NEGYEDIK FEJEZET

Otto legalább életben volt. Hiába süvített a szél és háborgott a tenger, hiába nyikorgott és nyögött a vén halászhajó, ahogy keresztül küzdötte magát a sarkvidéki viharon, Otto hangját már a kabinjától három méterre is tisztán hallottam. De hogy mit mondott, azt már nem értettem. A gyötrődő zihálás és az agonizáló jajveszékelés nem sok jóval kecsegtetett.

Otto állapota olyan volt, minta hangja: Még nem az utolsókat rúgta, de már nem sok hiányzott hozzá. Ahogy Goin mondta, tényleg ott fetrengett a szőnyegen, mindkét kezével a torkát markolászva, mintha meg akarná fojtani magát. Normális körülmények közt vörösesbarna arcszíne most vészjósló sötétbíborban játszott, szeme vérben forgott,a szája sarkában bíborvörös hab, ami az ajkát szinte az arcával azonos színűre festette. Amennyire meg tudtam állapítani, egyetlen olyan szimptómát sem mutatott, amelyet Smithy és Oakley esetében tapasztaltam, Hát ennyit a méregtani szakértőkről, meg a tudományos kézikönyvekről. Odaszóltam Goinnak: – Próbáljuk lábra állítani és kivinni a fürdőszobába. – Szándéknyilatkozatként elég egyértelműen és egyszerűen hangzott, végrehajtása azonban messze esett az egyszerűtől, sőt lehetetlen volt. A feladat, hogy, egy százhúsz kilós, magatehetetlen medúzát függőeges helyzetbe hozzunk, minden kétséget kizáróan meghaladta képességeinket. Már épp ott tartottam, hogy ott helyben elkezdem az elsősegélynyújtást, járjon bármennyi piszokkal is, amikor Imrie kapitány és Mr.Stokes lépett a kabinba. Meglepett, hogy milyen figyelemre méltó gyorsasággal termettek ott. Ráadásul mindketten teljesen fel voltak öltözve. Csak amikor észrevettem a nadrágjukon vízszintesen keresztbe futó ráncokat, jöttem rá, hogy ruhástul feküdtek le. Elrebegtem egy rövid imát magamban, esdekelve, hogy Smithy minél gyorsabban és teljesen álljon talpra.

– Mi folyik itt, az isten szerelmére? – Lett légyen is bármilyen állapotban egy órával ezelőtt, Imrie kapitány most már józan volt. – Allison azt mondta, hogy az az olasz fickó halott, és… – hirtelen elakadt, amint Goin és köztem megpillantotta az ernyedten elterülő, nyöszörgő Gerrant. – Jézus Mária! – Előbbre lépett, s csak bámult befelé. – Mi az ördög van vele, epilepsziás roham?

– Méreg. Ugyanaz a méreg, amely megölte Antoniót, s majdnem végzett a másodkapitánnyal és Oakley-val is. Na, jöjjön, segítsen őt bevinni a fürdőszobába.

– Méreg? – Mr. Stokesra nézett, mintha tőle várná a megerősítést, hogy bizonyosan nem lehet méreg, Mr. Stokes azonban nem volt olyan állapotban, hogy bármit is megerősítsen. Bénultan meredt a vonagló férfira. – Méreg! Az én hajómon? Milyen méreg? Hogy került a hajóra? Ki adta be nekik? S miért?…

– Orvos vagyok, nem detektív. Fogalmam sincs, kicsoda, hol, mikor, mit és miért. Azt viszont tudom, hogy egy ember haldoklik, miközben mi diskurálunk.

Négyünknek fél percbe tellett, hogy, Otto Gerrant becipeljük a fürdőszobába. Egyáltalán nem bántunk vele kesztyűs kézzel, de az sem volt légből kapott feltételezés, hogy szívesebben marad élő Otto Gerran némi horzsolásokkal, mint Otto Gerran karcolás nélkül, de holtan, A hánytatószer ugyanolyan gyorsan és hatékonyan dolgozott, mint Smithy és Oakley esetében. Három perc múlva Gerran már az ágyában feküdt egy rakás takaró alatt. Még mindig összefüggéstelenül nyöszörgött, s annyira didergett, hogy a foga megállíthatatlanul vacogott. Ama mélybíbor szín már kezdett fakulni az arcán, s a hab is eltűnt az ajkáról.

– Azt hiszem, most már rendben lesz, de kérem, tartsa rajta a szemét – mondtam Goinnak. – öt perc múlva ismét itt leszek.

Imrie kapitány megállított az ajtóban. – Ha nem haragszik, dr. Marlowe, csak egy szóra!– Később.

– Most. Mint ennek a hajónak a parancsnoka…,

– A vállára tettem a kezem, s nyomban elhallgatott. Már a nyelvemen volt, mint ennek a hajónak a parancsnoka, vedelte a whiskyt, s az ágyában horkolt, miközben az emberek hullottak körülötte, mint a legyek, de megjegyzésem nem lett volna méltányos. Ingerült voltam, mert kellemetlen események történtek, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük, s nem tudtam, miért történtek meg, s hogy ki a felelős értük.

– Otto Gerran túléli – mondtam, – Életét annak a szerencsés véletlennek köszönheti, hogy Mr. Goin beszélni akart vele. De vajon hányan hevernek még a kabinjukban, a padlón, akik nem olyan szerencsések, hogy valaki beszélni akarna velük, vagy akik már arra sem képesek, hogy elérjék a kabinajtót? Négy áldozat eddig. S ki a megmondhatója, hogy nem tizenketten vannak?

– Egy tucatnyian? Igen. Persze, értem én.

– Ha magamnak sikerült is kievickélnem a mély vízből, Imrie kapitány teljesen elvesztette a lába a talajt. – Magával megyünk.

– Egyedül is meg tudom oldani.

– Ahogy Gerran esetében is megoldotta?

Egyenesen a klubhelyiségbe mentünk, Tízen tartózkodtak ott, valamennyien férfiak. Legtöbbjük hallgatagon ült, s boldogtalannak látszott, tényleg nem könnyű dolog vidáman cseverészni, ha egyik kézzel a székbe kell kapaszkodni, a másikkal meg az italos pohárba. A Három Apostol vagy a fáradtság okán, vagy közkívánatra, félretette a szerszámait, s a főnökükkel, Josh Hendriksszel poharazgattak éppen, ezzel a középkorú, alacsony, sovány és rideg angol-hollanddal, aki állandóan aggódó képet vágott. Még szolgálaton kívül is virágfüzérként lógtak rajta a legkülönbözőbb elektronikai kellékek. Az a szóbeszéd járta róla, hogy így kicicomázva fekszik le aludni is. Stryker, akin nem igen látszott, hogy aggódna beteg felesége állapota miatt, egy sarokasztalnál ült Conrad és két másik színész, Gunther Jungbeck és Jon Heyter társaságában. Egy harmadik asztalnál John Halliday, az állóképek felelőse és Sandy, a kellékes alkotta a társaságot. Úgy tűnt, egyikük sem szenved olyasmitől, amit ne lehetett volna betudni a Harmatos Rózsa hányattatásának. Egy-két irányból némileg töprengő és kíváncsi pillantásokat vetettek felénk, de nem adtam magyarázatot váratlan megjelenésünkre. A magyarázkodás időbe telik, viszont az akonitin nem vár, ahogy már kérlelhetetlenül tudtomra is hozta.

Allenre és Mary Darlingra az amúgy kihalt társalgóban bukkantunk rá. Ha lehet, arcuk még a korábbinál is zöldebb árnyalatot öltött, de kezüket összefonva olyan elragadtatássál meresztették egymásra a szemüket, mint akik tudják, hogy már nem lesz holnap. Orruk szinte összeért, s egész biztosan bandzsítaniuk kellett, hogy olyan közelről is lássák egymást. Maryt most először láttam úgy, hogy nem viselte az óriási méretű – s Allen izgatott leheletétől nyilván bepárásodott – szemüvegét. Tagadhatatlanul nagyon csinos, fiatal hölgy volt így, s nem keltett olyan benyomást, mint általában a szemüvegesek, ha leveszik a szemüvegüket, s egyszeriben leplezetlenné és védtelenné válnak. Egy dolog biztos volt: Allen szemével nem volt semmi baj.

A sarokban álló bárszekrény felé pillantottam. Üvegajtaja ép volt, amiből arra következtettem,hogy Lonnie Gilbert a kulcscsomójával szinte mindent képes kinyitni. Ha nem így lett volna, akkor nyilván észre kellett volna vennem valamilyen szerszámnak a nyomát – ha nem is egy súlyos favágófejszéét, de mondjuk egy diszkrét kis vésőét -, ám semmi ilyen nyomot nem fedeztem fel. Heissman a kabinjában aludt, nyugtalanul és álomtalanul, de láthatóan nem volt beteg. A következő kabinban alig lehetett észrevenni Neal Divine-t, olyan magasra tette oldalsó ágy deszkáját. Ha lehet, most még jobban hasonlított egy boldogöntudatlanságban leledző középkori püspökhöz: Lonnie egyenes derékkal ült az ágyában, karjait keresztbe fonta terebélyesedő hasán. Abból a tényből következtetve, hogy a takaró alatt eltűnt jobb keze szinte biztosan egy elcsent whiskysüveg nyakát szorongatta gyengéden, és tekintetbe véve az arcán elömlő üdvözült mosolyt, nyilvánvalónak tűnt, hogy kulcsainak seregét a szabadelvűség alapján a legkülönbözőbb célok szolgálatába lehet állítani.

Elhaladtam Judith Haynes kabinja mellett – ő nem vacsorázott -, s beléptem az utolsó kabinba. A forgatócsoport fővillanyszerelője Frederick Crispin Harbottle névre hallgatott. Nagydarab, kövér ember volt, pufók arcú és vörös ábrázatú. A könyökére támaszkodva egy almát rágcsált kedvetlenül, külső jegyei ellenére javíthatatlanul mogorva volt, s a végtelenségig borúlátó. Előttem rejtélyes okból mindenki Eddie-nek szólította. Talán azért, mert a pletyka szerint egy kalap alatt emlegette magát azzal a másikkal, aki ugyan kicsit ismertebb volt nála, de mégiscsak villanyszerelő: Thomas Edisonnal.

– Elnézést – mondtam. – Tudja, néhányan ételmérgezést szenvedtek. Maga szemmel láthatóan nem tartozik közéjük. – A másik ágyban fekvő alak felé biccentettem, aki nekünk háttal, összegörnyedve feküdt. – S hogy van a Herceg?

– Életben van. – Eddigi hangjából egyféle filozofikus lemondás csendült ki. – Nyögött és óbégatott, hogy fáj a gyomra, mielőtt elaludt. No de csaknem minden este nyög és óbégat. Ismeri a Herceget, ő már csak ilyen.

Mindannyian ismertük a Herceget, s tudtuk, hogy milyen. Ha egyáltalán lehetséges, hogy valaki négy nap leforgása alatt élő legendává váljon, akkor Cecil Golightlynak sikerült. Fékezhetetlen torkossága épphogy innen maradt a hihetőség határán, s amikor alig egy órával ezelőtt Otto azt mondta rá, hogy egy kis disznó, aki fel sem néz az asztalról, akkor nagyon is igazat mondott. A Herceg telhetetlen étvágya ugyanolyan abnormális volt, mint amilyen abnormálisan működött az anyagcsererendszere, mivel külsőre leginkább olyasvalakire emlékeztetett, akinek hosszú raboskodás után csak tegnap sikerült megszöknie a koncentrációs táborból. Pusztán megszokásból föléje hajoltam, hogy vessek rá egy pillantást. Áldom az istent, hogy megtettem. Tágra nyílt, fájdalomtól elhomályosult tekintete vadul és céltalanul cikázott ide-oda, hamuszürke ajka hangtalanul mozgott hamuszürke arcában, s begörbített ujjai mélyen belevájtak a gyomrába, mintha csak fel akarnák tépni.

Azt ígértem Goinnak, hogy öt perc múlva ismét Otto kabinjában leszek. Negyvenöt perc lett belőle. Mivel a Herceg Smithynél, Oakley-nál és Ottónál sokkal tovább maradt segítség nélkül, nagyon közel került a sír széléhez. Olyannyira, hogy már majdnem fel is adtam, mint teljesen reménytelen esetet. A Herceg mégis szívósnak bizonyult. A csontvázszerű külső acélszerkezetet rejtett. Mégis biztosan meghalt volna, ha nem alkalmazok szinte folyamatosan mesterséges lélegeztetést, szíverősítő injekciót és kiadós oxigénadagot. Így már biztosan életben marad.

– Akkor nincs tovább? Túl vagyunk rajta? – Otto Gerran gyenge, nyafogó hangon beszélt, de be kellett látnom, hogy minden oka megvolt rá. – Még nem nyerte vissza normális arcszínét, s nyúzottnak tűnt, már amennyire persze egy többszörös tokájú férfi annak tűnhet. Az átéltek vitathatatlanul megviselték. Most ez a mérgezés, tetejébe a szűnni nem akaró barátságtalan időjárás, ami megakadályozta, hogy egyetlen kockányi háttérfelvételt készítsen – volt hát oka, hogy azt gondolja, a jószerencse elpártolt tőle.

– Azt hiszem, igen, túl vagyunk rajta. – Figyelembe véve, hogy a hajón valaki meglehetősen ott-honosan érezte magát a csak a beavatottak számára ismert mérgek körében, ez volt a legderűlátóbb kijelentésem, amit emlékezetem szerint valaha is indokolatlanul tettem. De valamit csak mondanom kellett. – Ha még volnának áldozatok már jelentkeztek volna rajtuk a tünetek. Mindenkit ellenőriztem.

– Valóban? – kérdezte Imrie kapitány. – És a legénység? Ők ugyanazt eszik, mint maguk.

– Rájuk nem gondoltam. – Tényleg nem jutottak az eszembe. Vagy azért, mert az agyam leblokkolt, vagy egyszerűen csak az motoszkált a fejemben, hogy a méreg csak a forgatócsoport tagjait vette célba. Imrie kapitány feltehetően azt hitte, hogy embereit másodrangú állampolgároknak tekintem, akik Otto értékes és drága stábjához és színészgárdájához képest nemigen érdemelnek gondos törődést. – Úgy értem, nem tudtam, hogy ugyanazt eszik. Pedig logikus. Ha mutatná az utat… – mondtam neki.

A siralmas állapotban lévő Mr. Stokesszal a sarkunkban, Imrie kapitány körbevezetett a legénységi szálláson. Összesen öt kabin volt. Kettő a fedélzeti személyzet számára, egy a gépház legénységének, egy-egy pedig a két szakács és a két hajósinas számára. Az utóbbiak kabinjába mentünk először.

Kinyitottuk az ajtót és kővé dermedtünk az öntudatlan, akaraterejüket vesztett, beszéd– és mozgásképtelen emberek látványától. Úgy tűnt, hogy esztelenül hosszú ideig állunk ott, pedig bizonyára csak néhány másodperc volt az egész. Elsőként tértem magamhoz, s beljebb léptem.

A bűz olyan émelyítő volt, hogy azt hittem, most először, az éjszaka folyamán rosszul leszek. A kabinban leírhatatlan rendetlenség volt. A székek feldöntve, a ruhák szanaszét dobálva, a két ágyról lerángatott lepedők és takarók széttépve, összegyűrve. Első pillantásra úgy látszott, mintha élethalálharcfolyt volna. De mind Moxen, mind Scott – utóbbi alig látszott ki egy lepedő foszlányai alól – egészen békésnek tűnt, ahogy ott feküdt, s egyikkőjükön sem volt nyoma verekedésben szerzett sérülésnek.

– Azt mondom, menjünk vissza. Igen, forduljunk vissza. – Imrie kapitány még jobban megvetette magát a székében, olyasformán, mint aki nem csak fizikai értelemben, de a vitát tekintve is parancsnokló pozícióra tör. – Önöknek, uraim, nem szabad megfeledkezniük arról, hogy én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, s egyaránt felelősséggel tartozom az utasoknak és a legénységnek. – A kovácsoltvas tartóban lévő whiskyért nyúlt, s töltött magának egy bőséges adagot. Észrevettem, hogy a keze kissé remeg. Enyhén meglepett a dolog. – Ha tífusz vagy kolera ütött volna ki a fedélzeten, azonnal vesztegzár alá helyeztetném a hajót a legközelebbi kikötőben, ahol biztosított az orvosi ellátás. Három halottunk és négy súlyos betegünk van. Azt hiszem, a tífusz vagy a kolera sem lehetne rosszabb ennél. Ki lesz a követmező halottunk? – Szinte vádlóan rám nézett. A jelek szerint az az – egyébként érthető – álláspont kezdett megfogalmazódni benne, hogy noha orvos létemre az a kötelességem, hogy emberéleteket mentsek meg, munkámat távolról sem végeztem a legjobban. Következésképpen leginkább engem lehet okolni a történtekért. – Dr. Marlowe beismeri, hogy nem képes magyarázattal szolgálni az eseményekre, erre a halálos kórra. Az isten szerelmére, ez már önmagában is elég ok arra, hogy lefújjuk az utat, nem?

– Hosszú ám, nagyon hosszú a visszaút Wickbe – szólalt meg Smithy. Akárcsak Goin, aki mellette ült, Smithy is be volt bugyolálva egy takaróba. S Ottóhoz hasonlóan, ő is javában betegnek látszott.

– Sok minden történhet annyi idő alatt.

– Wicket mondott, Mr. Smith? Csakhogy én korántsem Skóciára gondoltam. Huszonnégy-óra alatt érhetjük Hammerfestet.

– Még annyi sem kell hozzá – mondta Mr. Stokes: Ivott egy korty rumot, elgondolkodott, majd kinyilatkoztatta: – A szél balról fúj, a hullámok is abból az irányból jönnek, én majd besegítek a gépházban – húsz órán belül megtesszük az utat. – Újra végiggondolta a feladványt, s a megoldást hibátlannak találta. – Igen, elég húsz óra. -

– Látják? – Imrie szúrós kék szemét elfordította rólam, s Ottóra szögezte. – Húsz óra elég.

Miután megállapítottuk, hogy nincsenek további áldozatok a legénység soraiban, Imrie kapitány tőle szokatlan határozott modorban – az ebédlőbe, kérette Ottót, aki viszont a három társigazgatóért: Goinért, Heissmanért és Strykerért menesztett. A negyedik társigazgató, Miss Haynes, Stryker közlése szerint mélyen aludt, ami az általam adott nyugtatókat figyelembe véve a legkevésbé sem volt meglepő. A Gróf meghívás nélkül vett részt a tanácskozáson, de jelenlétét senki sem kifogásolta.

Talán túlzás lett volna azt állítani – jóllehet megbocsátható túlzás -, hogy az ebédlőben pánik-hangulat uralkodott. A dolgok szépítése lett volna viszont csak azt mondani, hogy aggodalom, nyugtalanság és bizonytalanság légköre érződött. Otto Gerran volt a legfeldúltabb, teljesen érthetően, hiszen neki mindenkinél több vesztenivalója volt.

– Megértem az okát, hogy nyugtalankodik – mondta Otto -, az meg igazán becsületére válik, hogy valamennyiünkért aggódik: De azt hiszem, az aggodalma túlságosan is óvatossá teszi. Doktor Marlowe azt mondja, hogy ezen az izén, szóval ezen a járványon már túl vagyunk. Bolondnak néznének bennünket, ha most visszafordulnánk, s aztán nem történne semmi.

Azt válaszolta erre Imrie kapitány: – Túl öreg vagyok már ahhoz, Mr. Gerran, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólam. Ha választanom kell aközött, hogy bolondnak néznek, vagy, hogy még valaki meg-hal a hajómon, akkor inkább nézzenek bolondnak

– Én Mr. Gerrannal értek egyet – szólalt meg Heissman. Látszott rajta, hogy beteg, a hangja betegen kongott. – Hogy most adjuk fel, amikor már olyan közel vagyunk a célhoz, alig több mint egy napra a Medve-szigettől? Tegyen ott ki bennünket, aztán menjen Hammerfestbe – így írja elő az eredeti terv is. Vagyis nem huszonnégy, hanem hatvan óra múlva lesz Hammerfestben. S ugyan mi történhetne abban a plusz harminchat órában, ha a következő huszonnégy órában nem történik semmi? Hogy elveszítsünk mindent azért a harminchat óráért, pusztán mert begyulladtunk?

– Nem vagyok begyulladva, ahogy maga gondolja, – Volt valami lenyűgöző Imrie visszafogott méltóságában. – Elsősorban…

– Nem személy szerint magára vonatkozott. a megjegyzésem – mondta Heissman.

– Elsősorban a parancsnokságom alatt álló emberek miatt nyugtalankodom. Márpedig értük egyedül én vagyok felelős. Nekem kell a döntéseket meghoznom.

– Elismerjük, kapitány, elismerjük. – Goin ismét önmaga volt: hidegvérű, nyugodt és józan. – De nem gondolja, hogy az ilyen dolgokban valahol meg kell húznia határvonalat? Dr. Marlowe szerint igen valószínűtlen, hogy újabb ételmérgezési hullám tör ki a fedélzeten. Ha most egyenesen Hammerfestbe hajóznánk, akkor elkerülhetetlenül vesztegzár alá helyeznének bennünket, csak isten tudja, mennyi időre. Egy hétre, de lehet, hogy kettőre. De akkor már túl késő lenne, dobhatnánk a szemétkosárba az egész filmforgatási tervet, s mehetnénk dolgunk végezetlenül haza.

Eszembe jutott, hogy néhány órával ezelőtt Heissman hogyan ócsárolta Otto szellemi képességeit, bezzeg most Otto oldalára állt Imrie kapitány ellenében. És ugyanígy viselkedett Goin is. Hiába, mindketten tudták, merre hány lépés.

– Az Olympus Productions Vállalatot tetemes veszteség fogja érni – tette hozzá Goin.

– Ne próbálja nekem bemesélni, Mr. Goin – mondta Imrie. – Maga is jól tudja, hogy a biztosító céget vagy cégeket fogja tetemes veszteség érni, nem önöket.

– Téved – szólalt meg most Stryker. Hanghordozásából és magatartásából kitűnt, hogy az Olympus Productions igazgatótanácsában teljessé vált az összetartás. – A forgatócsoport valamennyi tagja és a színészek egyenként, külön-külön biztosítva vannak ugyan, de magára a filmforgatásra, pontosabban annak sikeres befejezésére nem lehetett biztosítást kötni. Mi, s csakis egyedül mi fogjuk a veszteséget viselni. S Mr. Gerran nevében, aki a legtöbb részvénnyel rendelkezik, hozzátehetem, hogy a veszteség katasztrofális következményekkel járna.

– Szomorúan hallom. – Imrie kapitányon látszott, hogy őszintén gondolja az együttérzést. Ami persze egy pillanatig sem jelentette azt, hogy kész volna feladni álláspontját. – De bármennyire sajnálom is, ez a maguk gondja. És szeretném emlékeztetni arra, amit maga mondott az este, Mr. Gerran. Az egészség sokkal fontosabb annál a profitnál, amit ez a film hozhat a konyhára. Nem gondolja, hogy ez most pont ide illik?

– Ne beszéljen butaságokat – mondta Goin kimérten. Meg volt áldva azzal a ritka képességgel, hogy potenciális sértéseket olyan halk, megfontolt hangon ejtett ki a száján, hogy egyszersmind el is vette a megjegyzések élét. – Azt mondta, hogy Mr. Gerran profitról beszélt. Természetesen Mr. Gerran készségesen lemond a profitiról, ha a szükség úgy kívánja. Volt már erre példa. – Ez nem nagyon vágott egybe azzal a képpel, ami bennem kialakult Ottóról. De hát Goin sokkal régebben ismerte Ottót mint én. – Ha profitra nem is teszünk szert, azt azonban igenis elérhetjük, hogy veszteségünk se legyen. Azt hiszem, egyébként is ez minden, amit a legtöbb filmvállalat remélhet ezekben az időkben. De maga nem arról beszél, s valójában mi sem, hogy elmarad a profit, hanem arról, hogy totális és jóvátehetetlen veszteség ér bennünket, hat számjegyű veszteség , amely teljes egészében tönkretenné a vállalatot. Mi erre tettük fel ingünket-gatyánkat, Imrie kapitány. Maga meg játszi könnyedséggel bánik azzal a lehetőséggel, hogy csődbe jut a vállalat, s ezzel technikusok tucatjai kerülnek az utcára, családjukkal együtt, hogy kettétörik, esetleg örökre, néhány igen ígéretes színész és színésznő karrierje. S mindezt miért? Azért, mert fennáll az a valószínűtlen lehetőség – dr. Marlowe szerint nagyon valószínűden lehetőség -, hogy még valaki megbetegszik. Nem gondolja, hogy egy kissé eltúlozza a veszélyeket, Imrie kapitány?

Még ha így volt is, Imrie válasz nélkül hagyta. S még csak nem is úgy nézett ki, mint aki elgondolkodott a dolgon.

– Mr. Goin nagyon velősen fogalmazott – mondta Otto. – Tényleg nagyon lényegre törően. S van még egy lényeges szempont, amely a jelek szerint elkerülte a figyelmét, Imrie kapitány. Maga az előbb idézett engem. Most én szeretném emlékeztetni arra, amit maga mondott az este folyamán. Szabadna felidéznem…

– Szabadna félbeszakítanom, Mr. Gerran? – vágtam közbe. Nagyon is jól tudtam, mit akar mondani, s azt is, hogy ezt csak végső esetben szeretném tőle hallani. – Kérem! Egy békeformulát szeretnék ajánlani, ha úgy tetszik. Maga, Mr. Gerran, tovább akar menni. Mr. Goin és Mr.Heissman úgyszintén. Én is. Ha másért nem, hát azért, mert ettől függ a szakmai jó hírem. Tadeusz?

– Nincs mit latolgatni – mondta a Gróf -, irány a Medve-sziget.

– Természetesen nem volna tisztességes dologMr. Smithy és Mr. Stokes álláspontját is kikérni. Így tehát azt javasolom…

– Nem a parlamentben vagyunk, dr. Marlowe – mondta most Imrie. – Még csak nem is egy városi tanácsülésen. Kint a nyílt vízen, egy hajó fedélzetén nem népszavazás útján születnek a döntések.

– Nem áll szándékomban népszavazást kiírni. Azt javaslom, hogy írjunk egy jegyzőkönyvet. Vegyük bele Imrie kapitány indítványát és a különböző véleményeket. Azt javaslom, hogy ha még valaki megbetegszik, azonnal forduljunk vissza Hammerfestbe, még ha egy órányira vagyunk is a Medve-szigettől. Rögzítsük, hogy Imrie kapitány védelmet élvez és mentesül bármely olyan vád alól, hogy veszélynek tette volna ki a legénység és az utasok egészségét, mégpedig annak az eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatnak az alapján, amelyet egészségügyi tiszti minőségemben én fogalmazok meg és írok alá arról, hogy a fent említett veszély egyáltalán nem létezett. Az egyetlen, amiért egy kapitánynak minden körülmények között vállalnia kell a felelősséget, az hajója fizikai épségének a veszélyeztetése. De itt ilyesmi nem áll fenn. Aztán kinyilvánítjuk azt is, hogy a kapitány mentesül minden vád és felelősség alól, amely döntésünk következményeként adódhat, A hajó navigálása és irányítása természetesen kizárólagos felelőssége. S mind az öten aláírjuk az okmányt. Imrie kapitány?

– Elfogadom. – Vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni. Imrie kapitány a mostanit ilyennek tekintette. A javaslat legjobb esetben is csak átlátszó, suta kompromisszum volt, de a kapitány boldogan belement. – És most, uraim, ha megbocsátanak, korán talpon kell lennem. Hajnali négykor,– hogy pontos legyek – mondta. Eltűnődtem, vajon mikor fordult elő utoljára, hogy ilyen természetellenes időpontban kelt fel. Valószínűleg egyszer sem, amióta halászhajó-kapitányként befejezte pályafutását, De a másodkapitány és a fedélzetmester megbetegedése különleges helyzetet teremtett. Rám nézett. -, Készen lesz az okmány reggelre?

– Tálalom a reggelihez. Kapitány, nem tenné meg, hogy ágyba menetele előtt beszól Haggertynek, s megkéri, fáradjon ide? Megtenném magam is, de egy kissé sértődékeny polgári személyekkel szemben:

– Nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni, ha valaki egy életet tölt el a Királyi Haditengerészet kötelékében. Most jöjjön ide?

– Mondjuk tíz perc múlva. A konyhába.

– Folytatja a vizsgálatait, erről van szó? Nem a maga hibájából történt, Mr. Marlowe.

Ha valóban nem az én hibámból történt, gondoltam, akkor nagyon hálás volnék, ha végre egyikük sem éreztetné velem, hogy esetleg mégis az én hibámból történt. Ehelyett megköszöntem Imrie-nek a szívességet, jó éjszakát kívántam neki is meg a többieknek is, majd Smithy és Mr. Stokes társaságában távoztam, Ujjait kupolaszerűen összeérintve, Otto a jóságos cégelnök modorával fordult felém:

– Köszönettel tartozunk magának, dr. Marlowe. Nagyon jól csinálta, ügyes javaslata presztízsmentő volt: Nem szoktam szó nélkül hagyni, ha félbeszakítanak, de ezúttal igazoltnak látom.

– Ha akkor nem vágok közbe, most Hammerfest felé hajókáznánk. Tudom, hogy a szerződésnek azt a passzusát akarta a kapitány eszébe juttatni, miszerint köteles teljesíteni a maga összes utasítását, kivéve azt, amely közvetlenül fenyegetné a hajója biztonságát. Azt akarta neki mondani, hogy mivel semmiféle tényleges veszély nem fenyegeti a hajót, voltaképpen megszegi a szerződést, s jogilag ki lesz téve annak, hogy elveszíti a szerződésben kiszabott díj teljes összegét. Ami persze a tönk szélére juttatta volna. De egy olyan ember számára, mint a kapitány, a pénz édes keveset jelent a büszkeséghez képest, márpedig ő nagyon büszke ember. Azt válaszolta volna magának, hogy menjen a pokolba, s a hajót Hammerfest felé fordította volna.

– Úgy vélem, a mi nagyérdemű orvosunk helyzetértékelése száz százalékig pontos. – A Gróf közben talált egy kis konyakot, s most azt töltögette magának. – Majdnem meg is játszottad ezt, Otto, édes fiam.

Ha a cégelnököt kellemetlenül érintette is, hogy az operatőre ilyen közvetlen modorban szól hozzá, semmi jelét sem mutatta: – Így igaz. Valamennyien adósai vagyunk, dr. Marlowe.

– Elég egy ingyenjegy a premierre – mondtam -, s letudják az adósságukat. – Otthagytam őket, hadd folytassák a kupaktanácsot, s lebotorkáltam az utasok szálláshelyére. Allen és Mary Darling még mindig ugyanott ült a – társalgóban. A csendélet annyiban változott csupán, hogy Mary Allen vállára hajtotta a fejét, s szemmel láthatóan szundított. Bizalmas kézmozdulattal odaintettem Allennek, ő hasonlóképp válaszolt: feltehetőleg már kezdte megszokni, hogy bizonyos időközönként feltünedezem.

Kopogtatás nélkül léptem be a Herceg kabinjába, hátha alszik ott valaki. Aludt, és pedig Eddie, a villanyszerelő, tökéletes nyugalomban, hangosan horkolva. A legkevésbé sem zavarta, hogy kabintársa épp csak elkerülte a találkozást a nagy kaszással. Cecil Goligthly ébren feküdt. Magától értetődően nagyon sápadt és elkínzott volt, de nem mutatta szenvedése jeleit, főképpen és minden bizonnyal azért, mert az ágya szélén, ugyanolyan sápadtan, mint ő, ott ült Mary Stuart és cseppet sem vonakodó kezét fogta. Már kezdtem azt hinni, hogy Mary Stuartnak jóval több barátja van, mint gondolja – vagy gondolom én.

– Te jóságos isten! – kiáltottam fel. – Maga még mindig itt van?

– Nem várta, hogy itt talál? Hiszen maga mondta, hogy maradjak itt, s vigyázzak rá. Vagy elfelejtette volna?

– Dehogy felejtettem – hazudtam. – Csak nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig marad. Nagyon rendes magától. – Lenéztem a fekvő Hercegre. Jobban érzi magát?

– Sokkal, doktor, sokkal jobban. – Kényszeredett suttogásából nem ez érződött: A történtek után persze nem is vártam mást.

– Szeretnék egy-két dolgot kérdezni magától. Csak néhány perc. Nem bánná? – kérdeztem.

Intett, hogy nem. – Akkor négyszemközt hagyom magukat – mondta Mary drága, s máris menni készült. Marasztalóan a vállára tettem a kezem.

– Nem kell elmennie. A Hercegnek és nekem nincsenek titkaink. – A Hercegre néztem, olyan tekintettel, amelyet – reméltem – elgondolkoztatónak fog tartani. – Persze, azért megeshet, hogy a Herceg eltitkol előlem valamit.

– Hogy én? Hogy eltitkolok valamit? – A Herceg őszintén zavarban volt.

– Mondja csak, mikor kezdődtek a fájdalmai?

– A fájdalmak? Kilenc harminckor. Talán tízkor. Valamikor ilyentájt, pontosan nem emlékszem.

– Időlegesen megfosztva gyors észjárásától és csipkelődő humorától, a Herceg tényleg egy búbánatos londoni veréb benyomását keltette. – Amikor ez a nyavalya rám tört, igazán nem volt kedvem az órát bámulni.

– Megértem, hogy nem volt – mondtam együttérzően. – S a vacsora után már nem kapott be semmit?

– Nem, nem ettem semmit. – Hangja most magabiztosan csengett.

– Még egy morzsányit sem? Tudja, Cecil, tanácstalan vagyok. Miss Stuart elmondta, hogy mások is megbetegedtek? – Bólintott. – Nos, az a furcsa az egészben, hogy a többiek szinte le sem nyelték a falatot, máris rosszul lettek. De a maga esetében jó egy óra múlva kezdődött a rosszullét. Ezt nagyon furcsának találom. Teljesen biztos benne? Nem kapott be semmit?

– Doktor! – Fújt egyet. – Ismer engem.

– Igen. Éppen ezért kérdem. – Mary drága hűvös és rosszalló pillantásokat lövellt felém. Nem sok tartotta vissza, hogy megkérdezze, talán nem tudom, hogy Cecil beteg. – Figyeljen ide. Tudom, hogy a többiek valamiféle ételmérgezéstől szenvednek, amit a vacsoránál szedtek össze. Tudom azt is, hogyan kezeljem őket. A maga bajának azonban nekem valami más oka kell, legyen, de fogalmam sincs, micsoda és azt sem tudom, hogyan kezeljem. És amíg nem tudok valamilyen hevenyészett diagnózist felállítani, nem kockáztathatok semmit. Holnap reggel iszonyú éhséget fog érezni, s utána is még egy darabig, de kénytelen vagyok, egy kis időt hagyna szervezetének, hogy nyugalmi állapotba jusson. Nagyon kérem, ne egyen semmi olyasmit, ami esetleg megint heves reakciót váltana ki a szervezetéből. Lehet, hogy másodszor már nem tudnék megbirkózni vele, ha türelmes lesz, teljesen rendbe jön.

– Nem értem, doktor.

– Arra kérem, hogy a következő három napban csak teát és pirítóst fogyasszon. A Herceg nem sápadt el, mert sápadtabb már nem lehetett, egyszerűen le volt sújtva.

– Teát és pirítóst? – hangja gyenge huhogásként hatott. – Három napon át!

– A saját érdekében, Cecil. – Együttérzően vállon veregettem, s fölegyenesedtem, hogy induljak. – Azt szeretnénk, hogy újra lábra álljon.

– Tudja, egy kicsit éhesnek éreztem magam – kezdett magyarázkodni, némi szenvedéllyel a hangjában.

– Mikor?

– Valamivel kilenc előtt.

– Valamivel előtte. Vagyis fél órával a vacsora után?

– Jaj, akkor voltam a legéhesebb. Fellopakodtam a konyhába, s megláttam a tűzálló tálban gőzölgő ragut. De csak egy kanálnyit meríthettem belőle, mert hallottam, hogy ketten is jönnek. Gyorsan el kellett rejtőznöm a hűtőkamrában.

– És ott várt?

– Várnom kellett.. – A Herceg szinte már úgy beszélt, mintha valami hőstettet hajtott volna végre: – Ha akár csak résnyire is kinyitom az ajtót, észrevesznek.

– Tehát nem vették észre. Vagyis távoztak. S aztán?

– De előbb befalták az egész nyavalyás tállal! – mondta a Herceg elkeseredetten.

– Ez a maga szerencséje.

– A szerencsém?

– Moxen és Scott volt az, ugye? A hajósinasok?

– De hát hogy… honnan tudja?

– Megmentették az életét, Herceg.

– Mit csináltak?

– Megették maga elől az összes ragut. Maga életben maradt, ők mindketten halottak.

Allen és Maryje nyilván megunta a virrasztást, mert a társalgó üres volt. A Haggertyvel való találkozóig volt még öt percem, hogy rendezzem a gondolataimat. A probléma ott kezdődött, hegy ehhez először meg kellett volna találnom őket. Aztán már tudtam, arra sem marad időm, hogy a gondolat vadászatot befejezzem – az átjáró felől ugyanis léptek zaját hallottam, Csaknem magatehetetlenül kitéve a Harmatos Rózsa vad tántorgásának, Mary Stuart bizonytalan léptekkel vette célba a velem szemben lévő karosszéket. Inkább beleroskadt, mint leült. Ha egy ilyen rendkívül csinos, fiatal nőn egyáltalán észre lehet venni, hogy nyúzott, akkor ő most tényleg annak látszott: az arca egészen szürke volt. Bosszankodnom kellett volna, hogy megzavart a gondolkodásban, de nem éreztem semmi ilyesmit. Lassan kezdett megvilágosodni előttem, hogy egyszerűen képtelen vagyok olyasmit érezni ez iránt a fél-lengyel lány iránt, ami akár csak távolról is súrolhatná a barátságtalanság határát. Másfelől egyértelmű volt: azért jött, hogy beszélgessen velem. Ha pedig tényleg ezért jött, akkor segítségre, biztatásra és megértésre vágyott. S ez bizony igen nehezére eshetett egy olyan büszke, távolságtartó és zárkózott nőnek, mint amilyen ő volt. Szóval, jó szívvel nem nehezíthettem meg a dolgát.

– Rosszul érzi magát? – kérdeztem. Bevezető mondatnak igen gyengécske volt, de végtére is nem várható el az orvostól, hogy tánc– és illemtanórát is vegyenek. Olyan erővel kulcsolta össze a kezét, hogy a bőrén átütött az ujjízületek elefántcsont-színű csillogása. – Azt hittem, maga jó tengerész. – A könnyed hangnemet választottam.

– Nem is a tenger miatt érzem magam rosszul.

Elvetettem a könnyed hangnemet. – Mary drága, miért nem fekszik le és alszik egyet?

– Értem. Maga közli velem, hogy két másik ember is mérgezést szenvedett és meghalt, én meg feküdjek le és álmodjak szépeket. Ezt mondja, nem?

– Nem válaszoltam, ő meg fanyar ábrázattal hozzátette: – Maga nem túl ügyesen adja elő a rossz híreket, ugye?

– Szakmai ártalom. De nem csupán azért jött ide, hogy szememre hányja a tapintatlanságomat. Mi a gond, Mary drága?

– Miért hív Mary drágának?

– Sérti magát?

– Ó, nem. Nem, ha maga mondja. – Ezeknek a szavaknak bármely más nő szájából kacérkodó felhangjuk lett volna, de nem az ő esetében. Nem volt több tényt rögzítő kijelentésnél.

– Akkor minden rendben van. – Fogalmam sincs, mit akartam ezzel mondani, de valahogy olyan okosnak éreztem magam tőle. – Szóval, mi bántja?

– Félek – csak ennyit mondott.

Tehát félt. Fáradt volt és elcsigázott. Négy nagyon beteg férfit ápolt, s tudta azt is, hogy hárman azok közül, akiket ismert, nem élték túl a mérgezést. Kint őrült módon dühöngött a sarkköri vihar. Ennyi még a legrettenthetetlenebb férfinak is elég lett volna. De erről nem beszéltem neki.

– Olykor valamennyien félünk, Mary.

– Maga is?

– Én is.

– S most fél?

– Nem. Mitől kellene?

– A haláltól. A betegségtől és a haláltól.

– Nekem együtt kell élnem a halállal, Mary. Undorodom tőle, persze hogy undorodom, de félni nem félek tőle. Ha félnék, nem mehettem volna orvosnak. Nincs igazam?

– Rosszul fejeztem ki magam. A halált el tudom fogadni. De nem akkor, amikor láthatólag vakon csap le, de én tudom, hogy mégsem. Mint például most. Könnyelműen és könyörtelenül arat, nem tudni, miért. De azt tudni lehet, hogy van valami magyarázat és van indok. Érti, ugye érti már, hogy mit akarok mondani?

Nagyon is tisztában voltam vele, hogy mit akar mondani. – Még ha a legjobb formámban vagyok is, a metafizika akkor sem erős oldalam. Elképzelhető persze, hogy a kaszás öregember bekötött szemmel is válogatós, de most túl fáradt vagyok ehhez…

– De én nem holmi metafizikáról beszélek. – Úgy tűnt, mintha összekulcsolt kezével kis mozdulatot tett volna. – Valami szörnyűség történik ezen a hajón, dr. Marlowe.

– Valami szörnyűség? – Az ég a tanúm rá, hogy szívemből beszélt, tökéletesen egyetértettem vele. – Ugyan, miféle szörnyűség lehetne itt, Mary drága?

Szigorú hangon azt mondta: – Csak nem akar, lekezelni engem, dr. Marlowe? Csak nem akar úgy bánni velem, mint egy ostoba libával? Nem késlekedhettem a válasszal, ezért homályos célzással ugyan, de szántszándékkal azt mondtam neki: – Semmi esetre sem akartam megbántani Mary drága. Annál sokkal jobban kedvelem.

– Tényleg? – Bágyadtan elmosolyodott. Nem tudtam, azért-e, mert szórakoztatónak találta, amit mondtam, vagy csupán jólesett neki. – A többieket is kedveli, valamennyiüket?

– Hogy kedvelem-e… Bocsásson meg.

– Nem érez valami szokatlant, valami nagyon furcsát a közelükben? Abban a légkörben, amely körülöttük leng?

E tekintetben szilárd talajon álltam. Őszintén kiöntöttem a szívem: – Vaknak és süketnek kellet lennem, ha nem vettem volna észre. Nyílt ellenségeskedések pattantak ki, feszültségek várnak feloldásra. Olyan, mintha egyvégtében rejtett áramlásokon kellene átvergődni. Ha megbocsát a jelképek zavaráért, olyan, mintha szüntelenül védeni kellene a szememet a szikrák zuhatagától, mert mindenki egyszerre szeretne a tűzhöz férkőzni, hogy saját pecsenyéjét megsüsse. Mindenki rémisztően kedves mindenkihez, persze csak addig, amíg nem jön a pillanat, amikor már annyira becsapottnak érzik magukat, hogy hátat fordítanak egymásnak. Nagyra becsült munkaadónk, Otto Gerran képtelen egyetlen jó szót is kiejteni a száján igazgató társairól: Heissmanról, Strykerről, Goinról és a saját édes lányáról. Ijesztő, ahogy pocskondiázza őket, mihelyt hallótávolságón kívül kerülnek: Megbocsáthatatlan volna, amiket mond, ha Heissman, Stryker meg a lánya nem viselkedne ugyanígy, s nem kiabálnának maguk is kígyót-békát Gerranra és a többi igazgatótársra. De megtalálja ugyanezt a kisstílű féltékenységet, átlátszóan hamis őszinteséget, ugyanezt a köpönyeg alatt kést szorongató kedvességet a forgatócsoport alsóbb régióiban is. Nem mintha alsóbbrendűeknek tekintenék magukat Ottónál és a cimboráinál. Valószínűleg igazuk is van. No persze, a cimbora szót nem valódi értelemben értettem. S hogy a dolgokat tovább bonyolítsuk, itt van ez az elbűvölő kölcsönhatás az első– és a másodosztály között. A Herceg, Eddie Harbottle, Halliday, az állóképek felelőse, Hendriks és Sandy teljes szívből megveti a vezetést. Mi sem természetesebb, minthogy ez az érzelem megnyilvánulás heves viszonzásra talál a vezetőség részéről. S úgy tűnik, mint ha szerencsétlen rendezőre, Neal Divine-ra mindenki ki volna rúgva. Naná, hogy mindezt észrevettem, tökfej volnék, ha nem figyeltem volna fel rá. Ám java részüket nem veszem komolyan, hanem annak a kötelező rosszmájúságnak és áskálódásnak a rovására írom, amely elválaszthatatlan a film világától: Mindenütt vannak szélhámosok, csalók, hazugok, sarlatánok, talpnyalók és képmutatók. A filmipar miliője erősen torzító nagyítóüvegként pusztán a hitványat választja és emeli ki, miközben fittyet hány a kívánatosabb elemekre.

– Szóval mi valamennyien rossz emberek vagyunk?

– Nem, nem valamennyien. Maga sem az. És a másik Mary sem, meg a fiatal Allen sem. Lehet, hogy ők még túlságosan zöldfülűek, tejfelesszájúak ebben a szakmában, semhogy rájuk ragadtak volna ezek a viselkedési normák. Abban meg biztos vagyok, hogy Charlie Conrad az angyalok oldalán áll.

Ismét az a bátortalan mosoly. – Úgy érti, hogy hasonlóképpen vélekedik a dolgokról, mint maga?– Igen. Ismeri őt valamennyire?

– Csak köszönő viszonyban vagyunk.

– Meg kellene ismerkednie vele. Ő szeretné közelebbről megismerni magát. Azt, mondta, kedveli magát. Nem, ne értsen félre, nem kifejezetten magáról beszéltünk. A neve egy tucat másikkal együtt merült fel.

– Hízelgő: – A hangja semleges volt, nem tudhattam, hogy ez Conradnak szól, vagy saját maga gúnyolja ki. – Tehát végső soron egyetért velem van valami különös a hajón uralkodó hangulatban ugye?

– Hétköznapi mércével igen, van.

– Bármilyen mércével. -. Furcsa magabiztosságot éreztem a szavaiban. – Bizalmatlanság, gyanúsítgatás, irigykedés, persze mindez előfordul a mi kis világunkban. De nem olyan arányokban, mint itt. Ne feledje, hogy én ismerem ezeket a dolgokat. Egy kommunista országban születtem, ott is nőttem fel. Érti már?

– Igen. Mikor jött el onnan?

– Két évvel ezelőtt. Csak két éve.

– Hogyan?

– Kérem, ne faggasson. Talán mások is szeretnék ezt a módszert alkalmazni:

– Én viszont persze azonnal értesítem róla Kremlt. De ahogy gondolja.

– Megsértődött? – Megráztam a fejem. Bizalmatlanság, gyanúsítgatás, irigykedés, doktor Marlowe. De van itt több is, sokkal több. Gyűlölet és félelemérzet is. Érzem. Maga nem?

– Maga szeretne valami fontosat az értésemre adni, Mary drága, csak éppen nagyon tekervényesen próbál rávezetni. Bárcsak a lényegre térne. Az órámra pillantottam. – Nem szeretnék faragatlan lenni magával, de azzal a személlyel sem, aki vár rám.

– Ha az emberek már gyűlölik egymást, ha már nagyon is félnek egymástól, akkor szörnyű dolgok történhetnek. – Ezt nem kellett megerősítenem, így csendben maradtam. Ő meg folytatta:

– A maga véleménye szerint ezek a megbetegedések, a halálesetek egy véletlen ételmérgezés következménye. Valóban azok, dr. Marlowe? Tényeg azok?

– Ez tartott hát ilyen sokáig, ide akart kilyukadni?.Azt gondolja…, azt hiszi, hogy esetleg valaki szántszándékkal tette. Erre gondol? – Reméltem, elég meggyőzően adom elő, hogy nekem csak most jutott az eszembe először ez a lehetőség.

– Nem tudom, mit higgyek. De talán igen, igen, ezt gondolom.

– Ki tette?

– Hogy kicsoda? – Ahogy rám nézett, láttam rajta az őszinte megdöbbenést. – Honnan tudhatnám, hogy kicsoda? Bárki megtehette.

– Vádemelő ügyészként fergeteges sikert aratna. Akkor nem azt kérdem, hogy ki, hanem hogy miért.

Habozott. Másfelé nézett, aztán ismét rám, majd pillantása a padlón állapodott meg. – Arra sem tudom a választ.

– Vagyis a kommunista rendszerben edződött ösztönein kívül semmi mással nem tudja alátámasztani elég hihetetlennek hangzó feltételezését?

– Nem vezettem elő elég meggyőzően, ugye?

– Nincs mit elővezetnie, Mary. Csak vizsgálja meg a tényeket, s magától is rájön, hogy a feltételezés mennyire nevetséges. Hét, egymástól teljesen különböző ember van érintve az ügyben. Valamennyiükre vaktában csapott le a sors keze. Vagy tudna magyarázatot találni rá, hogy miért pont egymástól annyira különböző személyek estek áldozatul, mint egy filmproducer, egy fodrász, egy kamerabeállító segéd, egy másodkapitány, egy fedélzetmester és két hajósinas? S meg tudná mondani, hogy közülük miért haltak meg egyesek, s miért maradtak életben mások? S tudja, hogyan eshet meg, hogy ketten az ebédlőben felszolgált ételt kapták a mérgezést, ketten viszont attól, amit, konyhában fogyasztottak el? Egy pedig – a Herceg – akár az ebédlőben, akár a konyhában összeszedhette? Van rá magyarázata, Mary?

Nemet intett a fejével. Szalmasárga haja a szemébe hullott, ott is hagyta. Talán nem akart rám nézni, talán nem akarta, hogy lássam.

– A mai nap után -.– mondtam -, amint azt világosan az értésemre is adták, szakmai jó hírem romokban hever, de fogadni mernék a maradékában vagy akármi másban, amit csak kíván, hogy Harmatos Rózsa fedélzetén senki sem óhajtotta, remélte vagy akarta megmérgezni ezt a hét személyt. Ami persze egészen más dolog, mint azt álltani, hogy senki sincs a Harmatos Rózsa fedélzetén, aki felelős volna a tragédiákért – hacsak nincs egy őrült a hajón. S mondhat nekem bármit is – igaz már meg is tette – felettébb individualista utastársainkról, nem tébolyadott egyikük sem. Legalábbis nem olyan értelemben, hogy esztelen bűncselekményt követne el.

Egyetlenegyszer sem pillantott rám, miközben beszéltem, s most, hogy befejeztem, továbbra is csak hajkoronájának látványát élvezhettem. Felálltam a karosszékéhez dülöngéltem. Az egyik kezemmel megtámaszkodtam a karosszék támlájában, a másikkal az álla alá nyúltam. Kiegyenesedett, hátra lökte szeméből a haját. Félelemmel teli nagy barna szeme mozdulatlan volt. Rámosolyogtam, s ő visszamosolygott. De a szeme komoly maradt. Megfordultam s kimentem a társalgóból.

Tíz percet késtem a konyhában megbeszélt találkozóról, s mivel Haggerty már korábban egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy ragaszkodik az illemszabályok betartásához, azt vártam, hogy valahol az engesztelhetetlen dühkitörés és a rideg helytelenítés közötti hangulatban találom. Haggerty figyelmét azonban halaszthatatlanabb és nyomósabb dolgok kötötték le. A tálalón keresztül a konyhába tartva ugyanis hallottam, hogy Haggerty hangosan haragosan beszél valakihez.

Nem annyira civakodás volt ez, inkább monológ. Haggerty adta elő. Vörös arcát bíborszínűre festette a méreg, zöld szemei kigúvadtak. A meglehetősen egyoldalú vitában kelléktárosunk, Sandy voltszenvedő fél. Nem azért állta némán a ráhulló átokzuhatagot, mert nem volt mit mondania, hanem mert nem jutott levegőhöz. Először azt hittem, hogy hatalmas vörös kezével Haggerty Sandy cingár nyakát szorongatja, de aztán láttam, hogy Sandy zakójának két hajtókáját ragadta meg az egyik mancsával, amitől persze a hatás nagyjából még ugyanaz maradt: Sandy – lévén feleakkora, mint a szakács – vajmi keveset tehetett saját érdekében. Vállon veregettem Haggertyt.

. – Még megfojtja ezt az embert! – mondtam neki szelíden. Haggerty rám villantotta a szemét, eztán folytatta a fojtogatást. Én is folytattam, továbbra is szelíd hangon:

– A Harmatos Rózsa nem egy hadihajó, én sem vagyok a tengerészetnél szolgáló tábori csendőrtiszt, parancsot tehát nem adhatok magának. De igenis bármely bíróság előtt megjelenhetek szakértő tanúként, s nem hiszem, hogy kétségbe vonnák a tanúvallomásomat, ha majd testi sértésért perbe fogják. Rámehet az összes megtakarított pénze tudja-e?

Haggerty még egyszer felém lövellte tekintetét, de most már nem fordította el rólam. Vonakodva engedte a kis ember zakójának hajtókáját és nehézkesen lihegve állt, némán maga elé meredve, mint aki nem tudja, mit mondjon. Nem úgy Sandy. Miután megmasszírozta a torkát, hogy magához térjen, nyomdafestéket nem tűrő szitkokkal árasztotta el Haggertyt. Majd mindig kiabálva hozzátette:

– Hallotta, ugye? Maga nagy melák pávián! Bíróság elé kerül! Tettlegességért. Annyiba fog ez kerülni magának, hogy…

– Fogja be a száját – vágtam közbe közönyösen. – Nem láttam semmit, ő meg egy ujjal sem nyúlt magához. Örüljön, hogy még egyáltalán kap levegőt. – Vizslató tekintettel végigmértem Sandyt. Nem ismertem őt, semmit sem tudtam róla. Abban sem voltam biztos, hogy rokonszenves-e. Allenhez és a megboldogult Antonióhoz hasonlóan csak egy nevet használt, s igazából senki sem volt kíváncsi, a teljes nevére. Skótnak mondta ugyan magát, erős liverpooli kiejtéssel beszélt. Furcsa, méreten aluli, aszott kis manó volt, ráncos dióbarna arccal és csillogóan kopasz koponyával. Erős szálú fehér haja csak a füle magasságától lefelé nőtt, s fésületlen összevisszaságban, rendezetlenül borult csapott vállaira. Fürge, menyétszerű szeme volt. De lehet, hogy csak a keret nélküli, acélszárú szemüvege miatt látszott ilyennek. Ha már kellő adag gin volt benne – ami legalább ugyanolyan gyakran fordult elő, mint ahányszor józan volt -, állítólag azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, milyen napon született, sőt azt sem tudja, hogy melyik évben, de 1919 vagy 1920 körül. A jól értesültek a dátumot: 1900-ra vagy valamivel korábbra tették – s még csak rosszindulatúak sem voltak. Csak most vettem észre, hogy a padlón néhány szardínia– és egy nagyobb marhahúskonzerv hever.

– Ahá! – mondtam. – Az éjszakai lopakodó ismét lecsap!

– Mit mondott? – szólalt meg Haggerty gyanakodva.

– Hát maga itt aztán nem sok segítséget tudott volna nyújtani a barátunknak a vacsorakészítésben – válaszoltam.

Nem nekem lett volna. – Ahogy szorult a hurok a– nyaka körül, Sandy hangja éles nyüszítésbe csapott át. – Esküszöm, hogy nem nekem kellett. Tudják…

– Át kellene hajítanom ezt a csenevész vakarcsot a hajókorláton. Amilyen szemét kis besurranó tolvaj. Ha egy percre is hátat fordítok, azonnal itt terem a mocskos tolvaj trükkjeivel. S ugyan kit tesznek felelőssé a lopásért, na, ugyan kit, meg tudnák mondani? Ki a fenének kell elszámolnia a kapitánynál a hiányzó élelemmel? Ki a fenének kell megtérítenie a kárt a saját zsebéből? S kinek a fizetéséből fognak levonni, mert nem zárta be a konyhaajtót? – Haggerty vérnyomása az élet igazságtalanságainak felsorolásával összhangban ismét emelkedni kezdett. – Ha belegondolok, hogy mindig bíztam az embertársaimban – mondta keserűen. – Ki kellene tekernem azt az istenverte nyakát.

– Nos, most már erre nemigen van módja – jegyeztem meg józanul. – Nem várhatja el tőlem, hogy szakértői minőségemben hamis tanúvallomást tegyek. Egyébként is, semmilyen kár nem érte, semmije sem tűnt el. Nincs vesztesége, nem kell semmiért fizetnie, hát akkor meg minek akasztaná össze a bajszát Imrie kapitánnyal? – Sandyre pillantottam, aztán a konzervekre. – Ez minden, amit el akart vinni?

– Esküszóm az égre, hogy…

– Ó, nyughasson már! – szóltam rá. Haggertyhez fordultam: – Hol állt és mit csinált Sandy, amikor maga belépett?

– Éppen a hűtőszekrényben szimatolt azzal az átkozott nagy hosszú orrával. Hát ezt csinálta. Rajtakaptam, a mindenségit!

Kinyitottam a hűtő ajtaját, Dugig volt pakolva, de csak néhányfajta termékkel: vajjal, tartós tejjel, szalonnával és konzervhússal. Más nem volt benne. Odaintettem Sandyt: – Jöjjön csak ide. Szeretném átkutatni a zsebeit.

– Maga át akarja kutatni a zsebeimet? – Sandy bátorságot merített abból a tényből, hogy a gondviselés elhárította a feje fölül a fizikai erőszak veszélyét, s hogy tette nem kerül az illetékesek elé. – És mégis, mit képzel, hogy kicsoda maga? Egy nyavalyás zsaru? Talán nyomozó, he?

– Csak orvos, semmi más. Egyszerű orvos, aki szeretne rájönni, hogy miért haltak meg hárman ma este. – Sandy mereven rám bámult, szemei tágra nyíltak a keret nélküli szemüveg mögött, álla leesett. – Nem tudta, hogy Moxen és Scott halott? A két hajósinas?

– De igen, hallottam. – Megnyalta a szája szélét. – De hát mi közöm van nekem hozzájuk?

– Még nem tudom biztosan. Még nem.

– Ezt aztán nem kenheti rám. Miről beszél? – Sandy vad dührohama elpárolgott, mintha nem is lett volna. – Semmi közöm…

– Hárman meghaltak, négyen pedig majdnem. Valamennyien ételmérgezéstől. Az élelem a konyhából származik. Érthetően felkeltik a kíváncsiságomat azok a személyek, akik hívatlan látogatást tesznek a konyhában. – Haggertyhez fordultam:

– Azt hiszem, jobban tesszük, ha idehívjuk a kapitányt.

– Nem, az istenért! Csak azt ne! – Sandy közel állt ahhoz, hogy pánikba essen. – Mr. Gerran megöl, ha…

– Na, jöjjön közelebb! – Odalépett hozzám. Ellenállásnak nyoma sem maradt. Átkutattam a zsebeit, de nem találtam semmit, amivel megmérgezhette volna a hűtőszekrényben tárolt élelmiszereket, csak egy injekciós fecskendő lett volna alkalmas erre, semmi más. – Mit akart csinálni azokkal a konzervekkel?

– Nem nekem kellettek. Már mondtam. Mi hasznom lett volna belőlük? Egy egérnél is kevesebbet eszem. Kérdezzen meg bárkit. Senkit sem kellett megkérdeznem. Igazat beszélt. Akárcsak Lonnie Gilbert, szervezete fűtőértékének fenntartásához Sandy is szinte kizárólag a Distillers Co. Ltd. szeszipari tröszt szolgáltatására támaszkodott. No persze, a konzerveknek ennek ellenére még mindig tudta volna hasznát venni egyfajta biztosításként, elterelő manőverként, ha esetleg tetten érik, ahogyan most meg is történt.

– Akkor hát kinek akarta vinni a konzerveket?

– A Hercegnek. Cecilnek. Az előbb jártam a kabinjában. Azt mondta, hogy éhes. Nem, nem is ezt mondta. Hanem azt, hogy biztos meg fog éhezni, mert maga három napig teán és pirítóson kívül semmi mást nem enged neki enni.

Felidéztem magamban a Herceggel lefolyt beszélgetést. A tea-pirítós kúrát pusztán fenyegetésnek szántam, hogy információt csikarjak ki belőle, a egészen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy bizony elfelejtettem visszavonni a koplalásra vonatkozó fenyegetést, Így tehát igaznak kellett elfogadnom Sandy sztoriját.

– A Herceg megkérte, hogy szerezzen be neki némi ellátmányt?

– Nem.

– Maga ajánlotta fel neki?

– Nem. Szerettem volna meglepni. Szerettem– volna látni a képét, amikor betoppanok ezekkel a konzervekkel.

Holtpont. Igaz is lehetett, amit mesélt. De ugyanazzal az erővel használhatta álcázásként is a történetet valamilyen más – és gonoszabb tevékenység leplezésére: Fogalmam nem volt, mit higgyek, mi az igazság – talán soha nem is fogom megtudni. Odaszóltam Sandynek:

– Most jobban teszi, ha visszamegy a barátjához, s megmondja neki, hogy holnap reggeltől ehet, amit akar.

– Úgy értem, hogy… hogy mehetek?

– Ha Mr. Haggerty nem akar mindenáron vádat emeltetni maga ellen…

– Nem süllyednék olyan mélyre. – Haggerty Sandy nyaka köré fonta hatalmas mancsát. A kis ember felnyüszített a fájdalomtól. – Ha még egyszer elkaplak, hogy a konyhám körül szaglászol, nemcsak megszorongatom, de el is töröm azt az átkozott nyakadat! – Haggerty az ajtóhoz penderítette Sandyt, s a szó szoros értelmében kihajította. Visszafordult. – Nagyon könnyen megúszta uram, ha érdekli a véleményem.

– Nem éri meg, hogy indulatba jöjjön miatta, Mr. Haggerty. Valószínűleg igazat beszél. Amitől persze még ócska kis besurranó tolvaj marad. Moxen és Scott evett itt valamit ma este, miután az utasok befejezték a vacsorát?

– Mint minden este. A felszolgáló személyzet általában a vendégek előtt szokott étkezni. Ők pont fordítva.

Most, hogy Sandy elkotródott, Haggerty vonásaira kiült, hogy mennyire zavart és zaklatott. A két hajósinas elvesztése szemmel láthatóan nagyon megviselte. Bizonyára ez volt a magyarázat arra is, hogy miért alkalmazott fizikai erőszakot Sandyvel szemben.

– Azt hiszem, rábukkantam a méreg forrására. Szerintem a retek fertőzött volt. A fertőzést egy nagyon kellemetlen organizmus, a clostridium botulikum okozta. Ez egy baktériumcsíra, amely a kerti földben tenyészik: – Életemben nem hallottam még ilyen fertőzésről, de ettől persze még megeshetett. – Magát nem érheti szemrehányás. Sem főzés előtt, sem közben vagy utána nem lehet észlelni a fertőzést. Maradt valami a vacsorából ma este?

– Nem sok. Moxen és Scott részére ragut csináltam, a maradékot pedig eltettem.

– Eltette?

– Igen, hogy kidobjam. Azzal már semmit nem lehet kezdeni, olyan kevés.

– Tehát kidobta. – Újabb zsákutca.

– Ilyen időben? Na, nem. Nejlonzacskókba kotortam az egészet, s leszigeteltem. Néhány helyen kilyukasztom az oldalukat, mielőtt holnap reggel bedobom őket a tengerbe.

A zsákutca végében váratlanul kapu nyílt. – Ha jól értem, akkor az ételmaradék még itt van, ugye?

– Persze hogy itt van. – Egy négyszögletes műanyag dobozra bökött a fejével, amely szárnyas csavarokkal a falra volt erősítve. – Abban van.

Odamentem a dobozhoz és leemeltem a tetejét. – Analizálni akarja a tartalmát, ugye? – kérdezte Haggerty.

– Igen, azt szeretném. Vagy még inkább megőrizni a mintát, hogy később elvégeztethessem a vegyelemzést. A doboz teteje kiesett a kezemből. – De hát erre már nem lesz lehetőség, a doboz üres:

– Üres? Valaki kidobta, ebben az időben?

Haggerty mellém lépett és teljesen feleslegesen, maga is megvizsgálta a dobozt. – Fene mulatságos. És szabálytalan.

– Talán a segédje…

– Charlie? Az a lusta álomszuszék! Ő aztán nem. Különben sem volt ma szolgálatban. – Haggerty megvakarta szürke sörtével borított üstökét. – Az ég tudja, hogy miért csinálták, de csak Moxen és Scott dobhatta ki a zacskókat. Igen – válaszoltam. – Csak így történhetett.

Olyan fáradtság vett erőt rajtam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak a kabinomra és az ágyamra. Annyira fáradt voltam, hogy már csak a kabinban, meglátva a csupasz ágyat, jutott eszembe, hogy az összes takarómat begyűjtötték Smithy és Oakley számára. A kis asztalkára esett a pillantásom, amelyen a méregtannal foglalkozó könyveket hagytam. A fáradtság menten kiszállt belőlem. Az Orvosi jogtudomány és méregtan című könyv – amiben megtaláltam az akonitinről szóló információkat – az asztalka túlsó támlájához volt beszorulva, nyilván a Harmatos Rózsa erős megdőlései következtében. A könyv gerincéhez rögzítet selyem könyvjelző azonban az asztalon hevert, ami önmagában egészen jelentéktelen lett volna, ha emlékezetembe nem vésődött volna be mélyen és pontosan, hogy a könyvjelzővel az este tudatosan megjelöltem azt a részt, amelyet olvastam.

Kíváncsi lettem, vajon ki tudja rajtam kívül, hogy az akonitinről gyűjtöttem információt.