KILENCEDIK FEJEZET

Nem emlékszem már, meddig tartott a csend, amely a lámpák csaknem elviselhetetlen sziszegése és a déli szél üvöltő nyögése közepette még mélyebbnek tűnt. Talán mindössze tíz másodpercig, de ott és akkor úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Senki és semmi nem mozdult, még a szemek sem rebbentek. Allené a Judith Haynes kezében elevő gombra szegeződött, mintha megbabonázta volna őt az értetlenség tébolya, minden más szempár viszont őt nézte. Az a kis bőrbevonatú gomb rabul ejtett valamennyiünket.

Judith Haynes mozdult elsőként. Nagyon lassan fölemelkedett, mintha cselekedete iszonyú szellemi és fizikai erőfeszítést igényelne, aztán csak állt moccanás nélkül, látszólag határozatlanul. Úgy tűnt, megnyugodott már, beletörődött a megváltoztathatatlanba. Ám éreztem, hogy belül más munkál benne. Elnéztem mellette, s elkaptam Conrad és Smithy pillantását. Conrad egy villanásra leengedte a szemhéját, mintegy jelezve a hunyorítással, hogy vette az adást, Smithy pedig Judith Haynes felé fordította a tekintetét. Amikor ellépett a férje holtteste mellől, ők ketten szintén mozdultak, s feltűnés nélkül eltorlaszolták az útját Allen felé. Judith Haynes megtorpant, rájuk nézett, s elmosolyodott:

– Erre egyáltalán nincs szükség – mondta.

Allen felé dobta a gombot, aki önkéntelen mozdulattal elkapta. A tenyerében tartva bámulta. Aztán felemelte a tekintetét, s zavarodottan nézett Judith Haynesre. Ő megint elmosolyodott.. – Magának viszont szüksége van erre, nemde bár? – mondta, majd elindult a szobája felé. A feszültség enyhült bennem, s tudtam, hogy a többiek is leeresztenek: hallottam, amint a közelben állók halkan kiengedik visszafojtott lélegzetűket. Judith Haynesről Allenre terelődött a pillantásom. Hiba volt. Túl gyorsan lankadt el a figyelmem. Sejthettem volna, hogy a látszólag néma és szomorú belenyugvás egyáltalán nem illik Judith Haynes jelleméhez, és viselkedését betudtam az őt ért sokkhatásnak.

– Megölted a férjemet, megölted őt! – tébolyodott sikollyal, őrjöngve vetette magát Mary Darlingra. Mary hátrahőkölt, Judith Haynes meg utána, vadul karmolva. Elestek.

– Te szuka! Te rohadt kurva! Te mocskos cafka! Gyilkos! Te ölted meg őt! Megölted a férjemet! Te, te!

Elmebajos zokogás és sikoltozás kíséretében ontotta magából a szitkokat a halálra rémült és teljesen bénult Mary Darlingra, akiről már lesodorta nagy szarukeletes szemüvegét. Egyik kezével sikerült belekapaszkodnia a szerencsétlen lány hajába, a másikkal már éppen a szeméhez közelített, amikor Smithy és Conrad odaért. Mindketten erős, nagydarab fickók voltak, ám Miss Haynes olyan őrült ellenállást fejtett ki, mint egy felbőszült tigris, ráadásul el kellett bánniuk a gazdájukhoz hasonlóan hisztérikussá vált két kutyával is. Beletellett néhány másodpercbe, míg képesek voltak lerángatni Judithot Mary Darlingról, ám ő tébolyult erővel továbbra is a lány hajába csimpaszkodott. Markának görcsös szorítását Smithy nyitotta fel könyörtelenül és habozás nélkül, olyan erővel szorítva meg a csuklóját, hogy Judith Haynes nyüszített a fájdalomtól. Talpra állították, de ő egyre csak hisztérikusan sikoltozott, ahogy a tüdeje bírta. Rettenetes, idegtépő sikolyok, mint valamely haláltusáját vívó állaté. Aztán hirtelen abbamaradt a sikoltozás, s a lába összecsuklott alatta, Smithy és Conrad lassan leeresztette a földre az alélt testet.

Conrad felém pillantott. – Kettes számú jelenet? – Nehezen szedte a levegőt, sápadnak látszott.

– Nem. Ez igazi. Bevinnék a hálókabinjába?

A megrendült és keservesen zokogó Mary felé fordultam, de nem szorult rá az én azonnali elsősegélynyújtásomra: Allen már ott térdepelt mellette, feledve saját sérüléseit. Felültette Maryt, s egy kissé kétes tisztaságú zsebkendővel törölgetni kezdte azt a három mely és csúnya karmolást a bal arcán, amelyet Judith Haynes ejtett rajta. Otthagytam őket, s a hálófülkémbe mentem. Előkészítettem egy injekciót, és Judith Haynes kabinjába siettem. Smithy és Conrad ott állt mellette készenlétben, éberen. Időközben Otto, a Gróf és Goin is csatlakozott hozzájuk. Otto megpillantotta az injekciós tűt és megragadta a karomat.

– Ezt… ezt az én lányomnak szánja? Mit akar vele csinálni? Most már vége, jóember. Az istenszerelmére, nem látja, hogy eszméletlen állapotban van?

– És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy abban is maradjon – válaszoltam, – Hosszú, hosszú órákra. Ez a legjobb megoldás neki is, meg nekünk is. Nagyon sajnálom a lányát, iszonyú sokkot élt át, de orvosilag nem ez az érdekes, hanem kizárólag az, hogy mi a legjobb terápia a jelenlegi állapotára, amit őszintén szólva labilisnak, kiegyensúlyozatlannak és a környezetére nézve igen veszélyesnek tartok. Vagy akar még egy pillantást vetni Mary Darlingra?

Otto habozni látszott, ám Goin a rá jellemző csöndes nyugodtsággal és józansággal a pártomat fogta:

– Dr. Marlowe-nak tökéletesen igaza van, Otto. És Judith érdeke is ezt diktálja. Egy ilyen sokk után csak a hosszú pihenés segíthet. Hidd el, ez a legjobb megoldás.

Ebben nem voltam annyira biztos, szívem szerint egy kényszerzubbonyt húzattam volna rá, mindazonáltal hálám jeléül Goin felé biccentettem. Aztán beadtam Miss Haynesnek az injekciót, és segítettem bebújtatni cipzáras hálózsákjába. Gondoskodtam róla, hogy kellően be legyen takarva, s távoztam. A kutyákat magammal vittem a hálófülkémbe. Sosem tartottam tanácsosnak, hogy állatok legyenek olyan személyek közelében, akik nyugtatószerek hatása alatt állnak – ennyire érzékeny idegrendszerű állatokról már nem is beszélve.

Allen közreműködésével Mary Darling már egy lócán csücsült. Allen lankadatlan szorgalommal törölgette a lány orcáját. Mary már nem sírt, de szaggatottan szedte a levegőt, mélyeket lélegezve. A karmolásoktól eltekintve alig látszott rajta, hogy igencsak sokkoló élményen ment keresztül, még ha az rövid ideig tartott is. Lonnie nem messze állt tőlük. Együttérzően nézett a lányra, egyre csak csóválta a fejét.

– Szegény, szegény kicsi teremtés – mondta halkan. – Szegény kislány.

– Rendbe fog jönni – mondtam. – Még ha csak félmunkát végzek is, a karmolásoknak akkor sem marad nyoma. – Pillantásom Stryker tetemére esett és úgy döntöttem, a legeslegfontosabb teendő most az, hogy kivigyük a holttestet a járművek kunyhójába. Lonnie-t és Allent leszámítva senkinek sem akadt olyan dolga, ami elvonta volna a figyelmét a halottról. Noha a fizikai látvány megszűnte még nem fogja kitörölni emlékezetükből szomorú élményt, a sebekkel borított tetem eltávolítása kétségkívül javítja majd a közhangulatot.

– Nem a fiatal Maryről beszéltem. – Lonnie újra felkeltette az érdeklődésemet. – Judith Haynes járt az eszemben. Szegény, magányos kislány. Egészen közelről fürkésztem Lonnie arcát, jóllehet mostanra már tudnom kellett volna, hogy sem alakoskodásra, sem alattomosságra nem képes: szomorú volt ő maga is, akár a hangja.

– Lonnie – szóltam Hozzá -, maga mindig tud meglepetést okozni az embernek. – Begyújtottam az olajtűzhelyet, feltettem egy kis vizet forrni aztán Strykerre fordítottam a figyelmemet. Mind Smithy, mind Conrad tettre készen állt, szavakra nem volt szükség. Lonnie ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöhessen: ajtókat nyitogatni és tartani az elemlámpát. Stryker holttestét a vontatók kunyhójában hagytuk, s visszatértünk a főépülethez. Smithy és Conrad bement, Lonnie-nak azonban nem akaródzott követni őket. Úgy állt ott, mint aki teljesen elmerült a gondolataiban, tudomást sem véve az erős szélről, ami szinte ledöntötte az embert a lábáról, az egyre sűrűbben kavargó havazásról és a dermesztő, kitartóan növekvő hidegről.

– Azt hiszem, kint maradok egy kicsit – közölte. – Nincs jobb a friss levegőnél, hogy kiszellőztessem a fejem.

– Valóban. – Elvettem tőle a zseblámpát, s a fénysugarat a legközelebbi kunyhóra irányítottam.

– Ott keresse. Balra.

Megeshetett, hogy az Olympus Productions élelmezési hivatala jó néhány tételnél rosszul kalkulált, de ami az alkoholtartalmú kellékeket illeti, tévedés kizárt volt.

– Drága, jó testvérem. – Kemény marokkal megragadta a zseblámpáját. – Személyesen felügyeltem a készlet berakásánál.

– És még csak a lakattal sem kell bíbelődnie – jegyeztem meg.

– És ha volna rajta? Otto ideadná a kulcsot.

– Otto odaadná magának a kulcsot? – kérdeztem óvatos hangsúllyal.

– Hát persze. Vagy talán azt gondolta, hogy hivatásos betörő vagyok, aki egy halom álkulcsot hord a zakója alatt? Mit gondol, ki adta ide a bárszekrény kulcsát a Harmatos Rózsán?

– Csak nem Otto? – kérdeztem, leleményességemet csillogtatva.

– Naná!

– És mivel zsarolja őt, Lonnie?

– Otto nagyon, nagyon derék ember – válaszolta Lonnie komolyan: – Úgy rémlik azonban, hogy ezt már egyszer mondtam magának.

– Persze, csak kiment a fejemből.

Elgondolkodva bámultam utána, ahogy a mély hóban nehézkesen cammogva, ám céltudatos léptekkel keresztülvágott a kunyhó felé, amely az élelem raktározására szolgált. Megfordultam s bementem a főépületbe. Most, hogy Stryker holtteste eltűnt, a bent lévők zömének figyelme Allenre irányult, aki félig-meddig tudatában is lehetett ennek, mert már nem ölelte át Maryt, noha zsebkendőjével továbbra is a karmolásokat tisztogatta. Conrad, aki az utóbbi két napban szemmel láthatóan belehabarodott Mary Stuartba, s amikor csak tehette, kereste a társaságát, most is a lány mellett ült, és az egyik kezét dörzsölgette. Gondolom, Mary Stuart a hőmérsékletre panaszkodott, ami épp csak a nulla fok fölé emelkedett: Látszólag vonakodott elfogadni Conrad gesztusát, s zavartan mosolygott, de azért nem csinált nagy ügyet belőle. Otto, Goin, a Gróf és Divine halkan beszélgetett az egyik olajkályha közelében. Divine a bárfiú szerepét játszotta s Otto sóher tekintetétől követve poharakat és üvegeket adogatott körbe. Otto felém intett a fejével.

– Azok után, amiken keresztül mentünk – mondta -, azt hiszem, mindannyiunknak nagy szüksége van egy kis szíverősítőre. Az, hogy Otto ily nagylelkűen feláldozta saját italkészletét, mindennél ékesebben tanúskodott arról, mennyire megrázták a történtek.

– Közben meg talán lesz elég időnk, hogy eldöntsük, mit kezdjünk vele.

– Kivel?

– Allennel, természetesen.

– Á! Nos, sajnálom, uraim, de attól tartok, hogy mind az italozásnál, mind a fejtörésnél nélkülözniük kell engem. – Allen és Mary Darling felé biccentettem, akik kissé aggódva figyeltek bennünket. – Egy kis toldozó-foldozó munka vár rám. És most megbocsássanak…

Az olajtűzhelyről a már forró vizet a kabinomba vittem. A rozoga asztalt betakartam egy fehér terítővel, rátettem a mosdótálat, a gyógyszereket meg az orvosi műszereket. Aztán visszamentem a nappaliba, Conradhoz és Mary Stuarthoz. Akárcsak a többiek, akik kis csoportokba verődve pusmogtak, ők is halkan, szinte suttogva beszélgettek: talán, mert a diszkrét egyedüllét légkörét remélték ettől, talán mert újabb haláleset történt, amelyről én még nem tudhattam. Egyáltalán nem lepődtem meg viszont, hogy Conrad teljes gőzzel masszírozza a lány bal kezét, s minthogy a jobb oldalán ült Marynek, feltételeztem, hogy végül is nem utasította el Conrad közeledését.

Megszólítottam őket:

– Sajnálom, hogy félbeszakítom az elsősegélynyújtást, de szeretném Allent összefoltozni: Megoldható volna, hogy Mary drága közben vigyáz Mary Darlingra?

– Mary drága? – Conrad gyanakodva vonta fel szemöldökét.

– Csak hogy megkülönböztessem a másik Marytől – magyaráztam. – így szoktam őt szólítani, amikor kettesben maradunk átvirrasztott éjszakáinkon. – Mary alig észrevehetően elmosolyodott. Ez volt minden reakciója.

– Mary drága? – mondta Conrad, elismerően ízlelgetve a becézést. – Tetszik nekem. Szólíthatom így?

– Nem is tudom – válaszolta Mary tettetett komolysággal. – Talán plágiumot követne el.

– Szerzői engedéllyel használhatja a szabadalmamat – egyeztem bele. – Elvégre bármikor visszavonhatom. Miről pusmogtak?

– Ó, igen – mondta Conrad. – Arról beszéltünk, amit maga mondott, doki. A kőről, mondva szikladarabról, amivel Strykert agyonütötték. Szerintem legalább harminckilós lehet. És maga szerint?

– Szerintem is annyi.

– Megkérdeztem Marytől, fel tudna-e emelni egy ilyen súlyú követ a feje fölé. Azt válaszolta, hogy ne nevettessem ki magam.

– Hacsak Mary nem nyert titokban olimpiát tornában, akkor ez a feltevés csakugyan nevetséges. Persze hogy nem tudna. Miért?

– Nos, csak nézzen rá. – A másik Mary felé bökött a fejével. – Csupa csont és bőr. Hát hogyan…

– Nem szeretném, ha Allen hallaná, amit mondani akar.

– Tudja, hogy mire célzok. Egy akkora szikladarabbal. Judith Haynes azt mondta rá, hogy gyilkos. Oké, ő is kint volt a többiekkel, de hogy a fenébe…

– Azt hiszem, Miss Haynes ezt csak képletesen gondolta – mondtam. Otthagytam őket. Intettem Allennek, aztán Smithyhez fordultam, aki a közelben ült. – Szükségem volna egy asszisztensre. El tudná látni a műtős szerepét?

– Persze. – Felállt. – Bármit elvállalok, az leköti a figyelmemet, s eltereli gondolataimat Imrie kapitányról, aki biztosan most körmöli rólam a jelentését.

Allen arcával nemigen tudtam mit kezdeni, amihez a gyógyító természet ne értene jobban, így ha tarkóján tátongó vágásra összpontosítottam. Elfagyasztottam és körbeborotváltam a helyet, majd intettem Smithynek, hogy vegye szemügyre. Közelebb hajolt, a szeme egy pillanatra tágra nyílt, de nem szólt semmit. Nyolc k öltéssel bevarrtam a sebet, és ragtapasszal leragasztottam. Mindeközben egy szó sem hangzott el, s ez fel is tűnt Allennek.

– Nincs sok mondanivalója a számomra, ugye dr. Marlowe? – kérdezte.

– A jó szakember munka közben nem beszél.

– Ugye, maga is ugyanazt gondolja, mint a többiek?

– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy a többiek mit gondolnak. Ez minden. Fésülje egyenesen hátra haját, s akkor nem fognak magán sajnálkozni, hogy olyan korán kopaszodik.

– Igen. Köszönöm, – Megfordult, most szemközt állt velem. Láttam, hogy habozik, de aztán mégiscsak megkérdezte: – Ugye nagyon rosszul áll a szénám?

– Nem, egy doktor szemével nem.

– Úgy, érti, hogy… azt akarja mondani, hogy maga nem hiszi, .hogy én tettem? – Végig kell gondolni a dolgokat. Ismerni kell a tényeket. És most figyeljen ide. Úgy egészében véve, csak meglehetősen nehéz nap áll maga mögött. Sokkal jobban ki van merülve, mint hinné, fájdalmai is lesznek, amint a fájdalomcsillapító hatása elmúlik. Ha jól emlékszem, a hálófülkéink szomszédosak, ugye?

– Igen, de…

– Menjen és dőljön le néhány órára.

– Igen, de…

– Maryt is odaküldöm, ha majd végeztem vele. Még akart volna valamit mondani, de aztán csak bólintott fáradtan, s kiment. Smithy megszólalt:

– Ez aztán ronda volt. Mármint a tarkóján a seb. Hatalmas ütést kapott a fejére. Az volt a szerencséje, hogy nem tört be a koponyája. Meg hogy nem kapott agyrázkódást.

– Hm, hm. – Smithy rövid időre gondolataiba merült. – Nézze, én nem vagyok doktor, és a szavaknak sem vagyok nagy mestere, de mégis, nem helyezi ez teljesen más megvilágításba a történteket?

– Én viszont doktor vagyok, és igen, ettől tényleg más lett a leányzó fekvése. Megint eltűnődött: – Különösen, ha közelebbről megvizsgálja Stryker holttestét. – Különösen akkor.

Mary Darlingért mentem. Nagyon sápadt volt, s még mindig riadtnak látszott, mint egy elveszett kislány. Mindazonáltal képes volt uralkodni magán. Smithyre pillantott, mintha szeretne valamit mondani neki, de rövid habozás után meggondolta magát, s hagyta, hogy végezzem a dolgomat. Megtisztítottam és fertőtlenítettem a karmolásokat, körtekintően beragasztottam őket, s közöltem vele:

– Piszkosul fog viszketni, de ha képes lesz ellenállni a kísértésnek, hogy leráncigálja a ragtapaszokat, akkor nem marad heg a karmolások után.

– Köszönöm, doktor, meg fogom próbálni. Arca hamuszín árnyalatot öltött. – Válthatnék néhány szót magával?

– Persze. – Smithyre nézett, de én közbevágtam:

– Nyugodtan beszélhet előtte. A szavamat adom, hogy nem fog kikerülni innen, amit elmond.

– Igen, persze, tudom én, de…

– Mr. Gerran ingyen osztogatja a whiskyt, ha nem bánják… – Smithy az ajtó felé indult.

– Sosem bocsátanám meg magamnak, ha elszalasztanék egy olyan alkalmat, amilyen csak egyszer adódik az életben.

Még be sem csukódott teljesen az ajtó Smithy mögött, Mary máris a zakóm hajtókájába csimpaszkodott. Arcára eszeveszett kétségbeesés ült ki, s szemében gyötrelmes elkeseredés: most láttam csak micsoda erőfeszítésébe került, hogy Smithy előtt megőrizze higgadtságát.

– Nem Allen tette, dr. Marlowe! Nem ő volt, tudom, hogy nem ő. Ha kell, megesküszöm rá! Tudom, hogy minden ellene szól, a ma reggeli verekedés, aztán ez a mostani eset is, meg a gomb Stryker kezében…, és minden más is. De tudom, hogy nem ő volt, mondta nekem, hogy nem ő volt. Allen képtelen hazudni! Nekem nem hazudna! És ő képtelen volna fájdalmat okozni, úgy értem, bárkit is megsebesíteni, nemhogy megölni! Egyszerűen képtelen! És nem is én tettem! Kezét ökölbe szorította, olyan erővel, hogy az ujjízületei kifehéredtek. Ki tudja, miért, de azzal próbálkozott, hogy a lelket is kirázza belőlem, közben meg a szeméből záporoztak a könnyek. Akármit is tapasztalt eddigi rövid élete alatt, ilyen helyzetekre nem volt felkészülve. Kétségbeesetten rázta a fejét.

– Nem én tettem, nem én tettem! Gyilkosnak nevezett! Mindenki előtt gyilkosnak nevezett! Senkit sem tudnék megölni, dr. Marlowe, én nem…

– Mary! – A hisztérikus kitörésnek egyszerű módszerrel vetettem véget, az ujjamat a szájára tettem. – Én még azt is kétségbe vonom, hogy maga agyon tudna csapni egy legyet anélkül, hogy belebetegedne. Talán ha maga és Allen összefognának, esetleg el tudnának bánni egy léggyel, kiváltképpen, ha az még különösen utálatos is. De fogadni azért nem mernék magukra.

Megragadta a kezem, s a szemembe nézett:

– Dr. Marlowe, úgy érti, hogy…

– Úgy értem, hogy maga egy ostoba kis liba. Allen meg egy magához illő ostoba gúnár. Arról már rég nincs szó, vajon elhiszem-e, hogy Allennek vagy magának semmi köze Stryker halálához. Ugyanis biztosan tudom, hogy nem maguk voltak.

Szipogott egyet, majd azt mondta:

– Maga egy angyal, Marlowe doktor. Tudom, hogy megpróbál rajtunk segíteni…

– Ó, hallgasson már el – vágtam közbe. – Be is tudom bizonyítani.

– Be tudja bizonyítani? Tényleg? – Mintha reménysugár villant volna fél a szomorú szemében. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e nekem vagy sem. Végül mégis amellett döntött, hogy nem, mert megrázta a fejét és fásultan azt mondta: – De azt állította, hogy én öltem meg.

– Miss Haynes csak képletesen mondta ezt – közöltem -, ami egészen más dolog. De még így sem volt igaza. Azt akarta mondani, hogy maga siettette Stryker halálát, ami persze nem igaz.

– Hogy siettettem?

– Igen. – Lefejtettem a kezét már igencsak gyűrötté vált zakómról, tenyerembe zártam, és valódi atyai tekintettel ránéztem. – Őszintén, Mary kedves, sosem enyelgett holdfényes éjszakákon Michael Strykerrel?

– Hogy én? Hogy vele…

– Nos?

– Igen – bökte ki boldogtalanul. – Vagy, hogy nem, úgy értem, hogy nem én.

– Ez teljesen világos – mondtam. – Hadd kérdezzem akkor így: adott rá okot bármikor is, hogy Miss Haynes ezt higgye magáról? Mármint hol enyelgett a férjével?

– Igen. – Megint szipogott. – Illetve nem. Vagyis hogy Stryker volt az, aki okot adott rá.

Zavaromat leplezve, bátorítóan néztem rá.

– Behívott a kabinjába, még aznap, hogy elindultunk Wickből. Egyedül volt. Azt mondta, hogy néhány dolgot szeretne megbeszélni velem, a filmmel kapcsolatban.

– A világ legeredetibb ötlete – jegyeztem meg.

Értetlenül meredt rám, de azért folytatta:

– De nem a filmről akart velem beszélni. Hinnie kell nekem, Mr. Marlowe, hinnie kell!

– Hiszek magának.

– Bezárta az ajtót, aztán megragadott, és…

– Kímélje meg gyermekien romlott lelkemet a szörnyűséges részletektől. A gonosz cselszövő nyilván magára akarta kényszeríteni viszonzatlan gyöngédségét, amikor asszonyi léptek tipegése hallatszott a folyosóról, mire a gonosz cselszövő villámgyorsan olyan helyzetet teremtett, hogy úgy tessék, mintha maga akarná őrá kényszeríteni viszonzatlan gyöngédségét, és amikor az ajtó kitárult, természetesen nem más, mint a drága hitves lépett be rajta, aki csupán annyit láthatott az egész előadásból, hogy a szegény gonosz cselszövő igyekezettel próbálja visszaverni a feslett fiatal vágónő ostromát, olyasmiket kiabálva, hogy „Ne, ne, Nanette, csillapodjék, kérem, no de igazán, mire gondol!"

– Többé-kevésbé így történt. – Mary most még szerencsétlenebbnek látszott, mint valaha. Aztán hirtelen nagy szemeket meresztett rám: – Ezt maga honnan tudja?

– Bőven akadnak Stryker-félék máshol is a földön. Gondolom, ami ezután következett, az igencsak kínos jelenet lehetett.

– Nem is egy, hanem két jelenet következett utána – válaszolta tompán. – A következő este is valami hasonló zajlott le a felső fedélzeten. Judith azzal fenyegetőzött, hogy elmondja az apjának. Stryker meg közölte velem – persze nem a felesége jelenlétében -, hogy ha bajt keverek, ki fog rúgatni. Tagja volt az igazgatótanácsnak, maga is, tudja. Később, amikor Allen és én, szóval, amikor összebarátkoztunk, Stryker azt mondta, hogy ha a szükség úgy hozza, mindkettőnknek kiadja az útját, és gondoskodik róla, hogy soha többé ne kapjunk munkát egyetlen filmben sem. Allen szerint ez nem tisztességes. Azt mondta, hogy nem volna szabad beletörődnünk, hiszen egyikünk sem csinált semmi rosszat, tehát…

– Tehát ma reggel megpróbálta Strykert jobb belátásra téríteni, így szedte össze sajgó sebeit.

Most már nyugodjék meg, egyiküknek sincs miért aggódnia. A sebeit nyalogató kóbor lovagja itt fekszik a szomszédban, Mary. – Rámosolyogtam és finoman megérintettem bedagadt arcát. – Hát ezt mutogatni kellene: fiatal, álmodozó szerelmesek, talpig ragtapaszban! Ugye, szereti őt, Mary?

– Persze. – Hangja ünnepélyesre váltott. – Dr. Marlowe…

– Egy angyal vagyok, nemde?

Elmosolyodott, szinte már boldogan, aztán magamra hagyott.

Smithy, aki biztosan figyelte, hogy Mary mikor távozik tőlem, nyomban a fülkémben termett. Elmondtam neki, miről beszélgettünk.

– Így kellett történnie, egészen biztos – vélekedett. – Az igazság mindig nyilvánvaló, ha ki van rakva az orrunk elé, s csak egy pici nyomra vezető részlet kell, hogy észre is vegyük. És most?

– És most három teendő is adódik. Először is tisztázni kell őket a gyanú alól. Habár jelen pillanatban ez annyira még nem fontos, de maga is jól tudja, hogy mindketten érzékeny lelkűek, s azt hiszem, szeretnék, ha a társaság újra befogadná őket. Másodszor, nem áll szándékomban lecövekelni itt a következő huszonkét napra. Talán két nap is megteszi: ki tudja, talán rá tudom kényszeríteni az ismeretlen barátunkat – vagy barátainkat -,hogy mihamarabb lépjenek akcióba.

– Azt gondoltam volna, hogy akcióból már volt éppen elég – jegyezte meg Smithy.

– Lehet, hogy igaza is van. Harmadszor: mindkettőnk élete sokkal könnyebb és biztonságosabb volna, ha el tudnánk érni, hogy mindenki mindenkit figyeljen, így sokkal nehezebb dolguk volna azoknak, akik ellenséges érzülettel viseltetnek velünk szemben, hogy észrevétlenül a hátunkba kerüljenek.

– Nagyon rokonszenvesnek tűnik, amit javasol – mondta Smithy. – Amondó vagyok, vágjunk is bele azonnal. Egy kis csevej a díszes társasággal?

– Igen, pontosan ez járt a fejemben. Bár Allennek azt indítványoztam, hogy pihenjen le néhány órára, most mégis úgy vélem, az volna a jobb, ha ő is meg Mary is jelen lenne. Megtenné, hogy szól nekik?

Smithy ment a maga dolgára, én meg a nappaliba. Goin, Otto és a Herceg – kezükben pohár, akárcsak a társaság java részének – még mindig külön csoportot alkotott, s fontoskodó arccal, halkan beszélgetett. Otto felém intett.

– Csak egy pillanat! – szóltam oda neki. Kiléptem az épületből. Köhögés fogott el, s kénytelen voltam visszatartani a lélegzetemet, amint a dermesztő hideg benyomult a tüdőmbe. A viharos erejű hózáporral szembeszegülve, az élelmiszerraktárhoz vonszoltam magam. Lonnie egy láda tetején csücsült, és zseblámpájának fénycsóvájában szeretetteljesen kémlelgette poharának borostyánszínű tartalmát…

– Hah! A mi vándorgyógyászunk! – kiáltott fel.

– Tudja, ha valaki ilyen nemes bort iszik, mint ez…

– Ez bor?

– Bocsánat, nyelvbotlás. Ha valaki ilyen nemes whiskyt iszik, mint ez, akkor az élvezetet a vizuálisélménnyel kell teljessé tenni. Próbált mar valaha is sötétben inni? Áporodott, poshadt íz, buké semmi. Erről kellene tanulmányt írni. – Hódolata jeléül a fal mellett álló italosrekeszre emelte poharát. – Visszatérve a másvilágról folytatott korábbi eszmecserénkre, ha még a Medve-szigeten is lehet inni, akkor a mennyben bizonyosan…

– Lonnie – szakítottam félbe -, könnyen kimaradhat a bőkezű áldásból. Otto odabent ugyanis igazi nemes bort kínálgat mindenkinek. Szép nagy poharakban.

– Épp indulófélben voltam. – Fejét hátrahajtva, nagy kortyokban nyelt. – Még azt gondolhatják rólam, hogy embergyűlölő vagyok. Az emberi faj hűséges barátjával együtt visszamentem hát a főépületbe, s megszámoltam, hányan vagyunk összesen. Huszonegyen, velem együtt. Ennyien is kellett, hogy legyünk, mert a csoport huszonkettedik tagja, Judith Haynes még mindig öntudatlan állapotban hevert. Tudtam, hogy még jó darabig nem is fog magához térni. Otto másodszor is intett nekem, így hát odaléptem hozzájuk.

– Amolyan haditanácsfélét tartottunk – közölte Otto, hangsúlyozva a dolog fontosságát. – Levontuk a megfelelő következtetést, de szeretnénk hallani a maga véleményét is.

– Miért pont az enyémet? Ugyanolyan alkalmazott vagyok itt, mint bárki más, leszámítva persze hármójukat és Miss Haynest.

– Tekintse magát társigazgatónak – mondta a Herceg nagylelkűen. – Természetesen átmeneti jelleggel és honorárium nélkül.

– A maga véleményét valamennyien fontosnak tartjuk – közölte Goin szabatos stílusban.

– Miről akarják hallani a véleményemet?

– Az Allenre vonatkozó javaslatainkról – vette vissza a szót Otto. – Tisztában vagyok vele, hogy a törvény szemében mindenki ártatlan mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Még csak nem is akarunk méltánytalanul bánni vele. Pusztán abból a célból, hogy megvédhessük magunkat…

– Én is erről akartam beszélni magukkal – szakítottam félbe Ottót. – De nemcsak magukkal, hanem mindenkivel. Hogy miképpen tudnánk védekezni. Valójában azt szeretném javasolni, hogy vitassuk meg ezt most.

– Mit akar maga itt javasolni? – Otto félelmetesen tudta ráncolni a szemöldökét, ha nagyon igyekezett.

– Csak egy rövid tájékoztatót – közöltem. – Ígérem, nem fogom feleslegesen rabolni az idejüket.

– Nem engedélyezhetem – mondta Otto fennhéjázón. – Legalábbis addig nem, amíg nem vázolta előttünk nagy vonalakban, hogy mi jár a fejében, s majd annak alapján döntünk, hogy beleegyezünk-e vagy sem.

– A maguk engedélye nem oszt nem szoroz – válaszoltam nyeglén. Nincs , szükségem a maguk engedélyére, amikor olyasmiről akarok beszélni, ami esetleg emberéleteket érint. Tudja, arról, ami az élet és a halál közötti különbséget jelenti.

– Megtiltom. Szeretném emlékeztetni arra, amire épp most emlékeztetett maga is engem. – teljesen megfeledkezett magáról, s arról, hogy kényes ügyeket visszafogott hangerővel, szűk körben illik megbeszélni. Ennek következtében minden szempár ránk szegeződött. – Maga az én alkalmazásomban áll.

– Akkor kötelességtudó alkalmazottként előadom utolsó ténykedésemet. – Jókora adagot töltöttem magamnak Otto whiskyjéből, amelyről, minthogy azt itta ő is, meg a többiek is, feltételeztem, hogy biztonsággal iható. – Valamennyiünk egészségére! – mondtam. – És ezt nem félvállról, közhely gyanánt mondom. Mindannyiunknak szüksége lesz rá, amíg itt vagyunk a szigeten, Bízzék mindenki abban, hogy nem őt fogja cserbenhagyni a szerencséje. Ami pedig az alkalmazásomat illeti, Gerran, ettől a pillanattól kezdve tekintse hatályosnak a lemondásomat. Semmi kedvem bolondoknak dolgozni, Jobban mondva, semmi kedvem olyanoknak dolgozni, akik talán egyszerre bolondok és csirkefogók.

Utóbbi kijelentésem helyrerakhatta Ottót, legalábbis belefojtatta a szót: indigóra emlékeztető arcszínéről ítélve bizonyos nehézségei támadtak a lélegzéssel. A Gróf arcára töprengő kifejezés ült ki. Goiné viszont nyugodt és érzéketlen maradt, mint-ha csak visszatartaná a véleményét. Körbenéztem. Azt mondtam:

– Mivel nyilvánvaló, szükségtelen megállapítanom, hogy utunk eddig egyedülállóan szerencsétlennek bizonyult, mintha rossz csillagzat alatt vágtunk volna neki. Tragikus és rendkívül furcsa események sorozata sújtott bennünket. Először is elveszítettük Antoniót. Lehetséges, hogy az ő halálát balszerencsés véletlen okozta, de ugyanezzel az erővel elképzelhető az is, hogy előre kitervelt gyilkosság áldozata lett, vagy egy olyan gyilkossági kísérlet véletlen áldozatává, amely valójában másvalakik ellen irányult. Ugyanez elmondható a két hajósinasról, Moxenről és Scottról is. Meglehet, hogy hasonló gyilkosság kísérlet célpontja volt Mr. Gerran, Mr. Smith, Oakley és a fiatal Cecil. Lehet, hogy eredetileg nem is voltak célpontok. Csak annyit közölhetek bizonyossággal: ha nem lett volna olyan szerencsénk, hogy az események bekövetkeztekor a közelükben tartózkodom, akkor legkevesebb hárman közülük most nem volnának az élők sorában. Talán csodálkoznak, hogy miért csapok ekkora hűhót, egy eset körül, ami lehetett volna – jóllehet halálos kimenetelű – egyszerű ételmérgezés is. Azért, mert jó okom van azt hinni, noha egyelőre nem áll módomban bizonyítékot szolgáltatni rá, hogy aznap, amikor a megbetegedések előfordultak, a vacsora bizonyos fogásait egy halálos méregfajtával, az akonitinnel fertőzték meg, ami külsejét tekintve gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a közönséges retektől.

Elhallgattam, hogy ellenőrizzem, rám figyelnek-e valamennyien. Életem legfölöslegesebb cselekedete volt. Olyannyira el voltak kábulva, hogy még csak egymásra sem néztek. Még az Otto-féle ingyen italról is megfeledkeztek. Minden szempár felém irányult, valósággal itták a szavaimat: ilyen paradicsomi állapotokról álmodik egy átlagos egyetemi előadó. Csakhogy egy egyetemi tanárnak ritkán adatik meg az a fölöttébb kétséges szerencse, hogy olyan figyelmet keltő témáról tartson előadást, mint amilyeniről most nekem kellett beszélnem.

– Aztán rejtélyes körülmények között eltűnt Halliday. Semmi kétségem afelől, hogy halálának okát boncolással teljes bizonyossággal meg lehetne állapítani. Csakhogy hasonló képen nincs kétségem afelől sem, hogy a szerencsétlen Halliday holtteste a Barents-tenger fenekén nyugszik. Vagyis a boncolást végérvényesen ejteni kell. Mindazonáltal az a meglátásom – s ez megint csak feltevés a részemről -, hogy ő nem ételmérgezésben halt meg, hanem mert ivott abból a mérgezett whiskyből, amit valójában nekem szántak. – Mary Stuartra pillantottam: kikerekedett szemek, szétnyíló ajkak, elképedt, sápadt arc. Rajtam kívül azonban senki sem figyelt rá. Félrehúztam düftinkabátom hajtókáját, hogy szemrevételezhessék azt a látványos méretű és immár színjátszó sérülést, amely a nyakam baloldalán éktelenkedett.

– Tessék! Ezt persze beszerezhettem volna magamtól is. Elcsúszhattam, s a sérülést okozhatta az esés. Am itt van az összetört adóvevő esete is. Talán olyasvalaki tette, aki betegesen gyűlöli a rádiókat vagy nyíltan kifejezésre kívánta juttatni ellenszenvét az iránt, amit mi fejlődésnek hívunk. Vagy esetleg olyasvalaki, akire túlságosan is nyomasztóan hatott már a sarkvidék, s ki kellett, hogy töltse valamin a felgyülemlett feszültséget. Tudják, esetleg kitört rajta a sivatagi caffard sarkvidéki megfelelője. Nos, hogy tetszik ez a feltevés? Rendkívüli, s még rendkívülibb módon egymáshoz nem kapcsolódó, tragikus és erőszakos véletlenek sorozata, mondhatná bárki. Elvégre a véletlenszerű egybeesések az élet szerves tartozékai. De nem az olyasféle n-edik hatványon jelentkező véletlenszerű egybeesések, mint amilyenek körülöttünk zajlanak, az ilyenek már igencsak a lehetséges legvégső határát súrolják. Azt hiszem, maguk is be fogják látni, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani tudjuk, hogy létezik legalább egy körültekintően kiagyalt és végrehajtott bűncselekmény, akkor a többi erőszakos történést sem szabad véletlennek tekintenünk, hanem annak, ami: szándékosan elkövetett gyilkosságoknak egy bizonyos cél elérése érdekében. Hogy mi ez acél, azt csak találgatni lehet, de egy biztos: roppant fontos lehet a gyilkos számára.

Egyelőre még nem láttak be semmit, vagy ha magukban mégis, akkor nem mondták ki hangosan. Azt hiszem, inkább az volt a helyzet, hogy agyuk egyszerűen megszűnt működni. Természetesen nem mindenkié. Kellett lennie legalább egy kivételnek köztük. Lehet, hogy többnek.

– S most térjünk rá a legutolsó fejleményre, ami viszont egyértelműen bűncselekmény – folytattam. – Michael Stryker meglehetősen ügyetlenül végrehajtott megölésére célzok, ami egyúttal kísérlet is volt – igaz, nem valami ötletes kísérlet – arra, hogy gyanúba keverjék a fiatal Allent olyasmiért, amit sohasem kővétett el. Nem mintha a gyilkos különösebb ellenszenvvel viseltetne Allen iránt, legalábbis nem erősebbel, mint úgy általában az egész emberiség iránt, pusztán a figyelmet akarta elterelni, nehogy a gyanú halovány árnyéka is rávetüljön. Azt hiszem, ha volna egy kis idejük, hogy végiggondolják a dolgot, akkor arra a végső következtetésre jutnának maguk is, mint én, hogy Allennek semmi köze nem lehetett a gyilkossághoz. Allen azt állítja, hogy semmire sem emlékszik a történtekből, és én fenntartás nélkül hiszek is neki. Olyan súlyos ütést kapott a tarkójára, hogy kilátszik a koponyacsontja. El sem tudom képzelni, hogyan úszta meg koponyacsont-törés és agyrázkódás nélkül. Az azonban biztos, hogy az ütéstől jó időre elvesztette az eszméletét. Ebből viszont adódik a feltételezés, hogy támadója azután is kitűnő erőnlétnek örvendett, hogy cudarul elbánt Allennel. Vagy esetleg azt kellene hinnünk, hogy Allen a rá mért csapástól öntudatlan állapotba került, de azon nyomban fel is pattant, s agyba-főbe verte támadóját? Ez teljességgel hihetetlen és értelmetlen. Sokkal inkább az a hihető, sőt, az egyetlen lehetséges változat, hogy az ismeretlen támadó Allen mögé settenkedett és leütötte, ráadásul nem puszta kézzel, hanem valamilyen nehéz és szilárd tárggyal. Mondjuk, egy kővel, hever belőlük néhány darab errefelé. Ezután összeszabdalta az eszméletlen Allen arcát, elszakította a kabátját, letépte néhány gombját – így akart olyan látszatot kelteni, ami vitán felül elárulja, hogy Allen megint verekedett.

Ugyanez történt Strykerrel is, azzal a különbséggel, hogy ő bele is halt. Szilárd meggyőződésem: nem véletlen, hogy Allent csupán leütötték, ellenben Strykert megölték. A gyilkos nyílván kellő szakértelemmel rendelkezik ilyen ügyekben, pontosan tudta hát mindkét esetben, hogy milyen erővel kell a csapást mérni. Ez nem is olyan könnyű feladat, mint gondolnák. Aztán ez a hullagyalázó elégé ostoba módon megpróbált olyan benyomást kelteni, mintha Stryker lett volna a verekedés másik résztvevője. Stryker arcát is összekaszabolta, akárcsak Allenét. Magukra bízom, hogy véleményt formáljanak róla, milyen ördögi elme képes egy halott arcát megcsonkítani.

Hagytam nekik egy kis időt a véleményformálásra. Legtöbbükön semmi jelét nem láttam annak, hogy szavaim irtózatot vagy felháborodást váltottak volna ki belőlük: alapvető reakciójuk a megrendülés volt, mintha az agyuk készakarva küzdene az elhangzottak befogadása ellen. Nem váltottak pillantásokat, egyetlen szempár sem rezdült: valamennyi rám szegeződött.

– Strykernek felrepedt a felső ajka, egy fog hiányzott, s a homlokán egy pirosas, nyers horzsolás volt látható, amit, azt hiszem, egy másik kővel okoztak. Sőt, valószínűleg az összes sérülését hasonlóképpen kővel okozták, elkerülendő, hogy valamilyen kéznyom vagy ujjlenyomat maradjon. Ha ezeket a sérüléseket verekedés közben szerezte volna, akkor a sebek erősen véreztek volna és az ütések nyomai sakkal kiterjedtebbek volnának. Erre utaló jelet azonban nem találtam, mert Stryker halott volt és a vérkeringése már leállt, amikor azokat a sebeket ejtették rajta. A legkompromittálóbb bizonyítéknak a gyilkos az Allen kabátjáról letépett gombot szánta: a halott tenyerébe helyezte, s rácsukta az ujjait. Mellesleg, a hó nem volt letaposva és feldúlva a halott körül, ahogy egy verekedés színhelyén feltétlenül számítani lehetne rá. Kétféle lábnyom vezetett oda, ahol Stryker feküdt. Egy pedig visszafelé. Semmi dulakodás, semmi felfordulás, csak egy gyorsan, vagy talán inkább rendkívül sallangmentesen végrehajtott gyilkosság. – Ismét belekortyoltam Otto skót whiskyjébe. Biztosan a saját készletéből vette, mert pompás íze volt. Aztán tanáros modorban megkérdeztem: – Van valakinek kérdése?

Előre meg lehetett jósolni, hogy nem lesz. Látszott rajtuk, hogy túlságosan is lekötik őket a saját maguknak feltett kérdések. Nekem már nem jutott belőlük.

Folytattam hát:

– Gondolom, ezek után egyetértenek velem: fölöttébb valószínűtlen, hogy az előző négy haláleset közül bármelyik csupán a véletlenek egybeesése volna. Úgy vélem, hogy már csak a legnaivabbak és a leghiszékenyebbek hajlamosak feltételezni, hogy ezek a halálesetek egymástól függetlenül következtek be, s hogy nem ugyanaz a valaki felelős értük. Valójában arról van szó, hogy egy tömeggyilkossal állunk szemben. Aki egy őrült vagy beteges gyilkos, vagy pedig elvetemült, gonosz szörnyeteg, aki súlyt helyez rá, hogy látszólag találomra és vaktában öljön, hogy elérhesse, isten tudja, milyen sötét célját. Vagy esetleg mind a három egyszerre. Bármi vagy bárki is ez a valaki, most itt van közöttünk, ebben a helyiségben. Kíváncsi volnék, vajon melyikük az?

Most először fordították el rólam a tekintetüket, hogy titkon fürge pillantásokat vessenek egymásra, abban a groteszk reményben, hogy ekképpen azonosítani tudják a gyilkost. Azonban egyikük sem, nézett olyan vizsla tekintettel a másikra, mint amilyennel én figyeltem valamennyiüket a szemüvegem kerete fölött. Ha ugyanis egy szempár továbbra is rám szegeződött volna, annak csak az lehetett volna a magyarázata, hogy tulajdonosa tudja, ki a gyilkos, következésképp felesleges körbe nézelődnie. Ám tisztában voltam vele, miközben rendületlenül fürkésztem a többieket, hogy semmilyen valós alapja nincs a reménykedésemnek: elképzelhető, hogy gyilkos nem nagy koponya, ahhoz viszont túl okos, hogy besétáljon abba a csapdába, amelynek teljesen nyilvánvalónak kellett lennie olyasvalaki szemben, akinek a számláját öt gyilkosság terheli. Biztos voltam benne, hogy senki nincs a társaságban, aki lopva ne pillantott volna körül a helyiségben. Türelmesen megvártam, amíg újra élvezhettem osztatlan figyelmüket.

– Fogalmam sincs, hogy ki ez az elvetemült gonosztevő – közöltem -, de azt hiszem, azt bizonyossággal meg tudom mondani, hogy ki nem. Miss Haynest is beleértve, összesen huszonketten tartózkodunk ebben az épületben. Megítélésem szerint kilencen vannak a társaságból, akikre nemigen vetődhet a gyanú árnyéka.

– Irgalmas isten! – dörmögte Goin. – Te irgalmas isten! Ez valami szörnyűség, dr. Marlowe ez felülmúl minden képzeletet, hogy egyikünknek közülünk, azok közül, akiket ismerünk, akik a barátaink, öt ember halála szárad a lelkén. Nem, nem! Ez lehetetlen!

– Márpedig maga is nagyon jól tudja, hogy ez az igazság – mondtam. Goin nem válaszolt. – Kezdem magammal: tiszta a lelkiismeretem. Nem azért mert tudom, hogy nem én voltam – hiszen ezt valamennyien állíthatnánk -, hanem mert két ellenséges akció is az én személyem ellen irányult. Az egyik akár halálos kimenetelű is lehetett volna. Mi több, amikor Strykert megölték és Allent megsebesítették, én azzal voltam elfoglalva, hogy Mr. Smith-t behozzam az épületbe.

Ez utóbbi kijelentésem igaz volt ugyan, de nem fedte a teljes valóságot. Ezt azonban csak Smith s legfeljebb még maga a gyilkos tudhatta, s minthogy már egyébként is rajta voltam a listáján, elképzelhető, hogy a véleménye lényegtelen volt a szememben, annál is inkább, mert nyíltan nem beszélhetett róla. Mr. Smith hasonlóképpen tiszta, nem csupán azért, mert a merénylet időpontjában nem volt magánál, hanem mert maga is csaknem halálos áldozatává vált a mérgezéses gyilkosságoknak, s aligha hihető, hogy saját magát mérgezte volna meg.

– Engem is mentsen fel, dr. Marlowe? – A Herceg kiáltott rekedt fejhangon, amely érdes volt a feszültségtől. – Nem én voltam, nem lehettem…

– Egyetértek, Cecil, nem maga volt. Eltekintve attól a ténytől, hogy maga is egyike volt a mérgezés áldozatainak, nem hiszem – nos, nem akarom testi adottságait alábecsülni, de nem hiszem, hogy maga képes lett volna a magasba emelni azt a szikladarabot, amellyel megölték Strykert. Mr. Gerran szintén gyanú felett áll: őt ugyancsak megmérgeztek, s Stryker halálának időpontjában itt tartózkodott az épületben. Allennek értelemszerűen semmi köze nem lehetett a merénylethez, s Mr. Goinnak sem. Bár az utóbbi ártatlanságát illetően be kell érniük egy személyes megfigyelésemmel.

– Mit jelentsen ez, dr. Marlowe? – Goin hangja komoran csengett.

– Azt, hogy amikor először meglátta Stryker holttestét, az arca fehér lett, mint a mész. Az ember sok mindenre képes a testével, de bőrének vérellátását nem tudja kénye-kedve szerint szabályozni. Következésképpen, ha előre fel lett volna készülve a látványra, az arcszíne változatlan maradt volna. De nem maradt. Vagyis nem számított arra, hogy ilyesmi várta magát. A két Maryt is kihagyhatjuk a számításból, mivel fizikailag kivitelezhetetlen lett volna bármelyikük számára, hogy azzal a szikladarabbal támadjanak Strykerre. És természetesen tisztázva van Miss Haynes is. Vagyis az én összesítésem szerint tizenhárman vannak olyanok, akik potenciálisan, gyanúsíthatók. – Körbehordoztam tekintetemet a helyiségen, s közben megszámolta őket. – Így van. Tizenhárman, Reménykedjünk abban, hogy ez a szám kiváltképp balszerencsés egyikük számára.

– Dr. Marlowe! – szólalt meg Goin. – Azt hiszem, fontolóra kellene vennie lemondásának visszavonását.

– Tekintse visszavontnak. egyébként is, már éppen törni kezdtem a fejem, hogy miből fogok megélni. – Egy pillantást vetettem az üres poharamra, majd Ottóra emeltem a tekintetem:

– Most, hogy újra teljes mellszélességben a maguk alkalmazásában állok, nem tudom, szabad volna-e…

– Persze, tessék csak. – Otto teljesen magába roskadt, valósággal belesüppedt a székébe, amely gondviselés jóvoltából igen szilárdnak bizonyult. Ha több mint százkilónyi szalonnával megspékelt hústömeg kinézhet úgy, mint egy kipukkadt luftballon, akkor Otto most egy kipukkadt luftballonhoz hasonlított. – Édes jó istenem, ez rettenetes. Gyilkos van közöttünk. Valamelyikünk megölt öt embert. – Hevesen kirázta a hideg, pedig mostanra már jóval nulla fok fölé emelkedett a hőmérséklet. – Öt ember halott. És aki végzett velük, itt van közöttünk.

Rágyújtottam egy cigarettára, ittam egy kortyot Otto whiskyjéből, s vártam, talán lesz még valakinek megjegyeznivalója. Kint a szél olyannyira felerősödött, hogy éles süvöltése magányos és hátborzongató jajveszékelésnek tetszett, amely mind magasabb oktávokba csapott, végül már csak egy félelmetes és vérfagyasztó sivítás hallatszott, ahogy sebessége elérte erejének csúcsát, majd továbbszáguldott. Úgy rémlett, hogy mindenki a kinti jajveszékelést hallgatja, s elmélyülten figyel a neszek-re, mintha csak természetfölötti litániává állnának össze, kifejezve az agyukat bilincsbe szorító rettegésüket. Mintha a szél hangja rekviem volna a halott Strykerért. Egy teljes perc telt el úgy, hogy senki sem szólalt meg. Nekem kellett megtörnöm a csendet.

– A következtetéseket kénytelen lesz mindenki levonni magára nézve – figyelmeztettem őket. – Ha mindnyájan legalább olyan alapossággal gondolják végig a fejleményeket, mint ahogy én tettem, akkor a következtetéseket sem tudják megkerülni. Stryker halott, úgyszintén a másik négy is. Ki akarhatta a halálukat? Miért kellett meghalniuk? Van ésszerű indok ezekre a gyilkosságokra, meghúzódik valamilyen cél mögöttük? Vagy pedig egy pszichopata gyilkos rejtőzik közöttünk? Ha a gyilkosságokat valamilyen szándék vezérelte, a tettes vajon elérte már a célját? S ha nem – vagyis ha a gyilkos pszichopata -, akkor melyikünk lesz a következő áldozata? Ki fog meghalni ma éjszaka? Ki tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét a hálófülkéjében, miközben tudatában van annak, hogy valaki, egy őrült gyilkos, bármikor beállíthat a kabinjába? Sőt, esetleg a saját szobatársa az, aki vágyakozva szorongatja kezében a kést, vagy azt fontolgatja, hogy párnával fogja megfojtani őt? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez utóbbira van nagyobb esély – hiszen elvileg ki követne el olyan nyilvánvaló őrültséget, hogy a saját szobatársát ölje meg? Természetesen csakis egy őrült, ő viszont minden további nélkül. Mindebből azt akarom kihozni, hogy – jobb szó híján – álmatlan virrasztás vár mindnyájunkra. Talán egy éjszakára ki is tudunk tartani. Huszonkettőre? Ébren tudunk maradni huszonkét éjszakán át egyvégtében? Biztos lehet valamelyikünk is abban, hogy még életben lesz, amikor a Harmatos Rózsa visszatér?

Arckifejezésükből és abból a néma csöndből ítélve, ami az utolsó kérdésemet fogadta, egyértelmű volt, hogy egyikük sem mer ilyen bizonyosság kinyilvánítására vállalkozni. Ám amikor a többiek puszta noszogatása helyett magam is eltűnődtem azon, hogy én mit válaszolnék a saját kérdésemre, akkor döbbentem csak rá, hogy a lét folytatólagosságának az ügye különösképpen és leginkább engem érint, hiszen ha a merénylő nem valamiféle habókos pszichopata, aki akkor öl, amikor rájön a roham, hanem hidegvérű és józanul mérlegelő gyilkos, aki egy meghatározott cél elérése érdekében cselekszik, akkor holtbiztosra vehetem, hogy halállistáján az én nevem szerepel a következő helyen, még ha eredetileg nem is volt ott.

– És ezentúl hogyan viselkedjünk egymással szemben? – kérdeztem. – Szakadjunk két csoportra, s az egyikbe tartózzék az a kilenc ember, aki tisztázva van? S számukra az volna a helyes viselkedési forma, ha messze kikerülnék potenciálisan gyanúsítható tizenhárom társukat, vagy ha állandóan vizslatnák, fürkésznék őket? Még akkor is, ha ez megalázó volna tizenkét ember számára a tizenháromból? Akárcsak az olaj és a víz, ne is próbáljunk meg egymással elvegyülni? Vagy ami a holnapi forgatási tervet illeti. Úgy tudom, hogy Mr.Gerran holnap a Gróf társaságában a fjelleket akarja felkeresni: vagyis egy jó ember és egy potenciálisan rossz ember lesz együtt. Mr. Gerrannak netalán még egy jó emberi – vagy többet is – magával kellene vinnie, hogy vigyázhassanak egymásra? Heissman a motorcsónakkal végig akar hajóznia Sor-hamna mentén, hogy lehetséges helyszíneket keressen a forgatáshoz. Tudomásom szerint Jungbeck és Heyter önként jelentkezett, hogy elkísérik. Tehát hárman lesznek egy csoportban olyanok, akiknek az ártatlansága még nem bizonyosodott be. S mi van akkor, ha egy fehér bárányka együtt tart egy fekete farkassal – vagy farkasokkal -, s az utóbbi azzal a szomorú hírrel jön vissza, hogy szegény kicsi bárányka belezuhant a szakadékba, s hiába volt minden hősies erőfeszítése, hogy megmentse, az ártatlan barika mégis nyomorultul elpusztult? S jussanak csak eszükbe azok a takaros meredélyek a sziget déli részén! Egy jól időzített lökés, egy ügyes gáncsolás – nos, ötszáz méter magasból lezuhanni nem gyerekjáték, különösen, ha tekintetbe veszik, hogy meg sem állnának, csak lent a fenéken. Bonyolult és nehéz probléma, ugye, uraim?

– Ez nevetséges – fakadt ki hangosan Otto. – Teljességgel nevetséges.

– Tényleg? – mondtam. – Sajnálatos módon már nem tudjuk kikérni Stryker véleményét erről. És Antonióét, Hallydayét, Moxenét és Scottét sem. Ha majd a maga távozó szelleme bámul lefelé, Mr.Gerran, – mármint porhüvelyét éppen egy hóba vájt üregbe eresztik le, gondolja, hogy még akkor is nevetségesnek fogja tartani?

Ottón borzongás futott végig, s a whiskysüvegért nyúlt.

– Az isten szerelmére, akkor mit tegyünk?

– Nincs ötletem – válaszoltam. – Hallhatta, amit Mr. Goinnak mondtam: visszatértem alkalmazotti pozíciómba. Én erre a filmre nem tettem fel az utolsó gatyámat – szemben magukkal, ha igaz, amit Mr. Goin közölt Imrie kapitánnyal. Ebben az ügyben nyilván az igazgatótanácsnak kell döntést hoznia. Négyből már csak hárman maradtak ugyan, de még így is határozatképesek.

– Volna szíves közölni, hogy mi a fészkes fene jár a maga alkalmazotti fejében? – Goin megpróbált mosolyogni, de nem igazán sikerült neki.

– Továbbra is itt akarják leforgatni az összes jelenetet vagy sem? A maguk dolga, hogy eldöntsék. Ha valamennyien az épületben maradunk és minden adott időszakban legkevesebb fél tucatnyian őrködünk nyitott szemmel és a fülünket hegyezve, akkor elég jók az esélyek arra, hogy mire letelik a huszonkét nap, még mindig ép állapotban leszünk mindannyian. Más részt persze ez azt jelentené, hogy a film nem fog elkészülni, s az összes beruházás veszendőbe megy. Nem ugrálnék örömömben, ha nekem kellene szembenéznem ilyen problémával. Mr. Gerran, kitűnő a skót whiskyje.

– Látom, tudja értékelni. – Otto szeretett volna szigorúnak látszani, de csupán aggodalom csendült ki a hangjából.

– Ne legyen már olyan smucig. – Töltöttem magamnak. – Olyan időket élünk, amelyek próbára teszik az ember idegeit. – Nemigen figyeltem Ottóra, de magamra sem. Egyszer már megesett velem hasonló, amióta elhagytuk Wicket: akkor, amikor a Gróf a retekről és a megcsömörlöttségről beszélt, s bizonyos szavai mintha csak gyufát érintettek volna a gyújtózsinórhoz, gondolatok egész sorozatát indították el bennem. Olyan sebességgel követték és kergették egymást a fejemben, hogy az agyam képtelen volt a regisztrálásukra. Most is ugyanez történt velem, csakhogy most a saját szavaim indították el a folyamatot. Arra lettem figyelmes, hogy a Gróf mond valamit, feltehetően hozzám intézve a szavait. – Ne haragudjon, máshol járt az eszem – szabadkoztam

– Azt látom. – Úgy nézett rám, mintha nagyon törné valamin a fejét. – Rendben van, hogy kibújik a felelősség alól, de mégis, maga mit lépne a helyünkben? – Elmosolyodott. – S ha ideiglenes, fizetetlen társigazgatóként újra kooptálnánk?

– Egyszerű – mondtam, s a válasz tényleg könnyen jött ki a számon, hála annak az agytornának, amit az előző harminc másodpercben végeztem. – Gyakran néznék a hátam mögé, de azért leforgatnám azt a nyamvadt filmet.

– Aha. – Otto bólintott, a Gróf meg Goin egymásra nézett. Látszott a tekintetükön, hogy válaszom megelégedésükre szolgált. – De most, ebben a pillanatban mit tenne?

– Mikor vacsorázunk?

– Hogy mikor? – Ottóra rájött a pisloghatnék.

– Ó, nyolc körül, úgy gondolom.

– Most pedig öt óra van. A magam részéről lefekszem aludni: ez az, amit tenni fogok. És senkinek sem tanácsolnám, hogy a közelembe jöjjön, akár egy aszpirinért, akár késsel a kezében, mert tényleg nagyon ingerlékenynek érzem magam.

Smithy megköszörülte a torkát:

– És már most fejbe csap, ha kérek egy aszpirint? Vagy valami erősebbet, amitől aludni tudok? Úgy érzem, mintha a fejemet kiklopfolták volna egy húsvágó deszkán.

– Adhatok magának valamit, amitől tíz percen belül aludni fog. De figyelmeztetem, hogy holnap reggel esetleg sokkal cudarabbul fogja magát érezni, ha felébred.

Az lehetetlen. Vezessen azokhoz a kábító cseppekhez.

A hálókabinomban megragadtam a négyszögletes, dupla falú kis üvegablak fogantyúját, s némi erőfeszítés árán kinyitottam. – A magáé is nyitható?

– Látom, valamit forgat a fejében. Gondoskodik róla, hogy a hívatlan vendéget ne várja terített asztal, ugye?

– Valahogy úgy. Hozzon ide egy tábori ágyat. Kölcsönveheti Judith Haynes szobájából.

– Persze – mondta. – Hiszen az egyik ott már felesleges.