Lonnie. Örömmel töltene el, ha meg tudná őt akadályozni abban, hogy távollétemben elhagyja a helyiséget. Tudja, a háta nagyon sebezhető pontja az embernek…

A Gróf nem válaszolt. Arcán sem volt nyoma érzelmeknek. Aztán mégis megszólalt:

– Állítom, hogy fogalmam sincs, miről beszél.

– Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy tudni fogja, miről beszélek. – Megpaskoltam a kidudorodó belső zseb tájékát az anorákján. Igaza van, ennek itt a helye. Ne a kabinjában heverjen használatlanul!

– Az istenszerelmére, miről beszél?

– A kilenc milliméteres automata Berettájáról. Ezzel a kellően talányos megjegyzésemmel faképnél hagytam a Grófot, és Lonnie-hoz léptem, aki szemmel láthatóan igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg. A keze most már szüntelenül reszketett, ahogy a poharat fogta, a szeme opálosan csillogott. Ám még mindig folyékonyan és érthetően beszélt.

– És lovagként vágtat újra a mi gyógyítónk mentőserege élén – szavalta Lonnie. – El sem tudom mondani, édes fiam, hogy hálatelt szívem mennyire…

.– Lonnie, maga csak maradjon idebent, amíg nem vagyok itt. Még egy lépést se tegyen az ajtón túlra. Egyetlenegyet sem! Kérem. Tegye meg a kedvemért.

– Te jóságos ég! – Lonnie folyamatosan csuklott. Még azt gondolhatná az ember, hogy veszélyben vagyok:

– Abban van. Higgye el, veszélyben van.

– Már hogy én? Hogy én? – őszintén meghökkent. – És ugyan ki akarhatna bármi rosszat a szegény öreg Lonnie-nak, aki a légynek sem vét?

– Egészen meglepődne, ha megtudná, milyen sokan akarnak rosszat a szegény öreg Lonnie-nak. Feledkezzék meg egy rövid időre az emberek veleszületett jóságába vetett hitéről, és ígérje meg, őszintén ígérje meg hogy nem fog innen kilépni ma éjszaka.

– Olybá tűnik, fiam, hogy ez fontos magának.

– Igen, az.

– Akkor rendben van. Bütykös kezem a szívemre téve, a legfinomabb malátás kádra…

Nem vártam meg ennek a meglehetősen hosszúnak ígérkező eskütételnek a végét, hanem Conrad és Mary Stuart felé indultam. Úgy láttam, hogy valamin vitáznak, halkan ugyan, de heves gesztusokkal. Abbahagyták, amikor a közelükbe értem. Mary Stuart esdeklően a karomra tette a kezét:

– Könyörgök, dr. Marlowe! Kérem, mondja meg Charlesnak, hogy ne menjen! Hallgatni fog magára, tudom, hogy magára hallgatni fog. – Összerázkódott. – Tudom, egyszerűen tudom, hogy ma éjszaka valami borzalmas dolog fog történni.

– Talán még igaza is lesz – feleltem. – Mr. Conrad, maga nem áldozható fel!

Abban a minutumban rádöbbentem, hogy szerencsésebb kifejezést is használhattam volna. Ahelyett, hogy Conradra függesztette volna a tekintetét, Mary mereven rám bámult: ő előtte sokkal hamarabb megvilágosodott szavaim értelme, mint előttem. Mindkét kezével megragadta a karomat, tompa és reményvesztett tekintettel nézett rám, aztán elfordult, s elindult a kabinja felé.

– Menjen utána – mondtam Conradnak. – Mondja meg neki…

– Felesleges. Elkísérem magát és ő tudja ezt.

– Menjen utána, s mondja meg neki, hogy nyissa ki az ablakát és dobja ki a hóra azt a fekete dobozt, amit odaadtam neki. Aztán zárja be jól az ablakot.

Conrad fürkésző tekintetet vetett felém és mondani készült valamit. De meggondolta magát, s, ment. Volt annyi esze, hogy még csak nem is bólintott, hiszen a biccentést kívülállók cinkos megegyezésként is értelmezhették volna. Egy perc múlva már vissza is jött. Fogtuk a négy legnagyobb elemlámpát, s magunkra kapkodtuk a kabátunkat. Már csaknem az ajtónál jártunk, amikor Mary Darling felállt a még mindig ijesztően nyúzott Allen mellől, s odalépett hozzám.

Dr. Marlowe!

Közel hajoltam hozzá, oda, ahol a platina hajzuhatag alatt a fülét sejtettem, s belesúgtam:

– Ugye, egy angyal vagyok? Ünnepélyesen bólintott, s nagy szarukeretes szemüvege mögött szomorúságot tükrözött a szeme. Megcsókolt. Nem tudom, hogy a nézőközönség mit gondolt erről a futó kis közjátékról, de nem is nagyon érdekelt. Lehetséges, hogy az volt a véleményük: a jóságos doktor utoljára részesül ily gyöngéd búcsúztatásban, hiszen kint az örök sötétség vár rá, ahonnan nincs visszaút. Amint bezárult mögöttünk az ajtó, Conrad panaszos hangon megszólalt:

– Igazán megcsókolhatott volna engem is.

– Szerintem maga már kapott épp eleget – vágtam rá.

Volt benne annyi tartás, hogy ne válaszoljon. Anélkül, hogy felkattintottuk volna az elemlámpáinkat, a sötétben és a sűrű havazásban az élelmiszerraktárhoz evickéltünk. Két vagy három percig várakoztunk, amíg meg nem győződtünk arról, hogy senki sem követ bennünket: Aztán visszamentünk a főépülethez, és Mary Stuart ablaka alatt megkerestük a fekete dobozt. Mary az ablakban állt. Kétségkívül látnia kellett bennünket, ám nem mozdult, még csak integetni sem próbált búcsúzóul. Sok közös vonás van a két Maryben, fordult meg a fejemben, most azonban homlokegyenest másra gondolnak.

Átvergődtünk a havon, s a sötétben lebotorkáltunk a mólóra. A fekete dobozt biztonságos helyre, a csónak hátsó ülése, alá tettem. Beindítottuk a motort – csak öt és fél lóerős volt, de nem is kellett nagyobb arra a kis csónakra -, s elszakadtunk a parttól. A kikötőgát északi nyúlványát, kerültük meg éppen, amikor Conrad megjegyezte:

– Uramisten, itt olyan sötét van, mint a pokol legmélyebb bugyrában. Van valami ötlete, hogyan kezdjünk neki?

– Mármint minek?

– Természetesen Heissmanék felkutatásának.

– Nem érdekel, hogy viszontlátom-e őket valaha is – mondtam epésen. – Egyetlen lépést sem szándékozom tenni a felkutatásuk érdekében. Ellenkezőleg, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy elkerüljük őket. – Amíg Conrad csöndben rágódott a hirtelen fordulaton, a hajót jó száz méterre kikormányoztam az öböl vizére. A motor megbízhatóan pöfögött. A Sor-hamna északi partjához közeledve teljesen levettem a sebességet, és leállítottam a motort. Amikor már csak lebegtünk a vízen, előrementem a csónak orrába, s kidobtam a horgonyt.

– A térkép szerint – közöltem – három árok húzódik itt a tenger fenekén. Ez azt jelenti, hogy akár tizenöt méterre is le kell ereszteni a horgonyt, nehogy elsodorjon bennünket az áramlás. Így ni, meg is van. És minél a part mögöttünk emelkedik, gyakorlatilag beleolvadunk a tájba. Senki sem vehet észre bennünket, aki délről közelít errefelé. Természetesen most ne gyújtson rá.

– Nagyon mulatságos – mondta Conrad. Kis szünet után megkérdezte: – Mégis, kit vár arról?

– Hófehérkét és a hét törpét.

– Oké, oké. Vagyis maga szerint nincs semmi baj az eltűntekkel.

– Baj, az aztán van velük, de nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja.

– Ohó! – Megint csönd következett. Azt hiszem a hallottakat próbálta megemészteni. – Szóval, ami Hófehérkét illeti…

– Csupa fül vagyok.

– Mi volna, ha várakozás közben azzal ütnénk agyon az időt, hogy mesél nekem Hófehérkéről? Elmondtam neki mindent, amit tudtam, meg azt is, amit csak sejtettem. Némán figyelt. Amikor befejeztem a mondókámat, vártam, hátha van megjegyeznivalója. De nem szólt, így hát hozzáfűztem:

– Ugye, megígéri, hogy nem fogja első látásra agyba-főbe verni Heissmant?

– Ha nagyon akarja, megígérem. De nem szívesen. – Összeborzongott. – Jézusom, de hideg van!

– Bizony az! Figyeljen csak!

Először csak halkan, szaggatottan, aztán már az északi szél és a sűrű havazás ellenére is mind kivehetőbben hallottuk a közeledő csónakmotor duruzsolását. Két perc sem telt el és a motor dübörgése élesen, jól megkülönböztethetően vált ki a természetes zajok közül. Conrad megszólalt:

– Hm, szinte el sem lehet hinni… Hát mégis sikerült megjavítaniuk a motort?!

Csöndben meghúztuk magunkat leshelyünkön, lágyan ringatózva a hullámokon. Egyre jobban dideregtünk a farkasordító hidegben. Heissmanék csónakja megkerülte a móló északi nyúlványát, aztán a motorzaj hirtelen elült. Heissman, Goin és Jungbeck nem szállt partra azonnal, még körülbelül tíz percen át mindhárman a csónak körül szorgoskodtak: Nem láthattuk, hogy mit csinálnak. A sötétség és a havazás miatt jóformán még a körvonalaikat sem tudtuk kivenni: Néhányszor azonban elemlámpák fénye villant fel a móló fala mögül, időnként fémes hangok is megütötték a fülünket, nekem pedig kétszer is úgy tűnt, mintha olyasféle csobbanást hallanék, mint amikor valami súlyos tárgyat engednek le a vízbe. Végül a három elemlámpa imbolygó fénye a móló tetején villant fel: Heissman, Goin és Jungbeck végigment a gáton, s eltűnt a főépület irányában.

– Gondolom, most illene valami értelmeset kérdeznem – szólalt meg Conrad. – Nekem pedig illene értelmesen válaszolnom. Azt hiszem, percek kérdése csak, s meglesz a kérdés is, a válasz is. Vonja be a horgonyt, legyen szíves.

Beindítottam a motort, s alacsony fordulatszámon mintegy kétszáz métert hajóztunk kelet felé, majd délnek fordultunk. Amikor úgy éreztem, hogy az északi széljárást és a távolságot belekalkulálva már senki sem hallhatja meg a motor zaját az épületek felől, teljes sebességre kapcsoltam.

A navigálás sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint gondoltam. Elég hosszú ideje voltunk már kint, hogy a szemünk megszokja a sötétséget. Jobb kéz felől tisztán ki tudtam venni a part körvonalát. Akár még rosszabb látási viszonyok között is meg lehetett volna különböztetni az egymástól élesen elváló parti sziklák feketeségét és a mögöttük húzódó hófödte dombok fehérségét. A tengert sem szántották vad hullámok, pedig a lelkem mélyén féltem, hogy erős lesz a hullámzás. A víz felszíne éppen csak fodrozódott ezen az estén, a szélirány pedig már nem is lehetett volna kedvezőbb.

A Malmgren-fok jobboldalt tűnt elő. A csónakot délnyugatnak fordítottam, hogy behajózzunk Evjebukta vizére. Csökkentettem a sebességet. Noha a sziklák ormai tisztán kirajzolódtak, a víz felszíne közelében már árnyékba borult minden. És egyetlen porcikám sem kívánta, hogy a csónakkal nekiütközzünk, valamelyik kis szigetnek az öböl északi hajlatában.

Conrad most először szólalt meg azóta, hogy felszedtük a horgonyt. Türelme csodálnivaló volt. Torkát megköszörülve azt mondta:

– Kérdezhetnék valamit?

– Sőt mi több, talán választ is kaphat rá. Emlékszik azokra az egészen fantasztikus kiszögellésekre és tűszerű csúcsokra, amelyeket a Harmatos Rózsa fedélzetéről láttunk a sziget déli csücskében a szikláknál?

– Ó, áldott szép emlékek – válaszolta sóvárogva.

– Azért ne csüggedjen el – mondtam bátorítóan. – Ma este újra láthatja. – Micsoda!?

– Úgy bizony.

– Mármint a Harmatos Rózsát?

– Azt hát. Legalábbis remélem, hogy ideér. De addig még van egy kis időnk. Nos, azokat a kiszögelléseket az erózió okozta az árapály-tevékenység nyomán. Az erős hullámzás, a viharok és a fagy is besegített. A sziget valamikor sokkal nagyobb volt, mint most. A folyamat megállíthatatlan. Hatalmas darabok szakadnak ki a sziklafalakból, s tűnnek el a vízben. Az erózió barlangokat is vájt a sziklák belsejébe. És még valami mást is, amiről csak ma délután szereztem tudomást. Azt hiszem, egyedülálló a világon. Két– vagy háromszáz méterre a Kolthoff– foktól, vagyis az öböl déli bejáratától, egy patkó formájú, aprócska kikötő képződött a kőfalban. Ma fedeztem fel látcsövön keresztül. – Tényleg?

– Tettem egy kis sétát a környéken. Nos, ennek a piciny kikötőnek a belső hajlatában egy hasadék található. Az a rés egy alagút nyílása, amely valószínűleg végigfut a Kolthoff-fok gyomrában. Legkevesebb kétszáz méter hosszúnak kell lennie. Az átjárót Perleportennek hívják, s csak a sziget részletes térképén van feltüntetve. Ma délután került először a kezembe ilyen térkép.

– Hogy? Kétszáz méter hosszúságban? És egyenesen a sziklák alatt? Ez csak mesterségesen kialakított átjáró lehet.

Ugyan már, ki az ördögnek jutna eszébe, hogy egy ilyen hosszú alagutat fúrjon a sziklába, amikor csónakkal öt perc alatt átjuthat a hegy túloldalára?

– Meg kell hagyni, tényleg nem túl hihető – válaszolta, Conrad. – S maga szerint Heissman és a barátai ma ott jártak?

– El nem tudom képzelni, hol másutt lehettek volna. Ma reggel minden helyet megvizsgáltam a Sor-hamna környékén, és ebben az öbölben is. Sehol sem láttam őket.

Conrad nem szólt semmit, s ez egyike volt azoknak a tulajdonságainak, amelyek miatt kezdtem nagyon megkedvelni. Akár egy tucat kérdést is föltehetett volna hamarjában, amelyekre biztosan nem, tudtam volna még válaszolni. Minthogy ezzel, tökéletesen tisztában volt, nem is kérdezett semmit. Evinrude nevű motoros csónakunk jóleső kitartással dohogott alattunk,és körülbelül tíz perc múlva megpillantottam az Evjebukta déli részét határoló sziklák kontúrjait. Balkéz felől tisztán kivehető volt a Kolthoff-fok csúcsa. Úgy rémlett, hogy távolabb bukóhullámok vetnek fehér tajtékot.

– Nem hiszem, hogy valaki is figyelne bennünket – mondtam. – Szerintem nyugodtan kikapcsolhatjuk az éjjellátó készüléket. Tudom, hogy errefelé nincsenek zátonyok a közelben. Egy orrlámpa fénye bőven elég lesz.

Conrad előremászott a csónak orrába, és két elemlámpát is felkattintott. Két perc múlva fényük már az előrehajló, sima fekete sziklafalra vetődött: alig volt tőlünk száz méterre. Jobbra kormányoztam a hajót, hogy a parttal párhuzamosan haladjunk északnyugati irányban. Egy percen belül már ott is voltunk a keletre néző sziklanyúlványnál, amely a parányi, kör alakú bemélyedést védte. Csökkentettem a sebességet, s a csónak puhán besiklott a kis kikötőbe. Szinte azon nyomban fel is tűnt a félkör alakú nyílás a sziklafal lábánál. Igen szűknek látszott. Nagyon lassan közeledtünk feléje. Conrad hátrapillantott a válla felett.

– Klausztrofóbiás vagyok.

– Én is.

– És ha elakadunk odabent?

– A másik csónak nagyobb ennél.

– Feltéve, ha egyáltalán járt itt. Á, egye fene, ha már egyszer belevágtunk!

Örültem, hogy Conrad így fogja fel a dolgot, s a csónakot szép óvatosan bekormányoztam az alagútba. Tágasabb volt, mint amilyennek látszott, bár nem sokkal. Egy örökkévalóságon át moshatták a hullámok a titkos csatorna belső falait, amelyek mostanra már alabástrom simaságúra csiszolódtak. Noha a vízi alagút csaknem egyenes irányban haladt dél felé, néhol összeszűkült, máshol meg kiöblösödött, változott mennyezetének magassága is. Nem emberi kéz alkotta a Perleportent, ez egyértelmű volt. De nem sokáig. Mert Conrad váratlanul felkiáltott és előremutatott.

A nyílás csupán bemélyedésnek látszott az alagút falában, s alig különbözött azoktól, amilyened mellett korábban elhaladtunk. Körülbelül két méter mély lehetett. Furcsa, lapos perem futott körbe rajta polcszerűen, amelynek. szélessége fél és másfél méter között váltakozott: Olyan volt, mintha emberi kéz formálta volna. Végeredményben kialakulhatott volna természetes úton is, hiszen akadt ott bőven mindenféle fantasztikus formájú és alakú sziklaképződmény. Ám volt valami azon a helyen, ami egészen biztos, hogy nem természetes úton került oda. Egy rakás szürke fémrúd. A rudakat precízen egymásra fektették, szabályos kereszt alakzatban.

Egyikünk sem szólt, Conrad a másik két elemlámpát is bekapcsolta, majd mind a négyet a körbefutó kőperemre állította és fényüket felfelé irányította: A bemélyedést fényözön árasztotta. el. Kitornásztuk magunkat a peremre. A csónakkötelet az egyik fémrúdra hurkoltam. Még mindig egy árvahang nélkül. A csónakból előhalásztam a csáklyát és megmértem a víz mélységét: Másfél méter sem volt. Ám amit nagyon furcsának találtam, az a szikla tapintása volt a fenéken, a víz alatt: A csáklyával körbetapogattam a helyet: egyszer csak valami keménybe ütköztem. Sikerült megmozdítanom. Felhúztam: egy lánc volt, vastagsága tán egy centi, itt-ott már rozsdásodott, de még mindig szilárdnak látszott. Továbbcsévéltem, egészen addig, amíg meg nem jelent a szemünk előtt egy fémrúd. Pontosan olyan méretű volt, mint amilyenek a peremen álltak halomba rakva: Egy gyűrűs csavarral volt a lánchoz erősítve. A rúd már teljesen elveszítette eredeti színét. A lánccal együtt visszaeresztettem a vízbe.

Elővettem a zsebkésemet és megkapargattam az egyik fémrúd felületét. Lágy volt, és könnyen levált, valószínűleg ólom lehetett. De ez csak bevonat volt a rúdon, alatta szilárdabb anyagot éreztem. Keményen megmarkoltam a zsebkést és egy jó hüvelyknyit lefejtettem az ólombevonatból: Sárgás fém csillant, meg alatta.

– Hűha! – kiáltott fel Conrad. – Maga aztán bankot robbantott! Legalábbis így mondanák a pókerasztalnál.

– Valahogy úgy.

– És nézzen csak ide! – Conrad benyúlt a fémrudak közé, s egy doboz festéket húzott ki a rakás mögül. Rajta a felirat: Instant szürke.

– Jóféle festéknek tűnik – jegyeztem meg. Megérintettem az egyik rudat. – Már egészen száraz. És el kell ismerni, nagyon ügyes eljárás. Leszedi a gyűrűscsavart, aztán lefesti a rudat – és ennyi elég is. Az eredményt meg maga is látja.

– Egy hasonló, sőt méretre és színre pontosan ugyanolyan ballasztrúd, mint amilyen a tengeralattjáró-makettbe van beépítve nehezékként.

– Úgy bizony! – helyeseltem. Megbecsültem az egyik rúd súlyát. -.– Még csak nem is nehéz, könnyen lehet szállítani. Erre mondják, hogy negyven fontos nemesfém rúd.

– Honnan tudja?

– A minisztériumban megfelelő pénzügyi kiképzésben is részesültem. A rúd értéke folyó áron – durván harmincezer, dollár. Körülbelül hány rúd lehet ebben a rakásban, mit gondol?

– Talán száz. Vagy még több.

– És ez csupán az első eresztés. A java még odalent van. Festőecseteket nem lát valahol?

– De igen, itt vannak. – Conrad már mozdult is, hogy benyúljon a fémrudak mögé. Rászóltam.

– Kérem, ne! Gondoljon azokra a friss ujjlenyomatokra!

Conrad vontatottan válaszolt, mintha álomból, ébredt volna.

– Egy pillanatra kihagyott az agyam, most kapcsolok csak. – Hitetlenkedve bámulta a szürke rudakat. – Hárommillió dollár heverne itt a lábunk előtt?

– Nagyjából.

– Jobb, ha odébbállunk – mondta. – Mindjárt kitör rajtam a heveny pénzéhség!

Odébbálltunk. Amint kibukkant a piciny öblöcske vizére, mindketten visszanéztünk az alagút sötét és vésztjósló torkára.

– Ki fedezte fel? – érdeklődött Conrad.

– Nem tudom.

– És a Perleporten? Mit jelent ez az elnevezés?

– A Gyöngyök Kapuja.

– Meglehetősen találó elnevezés.

– Hát… tényleg nem rossz.

A visszafelé vezető út sokkal kellemesebb volt, mint odafelé. A hullámokat szemből kaptuk, a jeges dara és a fagyos szél is az arcunkba vágott. A havazás miatt erősen romlottak a látási viszonyok. Ennek ellenére egy óra alatt visszajutottunk-a táborba. Kikötöttünk, a fagytól merev végtagjaink groteszk módon egyfolytában remegtek a szörnyű hidegtől.

Conrad felkapaszkodott a mólóra. Felnyújtottam neki a fekete dobozt, én meg levágtam vagy jó tíz métert a csónakkötélből. Aztán utána másztam. A kötelet a doboz köré fontam, mintha ágyat készítenék neki. A doboz tetején lévő két csapózárat némi nehézség árán sikerült felnyitnom. A fedél felcsapódott, egy fedő– és két oldallemez védte most a belső szerkezetet. A csaknem teljes sötétségben a kapcsolók és a keresőgombok csak halványan pislákoltak, de nem is volt szükségem több fényre, hogy a készüléket kezelni tudjam. Voltaképpen egyszerű kis szerkezet volt. Ameddig csak tudtam, kihúztam a teleszkópos antennát. Két kapcsolót felkattintottam, mire kigyulladt egy gyenge fényű zöld lámpa. A készülék halkán zümmögött, a búgást azonban egy méterről is alig lehetett meghallani.

– Istenem, micsoda jóleső megnyugvás fogja el az embert, ha ezek a kis mütyürkék elkezdenek zümmögni! – mondta Conrad. – De nem fogja a hó tönkretenni?

– Ez, a kis mütyürke több mint ezer fontot ér. Belemárthatja savba, dobhatja forró vízbe. Leejtheti egy négyemeletes ház tetejéről – működni fog. Van egy kisebb változata, azt akár ágyúból is kilőheti, akkor sem lesz semmi baja. Egyszóval, nem hinném, hogy ez a kis havazás kárt tenne benne.

– Azok után, amiket elmondott róla, már én sem.

Conrad némán figyelte, ahogy a fekete dobozt leteszem a földre, a jelzőlámpát beirányzom a móló déli karjának csücskéhez, majd a kötelet áthurkolom egy kikötőcölöpön, és jó erősen meghúzom. Miután ezzel végeztem, a kezemmel havat lapátoltam a készülékre, hogy elrejtsem a kíváncsi szemek elől.

– Mekkora. a hatósugara?

– Negyven mérföld. Ma este azonban negyedannyi is megtenné.

– És már ad is jelzéseket?

– Igen.

A kesztyűnket használva seprűnek, eltüntettük a nyomainkat. Odaszóltam Conradnak:

– Nem hiszem, hogy valaki is meghallotta volna az érkezésünket, de azért ne kockáztassunk feleslegesen. Megkérhetném, hogy őrködjék egy kis ideig?

Leereszkedtem a tengeralattjáró-maketthez, majd bemásztam a belsejébe. Két perc múlva ismét Conrad mellett álltam. – Van valami probléma? – kérdezte.

– Semmi. A két szürke szín nem teljesen azonos, de senki nem venné észre, hacsak nem kifejezetten ezt figyeli.

Nem fogadtak bennünket csatából hazatérő hősként. Igaz, azt sem mondhatom, hogy korai visszatérésünk kifejezett csalódást okozott, a többieknek.

Ám kétségkívül benne volt a levegőben, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a rendes kerékvágásba. Persze az is lehet, hogy már összes együttérzésüket Heissmanra, Jungbeckre és Goinra pazarolták, akik természetesen azt állították, hogy csónakjuk motorja késő délután felmondta a szolgálatot.

Heissman illendően megköszönte, hogy a keresésükre indultunk, köszönetében azonban volt valami leereszkedő önelégültség, valami vállveregető szívélyesség, ami normális körülmények között – heves ellenérzést váltott volna ki belőlem. Heissmannal szemben azonban már eleve olyan mélységesen ellenséges érzülettel viseltettem, hogy azt már lehetetlen lett volna fokozni: Következésképpen Conraddal együtt megelégedtem azzal, hogy eljátsszuk, mennyire megkönnyebbültünk, hogy élve látjuk, őket viszont, ámde abból sem csináltunk nagy ügyet, hogy bosszúságunkat véka alá rejtsük. Conrad különösen jól alakította a szerepét: színészként tagadhatatlanul fényes jövő várt rá.

A helyiségben szinte elviselhetetlen temetői hangulat uralkodott. Azt vártam volna, hogy a társaság öt tagjának épségben való visszatérése talán elegendő ok arra, hogy a búskomorság egy kicsit felengedjen. Ám úgy tűnt, hogy éppen a mi életben maradásunk erősítette fel az emberekben azt a tudatot, hogy egy halott nő fekszik az egyik szomszédos kabinban. Heissman nagy igyekezettel ecsetelte előttünk, hogy milyen csodálatos háttereket talált a különböző jelenetekhez. Nékem viszont rögtön az jutott az eszembe, hogy igencsak kemény fába vágná a fejszéjét, ha abban a roppant szűk alagútban akarná mozgatni egy egész filmstábot, kamerákkal és hangrögzítő berendezésekkel együtt. Heissman

Otto bátortalan kísérletet tett arra, hogy valamiképpen a közelembe férkőzzék, helyreállítandó a normális kapcsolatot közöttünk. Egészen odáig ment, hogy rám tukmált egy whiskyt, amit ugyan nem köszöntem meg, de azért lecsúsztattam a torkomon. Megpróbált elsülni néhány jópofának szánt suta megjegyzést a kitágult pórusokról, meg hogy most már biztosan nem akarok újra kimerészkedni az éjszakába. Nem mondtam meg neki, hogy de igenis, szándékomban áll újra kimerészkedni az éjszakába, de azért nem kell félnie, mert csak a mólóig akarok kisétálni, s ilyen rövid szakaszon a világ összes kitágult pórusa sem tudna megfosztani cselekvő képességemtől.

Egy pillantást vetettem a karórámra. Még tíz perc, nem több. Aztán valamennyien elindulunk arra a kis sétára: az Olympus Productions négy igazgatója, Lonnie és jómagam. Csak mi hatan, senki más. A négy társigazgató már a nappaliban tartózkodott. Tudtam, hogy Lonnie-nak időre van szüksége, amíg, újra megtalálja a kapcsolatot a létező valósággal az után, hogy hosszasan elidőzött a számára egyedül vigaszt nyújtó whiskysüvegek társaságában. Érzésem szerint ez az idő már letelt, Lonnie-nak is ott lett volna a helye közöttünk. A szobájába mentem.

Kegyetlenül hideg volt a hálófülkében, – mert az ablakot szélesre tárták. Lonnie nyilván azon keresztül távozott, mert a kabinban egy árva lélek sem volt. Felkaptam az elemlámpát, ami az összegyűrt ágytakarón hevert, s kivilágítottam vele a sötétbe. Még mindig kitartóan havazott, de nem olyan sűrűn, hogy ne vegyem észre az ablak alól kiinduló lábnyomokat. Két pár volt belőlük. Lonnie-t valaki meggyőzte, hogy tartson vele egy pohárkára. Nem mintha Lonnie-t ilyesmire különösebben rá kellett volna beszélni.

Figyelmen kívül hagytam a kíváncsi tekinteteket, s gyorsan keresztülvágtam a nappalin. Egyenesen az élelmiszerraktárba mentem. Az ajtaja tárva-nyitva, de Lonnie sehol. Az egyetlen szilárd bizonyíték, hogy ott járt, egy félig üres whiskysüveg volt, kupakja lecsavarva. Ennyit Lonnie magasztos fogadalmáról – a legfinomabb malátára emelt kézzel tette le a nagyesküt.

A kunyhó körül a hó alaposan letaposva, számtalan egymást keresztező csapással. Lehetetlen volt kiválasztani közülük egy bizonyos lábnyomot. Visszarohantam a főépületbe. Azonnal akadtak önkéntesek: hiába, Lonnie-nak nem voltak ellenségei, legalábbis olyanok nem, akiket akaratlanul tett azzá.

A Gróf bukkant rá, alig egy perccel azután, hogy a keresésére indultatunk. A generátorház mögött feküdt, arccal a hóban. Már befödte a hó. Nyilvánvaló volt, hogy már jó ideje fekszik ott. Csak ing volt rajta, pulóver és nadrág. A lábán kopott nemezpapucs. A feje mellett a havon sárgás folt: kiömlött whisky. Lonnie jobb keze szorosan rákulcsolódott az üvegre.

A hátára fordítottuk. Halottabbnak már nem is látszhatott. A bőre tapintása jéghideg, arca fehér, mint az elefántcsont. Nyitott, fénytelen szemébe belehullott a hó a mellkasa mozdulatlan. Talán mert babonából eszembe jutott: hátha van némi igazság ó a közmondásban, hogy isteni gondviselés óvja a gyermekeket és a részegeket, lehajoltam és a mellére tapasztottam a fülem. Nagyon mélyről jövő, dobogást hallottam…

Bevittük, s az ágyára fektettük. Olajhősugárzókat, forró vizes palackokat és előmelegített takarókat hoztak a többiek. Leszámítva azt, hogy Lonnie-t általános megbecsülés és tisztelet övezte, úgy tűnt, hogy mindenki elszántan veti bele magát a segítségnyújtásba; látszott, hogy szeretnének végre valami jó és hasznos dologban segédkezni. Sztetoszkóppal megállapítottam, hogy Lonnie szíve valóban ver, bár amit hallottam, azt alig lehetett szívdobogásnak nevezni: olyan volt, mintha egy rabul ejtett, sérült kisveréb verdesne a szárnyával. Először arra gondoltam, hogy szívserkentő szert alkalmazok, esetleg konyakot, de mindkettőt elvetettem. Az állapota válságos volt, élete egy hajszálon múlott: az élénkítő szer vagy a szeszes ital éppúgy meg is ölhette, mint ahogy segíthetett rajta. Ezért arra összpontosítottuk minden erőfeszítésünket, hogy mihamarabb felmelegítsük a megfagyott és élettelennek látszó testet. Közben pedig négyen masszírozták a lábát és a karját, hogy újra elinduljon bennük a vérkeringés.

Tizenöt perccel azután, hogy rátaláltunk, már észrevehetően lélegzett. Szaggatottan és reszelősen szedte a levegőt, de mégiscsak lélegzett. Most már, eléggé felmelegedett a teste, legalábbis amennyire a külső behatásokra felmelegedhetett. Megköszöntem a többiek közreműködését, s kértem, hogy távozzanak valamennyien. Csupán a két Maryt tartottam vissza ápolónőnek. Arra kértem őket, vigyázzanak Lonnie-ra, mert én nem tudok vele maradni. Az órám szerint már így is tízperces késésben voltam.

Lonnie szeme megrebbent. A teste még mindig merev volt, de a szeme megmozdult. Néhány másodperc elteltével rajtam állapodott meg fátyolos tekintete. Öntudatánál volt, s tudtam, hogy most már öntudatánál is marad!

– Maga tökkelütött, vén bolond! – korholtam. Nem éppen ilyen hangnemet kellett volna megütnöm vele, hiszen fél lábbal még a túlvilágon volt, de nem tudtam féken tartani az indulataimat. – Miért csinálta…?

– Aha! – lehelte alig hallhatóan.

– Ki csalta ki magát? Ki itatta le? – Éreztem, hogy a hátam mögött a két Mary először rám bámul, aztán egymásra néz. De már rég nem érdekelt, hogy ki mit gondol.

Lonnie ajka néhányszor megmozdult, de hang nem jött ki a torkán. A szemében váratlanul pajkos huncutság villant, majd erőtlen és rekedt részeg vihogás tört fel a torkából.

– Nagyon rendes ember – suttogta. – Tényleg az.

Szerettem volna megrázni, de féltem, hogy egyúttal a lelket is kirázom belőle. Fogcsikorgatva erőt vettem magamon és megkérdeztem:

– Ki az a nagyon rendes ember, Lonnie?

– Rendes bizony – motyogta -, nagyon rendes. – Fölemelte vékony kezét és intett, hogy hajoljak közelebb. Megtettem.

– Tudja mit? – szavai távoli mormolásként hatottak.

– Na, mondja, Lonnie.

– Az út végén… – hangja megbicsaklott.

– Igen?

Láttam rajta, hogy erőlködik.

– Az út végén… – Hosszú szünet következett. Kénytelen voltam egészen a szájához tartani a fülemet. – Az út végén nincs más, csak könyörület. – Súlyos szemhéja lecsukódott.

Ömlött belőlem a káromkodás, egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam. Ama eszméltem, hogy a két lány döbbenten néz rám, bizonyára azt gondolták, hogy Lonnie-t szidom, mint a bokrot. Mary Stuarthoz fordultam:

– Keresse meg Conradot, vagyis Charlest. Mondja meg neki, szóljon a Grófnak, hogy jöjjön azonnal a kabinomba. Conrad tudni fogja, mit kell tennie.

Mary drága egy árva szót sem szólt, már szedte is a lábát.

– Életben marad Lonnie, dr. Marlowe? – kérdezte Mary Darling.

– Nem tudom.

– De… de most már egészen fölmelegedett.

– Nem a lehűléstől fog meghalni, Mary. Rám nézett. Szarukeretes szemüvege mögül a szeme egyszerre sugárzott megfontoltságot és aggódást.

– Arra céloz, hogy esetleg az alkohol fogja elvinni?

– Igen, talán. Nem tudom.

A rá jellemző, szinte már szeretetre méltó szigorúsággal dörrentett rám:

– Magát már nem is nagyon érdekli, ugye, dr. Marlowe?

– Nem, tényleg nem érdekel.

Beesett arcán láttam, hogy szavaim megütközést váltanak ki belőle. Átöleltem keskeny vállát, s azt mondtam:

– Nem törődöm vele, Mary, mert őt magát sem érdekli. Lonnie már régóta halott.

A hálófülkémbe siettem. A Gróf már várt rám, így hát nem vesztegettem az időt.

– Tisztában van vele, hogy valaki meg akarta ölni Lonnie-t?

– Nem. De hát kicsoda? – A Gróf szokásos csipkelődő stílusa egy szempillantás alatt tovatűnt.

– És remélem, tudja azt is, hogy Judith Haynest szintén meggyilkolták?

– Meggyilkolták? – Közlésem mélyen megrázta. Látszott rajta, hogy őszintén megrendült.

– Valaki halálos adag morfiumot adott be neki. Ráadásul az én injekciós tűmmel. És a morfium is az én készletemből való. – Hallgatott. – Vagyis a maguk kis aranyvadászata nem egészen úgy sült el, ahogy tervezték. Ennek már fele sem tréfa.

– Valóban nem.

– Tisztában van vele, hogy gyilkosokkal paktált le?

– Most már igen.

– Most már igen, mi? Remélem, sejti, hogy erre a bíróság mit fog mondani?

– Sejtem.

– Magánál van a fegyvere? – Bólintott. – És tudja is használni?

– Ne feledje, uram, hogy én lengyel gróf vagyok! – A régi énje szólt most belőle.

– Hát majd a tanúk padján is legyen ilyen nagylegény! – válaszoltam. – Mert ugye, azzal is tisztában van, hogy csupán egyetlenegy módon úszhatja meg a börtönt. Ha koronatanúként a bűntársai ellen vall.

– Igen, ezzel is tisztában vagyok.