HATODIK FEJEZET

Ilyentájt ezen a szélességi fokon csak reggel féltíz körül virrad meg igazán. Tíz órakor temettük el három halottunkat: Antoniót, Moxent és Scottot. Lelkük mélyén biztosan megbocsátottak volna nekünk azt a szinte már illetlen rohamtempót, amellyel megtartottuk a gyászszertartást: a vadul kavargó vihar lankadatlanul tombolt továbbra is, a szél borotvaéles késekkel hatolt a ruha és a bőr alá, egészen a csontig. Imrie kapitány egyujjas kesztyűs kezében nagy, rézfedelű Bibliát tartott, abból olvasta fel sietősen a gyászszertartásokon szokásos halotti misét. Legalábbis feltételeztem, hogy azt hadarja el, amennyire meg tudtam állapítani, a hegyi beszédből idézett. A szél valósággal kiragadta az alig hallható szavakat a szájából és a szürkésfehér, sivár tenger felé sodorta. A Harmatos Rózsán rendszeresített egyetlen brit zászló alól három, vászonba csavart tetemet csúsztattunk le a vízbe, három vászonzsák merült el zajtalanul a tenger hullámaiban. Láttuk, ahogy becsapódásuk nyomán szétfröccsen a víz, de nem hallottunk semmit, mert mindent betöltött a megfagyott kötélzeten átsüvítő szél gyászénekének éles és magányos jajveszékelése.

Szárazföldi temetésnél a gyászolókat szinte magához köti a frissen hantolt sír, nem tudnak szabadulni a látványától, de itt nem volt semmiféle sír, nem volt mit nézni, s a kegyetlen hideg a fedél-és a meleg utáni vágyódáson kívül minden más gondolatot kiűzött az emberek fejéből. S ezen kívül az sem volt mellékes, hogy Imrie kapitány közölte: régi halász hagyomány szerint búcsúzóul inni kell a halottak emlékére. Hogy valóban hagyomány volt-e, nem tudhattam. Lehet, hogy Imrie találta ki. Az viszont biztos volt, hogy az elhunytak sosem tartoztak a halászok nagy családjához. Ám de akár-mi volt is a hagyomány eredete, kétségkívül a kapitány felszólítása is hozzájárult ahhoz, hogy a fedélzet villámgyorsan kiürüljön.

Én maradtam. Valahogy nem volt kedvem csatlakozni a többiekhez, nem mintha Imrie kapitány invitálását ízléstelennek találtam volna. Hiszen csak hallatlan képmutatással állíthatná bárki: a keresztény etika tiltja, hogy az életben maradottak jó utat kívánjanak az eltávozottaknak. Azért nem csatlakoztam, mert társasában nehezen lehet szemmel követni, hegy ki és mit tölt a poharába. Meg hát az éjszaka alig aludtam három óránál többet. Az agyam fáradt volt s tompa, az idegeim rongyokban lógtak. Abban bíztam, hogyha hősiesen kiteszem magam a sarki vihar megpróbáltatásainak, talán sikerül a ködfátyolt némileg szétoszlatnom. Megragadtam a fedélzeten kifeszített egyik biztosító kötelet – volt belőlük jó néhány -, s oldalvástaz egyik fedélzeti rakományhoz araszoltam. Azokból is volt épp elég. Hiú ábránd volt, de igyekeztem menedéket keresni a láda szélárnyékos oldalánál, s vártam, hogy felszálljon a ködfátyol. Halliday halott volt. Kerestem a holttestét, de nem találtam sehol. Feltűnés nélkül, óvatosan átkutattam minden valószínű és valószínűtlen rejtekhelyet a Harmatos Rózsán, de mindhiába, nyomtalanul eltűnt. Biztosra vettem, hogy Halliday a Barents-tenger sötét mélyén pihen. Hogy milyen úton került oda, nem tudtam, de nem is látszott fontosnak. Elképzelhető, hogy valaki besegített neki, de inkább az tűnt valószínűnek, hogy nem volt segítőtársra szüksége. Azért hagyta el olyan hirtelenséggel az ebédlőt, mert az italába – az én italomba – szórt méreg nemcsak halálos volt, de villámgyorsan is hatott. Heveny hányingert érzett, s a legalkalmasabb helynek a megkönnyebbülésre a hajó oldala látszott. Megcsúszhatott a havon vagy a jégen. Esetleg a hajó erősen megdőlt – mint annyiszor az éjszaka folyamán -, amint egy hullámfalba ütközött. Akkorra már biztosan eluralkodott rajta a rosszullét, gyenge volt és szédült. Könnyen megeshetett tehát, hogy már képtelen volt arra ügyelni, át ne zuhanjon a mellvéd alacsony peremén. Az egyetlen vigasz - ha egyáltalán vigasznak nevezhető – az volt, hogy hihetően végzett vele a méreg, mint hogy a tüdeje megtelt volna vízzel. Jómagam ugyanis nem osztom azt a közhiedelmet, hogy a vízbe fulladás viszonylag könnyű és fájdalommentes halálnem. Már pusztán azért sem hiszek benne, mert csupán egy elméleti feltételezésről van szó, amit a gyakorlatban még semmi és senki nem igazolt.

Nagyjából biztosra vettem, hogy Halliday távolmaradása még senkinek sem tűnt fel, kivéve persze engem és azt a személyt, aki felelős volt a haláért. Sőt, az utóbbit sem állíthattam teljes bizonyossággal, hiszen előfordulhatott, hogy semmit sem tudott Halliday rövid ebédlőbeli látogatásáról. Igaz, Halliday nem jelent meg a reggelinél, de hát rajta kívül mások sem. Azok pedig, akik reggeliztek, nem egyszerre mentek az ebédlőbe, hanem csak hébe-hóba szállingóztak. Mivel így a reggeli több órásra sikeredett, Halliday hiánya nem szúrt szemet senkinek. Kabintársa, Sandy pedig még mindig beteg volt. Teljesen mellékes volt a számára, ott van-e Halliday vagy sem. S minthogy Halliday magának való ember volt, holléte amúgy se érdekelt különösebben senkit. Reménykedtem, hogy eltűnése a lehető leghosszabb ideig marad észrevétlen, noha az Imrie kapitánynak akkor reggel átadott írásos garancianyilatkozat nem tartalmazott specifikus utalást arra vonatkozóan, hogy mi a teendő, ha valakinek nyoma vész, mégsem lehetett kizárni, hogy a kapitány képes az esetet ürügyként kihasználva félbeszakítani az utat és teljes sebességgel Hammerfest felé venni az irányt.

Amikor kora reggel visszatértem a kabinomba a kabinajtó és a küszöb közé becsúsztatott gyufaborító már nem volt a helyén. Az utazótáskák zsebeinél elhelyezett pénzérmék is lecsúsztak a zsebek fenekére, egyértelmű jeleként annak, hogy a táskákat felnyitották. Sokat elárult a kedélyállapotomról, hogy a felfedezés nem okozott különösebb megrázkódtatást. Ez önmagában véve is meglepő volt, hiszen ha valaki tisztában van is azzal, hogy a jó öreg doktor utánanézett az akonitinnek és többé-kevésbé tudja, hogy a mérgezés nem volt vétetlen, akkor sem kellett volna feltétlenül feltúrnia a kézitáskáit. Ezentúl illett hát időnként a hátam mögé pillantanom, jobban, mint valaha.

Zajt hallottam a hátam mögül. Első ösztönös reakcióm az volt, hogy néhány lépést tegyek előre, ki tudja, milyen kemény vagy éles eszközzel készülnek lesújtani a tarkómra vagy a lapockámra, aztán villámgyorsan visszaforduljak, szembe a támadómmal. Ám ezzel egy időben egy józan hang azt súgta: nem valószínű, hogy bárki is fényes nappal, a parancsnoki hídon tartózkodók szeme láttára akarna eltenni láb alól az első fedélzeten. Így hát hanyagul megfordultam, s tekintetem Charles Conradba ütközött, aki éppen a fedélzeti rakomány szélárnyékos oldala felé iparkodott, hogy némi menedéket találjon a vihar elől.

– Hát maga mit keres itt? – kérdeztem. – A szokásos reggeli egészségügyi séta, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből? Vagy magát nem dobta fel Imrie kapitány ajánlata egy kupicára?

– Egyik sem – mosolyodott el. – Csak a kíváncsiság. – Megveregette a mellettünk tornyosuló, vízhatlan ponyvával borított ládát. Közel három méter magas volt, félig henger alakú, lapos fenekű, s legkevesebb egy tucat acélkábellel rögzítették a helyére. – Tudja, hogy mi van ebben?

– Ez egy találós kérdés?

– Igen.

– Előre gyártott sarkvidéki kunyhók. Legalábbis ez a szóbeszéd járta Wickben. Azt mondták, hat ilyen kunyhó van. Egymásba lehet őket rakni, hogy könnyű legyen a szállításuk.

– Pontosan. Ragasztott furnérlemezből, azbesztből és alumíniumból készültek. Kapokszőrből van a szigetelésük.

A következő hatalmas ládára mutatott, amely közvetlenül az előtt állt, amely mögé mindketten behúzódtunk. Ennek fölöttébb szokatlan alakja volt, nagyjából oválisnak lehetett volna mondani. Körülbelül embermagasságú volt

– Na és mi van ebben?

– Újabb találós kérdés?

– Persze.

– S ha megint mellétrafálok? Mint az előbb? – okoskodtam.

– Ha tényleg elhiszi, amit Wickben pletykáltak az emberek, akkor bizony mellétrafál alaposan. Ugyanis abban a ládában sem kunyhók vannak.

Nincs szükségünk rájuk. A Sor-hamna, azaz a Déli-Mennyország nevet viselő vidéken lesz a telephelyünk, ahol már épültek házak, és még mindig használható állapotban vannak. Egy Lerner nevű pacák vetődött arrafelé hetven évvel ezelőtt, szenet keresett. Egyébként meg is találta a lelőhelyet. Furcsa egy ipse lehetett, mert a sziklákat bemázolta a német zászló színeire, jelezvén, hogy a vidék a jövőben magánterületnek számít. Nos, ő építette kunyhókat. Még egy utat is kiépített, keresztül földnyelven, le egészen a legközelebbi öbölig. Akvalross Bukta-ig, vagyis a Rozmár-öbölig. Utána egy német halkereskedő cég alkalmazottai vertek tanyát arrafelé – és ők is építettek kunyhókat. Sőt, mi több, a Nemzetközi Geofizikai Évnek a keretében a közelmúltban egy norvég tudományos expedíció kilenc hónapot töltött el ott. Ők is építettek házakat maguknak. Nem a szálláshely a hiánycikk a Déli Mennyországban.

– Maga nagyon jól informált.

– Nem szoktam elfelejteni azt, amit alig fél órája olvastam. Jönmegy ma reggel körbejárt és kiosztotta a prospektusokat a világ eddigi legnagyobb filmvállalkozásáról. Maga nem kapott egy példányt belőle?

– Dehogynem. Ám szótárt elfelejtett mellékelni hozzá.

– Annak sem vette volna sok hasznát. – Ismét megveregette a vízhatlan ponyvát mellettünk. – Ez egy tengeralattjáró középső részének a makettje. Belül üres, persze. Természetesen azzal, hogy makett, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy kartonpapírból készült. Acélból van, és tíz tonnát nyom. Ebből négy tonna az öntöttvas nehezék. Az a másik pedig a tengeralattjáró megfigyelőtornya. Az kerül rá erre, amikor már vízbe helyeztük.

– Ó! – nyögtem ki, mivel más egyszerűen nem jutott az eszembe. – s azok az állítólagos vontatók, meg üzemanyagtartályok a hátsó fedélzeten? Azok a valójában harckocsik és légvédelmi ütegek?

– Nem, azok tényleg vontatók és üzemanyagtartályok. – Rövid szünetet tartott. – Tudja, hogy a forgatókönyvből csak egyetlen példány van, s az is be van zárva a Bank of England páncélszekrényébe, vagy valami hasonló helyre?

– Ezt a részt átugrottam.

– Még csak pontos forgatási terv sincs kidolgozva a különböző helyszíni jelenetekre a szigeten. Akárha egymástól független jelenetekből állna a film, amelyeket összerakva teljesen értelmetlenné válna az egész. Bizonyosan kell lennie valamilyen összekötő kapocsnak közöltük, amitől értelmet kapnak. Ám az összekötő kapcsot egy trezor őrzi a Threadneedle utcában, vagy mit tudom én, hol van az az átkozott bank. Ennek így nincs értelme:

– Lehet, hogy épp ezt akarták. – Kezdtem tudatára ébredni, hogy a lábam lassan jéggé fagy. – Legalábbis a forgatás első szakaszára. Lehetnek nagyon is alapos okai ennek a titkolózásnak. Mellesleg, ha jól tudom, néhány producer egyenesen arra bátorítja a rendezőket, hogy forgatás közben rögtönözzenek, engedjék szabadjára a fantáziájukat, tegyenek kedvük szerint.

– De Neal Divine még soha egyetlen jelenetet nem filmezett rögtönözve. – Conrad sűrű barna haját a hó és a szél alaposan összeborzolta és az arcába fújta, úgy, hogy a homlokából alig lehetett valamit látni. De annak a kevésnek az alapján, ami a haja alól kivillant, homlokán az aggodalom barázdái gyülekeztek. – Ha Divine-nek a forgatókönyv azt írja elő, hogy a főszereplőnek a 289. jelenetben keménykalapot kell viselnie és kánkánt kell lejtenie, akkor a 289. jelenetben a főszereplő kánkánt fog lejteni, keménykalapban. Ottóról meg csak annyit, hogy addig neki nem vág semminek, amíg nincs minden kidolgozva az utolsó gyufaszálig és pennyre pontosan. Kiváltképpen, ami az utóbb illeti.

– Mindig is megfontolt ember hírében állott.

– Még hogy megfontolt! -. Conrad összerázkódott. – Maga nem úgy véli, hogy ez az egész egy iszonyú nagy hülyeség?

– Számomra az egész filmvilág bolondnak tűnik – válaszoltam őszintén. – Mivel egyszerű földi halandóként most először hozott össze a sors ezzel a különleges világgal, nem tudhatom, hogy szóban forgó hülyeség eltér-e a normától vagy sem. Színészkollégáinak mi a véleménye?

– Milyen színészkollégákról beszél? – kérdezett vissza Conrad gyászos képpel. – Judith Haynes még mindig be van zárkózva a két kutyájával. Mary Stuart leveleket írogat a kabinjában, legalábbis ezt állítja, de valószínűbb, hogy a végrendeletét fogalmazza. És ha Gunther Jungbecknek és Jon Heyternek egyáltalán van véleménye bármiről is, azt mindketten szigorúan megtartják maguknak. Egyébként is, elég fura szerzet mindkettő.

– Még színészek között is?

– Ahogy mondja. – Mosolygott, de mosoly, nem volt az igazi. – A tengeri temetések a jelek szerint kihozzák belőlem az embergyűlölő énemet. Szóval, az a lényeg, hogy ők ketten nagyon keveset tudnak a filmvilágról, legalábbis ami az angliait illeti. S ez eléggé érthető is, gondolom én. Heyter kizárólag Kaliforniában játszott eddig, Jungbeck pedig Németországban. Valójában nincs bennük semmi furcsa, éppen csak nincsenek közös témáink, közös érdeklődési körünk.

– De magának csak ismernie kellene őket.

– Még csak azt sem, és ebben nincs semmi meglepő. Szeretek szerepeket játszani, de maga a filmvilág halálosan untat, s nem kedvelem a társasági életet sem. Emiatt persze jómagam is fura szerzetnek számítok. Otto azonban kezeskedik mind Jungbeckért, mind Heyterért, sőt, kifejezetten áradozik róluk, s nekem ennyi elég is. Megeshet, hogy mindketten lemosnak majd a filmvászonról, ha esélyt kapnak rá. – Megint összerázkódott. – Nos, Conradnak nem sikerült a maga kíváncsiságát kielégítenie, de Conradnak ebből ennyi elég is volt. Mint orvos, maga nem javallana egy keveset abból a whiskyből, amit a jó öreg Imrie oly nagylelkűen felajánlott?

Azt kellett azonban tapasztalnunk, hogy Imrie kapitány meglehetősen vonakodva osztogatja a felajánlott whiskyt, amiből azonnal egyértelműen kiviláglott, hogy az ital a saját készletéből való, nem az Ottóéból. Alátámasztotta ezt az is, hogy Otto a megszokott helyén ült az asztalnál, és szemmel láthatólag semmiféle kifogást nem emelt a töltögetés ellen. Állig be volt bugyolálva egy színes takaróba, és arcszíne még mindig csak sápadt utánzata volt a vörösesbarna eredetinek. Legkevesebb húszan lehettek ott, a legénység és az utasok vegyesen. Azt azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehetett mondani rájuk, hogy vidám népség lennének.

Meglepetve fedeztem fel a társaságban Judith Haynest a férjével, Michael Strykerrel együtt, aki tüntető figyelmességgel repdesett körülötte. Az is meglepett, hogy ott látom Mary Darlingot. Talán kötelességtudata bizonyult erősebbnek az alkohollal szembeni fenntartásánál. Ám ennél is elképesztőbb volt, hogy az illendőség iránti érzéke nyilván elhagyta, mert, ahogy Allen karján csüngött, az túlságosan is kirívóan jelezte birtoklási vágyát. Azon persze nem csodálkoztam, hogy Mary Stuart nem volt ott. Hiányzott Heissman és Sandy is. Jungbeck és Heyter, az a két színész, akivel Conradnak egyetlen közös témája sem akadt, egy sarokban ültek egymás társaságában. Most először vettem alaposabban szemügyre őket. Színészeknek néztek ki kétségkívül. Pontosabban, úgy néztek ki, ahogy a hitem szerint a színészeknek ki kell nézniük. Heyter magas volt, szőke, vonzó és fiatal. Húsz évvel ezelőtt azt mondták volna rá, hogy fess: arca mozgékony, kifejező és eleven. Jungbeck legkevesebb tizenöt évvel volt idősebb nála, keménykötésű férfi, széles, súlyos vállakkal. Göndör sötét haja épphogy csak elkezdett őszülni, arca borostás. Mosolya készséges és lebilincselő. Úgy tudtam, hogy filmben ő fogja alakítani a gonosztevőt, leszámítva testi felépítését és a borostától kéklő állát, mindennek kinézett, csak banditának nem.

Az ebédlőben szinte teljes csend uralkodott, s mint kiderült, nem kizárólag az alkalom komolysága miatt: Imrie kapitány beszélt éppen, amikor beléptünk, s csak azért szakította félbe a szónoklatát, hogy jelezze megérkezésünket és megragadva a lehetőséget, még több whiskyt öntögessen szét. Én nem kértem belőle. A rövid szünet után Imrie kapitány ott folytatta, ahol abba hagyta:

– Igen – szólalt meg komoran -, ez így illik, így illik. Szomorú és tragikus ez a mai nap. Hárman távoztak közülünk, hárman Anglia fiai közül – pillanatnyi örömet éreztem, hogy Antonio nem hallja ezt -, persze, mindannyiunkra ez a sors vár, előbb-utóbb üt az utolsó óra. S ha már örök álomra hajtották a fejüket, ugyan találhattak-e volna jobb helyet a Medve-sziget dicsőséges vizeinél, ahol rajtuk kívül még tízezer honfitársuk nyugszik? – Rosszmájúan találgatni kezdtem, vajon a kapitány mikor hajthatta le az első szíverősítőjét, de aztán eszembe jutott, hogy hajnali négytől talpon van. A maga részéről nyilván meglehetősen előrehaladottnak tekintette hát a napot, és feltevésének helyességét igazolandó, újra töltötte a poharát. E művelet közben folyékonyan gördülő szónoklatát egy másodpercre sem szakította meg. Sajnálatos módon, állapítottam meg magamban, hallgatóságának többi tagjairól lerí, hogy legszívesebben másutt lennének.

– Nem tudom, maguknak mit jelent a Medve-sziget – folytatta a kapitány. – Gondolom, semmit. Miért is jelentene? Csak egy név, egy sziget neve. Mint mondjuk, Wight szigete, vagy maguknál Amerikában a Coney-sziget, csupán egy név. Ám másoknak, például Mr. Stokesnak és nekem – s rajtunk kívül még sokaknak – valamicskével többet mond. Mert a mi életünkben fordulópont volt ez a név, bizony, választóvonal. Vagy miként a geográfusok jobban mondva a geológusok mondanák: vízválasztó volt nekünk a Medve-sziget. Amikor először hallottuk, tudtuk, hogy soha egyetlen más név sem jelentett ennyit a számunkra, és ezután sem fog. S hogy már semmi nem lesz ugyanolyan, mint korábban. A Medve-sziget volt az a hely, ahol a gyerekek egyik napról a másikra felnőtté váltak, a középkorúak meg öregekké. Akárcsak én. – Egy másik Imrie kapitány volt az, aki most beszélt: halk szavakkal idézte fel a múltat, szomorúan, de nem keserűen. És a társaság már önszántából odafigyelt a szavaira, a kényszeredettség eltűnt és a szemek sem tapadtak már vágyakozva az ajtókra. – Magunk között a Kapunak neveztük – folytatta a kapitány. – Mert kapu volt a Barents-tengerre és a Fehér-tengere. És Oroszország felé is, ahova a hajókonvojokat kísértük a háború hosszú, évei alatt. Bizony, hosszú évek voltak azok. Ha valaki áthaladt a Kapun, és vissza is tért az útról, azt mondták rá: szerencsés ember. Ha fél tucatszor tette meg ugyanezt az utat, akkor már úgy tartották: egész életére kimerítette a szerencséjét. Mi hányszor is haladtunk át a Kapun, Mr. Stokes?

– Huszonkétszer – most az egyszer Mr. Stokesnak nem kellett a választ fontolgatnia.

– Huszonkétszer. Nem azért mondom el mindezt, ment én is ott voltam. De azoknál az embereknél, akik a Murmanszkba menő konvojokon teljesítettek szolgálatot, soha senki nem szenvedte meg jobban a háborút. S talán életükben a legszörnyűbb napokat pontosan azokon a vizeken, a Kapu környékén élték át, mert az ellenség ott lapított éjjel-nappal, hogy lecsapjon a hajóinkra. Azok a gyönyörű hajók és azok a nagyszerű fiúk, a mi fiaink! De a német fiúk is! Többen nyugszanak azokban a vizekben, mint a Föld bármely más pontján. A holtak fölött már tiszta a víz, a vért elmosták a hullámok. De az agyunkból, az emlékezetünkből nem. Harminc év telt el azóta, s manapság senki sem beszél már a Medve-szigetről, jómagam sem. Remélhetőleg békében nyugszanak mindannyian, itt, ebben a sarkvidéki sírban. De még ma is megdermed ereimben a vér, ha rágondolok – összeborzongott, mint-ha most is érezné a jeges fuvallatot. Aztán halványan elmosolyodott. – Egy öregember túl sokat locsog, no meg egy tökkelütött is. Nos, önök most azt is megtapasztalták, hogy milyen borzasztó, ha egy öreg tökkelütött kezd el beszélni. Voltaképpen csak annyit szerettem volna mondani, hogy halott útitársaink jó társaságba kerültek. – A magasba emelte a poharát: – Bon voyage!

Igen, jó utat. Ám a lelkem mélyén éreztem, hogy nem ez az utolsó Isten veled, nem ez az utolsó búcsúztatás. Tudtam, hogy Imrie kapitány is hasonlóképpen érez, s hogy valamiféle jövőbe látás, vagy inkább balsejtelem mondatta el vele ezeket a szavakat, mert máskülönben semmi szükség nem volt erre a zavaros múlt idézésre, még csak nem is illett ide. Vagy legalábbis úgy tűnt. Kíváncsi volnék, vajon elhatolt-e akár haloványan is Imrie kapitány tudatáig ez a gondolattársítás: a régmúlt idők félelmetes és iszonyú történéseinek behelyettesítése annak a még szunnyadó sejtésnek a helyébe, hogy az ilyesmi nem csupán a nyílt hadviselés velejárója, hogy az erőszakos halálnak nincs se időbeli, se térbeli korlátja, és hogy a Barents-tenger zord vize ennek az erőszaknak a természetes környezete és szállásadója?

Vajon hányan érezhették még kettőnkön kívül ezt a csírázó, csupasz félelmet? Ezt a furcsa, megnevezhetetlen iszonyatot, amely oly gyakran tör rá az emberekre a Föld legmagányosabb és legelhagyatottabb vidékein? Ezt a rettegést, amely az ősemberig nyúlik vissza, amikor még nem ismerték a tüzet, azoknak a felfoghatatlanul távoli ősöknek az idejébe, akik páni félelemben lapultak sötét barlangjaik mélyén, miközben a gonoszság és az éjszaka erői tomboltak odakint? A félelmet, amelyet itt, most és itt beigazolt és felerősített három társunk hirtelen, erőszakos és megmagyarázhatatlan halála?

Nehéz lett volna megmondani, hogy ki az, akit meglegyintett a balsejtelemnek ez az ősi kisugárzása. Hiszen az emberiség nem szívesen vallja be még önmagának sem ezeknek az irracionálisan naiv sejtelmeknek a létezését, nemhogy jelét adná vagy beszélne róluk. Imrie kapitányt és Mr. Stokest azonban megérintette a kisugárzás, ehhez nem fért kétség. Behúzódtak egy sarokba, s látszólag mereven bámulták a kezükben tartott poharat, de tekintetük tompa volt, s egyikük sem szólt a másikhoz. Igen ritkán esett meg, hogy ők ketten hallgatagon ültek egymás mellett, ahelyett, hogy elmélyült eszmecserét folytatnának világmegváltó dogokról; a közöttük feszülő csöndnek önmagában is nagy jelentősége volt.

Neal Divine egymagában üldögélt. Arca ugyan beesettebb volt, mint valaha, de látszott rajta, hogy már túljutott az előző esti rosszullét mélypontján. Üres poharát megállás nélkül pörgette kezei között, ami már ideges, gondolataiba belefeledkezett önmagára emlékeztetett. De hogy a tengeribetegség kötötte-e le gondolatait, vagy az a tudat, hogy hamarosan bele kell vágynia rendezői kötelmeinek ellátásába, következésképpen fel kell készülnie Gerran csípős megjegyzéseire, vagy pedig ő is azt érzékelte – hogy a halott múlt érzékeny nyúlványai mélyen a lelkébe nyomultak, lehetetlenség volt eldönteni.

Jönmegy Otto melleit ült az asztalfőn. Ők sem beszélgettek. Vajon milyen lehet a viszony közöttük. Úgy láttam, kapcsolatuk viszonylag szívélyes, bár igazán csak akkor keresték egymás társaságát,ha szakmai kérdésekről akartak tárgyalni. Lehetséges, hogy egyéniségükben alig volt valami közös, de a puszta tény, hogy Jönmegyet nevezték ki nemrégiben az Olympus Productions alelnökévé, s ilyen minőségében az elnöki szék várományosává, híven tanúskodott arról a megbecsülésről, amelyet Otto érzett iránta. Most azonban hallgatagon ültek egymás mellett, amitől nem minden alap nélkül arra következtettem, hogy hasonló dolgokon rágódnak, mint amilyenek Imrie kapitány vagy az én gondolataimat is lekötötte.

A Három Apostol tagjai szintén csöndben voltak. Ennek persze nem volt különösebb jelentősége, mivel máskor is nyomban elveszítették a beszédkészségüket, mihelyt kiléptek zeneszerszámaik, popmagazinjaik vagy ízléstelen, harsogóan színes képregényeik bűvköréből. Valószínűleg úgy vélték, hogy most mégsem illene előhozakodni kedvenc témáikkal. Stryker – aki továbbra is féltő gonddal viselte szívén feleségének állapotát – halkan beszélgetett a Gróffal, a Herceg ellenben feltűnő módon került mindenféle érintkezést kabintársával, Eddie-vel, de minthogy amúgy is ritkán váltottak szót egymással, ennek nem tulajdonítottam fontosságot.

Arra lettem figyelmes, hogy Lonnie Gilbert ott terpeszkedik mellettem. Vajon milyen mélységig hatolt be alkoholgőzös agyának rejtekeibe Imrie kapitány szavainak ki nem mondott értelme, fordult meg a fejemben. Lonnie szorosan fogta a markában skótwhiskys poharát, amely mind térfogatát, mind tartalmát tekintve családi méretű volt a javából, éles ellentétben azokkal a viszonylag kis adagokkal, amilyeneket éjfél körül töltögetett magának a társalgó bárjában. Csak azzal tudtam magyarázni az éjszakai visszafogottságot, hogy valahol Lonnie agyának egy távoli zugában suttogva megszólalt a lelkiismeret ernyedt hangja, és csupán szerény adagokat engedélyezett, tekintettel arra, hogy az italhoz nem egészen becsületes úton jutott hozzá.

– „Irigység és rágalmazás, gyűlölet és fájdalom, és a békétlenség, amit a férfiak tévesen élvezetnek hisznek, nem fogja már megérinteni és kínozni őket" – szavalta Lonnie. Vagy kétujjnyit lehúzott a whiskyjéből, és megnyalta a szája szélét: – „Mentesek ők…"

– Lonnie – a pohár felé böktem a fejemmel. – Mikor kezdte el ma reggel?

– Elkezdeni? Kedves barátom, abba se hagytam. Mert nem jött álom a szememre. „Mentesek ők a világ mocskának a fertőjétől, és már azon sem fognak soha keseregni, hogy kihűl a szív, s fehérlesz a haj…"

Nem folytatta, amikor észrevette, hogy közönsége cserbenhagyta, s ő is abba az irányba nézett, amerre én. Mary Darling és Allen, ezúttal eleget téve az illemszabályoknak, épp távozóban volt. Mary tétován megállt Judith Haynes széke előtt, rámosolygott és megszólalt:

– Jó reggelt, Miss Haynes. Remélem, ma már jobban érzi magát.

Judith Haynes visszamosolygott rá, egy pillanatra kivillantva tökéletes fogsorát. Aztán már el is fordította a fejét. Mosolyát pontosan olyannak szánta, amilyennek látni és érteni lehetett: hamisnak. Mintegy lenézően Mary tudtára adta, hogy részéről vége a jelenetnek, el van bocsátva. Láttam, hogy Mary arcából kifut a vér, s már éppen mondani készült valamit, amikor Allen, összeszorított szájjal, megfogta a karját és gyengéden az ajtó felé irányította.

– Hát ez meg mi volt? – kérdeztem. – Semmi kétség, Miss Haynes valamiért megsértődött. De el nem tudom hinni, hogy a mi kis Marynk képes valakit is megsérteni.

– Pedig megtette, édes öregem, megtette. A mi Judithunk egyike – azoknak a szomorú és szerencsétlen sorsú hölgyeknek, akik nem tudják elviselni, ha egy másik nő fiatalabb, csinosabb és intelligensebb náluk. A mi kis Marynk legalább két pontban vétkes az előbbiek közül.

– Csalódottá tett – mondtam. – Eddig ugyanis férfiasan igyekeztem semmibe venni, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyni azt az általános véleményt, hogy Judith Haynes vitaihatatlanul és javíthatatlanul egy igazi szajha, és most…

– És magának volt igaza. – Lonnie enyhén elképedt, amikor rájött, hogy üres a pohara. – Judith nem szajha. Vagyis nem próbál meg ilyen módon előbbre jutni, legalábbis nem készakarva. Azok iránt, akik nem jelentenek veszélyt vagy kihívást a számára, képes az odaadó érzésekre, mi több, képes rajongani is értük. Mint például a gyerekekért vagy az állatokért. De ettől eltekintve Judith Haynes egy szegény, szerencsétlen teremtés, aki képtelen a szeretetre, vagy arra, hogy szeretetet ébresszen maga iránt. Egyszóval, nincs helye lelkében a szeretet érzésének. Perverz, de sajnálatra méltó nőszemély, aki utálja magát, amikor a tükörbe néz. Úgy próbál meg elszakadni a valóságtól, hogy egy ember nélküli fantáziavilágban keres menedéket.

Lonnie hirtelen gyors lépést tett oldalvást, egy magára hagyott whiskysüveg irányába. Újra töltötte poharát, és pedig olyan hozzáértéssel és gyorsasággal, amelyre csak életműnek is beillő tapasztalat révén tehetett szert. Boldog arccal jött vissza, fellelkesülve kedvenc foglalatosságának ígéretes folytatásától.

– „Az elesett, az elesett, az elesett az, és nem egészséges, aki a segítségünkre szorul, és a rokonszenvünkre vágyik" – Lonnie néha nagyon is a lényegre tudott tapintani. – Judith egyike azoknak a boldogtalanoknak, akik még kedvüket is lelik abban, hogy a lelkük sérült, akik élvezik, hogy ha bántják őket. S ha valójában nem is éri sérelem őket, nos, annál jobb, akkor kitalálnak maguknak valamit, ami közelebb áll a szívük vágyához. Mert azoknak a nyomorultaknak, akik csak magukat szeretik, nincs az életben fennköltebb érzés az önsajnálat simogató ölelésnél, amely magába zárja őket, mint egy régi kedves barát szorítása. A legcsodálatosabb fényűzés ez a számukra. Biztosíthatom magát, hogy még soha egyetlen afrikai víziló nem dagonyázott iszapfürdőjében olyan élvezettel, mint…

– Biztos vagyok benne, hogy igaza van, Lonnie – vágtam közbe -, és az összehasonlítás kiváltképpen érzékletes, mondanom sem kell.

A továbbiakban már nem figyeltem rá, mert figyelmemet lekötötte az a valaki, akinek alakját csak futólag pillanthattam meg, amint gyors léptekkel keresztülvágott a fedélzeten. Szinte biztosra vettem, hogy Heissman volt az. és ha tényleg ő volt az, akkor rögvest felvetődött három kérdés,amelyekre illett volna azonnal választ is adni. Eltekintve az igazán kivételes esetektől, Heissman mindig kimérten és megfontoltan mozgott. Mi volt hát az oka ennek a szokatlan sietségnek? ? És ha egyszer a hajó hátsó része felé igyekezett, miért nem a fedélzet árnyékos oldalát választotta, miért tette ki magát a zord időjárásnak, vajon azért-e, mert azt remélte, hogy így nem veheti észre senki, hiszen azon az oldalon az ebédlő nagy ablakait befedte a hó? Mindenki tudta róla, hogy – feltehetően a hosszú szibériai évek elkerülhetetlen következményeként – betegesen irtózik a hidegtől. Ám akkor meg mit keresett a felső fedélzeten? Megveregettem Lonnie vállát.

– Ahogy mondani szokás: egy szempillantás múlva itt vagyok. De előbb egy pillantást kell vetnem az elesettekre – mondtam.

A szélárnyékos oldalra nyíló ajtón át minden sietség nélkül elhagytam az ebédlőt. Vártam egy kicsit, nem jön-e utánam valaki, akinek érdeklődését esetleg felkeltette a távozásom. És valóban követett valaki, habár az illető semmi jelét nem adta annak, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelné a kijövetelem célja. Gunther Jungbeck megeresztett egy közömbös mosolyt az irányomban, és gyors léptekkel a szálláshelyekhez vezető ajtó felé indult. Kivártam néhány másodpercet, aztán a függőleges acéllétrán felmásztam a közvetlenül a parancsnoki híd és a rádiós szoba mögött lévő fedélzetrészre. Megkerültem a kürtőt és a motorház légszívó berendezéseinek szekrényét, de senkit sem találtam. Nem is számítottam rá, hisz abban a kegyetlen hidegben még egy jegesmedve sem lődörgött volna alapos és kényszerítő ok nélkül a teljesen nyitott csónakfedélzeten. Hátramentem az egyik mentőmotorcsónak végéhez, és némi menedéket találva egy ventillátorszekrény mögött, lenéztem a hátsó fedélzetre.

Néhány pillanatig semmit, de semmit nem láttam. Semmit, ami esetleg felkelthette volna a kíváncsiságomat. Nem is annyira a kavargó hó miatt. Hanem mert a hátsó fedélzeten lévő tárgyak – és volt belőlük bőven, kezdve az üzemanyagtartályoktól egészen a különös állványra szerelt, öt méter hosszú munkacsónakig – olyan mélyen begubóztak alaktalan hóburkukba, hogy lehetetlenség volt megmondani, mit rejt a vastag hótakaró: élettelen tárgyat-e vagy élőlényt. Amíg persze valamelyik tárgy nem mozdul.

Mert az egyik burok megmozdult. Egy karcsú szellemalak vált ki egy négyszögletes, terjedelmes tárgy árnyékából, ahol menedéket talált a vihart elől. A testes ládában Sno-Cat típusú motoros szánt szállítottunk. A szellemalak félig felém fordult: noha az arcát szinte tejesen betakarta a vízhatlan kabát csuklyája, az alóla kibújó szalmasárga haj elegendő volt, hogy azonosítani tudjam a viselőjét. Csak egyetlen személynek volt ilyen színű haja a fedélzeten. Egy pillanat sem tett el, s máris társasága akadt. Az illető a csónakfedélzet szegélye mögül előbukkanva került a látószögembe. Valójában nem is kellett, hogy lássam sovány, aszketikus arcát. Tudtam, hogy Heissman az. Egyenesen a lányhoz ment, megfogta a karját amennyire láthattam, mozdulata nem váltott semmilyen ellenkezést -, és mondott neki valamit. Letérdeltem. Egyrészt azért, hogy csökkentsem annak az esélyét, hogy valamelyikük észrevesz, véletlenül felpillant, másrészt pedig azért, hogy esetleg elkapjak néhány foszlányt a beszélgetésből. Ami a rejtőzködést illeti, a módszer bevált. Hallani viszont nem hallottam semmit. Részben azért, mert a szél rossz irányból fújt, részben pedig, mert a fejüket szorosan összedugták: talán úgy vélték, hogy az alkalomhoz illően suttogniuk kell, akár az összeesküvőknek; meglehet, azt gondolták, hogy így némi védelmet tudnak nyújtani egymás arcának a havazás ellen. Egészen a fedélzet széléig araszoltam: ott a sarkamra guggoltam és mélyen előre hajoltam. Nem segített.

Heissman most egyik karjával átölelte Mary Stuart vállát. Intim gesztusa ezúttal nem maradt válasz nélkül: Mary drága átölelte Heissman nyakát, fejét pedig a vállára fektette. Legalább két percig álltak ebben a fölöttébb romantikus pózban, aztán lassan elindultak a kabinok felé. Heissman még mindig átölelve tartotta a lányt. Meg sem próbáltam követni őket. Szinte biztosan észrevettek volna, ha megmozdulok. Meg nem is lett volna értelme, hogy utánuk menjek: amit bizalmasan el akartak mondani egymásnak, azt már elmondták.

– Ni csak, jóga a Barents-tengeren! – szólalt meg egy hang a hátam mögött. – Ez aztán az oda adás!

– A fanatikusok mindig végletekbe esnek – válaszoltam. Esetlenül fölemelkedtem, minden különösebb sietség nélkül, mert tudtam, hogy Smithytől nincs mit tartanom. Csuklyás düftinkabátot viselt. Sokkal jobb színben volt, mint éjfél körül. Olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha csak szórakoztatná, hogy csúfolódhat velem. A tekintetéből azonban kiolvastam, hogy semmi humorosat nem talált abban, amit látott.

– Tudja, ezeket a dolgokat rendszeresen kell végezni – próbáltam a bizonyítványt magyarázni.

– Persze. – Odajött mellém, keresztülhajolt a korláton és lenézett. Szemügyre vette a mély nyomokat, amelyeket Mary és Heissman hagyott a hóban. – Madarak?

– Egy szárcsa és egy gém meghitt légyottja. Ez a kedvenc találkahelyük.

– Igen, persze. De nem gondolja, hogy madaraknál elég szokatlan az ilyen összetételű szerelmespár?

– Ez a film világa, Smithy. Úgy tűnik, tele van roppant különleges madarakkal.

– Furcsa madarakkal, mindenesetre. – A térképszoba felé intett a fejével:

– Meleg, móka és kacagás, doki. A legjobb hely, hogy folytathassa ornitológiai kutatásait.

A melegből nem sokat éreztem. Tudniillik Smithy nyitva hagyta az oldalajtót, miután kinézett az ablakon, és észrevette, hogy végigsomfordálok a fedélzeten. A beígért vidámságban ellenben nem csalatkoztam, egy üveg formáját öltötte, amit Smithy varázsolt elő a szekrényből.

– Menesszünk az előkóstolóért, mint királyoknál szokás? – kérdezte.

Ránéztem az ép ólompecsétre.

– Nem szükséges, hacsak nincs tudomása arról, hogy az útra valaki magával hozta a palackozó üzemét is.

– Utánanéztem. – Smithy felszakította a plombát az üveg nyakáról. – Az elmúlt éjszaka beszélgettünk. Legalábbis én elmondtam a véleményemet. Lehet, hogy maga nem figyelt a szavaimra, lehet, hogy rám se bagózott. Tegnap éjszaka elcsüggedtem. Úgy rémlett, hogy maga nem beszél velem őszintén. Most is aggódom. Mert tudom, hogy maga nem őszinte hozzám.

– Miért? Mert madármegfigyelésre adtam a fejem? – kérdeztem jámborul.

– Példának okáért. De lássuk a mérgezést. Volt időm gondolkodni, legalábbis egy keveset. Természetesen magának fogalma sem lehetett, hogy ki a méregkeverő. Mert azt aligha feltételezem magáról, hogy amennyiben tudja, ki ölte meg az olasz srácot, akkor egyszerűen engedi, hogy még további hat embert mérgezzen meg, akik közül ketten aztán bele is halnak. Valójában még abban sem lehetett bizonyos, hogy a mérgezés nem véletlen volt-e, hisz látszólag annyira találomra történt.

– Nagyon szépen köszönöm – mondtam. Smithyről alkotott véleményem nagyot zuhant. Attól a csekélységtől eltekintve, hogy nemcsak látszólag történt vaktában. Fanem vaktában, látszólag nélkül.

– Ez a múlt éjszaka volt. – Folytatta, mintha nem is hallotta volna, amit mondok. – Akkor tényleg nem lehetett fogalma róla. De most már lehet. Azóta történt egy s más, ugye?

– Ugyan mi történt volna? – Véleményem Smithyről ismét emelkedett. Biztosra vette, hogy egy gyilkos terv végrehajtása van folyamatban. De miért hitte ezt? Szellemi agytorna keretében listát készített, azt találgatva, hogy vajon ki lehet az a fickó, aki ilyen ügyesen bánik az akonitinnel? Azt persze nem tudhatta, hogy a méreg akonitin. Megpróbált rájönni, hogy a merénylő honnan szerezte a mérget, és most hol tartja. Eltűnődött azon, vajon hol tanulhatta meg a szakszerű eljárást, hogy nyomtalanul képes legyen megmérgezni az ennivalót. És nem csupán a gyilkos kilétét igyekezett megfejteni, hanem azt is, hogy miért teszi. S hogy mért vaktában öl. Vagy találgatásait esetleg csak az én titkolózó viselkedésemre alapozza?

– Nagyon sok minden történt. Persze nem mind kapcsolódik közvetlenül a közelmúlthoz. Hanem olyan dolgok, amelyekre most derült fény, vagy éppenséggel azoknak a történéseknek a fényében tűnnek most szokatlanoknak, amelyeket nevezhetnénk akár a közelmúlt fejleményeinek is. Például: miért Imrie kapitányt és Mr. Stokest választották erre a feladatra, holott ilyenkor nagyon sok fiatal és tettre kész jacht– és hajóskapitány meg főgépész van munka nélkül? Azért, mert már olyan vének, s annyi whiskyt meg rumot vedelnek, hogy a nap túlnyomó részében még a pontos időt sem tudják megmondani. Egyszerűen nem veszik észre, mi folyik körülöttük, de ha észrevennék is, akkor sem tulajdonítanának neki jelentőséget.

A poharamat a kezemben szorongattam, tekintetem Smithyn csüngött: minden módon jelezni kívántam, hogy odaadóan figyelek minden szavára. Tényleg odafigyeltem. Mert ez a gondolat bennem még nem ötlött fel.

Smithy folytatta:

– Tegnap éjszaka azt mondtam, kissé furcsállom, hogy Mr. Gerran és társasága ilyentájt óhajtott erre a vidékre látogatni. Most tovább megyek. Állítom, hogy átkozottul különös ez az egész vállalkozás, és nem ártana, ha a maga barátja, ez az Otto, adna rá valamilyen ésszerű magyarázatot. Amire persze valószínűleg halálunk napjáig várhatunk.

– Otto nem a barátom – mondtam.

– Aztán meg ez. – Felkapta az. Olympus Productions ismertetőjének egy példányát. – Értelmetlen ostobaságok gyűjteménye, amelyet az a mézesmázos modorú Goin mindenkivel meg akar etetni. Maga már…

– Goin? Hogy ő, simulékony?

– Egy megbízhatatlan, köpönyegforgató, hízelkedő és pénzsóvár alak, aki mást mond és mást cselekszik. Akkor is ezt mondanám rá, ha nem tudnám róla, hogy foglalkozására nézve hivatásos főkönyvelő.

– Talán akkor jobban tenném, ha őt sem sorolnám a barátaim közé – mondtam.

– És ez a nevetséges titkolózás, amellyel olyan nagy feneket kerítnek ennek a semmitmondó handabandázásnak. Még hogy megvédeni az átkozott forgatókönyvük értékét! Fogadni mernék száz az egyhez, hogy ez az egész egy álca, amivel a forgatókönyvnél sokkal, de sokkal fontosabb valamit akarnak megóvni. Na és a forgatási tervük a szigetre? Olvasta? Még csak nem is nevetséges. Össze nem illeszthető jelenetek zagyvasága. Van abban minden: barlangok meg rejtélyes motorcsónakok, tengeralattjáró-makett, sziklamászás, tengerbe zuhanás, sőt még egy haláljelenet is az Északi-sark hósivatagában! Akármelyik ötéves gyerek összeállíthatta volna.

– Smithy, maga nagyon gyanakvó ember – jegyeztem meg.

– Tényleg? Aztán meg az a fiatal lengyel színésznő, a szőke.

– Igen, Mary Stuart. Mi van vele?

– Furcsa egy nő. Zárkózott és magányos. Sosem megy társaságba. De amikor valaki rosszul lesz a parancsnoki hídon, vagy Otto kabinjában, vagy lebetegszik az a fiatal fickó, a Herceg, nos, akkor ki terem ott? Bizony, bizony, a mi barátnőnk, Mary Stuart.

– Afféle szamaritánus lélek. Nem hiszem, hogy bárki is ilyen feltűnően viselkedne, amikor éppen az a célja, hogy ne vonja magára a figyelmet.

– Talán éppen ezt tartja a legjobb módszernek. Ámde ha mégsem ez a helyzet, akkor meg mi a fenének kellett olyan nagy titokban találkoznia Heissmannal a hátsó fedélzeten, miközben körülöttük tombol a vihar?

Igazán nem szeretném, ha Smithy az ellenségem volna, gondoltam magamban. – Talán valamilyen romantikus megfontolásból – vetettem fel.

– Romantikázni? Heissmannal?

– Smithy, maga nem tud egy nő szemével látni.

– Valóban nem. – Elvigyorodott. – De ismerem őket. És a nagyfejűek? Vajon miért játsszák meg a cégvezetés tagjai a nyilvánosság előtt, hogy Otto a barátjuk, miközben a háta mögött szidják. És hogyan lehet egy operatőr igazgatósági tag? Miért…

– Hát ezt meg honnan szedte?

– Ni csak, ni csak. Tehát maga is tudja. Onnan szedtem, hogy Imrie kapitány megmutatta azt a garanciapapírt, amit maga és az Olympus vezetői írtak alá: a Gróf igazgatói minőségben firkantotta alá. Aztán meg a rendező, ez a Divine, aki állítólag igen tehetséges, ugyan miért retteg Ottótól? Miközben Lonnie, aki nemcsak hogy idült alkoholista, naplopó, hanem még büntetlenül rá is járhat Otto italkészletére, egyszerűen tojik a fejére?

– Mondja csak, Smithy, úgy mégis, mennyi időt szentelt maga mostanában a hajó kormányzására és navigálására? – kérdeztem.

– Nehéz megmondani. De ha már kérdezte, mondanám, hogy körülbelül annyit, mint maga orvosi hivatásának gyakorlására.

Nem szóltam semmit, meg annyit se, hogy visszaszúrása „talált". Hagytam, hogy újratöltse a poharamat az akonitinmentes italból. Kibámultam ablakon, az örvénylő, szürke jégbirodalomra odakint. Olyan sok a miért, Smithy, olyan sok a kérdőjel, mondtam magamban. Vajon miért találkozott Mary nagy titokban Heissmannal, holott teljesen egyértelmű, hogy az a Heissman, akit tegnap megvizsgáltam, olyon rossz bőrben volt, hegy semmiféle sötét ügyletre nem lett volna képes? Az persze nem zárja ki azt a vérfagyasztó lehetőséget, hogy Heissman egyike azoknak – ketten vannak vagy többen? -, akiknek igen olcsó az emberélet. Lehet, hogy Heissman egyedül van. Az is elképzelhető, hogy ő a vezéregyéniség közöttük. Lehet, hogy csupán egy közbülső láncszem. Vajon miért reagál Otto olyan élénken – tekintetbe véve heves lefolyású betegségét is – arra a hírre, hogy Antoniót megmérgezték, amikor ő maga is mérgezés áldozata lett? És Cecil zsákmányszerzési kísérete az éléstárban valóban olyan ártalmatlan volt, amilyennek ő beállítja? Hát Sandy próbálkozása? És vajon kinézte meg a könyvemben az akonitinről szóló cikket, ki dobta ki a vacsoramaradékot a konyhából, ki jár az éjszaka a kabinomban, hogy átkutassa a táskáimat? Egyáltalán, mit keresett bennük? Ugyanaz az ember volt-e, aki oly rendkívül aktív módon folyamodik a méreghez, és aki kicserélte a whiskys üveget, majd engem is leütött? Aki felelős Halliday haláláért is? És újra csak: egyetlen személyről van-e szó, vagy többen vannak? S ha Halliday halála véletlenül következett be, mint ahogy erről meg voltam győződve, akkor ő meg mit keresett az ebédlőszalonban, ami viszont – erre esküdni mertem volna – egyáltalán nem volt véletlen?

Oly sok volt a „ha" és a „de", hogy egyre inkább nevetséges szalmaszálakba kezdtem belékapaszkodni ahelyett, hogy megpróbáltam volna áthatolni a sűrű ködön. Vajon mi indokolta Lonnie kirohanását Judith Haynes ellen – amit mondott, felért egy vádbeszéddel -, azt vetve a szemére, hogy gyűlöli az emberi fajt, kiváltképpen a gyengébbik nemet? Kétségkívül, Miss Haynes is képes volt a rosszindulatú féltékenykedésre és csípős megjegyzésekre csakúgy, mint általában a többi, egyébiránt szeretetre méltó nő. De valahogy mégis azt gondolná az ember, hogy jut neki bőségesen, talán túl sok is a gazdagságból, sikerből, hírnévből, pozícióból és a külcsínből, semmint hogy arra pazarolja energiáját,hogy utálkozva bánjék minden nővel, aki az útjába akad. De ha ez így van, akkor meg miért viselkedett olyan ridegen Mary Darlinggal?

Na de mi köze ennek a gyilkosságokhoz? Fogalmam sem volt. De semmit, még a legkevésbé szokatlant sem szabad számításon kívül hagyni, gondoltam komoran, pusztán azért, mert látszólag nem kapcsolódik közvetlenül a Harmatos Rózsa fedélzetén végbemenő, végtelenül különös eseményekhez: Például vetődhet-e gyanú árnyéka Jungbeckre és Heyterre, csupán azért, mert egyikük kijött utánam az ebédlőből? És ha figyelembe vesszük azt is, hogy Conrad voltaképpen már gyanúba keverte őket azzal a kijelentésével, hogy színészekként nem hallott róluk korábban? Vagy éppen ellenkezőleg, az, hogy megpróbálta őket gyanúba keverni, Conradra vet esetleg rossz fényt? A pokolba ezzel a sok átkozott kérdéssel, káromkodtam elcsigázva, ha így folytatom, végül még a fiatal Allent fogom megvádolni, hogy ő a méregkeverők főnöke, pusztán mert egyszer megemlítette, hogy az egyetemen egy rövid ideig kémiát tanult.

– Adnék néhány lyukas garast érte, ha tudhatnám, mi jár a fejében, doktor Marlowe. – Smith sem volt az a típus, akinek az arca elárulja, hogy mi megy végbe a homloka mögött.

– Ne pazarolja a pénzét. Min is törhetném a fejem?

– Két dolgon. Kétféle gondolatsor is motoszkál fejében. Az egyikbe azok a gondolatok tartoznak, amelyek a történtek kapcsán megfordultak a fejében, s amelyeket nem mond el nekem. A másik gondolatsor viszont a bűntudat körül forog, mert eltitkolja előlem az első kategóriába tartozó gondolatait.

– Nevezhetné akár a természet törvényének is – válaszoltam. – Vannak emberek, akik másoknál mindig jobban ki vannak téve annak, hogy igazságtalanság történjék velük.

– Szóval, mindent elmondott? Nincs több ötlete?

– De van. Ám amelyekről nem beszéltem, nem is érnek annyit, hogy beszéljek róluk. Szóval, ha volna néhány tény a kezemben…

– Tehát elismeri, hogy valami borzasztó gonosz dolog folyik itt?

– Persze.

– És maga, ugye, elmondott mindent nekem, amit tud, de nem mindent, amit gondol?

– Igen.

– Mély sajnálattal kell közölnöm – mondta Smithy -, hogy az orvosi hivatás iránt táplált összes illúziómat elveszítettem. – Felnyúlt vízhatlan kabátom csuklyájához, széthúzta a sálamat,majd tágra nyílt szemmel mustrálta a most már több színben játszó, véraláfutásos csíkot a nyakamon. – Jézus! Ezt nevezem! Mi történt magával?

– Elestem.

– A Marlowe-k nem esnek el csak úgy, maguktól. Csupán ha fellökik őket. És hol esett el?

Különösebben nem érdekelt, mit mond, arra az alig észrevehető hangsúlyra azonban felfigyeltem, amellyel az „esett" szót kiejtette.

– A felső fedélzet bal oldali részében, Az ebédlőajtó viharküszöbébe vertem be a nyakam.

– Ne mondja! Tényleg? Szerintem a kriminológusok szilárd tárgynak neveznék ezt a valamit, ami a sérülését okozta. Egy nagyon tömör eszköz lehetett, szélessége körülbelül félhüvelyknyi, szélei élesek. Az ebédlő ajtajának kerete három hüvelyk széles és rugalmas gumiból készült. A Harmatos Rózsán az összes külső ajtó ilyennel van ellátva, hogy se a szél, se a víz ne hatoljon át rajtuk. Talán észre sem vette eddig? Mint ahogy talán az sem tűnt föl magának, hogy a fotográfusunknak, John Hallidaynek nyoma veszett?

– Hát ezt meg honnan tudja? – Ezúttal tényleg megdöbbentett, és nem is kicsit, mert az kiült volna az arcomra. Hanem nagyon is, olyannyira, hogy vonásaim meg sem rezdültek, arckifejezésem kővé dermedt.

– Tehát nem tagadja?

– Én nem tudok erről. Maga honnan tudja?

– Lementem megnézni azt az öreg fickót, a kelléktárost. Akit Sandynek hívnak. Hallottam, hogy rosszul lett, és…

– Mit akart rajta megnézni?

– Hogy jelente valamit az esete. Mert nem, az a fajta, akit sokan látogatnának. Úgy tűnik, hogy a társai nem nagyon kedvelik. Namármost, egy kicsit érdekli az embert, ha valaki beteg is, meg népszerűtlen is egyszerre.

Bólintottam. Ez a gondolkodásmód jellemző volt Smithyre.

– Megkérdeztem tőle, hogy hol van a kabintársa, Halliday, mivel nem láttam őt a reggelinél. Sandy azt válaszolta, hogy elment reggelizni. Ne mondtam semmit Sandynek, de némileg kíváncsi lettem, így hát beugrottam a pihenőhelyiségbe hogy ott is körülnézzek. De nem volt ott sem, ami még kíváncsibbá tett. Kétszer kutattam át a Harmatos Rózsát, az elejétől a végéig. Azt hiszem, egyetlen zugot sem hagytam ki. Az összes bemélyedést ellenőriztem, azokat is, ahova csak egy kóbor sirály férne be. Nyugodtan elhiheti: Halliday nincs a Harmatos Rózsán.

– Jelentette már a kapitánynak?

– Na, nézze meg az ember, ez aztán a figyelemre méltó reagálás. Nem, még nem jelentettem a kapitánynak.

– Miért nem?

– Pontosan azért, amiért maga sem jelentette. Amennyire ismerem a kapitányt, szerintem nyomban közölné, hogy erre az egyedi esetre nincs kötelező érvényű kitétel abban a megállapodásban, amelyet aláírtak. Az sem érdekelné különösebben, ha megesküdnének rá, hogy Halliday nem merényletnek esett áldozatul. Megfordítaná a Harmatos Rózsát és irány: Hammerfest.

Smithy pléhpofával meredt rám a szemüvege mögött.

– Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, ha egyszer megérkezünk a Medve-szigetre.

– Lehet, hogy érdekes lesz.

– Nagyon diplomatikus válasz. Lehet, hogy annyira érdekes lesz, gondolja most magában, hogy még doktor Marlowe-ból is kivált majd valamilyen reakciót. Csak egyszer megérhetném ezt! Csupáncsak a teljesség kedvéért, csupán a személyes élményért. Vajon megérem-e valaha is? Emlékszik, hogy ma kora hajnalban, a parancsnoki hídon azt mondtam magának, előfordulhat, hogy esetleg segítséget kell majd kérnünk valahonnan, és ha igen, akkor ott van a rádió-adóvevő, amellyel az északi félteke szinte bármelyik pontjával fel tudjuk venni a kapcsolatot? Talán nem pontosan ezeket a szavakat használtam, de a lényeg ez volt.

– Igen, a lényeg ez volt. – Még bennem is gépiesen visszhangoztak a megismételt szavak. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy össze ne borzongjak, mert úgy éreztem, hogy százlábú kezd tüzes spanyol táncot ropni a lapockáim között, ráadásul jégből vannak a sarkantyúi.

– Mostantól azonban akár holtunk napjáig is próbálkozhatunk, hogy segítséget hívjunk, ugyanis ezzel az adóvevővel már a konyhával sem lehet kapcsolatot teremteni. – Alig hittem a szememnek, de most az egyszer Smithy arcára a csipkelődő élvezkedés helyett egészen másféle érzelem ült ki. Arcát elöntötte a méreg, ahogy előhalászott a zsebéből egy csavarhúzót és a belső falra szerelt, nagyméretű acélkék berendezés felé fordult.

– Mindig van magánál csavarhúzó? – Förtelmesen banálisan hangzott a kérdés, de az adott körülmények között nagyon is helyénvalónak tűnt.

– Csak olyankor, ha próbálom felhívni a Medve-sziget északkeleti részében létesített tunheimi rádióállomást, de nem kapok választ. És tudni kell,hogy a tunheimi nem közönséges rádióállomás, hanem a norvég kormány hivatalos bázisa. – Smithy hozzálátott a fedéllemezt rögzítő csavarok eltávolításához. – Egy órával ezelőtt már leszedtem ezt a vacakot. Egy másodperc, és a saját szemével is láthatja, hogy miért raktam vissza.

Amíg vártam, hogy a másodperc leteljék, közben felidéztem azt a hajnali beszélgetést a parancsnoki hídon. Smithy csakugyan említette az adóvevőt, meg azt is, hogy viszonylag közel vannak a NATO-erők, következésképpen könnyen el is érhetők. Mindez közvetlenül azután történt, hogy kinéztem a szélvédő ajtón és észrevettem az élesen kirajzolódó, friss lábnyomokat a hóban. Az első benyomásom alapján mérget mertem volna rá venni, hogy csak egy leselkedő, hallgatózó valaki hagyhatta hátra őket. Aztán a feltételezést, mint ostoba ötletet, szinte azonnal ki is vertem a fejemből, amikor rájöttem, hogy a lábnyomok csak egy irányba vezetnek – vagyis azok nem máshoz, hanem hozzám tartoznak. Most már teljességgel érthetetlen, hogy miért nem, de tény: eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy egy olyan személynek, aki elég agyafúrt ahhoz, hogy egy sor felderíthetetlen bűncselekményt hajtson végre a Harmatos Rózsa fedélzetén, vaknak kellett volna lennie, hogy kihagyjon egy olyan nyilvánvaló alkalmat, mint amilyent a már ott levő lábnyomok kínáltak. A nyomok tehát tényleg frissek voltak: a mindenütt jelen levő gonosz járt arrafelé.

Smithy kilazította az utolsó csavart is, majd némi erőfeszítés árán leemelte a borítólemezt. Körülbelül tíz másodpercig bámultam a berendezés belsejére, aztán így szóltam:

– Már értem, miért rakta vissza a fedelet. Az azonban még rejtély előttem, miként tudott bárki is egy hétkilós pöröllyel ügyködni az adóvevő kasznijában? Vajon meddig ügyeskedett, hogy beférjen?

– Ugye, valóban úgy néz ki, mintha egy kovács-kalapáccsal csinálták volna?

Az összetört berendezés kibogozhatatlan romjai a szó szoros értelmében leírhatatlan állapotban voltak. Aki ezt a vandál pusztítást véghezvitte, gondoskodott arról is, hogy – függetlenül az alkatrészek hozzáférhetőségétől – a rádiót soha többé ne lehessen használni.

– Eleget látott már?

– Igen, úgy hiszem.

Nekikezdett, hogy visszategye a borítólemezt.

– A mentőcsónakokban nincsenek adóvevő készülékek? – kérdeztem.

– De igen. Kézi adóvevők. A hatósugaruk ugyan nagyobb, mint ide a konyha, de egyébiránt egy hangszóró is megtenné helyettük.

– Természetesen ezt már jelentenie kell a kapitánynak.

– Természetesen.

– Aztán irány Hammerfest?

– Ami engem illet, még huszonnégy óra, aztán felőlem akár Tahiti felé is elhajózhat. – Smithy az utolsó csavart is megerősítette. – Ezt fogom közölni vele. Még huszonnégy óra, mostantól számítva. Esetleg huszonhat.

– Véleménye szerint ez a végső határidő, hogy horgonyt vessünk Sor-hamnánál?

– Hogy megpróbáljuk. Igen.

– Álnok egy alak maga, Smithy.

– Tudja, a társaságom teszi. Meg az életvitelem.

– Nem kell, hogy vádolja magát, Smithy – mondtam neki lágyan. – Feszült és zavaros napokat élünk.