TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Hé, ébredjen, őrségbe kell mennie! – Smith a vállamnál fogva rázott. Sem az ébresztésre, sem a vállrázogatásra nem volt szükségem, mert mostanra már olyan éberen aludtam, hogy nyomban felriadtam, amikor óvatosan elfordította a hálófülke ajtógombját. – Ideje, hogy szolgálattételre jelentkezzék. Friss kávé várja, most főztük.

Követtem a nappaliba. Üdvözöltem Conradot, aki az olajfőzőnél tüsténkedett néhány kanna meg bögre társaságában, majd a kapuhoz mentem. Kinyitottam. Meglepetésemre a szél ereje jócskán mérséklődött. Az irányát is megváltoztatta, s egyenesen nyugatról fújt. A hó már csak szállingózott, s úgy nézett ki, hogy hamarosan teljesen eláll. Mintha néhány halványan pislákoló csillagot is megpillantottam volna egy darabka tiszta égbolton, a Sor-hamna bejáratától délre. Ám a hideg elviselhetetlenebb volt, mint korábban. Gyorsan becsuktam az ajtót és, Smithyhez fordulva, súgtam neki valamit.

– Bátorítóan hangzik – válaszolta. – De miért veszi ilyen biztosra, hogy az az öt… – Hirtelen elhallgatott, amint Luke nagyot nyújtózkodva. ásítozva megjelent a nappaliban. Sovány és esetlen égimeszelő, akinek fején a hajat kenderkóctömeg helyettesítette: Egy önmegtartóztató és mérséklethez szokott fodrászkéz csodákat tudott volna művelni vele. De megtette volna egy hajpánt is.

– Maga szerint úgy néz ki, mint egy bérgyilkos? – kérdeztem.

– Nyugodtan beperelhetnénk gitárral elkövetett zenei atrocitásért, semmi kétség. Egyébként pedig… Nos, azt hiszem, igaza van. Ártalmatlan lénynek tűnik. És ugyanez áll a többi négyre is.

– Conrad után nézett, aki végigment az egyik folyosón, kezében egy bögre kávéval. – Ahogy a főszereplőnkre is bekötött szemmel bátran fogadni mernék.

– Hova a fenébe ment?

– Gondolom, valami finomságot vitt a kedvesének. Miss Stuart szinte végig itt volt velünk őrségben.

Már a nyelvemen volt, hogy a szóban forgó hölgy figyelemre méltó előszeretettel tölti ébren a kora hajnali órákat, de aztán meggondoltam magam. Hogy Mary Stuart sötét és homályos üzelmekbe keveredett bele, ehhez nem fért kétség. Furcsa viselkedését egyáltalán nem indokolta, hogy Heissman a nagybátyja. Azt azonban egy pillanatra sem hittem, hogy bármi köze lehetne a gyilkosságokhoz. Smithy megkérdezte:

– Fontos, hogy eljussak Tunheimig?

– Egyáltalán nem számít, hogy maga eljut-e oda, vagy sem. Ha Heyter magával megy, úgyis az időjáráson, meg azon fog múlni, hogy találnak-e átjárót. Ha vissza kell fordulnia, jöjjön csak nyugodtan, nagy hasznát venném itt. Ha viszont eljut Tunheimbe, akkor már maradjon is ott.

– Maradjak ott? Ezt meg hogy képzeli? Nem azért megyek oda, hogy segítséget hívjak? Arról nem is beszélve, hogy Heyter ragaszkodni fog hozzá, hogy visszajöjjek.

– Egészen biztosan, meg fogják érteni, hogy kimerült, és pihenésre van szüksége. Ha Heyter elkezd hepciáskodni, zárassa be. Majd adok magának egy levelet az állomás ügyeletes tisztjének címezve.

– Az jó volna. És mi van, ha az ügyeletes tiszt kerek perec visszautasítja a kérést?

– Azt hiszem, lesz ott néhány ember, aki készségesen együtt fog magával működni. Rám nézett. Nem látszott különösebben lelkesnek:

– Persze, a maga barátai, mi?

– Épp az állomáson tartózkodik egy brit meteorológuscsoport, rövid látogatáson. Öten vannak. Nos, valójában egyikük sem meteorológus.

– Már hogy is volnának! – Lelkesedésének hiánya merevségbe csapott át. Már csak egy hajszál választotta el az ellenségeskedéstől. – Maga aztán nem szívesen teregeti ki a kártyáit, ugye dr. Marlowe?

– Ne legyen már dühös rám! Én nem kérek semmit. Én utasításokat közlök magával. Ez a politikám: betartani az utasításokat. Még akkor is, ha magának más a véleménye. Ha egy titkot megosztanék magával, az egyáltalán nem olyan volna, mintha megfeleznénk azt. Még ha engednék is bepillantást a lapjaimba, ugyan ki garantálja a kibic személyét? Holnap kora reggel megkapja azt a levelet.

– Oké. – Láttam rajta, hogy nem egy könnyen fékezi magát. Komoran tette hozzá: – Feltételezem, hogy azon sem kellene különösebben meglepődnöm, ha a Harmatos Rózsát ott találnám?

– Hadd fogalmazzak úgy: nem tartanám teljességgel kizártnak – válaszoltam.

Smithy biccentett, majd megfordult és az olajfőzőhöz sétált, ahol Conrad kávét töltögetett a bögrékbe. Tíz percig még kávét iszogattunk és mindenféléről beszélgettünk, aztán Smithy és Conrad távozott. A következő négy óra eseménytelenül telt el kivéve, hogy Luke öt perccel Smithyék távozása után mély álomba zuhant. Nem ébresztettem föl, mert nem volt rá szükségem. Éberségem szinte már természetfölöttinek hatott. Hiába, Luke-tól eltérően, nekem volt min törnöm a fejem.

Kinyílt egy ajtó, s Lonnie lépett ki a folyosóra.

– Minthogy saját bevallása szerint sem volt valami nagy alvó, meg a gyanúsítottaim igazi listáján sem szerepelt a neve, riadalomra nem láttam okot. Bejött a nappaliba, s lehuppant mellém egy székre. Öreg és fáradt volt. Az arca szürke, s amikor megszólalt, a hangjából hiányzott a megszokott, évődő árnyalat.

– No, nézd csak, megint az irgalmas gyógyító – mondta. – S megint a nyája fölött őrködik. Azért jöttem, fiam, hogy megosszam magával az éjféli őrködés kínjait.

– De hiszen fél négy múlt öt perccel! – figyelmeztettem.

– Bocsánat, nyelvbotlás. – Nagyot sóhajtott. – Nem aludtam valami jól. Sőt, szemhunyásnyit sem aludtam. Egy összezavarodott öregember ül maga mellett, doktor.

– Sajnálattal hallom, Lonnie.

– Nem kell könnyeket hullatnia értem. Mint a legtöbb nyomorúságos halandó, a gondokat én okoztam magamnak. Elég baj már az is, hogy öreg vagyok. Magányos öregemberként élni pedig – már egy jó ideje egyedül élek – az idő nagy részében szomorú dolog. Ám ha egy magányos öregember már a lelkiismeretével sem tud megbékélni – ó, az már egyenesen elviselhetetlen. – Nagyot sóhajtott. – Nem szokott túl gyakran megesni, de ma valahogy igazán sajnálom magam.

– S mi baja a lelkiismeretével?

– Nem hagy békében nyugodni, az a bajom vele. Bizony, édes fiam, oly jó volna kín nélkül távozni, ha üt az óra. Ugyan, mi másra vágyhat még egy öregember, aki fölött már bealkonyodott, s úgy érzi, hogy elérkezett az idő?

– És a bár a túloldalon? Az sem csábítja már?

– Már az sem. – Lehangoltan megrázta a fejét. – A paradicsomban sem fognak tárt karokkal várni, ha itt a földön nem találtam meg a helyem. Nincsenek rendben a belépési okmányaim, édes fiam, ez a helyzet. – Mosolygott, de a szeme szomorú maradt. – Egyedül az élteti bennem a reményt, hogy a pokolban azért csak akad majd egy ócska söntés az én számomra is.

Elnémult, a szeme lecsukódott. Azt hittem, hogy álomba szenderült. De hirtelen megmoccant, megköszörülte a torkát, s minden apropó nélkül azt mondta:

– Mindig túl későn érkezik. Mindig.

– Mi jön mindig túl későn, Lonnie?

– A könyörület, a megértés, a megbocsátás. Úgy érzem, hogy Lonnie Gilbert kevesebbet ért el az életében, mint amennyit elérhetett volna. Túl késő van már mindenre. Már túl késő elmondanom: kedvelem magát, megszerettem magát, vagy, hogy maga milyen kedves és hogy megbocsátok. Hacsak nem… Hacsak… Hacsak… Nehéz úgy békét kötni valakivel, ha az a másik ott fekszik maga előtt, élettelenül. Bizony, bizony. – Mintha megfeszítette volna összes erejét, olyan váratlanul szökkent talpra. – Ám maradt még egy kis reménysugár, hogy valamit még, meg lehet menteni. Lonnie Gilbert most megy, s megteszi, amit sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna tennie. De előtte, édes fiam életet kell lehelnem ebbe a testbe, erőt plántálni ezekbe az ősrégi csontokba, s világosságot teremtenem elhomályosuló elmémbe: egyszóval, fiam, fel kell készülnöm arra, ami rám vár, s amit szégyenszemre mind a mai napig megpróbáltatásnak tekintek. De röviden úgy is mondhatnám: drága barátom, nem tudja véletlenül, hol a whisky?

– Azt hiszem, Otto magával vitte.

– Derék ember ez az Otto, nincs is nála kedvesebb, de hát meg van verve ezzel a szűkmarkúságával. Nincs gond persze, hiszen az utánpótlás forrása itt van egy ugrásra: – Ezzel indult is volna a kapu felé, de én megfogtam a karját.

– Meglátja, Lonnie, egyszer még megesik, hogy kimegy oda, elüldögél csöndesen, aztán álomba szenderül és soha többé nem jön vissza. Mert megfagy. Különben sincs rá szükség, hogy állandóan kiszaladgáljon. Tartok én is egy keveset a szobámban. Ugyanattól az ellátótól, biztosíthatom. Azonnal idehozom. Csak tartsa nyitva a szemét, amíg odavagyok, rendben?

Különösebben nem volt érdekes, hogy nyitva tartja-e a szemét, vagy sem, mert húsz másodpercen belül már vissza is értem. Smithy sokkal mélyebben aludt, mint én, mert nem riadt fel rövid látogatásomra.

Lonnie bőségesen töltött magának, ám poharát néhány hajtásra ki is ürítette. Vágyakozva nézegette az üveget, de aztán eltökélten eltolta magától.

– Ha már eleget tettem a kötelességemnek, visszatérek, és szabadon átengedem magam az élvezetnek. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy kellő erőt gyűjtöttem a közbülső időre.

– Hová igyekszik? – El sem tudtam képzelni, mi az a halaszthatatlan tennivaló, amit éjnek évadján kell elintéznie.

– Sokkal tartozom Miss Haynesnek. Azt szeretném, hogy…

– Judith Haynesnek? – Rámeredtem. – De hisz az volt a benyomásom, hogy rá se tud nézni!

– Sokkal tartozom neki – mondta eltökélten. Szeretnék most mindent visszafizetni, ha úgy tetszik, kiegyenlíteni a számlát. Érti már?

– Nem. Most három-negyvenöt van. Ha ennek, az ügynek a rendezése hosszú évek óta húzódik, ahogy maga mondta az előbb, akkor bizonyára várhat néhány órát. Arról nem is beszélve, hogy Mis Haynes sokkos állapotban van, nyugtatókat kapott. Akár tetszik neki, akár nem, jelenleg én vagyok az orvosa, és nem engedem, hogy zavarják.

– De drága barátom, orvos létére bizonyára megérti, hogy rendkívül sürgős esetben azonnal kell cselekedni. Teljes erőmmel azon voltam, hogy eljussak idáig. Végre összeszedtem minden bátorságomat. Ha még néhány órát kell várnom, esetleg már túl késő lesz. Néhány óra múlva az a Lonnie Gilbert, aki most maga előtt áll, visszavedlik az öreg, kopaszodó, gyáva és önző Lonnie Gilbertté akinek kőből van a szíve. Visszaváltozik azzá a Lonnie-vá, akinek maguk ismerik. És akkor már örökre késő lesz.

Elhallgatott. Majd új taktikát alkalmazva, megkérdezte:

– Azt mondta, hogy nyugtatókat kapott. Meddig tart a hatásuk?

– Attól függ. Mindenkinél más. Négy, hat, esetleg nyolc órán át.

– Na, látja, erről van szó. Lehet, hogy az a szegény kislány már órák óta ébren fekszik, s az után áhítozik, hogy bárcsak volna valaki mellette, még ha most valószínűleg nem is kifejezetten Lonnie Gilbert társaságára vágyik. Vagy talán elkerülte a figyelmét, hogy lassan már tizenkét órája, hogy beadta neki a nyugtatókat?

Igaza volt elkerülte. Ami viszont egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet, az Lonnie és Judith Haynes kapcsolata volt: már jó ideje fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy valójában milyen viszony van közöttük. Úgy, véltem, talán segítségemre lehet, esetleg a bennünket körülvevő titkok ködének szétoszlatásához is hozzájárulhat, ha megtudom, egy mi az a nyomasztó teher, amitől Lonnie éppen Judith Haynesnek akarja a szívét kiönteni: Azt mondtam neki:

– Megyek és magam nézem meg Miss Haynest: Ha valóban fent van és jól is érzi magát, akkor részemről rendben van a dolog.

Bólintott. Judith Haynes szobájához mentem, és kopogtatás nélkül beléptem. Az olajmécses lángja le volt csavarva, ő pedig ébren feküdt a takarók alatt. Csak az arca látszott ki. Halálsápadt volt, de nem is vártam mást. Tiziánvörös haja még jobban kiemelte arcának sápadtságát. Máskor élénkzöld szeme most fakó és fénytelen volt, könnyáztatta arca maszatos. Közömbösen rám nézett, ahogy az ágya mellé húztam egy széket, majd ugyanolyan közömbösen elfordította rólam a tekintetét.

– Remélem, jól aludt, Miss Haynes – szólítottam meg. – Hogy érzi magát?

.– Mondja, maga mindig az éjszaka kellős közepén látogatja meg a betegeit? – A hangja ugyanolyan fakó volt, mint a szeme.

– Nem szokásom. De ma éjszakától kezdve őrséget állunk, s rám éppen most került sor. Szüksége van valamire?

– Nincs, semmire. Tudják már, hogy ki ölte meg férjemet? – Természetfölöttien nyugodtan viselkedett, szinte vasmarokkal tartotta féken az érzelmeit. Tartottam tőle, hogy higgadtsága újabb megfékezhetetlen hisztérikus kitörés előjátéka is lehet.

– Még nem. Miss Haynes, értelmezhetem úgy kérdését, hogy már nem a fiatal Allent vádolja gyilkossággal?

Nem hiszem, hogy ő volt. Órák óta fekszem itt, volt hát időm gondolkodni. És nem hiszem, hogy ő volt. – Színtelen hangjából és élettelen arcából arra következtettem, hogy még mindig a nyugtatók hatása alatt áll. – De elkapják a gyilkost, ugye? Aki megölte Michaelt. Michael nem volt olyan rossz ember, mint gondolták róla. Higgye el, dr. Marlowe, valójában nem volt olyan rossz. – Most először fedeztem fel rajta érzelem nyomát, egy bátortalan mosoly aprócska jelét a szája sarkában. – Nem állítom, hogy kedves, vagy, hogy jó és finom ember volt, mert nem volt az. De hozzám tartozott. A férjem volt.

– Tudom – válaszoltam, mintha érteném. De csak részben értettem. – Nagyon remélem, horogra akad a gyilkos. Bízom benne, hogy el fogjuk kapni. Van valamilyen ötlete, aminek esetleg hasznát tudnánk venni a nyomozásban?

– Az én ötleteim fabatkát sem érnek, doktor. Egyébként sem érzem valami tisztának a fejem.

– Gondolja, hogy képes volna egy kis beszélgetésre? Nem lenne nagyon fárasztó?

– De hiszen már egy ideje beszélgetünk.

– Nem velem. Hanem Lonnie Gilberttel. Rettentően szeretne néhány szót váltani magával.

– Velem? – Láttam, hogy fáradtsága ellenére is meglepődik, ám nem zárkózott el eleve a találkozás gondolatától. – Miért akar Lonnie Gilbert velem beszélni?

– Azt én nem tudom. Lonnie orvosokat nem szívesen avat a bizalmába. Amennyire ki tudtam venni a szavaiból, valami istentelenül rosszat tett magával és most bocsánatot akar kérni érte. Igen, azt hiszem, ezt akarja.

– Hogy Lonnie akar bocsánatot kérni tőlem?! – A megdöbbenés egy csapásra száműzte a reménytelenséget a hangjából. – Hogy tőlem kér bocsánatot? Nem, nem, tőlem nem, – Egy pillanatra elnémult, aztán azt mondta: – De ha így van, nagyon szeretnék vele beszélni. Most mindjárt.

Amennyire csak tudtam, igyekeztem leplezni elképedésemet és kihátráltam a fülkéből. Visszamentem a nappaliba, és közöltem a hasonlóképpen elképedt Lonnie-val: Judith Haynes majd eleped a vágytól, hogy beszélgessen vele. Utána bámultam, hogy végigmegy a folyosón, majd belép Miss Haynes fülkéjébe, s becsukja maga mögött az ajtót.

Luke-ra néztem. Talán még mélyebben aludt, mint amikor magára hagytam. Fiatalsága abszurdnak tűnt azok között a körülmények között. Arcán elégedett mosoly játszott, nyilván az első aranylemezéről álmodott. Halkan Judith Haynes szobájához osontam, Nem emlékeztem olyan passzusra a: hippokratészi esküből, amely tiltotta volna, hogy orvosok zárt ajtókra tapasszák a fülüket. Gyorsan kiderült azonban, hogy igencsak hegyeznem kell a fülem, ha valamit is hallani akarok. Noha az ajtó közönséges préselt furnérból készült, a szobában lévők olyan halkra fogták a hangjukat, hogy csupán elmosódott mormogás hallatszott ki. Kénytelen voltam hát letérdelni, s fülemet szorosan a kulcslyukra tapasztani.

– Még hogy maga! – mondta Judith Haynes. A hangja hamisan csengett, ám lehet, egyszerűen csak nem tudtam elhinni, hogy képes őszintén kedves lenni. – Maga! Hogy a bocsánatomért esedezzen? Hogy éppen maga!

– Én, kedvesem, igen, én. Már hosszú, hosszú évek óta. – A hangja elcsuklott. A következő néhány szót nem értettem. Aztán azt mondta: – Alávaló gaztett, megvetésre méltó. Egy olyan ember számára, aki gyűlölködésben éli le az életét… nem, kedves, a gyűlölet… – Elhallgatott, s néhány pillanatra csend borult a kabinra. Aztán folytatta:

– Nincs irgalom, nincs irgalom. Tudom, hogy nem lehet… hogy nem lehetett olyan rossz ember, sőt egyáltalán nem is volt ő rossz ember, hiszen maga szerette, és nem lehet valakit szeretni, ha az egy, elvetemült, hitvány alak. De még ha bűneiért a pokol fenekén kell lakolnia, akkor sem…

– Lonnie! – Miss Haynes hangja élesen, szinte parancsolóan csattant. – Tudom, hogy nem egy angyalhoz mentem feleségül, de nem is egy ördöghöz.

– Tudom, drágám, én tudom. Csupán azt akartam mondani…

– Hallgasson már el, Lonnie! Aznap este Michael nem ült abban az autóban, még csalt a közelébe se ment.

Feszülten figyeltem, de válasz nem jött. Judith Haynes hozzáfűzte még: – Én sem voltam ott, Lonnie.

Ezúttal hosszúra nyúlt a csend, aztán Lonnie szólalt meg, de olyan erőtlen hangon, hogy szavait alig lehetett kivenni: – Nekem nem ezt mondták.

– Biztos vagyok benne, hogy nem ezt mondták, Lonnie. Igen, az én autóm volt. De nem én vezettem. És nem is Michael.

– De… de ugye nem– tagadja, hogy a lányain akkor este – szóval, hogy akkor este cselekvőképtelenek voltak? Akár csak maga? És hogy ezt maga tette velük?

– Az égvilágon semmit sem akarok letagadni. Mindnyájan túl sokat ittunk – és ezért van az, hogy azóta egy korty sem ment le a torkomon, Lonnie. De azt nem tudom, kit terhel a felelősség. Csak annyit tudok, hogy se Michael, se én nem mentünk ki a házból. Uramatyám! Azt hiszi talán, hogy mindezt el kell mondanom magának? Most, hogy Michael meghalt?

– Nem. Nem hiszem, hogy el kell mondania. De akkor… akkor ki vezette az autót?

– Két másik valaki. Két férfi.

– Két férfi. És maga azóta is fedezi őket?

– Hogy fedezem őket? Nem, ezt nem mondanám. Hacsak nem figyelmetlenségből. De nem is, rosszul fejezem ki magam. Úgy értem, hogy ha valamikor is fedeztem, az csak mellékesen következett abból, amit mi valójában akartunk. Lehet, hogy a saját érdekünkben cselekedtünk, s most azt mondhatja ránk, hogy önzők voltunk. Mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy Michael és én – szóval, hogy mi bűnözők voltunk, s mindig is szem előtt tartottuk az anyagi haszon lehetőségét.

– Két férfi? – Úgy tűnt, mintha Lonnie tudatáig semmi más nem hatolt volna el. – Két férfi: Magának ismernie kell őket.

Megint csend következett.

– Persze – mondta halkan Miss Haynes. Most már nyomasztóan és ingerlően hatott rám a csönd. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy valamit is elszalasszak a következő néhány szóból. De feleslegesnek bizonyult az erőfeszítésem, mert végül is nem maradt lehetőségem arra, hogy meghalljam, sem arra, hogy elszalasszam a következő néhány szót. Nyers és ellenséges hang csattant a hátam mögött:

– Mi a fenét keres maga itt, uram?

Igyekeztem visszafogni magam, nehogy megtegyem, amit egyébiránt nagyon szerettem volna megtenni: azt tudniillik, hogy gátlástalanul szabadjára engedjek néhány keresetlen kifejezést. Ehelyett megfordultam és felnéztem Otto körte alakú, masszív tömegére, amely valóságos hegyként tornyosult fölém, Keze ökölbe szorult, vörösesbarna arcszíne vészjóslóan elsötétült, szeme villámokat szórt. Az ajkát meg olyan erősen összeszorította, hogy a szája helyén már csak egy vékony vonal látszott, s félő volt, hogy pillanatok kérdése, és az is eltűnik.

– Mintha valami felzaklatta volna, Mr. Gerran – mondtam. – Ami meg a kérdését illeti, éppen hallgatóztam. – Talpra szökkentem, leporoltam a nadrágomat, aztán fölegyenesedtem, s a két tenyeremet is összedörzsöltem, hogy megtisztítsam a ráragadt piszoktól. – Mindent meg tudok magyarázni.

– Epedve várom. – Minden porcikájában reszketett a dühtől. – Bizonyára nagyon érdekes lesz, dr. Marlowe.

– Csak annyit mondhatok, hogy meg tudom magyarázni. Hogy meg tudom, Mr. Gerran. Ez nem azt jelenti, hogy szándékomban is állna. S ha már itt tartunk, maga mit keres itt?

– Hogy én… Már hogy én mit… – Haragjában képtelen volt uralkodni magán, csak hápogott, kapkodva szedte a levegőt. Állítom, hogy abban a pillanatban toronymagasan vezette a szívinfarktusra esélyesek világranglistáját. – Még ilyen arcátlan pimaszságot! Ha nagyon tudni akarja, én őrségbe megyek. De maga mit keres a lányom ajtajánál? Egészen meg vagyok lepve, Marlowe, hogy csak hallgatózik, és nem mindjárt leskelődik!

– Nincs szükségem rá, hogy kulcslyukon keresztül leskelődjem – válaszoltam józanul. – Orvos vagyok, és Miss Haynes a páciensem. Ha látni akarom, csak kinyitom az ajtót és besétálok. Nos, hát, akkor most, hogy már maga van őrségben, én megyek is. Vár rám az ágy! Fáradt vagyok.

– Hogy várja az ágy! Az ágy! Esküszöm, Marlowe, ezt még megkeserüli! Ki van bent a lányomnál?

– Lonnie Gilbert.

– Lonnie Gilbert? Mi a fészkes fenét keres….Na, álljon csak félre, uram! Hadd menjek be!

Testemmel eltorlaszoltam az útját. Olyan érzés volt, mintha egy kipárnázott harckocsit kellett volna feltartóztatnom. Még az volt a szerencsém, hogy a hátamat nekivetettem a falnak. Végül megtorpant.

– Én a maga helyében nem mennék be – mondtam. – Igen kínos téma szerepel terítéken odabent. Úgy is mondhatnám, hogy a cseppet sem édes múltat idézik fel.

– Mi az ördögről karattyol itt nekem? Mit akar ezzel mondani, maga… maga hallgatózó!

– Nem akarok én magának az égvilágon semmit se mondani. Ellenkezőleg, talán éppen maga világosíthatna fel engem néhány dologról. Példának okáért nem beszélne nekem arról a gépkocsi szerencsétlenségről, ami Kaliforniában történt évekkel ezelőtt? Tudja, amiben Lonnie Gilbert felesége és két lánya az életét vesztette?

Mérge egy pillanat alatt elszállt, akárcsak vörösesbarna arcszíne. A vér kifutott a fejéből, az arca még csúnyább lett, s kétoldalt szürke májfoltok ütköztek ki rajta.

– Autóbaleset? – A hangján sokkal jobban tudott uralkodni, mint az arcszínén. – Milyen gépkocsi szerencsétlenségről beszél, uram?

– Fogalmam sincs, milyen gépkocsi szerencsétlenségről beszélek. Ezért kérdezem magát. Csak foszlányok szűrődtek ki Lonnie szavaiból, de azt hallottam, hogy a családja végzetes autóbalesetéről volt szó, s mivel úgy rémlett, hogy a lánya is tud erről a tragikus esetről, gondoltam, talán maga is birtokában van bizonyos tényeknek.

– Nem tudom, hogy Lonnie miről beszélt. Mint ahogy maga sem tudja. – Úgy tűnt, Otto váratlanul teljesen érdektelenné vált a tőrfentek iránt. Sarkon fordult és a nappaliba ment. Követtem a példáját.

Kinyitottam a kaput, s rögtön tudtam, hogy Smithy kellemes kis gyalogtúrának néz elébe reggel. Noha hidegebb volt, mint valaha, a hóesés már elállt, az égbolt is kezdett kitisztulni, és a csillagok egyre több ponton ragyogtak fel. A fagyos nyugati szél elcsitult, s már csak a gyengéden simogató szellő emlékeztetett rá. Lehet persze, hogy ez annak volt köszönhető. hogy táborunk az Antarcticfjell szélárnyékos oldalában feküdt. Volt valami furcsa világosság, valami szokatlan fényjáték a levegőben: ahhoz túl erős volt, hogy a csillagok fényei okozzák. Néhány lépést tettem előre, ki a szabadba, s valahol messze délen, az épület fölött megpillantottam a színtiszta égre felkúszó holdat. Csak egy negyed karéj borult árnyékba fényes tömegéből.

Visszamentem a kunyhóba, s ahogy behúztam magam mögött az ajtót, megláttam Lonnie-t. Éppen keresztülvágott a nappalin, feltehetőleg a hálófülkéje felé tartott. Bizonytalanul rakta a lábát, mintha nem látna jól. Csak amikor egészen közel ért hozzám, akkor vettem észre könnyes szemét. Mit nem adtam volna érte, ha tudom, hogy mi váltotta ki azokat a könnyeket! Lonnie érzelmi felindultságának mértékét elárulta, hogy még csak egy pillantást sem vetett a csaknem teli whiskysüvegre, amely Otto előtt állt az asztalon. Még Ottót sem méltatta figyelemre: ám ennél jóval feltűnőbb volt, hogy Otto Bern volt kíváncsi őrá. Amilyen feldúlt állapotban támadt rám, azt vártam volna, hogy Lonnie-t talán szintén kérlelhetetlenül felelősségre vonja, sőt, akár nyakon is ragadja a szerencsétlen öregembert. Ám Otto hangulata teljesen megváltozott.

Az alvó Luke-hoz léptem, hogy a derék és hűséges őrszemet felrázzam szendergéséből. Ekkor Otto hirtelen felugrott ültéből, és hatalmas testével a lánya szobája felé vette az irányt. Egy pillanatig sem haboztam: aki á-t mond, mondjon b-t is. Utána eredtem, s felvettem már-már megszokott testhelyzetemet Judith Haynes ajtaja előtt, ámbár hangerősítőként most nem kellett használnom a kulcslyukat, mert Otto idegességében nyitva hagyta az ajtót. Visszafojtott, nyers hangon beszélt a lányához. Szülői szeretetnek nyoma sem volt benne.

– Miket hordtál itt össze, te bestia? Miket beszéltél? Autóbaleset? Milyen autóbaleseti Miket hazudoztál Gilbertnek, te undok zsaroló cafka?

– Takarodj ki innen! – Judith Haynes hangja már nem volt sem tompa, sem színtelen. – Hagyj magamra, te szörnyeteg, te vén ördögfajzat! Takarodj, takarodj! Hordd el magad!

Még közelebb hajoltam az ajtóréshez. Nem mindennap nyílik rá alkalom, hogy fültanúja lehetek egy meghitt családi beszélgetésnek.

– Esküszöm az égre, nem fogom engedni, hogy a saját lányom keresztezze az utamat! – Otto megfeledkezett arról, hogy halkan beszéljen. – Már a kelleténél is többet elviseltem tőled és attól a másik élősködő herétől, attól a zsaroló csavargótól. Mit csináltál…

– Hogy merészelsz így beszélni Michaelről? – Most nagyon halkan beszélt. Ám hangjában volt valami, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Így beszélsz róla, pedig ő már halott. Meggyilkolták. A férjem volt. Nos, drága apám, a szemedbe mondjam, hogy Michael mivel zsarolt téged, csak éppen te nem tudtad, hogy én tudok róla? Igen, drága apám? És elmondjam Johann Heissmannak is? Csönd állt be a szobában. Aztán Otto megszólalt:

– Te rohadt kis kígyó! – Hangja elcsuklott, mintha saját magát fojtogatná.

– Még hogy én kígyó! Kígyó?! – Fölnevetett, dermesztően fagyos, rekedt nevetéssel. – Hát a vagyonod, apám? Na de csak emlékszel még arra, kedves papa, hogy mi történt 1938-ban? Persze hogy nem felejtetted el, hiszen magam is jól emlékszem rá! Szegény öreg Johann, csak ment és ment, egyre csak a rossz irányba. Szegény Johann bácsikám. Ugye, arra tanítottál akkoriban, hogy így szólítsam, kedves papa? Johann bácsikámnak?

Otthagytam őket. Nem azért, mintha már eleget hallottam volna, hanem mert azt gondoltam, hogy úgysem tart már sokáig a beszélgetésük. Így kissé veszélyesnek éreztem, hogy Otto másodszor is rajta kaphat a lánya ajtajánál. És az sem volt mellékes, hogy Jungbeck – Otto őrtársa – bármelyik pillanatban megjelenhetett, és nem szerettem volna, ha meglát Judith Haynes ajtajánál leskelődni. Bizonyára azonnal elmondta volna főnökének. Így hát visszatértem Luke-hoz. Nem láttam értelmét, hogy felébresszem pusztán azért, hogy megmondjam neki, mehet aludni. Reggelire, meg altató gyanánt öntöttem magamnak egy pohár whiskyt, és már készültem felszívódni, amikor eszelős kiáltozás ütötte meg a fülemet: – Takarodj, takarodj! – Rögtön ezután Otto jelent meg a folyosón, sietősen távozva lánya hálófülkéjéből. Láttam, hogy szélsebesen becsukja az ajtót. Gyors léptekkel kikacsázott a nappaliba, szó nélkül nyakon ragadta a whiskysüveget – noha az ital az övé volt, ezt azonban nem tudhatta -, színültig töltött egy poharat, s a felét egy kortyra lehúzta. Reszkető kezétől jócskán ki is loccsant az italból.

– Ez nagy meggondolatlanság volt a maga részéről, Mr. Gerran – mondtam neki rosszallóan. – Így felzaklatni a lányát! Szegény teremtés tényleg ápolásra szorul. Gyöngéd kedvességre, szerető gondoskodásra volna szüksége.

– Gyöngéd kedvesség! – Megpróbálta maradék whiskyjét lenyelni, de az ezúttal az ingére löttyent. – Szerető gondoskodás! Jézusom! – öntött még a whiskyből. Látszott rajta, hogy kezd lecsillapodni. És szép fokozatosan teljesen meg is nyugodott. Most senki nem gondolta volna róla, hogy néhány perce még az volt a legfőbb óhaja, hogy kínpadra feszítsen.

– Talán valóban nem voltam annyira figyelmes, mint kellett volna. De a lányom egy hisztérika, kész hisztérika. Megesik a színésznőkkel, tudja, hogy van ez. Úgy látom, a maga nyugtatói nem a leghatékonyabbak, dr. Marlowe!

– Mindenki másképpen reagál a nyugtatókra,Mr. Gerran. Kiszámíthatatlanul.

– Én nem vádolom magát, egyáltalán nem vádolom – közölte ingerülten, – Gondoskodás és kedvesség. Hát persze, persze! De ha engem kérdez, egy kis pihenés, egy kiadós alvás akkor is hasznosabb volna. És ha megint nyugtatót adna be neki? Csak ezúttal valamivel erősebbet? Semmi veszély, ugye?

– Semmi veszély. Úgy tűnik azonban, mintha egy kissé… hogy is mondjam csak, szóval, mintha Miss Haynes egy kissé felizgatta volna magát. És a maga lánya meglehetősen akaratos egyéniség, Mr.Gerran, Mi van, ha visszautasítja…

– Hah! Még. hogy akaratos! Mindegy, próbálja meg.

Úgy láttam, hogy tovább nem érdekli a dolog. Rosszkedvűen bámult maga elé, s minden lelkesedés nélkül emelte fel a fejét, amikor kialvatlan ábrázattal Jungbeck lépett a nappaliba. Otto megfordult, s a vállánál fogva durván megrázta az alvó, Luke-ot.

– Hé, ember, ébredjen! – Luke felriadt, kinyitotta álomittas szemét. – Maga aztán fenemód éberen őrködött! Na, letelt a szolgálata. Mehet aludni!

Luke az orra alatt bocsánatfélét dünnyögve feltápászkodott, s merev léptekkel a kabinjába indult.

– Nem kellett volna felébresztenie – mondtam Ottónak. – Néhány óra múlva úgyis talpon kell lennie.

– Mindegy, most már késő. Különben is – tette hozzá cinikusan – két óra múlva ébresztem a társaság nagy részét. Az idő megjavult, a hold fényénél nyugodtan lehet kint járni. !Mindnyájan elfoglalhatnák a helyünket, hogy azon nyomban megkezdjük a forgatást, mihelyt elég világos lesz. – Egy pillantást vetett a lánya szobája felé. – Nem akarja meg– próbálni?

Beleegyezésem jeléül biccentettem, s távoztam. Normális körülmények között tíz perc elegendő arra, hogy valakinek a külseje teljesen megváltozzék. Ott és akkor azonban a körülmények nem voltak normálisak. Judith Haynes arca, ami röviddel ezelőtt csupán kimerültnek látszott, most minden képzeletet felülmúlóan nyúzott volt. Nemcsak hogy meglátszott rajta az igazi kora, de nyugodt szívvel rátehetett volna még vagy tíz kemény és fárasztó évet. Fájdalmas csönd telepedett a kabinjára: Miss Haynes némán zokogott. Szeméből patakzottak a könnyek, s végigfolytak kétoldalt a halántékán, le a fültövénél. Párnájának durva, szürke huzatán egyre terebélyesedett két nagy nedvességfolt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire fogom sajnálni ezt a nőt, s azon igyekszem, hogy megvigasztaljam. De akkor így éreztem.

– Azt hiszem, jobb volna, ha most aludna egy kicsit – mondtam neki.

– Miért? – Kezeit szorosan ökölbe zárta. – Mit számítana? Egyszer úgyis fel kell ébrednem, nem?

– Igen, tudom. – Egyike volt ez azoknak a helyzeteknek, amikor bármit mond is az ember, az végtelenül banálisan hangzik. – De higgye el, jót fog tenni magának az alvás, Miss Haynes.

-. Talán, lehet. – A néma zokogástól nehezen törtek fel belőle a szavak. – Rendben van. De kérem, legyen hosszú az álmom.

Mint egy tökkelütött hülye, engedelmeskedtem. Hosszú álom várt rá. Ostobaságomat csak tetéztem azzal, hogy egyenesen a hálófülkémbe mentem, s ledőltem. A legnagyobb ostobaságot azonban akkor követtem el, amikor elaludtam.

Mintegy négy órát pihentem. Mire sikerült életet vernem magamba, az épület már szinte teljesen kiürült. Otto beváltotta az ígéretét, mert gyakorlatilag mindenkit felébresztett. Gondolom, nem repestek az örömtől, hogy ilyen korai időpontban kell felkelniük. A jelek szerint azt viszont senki sem találta illőnek, hogy engem is felriasszanak. Ugyanis egyike voltam azon keveseknek, akiknek semmi dolguk nem volt aznap.

A központi helyiségben csak ketten ültek, Otto és Conrad. Éppen kávéztak. Mindketten alaposan fel voltak öltözve, jelezve, hogy indulófélben vannak. Conrad előzékenyen jó reggelt kívánt, Otto ellenben rám se hederített. Közölte, hogy a Gróf, Neal Divine, Allen, Cecil és Mary Darling a Sno-Cattel és a kamerákkal elindult a régi úthoz, s hogy ő és Conrad is távozik azon nyomban. Hendriks és a Három Apostol már odakint vannak, hangrögzítő berendezéseikkel egyetemben. Amikor arról tájékoztatott, hogy Smithy és Heyter egy órával korábban nekivágott a tunheimi útnak, az első gondolatom az volt, hogy néhány szó erejéig Smithy igazán felébreszthetett volna, mielőtt elindul. Aztán, amikor alaposabban meghánytam-vetettem magamban a dolgot, már nem is találtam olyan bosszantónak. Ha Smithy nem érezte szükségét, hogy indulás előtt tanácsot vagy biztatást kérjen tőlem, nyilván bízik magában, s azt is tudja: én is bízom benne.

Otto végezetül hozzátette, hogy kézi kamerája és Jungbeck társaságában Heissman szintén elhagyta a tábort, s a nagyobbik csónakkal felfedező útra indult. Goin is velük ment, önként jelentkezve a kiesett Heyter helyébe.

Otto felállt, kihörpintette maradék kávéját, s azt mondta:

– Ami pedig a lányomat illeti, dr. Marlowe…

– Rendbe fog jönni – mondtam, pedig tudtam, hogy soha többé nem fog rendbe jönni.

– Szeretnék vele néhány szót váltani, mielőtt elindulok.

El sem tudtam képzelni, hogy ugyan mit mondhatna még neki, vagy, hogy Miss Haynesnek mi mondanivalója maradhatott a számára, de nem szóltam semmit.

Otto folytatta:

– Nincs ellene kifogása? Úgy értem, orvosként:

– Nincs. Csupán szeretnék a józan eszére apellálni. A lánya erős nyugtatókat kapott. Nem hiszem, hogy fel tudná rázni kábulatából. – De biztosan…

– Legkevesebb két vagy három órát:..még várnia kellene. De ha egyszer nem akarja megfogadni a tanácsomat, Mr. Gerran, akkor minek kéri?

– Jól van már, jól van. Akkor csak hadd aludjék. – A bejárati ajtó felé fordult.

– És mik a tervei a mai napra, dr. Marlowe?

– Ki marad itt? – kérdeztem. – A lányán és rajtam kívül, úgy értem.

Rám nézett, szemöldöke ráncba futott.

– Mary Stuart. Aztán Lonnie, Eddie és Sandy. Miért?

– Alszanak?

– Ha jól tudom, igen. Miért?

– Valakinek el kellene temetnie Strykert.

– Ja, persze. Stryker. Tudja, egészen megfeledkeztem róla, de… igen, persze. El kell temetni. Maga nem?

– De igen, megtehetem.

– Lekötelez. Szörnyű dolgok ezek, szörnyűek. Még egyszer köszönöm, dr. Marlowe. – Céltudatosan az ajtóhoz totyogott. – Jöjjön, Charles, már így is késésben vagyunk.

Az ajtó bezárult mögöttük. Kiöntöttem magamnak némi kávét. Reggelizni nem reggeliztem, nem volt étvágyam. Kimentem a szerszámos kunyhóba, s kerestem egy ásót. A megfagyott hóréteg nem volt nagyon mély, legfeljebb harminc centis lehetett: Ellenben a talaj kőkemény volt az állandó fagytól, így másfél órámba tellett, amíg kiástam a sírhelyet. S ami mindig veszélyes azokon a szélességi fokokon, erősen verítékeztem az ásástól és sok folyadékot veszítettem. Visszavittem hát az ásót, aztán gyorsan átöltöztem. Szép, tiszta reggel köszöntött ránk, bár hideg volt, s a nap még nem bukkant elő. Mindazonáltal nem volt ajánlatos, hogy felhevült testtel sétálgassak odakint.

Öt perccel később, látcsővel a nyakamban, kiléptem a külső ajtón, s óvatosan behúztam magam mögött. Jóllehet már délelőtt tíz körül járt az idő, Eddie, Sandy, Lonnie és Mary Stuart még nem mutatkozott. Persze nem okozott volna különösebb gondot, ha az első három valamelyikébe botlok bele. Köztudott volt róluk, hogy mennyire irtóznak mindenféle fizikai tevékenységtől, így hát rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyikük sétapartnernek ajánlkozik. Nem úgy Mary Stuart. Számtalan okot találtam arra, hogy miért jött volna velem, ha teheti: puszta kíváncsiságból, kalandvágyból, vagy, mert utasították, hogy kövesse nyomon minden lépésemet, esetleg mert mellettem nagyobb biztonságban érezte volna magát, mint a hálófülkéjében. De bármi is lett volna az oka, hogy velem tartson, aznap reggel a leghatározottabban el akartam kerülni a Mary Stuarttal való találkozást. Nem akartam, hogy engem figyeljen, miközben én Heissman után leselkedem.

Persze ahhoz, hogy kileshessem, először meg kellett találnom Heissmant. Bosszantott, hogy a nyomát se láttam. Úgy tudtam, hármójuknak – Heissmannak, Jungbecknek és Goinnak – a megbízatása arra szólt, hogy a munkacsónakon hajózzák körül a Sor-hamna partvidékét, olyan részeket keresve, amelyekről megfelelő háttérfelvételeket lehet készíteni. De a Sor-hamna környékén sehol sem láttam a csónakot, pedig onnan, ahol álltam, áttekinthettem az egész öblöt. Csekély volt a valószínűsége annak, hogy a csónakkal behúzódtak az egyik kissziget mögé, mégis percekig figyeltem a tájat a látcsövön át. Senki és semmi nem mozdult. Biztosra vettem, hogy Heissman elhagyta a Sor-hamna vidékét.

Ha keleti irányba megkerülték a Makehl-sziget északi csücskét, kihajózhattak a nyílt tengerre. Ez azonban valószínűtlennek látszott. A háborgó hullámok fehér taréját jól ki tudtam venni. Leszámítva azt, hogy Heissmant mindennek lehetett volna nevezni, csak rettenthetetlen tengerésznek nem, nagyon kicsi volt az esélye annak, hogy megfeledkezett volna Smithy előző napi figyelmeztetéséről, miszerint a nyitott hátú csónakok könnyen elsüllyedhetnek a viharos tengeren. Sokkal valószínűbbnek véltem, hogy déli irányban hagyta el a Sor-hamnát, s most a szomszédos öböl, az Evjebukta sima vizén hajózik.

Tehát én is déli irányba fordultam. Először azonban délnyugatnak haladtam, hogy messze kikerüljem az öböl – viszonylag alacsony – szikláit. Nem a meredekségüktől vagy a masasságuktól féltem, hanem mert Hendriks és az Apostolok bizonyára azon a környéken tartózkodtak abban a reményben, hogy sikerül rögzíteniük a háromujjú sirályok, a sirályhojszák és a fekete lummák vijjogását. Úgy hírlett, hogy ezek a madarak szívesen ütnek tanyát a sziklák között. Nem személyesen Hendriksék ellen volt kifogásom, egyszerűen csak nem akartam beléjük botlani. Nem akartam feleslegesen feltűnést kelteni.

Felfelé kaptattam egy megtévesztően könnyűnek látszó meredélyen. Mi tagadás, igen keményen megdolgoztatott. Nem azt mondom, hogy egy alpinista képessége kellett az emelkedőn való felkapaszkodáshoz. Egyébként sem voltam birtokában ennek a képességnek, s megfelelő felszerelés sem állt rendelkezésemre. Amire azonban mindenféleképpen szükségem lett volna, az egy különleges radarrendszer, amellyel képes lettem volna előre felfedezni a rejtett hasadékokat és váratlan repedéseket az egyenletes fehér hótakaró alatt. Ám szerencsétlenségemre ennek sem voltam birtokában, miért is szinte rendszeresen és félelmetes gyorsasággal süppedtem bele a helyenként vállig érő hóba. Fizikaveszély nem fenyegetett, hiszen a frissen hullott hó puha volt, mint a pehelypaplan. Csak a szüntelen erőfeszítés volt kimerítő, hogy egyre-másra kikecmeregjek azokból a miniatűr szakadékokból, s újra megvessem a lábam a szilárd talajon. Ha egyáltalán lehetett ott szilárd talajról beszélni, hiszen a porhanyós hótakaró sehol sem volt húsz-harminc centiméternél vékonyabb. Ha én csak csigalassúsággal tudok előrejutni ezen a viszonylag egyenletes részen, akkor vajon hogyan sikerül Smithynek és Heyternek megbirkóznia a sokkal vadabb, ormok szabdalta északi vidékkel? – morfondíroztam magamban.

Körülbelül másfél óra alatt tettem meg egy alig másfél kilométeres szakaszt. Az a magaslat, ahol megálltam, mintegy százötven méterre emelkedett a tenger szintje fölé, s onnan ráláthattam a szomszédos öbölre, az Evjebuktára. Az U alakú öblöt északkeleten a Malmgren-fok határolta, délnyugaton pedig a Kolthoff-fok, úgy hét kilométer volt a hossza és talán hét-nyolcszáz méter a szélessége. Az öböl egész partvonalát függőleges sziklatömbök alkották. A szürkés hullámok és a meredek sziklák barátságtalan, ijesztő és visszataszító látványt nyújtottak. Az öböl nem kínált oltalmat a menedéket keresőknek.

Hálás megkönnyebbüléssel nyúltam el a havon, megvártam, míg alábbhagy a szívem kalapálása, és nem zihálok annyira. Amikor már képes voltam szilárdan tartani a látcsövet a kezemben, végigpásztáztam vele az Evjebuktát. Mozgásnak semmi nyoma. A nap már előbukkant, délkeletről emelkedett a horizont fölé. Sugarai épp a szemembe világítottak, ennek ellenére nagyon jók voltak a látási viszonyok, s a távcsövem is kiváló műszernek bizonyult: tisztán ki tudtam venni a vízen úszkáló sirályokat. Az öböl északi csücskében néhány kisebb sziget tarkította a víztükröt. Alattam, s körben mindenütt, sziklák meredeztek, elzárva előlem a kilátást: nem láthattam, hogy mi történik a lábuknál. Úgy véltem, hogy ha a csónakot netalán a szigeteknél rejtették el, vagy esetleg éppen a leshelyem alatt húzódó szikláknál, Heissman valószínűleg akkor sem fog sokáig időzni ott, hiszen ezek a helyek alapjában véve érdektelennek látszottak. Elnéztem déli irányba a Kolthoff-fok csücske mellett, ki a nyílt vízre, amely fölé már nem magasodott oltalmazón a sziget partvidéke. A napsugarak megcsillantak a hullámok fehéren tajtékzó gerincén. Bármibe lemertem volna fogadni, hogy nem hajóztak túl azon a ponton. Nemcsak azért, mert Heissman nem igazi tengerész, hanem mert tudtam Goinról, ő túlságosan is, józanul gondolkodik ahhoz, hogy óvatlanul belemenjen olyan helyzetbe, amely a veszély leheletét árasztja magából.

Nem tudom, meddig feküdtem ott a magaslaton, várva, hogy egyszer csak előbukkan a csónak az egyik szigetecske mögül, vagy az alattam lévő sziklák árnyékából. Arra lettem figyelmes, hogy kegyetlenül fázom, s a hidegtől szinte teljesen érzeketlenné vált a kezem és a lábam. És felfigyeltem valami másra is. Néhány perce már nem az öböl északi hajlatát pásztáztam a távcsövemmel, hanem a délen húzódó sziklákat, nevezetesen egy bizonyos pontot a Kolthoff-fok kiszögellésétől mintegy háromszáz méterrel északnyugatra: egy furcsa, különös alakú bemélyedést vettem észre a sziklafalban. Részben mert a rés jobb oldali irányban eltűnt a bemélyedést vigyázó sziklanyúlvány mögött, részben pedig azért, mert a magas szirteken nem tudott áthatolni a szemből sütő nap fénye, következésképpen a kőfal árnyékba borult, csupán a bevágás bejáratát tudtam tisztán kivenni, a hasadék belsejébe már nem láttam. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy egy barlang bejárata van ott. A látcsövön keresztül úgy tűnt, hogy ez az egyetlen lehetséges hely, ahova a csónakot elrejthették. Természetesen egészen más kérdés, hogy mi a csodát kereshetett ott akárki is. Az viszont biztosnak látszott, hogy a part mentén nem tudok a bemélyedésig eljutni. Becslésem szerint legkevesebb két óra kellett volna ahhoz, hogy átvergődjem a túlsó partra – feltéve persze, hogy közben nem töröm ki a nyakam. Ám azzal sem nyertem volna semmit, ha sikerül a mutatványom. Ugyanis egyértelműen öngyilkos kísérlet lett volna megpróbálkozni a leereszkedéssel azon az előrenyúló, fekete sziklafalon. De ha sikerült volna is a lehetetlenséggel határos feladat, ami odalent várt a merész vállalkozóra, az egy csapásra eloszlatott minden bizonytalanságot a fogadtatást illetően: a sziklafal lábánál ugyanis nem húzódott semmiféle földsáv, a mészkő szirtek gőgösen meredeztek ki a tenger jeges, sötét vizéből.

Elgémberedett végtagokkal, ügyetlenül talpra álltam, s visszaindultam a táborba. A visszaút már könnyebb volt, mint az odafelé menet. Egyrészt azért, mert most lefelé mentem, másrészt meg azért, mert saját csapásomat követve ki tudtam kerülni a rejtett hasadékok és süppedő hófúvások legtöbbjét,amelyek idejövet tarkították utamat. Ennek ellenére csaknem délután egy óra volt, mire elértem a kunyhókat.

Néhány lépésre lehettem a főépülettől, amikor kivágódott az ajtó és Mary Stuart lépett ki rajta. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, s hatalmas dobbanással szinte elállt a szívverésem, a gyomromat hideg, ólmos görcs szorította össze. A haja zihált, az arca sápadt és riadt, vadul cikázó tekintetében rémület. Vaknak kellett volna lennem, hogy ne lássam rajta, hogy ismét aratott a halál, hogy megint ott járt közöttünk az öreg Kaszás.

– Hál istennek! – Hangja fátyolos volt a sírástól. – Hál istennek, hogy megjött! Jöjjön gyorsan, kérem! Valami szörnyűség történt!

Nem fecséreltem az időt kérdezősködésre, hisz rövidesen úgyis megtudom, hogy mi történt, mi az a szörnyűség. Futólépésben követtem őt. Keresztülvágtunk a nappalin, s bekanyarodtunk az egyik folyosóra, Judith Haynes szobájának nyitott ajtajához. Valóban szörnyűség történt, de a kapkodásra már nem láttam okot.

Judith Haynes legurult az ágyáról, s a padlón feküdt, félig magára húzva a takarót. Lepedőjén nyitott gyógyszeres üveg: altatószer. A tabletták háromnegyede hiányzott, néhány darab szétszóródott az ágyon. A padlón gines üveg, épp csak az alján némi itallal. Judith Haynes keze még mindig szorosan rákulcsolódott az üveg nyakára. Lehajoltam, hogy megérintsem márványszerű homlokát: órák óta halott lehetett már, noha számításba vettem, hogy jéghideg a kabinja. Legyen hosszú az álmom, kérte tőlem – legyen hosszú…

– Meg… Meg… ? – Úgy látszik, halott ember közelében mindenki hebegni kezd.

– Hát nem látja, hogy halott? Nem elég ránéznie?! – Durván válaszoltam Marynek, de képtelen voltam uralkodni magamon, éreztem, hogy jeges düh önti el a szívemet. Ez az érzés ezután végig velem maradt, amíg el nem hagytam a szigetet.

– De én… én nem érintettem meg.

– Mikor talált rá?

– Most. Talán két perce. Ennivalót és kávét készítettem, s idejöttem, hogy…

– Hol vannak a többiek? Lonnie, Sandy, Eddie?

– Hogy a többiek hol… Nem tudom. Nem sokkal ezelőtt kimentem. Azt mondták, sétálni mennek.

Tündérmese. A három közül legalább kettőről – biztosan tudtam, hogy csupán egyetlen dologgal lehet őket rávenni arra, hogy elsétáljanak a bejáratig. Azt mondtam Marynek:

– Szóljon nekik. Az élelmiszerraktárban találja őket.

– Az élelmiszerraktárban? De hát mit keresnek ott?

– Otto whiskyjét.

Ment, engedelmesen. Félrelöktem a gines és az altatószeres üveget, aztán felemeltem Judith Haynest és az ágyra fektettem. Ha másért nem, azért, mert szívtelenség lett volna hagyni, hogy a csupasz padlón heverjen. Gyorsan körülnéztem a hálófülkében, de semmi rendelleneset nem vettem észre. Az ablak szilárdan becsavarozva, az a néhány ruhadarab pedig, amelyet korábban kivett a bőröndjéből, takarosan összehajtva az egyik széken pihent. Pillantásom vissza-visszatért a gines üvegre. Stryker is azt állította, hogy Judith nem iszik egy kortyot sem, és őt magát is hallottam, amint azt mondta Lonnie-nak, hogy hosszú évek óta nem nyúlt alkoholhoz. Ha valaki megrögzött absztinens, akkor nem tart magánál egy üveg gint, hogy kéznél legyen, ha esetleg megszomjazik.

Lonnie, Eddie és Sandy megérkezett, egy skóciai szeszfőzde fanyar bűzét árasztva. Semmi más jel nem utalt arra, hogy kéjutazást tettek az élelmiszerraktárban. Akármilyen állapotban talált is rájuk Mary, most mind a hárman színjózanok voltak. Csak álltak némán, mozdulatlanul, a halott nőt bámulva. Nyílván úgy érezték, hogy semmi értelmeset nem tudnának mondani.

Hozzájuk fordultam

– Mr. Gerrant értesíteni kell, hogy a lánya meghalt, északnak ment, a szomszédos öbölbe. Könnyen megtalálhatják, csak követniük kell a motoros szán nyomát. Azt hiszem, jobb, ha együtt mennek.

– Mindnyájan isten gyermekei vagyunk. – Lonnie fájdalomtól megtört, suttogó hangon beszélt. – Szegény kislány. Szegény, szegény kicsi lányka. Először a férje… Most meg ő. Mikor lesz már vége doktor?

– Nem tudom, Lonnie. Az élet nem mindig méltányos, ugye? Egyébként nem szükséges, hogy lóhalálában keressék Mr. Gerrant. Mindennek a tetejébe nem hiányzik még egy szívroham is.

– Szegény kicsi Judith? – sóhajtott Lonnie. – És mit mondjunk Ottónak, mitől halt meg? Alkohol és altatók – ez szörnyen végzetes párosítás, ugye?

– Gyakorta.

Bizonytalanul egymásra néztek, aztán megfordultak és magunkra hagytak bennünket. Mary Stuart megkérdezte:

– És én miben segíthetek?

– Maradjon itt! – Hangom nyerseségén magam is legalább annyira meglepődtem, mint ő. – Beszélni akarok magával.

Fogtam egy törülközőt és egy zsebkendőt, a gines üveget begöngyöltem az előbbibe, a gyógyszereket pedig az utóbbiba. Egy pillantást vetettem Mary felé, félelemtől vagy csodálkozástól tágra nyílt szemekkel követte a mozdulataimat. A holttesthez léptem, hogy megvizsgáljam, találok-e külső jelet rajta. Nem volt sok vizsgálnivaló. A takarók alatt teljesen fel volt öltözve. Kabátot és szőrmenadrágot viselt. Gyorsan megtaláltam, amire kíváncsi voltam.

Intettem Marynek, hogy jöjjön oda, s Judith Haynes haját hátrafogva, megmutattam a nyakán a parányi szúrás helyét. Mary a nyelve hegyével megérintette száraz ajkát, s kétségbeesett szemmel nézett rám.

– Igen – mondtam -, megölték. És most hogy érzi magát, Mary drága? – A kifejezés kedveskedő volt, a hangnem távolról sem.

– Megöltek! – suttogta. – Megölték! – A bebugyolált üvegek felé pillantott. Megint megnyalta az ajkát, mintha szólni akarna, de nem tudott.

– Lehet, hogy van a gyomrában egy kevéske gin – ismertem el. – Talán néhány tabletta is. De kétlem. Tudniillik igen nehéz valakivel lenyeletni bármit is, ha öntudatlan állapotban fekszik. Az is lehet, hogy az üvegen nincs más ujjlenyomat, csak az övé. De hát a többit akár le is törölhették! Látta: csak a mutató– és a hüvelykujjával fogta meg az üveg nyakát. Hát nekem senki ne akarja bemesélni, hogy valaki így hajtja le egy üveg gin háromnegyedét!

A félelem valósággal megbabonázta Maryt, tekintetét nem tudta leverni a tűszúrás helyéről. Lassan visszaengedtem Miss Haynes haját. – Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy halálos adag morfiumot adtak be neki injekciós tűvel. És most hogy érzi magát, Mary drága?

Szánalomért könyörögve nézett rám, de sajnálatomat már nem pazaroltam élőkre: – Másodszor kérdi ezt tőlem. Miért?

– Mert részben a maga hibája. Sőt lehet, hogy nagyrészt a maga hibája, hogy halott. Ó, és milyen ügyesen követték el a gyilkosságot. Efelől aztán biztosíthatom! Nagyon jó orrom van ám hozzá, hogy kitaláljam ezeket a dolgokat – persze, amikor már átkozottul késő! Úgy állították be, mintha öngyilkosság volna. Csakhogy én tudom, hogy sohasem ivott. Nos, mit szól?

– Nem öltem meg! Ó, isten nevére esküszöm, nem öltem meg! Nem, nem, nem!

– Én meg isten nevében remélem, hogy nem fogja magát felelősség terhelni Smithy haláláért! – támadtam rá brutálisan. – Ha nem jön vissza, maga az első számú cinkostárs! De először gyilkosságért kell majd felelnie!

– Mr. Smith? – Fejvesztettsége teljes volt, és rendkívül szánalomra méltó. – Esküszöm, hogy fogalmam sincs, miről beszél.

– Hát persze, hogy nincs! Fogadni mernék, arra sem tudna mit mondani, ha azt kérdezném magától, hogy mi folyik Gerran és Heissman között. Hogyan is tudna bármit is mondani – egy ilyen aranyos, ártatlan kislány, mint maga? Vagy ugye arról se, volna fogalma, hogy mi folyik maga és a maga drágalátos, szeretetre méltó Johann bácsikája között?

Irgalomért esedezve bámult rám, mint egy kisállat, amelyet megbénított a rémület. Megrázta a fejét, Megütöttem. Habár teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy a bennem felgyülemlett düh sokkal inkább önmagam ellen irányul, mint ellene, mégis megütöttem. S amikor olyan szemekkel nézett fel rám, mint a hűséges, odaadó háziállata gazdájára, aki megsebezte őt, újra ütésre emeltem a kezem. Mary becsukta a szemét, arca összerándult, fejét félrefordította, és én éreztem, hogy ütésre emelt kezem tehetetlenül lehanyatlik, s azt teszem, amit legelőször is tennem kellett volna: szorosan átölelem Mary drágát. Nem próbált tiltakozni, nem próbált kiszabadulni az ölelésemből, csak állt mozdulatlanul. Minden ellenállás elszállt belőle. – Szegény Mary drága – mondtam neki. – Ugye, már nincs hová mennie, nincs kihez fordulnia? – Nem válaszolt, a szemét se nyitotta ki. Johann bácsikája úgy a nagybátyja magának, ahogy én. A maga bevándorlási okmányaiban az áll, hogy a szülei meghaltak. Az én meglátásom viszont az, hogy a szülei igenis élnek, és Heissman úgy testvére az anyjának, ahogy a maga nagybátyja. Az a véleményem, hogy Heissman túszként tartja fogva szüleit, hogy maga engedelmesen viselkedjék, szüleit viszont a maga fogvatartásával zsarolja. Nem pusztán feltevés a részemről, hogy Heissmant gonosz szándék vezérli, hanem tudom, hogy rosszat forgat a fejében. Nemcsak gondolom, tudom azt, hogy Heissman nemzetközi hírű bűnöző. Mi több, azt is tudom, hogy a maga apja a háború alatt igen magas tisztséget töltött be a berlini kormányzatnál.

Mindezt persze nem tudtam, de egyre valószínűbb feltevéseknek bizonyultak.

– Tudok arról is, hogy egy halom pénz sorsa forog kockán, jóllehet nem készpénzről van szó, hanem forgalomképes, beváltható értékpapírokról. Ugye, ez mind igaz?

Egy rövid ideig csönd volt. Aztán fásult hangon megszólalt:

– Ha úgyis olyan sok mindent tud, akkor nincs értelme a színjátéknak. – Kissé eltolt magától, úgy nézett rám. Szemében a vesztesek kifejezése ült. – Orvos maga valóban?

– Igen, az vagyok, bár nem a szokványos módon. S ezt nyilván mély hálával fogadják azok, akik akár a pácienseim is lehettek volna az elmúlt években, ugyanis hosszú idő óta nem praktizálok. Köztisztviselő vagyok, a brit kormány alkalmazásában. Ne gondoljon persze dicsőséges és romantikus kalandokra, nem a hírszerzésnek és nem is a kémelhárítósnak dolgozom. Hanem a pénzügyminisztériumnak, és pontosan ezért vagyok itt. Már régóta érdeklődünk Heissman üzelmei iránt. Azt azonban nem gondoltam, hogy ennyi bajt veszek a nyakamba.

– Mire céloz?

– Igen hosszúra nyúlna, még ha meg is tudnám magyarázni. De nem magyarázhatom meg, egyelőre nem. Mellesleg, vannak elintézni való dolgaim.

– Mr. Smith? – Habozni látszott. – Ő is a pénzminisztérium megbízottja? – Bólintottam, mire folytatta: – Gondoltam. – Megint elbizonytalanodott. – Az apám egy tengeralattjáró-kötelék parancsnoka volt a háború alatt. Egyben pártfunkcionárius is, azt hiszem, magas beosztásban. Aztán nyoma veszett…

– Melyik körzetben volt a kötelék parancsnoka?

– Utoljára északon. Tromsö, Trondheim, Narvík, ilyen helyeken, de nem vagyok egészen biztos benne.

Én azonban igen, váratlanul bizonyosság öntött el, tudtam, hogy a feltételezésem megalapozott. Azt mondtam neki:

– Aztán eltűnt. Háborús bűnösnek nyilvánították? – Biccentett. – És most már öreg ember,egye? – Újabb biccentés. – És korára való tekintettel amnesztiában részesült, igaz?

– Igen, alig több mint két évvel ezelőtt. Visszajött hozzánk. Mr. Heissman hozta őt vissza, nem tudom, hogyan.

Megmagyarázhattam volna neki Heissman tevékenységi körének különleges háttérét, amely, alkalmassá tette őt erre a munkára, de nem ez volt a megfelelő pillanat.

– A maga apja nem csupán háborús bűnös, hanem egyszersmind közönséges bűnöző is. Valószínűleg nagystílű sikkasztó. És maga érte teszi mindezt?

– Nem, az anyámért.

– Akkor ne haragudjék rám.

– Maga se énrám. Sajnálom, hogy bajt okoztam magának. Gondolja, hogy az anyámnak nem esik bántódása?

– Ne féljen, nem fog. – Tekintetbe véve, hogy ami az emberek életének a megmentését illeti, igen nagy hibaszázalékkal dolgoztam, kijelentésem enyhén szólva elhamarkodottnak tűnt.

– De mi mit csináljunk? Mit tudnánk mi tenni, amikor ilyen borzalmas dolgok történnek?

– Itt nem az a kérdés, hogy vajon mi ketten hogyan cselekedhetnénk. Én tudom, hogy nekem mit kell tennem. De maga tudja-e?

– Bármit megteszek. Bármit, amit mond. Megígérem.

– Akkor ne csináljon semmit. Viselkedjék pontosan ugyanúgy, mint eddig. Kiváltképp Johann, bácsikájával. De egyetlen szót sem arról, ami itt elhangzott. Se neki, sem másnak.

– Még Charlesnak sem?

– Legkevésbé neki.

– De én azt hittem, hogy maga kedveli.

– Persze, hogy kedvelem. De feleannyira se, mint amennyire ő magát. Ha mindezt megtudná, azonnal agyba-főbe verné Heissmant – jegyeztem meg, majd keserűen hozzáfűztem: – Eddig nem tettem tanúbizonyságot valami nagy okosságról és ügyességről. Hagyja meg nekem ezt az utolsó lehetőséget. – Egy pillanatra utánagondoltam, hogy, is lehetnék okos, és azt mondtam Marynek: – Egy dolgot azért megtehet. Figyelje, hogy visszatér-e valaki, amíg távol vagyok. Én körülnézek idebent.

Otto holmijait csaknem annyi zár rejtette, mint ahány kulcs nekem a rendelkezésemre állt. Az Olympus Productions elnökéhez, a film produceréhez és az expedíció tényleges vezetőjéhez illően legkülönbözőbb használati tárgyakat hozta magával. Főleg személyes holmikat, túlnyomórészt ruhaneműt. Noha Ottónak szabályos körtére emlékeztető alakja miatt eleve nem volt esélye, hogy felkerüljön a világ tíz legjobban öltözködő férfiújának listájára, ruházkodási mániája szabadon szárnyalt. Legkevesebb egy tucat öltönyt cipelt magával a Medve-szigetre, de hogy mit akart itt vélük kezdeni, azt csak találgatni lehetett. Az én kíváncsiságomat azonban sokkal inkább az a két kisméretű, barna bőrönd csigázta fel, amelyben két, fémből készült dobozon kívül az égvilágon. semmi nem volt.

Mindkét ládikát hevederpánt védte, impozáns rézlakattal összecsatolva, úgy becsültem, hogy a két lakatnak egy percnél tovább nem volna szabad ellenállnia tolvajkulcsomnak. Úgy is volt. Az első ládikában nem találtam semmi érdekeset, tartalma nyilván csak Otto számára volt fontos. Több száz újságkivágás volt benne, gondosan összeválogatva. Húszegynéhány évre visszamenően csupa olyan dicsérő hangvételű cikk, amely az egekig magasztalta Otto filmalkotó géniuszát, pontosan az a fajta szellemi táplálék, amelyre Otto önimádatának minden körülmények között szüksége volt. A másik fémládikó viszont kizárólag pénzügyi vonatkozású iratokat őrzött, Otto tranzakcióiról, hosszú időre visszanyúló bevételeiről és kiadásairól. Egy törvénytisztelő adóhivatalnok vagy egy hites könyvvizsgáló számára bizonyára lenyűgöző olvasmányt jelentettek volna, de az én szememben érdektelenek voltak. Ami azonban nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, az néhány letiltott csekkfüzet volt. Mivel úgy véltem, Otto nem fogja különösebben hasznát látni a csekk-könyveknek az Északi-sarkvidéken, zsebre vágtam őket, ellenőriztem, hogy mindent úgy hagytam-e, ahogy találtam, s gyorsan távoztam.

Goin, a cég főkönyvelőjéhez méltóan, szintén lakat alatt tartotta személyes dolgait, ámde poggyászának nagysága alig tette ki az Ottóénak az egynegyedét, így átkutatása is rövidebb, időt vett igénybe. Tisztségéhez illőn, Goin érdekeltsége főképpen a pénzügyekre terjedt ki, s minthogy egybevágott az én pillanatnyi érdeklődési körömmel, három olyan tárgyat vettem magamhoz, amelyekről feltételeztem, hogy nyugodtabb körülmények közötti átböngészésük eredménye bőségesen jutalmazza majd fáradozásomat. Az Olympus Productions fizetési kistáját, Goin ragyogóan vezetett személyes bankkönyvét és egy szattyánbőr naplót szúrtam ki a holmik között. Az utóbbiban egy csomó olyan bejegyzés volt, amit valamilyen egyéni kódrendszerben rejtjeleztek. Ám nyilvánvaló volt, hogy a bejegyzések csakis pénzre vonatkozhattak, mert Goin arra már nem vette a fáradságot, hogy, külön kódot találjon ki a fontok és a pennyk jelzésére. Nem szükségszerűen gyanakodtam aljas csalásra a naplót illetően, sőt, kifejezetten jellemes könyvelő lehet, aki hangsúlyt fektet a magántermészetű ügyek titokban tartására. Kiváltképp, ha mások magánjellegű pénzügyeiről van szó.

A következő fél órában négy, kabint kutattam át. Heissman hálófülkéjében azt találtam, amire, előre számítottam: semmit. Egy hozzá hasonló háttérrel és tapasztalattal rendelkező ember egész biztosa, sok-sok évvel ezelőtt rájött már arra, hogy feljegyzéseit leginkább a saját fejében tudja titokban tartani. Mégis volt ott néhány, látszatra ártalmatlannak tűnő tárgy, amely iránt érdeklődést mutattam: pár darab nagyléptékű térkép a Medve-szigetről, feltehetően az Olympus vállalkozásáról összeállított brosúrához használta őket. Az egyiket eltettem.

Neal Divine magániratai között nem sok érdekesre bukkantam, csupán egy halom kifizetetlen számlára, kötelezvényre és levélre. Az utóbbiak hangvétele és tartalma kivétel nélkül fenyegető volt – jóllehet különböző hőfokon -, s a feladók bankárok voltak. Egyszóval, csupa olyan levelezés, amely illett Divine ideges alkatához, aggódó és eltiport énjéhez.

A Gróf hálófülkéjében egy ódivatú útitáska fenekén kis fekete automata pisztolyt találtam. Mellette egy borítékban egy Londonban kiállított, vadonatúj fegyverviselési engedély, következésképp felfedezésem éppúgy lehetett lényeges, mint lényegtelen. A törvénytisztelő Nagy-Britanniában ugyanis tetemes azoknak s törvénytisztelő állampolgároknak a száma, akik a törvény tiszteletének jegyében ajánlatosnak vélik, hogy fegyvert tartsanak az otthonukban.

Jungbeck és Heyter közös hálójában nem volt semmi, ami gyanút ébreszthetett volna bennem. Mindazonáltal a kíváncsiságomat felkeltette egy kisméretű, lepecsételt barna papírcsomag, amelyre Jungbeck bőröndjében figyeltem föl. A zsebembe süllyesztettem, s visszatértem a nappaliba. Mary Stuart a négy ablak között ingázott, éberen őrködött.

– Senki? – kérdeztem. A fejét rázta. – Feltenne egy kis vizet a teáskannában?

– Van készen kávé. Meg egy kis harapnivaló.

– Nem akarok kávét inni. Csak öntsön egy kisvizet a kannába, s tegye a lángra. Egy félhüvelyknyi bőven elég lesz. – Odaadtam neki a csomagocskát. – Megtenné, hogy a gőz fölött kinyitja?

– Gőzöljem ki? De hát mi van benne?

– Ha tudnám, nem kérném, hogy bontsa ki.

Lonnie kabinjába mentem. Az álmai fogadtak, egy album, tele megsárgult fotókkal. Egy-két kivételtől eltekintve, valamennyi Lonnie családjáról készült, nyilvánvaló volt, hogy mindenhová magával viszi őket. Az első felvételeken egy sötét bőrű, vonzó nő volt látható, a harmincas években divatos vállig érő hullámos hajjal. Két bébit tartott a kaján, akik kétségtelenül ikrek voltak. Az utána következő fotókról kiderült, hogy az ikrek lányok. Ahogy múltak az évek és peregtek az album lapjai, Lonnie felesége – hajviseletét leszámítva alig változott, a lányok viszont gyönyörű fiatal nőkké cseperedtek. Nagyon hasonlítottak az anyjukra. Az album csak háromnegyedig telt be: az utolsó felvételen is ők voltak hárman, fehér maxi nyári ruhában. Egy sötét színű országúti cirkálóra támaszkodtak. Az ikrek tizennyolc évesek lehettek ekkor. Enyhe bűntudattal és azzal a kényelmetlen érzéssel csuktam be az albumot, ami akkor fogja el az embert, ha akaratlanul is belegázol valakinek a magánszférájába.

Eddie szobája a másik folyosóról nyílott. Arrafelé caplattam éppen, amikor Mary hívott. Sikerült kinyitnia a csomagot. Tartalmát a tenyerén tartotta, egy fehér zsebkendőre kiterítve.

– Ez aztán ügyes! – kiáltottam fel.

– Kétezer font – felelte Mary eltűnődve.

– Csupa új ötfontos címletekben. – Ez egy halom pénz.

A bankjegyek vadonatújak voltak és sorozatszámaik egymás után következtek. Gyorsan lejegyeztem a köteg első és utolsó sorozatszámát. A visszakeresést másodpercek alatt el lehet majd végezni; valaki vagy nagyon ostoba volt, vagy túlságosan önhitt. Úgy véltem, hogy a pénz hasznos bizonyíték lesz majd. Mégsem vettem magamhoz, hanem visszatettem a papírborítékba, leragasztottam és elraktam a helyére, Jungbeck bőröndjébe.

Eddie és Hendriks szobája érdektelennek bizonyult. Sandy kabinja is csak annyit árult el a tulajdonosáról, hogy Lonnie-nál jóval kevésbé gátlásos módon és mennyiségben szerzi be a szeszesital készletét. A hálófülkében üvegestül állt Otto whiskyje. A Három Apostol kabinjait kihagytam, mert, biztosra vettem, hogy semmit sem találnék bennük. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy Conrad szobáját is átnézzem.

Néhány perccel múlhatott három óra – kint már kezdtek halványulni a fények -, amikor visszatértem a nappaliba. Lonnie és két társa már rég kapcsolatba kellett, hogy lépjen Ottóval meg a többiekkel sőt, úgy éreztem, már bőven vissza is kellett volna érniük. Mary, aki már evett – legalábbis ezt állította, marhasültet és rósejbnit tett elém. Mindkettő konzervkészítmény volt. Nyugtalannak láttam: minden oka megvolt rá, hogy az legyen, de úgy tűnt, hogy különösen egyvalami, ami aggasztja.

– Hol maradnak el ilyen sokáig? – kérdezte. Biztosan történt velük valami,

– Ne féltse Conradot, rendben vissza fog jönni. Valószínűleg egy kicsit messzebb mentek, mint ahogy tervezték.

– Remélem. Kint már kedd sötétedni, s újra havazik – félbeszakította a mondatot, s némiképp feszengő, ám vádló tekintettel a szemembe nézett: Ugye, maga nagyon okos?

– Bárcsak az volnék! – válaszoltam, s őszintén ezt kívántam. Félretoltam az ebédemet, noha alig ettem belőle néhány falatot, s felálltam. – Köszönöm az ennivalót. Ne haragudjék, nem a maga szakácstudományával van baj, egyszerűen nem vagyok, éhes. A szobámban leszek.

– Már sötétedik – jegyezte meg, minden összefüggés nélkül.

– Nem leszek oda sokáig.

Ledőltem a tábori ágyra, és sorra megvizsgáltam a kabinokból elorozott zsákmányt. Nem kellett hosszasan nézegetnem a szerzeményeket, még kivételes deduktív képességgel sem kellett rendelnem ahhoz, hogy rájöjjek: igen fontos dolgokról van szó. Nagyon tanulságos volt a fizetési lista, távolról sem annyira, mint Otto csekkfüzetének, Goin bankkönyvének összevetése. A legérdekesebbnek azonban a térkép bizonyult, pontosabban Evjebukta kinagyított és részteles térképe. Ezt bámultam éppen, s hosszasan eltűnődtem Mary Stuart apjának történetén, amikor Mary lépett a kabinba.

– Valaki közeledik.

– Kicsoda?

– Nem tudom. Sötét van kint, ráadásul a hó is szállingózik már.

– Melyik irányból jön?

– Arról. – Dél felé mutatott.

– Az bizonyára Hendriks és az Apostolok.

– A papírokat betekertem egy kisebb törülközőbe és odaadtam neki. – Rejtse el ezt a szobájában.

– Fejtetőre állítottam az orvosi táskámat, előhalásztam egy csavarhúzót a zsebemből, s elkezdtem kicsavarozni a négy fém lábacskát a táska fenéklemezéből.

– Igen, persze, persze. – Habozni látszott. – Megmondaná, hogy…

– Tudja, léteznek arcátlan egyének, akik nem átallják kétszer is átkutatni mások személyes poggyászát. Kiváltképpen az enyémmel vannak így. Már hogyha nem vagyok itt, úgy értem. – Eltávolítottam a táska aljául szolgáló lemezt, s nekiláttam, hogy kiszabadítsam azt a lapos, fekete fémdobozt, amit rendkívül ügyesen illesztettek be az orvosi táskám aljába.

– Maga arra készül, hogy kimenjen – mondta gépies hangsúllyal, mintha már semmi sem lepné meg. – Hova akar menni?

– Á, csak benézek a legközelebbi kocsmába, ne is törődjék vele, – Kiemeltem a fekete dobozt, és azt is odanyújtottam neki. – Vigyázzon, nehéz. Ezt is rejtse el. De jól.

– De mi…

– Siessen! Már az ajtónál vannak.

Szapora léptekkel távozott. Visszacsavaroztam a táska alját, s a központi helyiségbe indultam. Hendriks és a Három Apostol valóban ott volt már. A karjukat dörzsölgették, hogy ismét meginduljon a vérkeringésük, közben pedig a forró kávét kortyolgatták, amit Mary az olajkályhán hagyott. Látszott rajtuk, boldogok, hogy újra fedél alatt lehetnek. Boldogságuk azonban egy pillanat alatt tovaszállt, amikor röviden közöltem velük Judith Haynes halálhírét. A társaság többi tagjához hasonlóan nekik sem volt rá semmi okuk, hogy gyöngéd érzelmeket ápoljanak a halott nő iránt, mégis a puszta tény, hogy ismerték, s hogy ez a haláleset – jóllehet ezúttal öngyilkosság történt – oly kegyetlenül gyorsan kővétkezett be az előző gyilkosságok után, valósággal megbénította őket. Éppen kezdtek volna felocsúdni a néma döbbenetből, amikor kivágódott az ajtó és Otto támolygott be rajta. Zihálva kapkodta a levegőt, s úgy tűnt, mindjárt összerogy a teljes kimerültségtől. Mindazonáltal Otto esetében a fizikai teherviselés szokványos jeleiből nem szükségszerűen kellett kemény és fárasztó erőkifejtésre következtetni, mert a legkisebb fizikai munka, például a cipőfűző megkötése is eredményezte nála, hogy ijesztő módon lihegett, fújtatott. Feléje fordultam, remélve, hogy arcomról kellő aggódás és törődés sugárzik:

– Nézze, Mr. Gerran, azt hiszem, jobb, ha nem veszi annyira a szívére. Tisztában vagyok vele, hogy ez szörnyű veszteség a maga…

– Hol van? – kérdezte rekedten. – Hol van a lányom? Az isten szerelmére, hogy…

– A kabinjában. – El akart menni mellettem, de elálltam az útját. – Egy pillanatra csak, Mr. Gerran. Tudja, előbb meg kell győződnöm róla, hogy…, nos, ugye érti?

Rám meredt összevont szemöldöke alól, aztán türelmetlenül bólintott, jelezve, hogy érti, persze. Valószínűleg nálam is jobban értette. Mindenesetre azt mondta:

– De kérem, igyekezzék!

– Csupán néhány másodperc. – Mary Stuarthoz fordultam. – Kérem, adjon egy kis konyakot Mr. Gerrannak.

Valóban csak tíz másodpercre volt szükségem, hogy Judith Haynes kabinjában elintézzem, amit akartam. Szerettem volna elejét venni, hogy Otto mindenféle zagyva kérdéssel álljon elő azzal kapcsolatban, hogy miért bugyoláltam be oly nagy gonddal a gines– és a gyógyszeres üveget, ezért nyakuknál fogva szépen kihámoztam őket a törülközőből, illetve a zsebkendőből, s mindkettőt viszonylag feltűnő helyre raktam. Aztán kiszóltam Ottónak. Illő mértékben megviselten, keserves hangokat hallatva, tétován csellengett egy darabig a kabinban. Amikor megfogtam a karját, jelezve hogy semmi értelme tovább ottmaradnia, egyáltalán nem ellenkezett, hanem engedelmesen követett.

A folyosón megkérdezte: – Ugye, öngyilkos lett?

– Ehhez nem, fér kétség.

Sóhajtott. – Istenem, én vagyok a hibás…

– Nem kell hamut szórnia a fejére, Mr. Gerran. Maga is látta, hogy milyen súlyos depressziós állapotba került, mikor értesült a férje haláláról. Hétköznapi, közönséges fájdalom vitte a sírba.

– Jó, hogy magára ilyen nehéz időkben is lehet számítani – motyogta az orra alatt.

Szerénységem jeléül válasz nélkül hagytam a megjegyzését, s visszakalauzoltam a konyakjához.

– És a többiek hol vannak? – kérdeztem.

– Lemaradtak néhány perccel. Én előrerohantam.

– Miért tartott ilyen sokáig, amíg Lonnie és a másik kettő megtalálta magukat?

– Csodálatos háttérfelvételeket készítettünk, egész nap remek volt az idő. Egyre csak forgattunk, mind messzebb jutva. Egyik felvétel jobb, mint a másik. Aztán meg, persze, a mentési akció. Uramisten, nem hiszem, hogy forgatócsoportot érhetne nagyobb balszerencse…

– Mentési akció? – Őszintén reméltem, hogy inni, hogy eléggé értetlennek látszom, s a hangomból sem érződik ki, hogy a hátam is beleborsózik.

– Heyterrel történt a baj. Megsérült. – Otto lecsúsztatott némi konyakot a torkán. A fejét ingatta, mintha érzékeltetni akarná, hogy micsoda iszonyú terhek nyomják az ő vállát. – Éppen másztunk fölfelé, amikor megcsúszott és leesett. Meghúzódott a bokája vagy el is törött, nem tudom. Észrevehettek bennünket, amint a régi úton haladtunk, hiszen szinte ugyanabba az irányba indultunk el, csak ők sokkal magasabbra kapaszkodtak, mint mi. Úgy tudom, Heyter rábeszélte Smitht, hogy menjen tovább: Azt mondta neki, hogy nyugodjék meg, rendbe fog jönni, s hogy ő majd felhívja magára a figyelmünket. – Otto megint megrázta a fejét, kiürítette a poharát. – Az ostoba!

– Nem értem – ennyit tudtam csak kinyögni.

Aztán egy közeledő Sno-Cat motorzaja ütötte mega fülemet.

– Ahelyett, hogy megvárta volna, amíg hallótávolságba érünk, megpróbált egyedül lekecmeregni a domboldalon. Persze hogy nem bírta a kibicsaklott bokája! Belezuhant egy mélyedésbe. Mit mondjak, csúnyán összetörte magát. Az isten tudja, meddig feküdt ott eszméletlenül. Kora délután lehetett, amikor felfigyeltünk a segélykiáltásaira. Rohadt egy dolog volt őt lehozni onnan fentről, rohadt egy dolog, Csak nem a Sno-Cat jött meg?

Biccentettem. Otto fölemelkedett a székéről és együtt indultunk a bejárat felé.

– És Smithy? Találkozott vele?

– Smithszel? – Otto enyhe meglepődéssel nézett rám., – Nem, persze, hogy nem. Mondtam már, hogy egyedül folytatta az utat.

– Igen, persze – válaszoltam. – Elfelejtettem.

Már majdnem a kilincsen volt a kezünk, amikor az ajtó kitárult. Conrad és a Gróf lépett be rajta, két oldalról támogatva Heytert, aki fél lábon szökdécselve vonszolta magát. A feje lógott, álla a mellét verdeste. Az arca sápadt volt, és baloldalt, fel egészen a halántékáig, csúnyán le volt nyúzva. Lefektettük egy díványra és lehúztuk a csizmáját a lábáról. A bokája bedagadt és véraláfutásos volt. Néhány helyen vérzett, ahol a bőr felszakadt. Miközben Mary Stuart vizet melegített, én párnákat raktam Heyter feje alá, töltöttem neki egy kis konyakot, s rávillantottam jóságos doktor bácsis mosolyomat, majd sajnálkozásomat fejeztem ki a balszerencsés eset miatt, közben pedig az ő nevét is felírtam azok közé, akiknek meg kell halniuk.