ÖTÖDIK FEJEZET

Hirtelen kezdtem kellemetlenül érezni magam a kabinomban. Legalábbis semmi esetre sem kívántam ott aludni. A hóbortos hajófuvarozási milliomos, aki a Harmatos Rózsát az elejétől a végéig utasszállítóvá alakíttatta át, erős fenntartással viseltethetett a kabinajtókra szerelhető zárakkal szemben. Lehet, hogy ez csak amolyan fóbia volt nála. Ám lehet, hogy abból a meggyőződéséből fakadt, hogy már nagyon is sokan vesztették szükségtelenül az életüket a tengeren pusztán azért, mert a bezárt kabinjukban rekedek, miközben süllyedt a hajó. Legyen akármi is a magyarázat, a Harmatos Rózsa fedélzetén a kabinokat nem lehetett belülről bezárni, még csak egy retesz sem volt az ajtókon.

Úgy döntöttem, hogy az ebédlőszalon a megfelelő hely számomra. Felötlött bennem, hogy van ott egy kényelmes sarokpamlag, ahová nemcsak befészkelhetem magam, de – ami talán még fontosabb a hátam is védve lesz. A pamlag alatti tartóban nagy választékban hevertek a bolyhos gyapjútakarók. De legfőképpen kitűnően megvilágított, nyilvános helyiség volt, ahol az emberek jönnek-mennek még ilyen késői időpontban is, s ahol nemigen lehet senkit sem észrevétlenül meglepni. Nem mintha mindez megakadályozhatna bárkit is abban, hogy mondjuk, rám lőjön az ebédlő valamelyik ablakán keresztül. Talán némi reményre ad okot, gondoltam, hogy a tömeges ember ölésre is eltökélt személy vagy személyek mindeddig nem alkalmaztak nyílt erőszakot. Ami azonban nem volt garancia arra,hogy nem is fognak. Mi a fészkes fenéért nem tudják a kézikönyvek kiadói az igazán tekintélyes Encyclopaedia Britannica példáját utánozni, egyszer s mindenkorra megszüntetve a könyvjelző intézményét?

Akkor jutott az eszembe, hogy még javában tartott az Olympus Productions igazgatói tanácsának plenáris ülése, amikor legutoljára az ebédlőben jártam. Mikor is volt az? Húsz perce talán, nem több. Még húsz perc, s szabad a pálya. Nem arról volt szó, hogy bármelyikükre is gyanakodtam volna. De bizonyára fölöttébb furcsállnák, hogy ott akarom álomra hajtani a fejem, miközben egy minden kényelmet kielégítő kabin áll a rendelkezésemre.

Hirtelen ötlettől vezérelve, meg hogy agyon üssem az időt, elhatároztam, hogy beugrom a Herceghez, s megnyugtatom, hogy gondtalanul alhat, mert reggeltől ismét teljes porciót fog kapni mindenből. Azt is megkérdezhetem tőle, igazat beszélt-e Sandy. A harmadik ajtó tárva-nyitva állt. Mary Stuart kabinja volt ez, ő maga is ott volt, de nem aludt. Az asztal és az ágy közé befeszített széken ült, riadt szemekkel, keze az ölében.

– Mi folyik itt? – kérdeztem. – Úgy néz ki, mintha halottvirrasztáson venne részt. – Nem vagyok álmos.

– És nyitva van az ajtó. Vár valakit?

– Remélem, senkit. Nem tudom bezárni az ajtót.

– De az ajtót kezdettől fogva nem tudja bezárni, mióta csak hajóra szálltunk. Egyszerűen nincs zár rajta.

– Tudom. De ez korábban nem volt érdekes. Ma estétől igen.

– Csak nem attól fél, hogy valaki besettenkedik a kabinjába és álmában elteszi magát láb alól? – Ezt úgy kérdeztem, mintha soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy ilyesmi megeshet, akár velem is.

– Nem tudom, mit higgyek. Nincs semmi bajom. Kérem…

– Fél? Még mindig? – rosszallóan ingattam a fejem. – Szégyellje magát! Jusson eszébe a névrokona, Mary Darling. Ő bezzeg nem fél egymagában aludni.

– Nem alszik egymagában.

– Nem? Ja, hát végül is szabadabb erkölcsű időket élünk.

– Allennel van. A klubhelyiségben.

– Ó! Akkor meg miért nem csatlakozik hozzájuk? Téved persze, de ha mégis úgy érzi, hogy elsősorban biztonságra van szüksége, akkor sokféleképpen kielégítheti ezt a vágyát.

– Nem szeretném eljátszani – hogy úgy mondjam – a gardedám szerepét.

– Még ekkora szamárságot, és indultam a Herceghez.

– A Herceg arcába valamelyest visszatért a szín – nem sok, de elegendő, és láthatóan javulófélben volt. – Hogy van? – kérdeztem.

– Rohadtul – válaszolta a Herceg. A gyomrát masszírozta.

– Még mindig fáj?

– Az éhségtől – mondta.

– Ma este már semmit ne egyék. De holnap reggeltől aztán ismét mindent bele. Felejtse el a tea és pirítóskúrát. Apropó, Nem volt valami óriási ötlet a maga részéről, hogy Sandyt küldte a konyhába. Haggerty nyakon csípte.

– Sandy? A konyhában? – Őszintén meglepődött. – Én nem küldtem oda.

– De csak mondta magának, hogy odamegy, nem?

– Egy árva szóval se. Nézze, doki, nem kenheti…

– Senki nem akar senkire semmit rákenni. Bizonyára félreértettem. Lehet, hogy csak meg akarta lepni magát. Valami olyasmit motyogott, hogy maga éhes.

– Persze, ezt mondtam neki. De esküszöm az égre…

– Oké, oké. Nem történt semmi jóvátehetetlen. Jó éjszakát!

Ugyanazon az útvonalon mentem vissza. Ismét elhaladtam Mary Stuart nyitott ajtaja előtt. Rám nézett, de nem szólt semmit. Én sem. A kabinomba visszaérve az órámra pillantottam. Alig öt perc telt el, még további tizenötöt kell agyonütni. Vigye el a kánya, ha várok még annyit: ismét elöntött a fáradtság, képes lettem volna azonnal álomba zuhanni. Csakhogy valami indokot kell találnom, miért alszom az ebédlőben. Mostanra már sebesen apadó szellemi erőmet összpontosítva másodperceken belül meg volt a megoldás. Kinyitottam az orvosi táskámat, s kiemeltem néhányat a benne található legfontosabb kellékekből – három halotti bizonyítványt. Valami furcsa sugallatra ösztönösen megszámoltam, hogy mennyi maradt a nyomtatványokból: tíz. Összesen tehát tizenhárom, Még szerencse, hogy sosem voltam babonás. A nyomtatványokat meg néhány, a hajón rendszeresített és kacifántos fejléccel ellátott jegyzetpapírt – az előző tulajdonos aztán nem végzett félmunkát – beraktam a kézitáskámba.

Szélesre tártam az ajtót, hogy elegendő fény szűrődjék be, s miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs a folyosón, gyorsan leszereltem a mennyezeti lámpát. Aztán az izzót többször is a padlóra ejtetem, mindaddig, amíg az izzószál el nem szakadt. A most már hasznavehetetlen izzót visszacsavartam a helyére, felkaptam a táskámat, behajtottam az ajtót és elindultam a parancsnoki hídra.

Gyorsan végighaladtam a felső fedélzeten, majd fel a létrán. Ez a rövid szakasz is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: az idő egy cseppet sem javult. Bár a hullámzás mintha már nem lett volna olyan vad, de lehet, hogy már annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam a külső jeleket tisztán felfogni. De egy dolgot világosan érzékeltem. A csaknem vízszintesen kavargó hó olyan sűrűn hullott már, hogy az árboccsúcs jelzőfénye alig volt több a sötétségből időnként felsejlő pislogásnál.

Allison kezelte a kormánykereket. Gyakrabban ellenőrizte a rádiólokátort, mint az iránytűt, s a látási viszonyokra gondolva tökéletesen megértettem, hogy miért.

– Tudja-e, hol tartja a kapitány a legénység papírjait? A kabinjában?

– Nem. – Hátrapillantott a válla fölött. – Hanem ott, a térképszobában. – Habozni látszott. – De miért kellenek azok magának, dr. Marlowe?

Előhúztam egy halotti bizonyítványt az irattáskámból és a tájoló lámpájához tartottam. Allison összeszorította a száját.

– Baloldalt, a legfelső fiókban. Megtaláltam a személyi adatokat tartalmazó jegyzéket. Kiírtam a két elhunyt nevét, címét, korát, születési helyét, vallását és – legközelebbi rokonát, s visszatettem a listát. Az ebédlőbe mentem. Fél óra telt el azóta, hogy Gerrant, három igazgatótársát és, a Grófot magára hagytam. Még mindig ott ültek valamennyien, s nagyban tanulmányozták az előttük heverő kemény fedelű dossziék tartamát. Egy halom ilyen, dosszié hevert szanaszét, nyilván a hajó imbolygásától szétszóródva. A Gróf rám pillantott a szemüvege fölött. Konyakbefogadó képessége jelenségszámba ment.

– Még mindig ébren, drága felebarátom? A mi javunkra szorgoskodik. Ha továbbra is ezt csinálja, javasolni fogom, hogy válasszuk be magát is tárigazgatónak.

– Úgy nézzen rám, hogy én vagyok az a suszter, aki szeretne megmaradni a kaptafánál. – Gerran felé fordultam: – Elnézést, hogy rátörtem magukra, de néhány nyomtatványt ki kell, töltene amennyiben egy zártkörű értekezletet szakítanék félbe…

– Nincs itt szó semmi titokról, biztosíthatom. – Goin volt az, aki válaszolt. – A következő két hét forgatási tervezetét futottuk át elsősorban. Holnap mindenki kap belőle egy-egy példányt. Akar egyet maga is?

– Köszönöm. Miután ezzel végeztem. Azt hiszem, elromlott a kabinlámpám, gyufalángnál pedig nem igazán tudok írni.

– Éppen indulni készültünk. – Otto még mindig hamuszürkének tűnt. Szellemileg azonban meglehetősen edzett volt, s még az után is képes volt jó darabig dolgozni, hogy a teste már megálljt parancsolt. – Azt hiszem, valamennyiünkre ráférne egy kiadós alvás.

– Ezt én is javallanám. Tudnának még öt percig maradni?

– Ha szükséges, persze.

– Megígértük Imrie kapitánynak, hogy esküvel szentesített nyilatkozatban vagy akármiben rögzítjük, garanciát vállalunk arra, hogy felmentjük őt a felelősség alól, ha ne adj isten, meg egyszer kitörne ez a titokzatos kór. S mivel Imrie kapitány hajnali négykor már talpon lesz, valószínűleg a reggelijét is korán fogják felszolgálni. Véleményem szerint kényelmesebb volna, ha most írnák alá valamennyien.

Egyetértésük jeléül bólintottak. Leültem egy közeli asztalhoz, s legszebb kézírásommal – ami amúgy: pocsék volt -, s a legjogszerűbb szörnyű zsargonban megfogalmaztam egy felelősség nyilatkozatot, amelyről feltételeztem, hogy megfelel a célnak. A többiek vélhetően szintén így gondolták, vagy egyszerűen túl fáradtak voltak, mert csupán futó pillantást vetettek a papírra és sorra odakanyarították a nevüket. A Gróf szintén aláírta. A szemem sem rebbent: Soha még csak-meg sem fordult a fejemben, hogy a Gróf azok közé tartozhat, akik igazgatói rangot viselnek. Ellenkezőleg: abban hitben éltem, hogy a nagyobb elismertségnek örvendő operatőrök óhatatlanul is szabadúszók, s mint ilyenek, nem választhatók be egyetlen filmvállalat igazgatói tanácsába se. De legalább már értettem,hogy miért nem viseltetik kellő tisztelettel Ottóval szemben.

– És most irány az ágy! – Goin hátrább lökte székét: – Maga is, doktor?

– Csak miután kitöltöttem a halotti bizonyítványt.

– Nem valami kellemes foglalatosság. – Goin felém nyújtott egy dossziét. – Utána talán elszórakozhat ezen.

Elvettem tőle. Gerran, mint mindig, nehézkesen emelkedett fel ültőhelyéből. – Ami pedig a gyászszertartást illeti, dr. Marlowe, tudja, a tengeri temetést… Mikor is lesz?

– Napfelkeltekor szokás. – Otto kínjában behunyta a szemét. – Azok után, amiken keresztül ment, Mr. Gerran, én azt ajánlanám, hogy hagyja ki azt a temetést. És holnap pihenjen addig, ameddig csak tud.

– Tényleg így gondolja? – Bólintottam, mire Otto arcáról nyomtalanul eltűnt a szenvedés jele. John, képviselnél?

– Persze – mondta Goin. – Jó éjt, doktor. Köszönet az együttműködésért.

– Igen, igen, köszönet, köszönet – mondta Otto is.

Bizonytalan léptekkel elvonultak, én meg előhalásztam a halotti igazolásokat és sorra kitöltöttem. Aztán a bizonyítványokat egy borítékba helyeztem, az aláírt nyilatkozatot – miután rátettem kézjegyemet – egy másikba, leragasztottam, mindkettőt megcímeztem Imrie kapitánynak. Felvittem a két borítékot a parancsnoki hídra, hogy megkérjem Allisont, adja át őket a kapitánynak, amikor hajnali négykor felváltja öt. De Allison nem volt ott. Helyette Smithy ült a kormány mögött egy magas széken, állig beöltözve és bebugyolálva. Egy ujjal sem fogta a kormánykereket, minek következtében az időről időre magától forgott hol erre, hol arra. Smithy épp az ellenállás-szabályozót igyekezett magasabb fokozatba kapcsolni. Sápadt volt, szemei alatt nagy sötét karikák, de már nem tűnt betegnek. Egészen rendkívüli regenerálódó képessége volt.

– Automatavezérlés – magyarázta szinte már vidáman -, és hozzá az otthon összes fényei. Kinek kell itt éjjel látó készülék, amikor a látást viszonyok a nullával egyenlők?

– Az ágyban volna a helye – mondtam kurtán.

– Csak most másztam ki onnan, s már megyek is vissza. – Aztán magáról beszélve hozzátette: Smith első tiszt még nem a régi, s ezzel tisztában is van. Csupán azért jött fel, hogy ellenőrizze a hajó pozícióját, meg hogy Allisonnak alkalma legyen legalább egy kávét meginni. Meg arra is gondolt, hogy talán itt találja magát. Mert a kabinjában nem volt.

– Hát most itt vagyok. Miről akart velem beszélni?

– Konyakról – válaszolta. – Na, mit szól hozzá?

– Nem is rossz ötlet.

Smithy lecsúszott a székről, s az Imrie kapitány magánhasználatú szíverősítőjét rejtő szekrény felé indult.

– De gondolom, nem azért vadászott rám, hogy konyakkal kínáljon?

– Nem. Az igazat megvallva, próbálok néhány dologban tisztán látni. De nem megy. Ha volna elég eszem, hogy kitaláljam, mi folyik itt, akkor bizonyára nem az lennék, aki vagyok. Ám felötlött fennem, hogy talán maga segíthet. – Felém nyújtotta a poharát.

– Mi ketten jó kis csapatot tudnánk alkotni – jegyeztem meg.

Megeresztett egy rövid mosolyt. – Három halott és négy félhalott. Ételmérgezés. Milyen méreggel?

Neki is ugyanazt a mesét próbáltam beadni a baktériumcsírákról, mint Haggertynek. Csakhogy Smithy nem Haggerty volt.

– Igencsak válogatós mérgecske, nemdebár? Kupán vágja A-t, meg is öli. B-t kihagyja. Aztán kupán vágja C-t, őt is megöli. D-t megint kihagyja – és ez így megy tovább. S mindannyian ugyanazt ettük.

– A mérgek hírhedetten kiszámíthatatlanok. Megeshet például, hogy hatan fogyasztanak ugyanabból egy pikniken: hárman közülük a kórházban kötnek ki, a többi három még csak csikarást sem érez.

– Vagyis néhányuknak megfájdul a gyomra, néhányuknak meg nem. De talán van egy kis különbség a példája és aközött, hogy egy olyan méreg, amely képes ölni, mi több, ezt gyorsan és vad erővel teszi, egyeseket egyszerűen békén hagy. Nem vagyok orvos, de ilyet senki se akarjon nekem bebeszélni.

– Magam is furcsállom egy kissé. Van valami elképzelése?

– Igen. A mérgezés szándékos volt.

– Szándékos? – Belekortyoltam a konyakomba, s közben azon töprengtem, hogy milyen messzire menjek el Smithyvel. Nem nagyon messzire, határoztam el, legalábbis egyelőre. Azt mondtam:

– Persze hogy szándékos volt. S könnyen végrehajtható. Vegyük csak sorba a mi kis méregkeverőnk esetét. Ott van nála a méreg, a zacskóban. Meg ott van a varázsvesszője is. Meglengeti néhányszor, s menten láthatatlanná válik. Szépen körbeszálldos a vacsoraasztalok körül. Egy csipetnyi méreg Ottónak, nekem semmi, egy csipetnyi magának, aztán Oakley-nek is, de már Heissman és Stryker nem kap semmit, viszont dupla adag Antoniónak– a lányok aztán megint kimaradnak, egy csipetnyi a Hercegnek, kétszeres adag Moxennek és Scottnak így tovább. Hóbortos és szeszélyes fickó a mi láthatatlan barátunk. Vagy inkább válogatósnak mondaná?

– Fogalmam sincs, hogy minek – mondta Smithy komoran. – De arról van, hogy magát minek: körmönfont alaknak, aki állandóam kifogásokat talál, s mellékvágányra tereli a dolgokat. S mindent összevetve, túlságosan is sokat tiltakozik, holott magát senki sem vádolja.

– Persze hogy nem.

– Nem úgy néz ki, mint akit bárki is az orránál fogva vezethet. Nem mondhatja komolyan, hogy még nem fordult meg a fejében az, amiről az előbb beszéltem.

– De igen, megfordult. De mivel én egy kicsit tovább is gondoltam a dolgokat, végül is elvetettem a teóriát. Indíték, eszköz, lehetőség – szinte kizárt, hogy magyarázatot találjon rájuk. Tudja-e, hogy amikor egy orvost mérgezéses balesethez hívnak, az az első gondolata, hogy talán nem is volt véletlen?

– Akkor tehát most elégedett?

– A körülményekhez képest igen.

– Értem. – Szünetet tartott. – Tud arról, hogy van egy rádió adó-vevőnk a rádiósszobában, amellyel az északi félteke bármely helyét elérhetjük? Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz még arra a készülékre.

– Már miért lenne?

– Hogy segítséget kérjünk.

– Segítséget?

– Igen. Tudja, mi az, nem? Amikor bajban van, akkor van rá szüksége. Úgy vélem, hogy mi most segítségre szorulunk. Még egy mulatságos kis baleset, s akkor már egészen biztos leszek benne, hogy kell a segítség.

– Sajnálom – válaszoltam. – De nekem túlságosan magas, amiről beszél. Egyébiránt meg Anglia igen messze van már tőlünk.

– De nem a NATO-flotta csendes-óceáni erői: Valahol az Északi-fok környékén gyakorlatoznak éppen.

– Milyen jólértesült.

– Megéri jólértesültnek lennem, ha olyasvalakivel beszélgetek, aki három nagyon rejtélyes haláleset árnyékában a körülményekhez képest elégedettnek mondja magát, holott biztos vagyok benne, hogy nem nyugszik bele és nem lesz elégedett, amíg pontosan nem tudja, hogy miért halt meg az a három ember. Beismertem, hogy nem vagyok valami nagy koponya, de azért ne becsülje le ennyire azt a kis intelligenciát, ami belém szorult.

– Nem teszem. Maga meg ne értékelje túl az enyémet. Köszönöm a konyakot.

A jobb oldali szélvédő ajtóhoz léptem. A Harmatos Rózsa továbbra is dülöngélt, bukdácsolt, rázkódott és remegett, miközben egyre küzdötte magát előre észak felé a vad hullámok hátán. Ám most már nem lehetett látni alant a szélkavarta tengert sem. Egy olyan világban hajóztunk, amely szinte teljesen átlátszatlan volt: a kavargó fehérség vak és zord világában, a havas sötétség világában, amely mintha karnyújtásnyira kezdődött és végződött volna. Lenéztem a parancsnoki híd oldalfedélzetére, s a kormányosfülkéből kiszűrődő sápadt fénysugárban néhány lábnyomot fedeztem fel a hóban. Csak egy irányba vezettek. Élesen és világosan kirajzolódtak, mintha a tulajdonosuk csak másodpercekkel ezelőtt haladt volna el arra. Egy pillanat erejéig biztosra vettem, hogy valaki állt ott, s kihallgatta, miről beszélünk Smithszel. Aztán ráeszméltem, hogy a saját lábnyomaimat látom. Nem teltek meg hóval, még csak a szélek sem mosódtak el, mert a ponyvaellenzőn vízszintesen áthatoló orkán tisztára fújta lábaimnál a fedélzetet. Aludnom kell, gondoltam, mégpedig rögvest. Mert a kialvatlanságtól, az elmúlt órák fárasztó eseményeitől, a kegyetlen kinti idő és a Smithy komor jóslata okozta fizikai kimerültségtől már képzelődni kezdek. Megéreztem, hogy Smithy ott áll a hátam mögött.

– Őszinte velem, dr. Marlowe?

– Természetesen. Vagy tényleg azt hiszi, hogy én vagyok az a láthatatlan Borgia, aki körbeoson a hajón? Egy csipetnyi méreg emitt, egy csipetnyi amott?

– Nem, nem hiszem. De azt sem, hogy maga őszintén beszél velem. – Hangja komoran csengett.

– Talán egy nap azt fogja majd kívánni, hogy bár-csak őszinte lett volna hozzám. Igaza lett. Egy napon tényleg azt kívántam, hogy bárcsak lettem volna hozzá őszinte, mert akkor nem kellett volna nélküle visszatérnem a Medve-szigetről.

Az ebédlőben kezembe vettem a Gointól kapott dossziét. Kerestem magamnak egy gyapjútakarót, de aztán úgy döntöttem, hogy még nincs rá szükségem. Befészkeltem magam a pamlag sarkába, a lábamat kényelmesen föltettem egy forgószékre.

Különösebb érdeklődés nélkül emeltem fel a keményfedelű dossziét. Épp azon vívódtam, hogy kinyissam-e, amikor kinyílt a szélárnyékos oldalon lévő ajtó, s belépett Mary Stuart. Kócos szalmaszőke hajában hópelyhek pöttyöztek. Vastag tweedkabát volt rajta.

– Hát itt van? – becsapta az ajtót, s majdnem vádlón rám nézett.

– Bizony itt vagyok – ismertem be.

– Nem találtam a kabinjában. A világítás nem működik. Tud róla?

– Tudok. Meg kellett írnom valamit, azért jöttem ide. Valami baj van?

Keresztülimbolygott az ebédlőn s fáradtan lehuppant a pamlagra, velem szemközt. – Semmivel sem több, mint korábban.

Ha ő és Smithy összejönnének, remekül megvolnának egymással.

– Nem bánja, ha itt maradok?

Mondhattam volna neki, hogy nem sokat számít, bánom-e, vagy sem. Vagy, hogy az ebédlőszalon nemcsak az enyém, hanem az övé is. De mivel érzékeny teremtésnek tűnt, mosolyogva azt mondtam:

– Egyenesen sértésnek venném, ha távozna.

Visszamosolygott rám – a hálás kis mosoly épp csak megvillant az ajka körül -, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett a pamlagon. Szorosabbra húzta maga körül a tweedkabátot, s megtámaszkodott, hogy semlegesítse a Harmatos Rózsa vad mozgását. Lehunyta a szemét. Sápadt, nedves bőre felett a hosszú és sötét szempillák csak még jobban kiemelték éles arccsontját. Szláv eredete most kétségbevonhatatlanul látszott.

Egyáltalán nem esett nehezemre, hogy Mary Stuartot tanulmányozzam. Mégis egyre feszélyezettebben kezdtem magam érezni, miközben őt néztem. Nem is annyira halált váró képzelgései és társaságot kereső viselkedése miatt. Sokkal inkább azért, mert láthatóan nagy erőfeszítések árán sikerült egyensúlyát megtartania ültő helyében, én meg nagyon is kényelmesen trónoltam a helyemen. Nincs annál kínosabb érzés a világon, mint valakinek, aki kényelembe helyezkedett, látnia a másik kényelmetlen helyzetét. Persze, ha csak Nem táplál mélyen gyökerező, ellenséges érzelmeket azzal a másikkal szemben. Csakhogy bennem semmiféle ellenséges érzület nem lakozott a szemközt ülő lánnyal szemben. Hogy bűntudatomat fokozza, akaratlanul is dideregni kezdett.

– Üljön át ide – mondtam -, jobb lesz az én helyemen. Van itt egy takaró is. Kinyitotta a szemét. – Nem, köszönöm.

– De van bőven takaró – mondtam már szinte ingerülten. Semmi sem tudja gyorsabban kihozni belőlem a rossz énemet, mint a mosolygó szenvedés. Felkaptam a takarót, s már megszokott léptekkel, keresztültáncoltam a hullámzó padlón, s betakartam Mary Stuartot. Szigorú arckifejezéssel rám nézett, de nem szólt.

Visszaültem a helyemre és ismét kezembe vettem a dossziét. De nem lapoztam bele, helyette azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon kik látogathatták meg távollétemben a kabinomat. Mary Stuart, járt ott, de ezt meg is mondta, s az, hogy most itt ül a társaságomban, igazolta látogatásának az indokát. Legalábbis látszólag. Azt mondta, retteg, egyedül érzi magát, s természetszerűleg társaságra vágyik. De mért éppen az én társaságomra? Miért nem – mondjuk – Charles Conradéra, aki sokkal fiatalabb, jóképűbb és csinosabb nálam? Vagy ott van a két színésztársa, Gunther Jungbeck és John Heyter, mindketten nagyon is megnyerő személyiségek. Lehet, hogy sanda szándékból akart velem lenni. Lehet, hogy figyelt, lehet, hogy éppenséggel óvni akart. De az is lehet, hogy alkalmat akart teremteni valakinek, hogy felkeresse a kabinomat, miközben én… Hirtelen felrémlett bennem, hogy bizony van egy-két olyan dolog a kabinomban, amelyet nem vennék jó néven, ha más is látna. Letettem a dossziét, s az ajtó felé indultam. Felriadt.

– Hova megy?

– Ki.

– Ne haragudjon. Én csak… Visszajön még?

– Maga ne haragudjon. Nem vagyok neveletlen – hazudtam -, csak fáradt. Lemegyek a kabinomba. Egy perc múlva itt leszek.

Biccentett a fejével. Követett a szemével, míg be nem csuktam az ajtót magam mögött. Jó húsz másodpercig csak álltam az ajtó előtt mozdulatlanul, nem törődve azzal, hogy a kavargó hóvihar mindenáron be akar hatolni a gallérom alá, fel próbál kúszni a nadrágszáramon, aztán gyors lépésekkel elindultam előre. Benéztem az ablakon: még mindig ugyanott ült, csak most könyökével a térdére, támaszkodott, arcát tenyerébe temette. Lassan ingatta a fejét. Tíz évvel ezelőtt villámgyorsan újra mellette termettem volna, s átölelve őt azt mondtam volna: vége minden kínszenvedésnek. Mármint tíz évvel ezelőtt. Most azonban csak néztem őt, s azon tűnődtem, vajon számított-e rá hogy bekukucskálok az ablakon. Folytattam utamat a kabinok felé.

Elmúlt már ugyan éjfél, de a társalgóban még nem volt záróra: halált megvető hősiességgel – fittyet hányva Otto biztosra vehető, iszonyú dühére, ha bűnét felfedezi – Lonnie Gilbert szélesre tárta, még ki is támasztotta a bárszekrény mindkét üvegajtaját, ő pedig befészkelte magát a bárpult mögé: egyik kezében egy üveg whisky, a másikban a szódásszifon. Sugárzó arccal nézett felém, ahogy áthaladtam a társalgón. Minthogy az időpont elég késeinek tűnt ahhoz, hogy elmagyarázzam Lonnie-nak: a jobbfajta whisky egyáltalán nincs rászorulva a szódavíz vérszegény támaszára, csak biccentettem feléje, s lementem a kabinokhoz.

Ha járt is valaki a kabinomban, hogy átkutassa a holmimat, nagyon körültekintően csinálta. Amennyire vissza tudtam emlékezni, minden úgy volt, ahogy hagytam, semmit sem mozdítottak el a helyéről. De hát egy tapasztalt fürkész ritkán hagy nyomot maga után.

Mindkét utazótáskám fedőlapjára gumírozott vászonzsebeket varrtak. Egy-egy pénzdarabot helyeztem el minden zseb nyílásánál, majd, becsuktam a táskát. A hajó vad himbálózása ellenére a pénzérmék a helyükön fognak maradni, mert a ruhák a fedőlapokhoz préselik őket. Ám abban a pillanatban, ha valaki kinyitja a táskákat, megszűnik a préselő nyomás és a pénzdarabok máris lecsúsznak a vászonzsebek fenekére. Ezt követően lezártam az orvosi táskámat is, kitettem a folyosóra. Jóval nagyobb és nehezebb volt a szokványos orvosi táskáknál, de sokkal több felszerelést is tartottam benne. Becsuktam az ajtót magam mögött, de előtte óvatosan becsúsztattam egy elhasznált lapos gyufa papírborítóját az ajtó és a küszöbfa közé. Ha csak egy résnyire is kinyitják az ajtót, a papír ki fog esni.

Lonnie persze még mindig a társalgóban tartózkodott, amikor újra arra mentem. – Á, á! – Mintha meglepődött volna, hogy a pohara üresen áll. Biztos kézzel nyúlt az üvegért – A mi jóságos, bűvésztáskás gyógyítónk! Ismét lóhalálában rohan a szenvedő emberiség megsegítésére? Netán egy újabb szörnyűséges járvány tört ki? A jó öreg Lonnie bácsikája büszke magára, fiam, büszke ám! Ez a hippokratészi szellem, ez…– Hirtelen abbahagyta, de szinte nyomban folytatta is. – És ha már egyszer itt kötöttünk ki, vagyis hát, hogy véletlenül érintettük, szóval, hogy szóba került ez a téma – a szellem, a pirulékony múzsáknak e szentelt forrása -, nem volna véletlenül kedve meginni a társaságomban egy gyűszűnyit ebből az életelixírből?

– Köszönöm, Lonnie, de inkább nem. Miért nem megy már ágyba? Ha így folytatja holnap képtelen lesz lábra állni.

– No de édes fiam, épp ez az egész vállalkozás értelme. Nem akarok fölkelni holnap. S hogy holnapután? Nos, igen, ha szükséges, akkor állok elébe a holnaputánnak. Nem akarok holnap felkelni, mert – nem tudom, észrevette-e – a holnapok nyomasztóan hasonlítanak a mákhoz. Az egyetlen jó dolog, amit a mákról el lehet mondani, az az, hogy bármely adott pillanatban kijelenthető, hogy ennyied vagy annyiad része már visszahozhatatlanul eltűnt. – Szünetet tartott, hogy kiélvezze, mennyire ura a nyelvének. – Tehát, mint mondtam, visszahozhatatlanul elmúlt, s minden egyes múló pillanattal egyre kevesebb marad belőle. De a holnapból az egész ott van még maga előtt. Gondoljon csak bele. Mind az egész áldott nap. – Fölemelte újratöltött poharát. – Mások azért isznak, hogy feledjék a múltat. De közülünk néhányan – igazából nagyon-nagyon kevesen -, azt mondanám, azért isznak, hogy elfelejtsék a jövőt, nem volna helyénvaló, ha azt állítanám, hogy jövőbe látó képességgel vagyunk, megáldva, s hogy sokkal érzékenyebbek és intelligensebbek vagyunk a nagy átlagnál, így hát csak azt mondom, hogy mi másfélék vagyunk. Na már most, kérdezhetné, hogyan lehet elfelejteni a jövőt? Hát, először is, gyakorlat kérdése. És persze szükség van egy kis külső ösztökélőre is. – Egy kortyra lehúzta a whisky felét, s színpadias hangon hozzátette: „Holnap és holnap és holnap, tipegve vánszorog létünk a kimért idő végszótagjáig…"*

* William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)

– Lonnie – mondtam -, nem hiszem, hogy maga egy kicsit is hasonlítana Macbethre.

– Pedig dióhéjban valami ilyesmiről van szó. Persze hogy nem hasonlítok Macbethre. Ő tragikus figura, szomorú ember, akinek a sorsa meg van pecsételve, akinek a végzete be fog teljesülni. Én nem ilyen vagyok, egyáltalán nem. Bennünk, Gilbertek-ben megszelídíthetetlen szellem lakozik, lelkünk legyőzhetetlen. Shakespeare nagyon jó, de az én igazi költőm inkább Walter de la Mare. – A fény felé tartotta a poharát, s rövidlátón hunyorgott rá:

– „Vess minden órában egy utolsó pillantást dolgaidra, mik kedvesek neked…"

– Nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy ezt így kell érteni, Lonnie. De akárhogy is, orvosi utasításra, és mert szépen meg is kérem rá, tűnjön el innen. Ha Otto rajtakapja, tömlöcbe vetteti magát.

– Otto? Tudja mit? – Lonnie bizalmasan előrehajolt. – Otto valójában egy nagyon kedves ember. Szeretem őt. Mindig is jó volt hozzám. Jó bizony. A legtöbb ember jólelkű, hát nem tudja, édes öregem? A legtöbb ember kedves. Rengeteg a kedves ember. De Otto valamennyiüknél kedvesebb. Hát igen, ha visszagondolok…

 

Félbeszakította monológját, mert a bárpult mögé léptem, a helyükre raktam az üvegeket, bezártam a bárszekrényt, majd a kulcsot háziköntösének zsebébe süllyesztve, a hóna alá nyúltam.

– Nem akarom megfosztani magát életszükségleteinek kielégítésétől – magyaráztam. – Nem vagyok vaskezű zsarnok, sem erkölcscsősz. De érzékeny természetem van, s nem akarok szemtanúja lenni, amikor rájön, hogy az Ottóról alkotott véleménye száz százalékig téves. – Lonnie egyetlen tiltakozó morgás nélkül követett. Nyilvánvaló volt, hogy végszükség esetére tartogat dugi készletet a kabinjában. Miközben lefelé botladoztunk az átjárón, azt mondta: – Azt hiszi, ugye, hogy tövig nyomom a gázpedált, s úgy hajtok át a másik világba?

– Ameddig senkit sem üt el kizárólag a maga dolga, Lonnie, hogy milyen stílusban vezet.

Bebotorkált a kabinjába. Nehézkesen leült az ágyára, de hirtelen oldalra dőlt. Mozdulatát csak azzal magyarázhattam, hogy véletlenül egy üveg whiskyre huppant rá. Tűnődve rám nézett, s kérdezte: – Mondja, fiam, vannak bárok a mennyországban?

– Sajnos, Lonnie, erről nincsenek információim.

– No persze, persze. Jóleső érzést kelt az emberben, ha a változatosság kedvéért egy olyan doktorba botlik, akiben nem öltött emberi alakot a bölcsek köve. Magamra a hagyhat, drága felebarátom.

Neal Divine-ra pillantottam, aki csendesen aludt az ágyában. Aztán Lonnie-ra. Láttam rajta, hogy türelmetlenül várja már a távozásomat: Nagyon világos volt, hogy miért, magára hagytam hát.

Mary Stuart ugyanott ült, ahol korábban. Karját kétoldalt kinyújtotta, ujjait szétterpesztve, hogy ellenálljon a Harmatos Rózsa érzékelhetően hevesebb bukdácsolásának. A hajó himbálózása viszont már– jelentősen enyhébb volt. Ennek alapján feltételeztem, hogy a szél iránya egyre inkább észak felé fordul. Mary rám nézett: nagy barna szeme most, természetfölöttien óriásinak tűnt rémisztően fáradt arcában. Elfordította a tekintetét. -

– Sajnálom – hallottam magam szabadkozni -, de angol klasszikusokat és teológiai kérdéseket vitattam meg a gyártásvezetőnkkel. – Megcéloztam a pamlag sarkát, s elégedett sóhajjal leültem. – Ismeri őt egyáltalán?

– Lonnie-t mindenki ismeri. – Megpróbált mosolyogni. – A legutolsó filmemnél együtt dolgoztunk. – Újabb kísértetet tett egy mosolyra. – Látta?

– Nem. Bár hallottam róla, s ez elég is volt, hogy ötmérföldes ívben kikerüljem, bárhol járjak is.

– Tényleg rémes volt, és én is rémes voltam benne. Nem is tudom elképzelni, hogyan kaphatta még egy esélyt.

– Maga csodálatosan szép nő – közöltem. Nem is kell tudnia játszani. Színészi teljesítménye, csak csökkentené külső vonzerejét. De ettől még előfordulhat, hogy kitűnő színésznő. Nem tudhatom. Szóval, mit is akart mondani Lonnieról?

– Igen. Ő is ott volt a forgatáson. Meg Mr. Gerran és Mr. Heissman. – Nem szóltam, így hát folytatta. – Ez a harmadik film, amit együtt csinálunk. A harmadik azóta, hogy Mr. Heissman….Szóval, amióta…

Igen, tudom, Mr. Heissman jó darabig távol volt.

– Lonnie olyan rendes ember. Igen segítőkész és kedves, s azt hiszem, nagyon bölcs is. És egyben végtelenül szórakoztató. Tudja, hogy Lonnie szeret iddogálni. Egyszer, amikor tizenkét órán át forgattunk egyhuzamban, valamennyien hullafáradtak voltunk. Visszatérve a szállodába, kértem magamnak egy dupla gint, és Lonnie nagyon mérges lett rám. Vajon miért?

– Mert kissé furcsán működik. Tehát kedveli őt?

– Hogyan lehetne nem kedvelni ót? Ő mindenkit szeret, s ezt mindenki viszonozza is. Még Mr.Gerran is kedveli. Nagyon közel állnak egymáshoz. Nem csoda, hiszen olyan régóta ismerik egymást.

– Ezt nem is tudtam. Van Lonnie-nak családja? Nős?

– Nem tudom. Azt hiszem, valamikor nős volt. Lehet, hogy már elvált. De miért kérdez ennyit felőle?

Mert egy tipikusan kíváncsiskodó és tolakodó hentes és mészáros vagyok, aki szereti a lehető legtöbbet megtudni a pácienseiről, illetve azokról, akik még a páciensei lehetnek. Példának okáért. Most már eléggé ismerem Lonnie-t ahhoz, hogy tudjam sosem szabad hánytatószerként konyakkal próbálkoznom nála, mert semmilyen hatással nem lesz rá.

Elmosolyodott, s lecsukódott a szeme: a társalgást befejezve. Kiszedtem még egy gyapjútakarót a pamlagból, körbetekertem magamon – az ebédlőben ugyanis érezhetően esett a hőmérséklet – és ismét kézbe vettem a dossziét. Kinyitottam. Az első oldalon csupán az állt, hogy „Medve-sziget", aztán minden bevezető nélkül a szöveg következett.

„Széles körben úgy vélik – olvastam -, hogy legújabb filmjének forgatására az Olympus Productions olyan szigorúan bizalmasan kezelt feltételek között készül, amelyek szinte már a teljes titokzatosság légkörét árasztják magukból. Ilyen jellegű vádaskodások egyaránt megjelentek a napisajtóban és a szakmai lapokban. Minthogy a produceri iroda részéről nem adtak ki a vádaknak ellentmondó, azokat cáfoló nyilatkozatot, ezeknek az alá nem támasztott állításoknak a tartalmi megbízhatósága és hitele jelentős mértékben magnövekedett, amit az adott körülmények között pszichológiai értelemben elkerülhetetlennek lehet tekinteni."

Még egyszer átfutottam, ezen a förtelmen. Siralmasan utánozta a felső körök művelt angolságát, azt a stílust, amely legfeljebb csak a magukra adó vasárnapi lapok hasábjaira való. Másodszori olvasás után fejtettem meg, hogy valójában mit is akar mondani a szöveg: azt, hogy titkolózva kezelik ugyan a film forgatását, ám az sem érdekli őket, ha valaki mégis tudomást szerez róla. És milyen jó reklám ez, magának a filmnek is, gondoltam, de nem, mégsem erről van szó, tettem hozzá rögtön magamban. Igazságtalan vagyok az öregfiúkkal szemben. Legalábbis ezt állították maguk az öregfiúk. A szöveg tudniillik így folytatódott:

„Más filmipari termékek – feltételeztem, hogy ez alatt filmeket kell érteni – előkészületei is folytak már hasonlóan sejtelmes körülmények közepette, sőt, alkalmanként az egész forgatás titokban zajlott le, ám ezeknek a más – és félő, hogy csak hamis cselfogással rejtelmesnek beállított – vállalkozásoknak az esetében sajnálatos módon a bekalkulált cél nem volt egyéb, mint az, hogy a lehető legnagyobb mértékben ingyen publicitáshoz jussanak. Leszögezzük, s nem is kevés büszkeséggel, hogy az Olympus Productions nem ezt a célt tűzte ki maga elé.”

A jó öreg Olympus, be kellett hát látnom, nem akármilyen filmipari vállalat. Eszébe nem jutna,hogy ingyen reklámot csapjon maga körül! Még megérjük, hogy a Bank of England sértődötten felhúzza majd az orrát, ha esetleg valaki kiejti a száján azt a szót, hogy pénz.

„Az általunk nyíltan vállalt, bizalmas körülmények között tett előkészületeknél, amelyek oly sok ármánykodásnak és zömében téves információn alapuló spekulációnak adtak tápot, bennünket valójában egy magasabb rendű megfontolás vezetett: a forgatókönyv alapját képező sztorinak a kezelése – lévén, hogy illetéktelen kezekben ez a történet potenciálisan akár robbanásveszéllyel fenyegető nemzetközi kihatásokat is előidézhet – a legnagyobb fokú tapintatosságot és körültekintést igényli, ami egyben alapvető és egyedi tartozéka az arra irányuló alkotási folyamatnak, hogy megszülessék az a mű, amelyet hitünk szerint filmszínházi remekműként fognak dicsérni: ám még a mi érzésünk – sőt, szilárd meggyőződésünk – szerint sem volna képes ez az egyedi alkotási módszer ellensúlyozni azt a hatalmas kárt, amelyet – s efelől teljesen biztosak vagyunk – az a világméretű lázas felfordulás okozna, amely az általunk megfilmesítésre választott történetnek az idő előtti kiszivárogtatását követné azonnali hatállyal és meggátolhatatlanul.

Bizton tudjuk azonban, hogy amikor – feltételes módnak itt nincs helye – ezt az alkotást a saját belátásunk szerint és az általunk választott időszakban hozzuk létre a lehető legszigorúbb biztonsági feltételek közepette – az utóbbi indokolja, hogy miért folyamodtunk ahhoz az egészen rendkívüli lépéshez, hogy hitelesített titoktartási esküt tetettünk le a szóban forgó filmprojektumban részt vállaló forgatócsoport – és színészgárda minden egyes tagjával, beleértve az ügyvezető igazgatót és igazgatótársait is -, akkor a közönség elé, amelyet a mű bemutatásának idejére már a legforróbb hőfokú várakozás fog lázban tartani, olyan produktumot tárhatunk, hogy az abban megtestesülő, példátlanul magas színvonalú teljesítmény igazolni fogja…"

Mary Stuart tüsszentett egyet, s én az egészségére kívántam, meg hálás is voltam érte, mert mennyei áldásként arra kényszenített, hogy félbeszakítsam az Olympus Productions szerény hangvételű nyilatkozatának olvasását. Még egyet tüsszentett, és én megint ránéztem. Furcsán összekuporodva ült, kezét szorosan egymásba kulcsolva. Az arca fehér volt és elgyötört. Félreraktam az Olympus dossziéját, kicsavartam magam a takaróból, cikcakkban keresztülszökdeltem az ebédlőn – a Harmatos Rózsa most már igen hevesen bukdácsolt -, leültem mellé és, a tenyerembe fogtam a kezét. Jéghideg volt.

– Maga halálra fagy itt – állapítottam meg némileg feleslegesen.

– Nincs semmi bajom. Csak egy kicsit fáradt vagyok.

– Miért nem megy le a kabinjába? Legalább húsz fokkal melegebb van odalent. Arról nem is beszélve, hogy így sosem fog elaludni, ha állandóan kapaszkodnia kell, hogy le ne essék.

– Nem. Lent sem aludnék. Szinte alig aludtam, mióta… – Hirtelen abbahagyta. és úgy érzem, hogy itt fenn nem is háborog annyira a gyomrom. Kérem!

Nem adtam fel egykönnyen. Azt mondtam neki:

– Akkor legalább üljön át az én helyemre, oda a sarokba, az a hely sokkal kényelmesebb.

Kirántotta a kezét az enyémből. – Kérem! Csak egy vágyam van, hogy hagyjon békén.

Feladtam. Békén hagytam. Három botladozó lépés után azonban visszafordultam hozza és nem túl gyengéden talpra állítottam. Szótlanul meredt rám. Fáradtsággal vegyes meglepetés tükröződött rajta. De szó és ellenállás nélkül hagyta, hogy odavezessem az én helyemre, hoztam még két gyapjútakarót, bebugyoláltam, a lábát feltettem a pamlagra és mellé telepedtem. Felpillantott, másodpercekig csak nézett rám, tekintete hol a jobb, hol a bal szememmel fonódott össze, aztán odahajolt hozzám, behunyta a szemét és jéghideg kezeit becsúsztatta a zakóm alá. E művelet közben egyetlen szót sem szólt, érzelmi megnyilvánulásnak nyoma sem volt az arcán. Ettől a belém vetett megindító bizalomtól meg kellett volna hatódnom, ha nem ötlött volna fel bennem, hogy ha az a szándéka, vagy azt az utasítást kapta, hogy olyan közelről leskelődjék utánam, amilyen közelről csak lehetséges, akkor legderűlátóbb kedvében sem remélhette volna, hogy egyszer még az orromtól félhüvelyknyi távolságból tarthatja rajtam a szemét. Még csak lélegzetet sem vehettem, hogy ne szerzett volná tudomást róla! A másik oldalról viszont, ha tényleg ártatlan, mint a kint kavargó hó, amely mostanra már teljesen belepte az ablakot, akkor elég valószínűtlen, hogy bizonyos rosszakaratú személy vagy személyek erőszakos jellegű és maradandó végkifejletű cselekmény elkövetését forgatják a fejükben ellenem, amíg Mary Stuart gyakorlatilag ott ül az ölemben. Ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy melyik variáció az igaz, gondoltam. Lenéztem a félig takart bájos arcra, s arra az álláspontra jutottam, hogy ha csak egy árnyalatnyival is, de talán mégiscsak a kellemesebbik változatban van részem.

A saját takarómért nyúltam és a navajo indiánok stílusában a vállam köré kanyarítottam. Újra kézbe vettem az Olympus manifesztumát, hogy folytassam az olvasást. A következő két oldal a már eddig leírtak nyakló nélküli ismételgetése volt. A szerző – feltevésem szerint Heissman – émelyítően terjengősen lovagolta meg ugyanazt a két témát: produkció csak szuperlatívuszokban méltatható művészi fokát s a teljes titoktartás szükségességét. Ez után az ön tömjénező rész után a szöveg végre rátért a tényekre:

 

„Hosszas mérlegelés, vagyis igen jelentős számú alternatíva gondos tanulmányozása és rákövetkező elvetése után végül is a film forgatási helyszíneként a Medve-sziget mellett döntöttünk. Tudatában vagyunk a körülménynek, hogy önök valamennyien, beleértve a Harmatos Rózsa teljes legénységét, Imrie kapitánytól lefelé, abban a hitben éltek, hogy utunk célpontja valahol az észak-norvégiai partok magasságában fekvő Lofoten-szigetek szomszédságában van. Azt mondhatnánk, hogy nem egészen a véletlennek köszönhető, hogy közvetlenül elindulásunk előtt ez a híresztelés lábra kapott London bizonyos köreiben. Nem kérünk elnézést azért, ami felszínes megközelítéssel jogtalan félrevezetésnek tűnhet, hiszen céljaink szolgálatában és a titoktartás fenntartása érdekében lényeges volt, hogy ez a kitaláció elfogadást nyerjen.

A Medve-sziget ezután következő, rövid leírásáért az oslói Királyi Földrajzi Társaságnak tartozunk hálával, akik egyszersmind a fordítást is mellékelték a számunkra."

Megkönnyebbültem, hiszen ezután talán már elsőre felfogom, hogy mit olvasok. Feltéve persze, hogy a fordítás nem Heissman műve.

„Az információt – talán fölösleges is megjegyezni egy olyan harmadik fél jó szolgálatának igénybevételével szereztük meg, akit semmiféle kapcsolat nem köt az Olympus Productionshoz: ez a harmadik fél egy ismert ornitológus, akinek teljes mértékben rangrejtve kell maradnia. Mellestes érdemes utalni arra, hogy a norvég kormány engedélyezte a filmezést a szigeten. Tudomásunk szerint a norvég kormány feltevése az, hogy a sziget vadvilágáról kívánunk filmet készíteni, mi ilyen értelmű feltételezésre nem szolgáltattunk alapot, kötelezettségvállalásról nem is beszélve."

Szöget ütött a fejemben ez az utolsó kitétel. Nem a közlésből kiérződő én-okosabb-vagyok-nálad elbizakodottság miatt, hiszen világossá vált, hogy ez a stílus elválaszthatatlan Heissmantól, hanem maga az a tény ejtett gondolkodóba, hogy egyáltalán miért hozza ezt nyilvánosságra. Heissman nem az a típus, aki véka alá rejtené éles elméjűségét – az a kifejezés, hogy „csalafintaság", magával kapcsolatban persze eszébe sem jutna -, de nem is az a fajta, aki odáig menne, hogy az önkielégítésnek ezzel a különös módszerével veszélybe sodorja saját magát. Szinte biztosra lehetett venni, hogy a norvégok, ha rájönnek is, hogy becsapták őket, annál többet nemigen tehetnek a nemzetközi jog alapján, minthogy betiltják országukban a már elkészült filmet. Elképzelhetetlen volt ugyanis, hogy akár egyetlen idevágó jogszabályon átsiklott volna az Olympus figyelme. S mivel Norvégia távolról sem tartozik a nagy filmpiacok közé, hát a betiltás sem okozna álmatlan éjszakákat. Másrészt ezzel az eljárással hatékonyan gátat vetettek minden lelkiismereti aggályoskodásnak – jóllehet a film világához tartozott a vállalkozás, de Heissman valószínűleg a legtávolabbi eshetőségeket sem hagyta számításon kívül, amelyekkel esetleg akkor kellett volna szembenézniük, ha nem kapják meg a forgatásra még ezt az eléggé felületes hivatalos áldást sem. És az, hogy a forgatócsoport és a színészgárda valamennyi tagját ily módon beavatják az Olympus működésének titkos rejtelmeibe, feltehetően szorosabb kapoccsal köti össze őket a vállalattal, hiszen majdhogynem a természet egyetemes törvényének számít, hogy az emberiség, amely még mindig a felnőtté válás gyötrelmes időszakát éli, oly nagy szeretettel dédelgeti saját zártkörű és/vagy titkos társaságait, legyen az akár a londoni St. James’s Klub vagy egy saskatchewani szabadkőműves páholy az isten háta mögött. E csoportok tagjait a személyes ragaszkodás és hűség erős szálai fűzik egymáshoz, kifelé pedig egységes frontként néznek farkasszemet a kapuikon kívül rekedtek világával. Nem vettem félvállról azonban azt a lehetőséget sem, hogy Heissman bizalmas őszinteségének talán létezhet még egyfajta, hihetőleg gonoszságot sejtető értelmezése is, de minthogy már másnapot írtunk, nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy rájöjjek az újabb értelmezési variációra.

„A Medve-sziget – állt a leírás elején. – A Svalbard-szigetcsoporthoz tartozik, amelynek legnagyobb tagja a Spitzbergák. A csoport semleges státusú volt, egészen a huszadik század elejéig: egyetlen ország sem akarta kiterjeszteni rá a felségjogát. A jelzett időpontban azonban, szem előtt tartva az ásványi kincsek feltárásában eszközölt tekintélyes beruházásait és a bálnavadászat meghonosításában elért sikereit, Norvégia magának kérte a terület feletti szuverenitást. Kérvényét a Christianiai (Oslo) Konferencia elé terjesztette – a szövegből nem derül ki, hogy voltaképpen milyen konferencia volt ez – először 1910-ben, majd 1912-ben és végül 1914-ben. Mindannyiszor Oroszország elutasító álláspontja akadályozta meg az indítvány ratifikálását. Ám 1919-ben a szövetségi legfelső tanács végül is biztosította a szuverenitási jogot Norvégia számára. A formális birtokba vétel 1925. augusztus 14-én zajlott le"

Miután minden kétséget kizáróan tisztázta a tulajdonjog ügyét, a leíró jelentés ekképpen folytatódott: „A (Medve-) sziget, északi szélesség 74° 28’,keleti hosszúság 19° 13’, mintegy 260 mérfölddel fekszik észak-északnyugatra a norvégiai Északi-foktól és 140 mérföldre délre a Spitzbergáktól, gyakorlatilag a Norvég-, a Grönlandi– és a Barents-tenger találkozási pontjában. A legközelebb eső szomszédjához mért távolság tekintetében a legmagányosabb sziget az északi-sarkvidéken."

Ezután hosszadalmasan és számomra teljesen érdektelenül vázolta a sziget történetét, melynek legfőbb mozzanatát látszólag, a norvégok, a németek, és az oroszok végeláthatatlan civakodásai jelentették a bálnavadászati és a bányászati jogok felett. Mindazonáltal egy kissé felkeltette a kíváncsiságomat az a közlés, hogy még a húszas években is nem kevesebb, mint száznyolcvan norvég dolgozott Tunheim szénbányáiban, a sziget északkeleti részén. Azt gondoltam volna ugyanis, hogy ezt a sivár, kihalt vidéket még a sziget névadói, a jegesmedvék is messze elkerülik. A bányákat később bezárták,valószínűleg azután, hogy egy geológiai felmérés kimutatta: a telérek szén tartalma és vastagsága,nem teszi lehetővé a gazdaságos kitermelést. A szigeten azonban még ma is laknak néhányan. A szövegből kiderült, hogy a norvég kormány egy meteorológiai és rádióállomást működtet Tunheimnél. Ezután különböző leírások következtek a sziget természeti forrásairól, növényzetéről és állatvilágáról. Olybá vettem, mintha már olvastam volna őket. Az éghajlatra vonatkozó utalásokat viszont annál nagyobb érdeklődéssel olvastam, hiszen ez várhatóan valamennyiünket közvetlenül fog érinteni. A közölt adatok igen csüggesztőek voltak.

„A Golf– és a Kelet-grönlandi áramlás kereszteződésének hatására az időjárási viszonyok rendkívül rosszak – olvashattam, – A csapadékmennyiség tetemes, gyakori a sűrű köd. Az átlagos nyári középhőmérséklet nem haladja meg az g Celsius-fokot. Csak július közepére válnak a tavak jégmentessé, s olvad el a hó. Az észalti fény időszaka 106 napig tart, április 30-tól augusztus 13-ig. A Nap november 7. és február 4. között nem emelkedik a horizont fölé." Ez utóbbi tény valóban érdekessé fogja tenni ottlétünket, hiszen a tájékoztató értelmében Otto ilyentájt néhány órás nappali fénynél nem remélhet többet: persze, ki tudja, elképzelhető, hogy a forgatókönyv alapján az egész történet sötétben játszódik.

„Természeti és földrajzi jellemzőit illetően – folytatódott a beszámoló – a Medve-sziget háromszög alakú. Elkeskenyedő csúcsa délre néz. Észak-déli tengelye mentén a sziget körülbelül tizenkét mérföld hosszú. Szélessége változó, északon tíz mérföld, délen pedig – ahol a sziget legdélibb csücskét képező félsziget kezdődik – csupán két mérföld. Nagy általánosságban a sziget északi és nyugati része laposnak mondható fennsíkból áll, amely durván háromszáz méterre magasodik a tengerszint fölé, a déli és a keleti részt ellenben hegyek borítják, a két fő vonulatot keleten a MiseryFjell hegylánc, délkeleten pedig az Antarcticfjell és a hozzá kapcsolódó többi hegy, az Alfredfjell, a Hambergfjell és a Fuglefjell alkotja. A szigeten nincsenek gleccserek. Területét sekélyvizű – néhány méternél nem mélyebb – tavak hálózzák be. A sziget teljes felületének egytizedét teszik ki az állóvizek. A fennmaradó belső részeken főleg jeges mocsarak és laza omladékok találhatók. Ezeken rendkívül nehéz az átkelés. A Medve-sziget partvidéke talán a világ legbarátságtalanabb és legzordabb tájékának tekinthető. Kiváltképpen igaz ez a déli részre, ahol a sziget meredek sziklafalban ér véget. A csermelyek a szirtekről vízesésekkel ömlenek a tengerbe. E tájék jellegzetes arculatát jelentik a part kőfaláról levált sziklaoszlopok, amelyek a tengerből meredeznek az égnek, közvetlenül a fal tövében. Egyúttal jelzik azt is, hogy a sziget valamikor sokkal nagyobb volt, mint ma. A június-júliusi jég– és hóolvadás, az erőteljes árapály-áramlások és a nagymérvű szétmállás következtében egyre gyengül a partvidéki dombok talapzata, olyannyira, hogy szüntelenül hatalmas szikladarabok válnak le a falból és zuhannak bele a tengerbe. A Hambergfjell óriási merőleges sziklái 1400 lábnyira emelkednek a tenger fölé. A hegy tövénél, a víz felől nézve, éles, tűszerű sziklák sorjáznak: magasságuk eléri a 75 métert is. Magasságban a Fuglefjell sziklái sem sokkal maradnak el a Hambergfjelléi mögött, a különbség csupán az, hogy legdélibb vonulatukat ég felé nyúló kiszögellések, ormok és bolthajtások láncolata határolja. Ettől a ponttól keletebbre, a Bull-fok és a Kolthoff-fok között található az az öböl, amelyet három oldalról merőleges sziklafalak fognak közre. A szirtek magassága mindenütt meghaladja a háromszáz métert.

Az egész északi féltekén ezek a szirtek jelentik a madarak számára a legideálisabb párzási helyet."

Hát a madarak számára bizonyára remek helyet jelentenek azok a szirtek, gondoltam. És ezzel véget is ért a földrajzi társaság jelentése, legalábbis a szerző ennyit hozott nyilvánosságra belőle. Már éppen elkezdtem nekigyürkőzni, hogy folytatom Heissman szabatos stílusú írásának olvasását, amikor kivágódott az ajtó és John Halliday tántorgott be, Halliday, az állóképek avatott kezű fotografikusa, fekete hajú, napbarnított, hallgatag és mosolytalan amerikai volt. Szokásos rosszkedvűségéhez képest is savanyú arcot vágott. Meglátott bennünket, de nem tudta, mitévő legyen. Csak állt, az ajtót nyitva tartva.

– Sajnálom. – Olyan mozdulatot tett, mintha menni készülne. – Nem tudtam, hogy…

– Jöjjön csak, jöjjön – invitáltam beljebb.

– A látszat néha csal. Aminek szemtanúja, az nem egyéb, mint egy szigorú értelemben vett orvos-páciens viszony megnyilvánulása. – Behúzta az ajtót, s gyászos képpel helyet foglalta pamlagon, ott, ahol az előbb Mary Stuart üldögélt. – Álmatlanság? – kérdeztem tőle. – Vagy esetleg enyhe tengeribetegség?

– Álmatlanság. – Kedvetlenül rágta a fekete bagót, amit látszólag sosem vett ki a szájából.

– A tengeribetegséget teljes egészében meghagyom Sandynek.

Tudtam, hogy Sandy a kabintársa. Való igaz, hogy amikor legutoljára a konyhában találkoztunk, Sandy nem nézett ki valami fényesen, de állapotát akkor azzal magyaráztam, hogy alaposan megviselte Haggerty bosszúálló keze. Most legalább kiderült, hogy miért nem ugrott be a Herceghez, miután távozott a körünkből.

– Beteg egy kicsit, hm?

– Nem is kicsit, nagyon. Szinte már viccesen zöld az arca, s az egész átkozott szőnyeg tele van hányva. – Halliday elfintorította az orrát. – Az a szag…

– Mary – gyengéden megráztam, s ő kinyitotta álomittas szemét. – Ne haragudjon, de rövid időre el kell mennem.

Nem válaszolt, miközben segítettem neki félig-meddig felülni. Érdektelen pillantást vetett Hallidayre, s szemei ismét lecsukódtak.

– Na, nem hiszem, hogy azért annyira rossz bőrben volna – mondta Halliday. – Már úgy értem, hogy semmi fertőzés vagy ilyesmi. Ebben biztos vagyok.

– Ártani nem árt, ha megnézem – válaszoltam. Hallidaynek valószínűleg igaza volt, ám másfelől Sandy szabadon garázdálkodhatott a konyhában, mielőtt Haggerty nyakon csípte, és figyelembe véve Sandy enyves kezét, bármi megeshetett. Még az is, hogy egyáltalán nem olyan kis étkű, mint ahogy állította magáról. Felkaptam az orvosi táskámat, s az ajtó felé indultam.

Ahogy Halliday mondta, Sandynek valóban egészen különös zöld színe volt, s tényleg nagyon sokat hányhatott. Fölpocolva ült az ágyán, kezét gyomrára szorítva, s elkínzottan nézett rám, amikor beléptem.

– Uram, Krisztusom, bele fogok halni – nyögte zihálva. Röviden elkáromkodta magát, áltatába az életet és konkrétan Ottót szidva, erőteljes és keresetlen szavakkal. – Mi a fenének vonszolt fel minket az a hülye fattyú erre a rohadt vén bűzös halálhajóra?!

Adtam neki néhány altatót, s már mentem is. Kezdtem úgy érezni, hogy Sandyt egyre kevésbé találom rokonszenvesnek. De ami ennél fontosabb: akik akonitin mérgezést szenvedtek, azok nem tudtak beszélni, folyékonyan szitkozódni még kevésbé, márpedig ebben Sandy kimagasló szintet ért el.

Ide-oda dülöngélve, karjait támasztékként kinyújtva, Mary Stuart még mindig csukott szemmel ült a helyén. Halliday kedveszegetten rágta a bagóját. Affektáltan elmélázó, látszatérdeklődést tükröző szemmel nézett fel rám, mintha nem volna különösebben kíváncsi arra, hogy Sandy életben van-e még vagy már halott.

– Igaza van – mondtam neki -, tényleg csak tengeribeteg. – Egy kicsit távolabb ültem le Mary Stuarttól. Még csak lezárt szemhéja sem rebbent meg annak jeleként, hogy esetleg észrevette volna visszatérésemet. Megborzongtam, magam köré tekertem hát az egyik gyapjútakarót. Odaszóltam Hallidaynek: – Kezd egy kicsit hűvös lenni itt. Miért nem kap ki egy takarót és fekszik le maga is?

– Nem, köszönöm. Eszembe nem jutott volna, hogy ilyen fene hideg van itt. A takaróm meg a párnám társaságában a társalgó megfelelő lesz nekem.

– Kényszeredetten elmosolyodott: – Hacsak Lonnie át nem gázol rajtam a szeggel kivert csizmájában éjfél és hajnali négy között. – Köztudomású volt, hogy a társalgóban tartott ital úgy vonzotta Lonnie-t, mint a mágnes. Halliday rágott még néhányat a bagóján, majd fejével az Imrie kapitány italtartójában levő üveg felé intett. – Maga szereti a whiskyt, doki. Attól felmelegszik.

– Így igaz. De whiskyből sem fogadok el akármilyen kotyvalékot. Az milyen fajta ott?

Halliday ellenőrizte: – Black Label.

– Nincs annál jobb. Ám én mégis inkább az ír whiskyt kedvelem. De maga fázik, igyék. Ingyen van, Otto készletéből.

– Nem nagyon vagyok oda a scotchért. Bezzeg a bourbon…

– Az kikezdi az emésztőszerveket. Mint orvos mondom magának. Na, csak húzzon le egy kortyot, abból a nedűből, s meglátja, menten megesküszik, hogy örökre búcsút mond annak a Kentuckyban főzött, gyilkos kotyvaléknak. Próbálja csak ki!

Halliday az üveget tanulmányozta, mintha nem tudná, mire való.

Mary Stuarthoz fordultam: – És maga? Egy picit? El sem hiszi, mennyire fel tudja melegíteni a szívet.

Mary kinyitotta a szemét, s rám nézett, azzal a különös, kifejezéstelen tekintetével: – Nem, köszönöm. Nem szoktam inni. – A szeme újra lecsukódott.

– Ez az a fogyatékosság, amely éppenséggel az erényeket gyarapítja – mondtam szórakozottan, mert az eszem valami máson járt. Halliday nem akart inni a whiskyből, Mary sem. Ám Halliday mintha jó ötletnek tartotta volna, hogy én viszont csak igyam. Vajon el sem mozdultak a helyükről, amíg én távol voltam, vagy pedig szorgos méhecskék módjára tüsténkedtek, s miközben egyikük őrködött, nehogy idő előtt beállítsak, másikuk megváltoztatta a whisky állagát, olyan alkotóelemmel egészítve, ki az üveg tartamát, amelyet nem okvetlenül Skóciában állítottak elő? Vajon mi másért jött volna fel Halliday az ebédlőbe, ha nem azért hogy elcsaljon onnan? Miért nem ment a takaróval meg a párnájával egyenesen a társalgóba, ahelyett, hogy céltalanul kóvályog, aztán beesik ide holott az étkezésekkor szerzett tapasztalatok alapján tudhatta nagyon jól, hogy itt fenn az ebédlőben sokkal hidegebb van, mint lent a kabinoknál? Természetesen azért, mert Mary Stuart, mielőtt bejött volna hozzám az ebédlőbe, meglátott, engem az ablakon keresztül, s szólt Hallidaynek, hogy egy bizonyos problémát csak akkor lehet megoldani, ha egy darabig garantálható a távollétem a helyiségből. Sandy betegsége nagyon is kapóra jött neki, már ha valóban véletlen egybeesésről van szó, villant át hirtelen az agyamon. Amennyiben Halliday az a személy, vagy ha egy húron pendül azzal a személlyel, aki olyan ügyesen bánik a mérgekkel akkor bizony volt alkalma, hogy csekély mennyiségű, enyhe hánytatószert keverjen Sandy italába; az különösebb bajt nem okozhat, neki, ellenben jó ürügy arra, hogy engem elcsaljon. Összeállt a kép.

Arra eszméltem, hogy Halliday dülöngélve felém tart, az egyik kezében az üveg, a másikban egy pohár. Szinte gépiesen hatolt el a tudatomig, hogy az üveg csak egyharmadáig van. Imbolyogva megállt előttem, kitöltött egy jókora adagot, s mosolyogva odakínálta nekem az italt.

– Lehet, hogy mindketten elfogultak és maradiak vagyunk, doki. Hogy is van a sláger? „Én is, ha te is, akkor én is…" Visszamosolyogtam rá. – A whiskyvel való kísérletező kedve bizalmat ébreszt. De mégsem, köszönöm, mondtam már, hogy nem szeretem ezt a fajtát. Már kóstoltam. És maga?

– Nem, de én…

– Nos, akkor honnan tudná, hogy nem kedveli?

– De én nem hiszem…

– Amúgy is kipróbálta volna. Vágjon csak bele. Igyék nyugodtan.

Mary Stuart felnyitotta a szemét.

– Maga mindig arra kényszerít másokat, hogy akaratuk ellenére igyanak? Talán ez az orvosok, legfőbb dolga: alkoholt erőltetni azokra, akik nem kérnek belőle?

Kedvem lett volna zord képet vágni és megkérdezni, hogy vajon miért nem fogja be a száját, helyette azonban csak annyit jegyeztem meg mosolyogva:

– Antialkoholista kifogásainak itt nem tud érvényt szerezni.

– Akkor meg mi a gond? – kérdezte Halliday. Szájához emelte a poharat. Csak meresztettem rá a szememet, míg észbe nem kaptam, hogy most már elég a bámulásból – persze az egész nem tartott tovább a másodperc törtrészénél. Közben meg elnézően vigyorogtam hozzá. Aztán Mary Stuart felé pillantottam, aki úgy összeszorította az ajkait, mint még sosem: de csak a szemérmeskedő helytelenítés halovány nyoma látszott rajta, semmi más. Tekintetem még időben visszavándorolt Hallidayre, hogy láthassam, amint leereszti félig üres poharát.

– Nem is rossz – közölte. – Egyáltalában nem rossz: Bár van egy kis fura mellékíze.

– Na, ezért a megjegyzéséért Skóciában őrizetbe vennék – vágtam rá.

A gonosztevő hanyag mozdulattal felhajtotta a maradékot, miközben cinkostársa közömbösen szemlélte a mutatványt. A szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Tökéletesen hülyén éreztem magam, nyomozóként kombinációs képességem a nullával volt egyenlő. Már majdnem bocsánatot kértem tőlük, de el nem tudták volna képzelni, hogy miről locsogok.

– Talán mégis igaza lesz, doki, ezt a löttyöt meg lehet kedvelni. – Halliday újra teletöltötte a poharát, ivott, aztán az üveget visszavitte az italtartóba. Visszaült előbbi helyére. Csendben üldögélt vagy fél percig. Néhány húzásra kiürítette a poharát, majd váratlanul talpra szökkent.

– Most, hogy ez a lötty már bennem van, akár nem is kell törődnöm Lonnie szöges csizmáival. Jó éjt. – S kiviharzott az ebédlőből.

Csak néztem mereven az ajtót, amelyen keresztül eltűnt. Az agyamban a gondolatok kergették egymást, noha ez nem látszott rajtam. Még mindin, nem értettem, hogy először is, mit keresett az ebédlőben? Aztán meg mi a fene juthatott az eszébe, ami ilyen hirtelen távozásra késztette? No, ennek a gondolatmenetnek aztán nehezen jutok a végére viaskodtam magamban. Voltaképp még kiindulópontom sincs, amelyre felépíthetnék valamilyen elméletet. Mary Stuartra néztem, s nagyon rossz volt a lelkiismeretem. Tisztában voltam vele, hogy a női gyilkosok a legkülönbözőbb formákat, alakokat és álcákat ölthetik magukra. De ha az előttem ülő hölgy ártatlan külseje tényleg egy gonosztevőt takar, akkor ezentúl már nem támaszkodhatom a józan ítélőképességemre! Próbáltam megfejteni, hogy mi az ördög ébresztette fel bennem azt a nevetséges gyanút Maryvel szemben: bizonyára egyre kimerültebb leszek, gondoltam.

Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, Mary felnyitotta a szemét, s rám nézett. Rendkívüli adottsága volt, hogy mozdulatlan és kifejezéstelen arccal nézzen, ám valahol e messzeség, távolságtartás és zárkózottság mögött, azt hiszem, érzékenység, sebezhetőség bújt meg. Bár talán csak akartam hinni, hogy így van. Mégis, furcsa mód biztos voltam benne, hogy igazam van. Még mindig szótlanul, s anélkül, hogy változtatott volna arckifejezésén, pontosabban annak hiányán, félig fölemelkedett, s a takarókba bugyolálva, ügyetlenül odatipegett hozzám és szorosan mellém telepedett. Elővettem legkifogástalanabb atyáskodó stílusomat és átöleltem a vállát. Nem sokáig maradtunk ebben a pozitúrában, mert megfogta a csuklómat, s határozott mozdulattal, de sietség nélkül fölemelte a karomat, fejét átbújtatta alatta és kiszabadult az ölelésemből. Pusztán, csak hogy megmutassam neki: mi orvosok, fölötte állunk minden emberi gyarlóságnak, s bennünket nem tudnak megsérteni azok a páciensek, akiket valójában nem is teszünk felelőssé saját viselkedésükért, Maryre mosolyogtam

Ő meg visszamosolygott. S bár az arcomon nem tükröződött, megdöbbentem: könnyek gyűltek a szemébe, de nem sírt. S mintha mindenáron el akarta volna rejteni gyengédségét, váratlanul maga alá húzta a lábát a pamlagra, majd felém fordult, s visszatért figyelőállásába, azzal a leheletnyi kis különbséggel, hogy most mindkét karjával átnyalábolt. Ami mozgásszabadságomat illeti, akár meg is lehettem volna bilincselve. Kétségkívül ez is volt a célja. Hogy semmiféle gyilkos szándéka nincs velem szemben, abban biztos voltam. Hasonlóképpen biztos voltam abban is, hogy eltökélte: nem akar szem elől téveszteni, és ennek leghatékonyabb módja az, amit éppen most csinál. Hogy ez a viselkedés mekkora erőfeszítést követelhetett meg ettől a büszke és magányos nőtől még csak találgatni sem tudtam. Még kevésbé azt, hogy ugyan mi késztethette erre.

Csak ültem, s megpróbáltam eltűnődni a dolgokon, de az agyam nagyon tompa volt már. Előlátható volt, hogy nem jutok semmire. Arról nem is beszélve, hogy fáradt szemeimet valósággal hipnotizálta a Black Label. A skót whisky egy metronóm rendszerességével süllyedt és emelkedett az üvegben, egyik oldalról a másikra lötykölődve, összhangban a Harmatos Rózsa szabályossá vált imbolygásával. S minthogy egyik dolog következik másikból, megszólaltam:

– Mary drága?

– Igen? – Nem emelte fel az arcát, hogy ránézzen, s nem kellett sokat találgatnom, hogy miért: ingem a negyedik gomb tájékán egyre jobban átnedvesedett.

– Igazán nem akarom zavarni, de itt az ideje, hogy nekilássak az elalvás előtti itókámnak.

– Whiskyt akar inni?

– Ah! Mikor két szív egyszerre dobban!

– Nem – Szorosabbra fonta a karjait köröttem.

– Nem?

– Utálom a whisky szagát.

– Boldogsággal tölt el – jegyeztem meg egészen halkan -, hogy nem vagyunk házasok.

– Mit mondott?

– Azt mondtam, hogy „Igen, Mary drága"…

Eltelt öt perc, s világossá vált, hogy az agyam már nyugovóra tért. Szinte oda se figyelve vettem a kezembe az Olympus-dossziét. Elolvastam még néhány bárgyú mondatot, amelyből kiderült, hogy a forgatókönyv egyetlen teljes példányát egy londoni bank széfjében helyezték el, aztán újra letettem az irományt. Mary Stuart csöndesen és egyenletesen lélegzett: minden jel szerint aludt. Lehajoltam és óvatosan ráfújtam a bal szemhéjára. Mást nem is igen láttam az arcából. Meg sem rebbent.

Csakugyan mélyen aludt. Megkíséreltem valamicskét változtatni a testhelyzetemen, de karja ösztönösen még erősebben ölelt át. Biztos, hogy elalvás előtt kiadta az utasításokat a tudatalattijának. Végül is belenyugodtam, hogy úgy kell maradnom, ahogy vagyok. Végtére is ez nem az a fajta fogság volt, amely örök életre sebet ejthetett volna rajtam: Félálomban még eltűnődtem azon, hogy selymes érintésű bilincseim azt akarták-e megakadályozni, hogy bizonyos dolgokat véghezvihessek, vagy pedig annak megelőzésére szolgáltak, hogy véletlenül ráakadjak egy újabb ördögi tett előkészületeire. Ám túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy a kérdést boncolgassam. Elhatároztam, hogy ott ülök, és ébren virrasztok reggelig. Két perc múlva aludtam, mint a bunda.

Mary Stuart nem volt szénrakodó munkás, már alkatánál fogva sem. De nem is hattyúpehellyel volt kibélelve. Úgyhogy amikor felriadtam, bal karom bénán hevert mellettem, zsibbadtan és teljesen használhatatlanul. Erre akkor jöttem rá, amikor a jobb kezemmel kellett átnyúlnom és fölemelnem a bal csuklómat, hogy az órám foszforeszkáló mutatóiról megállapíthassam a pontos időt. Hajnali negyed öt volt.

Szellemi képességeim készenléti állapotáról híven árulkodott, hogy tíz másodpercbe tellett, míg rájöttem, hogy miért volt olyan fontos megtudnom a pontos időt. Kint még sötét volt, az stimmelt, de miért borult sötétség az ebédlőre? Az összes lámpa égett, amikor-elaludtam. És mitől riadtam föl? Mert valami felébresztett. Határozottan tudtam, hogy nem magamtól ébredtem fel, bár azt nem, hogy mitől. Valami külső behatásnak kellett érnie. De mi lehetett az? És honnan jött? Egy nesz vagy egy érintés, más nem lehetett, De bármi volt is az még mindig ott volt az ebédlőben. Ott kellett lennie, hiszen feleszmélésem óta túl rövid idő telt el ahhoz, hogy elhagyhassa a helyiséget. Mi több a tarkómon felmeredező szőrszálak is azt sugallták, hogy rajtunk kívül van még valaki az ebédlőben. Jelenléte ellenségességet sugárzott.

Gyöngéden megfogtam Mary Stuart csuklóját, hogy kiszabadulhassak az öleléséből. Ellenállása ismét gépiesen működésbe lépett. Az ő tudatalattijáról bezzeg nem lehetett elmondani, hogy akár egy pillanatra is lanyhult volna őrködés közben. Ellenben én nem voltam abban a hangulatban, hogy hagyjam magam bárki tudatalattijától meggátolni a cselekvésben. Szétfeszítettem a karjait, s kibújtam közülük. Lecsúsztam a pamlagról, Maryt pedig óvatosan vízszintes helyzetire fektettem. Az ebédlőszalon közepe felé indultam. Mozdulatlanul, csendben álltam, az asztal szélébe kapaszkodva. Szinte alig vettem lélegzetet, s feszülten figyeltem. Csak feleslegesen pazaroltam az energiámat.

Semmi kétség, azóta, hogy eldőltem, mint egy liszteszsák, az időjárás valamelyest enyhült, no nem nagyon, de érzékelhetően. Ám mégsem olyan mértékben, hogy a szél és a tenger zajaitól, a Harmatos Rózsa öreg bordáinak és ereszlékeinek fémes csikorgásától-nyikorgásától meghallhassak bármiféle surranó neszt. Márpedig csak ilyenre számíthattam.

A legközelebb eső villanykapcsolók a födélzetre nyíló ajtó mellett voltak, a másik kapcsolótáblát a hajósinasok által használt tálalóban szerelték fel. Tettem egy lépést arrafelé, amerre az ajtót sejtettem. Hirtelen megtorpantam. Vajon tudja-e az a másik, hogy ébren vagyok, s felkeltem a pamlagról? Vajon szeme nem, szokott-e már jobban hozzá a sötétséghez, mint az enyém, amit épphogy csak kinyitottam? Ki tudja-e venni a testem körvonalait, még ha homályosan is? Feltételezi-e, hogy legelőször is biztosan a kapcsolókat fogom megkeresni, s ha igen, nem állja-e utamat? És hogyan? Van-e nála fegyver, s ha igen, milyen? Nagyon is tisztában voltam vele, hogy én a két karomon kívül semmi másra nem számíthatok, ráadásul a bal még mindig hasznavehetetlenül, bénán csüngött. Bizsergett, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. Tétován lecövekeltem.

Aztán megütötte a fülemet az ajtó kilincsének fémes kattanása és jeges fuvallat csapott az arcomba: az a valaki éppen most hagyja el az ebédlőt. Négy lépéssel az ajtónál termettem, s kiugrottam a fedélzetre. Ösztönösen magam elé kaptam a jobb karomat védekezésül, amikor hirtelen éles fény vakított el. Bárcsak a balt használtam volna, mert az talán nyújtott volna némi védelmet az ellen a kemény, nehéz és nagyon tömör tárgy ellen, ami erőteljesen és fájdalmasan csapódott a nyakam baloldalához.

Az ajtó külső szélébe kapaszkodtam, hogy megtámasszam magam, bár úgy éreztem, hogy alig van erő a kezeimben. A lábam azonban tökéletesen cserbenhagyott, noha mindvégig öntudatomnál maradtam, úgy rogytam le a fedélzetre, mintha kifilézték volna az alsó végtagjaimat. Mire megszűnt az időleges bénultság, s reszkető lábbal képes voltam feltápászkodni, már egyedül voltam a fedélzeten. Fogalmam sem volt, merre tűnt el a támadóm. A kérdés egyébként is felettébb akadémikusvolt, lévén, hogy a lábam még álló helyzetben is alig tudta megtartani a testsúlyomat: még a gondolat is nevetségesnek tűnt, hogy létrákon és átjárókon rohangáljak.

Minden kezem ügyébe eső támasz igénybevételével visszavonszoltam magam az ebédlőbe, kitapogattam a kapcsolókat, s felkattintottam a világítást. Az ajtót behúztam magam mögött. Mary Stuart felkönyökölt. Tenyere sarkával dörzsölte az egyik szemét, a másikat viszont csak félig tudta kinyitni. Olyan volt, mint aki mély, kábult alvásból ébredt. Elfordítottam a fejemet róla. Imrie kapitány asztala felé vánszorogtam, s belerogytam a székébe. Kihalásztam a whiskys palackot a kovácsoltvas tartóból, az üveg félig volt. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig meredten bámultam a palackot, anélkül, hogy valóban láttam volna. Aztán tekintetemmel a poharat kezdtem keresni, amit Halliday használt. Sehol se láttam. Leeshetett vagy elgurulhatott. Elővettem egy másik poharat, belelöttyintettem némi whiskyt, lehajtottam, majd visszatámolyogtam a pamlaghoz. A nyakam szörnyen nyilallt. A fejemnek elég lett volna egy hevesebb rázás, s azon mód leesett volna a helyéről.

– Ha nem az orrán át veszi a levegőt – szólaltam meg -, akkor alig fogja érezni ennek a fránya italnak a szagát.

Segítettem neki felülni, átrendeztem a takaróit is. És mielőtt még bármit is tehettem volna, a változatosság kedvéért most én öleltem át.

– Most pedig így maradunk – szögeztem le.

– Mi volt ez? Mi történt? – Halkan beszélt, s hangja kissé remegett.

– Csak az ajtó. A szél kivágta. Be kellett csuknom, ez minden.

– De nem égtek a lámpák.

– Én kapcsoltam le őket. Rögtön azután, hogy maga elaludt.

Egyik karját kihámozta a takaró alól, s gyengéden megérintette a nyakarnat.

– Már kezd elszíneződni – suttogta. – Csúnya nagy horzsolás. És vérzik is. Odaszorítottam a zsebkendőmet, s bizony, igaza volt. Begyűrtem az inggallérom alá, s ott is hagytam. Még mindig vékony, halk hangon kérdezte:

– Hogy történt?

– Ostoba baleset volt. Megcsúsztam a havon, s a nyakam bevertem az ajtó viharküszöbébe. Mi tagadás, sajog derekasan.

Nem válaszolt. Kiszabadította a másik karját is, s a zakóm hajtókájánál fogva megragadott. Szánakozóan meresztette rám a szemét, majd homlokát a vállamra hajtotta. Most az inggalléromon volt az átnedvesedés sora.

Rendkívül különös viselkedés volt ez egy börtönőr részről – mert egyre bizonyosabb voltam benne: az a feladata, hogy szemmel tartson, és ne engedjen szaglászni -, de hát nála rendkívülibb börtönőrrel még életemben nem futottam össze. És szebbel sem. Dr. Marlowe, mondtam magamnak, ez a hölgy szorongó gyötrelmeket él át, s elvégre te is emberi lény vagy. Félretettem hát a gyanúsítgatásokat, s inkább a szalmaszőke haját kezdtem el simogatni-cirógatni. Egyszer valaki – már fogalmam sincs, kicsoda – azt mondta nekem, hogy babusgatással lehet a leghatásosabban lecsillapítani egy hölgy felzaklatott érzelmeit. Néhány másodpercnek kellett csak eltelnie, hogy kényszerűen elgondolkodjam rajta: mégis, hol szedtem fel ezt az égbekiáltó nagy ostobaságot. Mary ugyanis váratlanul felpattant és öklével a vállamat kezdte verni. További bizonyítékokra már nem is volt szükségem arra nézve, hogy valóban nem hattyúpehellyel bélelték ki.

– Ne csinálja, kérem! – mondta. – Ne tegye ezt velem!

– Rendben van – egyeztem bele. – Nem fogom ezt tenni magával. Sajnálom.

– Nem, nem! Én kérek bocsánatot. Nem tudom, hogy miért mondtam mindezt, tényleg nem… – Ajka tovább mozgott, de hang nem jött ki a száján. Csak nézett könnybe lábadt szemmel. Szép vonásai eltorzultak, s arca védtelenségről, legyőzöttségről és kétségbeesésről árulkodott. Igen kényelmetlenül kezdtem magam érezni, mert nem jól tűröm, ha büszke és zárkózott emberek ennyire kiadják magukat. Hallottam, amint mélyen beszívja a levegőt, teljes elképedésemre váratlanul átkulcsolta a nyakamat, ráadásul olyan szorosan, hogy már-már azt gondoltam, ott helyben akar megfojtani. De csak pityergett halkan, a válla rázkódott.

Ezt remekül csinálja, hagytam meg, tényleg remekül. Függetlenül attól, hogy a mutatvány kinek a javát szolgálja. Aztán rögtön meg is bántam a cinizmusomat. Eltekintve attól, hogy közismerten nem is volt olyan remek színésznő, szilárd meggyőződésem volt, hogy egy őszinte, szabadjára engedett érzelmi kitörésnek vagyok az alanya, jóllehet ennek nem tudtam okát adni. Ugyan mit nyerhetett azzal, ha csak színleli, hogy ennyire kiadja magát nekem?

Akkor meg kiért hullanak a könnyek? Hogy nem én miattam, az egyszer szent. Vajon miért ejtene könnyeket éppen érettem? Alig ismertem, ő sem jobban engem. Feltehetően csupán egy vállat – ráadásul egy orvos vállát – jelentettem neki, ahol jól kisírhatja magát. Az embereknek a legelképesztőbb tévhitei vannak az orvosokról: nincs kizárva, hogy egyesek szerint az ő válluk az átlagosnál megbízhatóbb és kényelmesebb. Esetleg könnyebben nyeli el a nedvességet?

De még csak nem is saját magát siratta, ebben is biztos voltam. Hogy épségben túlélje a felnőtté válásnak azt a fajta folyamatát, amelyre korábban már célzott, az önerőre támaszkodásnak és a szellemi szívóságnak olyan nagyfokú adottságával kellett rendelkeznie, amely gyakorlatilag eleve kizárta az önsajnálat bármiféle megnyilvánulását. Szóval, akkor meg ki miatt is sír?

A választ nem tudtam, s abban a pillanatban nem is érdekelt különösebben. Ha a körülmények szokványosak lettek volna, s figyelmemet nem kötötték volna le sokkal fontosabb dolgok, akkor teljes odaadással bántam volna egy ilyen aranyos lánnyal, mint Mary, főleg, ha látom rajta, hogy mennyire el van keseredve. Csakhogy a körülmények nem voltak szokványosak, s a gondolataim annyira másfelé jártak, hogy Mary Stuart furcsa viselkedése viszonylag jelentéktelen ügynek tűnt. Képtelen voltam levenni a szemem a kapitány asztalán álló whiskysüvegről. Amikor unszolásomra Halliday végül is kivette a tartójából, hogy igyék belőle, az üveg egyharmadáig volt, jutott eszembe nem kevés keserűséggel. Emlékeztem arra is, hogy megivott még egy pohárral, s azután már csak negyedüvegnyi whisky maradt. Most meg felig volt az üveg. Az a halk járású és erőskezű valaki, aki leoltotta a lámpákat, hogy a sötétben ügyködhessen az ebédlőben, nyilván kicserélte az üveget, s a biztonság kedvért magával vitte Halliday poharát is. Mary Stuart mondott valamit, de hangja olyan tompa és határozatlan volt, hogy nem tudtam kivenni a szavait. Azt viszont tudtam, hogy az éjszaka folyamán kifolyt sós könnyek és vércseppek miatt egy inggel kevesebbet mondhatok magaménak.

– Mit mondott? – kérdeztem.

Megfordította a fejét, de nem annyira, hogy láthassam az arcát.

– Ne haragudjon rám! Ne haragudjon, hogy olyan ostoba voltam. Meg tud bocsátani?

Gépiesen megszorítottam a vállát. Szemem még mindig az üvegre tapadt, a gondolataim is akörül jártak. Úgy tűnt, Mary beérte válaszként a vállszorítással. Habozva megkérdezte:

– Újra aludni akar?

Nem hagyott fel hát az ostobaságokkal, hiába ismerte be az előbb maga is, vagy talán egyáltalán nem volt ostoba…

– Nem, Mary drága, már nem fogok többet aludni.

Merőben felesleges volt megjátszanom a férfias helytállást: a nyakamban lüktető fájdalom kellő garancia volt arra, hogy biztosan ébren maradok.

– Jó, akkor minden rendben van.

Nem kérdeztem meg, hogy rejtélyes megjegyzésével mégis mi az ördögöt akart mondani. Fizikailag oly közel voltunk egymáshoz, hogy közelebb már nem is lehettünk, azonban ami a szellemi szférát illeti, már messze jártam tőle. Gondolataim Halliday körül forogtak. A körül az ember körül, akiről feltételeztem: azért jött, hogy megöljön, s akit végül is én kényszerítenem arra, hogy igyék a whiskyből. Abból a whiskyből, amit valójában nekem szántak.

Tudtam, hogy többé nem fogom látni. Legalábbis élve nem.