NYOLCADIK FEJEZET

A Sor-hamna-öböl északnyugati sarka, ahol végül is kikötött a Harmatos Rózsa, körülbelül három mérföldre volt légvonalban a Medve-sziget legdélibb csücskétől. Maga a Sor-hamna U alakú volt, szája déli irányban nyitott, Kelet-nyugati átmérője mintegy kilométeres lehetett, honszúsága észak-déli irányban pedig másfélszer annyi. Az öböl keleti karja szaggatottan nyúlt be a tengerbe: egy mintegy háromszáz méter hosszúságú félszigetecskével kezdődött, majd körülbelül kétszáz méteres nyílt vízfelület következett, amelyet itt-ott aprócska, különböző nagyságú szigetek tarkítottak, s a sort egy nagyobbacska sziget, a Makehl zárta. Utóbbi igen keskeny volt kelet-nyugati szélességében, viszont majd nyolcszáz méter hosszan nyúlt el legdélibb pontjáig, a Roalkvam-fokig. Észak és kelet felé a sziget lapos vidéknek látszott. Ellenben nyugatnak, a sziget belseje felé, egy keskeny lejtősrész után viszonylag meredek sziklák emelkedtek. Legmagasabb pontjuk egy domb volt az öböl partvonalának közepe táján, de nem magasabb százhúsz méternél. Itt nem voltak olyan égbe szökő ormok, mint délebbre, a Hambergfjell vagy a Bird Fjell hegygerincein: ám a szárazföldet itt mindenütt hótakaró borította, amely vastagnak és mélynek látszott az északra néző, lejtőkön, és azokban a völgyekben is, ahová az alacsonyan álló, sápadt nyári nap és a fürkész szél nem tudott behatolni. A Sor-hamna nemcsak a legjobb, hanem gyakorlatilag az egyetlen kikötési lehetőséget jelentette a Medve-szigeten. Ha nyugatról fújt a szél, tökéletes védelmet nyújtott az ott horgonyzó hajóknak, de voltaképpen akkor sem volt sokkal rosszabb a helyzet, ha a szél északról zúdult alá. Keleti szél esetén, annak erejétől és pontos irányától függően, az öböl elfogadható és kielégítő menedékül szolgált a hajók számára: nagyon sok múlott azonban ilyenkor a Heer-fok és a Makehl közötti szoroson. Ha a szél egyenesen a résen fújt keresztül, s a helyzet valóban rosszra fordult, a hajók persze még mindig kiköthettek és oltalmat találhattak a Makehl-sziget szélvédett oldalánál. Ellenben ha a szél iránya déli volt, vagyis az öböl nyitott szája felől jött, a hajók ki voltak téve a Barents-tenger kénye-kedvének.

Pontosan ez volt az oka annak, hogy a kirakodás kezdeti szorgos üteme szinte a pánikszerű kapkodásig fokozódott a Harmatos Rózsa fedélzetén. Az utóbbi harminchat órában csak lassan módosult a szél iránya, ám ahogy közeledtünk a Sor-hamná-hoz, úgy változott egyre gyorsuló tempóban, s mire kikötöttünk, már egyértelműen kelet felől fújt. Sőt, mostanra már néhány fokkal délebbre fordult, és ereje is fokozódott, olyannyira, hogy a Harmatos Rózsa kezdte érezni a hatását: ha még néhány csomóval növekszik a szél sebessége, vagy iránya még néhány fokkal délebbre tolódik, a hajó helyzete tarthatatlanná válik.

Ha a Harmatos Rózsa horgonyt vetett volna, könnyűszerrel kivédte volna a fenyegető veszélyt, ám a baj ott kezdődött, hogy nem állt horgonyon. Egy omladozó mészkő mólóhoz volt kikötve: amilyen viharos és kegyetlen volt arrafelé a tenger, se vas-, se faszerkezet nem bírta sokáig a csapásokat. A kikötőgátat még Lerner és a Deutsche Seefischerei-Verein építette a századforduló tájékán, aztán később, a nemzetközi geofizikai év alkalmából odautazó expedíció még használhatóbbá tette. Már ha ez a kifejezés egyáltalán megállta itt a helyét.

A móló – amelyet az északi félteke bármely máspontján gond nélkül kárhozatra ítéltek volna, és megtiltották volna használatát – eredetileg T alakú volt, de mostanra a T betű bal karja már teljesen eltűnt, a partra vezető középső rész déli oldalát pedig alaposan kikezdte az enyészet. Ehhez a veszélyesen düledező kőépítményhez kezdett mind erősebben oda– odacsapódni a Harmatos Rózsa, ahogy a délkeleti irányból bezúduló hullámok hátulról minduntalan a magasba dobták a hajó jobb oldalát. A heves és ismétlődő becsapódások tompa lökései miatt a fedélzeten dolgozók veszedelmesen imbolyogtak, s gyakran meg kellett kapaszkodniuk.

Nehéz lett volna megállapítani, hogy mindeközben a Harmatos Rózsát milyen sérülések érték, mert ugyan a lemezek megcsikordultak, kisebb horpadások keletkeztek rajtuk, de semmilyen jelentős károsodást nem lehetett felfedezni a hajón. Persze a halászhajók legendásan sokat kibírnak, így eleve valószínűtlennek tűnt, hogy a Harmatos Rózsa nagyobb sérülést szenved. Nem úgy azonban a kikötőgát, amely a hullámzás hatására láthatóan omladozni kezdett, és a levált darabok rémisztő gyakorisággal hullottak a Sor-hamna vizébe. S mivel az üzemanyag, az élelmiszer és a felszerelés zöme meg a gáton sorakozott, ez nem az a pillanat volt, amikor bárki a legteljesebb lelki nyugalommal szemlélhette volna, amint a móló összeomlik és elmerül.

Amikor valamivel déli tizenkét óra előtt kikötöttünk, gyors ütemben és olajozottan indult meg a kirakodás – kivéve Miss Haynes két acsarkodó kutyájának partra tételét. A hátsó árbocdaru már az előtt vízre eresztette az öt méter hosszú munkacsónakot, hogy a Harmatos Rózsát rögzítették volna a mólóhoz, aztán három perccel később az alig valamivel kisebb – négy méter hosszú – és segéd-motorral felszerelt csónakot is leengedték: úgy volt, hogy mindkét vízi alkalmatosság velünk marad, tíz perc sem telt el, s a speciálisan megerősített elülső rakodódaru a magasba emelte a bizarr formájú tengeralattjáró-makettet – mintha oldalirányból elnyesték volna, hogy lapos legyen a feneke, majd a hajókorláton át óvatosan vízre eresztette. A szerkezet igen stabilan feküdt a vízen a hullámok között, hála négy tonnányi öntöttvas nehezékének. A problémák akkor kezdődeti, amikor a megfigyelőtornyot megpróbálták ráilleszteni a tengeralattjáró középső részét ábrázoló makettre. Nem ment. Goin, Heissman és Stryker – ők hárman ellenőrizték az eredeti próbákat – esküdözött az égre, hogy akkor tökéletesen sikerültek az illesztések: most szemmel láthatóan nem ez volt a helyzet. Az ovális parancsnoki torony-makettnek a tengeralattjáró-test közepe táján egy tíz centi magas, karimára kellett volna ráülnie, milliméternyi pontossággal, de esze ágában sem volt. A torony lábának egy viszonylag vékony hajlata mintegy fél centit behorpadt, nyilvánvalóan az úton elszenvedett ütközések miatt. Ha a rögzítő kábelek közül akár csak egy is hanyagul volt kifeszítve, a rakománynak elegendő mozgástere lehetett ahhoz, hogy az a bizonyos kis deformálódás kialakuljon.

A megoldás egyszerűnek látszott: ki kell kalapálni a benyomódott hajlatot. Egy szárazdokkban, hozzáértő munkáskezeknek néhány perc is elég lett volna a feladat elvégzésére. De nekünk nem állt rendelkezésünkre sem megfelelő felszerelés, sem, hozzáértő szakmunkás. A percek lassan órákká folytak össze. A daru számtalanszor fordult a felfüggesztett toronnyal a középrész makettje fölé, hogy azt újra és újra a levegőbe emelje, s folytatódjék a kínkeserves kalapálgatás. Akárhányszor látszott tökéletesnek egy kijavított rész, annyiszor tolódott odébb a benyomódás rejtélyes és bosszantó módon néhány centivel. Jóllehet a tengeralattjáró-makett a kikötőgát és a hajó által védett helyen ült a vízen, egyáltalán nem könnyítették meg a dolgunkat azok a kis hullámok, amelyeik a Harmatos Rózsa orra táján kezdtek képződni, először gyengén, majd egyre hevesebben cibálva, végül már annyira dobálva a hajót, hogy egyértelművé vált: a tökéletes illesztés legalább olyan mértékben függ kalapácsütések meggyőző erejétől, mint azok szerencsés időzítésétől.

Imrie kapitány nyugtalankodása nem csapott át őrjöngésbe – alapvetően azért, mert ilyen volt a természete, általában semmi sem hozta ki a sodrából, ám aggodalmának komolyságát jól tükrözte, hogy nemcsak az ebédet hagyta ki, de kávén kívül semmiféle erősítőszerrel nem próbált lelket önteni magába, amióta megérkeztünk a Sor-hamnához. Nyugtalankodásának legfőbb tárgya a Harmatos Rózsa állagának megóvásán kívül – utasainak testi épsége teljes mértékben hidegen hagyta – az volt, hogy mielőbb megtisztítsa az előfedélzetet a rakománytól; Otto ugyanis a fülem hallatára – s fölöttébb szükségtelenül, inkább csak piszkálódásból – emlékeztette őt arra, hogy szerződésben előírt kötelezettsége az összes utas és a rakomány partra szállítása, s csak utána indulhat Hammerfestbe. Leginkább az árnyékolta be Imrie kapitány hangulatát, hogy meg mindig volt rakomány az előfedélzeten, holott már sötétedni kezdett, az idő meg egyre romlott. Az is nyilvánvaló volt, hogy addig nem lehet befejezni a kirakodást, amíg az elülső darut arra kell használni, hogy a megfigyelő-tornyot a levegőben tartsa a makett fölött.

Imrie kapitány elfoglaltságának mindenesetre volt egy kifejezetten jó oldala is: kevés ideje maradt arra, hogy Halliday eltűnésével foglakozzék, pontosabban, kevés ideje maradt arra, hogy gyakorlati lépést tegyen az ügyben. Hogy egyáltalán nem feledkezett meg róla, azzal tisztában voltam, ugyanis vette magának a fáradságot, hogy félrevonjon és közölje velem: Hammerfestben az első dolga lesz beszélni a hatóságokkal. Két megjegyzésem is lett volna a számára akkor, ám nem szóltam semmit. Először is: mi célt szolgált volna, ha szól az eltűnésről? Valószínűleg egyszerűen csak szükségét érezte, hogy tegyen valamit, még akkor is, ha esetleg nem sok gyakorlati haszonnal járna. Másodszor pedig meg mondhattam volna neki, hogy biztos vagyok benne: sosem fog eljutni Hammerfestbe. Úgy véltem azonban, nem ez a megfelelő időpont, hogy kifejtsem neki, miért is gondolom ezt. Éppenséggel nem volt olyan kedvében, hogy bárki véleményét is meghallgassa, reményeim, azonban azt súgták, hogy hamarosan földerül a kedve, mihelyt elhagyja a Medve-szigetet.

Lesétáltam a nyikorgó fémpallón – amelynek berozsdásodott vaskerekei szemmel láthatóan teljesen beragadtak és a Harmatos Rózsa imbolygásával összhangban meg-megcsikordultak a gáton -,majd végigmentem az ősidőkben emelt mólón.

A hátsó fedélzetről lekerült rakomány között volt egy kis traktor és egy Sno-Cat – a harmadik, illetve negyedik szállítmányként emelték le őket - most mindegyik után egy teherszállító szánkó volt kötve. Heissmantól lefelé mindenki a szánkókra rakodta a felszereléseket, hogy felvontassák őket a kunyhókhoz, amelyek a keskeny lejtős részen álltak, húsz méterre a kikötőgát végétől. Nemcsak hogy mindenki besegített, de szívvel-lélekkel is csinálták: mínusz tizenöt fokban nemigen támad kedve senkinek sem az ácsorgásra. Követtem fölfelé az egyik teherszánt.

Ellentétben a mólóval, a kunyhók viszonylag korszerűek voltak, és úgy tűnt, hogy jó állapotban is vannak. A legutóbbi nemzetközi geofizikai év hagyatékai: feltehetően anyagilag nem érte volna, meg, hogy szétszedjék és visszavigyék őket Norvégiába. Nem kapokszőrből, azbesztből és alumíniumból készültek, mint azok a korszerű kunyhók, amelyeket mostanában az északi-sarki expedíciók használnak alapbázisuk kialakítására, hanem azoknak a svájci faházaknak a mintájára, amelyek oly népszerűek Európa felső-alpesi vidékein. Csak éppen ezek a kunyhók bevallottan előre gyártott elemekből készültek. Olyan kinézetük volt, mintha a nyakukat behúzták volna négyszögletes válluk közé, hogy fejüket előreszegve feszüljenek neki a viharoknak. Ami a benyomást ébresztették a szemlélőben, hogy még száz év múlva is ott fognak állni. Az Északi-sark konzerváló fagyában szinte az örökkévalóságig is kitartanak az ember alkotta építmények, feltéve persze, hogy nem érik az uralkodó széljárás csapásai és nincsenek kitéve a nulla fok körül állandóan ingadozó hőmérséklet szeszélyeinek.

Összesen öt építmény volt ott, egymástól jókora távolságban – olyan szellősen, amennyire a lankás rész mögött emelkedő domb engedte. Keveset tudtam az Északi-sarkról, annyit azonban igen, hogy megértsem, miért építették ilyen tágasra a telepet. Itt, ahol a hideggel szembeni küzdelem az élet állandó és zsarnoki tényezője, a legnagyobb veszélyt a tűz jelenti, mert – hacsak nincs kéznél, vegyi anyaggal működő tűzoltó készülék (általában, nem szokott lenni) – a lángok mindent felemésztenek, ami az útjukba kerül. Jégtömböknek pedig ritkán lehet hasznát venni tűzoltásnál.

A nagy központi épület négy sarkánál egy-egy kunyhó állt. Az ismertetőbon Heissman által remekül megrajzolt ábra szerint ezekbe a házikókba kerülnek majd a szállítóeszközök, az üzemanyag, az élelem és a felszerelések. Hogy az utóbbiak alatt, pontosan mit kellett érteni, nem tudtam biztosan. A kisméretű, négyszögletes kunyhókon nem volt ablak. A központi és sokkal nagyobb épületnek különleges alakja volt, tengeri csillagra hasonlított: az ötszögű középrészhez háromszögletű épületszárnyak csatlakoztak, végeredményben egységes rendszert alkotva. Hogy miért tervezték ilyenre, nehéz lett volna kitalálni. Talán azért, mert ez a forma volt a legalkalmasabb rá, hogy a belső fűtésből a lehető legtöbb menjen veszendőbe. A középső rész nappaliként, ebédlőként és konyhaként szolgált. Az öt toldalékszárny mindegyikében két-két szűkös, puritán berendezésű hálószoba volt található. A fűtést villamos energiával működő, falra erősített, feketére festett olajradiátorok biztosították. Ám amíg be nem indítottuk saját, hordozható generátorunkat, egyszerű olajkályhákat kellett igénybe vennünk a fűtéshez. A világítás Coleman típusú túlnyomásos kerozinlámpákkal történt. A főzéshez olajkályha állt rendelkezésre: persze a művelet feltehetően nem fog többől állni, mint a konzervek felnyitásának és felmelegítésének végeláthatatlan folyamatából. Szükségtelen mondani, hogy Otto nem fogadott fel szakácsot: az is pénzbe került volna.

Judith Haynes kivételével mindenki, beleértve a még szédelgő Allent is, készségesen segédkezett a rakodásnál. Mindenki igyekezett olyan gyorsan végezni a munkát, amennyire csak a szokatlan körülmények és a fagypont alatti hőmérséklet engedte. A társaság csöndben és örömtelenül tette a dolgát, noha senki sem tartott fenn szoros baráti viszonyt Hallidayjel, eltűnésének híre mégis lehangolóan hatott a többiekre, és újabb adalékul szolgált a nyugtalanság terjedéséhez. Hiszen a társaság tagjai már amúgy is szentül meg voltak győződve róla, hogy átok ül rajtunk, pedig még hozzá sem kezdtek a filmezéshez. Stryker és Lonnie – akik egyébként sosem szóltak egymáshoz, kivéve, ha az végképp elkerülhetetlen volt – most együtt ellenőrizte az összes olajkályhát, üzemanyagot, olajkészletet, élelmet, ruházatot és a sarkvidéki élethez szükséges felszerelést. Otto, bármennyi hibája volt is, az alapossághoz tántoríthatatlanul ragaszkodott. Sandy a kelléktárát vizsgálta át, Hendriks a hangrögzítő berendezéseket, én meg azt a kevés orvosi eszközt, amit magammal hoztam. Már sötétedni kezdett, amikor délután háromra mindent felvontattunk a mólóról. Elkészült a hálófülkék elosztási rendje, a tábori ágyakat és hálózsákokat is kiosztottuk. Semmi sem maradt a kikötőgáton.

Begyújtottuk az olajkályhákat, s a morcos és magában szitkozódó Eddie-t hátrahagyva, hogy a siránkozó Három Apostol segítségével hozza működőképes állapotba a dízelgenerátort, valamennyien visszamentünk a Harmatos Rózsára. Jómagam azért, mert nagyon fontos volt, hogy beszélje Smithyvel, a többiek meg amiatt, mert a lakóépület még igencsak barátságtalanul nézett ki és fűtetlen is volt, s ehhez képest a sokat szidott Harmatos Rózsa kész mennyországnak tűnt a maga melegével és kényelmével. Nem sokkal a hajóra való visszatérésünk után, rövid idő leforgása alatt zavarbeejtő gyorsasággal a legkülönfélébb események sorozata zajlott le.

Három óra tízkor, teljesen váratlanul és minden előzetes jel ellenére, a tengeralattjáró parancsnoktornyának makettje tökéletesen rácsúszott a helyére. Hat csavarral – egyébként összesen huszonnégy kellett – azonnal rögzítették, nehogy kimozduljon és rögvest hozzáláttak, hogy az ormótlan vasszerkezetet a munkacsónakkal oda vontassák, ahol a fő gátszakasz háromszöget alkotott a móló északi szárnyával: a hely szinte teljesen védett volt.

Három óra tizenötkor megkezdődött az előfedélzeten lévő rakomány kirakodása: Smithy irányítása alatt a munkálatok hatékonyan és szaporán haladtak. Nem akartam Smithyt munka közben zavarni, mert az adott körülmények között úgysem lehettünk volna négyszemközt, lementem a kabinomba, orvosi táskám mélyéről előbányásztam egy szövetborítású, szögletes kis csomagot, és betettem egy összehúzható szájú düftintasakba. Aztán visszamentem a fedélzetre.

Ez három húszkor történt. A rakománynak alig ötödrészét tették még csak partra, Smithyt azonban már nem találtam ott. Úgy tűnt, mintha csak arra várt volna, hogy kikerüljek a látószögéből, azon nyomban elhagyta az előfedélzetet. Mert afelől nem volt kétségem, hogy valahol másutt akadt dolga. Megkérdeztem a csörlőkezelőt, hová ment Smithy, de minthogy teljes figyelmét, a pontosságot és gyorsaságot igénylő munkája kötötte le, érthetően csak sejtései voltak Smithy holléte felől. Vagy lement a szálláshelyre, vagy kiment a partra – mondta. E rendkívül informatív válasz után kerestem őt a kabinjában, a parancsnoki hídon megnéztem a térképszobában, az ebédlőben – és az összes szóba jöhető helyen. Smithy nem volt sehol. Kérdezősködtem az utasoknál és a legénységnél, eredmény: semmi. Senki nem látta és senki sem tudja, hogy a hajón van-e még, vagy kiment a partra. Nem volt ezen semmi furcsállnivaló, hiszen jócskán sötét volt már, és az ívlámpa éles fénye csak a rakodórészt világította mg, aminek következtében olyan sűrű árnyék borult a fémpallóra, hogy gyakorlatilag bárki észrevétlenül elhagyhatta a Harmatos Rózsát, vagy éppenséggel feljuthatott rá.

Imrie kapitányt sem láttam sehol. Igaz, őt nem is kerestem, de azt vártam volna, hogy jelenlétét igyekszik nagyon is érezhetővé tenni. A szél iránya ugyanis már teljesen megfordult, és most délkelet felől fújt, s ereje egyre nőtt. A Harmatos Rózsa már rendszeresen ütődött neki a gát falának. Minden egyes ütődésre rázkódás futott végig a hajón a fémlemezek megcsikordultak: ilyen körülmények között joggal elvárható lett volna, hogy Imrie kapitány személyes felügyeletével rakják partra az átkozott utasakat az átkozott felszerelésükkel együtt, hogy aztán teljes sebességgel kihajózhassanak a biztonságot jelentő vizekre. De nem volt a parancsnoki poszton, jobban mondva sehol sem volt látható.

Három harminckor kimentem a partra és végigsiettem a gáton, fel a kunyhókhoz. Üresek voltak, kivéve azt az egyet, ahova a felszereléseket vitték: Eddie-t találtam ott, nagy istenkáromlások közepette próbálta beindítani a dízel-áramfejlesztőt. Felnézett, amikor észrevett.

– Soha senki nem mondhatta rám, hogy panaszkodós volnék, dr. Marlowe, de ez a rohadt…

– Nem látta vétetlenül Mr. Smith-t, a másodkapitányt?

– Alig tíz perccel ezelőtt. Bekukkantott, hogy, megnézze, hogy haladunk. Miért? Van valami. – Mondott valamit?

– Mit mondott volna?

– Hát, hogy hova megy. Meg mit csinál.

– Nem: – Eddie a három vacogó Apostolra pillantott, de kifejezéstelen ábrázatuk nem volt a segítségünkre.

– Itt álldogált néhány percig, zsebre dugott kézzel. Nézte, hogy mit csinálunk, kérdezett, egyet-mást, aztán odébbállt.

– Látta, hogy merre indult?

– Nem. – Megint rápillantott az Apostolokra, azok egyként rázták a fejüket. – Mégis, történt valami?

– Semmi, csak a hajó indulásra kész, és a kapitány keresteti. – Noha a valóságban a dolgok nem egészen így festettek, nem volt azonban kétséges előttem, hogy néhány perc múlva már ez lesz a helyzet. Nem pazaroltam több időt Smithy keresésére. Ha szívesebben lődörgött a táborban – nyilvánvalóan céltalanul – ahelyett, hogy felügyelt volna a kirakodás bokros teendőire, holott ez elvárható lett volna tőle, mi több, ez illett volna bele a róla alkotott képbe, akkor biztosan megvolt rá a jó oka: talán egyszerűen csak el akart tűnni szem elől kis időre.

Három harmincötkor visszatértem a Harmatos Rózsa fedélzetére. Ezúttal Imrie kapitány, jelenléte nagyon is látható volt. Noha eddig azt gondoltam róla, hogy csekélységek miatt nem veszíti el az önuralmát, ahogy most ott állt az ebédlő nyitott ajtaján kiszűrődő fénynyalábban, már-már az a benyomásom támadt, hogy talán tévesen ítéltem meg. Ha az önuralmát nem is veszítette el, kétség nem fért hozzá, hogy valami rendkívül felkavarja, és most iszonyúan dühös. Kezét ökölbe szorította, amennyire ki tudtam venni, arcát piros és fehér foltok pettyezték, élénk kék szeme haragot lövellt. Dicséretre méltó tömörséggel, ámde szenvedélyes hangom mondta el nekem is ugyanazt, amit láthatóan már egy csomó ember tudtára adott az utóbbi néhány percben. Hogy nyugtalankodott a romló időjárás miatt – nem pontosan ezeket a szavakat használta -, utasította hát Allisont, hogy kérjen meteorológiai előrejelzést a tunheimi állomástól. Allisonnak azonban nem sikerült kapcsolatot teremtenie. Aztán ő és Allison felfedezték, hogy a rádió adó-vevőt helyrehozhatatlanul tönkretették. És hogy alig egy órája az adó-vevő még rendben működött – legalábbis Smith szerint, aki azt állította, hogy akkor jegyezte le a legfrissebb időjárási előrejelzést. Vagy legalábbis Smith azt állította, hogy amit lejegyzett, az volt a legutolsó előrejelzés. De most Smithnek nyoma veszett. Hol a pokolban van ez a Smith?

– Kiment a partra – mondtam.

– A partra? Hogy kiment a partra? Honnan a fenéből tudja, hogy elhagyta a hajót? – Imrie kapitány hangja nem tűnt éppen barátságosnak, de hát nem is volt barátkozó kedvében.

– Mert most jövök a táborból, ahol Mr. Harbottle-val, a villanyszerelővel beszéltem. Azt mondta, hogy nem sokkal előttem járt arra Mr. Smith.

-: Hogy arra járt? A kirakodást kellett volna irányítania! Mi a fenét csinált ott?

– Személyesen nem találkoztam Mr. Smithszel – magyaráztam türelmesen -, így nem tudtam megkérdezni tőle.

– És maga mi a fenét csinált ott fenn?

– Megfeledkezik magáról, Imrie kapitány. Nem tartozom felelősséggel magának. Csak néhány szót szerettem volna vele váltani, mielőtt elindul, ez minden. Tudja, az utóbbi napokban egészen barátivá vált a viszony közöttünk.

– Csakugyan? – kérdezte Imrie fagyosan. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. A kapitány épp olyan hangulatban volt, hogy mindent fagyosan kívánt közölni. – Allison!

– Uram?

– Szóljon a fedélzetmesternek, állítson össze egy kutatócsoportot. A partra, de gyorsan! Magam fogom vezetni. – Ha korábban esetleg még voltak, kételyeim az iránt, hogy Imrie kapitány igazából nagyon nyugtalan, mostanra már elmúltak. Visszafordult felém, de minthogy már ott állt mellettem Otto Gerran és Góin, nem tudtam eldönteni, hogy voltaképpen kihez szól. – És fél óra múlva indulunk, Mr. Smithszel, vagy nélküle.

– Tisztességes dolog ez, kapitány? – kérdezte tőle Otto. – Lehet, hogy csak elment sétálni, vagy talán eltévedt itt a környéken. Láthatja, hogy milyen sötét van.

– Maga nem találja borzasztóan mulatságosnak, hogy Mr. Smith-t pont akkor nyeli el a föld, amikor felfedezem, hogy azt a rádiót, amelyen ő állítólag adásokat vett, úgy összezúzták, hogy már meg sem lehet javítani?

Otto elhallgatott, de Goin, a diplomata, nyájas modorban közbeszólt:

– Azt hiszem, hogy Mr. Gerrannak igaza van, kapitány. Talán mégis egy kissé méltánytalanul viselkedik. Elismerem, hogy a rádió berendezés tönkretétele komoly és aggasztó fejlemény, és azoknak a rejtélyes dolgoknak a fényében, amelyek mostanában lezajlottak, valószínűleg nagyon is bűnös cselekménynek lehet minősíteni. Ám meglátásom szerint téved, amikor feltételezi, hogy Mr. Smithnek köze lehet hozzá. Egyrészt, ő szerintem túlságosan is intelligens ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló módon gyanúba keverje magát, másrészt, mint az ön egyik magas beosztású tisztje, tudatában van annak, hogy mennyire életbevágóan fontos berendezés a rádió. Miért követett volna hát el ilyen barbár cselekményt? Harmadrészt, ha menekülni akarna tettének következményei elől, ugyan hová szökhetne a Medve-szigeten? Nem akarok olyan hétköznapi feltevésekkel élni, hogy talán baleset érte, vagy emlékezetkihagyásban szenved, csupán azt mondom, hogy esetleg eltévedhetett. Reggelig igazán várhatna rá.

Láttam, hogy Imrie kapitány ökölbe szorított keze valamelyest ellazul, ha nem is teljesen, de a habozás jeleként. Éreztem, hogy ha nem is ingott még meg az álláspontjában, mindenesetre már fontolgatja, hogy felülvizsgálja-e döntését. A bizonytalanság azonban csak addig tartott, amíg Ottónak nem sikerült mindent romba döntenie, amit Goin már-már elérni látszott.

– Persze hogy ez történhetett – szólalt meg Otto. – Csak kiment a partra, hogy körülnézzen:

– Micsoda? Amikor ilyen istenverte korom sötét van? – Ez enyhén szólva túlzás volt, de meg lehetett neki bocsátani. – Allison! Oakley! Valamennyien, indulás! – Néhány decibellel lehalkította a hangját és felénk fordult:

– Fél óra múlva indulok, Srnith-szel vagy Smith nélkül. Indulunk Hammerfestbe, uraim, Hammerfestbe és a hatóságokhoz.

Lesietett a pallón, szorosan a nyomában fél tucat emberrel. Goinból felszakadt egy sóhaj.

– Gondolom, nem ártana, ha segítenénk. Elindult, és néhány pillanatnyi habozás után Otto is követte.

Én viszont nem, mert nem akartam a segítségükre lenni: ha Smithy azt akarta, hogy ne találjanak rá, akkor nem is fogják megtalálni. Helyette inkább bementem a kabinomba, papírra vetettem néhány sort, felkaptam a kis düftintasakot és Haggerty keresésére indultam. Valakiben csak meg kellett bíznom, s mivel Smithyre a lehető legrosszabb időpontban jött rá a bújócskázhatnék, nem volt sok választási lehetőségem. Úgy gondoltam, hogy a maradékból Haggerty a legjobb választás. Nyakas volt és gyanakvó, sőt, mivel Imrie aznap reggel alaposan kifaggatta felőlem, biztosan csak még nagyobb fenntartással viseltetett irántam: de nem volt ostoba, és úgy tapasztaltam, hogy nem is megalkuvó. Az volt a benyomásom róla, hogy felettesei elvárásainak mindenkor és fegyelmezetten eleget tesz. Ám mindenekfölött: huszonhét évet töltött el parancsoknak engedelmeskedve.

Tizenöt percen át kellett gyúrnom, de végül is nagy nehezen beadta a derekát. Megígérte, hogy megteszi, amire kérem.

– De nem fog hülyét csinálni belőlem, dr. Marlowe?

– Magából csinál hülyét, ha ilyesmi jár a fejében. Mi hasznom származna belőle?

– Persze, persze. – Vonakodva vette a kezébe a düftinzsákocskát. – Mihelyt biztonságos távolságban leszünk a szigettől…

– Pontosan. És a levelet is. Mindkettőt adja oda a kapitánynak. De nem előbb.

– Mély vízbe ugrom magával, dr. Marlowe. – Ő nem tudhatta, hogy milyen mély, de én majdnem belefulladtam. – Nem mondhatja el mégis, miről, van szó?

– Gondolja, Haggerty, hogy ha tudnám, miről van szó, akkor itt maradnék ezen az átkozott szigeten?

Most először elmosolyodott. – Nem, uram, nem gondolnám, hogy akkor itt maradna.

Imrie kapitány és a kutatócsoport néhány perccel azután tért vissza, hogy felértem a felső fedélzetre. Smithy nem volt velük. Nem lepett meg, hogy nem találták meg, ahogy az sem, hogy ilyen rövidre fogták a kutatást. Alig húsz percig tartott. A Medve-sziget csak pici pötty az Északi-sark térképén, de a valóságban majd 200 négyzetkilométer a területe. Imrie kapitány bizonyára gyorsan ráébredt, hogy ha akár csak egy századrészét is át akarná kutatni ennek a jégfödte, dimbes-dombos területnek ebben a sötétben, nagyobb ostobaságra nem is vállalkozhatna. Kezdeti kutatási kedve gyakorlatilag teljesen elpárolgott: ám a Smithy keresésére indított akció kudarca mindennél jobban megerősítette elszántságát, hogy azonnal elhagyja a szigetet. Miután megbizonyosodott arról, hogy az előfedélzetről az összes rakomány partra került, csakúgy, mint a forgatócsoport teljes felszerelése és személyes holmija, ő és Mr. Stokes udvariasan, de serényen kezet rázott mindannyiunkkal, majd kitessékelt bennünket a mólóra. A rakodógémek már a helyükön álltak, a hajókötelek kibontva. Imrie kapitány egyáltalán nem igényelte, hogy parancsba adják neki az indulást.

Illemtudóan Otto volt az utolsó, aki elhagyta a hajót. A fémpalló legtetején odaszólt a kapitánynak:

– Huszonkét nap múlva itt lesz értünk, ugye Imrie kapitány? Huszonkét nap múlva itt lesz értünk ugye?

– Sose féljen, Mr. Gerran, nem felejtem itt magukat a télre. – Most, hogy maga mögött tudta, rejtélyes eseményeket és a gyűlölt Medve-szigetet Imrie kapitány szemmel láthatóan úgy érezte, hogy megengedhet magának egy kicsivel felszabadultabb viselkedést.

– Huszonkét nap múlva? Lehet, hogy hamarabb. No hiszen, akár hetvenkét óra alatt megjárom az utat Hammerfestbe meg vissza. A legjobbakat valamennyiüknek.

Ezzel Imrie kapitány kiadta az utasítást, hogy vonják fel a pallót, maga pedig felkapaszkodott a parancsnoki hídra, anélkül, hogy megmagyarázta volna a hetvenkét óráról tett titokzatos megjegyzését. Valószínűleg arra célozhatott – a hangulatából legalábbis erre lehetett következtetni -, hogy ha úgy adódik, hetvenkét órán belül visszatér, ám nem egyedül, hanem erősen felfegyverzett norvég rendőrök kis csapatával. Nem kaptam a szívemhez rémületemben: biztosabb már nem is lehettem volna benne, hogy ha tényleg erre célzott, akkor tervét még ma este meg fogja változtatni. A navigációs fények kigyulladtak és a Harmatos Rózsa lassan elszakadt a kikötőgáttól. Észak felé úszva leírt egy félkört, aztán nekivágott az útnak a Sor-hamna mentén, motorjának hangja egyre mélyült, ahogy sebességre kapcsolt. A mólóval átellenben Imrie kapitány kétszer is jelzett a hajókürttel – persze, csak a kapitánynak volt ez igazi sziréna. A vékony és magányos hangot szinte azonnal elnyelte a puha hófüggöny. Alig néhány másodperc múlva a motor robaja meg a jelzőlámpák sápadt fénye beleveszett a hóesésbe és a sötétségbe.

Egy darabig valamennyien ott álldogáltunk szótlanul. Összehúztuk magunkat a hideg ellen és belepislogtunk a kavaró hóesésbe, mintha csak a puszta vágy és akarat elegendő volna, hogy újra megpillanthassuk a fényeket és újra hallhassuk a motor zakatolását. Bizony, nem olyan hangulat lengett körül bennünket, mint boldog utazókat, akik végre megérkeztek a rég áhított helyre. Sokkal inkább hajótöröttekhez hasonlítottunk, akiket sorsuk egy kopár szigetre vetett az Északi-sarkvidéken.

A hangulat a nagy épület nappalijában sem volt vidámabb. Az olajkályhák elég jól működtek ugyan és Eddie-nek is sikerült beindítania a dízelgenerátort, a fekete fali radiátorok is kezdtek felmelegedni, mindazonáltal egy évtizednyi fagy hatását nem lehetett leküzdeni egyetlen óra leforgása alatt; a belső hőmérséklet még mindig fagypont alatt volt. Senkinek sem akaródzott a hálófülkéjében tartózkodni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kis szobák még sokkal hidegebbek voltak a központi nappalinál. Úgy tűnt, senki sem akar a másikkal beszélgetésbe elegyedni. Heissman viszont belevágott egy aprólékos, és az előjelekből ítélve hosszadalmas előadásba arról, hogy miképpen lehet túlélni az Északi-sarkot. Olyan téma volt ez, amelytől neki hosszú és közvetlen szibériai tapasztalatai alapján feltétlenül és egyedülállóan hiteles élményei lehettek. Mégsem érdekelt senkit, s kérdéses volt, hogy ő maga odafigyel-e saját előadására. Aztán ő, Otto és Neal Divine összedugták a fejüket, hogy amúgy ötletszerűen megvitassák a másnapi forgatási tervet – feltételezve persze, hogy az idő kedvező lesz -, de látszott rajtuk, hogy különösebben ez sem lelkesíti őket. Végül is Conrad volt az, aki rátapintott az általános rossz közérzet gyökerére, pontosabban kimondta azt, ami mindenkinek ott motoszkált a fejében, feltehetően az egyedüli kivétel én voltam.

Azt mondta Heissmannak:

– Télen az Északi-sarkon kellenek zseblámpák. Így van?

– Így van.

– És nekünk vannak zseblámpáink?

– Persze hogy vannak. Nem is kevés: Miért?

– Mert szeretnék egyet. Ki akarok menni. Valamennyien itt üldögélünk bent, nem is tudom, már mióta, de legkevesebb húsz perce, miközben ott kint van valaki, aki esetleg beteg vagy megsérült, talán már félig megfagyott vagy eltörött a lába.

– Jaj, hagyd már ezt, ne túlozd el a dolgot, Charles – szólalt meg, Otto. – Szilárd meggyőződésem, hogy Mr. Smith nagyon is tud magára vigyázni. – Otto valószínűleg ugyanezt mondta volna akkor is, ha a szeme láttára marcangolja szét Smithyt egy jegesmedve: természeténél és testi felépítésénél fogva Otto egyszerűen nem akart szükségtelenül semmi olyasmiben részt vállalni, ami akár csak távolról is fizikai munkára hasonlít.

– Ha teljesen hidegyen hogy a dolog, akkor miért nem mondod ki nyíltan, miért beszélsz mellé?

Ez a megnyilatkozás teljesen új oldaláról mutatta Conradot, aki ráadásul ebben a stílusban is folytatta. Csakhogy annak már én voltam a célpontja:

– Azt gondoltam volna, hogy maga lesz az első, aki javasolni fogja a kutatást, Mr. Marlowe.

Akár lehettem is volna, persze csak akkor, hanem ismertem volna nála sokkal jobban Smithyt.

– Másodiknak lenni sem szégyen – feleltem. Végül valamennyien részt vettünk a keresésben, Otto és Judith Haynes kivételével. Az előbbi rosszullétre panaszkodott, az utóbbi meg minden teketória nélkül kijelentette, hogy ostobaságnak tartja ezt az egészet, és hogy Mr. Smith vissza fog jönni, majd ha maga is jónak látja. Ebben a véleményében én is osztoztam, jóllehet teljesen más megközelítésből. Mindenki kapott egy elemes lámpát, és megállapodtunk abban, hogy lehetőség szerint nem tévesztjük szem elől egymást, de ha mégis, akkor mindenki visszatér a bázisra, legkésőbb harminc percen belül.

A csapat nekivágott a keresésnek. Szélesre nyitott legyezőként indultunk el felfelé a lankás részen, amelyet északról a Sor-hamna határolt. Azaz, hogy a többiek arrafelé indultak. Én egyenesen a felszerelések tárolására szolgáló kunyhóhoz mentem, ahol megnyugtatóan pöfögött a dízelgenerátor. Úgy véltem, nemigen fogják észrevenni a lemaradásomat, hiszen abban a sötétben legfeljebb csak a szomszédunk jelenlétét észlelhettük. És a legjobb helynek, hogy kivárjam a vadkacsavadászat végét, a legmelegebb és legvédettebb kuckót tartottam. A lámpámat lekapcsoltam, hogy ne áruljon el, s kinyitottam a kunyhó ajtaját. Beléptem s behúztam magam mögött az ajtót: egyet léptem előre, majd hangosan elkáromkodtam magam, mert keresztül estem valami puhán, ami ott hevert a deszkázott padlón, körülbelül ugyanolyan hosszúságban elterülve, mint én. Összeszedtem magam, megfordultam és felkattintottam az elemlámpát.

Egy férfi feküdt elnyúlva a padlón, és a legkevésbé sem lepett meg, hogy Smithyt ismertem fel benne. Megmozdult, nyögött egyet és erőtlenül a szeme elé emelte egyik karját, hogy ne bántsa a lámpa éles fénye, aztán visszahanyatlott, a karja bénán lehullott, a szeme lecsukódott. Bal arcán vér kenődött szét. Nyugtalanul forgolódott, egyik oldalról a másikra, mozdulatai bágyadtak és erőtlenek voltak, mint aki közel van ahhoz, hogy elveszítse az öntudatát.

– Nagyon fáj, Smithy? – kérdeztem tőle.

Nyögés volt a válasz.

– És az arcát minek sértette fel szántszándékkal egy marék jeges hóval? – hangzott második kérdésem.

Mozdulatlanná vált, nem is nyögött.

– A paródia egy későbbi műsorszám – szóltam ridegen. – Addig azonban meglenné, hogy feláll és elmagyarázza, miért viselkedik ilyen idióta módon?

Az elemlámpát a generátor tetejére tettem, s kitámasztottam úgy, hogy a fénye felfelé irányuljon. Nem árasztotta el ugyan fényözön a kunyhót, de arra elég volt, hogy lássam Smithy óvatos és rezzenéstelen arcát, miközben feláll.

– Mit akar ezzel mondani? – szólalt meg.

– PQS 82131, James R. Huntington, Golden Green és Bejrút. Jelenleg Joseph Rank Smith álnéven ismert. Ezt akartam mondani.

– Azt hiszem, valóban én vagyok az a felelőtlen idióta, akire célzott – mondta Smithy. – Ideje volna talán, hogy igazából bemutatkozzunk.

– Dr. Marlowe vagyok – mondtam.

Az arca továbbra is óvatos és rezzenéstelen maradt.

– Négy éve és négy hónapja annak, hogy magát kiemeltük annak a lerobbant libanoni tankhajónak az első tiszti beosztásából: azt hittük, hogy van jövője nálunk. Mi több, fényes jövője. Még négy hónappal ezelőtt is ugyanezt gondoltuk. De itt és most már egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Smithy elmosolyodott, de gesztusa nem volt őszinte.

– Nem rúghat ki az állásomból a Medve-szigeten!

– Kirúghatnám magát akár Timbuktuban is, ha úgy döntenék – mondtam tényközlő hangsúllyal. – No, pakoljon ki.

– Legalább célozhatott volna rá, hogy maga kicsoda. – Smithyn érződött, hogy meg van bántva, és a helyében én is ugyanúgy éreztem volna.

– Csak találgattam. Nem tudtam, hogy rajtam kívül más is van a hajón.

– Nem is kellett, hogy tudjon róla. Találgatnia sem kellett volna. Pontosan azt kellett volna tennie, amit mondtak magának. Csak azt, és nem többet. Emlékszik írásos utasításának utolsó sorára? Alá volt húzva. Idézet Miltontól. Én voltam, aki aláhúzta azt a sort.

– „Azok is szolgálnak, akik csak állnak, sorukra várva" – idézte a mondatot Smithy. – Émelyítően érzelgős, ez volt a véleményem, amikor elolvastam.

– Irodalmi ízlésem csakugyan satnya, nagyon sajnálom – jegyeztem meg. – A lényeg azonban az, hogy maga állt-e, sorára várva? Egy fenét! Az utasításai egyszerűek és egyértelműek voltak, világosabbak már nem is lehettek volna. Állandóan maradjon a Harmatos Rózsa fedélzetén, amíg kapcsolatba nem lépnek magával. Semmilyen körülmények között ne hagyja el a hajót, még csak partra se lépjen. Sohase, ismétlem: sohase kezdjen a saját szakállára semmilyen kutatást, ne próbáljon semmit se földeríteni, hanem mindig viselkedjék úgy, ahogy egy közönséges kereskedelmi hajózási tiszthez illik. Maga nem ezt tette. Azt akartam, hogy maradjon annak a hajónak a fedélzetén. Most ott lett volna szükségem magára. És ehelyett hol van?Egy istenverte kunyhóban, a Medve-szigeten! Az ég szerelmére, miért nem tudta betartani az utasításokat, amikor olyan egyszerűek voltak?

– Olyé. Elismerem, hibáztam. De azt hittem, hogy egyedül vagyok. A körülmények hatására módosulnak a feladatok, nemde? Négy ember titokzatos körülmények közepette életét veszti, négy másik meg közel áll hozzá, hogy szintén bemondja az unalmast – hogy az isten verje meg, talán tétlen kellett volna néznem, ölbe tett kezekkel? Talán bizony soha semmibe nem kezdhetek magamtól, még csak eszembe sem juthat, hogy én is létezem?

– Nem bizony, hacsak ellenkező utasítást nem kap. Nézze csak meg, mit ért el. Most kénytelen vagyok félkézzel dolgozni. A másik kezem a Harmatos Rózsa volt, de maga megfosztott tőle. Szerettem volna, ha állandóan a rendelkezésemre áll, a nap, az éjszaka bármely órájában. Bármikor szükségem lehetne a hajóra, de már késő. Talán van most valaki annak az átkozott halászhajónak a fedélzetén, aki képes volna a bárkát part közeli pozícióban tartani még a legsötétebb éjszakában is, vagy kikötni vele a Sor-hamnánál a legvadabb viharban is? Piszkosul jól tudja, hogy nincs. Imrie kapitány még ara sem képes, hogy végighajózzon vele a Clyde-on egy csöndes nyári délután!

– Szóval van magánál egy rádió adó-vevő? Hogy, kapcsolatba léphessen a halászhajóval?

– Természetesen. Be van építve az orvosi táskámba. Rendőrségi munka, de a hatósugara elégséges.

– Mindazonáltal nehezen tudna kapcsolatot teremteni a Harmatos Rózsa adóvevőjével, ami ripityára van zúzva!

– Fantasztikus meglátás! És ugyan miért van ripityára törve a rádió? Mert maga szabadjára engedte a nyelvét a parancsnoki hídon és elkezdett hablatyolni arról, hogy ha segítséget kell hívni, ott van az adóvevő, és szükség esetén elég csap füttyenteni a NATO-erőknek, s közben egy dörzsölt fickó végig ott lapult vigyorogva a szárnyfedélzeten, s a fejébe vésett minden szót, amit maga kiejtett a száján. Emlékszem rá, hogy friss nyomok voltak a hóban – az enyémek, ha úgy tetszik -, de újra használták őket. Érti, amit mondok? A mi dörzsölt barátunk aztán szépen odébb osont és szerzett magának egy marha nagy kalapácsot.

– Lehettem volna óvatosabb is, belátom. Ha karja, bocsánatot kérek, de nem hiszem, hogy sokra menne vele.

– Valahogy nekem sem jutna most eszembe semmiféle, érdemleges szolgálatért kijáró dicséret, úgyhogy hagyjuk el a bocsánatkérést. Most, hogy maga itt maradt, legalább nem kell állandóan azt figyelnem, hogy ki kerül a hátam mögé.

– Tehát rászálltak magára, bárkik legyenek is!

– Igen, legyenek bárkik is, egyértelműen a fejemet akarják.

Tömör közlésemben benne foglaltatott minden, amit tudtam. De nem minden, amiről úgy gondoltam vagy gyanítottam, hogy tudom: nem láttam azonban semmi értelmét, hogy Smithyt is teljesen összezavarjam. Elég, ha én magam össze vagyok zavarodva.

– Most, hogy már nem őrölünk két malomban, a kezdeményezést bízza csak rám, ha úgy gondolom – vagy gondoljuk -, hogy lépni kell. Szükségtelennek tartom leszögezni: ez nem jelenti azt, hogy maga nem kezdeményezhet, ha és amikor a testi épségét fenyegető helyzetben találja magát, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy az a bizonyos helyzet fizikai veszélyt jelenthet a maga számára. Előzetesen is engedélyezem, hogy ilyen esetben bárkit ártalmatlanná tegyen.

– Jó tudni. – Smithy ismét megeresztett egy kurta mosolyt. – Még jobb volna tudni, hogy ki az, akit valószínűleg ártalmatlanná kell tennem. Sőt, azt volna ám igazán jó tudni, hogy mi ketten mi a fenét keresünk itt, ezen az átkozott szigeten. Mit keres itt maga, akiről feltételezem, hogy pénzügyminisztérium egy meglehetősen magas beosztású megbízottja, és mit keresek itt én, akiről tudom, hogy a minisztérium egy alacsonyabb rangú ügynöke?

– A minisztérium alapvető érdeklődési köre a pénz, csakis a pénz, ilyen vagy olyan formába. Hát ezért vagyunk itt. Nem a mi pénzünkről van szó, nem az államéról, hanem olyan pénzről, amit egységesen illegális nemzetközi pénznek hívunk. A központi bankrendszerek összes tagja szorosan együttműködik ebben az ügyben.

– Ha magának is kilógna a feneke a nadrágból, akárcsak nekem – mondta Smithy -, nem hiszem, hogy ismerne olyan fogalmat, hogy illegális pénz.

– Még egy magához hasonlóan alulfizetett kormányzati tisztviselő sem nyúlna ahhoz a pénzhez. Szennyes pénz az, törvénytelen szerzemény a második világháború idejéből. Ehhez a pénzhez eredetileg is vér tapadt, és amit eddig megtaláltak belőle – igaz, csak a töredékét -, ahhoz is csak kiontott vér árán jutottak. Németország még 1945 tavaszán is tele volt felbecsülhetetlen értékekkel. Annak az évnek a nyarára azonban a kincsesláda teljesen kiürült. A győztesek és a vesztesek egyaránt rátették enyves kezüket minden értékre, ami csak az útjukba került – aranyra, drágakőre, festményre, kötvényre. Tudni kell, hogy a negyven évvel ezelőtt kibocsátott német bankkötvények még ma is tökéletesen jók és érvényesek. A kincseket széthurcolták a szélrózsa minden irányába. Szükségtelennek tartom megjegyezni, hogy az ügyben érintettek szerzeményeikről természetesen nem tettek bejelentést a megfelelő hatóságoknál.

Ránéztem az órámra. – Aggódó barátai felforgatják maga után a Medve-szigetet. Vagy legalábbis egy részét. Félórásra tervezték a kutatást. Öntudatlanállapotban kell majd rábukkannom magára, úgy negyedóra múlva.

– Olyan rohadt unalmasnak tűnik nekem ez az egész téma – mondta Smith. – Ez a pénzhistória, úgy értem. Sok pénzről van szó?

– Attól függ, hogy mi a sok magának. Becslések szerint a szövetségeseknek – amikor a szövetségesekről beszélek, akkor Angliát, Amerikát meg a sokat szidott oroszokat is értem alatta – sikerült a kincs kétharmadát megszerezniük. Ami azt jelenti, hogy csupán a nyomorúságos egyharmad rész, maradt meg a náciknak és támogatóiknak. Óvatos becslések szerint – óvatosat mondtam, Smithy – ennek az egyharmad résznek az értéke körülbelül 320 millió font. Mármint font sterling, remélem felfogta.

– Tehát eredetileg egymilliárdra rúgott a vagyon értéke?

– Legfeljebb százmilliós eltéréssel ide vagy oda. – Azt a bizonyos gyermeteg megjegyzést a rohadtul unalmas témáról, törölje a jegyzőkönyvből.

– Teljesítve. Nos, a szóban forgó kincs egyes részei fölöttébb szokatlan helyekre vándoroltak. Egy bizonyos hányadát értelemszerűen titkos bankszámlák rejtik. Az sem kétséges, hogy egy részét fémpénzek teszik ki, és a legmélyebb alpesi tavak fenekén pihennek, valahol Ausztriában: mind a mai napig nem bukkantak a nyomukra. Tudomásom van két Raffaello-festményről, amelyek egy Buenos Aires-i milliomos pincegalériájában láthatók, egy riói Michelangelóról, több Hals– és Rubens-képről egy és ugyanazon illegális New Yorki gyűjteményből, és egy Rembrandról, amely Londonban van. A festmények tulajdonosai valamennyien olyan személyek, a szoros kapcsolatban állnak – vagy álltak – az érintett kormányokkal vagy azok fegyveres erőivel. Az érintett kormányok gyakorlatilag képtelenek bármit tenni az ügyben, mi több, semmi jele, hogy különösebben akarnának valamit is tenni, hiszen elképzelhető, hogy, végső soron ők a haszonélvezők.

Az 1970-es évek végén egy nemzetközi kartell hiteles és érvényes német kötvényekkel jelent meg a pénzpiacon. A harmincas években kibocsátott papírok értéke elérte a 30 millió fontot. Először Londonban próbálkoztak, majd New Yorkban, Zürichben, ám a Német Szövetségi Bank megtagadta a kötvények beváltását, amíg azok valódi tulajdonosait meg nem nevezik.

Az egészben az az érdekes, hogy nyílt titok: azokat az értékpapírokat 1945-ben emelték ki a Reichsbank páncélszekrényeiből. A műveletet a Vörös Hadsereg egy speciális csoportja hajtotta végre. A világtörténelemben ez a kommandó testesíti meg az egyetlen leglizált, katonai rendeltetésű betörőcsoportot. De ez csak a jéghegy csúcsa, hogy úgy mondjam. A kincs jelentős része még mindig el van rejtve, mert a háború emléke még túl friss, és az érintett személyek – az illegális birtokosok – még mindig nem merik vállalni annak kockázatát, hogy készpénzre váltsák értékeiket. Az olasz kormány Vagyonkövetelési Hivatal néven külön csoportot állított fel, amely kizárólag ezzel az üggyel foglalkozik. A hivatal főnöke, Siviero professzor becslése szerint legkevesebb hétszáz régi festménynek – közülük sok mesterműnek szinte felbecsülhetetlen az értéke – mind a mai napig nem akadtak a nyomára. Egy másik szakértő, Simon Wiesenthal az ausztriai Zsidó Dokumentációs Szolgálattól szintén ugyan ezt mondja. Neki egyébként az a meggyőződése, hogy se szeri, se száma azoknak a széles körben körözött alakoknak – mint például az SS volt magas rangú tisztjei -, akik igen kényelmes körülmények között élnek a több száz, Európa-szerte megnyitott és csupán egy számot viselő bankszámlának jóvoltából,

Siviero és Wiesenthal két kiemelkedő jogi szakértője a vagyonvisszaszerzés eme területének. Tudomásunk szerint azonban, sajnálatos módon, letézik egy kis csoport – hárman vagy négyen lehetnek -, amelynek tagjai hasonló vagy még nagyobb szakértelemmel rendelkeznek ezen a téren, de sajnos, híján vannak azoknak a magasabb rendű erkölcsi értékeknek, amelyekkel – hogy is mondjam csak– a törvény jó oldalán tevékenykedő kollégáik bírnak. Ezek a személyek ismertek ugyan, ám érinthetetlenek, mert soha nem követtek el semmiféle tényként rögzített bűncselekményt, még csak azt sem lehetett rájuk fogni eddig, hogy tisztességtelenül manipulálnak részvényekkel, mert a részvények mindig eredetiek és jók voltak, a jogosultsásuk bizonyított. Mindazonáltal léteznek persze valódi bűnözők, akik nemzetközi szinten operálnak. Közülük a legképzettebb és legsikeresebb itt van velünk a Medve-szigeten. Johann Heissman a neve.

– Heissman!?

– Úgy bizony! Ez a mi Johannunk igen tehetséges fickó.

– De hát pont Heissman? Lehetséges volna? Hogy jön ez össze, nem értem. Hiszen alig két éve, hogy…

– Igen, tudom. Két éve annak, hogy Heissman, látványosan megszökött Szibériából, nagy hírverés és a tévékamerák által kísérve felbukkant Londonban. A róla szóló újságcikkek hosszát csak méterekben lehetne mérni, a lába elé terített vörös szőnyegek meg elérnének Londontól Tomszkig. És két év óta semmi más nem érdekli, csak régi szerelme a filmgyártás, annak szenteli az életét. Ő és a bűnözés? Lehetséges volna? Nos, nemcsak lehetséges, hanem biztos, mert a mi Johannunk agyafúrt fickó ám a javából. Utánanéztünk, és tényleg volt egy filmstúdiója Bécsben, Ottóval közösen, közvetlenül a háború kitörése előtt. Sőt, valóban ugyan abba a gimnáziumba jártak St. Pöltenben, ami csak egy ugrásra van Bécstől. Tudjuk, hogy az Anschluss idején Heissman tényleg a rossz irányba vezető úton indul t el, szemben Ottóval, aki a helyes irányt választotta. És tudjuk azt is, hogy Heissman – korábban kommunista szimpatizáns hírében állott – igen szívesen látott vendég volt a Harmadik Birodalomban. Ami ezután következik, az egyike azoknak a minden képzeletet felülmúló történeteknek a kettős meg hármas beszervezésekről és ügynökökről, amelyek oly gyakoriak voltak Közép-Európában a háború alatt. Heissmannak nyilvánvalóan lehetővé tették, hogy Oroszországba meneküljön, ahol tudtak ideológiai vonzatáról. Onnan aztán visszairányították Németországba, ott meg viszont azt az utasítást kapta, hogy az oroszoknak juttasson ki annyi félrevezető, de azért hihető információt, amennyit csak lehetséges.

– Miért? Miért csinálta ezt?

– Mert a feleségét és a két gyerekét is elkapták, amikor őt. Elég jó ok, nem? – Smithy bólintott. – Amikor a háború véget ért, és az oroszok lerohanták Berlint, megtalálták az ügynöki hálózat iratait: rájöttek, hogy valójában kinek dolgozott Heissman. Szibériába küldték.

– Azt gondoltam volna, hogy ott helyben főbe lövik.

– Meg is tették volna, ám egy apróság miatt másképp döntöttek. Már említettem, hogy Heissman agyafúrt fickó. Az ő esetében nem kettős, hanem hármas ügynökösködésről volt szó. Heissman ugyanis végig az oroszoknak dolgozott a háború alatt. Négy éven keresztül hűségesen küldözgette félrevezető információit orosz megbízóinak. Noha kódolt üzeneteinek összeállításában a német hírszerzés tevőlegesen közreműködött, sohasem fedezték fel, hogy Heissman egy saját, különbejáratú kódrendszert is alkalmaz ugyanazoknál az üzeneteknél. A háború után az oroszok végül is saját biztonsága érdekében tüntették el szem elől, és azt állították, hogy Szibériába száműzték. Ami információink szerint sohasem járt Szibériában. Úgy tudjuk, hegy a felesége és a két lánya – akik már férjhez mentek – mind a mai napig kényelmes körülmények között élnek Moszkvában.

– És azóta is az oroszoknak dolgozik? – Smithy arcán látszott, hogy némiképp zavarba ejtették az információk. Együtt éreztem vele, hiszen Heissman mesterműnek is beillő kettős életét nem egykönnyen lehetett ép ésszel felfogni.

– Tőlük kapta jelenlegi megbízatását. „Szibériai száműzetésének" utolsó nyolc évében Heissman a legkülönbözőbb álneveken és álbeosztásokban épp úgy feltűnt. Észak– és Dél-Amerikában, mint Izraelben vagy Dél-Afrikában. Sőt, ha hiszi, ha nem, a londoni Savoy Hotelben is. Habár bizonyítani nem tudjuk, de szilárdan hisszük, hogy ezek az utak ilyen vagy olyan módon kapcsolatosak voltak azzal a feladatával, hogy megtalálja és megszerezze a megbízóinak a náci kincset. Ne felejtse el, hogy Heissmannak a legmagasabb szinten voltak kapcsolatai a náci pártban, az SS-ben és a hírszerzésben tehát szinte egyedülállóan alkalmas a küldetésre.

A Szibériából történt állítólagos megmenekülése óta két filmet is forgatott Európában, egyet Piemontban, ahol egy idős özvegyasszony tett feljelentést a rendőrségen arról, hogy fészerének szénpadlásáról eltűnt néhány ósdi festmény, aztán Provence-ban, ahol egy öreg vidéki ügyvéd kérte a rendőrség közbenjárását, mert az irodájából lába kelt néhány okirattartó doboznak. Hogy vajon a filmeknek és a dobozoknak volt-e értékük az oroszok számára, nem tudjuk. Még kevésbé tudjuk az eltűnéseket Heissman személyéhez kötni.

– Egyszerre ez már kezd kicsit sok lenni – panaszkodott Smithy.

– Ugye kezd?

– Nem baj, ha rágyújtok?

– Még van öt perce. Aztán a lábánál fogva bevonszolnom a táborba.

– Ha magának mindegy, akkor megkérhetném, hogy inkább a vállamnál fogna? – Smithy rágyújtott és elgondolkodott. – Tehát a maga feladata, hogy kitalálja, mit csinál Heissman a Medve-szigeten?

– Igen, ezért vagyunk itt.

– És van valami elképzelése?

– Nincs. Pénznek kell lennie a dologban, másról nemigen lehet szó. Persze, ez volna az utolsóhely a világon, amelyikről a pénz jutna az eszébe, sőt, talán eleve hamis minden ilyen képzettársítás. Meglehet, hogy csupán az eszközt keresi, amely elvezet a pénzhez. Gondolom, mostanra már maga is rájött, hogy Johann valóban nagyon fondorlatos.

– Van valamilyen szakmai kapocs közte és a filmvállalat között? Példának okáért milyen viszonyfűzi régi barátjához, Gerranhoz? Vagy csak kihasználja őket?

– Ezt egyszerűen nem tudom.

– Es Mary Stuart? A vele történt titkos találka? Milyen kapcsolat lehet köztük?

– A válaszom ugyanaz. Nagyon keveset tudunk a lányról. Ismerjük az igazi nevét – sosem próbálta titokban tartani -, tudjuk, hogy mikor és hol született, s azt is, hogy lengyel származású. Pontosabban arról a vidékről jött, amelyet Litvániának hívtak, mielőtt az oroszok bekebelezték. Tudjuk azt is – de ezt már nem tőle -, hogy csak az anyja lengyel. Az apja német.

– Hohó! És nyilván a hadseregben szolgált? Esetleg a hírszerzésben? Vagy az SS-ben?

– Nyilvánvalónak tűnik, hogy itt kellene keresni az összefüggést. De erről fogalmunk sincs. Mary bevándorlási iratai szerint a szülei már meghaltak.

– Tehát az ügyosztály őt is ellenőrizte?

– Mindenkit ellenőriztünk, aki itt van és kapcsolatban áll az Olympus Productionsszal. Lám, fölösleges volt, megspórolhattuk volna magunknak a fáradságot.

– Vagyis tény egy szál se. S valamilyen sejtés, megérzés?

– Az én szakterületemen nem sokat érnek a megérzések.

– Igen, rögtön gondoltam. – Smithy elnyomta a cigarettáját. – Mielőtt még kimennénk innen, szeretnék megemlíteni két nagyon kellemetlen dolgot, ami most kezdett motoszkálni a fejemben. Az egyik: Johann Heissman nagymenő, igen sikeres nemzetközi ügynök. Így van?

– Nemzetközi bűnöző.

– Az ugyanaz, más szóval. A lényeg azonban az, hogy az effajta fickók kerülik az erőszakot, ahol csak lehetséges. Nem igaz?

– Tökéletesen. Minden mástól eltekintve, az erőszakot méltóságon alulinak tartják.

– És hallott valaha arról, hogy Heissman neve felmerült valamilyen erőszakos cselekménnyel összefüggésben?

– Semmi ilyesmi nincs a dossziéjában.

– Mégis, az elmúlt egy-két napban, így vagy úgy, de tobzódtunk az erőszakban. Ha nem Heissman áll a gyilkosságok mögött, akkor ki viselkedik úgy, mint egy gengszter?

– Nem mondtam, hogy nem Heissman áll az erőszak mögött. A kaméleon is váltogatja a színét. Isten tudja, talán olyan helyzetbe került, hogy nem volt más választása, csak az erőszak. Az is előfordulhat, hogy olyan brutális cinkostársai vannak, akik nem szükségszerűen azonosulnak az ő stílusával. Hiszen alig tudunk valamit. De az sem kizárt, hogy olyasvalaki követte el a gyilkosságokat, akinek semmi köze Heissmanhoz.

– Ezeket szeretem én – mondta Smithy -, ezeket az egyszerű és egyenes válaszokat. Aztán a másik dolog, ami talán elkerülte a figyelmét. Ha a barátaink a maga fejére vadásznak, akkor feltehetően az enyémre is. Jusson csak eszébe az az alak, aki ott hallgatózott a parancsnoki hídon.

– Nem kerülte el a figyelmemet. s nem is hídon történtek miatt, bár érdemes volna, azokra is szentelni egy kis időt, hanem mert maga szándékosan elhagyta a hajót. Nem számit, hogy a társaság zöme mit gondol. Egyvalaki, vagy esetleg többen is, azonban meg lesznek győződve arról, hogy szándékosan tette. Maga megjelölt ember, Smithy.

– Vagyis amikor visszavonszol a táborba, nem mindenki érez majd őszinte sajnálatot a szegény öreg Smithy iránt? Néhányan esetleg kétségbe vonják sérüléseim hitelességét?

– Egyáltalán nem fogják kétségbe vonni. Ugyanis fenemód biztosak lesznek benne, hogy nem igaziak. Mégis úgy kell tennünk, mintha ők is elhinnék.

– Megtenné nekem, hogy időnként a hátam mögé pislant? Csak úgy hébe-hóba?

– Van más dolgom épp elég, de azért megpróbálhatom.

Megragadtam Smithyt a hóna alatt, s vonszolni kezdtem. A feje lógott, a sarka és a két keze nyomot hagyott a hóban. A központi épülettől alig öt méterre váratlanul két elemlámpa fénye vetült ránk.

– Hát megtalálta? – Goin volt az, mellette Harbottle. – Uramatyám! – Goin reakciója őszintének hatott, még az én mostanra már szuper érzékennyé vált fülemnek is.

– Igen. Mintegy négyszáz méterre innen. – Gyorsan és mélyen szedtem a levegőt, hogy legyen valamiféle elképzelésük arról, mit jelent ilyen távolságra elvonszolni egy kilencvenkilós, magatehetetlen testet a havas, egyenetlen talajon. – Egy vízmosás mélyén Találtam rá. Segítenének?

Segítettek. Bevonszoltuk az épületbe. Szereztünk, egy tábori ágyat, s ráfektettük

– Te jóságos ég! Istenem, istenem! – Otto a kezét tördelte és arcára kiült a gyötrő szenvedés, annak jeleként, hogy a vállára nehezedő kereszt nyomasztó súlyához újabb teher járult. – Mi történt a szerencsétlennel?

Rajta kívül még Judith Haynes tartózkodott a házban: el nem mozdult volna semmi pénzért az olajkályha mellől, amit válósággal kisajátított magának. Talán oly, gyakran tűntek föl mellette eszméletüket vesztett férfiak, hogy már teljesen hozzászokott, s annyi figyelmet sem érdemeltek tőle, hogy kíváncsiságból felhúzza a szemöldökét.

– Hogy mi történt vele? Nem vagyok benne biztos – válaszoltam nagy lihegések közepette. – Talán magasról zuhant le, s a fejét beverhette valami kiálló szikladarabba. A jelek erre utalnak.

– Agyrázkódás?

– Lehet. – Beletúrtam a hajába, hogy az ujjbegyemmel végigtapogassam a fejbőrét. Sikerült egy olyan helyet találnom, ami semmiben sem különbözött fejbőrének többi részétől, s felkiáltottam:

– Ahá!

Aggodalommal teli várakozással néztek rám.

– Konyakot! – szóltam oda Ottónak. Odavittem a sztetoszkópomat, végigcsináltam az ilyenkor szokásos hókuszpókuszt, s egy-két kortynyi konyakkal sikerült életet lehelnem a köhögő és nyögdécselő Smithybe. Ahhoz képest, hogy ő nem a világot jelentő deszkákra készült, Smithy figyelemre méltó teljesítménnyel rukkolt ki: érzékletes előadását egy elfojtott káromkodássorozattal zárta, amikor körültekintő gyengédséggel informáltam őt arról, hogy a Harmatos Rózsa nélküle vitorlázott el. Arca döbbenettel vegyes haragot mutatott. A színpadi jelenet alatt a kutatócsapat kettesével-hármasával szállingózott befelé. Feltűnés nélkül alaposan megfigyeltem az arcukat, hátha a meglepetésen és a megkönnyebbülésen kívül mást is látok. Erőfeszítésem feleslegesnek bizonyult. Ha akadt is valaki – vagy valakik – közöttük, aki nem érzett sem meglepetést, sem megkönnyebbülést, az túlságosan is jól edzett volt ahhoz, hogy érzelmei vagy arcizmai árulkodjanak. Nem is igen várhattam mást.

Tíz perc elteltével aggodalmuk főiránya a már szemmel láthatóan– lábadozó Smithyről a kutatócsoport két tagjára terelődött át. Allen és Stryker ugyanis még nem tért vissza. A reggel történtek után a magam részéről véletlennek tekintettem, hogy éppen ők ketten hiányoznak. További negyedóra elteltével már kezdtem furcsállni az ügyet, húsz perc után pedig egyértelműen balsejtelem fogott el. Csaknem mindenki hasonló képen érzett. Judith Haynes feladta bérlői előjogait az olajkályha közelében, rövid és ideges léptekkel araszolt fel s alá, kezét szorosan egymásba kulcsolva. Hirtelen megtorpant előttem:

– Nem tetszik ez nekem! Egyáltalán nem tetszik! – Hangjából feszültség és nyugtalanság áradt. Lehet, hogy csak megjátszotta magát, bár nem hittem.

– Mit csinál még kint? Miért van olyan sokáig távol? Azzal az Allennel van együtt. Valami rossz történt. Tudom, hogy rossz történt, tudom.

Nem válaszoltam.

– Nem megy a keresésükre? – kérdezte.

– Maga talán elment megkeresni Mr. Smith-t? – mondtam. Nem volt szép tőlem, de hát Lonnie-től eltérően én nem tudok mindig kedves lenni az emberekhez. – Lehet, hogy a férje visszajön, ha majd úgy látja jónak.

Szótlanul meredt az arcomba. Az ajka mozgott ugyan, de hang nem jött ki a torkán, s az arca sem volt kifejezetten ellenséges. Most másodszor állapítottam meg, hogy a férje iránti állítólagos gyűlölete valójában csak pletyka, s valahol milyen – nem számít, hogy milyen mélyen – igenis, aggódik érte. Elfordult, én meg a zseblámpámért nyúltam.

– Újabb rohamra fel! – mondtam. – Ki csatlakozik?

Conrad, Jungbeck, Heyter és Hendriks jött velem, Jóval többen jelentkeztek, de azt gondoltam, hogy minél többen vágunk neki a keresésnek, annál inkább akadályozhatjuk egymást a mozgásban, s annál nagyobb az esélye, hogy esetleg másnak is nyoma vész. Kiléptünk az épületből, azonnal vonalba álltunk, s egymástól négy-öt méter távolságot, tartva elindultunk észak felé.

Harminc másodpercen belül megtaláltuk Allent. Pontosabban ő talált meg minket. Észrevette zseblámpáink fényét – a sajátját elveszítette -, s felénk botorkált a hó és a sötét mélyéről. Ahogy közeledett, láttuk, hogy ide-oda kóvályog, dülöngél, mintha holtrészeg vagy hullafáradt volna. Torkából elmosódott, tompa hangok törtek elő, amikor szólni próbált. Egész teste reszketett, mintha váltóláz rázná. Nemcsak értelmetlennek tűnt, de könyörtelenség is lett volna, ha ott helyben, abban az állapotban kérdezzük ki, így hát gyorsan bevezettük a házba.

Leültettük egy székre az olajkályha mellett, és szemügyre vettem. Elég volt ránéznem, hogy megállapítsam: ez a mai nem az ő napja volt. Allen újra megvívta a maga kis csatáját, és újonnan szerzett sérülései semmivel sem maradtak el a reggeliek mögött. Két csúnya vágás éktelenkedett eleddig ép szeme fölött, jobb arcán zúzódások és karmolások. Szájából és orrából vér szivárgott, a nagyja már megalvadt. A legkomolyabb sebet azonban a tarkójára szerezte be: olyan mély volt a vágás, hogy a fejbőre szétnyílt, s látni lehetett a koponyacsontot. Valaki alaposan helybenhagyta a fiatal Allent.

– Most megint mi történt magával? – kérdeztem. Arca összerándult, ahogy nekiláttam á sebek kitisztításához. – Vagy inkább úgy kérdezem: tudja egyáltalán, hogy mi történt magával?

– Nem tudom – mondta tompán. Megrázta az üstökét, s felszisszent, ahogy a fájdalom belenyilallt a fejébe vagy a nyakába. – Nem emlékszem, egyszerűen nem emlékszem.

– Kispajtás, maga megint verekedett – mondtam neki. – Megint bajba került. Valaki összevissza kaszabolta, nem is akár hogy.

– Tudom. Érzem is. De nem emlékszem. Istenemre esküszöm, hogy nem emlékszem. Nem és, nem tudom, mi történt.

– A támadóját csak látnia kellett – jegyezte meg Goin, nem minden alap nélkül. – Bárki is támadt magára, szemtől szembe álltak egymással. Az ég szerelmére fiú, az inge cafatokban lóg, a kabátjáról hiányzik egy csomó gomb. A támadójának maga előtt kellett állnia, hogy ezt csinálhassa! Egy szemvillanásra biztosan látnia kellett a fickót!

– Sötét volt – mormogta Allen. – Semmit sem láttam. Nem éreztem semmit. Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem a hóban, forgott körülöttem a világ és a tarkóm lüktetett a fájdalomtól. Tudtam, hogy vérzek, de ez minden. Kérem, higgyék el, nem tudom, hogy mi történt.

– De, igen, tudja! Igenis tudja! – Judith Haynes előrefurakodott. Az arcán bekövetkezett átváltozás legalább olyan megdöbbentő volt, mint amilyen riasztó. S noha a reggeli produkciója alapján részben már felkészültem valami hasonlóra, azért még mindig elég rémisztő látványt nyújtottak eltorzult vonásai. Szájának piros vonala eltűnt, ajkai megfeszültek és visszagyűrődtek csupasz fogain, zöld szeme helyén csak keskeny rést lehetett látni, a bőre meg úgy hátrafeszült a pofacsontján, mintha szűk volna az arcára. Visítozva rontott rá Allenre:

– Te rohadt hazudozó! Vissza akartad adni ugye? Te piszkos kis fattyú, mit tettél a férjemmel? Hallasz engem? Mit tettél vele, hogy az isten verjen meg! Hol van? Hol hagytad? Allen felnézett rá, félig rémülten, félig döbbenten, aztán fáradtan megrázta a fejét:

– Sajnálom, Miss Haynes, nem tudom, hogy…

Judith Haynes hosszú körmű ujját karomszerűen begörbítve rávetette magát. De én résen voltam, mert számítottam erre. Úgyszintén Goin és Conrad. A nő küzdött, mint egy csapdába esett vadmacska közben meg szidalmakat szórt Allenre. Aztán lassan megnyugodott, s rekedt, érdes zihálásban tört fel belőle a zokogás.

– Ejnye, ejnye, Judith – jegyezte meg Otto. – Ez nem…

– Engem ne ejnyézz le, te vén hülye fattyú! – sikoltotta. A gyermeki tisztelet vitán felül nem tartozott Judith Haynes erényei közé, de Otto, jóllehet láthatóan ideges volt, úgy fogadta lánya sértő szavait, mintha mindennapi dologról volna szó. – Miért nem inkább annak jársz a végére, hogy mit tett ez a disznó a férjemmel? Miért nem azzal törődsz inkább? Miért nem?! – Megpróbálta kiszabadítani a karjait, s mi el is engedtük. Felkapott egy elemlámpát, s az ajtó felé rohant.

– Állítsák meg! – kiáltottam.

Heyter és Jungbeck – mindkettő öles fickó elállta az útját.

-. Engedjenek el, engedjenek kimenni! – sikította. Sem Heyter, sem Jungbeck nem mozdult, így visszapördült, szembe velem.

– Kicsoda maga, hogy… Ki akarok menni, hogy megtaláljam Michaelt!

– Sajnálom, Miss Haynes – mondtam. – Maga nincs olyan állapotban, hogy bárki után is kutasson. Csak fejetlenül rohangálna összevissza anélkül, hogy tudná, előzőleg merre járt, s öt perc sem telne el, máris nyoma veszne, lehet, hogy örökre. Egy pillanat, és indulunk csoportostul.

Három gyors lépést tett Otto felé, kezét ökölbe szorítva, fogait kivillantva.

– És te engeded, hogy ide-oda lökdössenek? – Közben olyan lesújtó pillantást lövellt felém, hogy úgy éreztem, a hamvasztóban vagyok. – Egy gerinctelen alak, az vagy, semmi más! Bárki föléd tud kerekedni!

Otto csak pislogott az újabb dühkitörésre, de nem szólt semmit.

– Hát nem vagyok a te átkozott lányod? Hát nem te vagy az istenverte főnök itt? Az ég szerelmére, ki parancsol itt? Te vagy Marlowe?

– A maga apja – mondta Goin. – Természetesen ő. Csakhogy – remélem, dr. Marlowe nem veszi sértésnek ezt a hasonlatot – nem azért tartunk kutyát, hogy bennünket ugasson. Dr. Marlowe orvos, és bolondok volnánk, ha nem hozzá fordulnánk orvosi beavatkozást igénylő esetekben.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy az én esetemben van szükség az orvosi beavatkozásra? – Az arca elfehéredett, mert az összes vér kifutott belőle. Rondább volt most, mint valaha. – Azt akarja mondani? Igen? Talán ideggyógyászati eset vagyok?

Isten látja a lelkemet, nem tettem volna szemrehányást Goinnak, ha egyszerűen Judith Haynes fejéhez vágja, hogy igen, ez a véleménye, s ezzel véget is vet a vitának. De Goin túl diplomatikus és mértéktartó volt ahhoz, hogy ilyet mondjon, s ezenkívül biztosan átélt már hasonló válsághelyzeteket. Halkan, de nem leereszkedően annyit válaszolt csak:

– Semmi ilyesmit nem akarok sugalmazni. Persze, hogy csüggedt, s érthetően nagyon megviseli a dolog, végtére is a maga férje az, aki hiányzik.

Egyetértek azonban dr. Marlowe-val, hogy ne maga menjen a keresésére. Annál hamarabb vissza tudjuk őt hozni magának, minél inkább együtt működik velünk.

Ingadozni látszott, még mindig valahol a félúton a hisztéria és az őrjöngés között, aztán félreállt. Ragtapaszt tettem Allen fejére, és azt mondtam neki:

– Ez megteszi, amíg visszajövök: Tartok tőle hogy néhány tincsét le kell majd borotválni, hogy összevarrjam a sebét. – Az ajtó felé megálltam Goin mellett, és halkan odasúgtam: – Tartsa Judithot távol Allentől, rendben?

Bólintott.

– És az isten szerelmére, tartsa távol Mary Darlingtól is.

Rám meredt, szinte elképedve. Mintha nem tudná felfogni, amit hallott. – Attól a kislánytól?

– Igen. Miss Haynes célpontlistáján a második helyen áll. Legalábbis amikor rájön a hoppáré. Ugyanazzal a négyfős csoporttal hagytam el az épületet, mint az előző alkalommal. Conrad, utolsóként jött ki, behajtotta maga mögött az ajtót s megjegyezte:

– Jézus! Az én elbűvölő partnernőm! Micsoda boszorkány!

– Kissé feldúlt állapotban van – mondtam jóindulatúan.

– Még hogy kissé feldúlt! Hát akkor szeretnék hetedhét határon is túl lenni, ha egyszer Miss Haynes csakugyan haragra gerjed! Mit gondol mi a fene történhetett Strykerrel?

– Fogalmam sincs – válaszoltam, s minthogy sötét volt, nem kellett arra ügyelnem, hogy az arcom ne hazudtolja meg a szavaimat. Közelebb léptem hozzá, hogy a többiek, akik már legyező alakban szétszóródtak, ne hallhassák, amit mondok. – Látva, hogy a társaság jobbára fura szerzetekből áll, remélem, nem veszi zokon egy másik fura szerzett fura kérését.

– Csalódást okoz nekem, doktor. Én abban a hitben ringattam magam, hogy maga meg én azon kevesek közé tartozunk itt, akik félig meddig normális emberek módjára viselkednek.

– Az általános színvonalat tekintve már a mérsékelten fura szerzetek is normális emberi lényeknek tűnnek ebben a társaságban. Tud valamit Lonnie múltjáról?

Másodpercekig néma maradt, aztán megszólalt.

– Van neki múltja?

– Mindenkinek van. Ha arra gondol, hogy Lonnie priuszára vagyok-e kíváncsi, akkor félreértett. Lonnie-nak nincs priusza. Csupán azt szeretném megtudni, hogy volt-e valaha is nős, volt-e családja. Ez minden.

– Miért nem kérdezi meg tőle magától?

– Ha úgy éreztem volna, hogy tőle is nyugodtan megkérdezhetem, gondolja, hogy magához fordulnék?

Újabb hallgatás.

– A maga igazi neve tényleg Marlowe, doki?

– Marlowe, születésemtől kezdve: Christopher Marlowe. Az útlevelemben, a születési bizonyítványomban, a jogosítványomban, mindenütt ez a név áll.

Christopher Marlowe. Akár a drámaíró, mi?

– Irodalmi hajlamai a szüleimnek volta.

– Hm, hm... – újabb szünet: – Emlékszik, hogy mi történt a névrokonával? Hogy a harmincadik születésnapja előtt hátba szúrta egy barátja?

– Nyugodjék békében. Az én harmincadik születésnapom immár belevész az idők homályába.

– És maga tényleg orvos?

– Igen.

– De maga valójában valami más is?

– Igen.

– Szóval Lonnie családi állapota kell. Hogy vannak-e gyerekei. Nos, számíthat Conrad körültekintő eljárására.

– Köszönöm – mondtam, s ezzel szétváltunk.

Észak felé haladtunk, két okból is. Egyrészt így a szelet, következésképpen a havat is a hátunkba kaptuk, másrészt meg Allen abból az irányból került elő. Habár Allen váltig esküdözött, hogy abszolút semmire nem emlékszik, volt egy olyan gyanúm hogy Strykert is arrafelé kell keresnünk. Igazam lett.

– Ide, gyorsan! Ide! – A hó tompító hatása ellenére Hendriks hangja furcsa módon élesnek, pattogónak tetszett. – Megtaláltam, megtaláltam!

Nem tévedett. Michael Stryker hason feküdt a hóban, karja és lába szétterpesztve, csaknem tökéletesen szimmetrikus pózban. Mindkét keze ökölbe szorítva. Bal vállánál a havon egy tojásdad alakú, hatalmas kő hevert, amely szikladarabnak beillett volna. Legalább harminc kilót nyomhatott. Egészen közel hajoltam a kődarabhoz, hogy a zseblámpa fényénél megvizsgáljam: rögtön észre is vetem néhány alvadt vérbe ragadt sötét hajszálat. Nem mintha bizonyítékra lett volna szükségem, de ha mégis, akkor a vértócsába ragadt hajszálak egyértelműen elárulták, amiben egyébként sem kételkedtem, hogy tudniillik azzal a kővel zúzták be hátulról Stryker koponyáját. A halál biztosan azonnal beállt.

– Halott! – kiáltott fel Jungbeck hitetlenkedve.

– Bizony az – hagytam jóvá:

– És meggyilkolták!

– Ez is igaz. – Megpróbáltam a hátára fordítani, ám Conrad és Jungbeck egyáltalán nem jelentéktelen testsúlyára is szükség volt, hogy a művelet sikerüljön. A felső ajka rémisztően felhasadt, egészen az orrlyukáig. Egy foga hiányzott, s a jobb halántékán különös zúzódás volt: vörös és nyers színű.

– Te jó isten! Itt biztosan verekedés folyt – mondta Jungbeck érdes hangon. – Nem hittem volna, hogy abban a gyerekben ennyi erő van.

– Én sem hittem volna – jegyeztem meg.

– Hogy Allen? – kérdezte Conrad. – Megmertem volna esküdni rá, hogy az igazat mondja nekünk. Megtörténhetett, szóval, mit gondol, lefolyhatott úgy a küzdelem, hogy közben Allen emlékezetkiesésben szenvedett?

– Egy csomó furcsa dolog történhet, ha valakit előzőleg jól kupán vágnak – válaszoltam. Megvizsgáltam a helyet, ahol a halott feküdt. Lábnyomokat láttam, jóllehet nem sokat. Már csak gyengén lehetett kivenni őket, széleiket betemette a kavargó hó. Nem sokra mentünk velük.

– Vigyük be – szóltam a többiekhez. Becipeltük hát a holttestet a táborba. Az egyenetlen talaj és az arcunkba csapódó havazás ellenére nem volt nehéz feladat. Eszembe jutott, miért volt olyan nehéz az előbb a hátára fordítani: a végtagjai ugyanis már merevek voltak, de nem a hullamerevségtől, mert az még túl korai lett volna, hanem a farkasordító hidegtől. Lefektettük a hóba, a főépület előtt. Odaintettem Hendrikset:

– Menjen be és kérje meg Goint, hogy szerezzen egy üveg konyakot. Mondja, hogy én küldtem vissza magát az italért, mert szükségünk van rá, hogy folytathassuk a keresést.

Ez lett volna az utolsó dolog, amit bárkinek tanácsoltam volna, hogy így tartsa magát melegen ebben a hidegben, de hirtelenjében nem jutott jobb az eszembe.

– És szép csendben mondja meg neki, hogy jöjjön ki ide.

Goin, sejtve, hogy valami nagyon rossz történt, a legnyugodtabban lépett ki az épületből, kényelmes mozdulattal hajtotta be maga után az ajtót, reakciójában már semmi könnyedség nem volt, amikor meglátta a hóban fekvő Stryker felhasadt márványfehér arcát, amely az elemlámpák éles fényében annak látszott, ami volt: egy halott arcának.

A hóról visszaverődő fényben Goin arcát is elégé tisztán ki lehetett venni. Ha képes is lett volna úgy rendezni a vonásait, hogy megrázkódtatást színleljen, azt már nemigen tudta volna megjátszani, hogy arcából kifut a vér és fehér lesz, akár a Strykeré.

– Uramisten! – suttogta. – Halott?

Nem szóltam semmit, csak Conrad és Jungbeck segítségével ismét megfordítottam a holttestet Goin torkából furcsa hang tört elő, s csak állt, szótlanul maga elé meredve, miközben a kavargó hófehérre festette a halott anorákját és könyörületességből a tarkóján tátongó ijesztő sebet is. Úgy tűnt, hogy sokáig álltunk ott némán valamennyien, nézve Strykert. Kezdtem ráeszmélni, hogy a szél már nem dél felől fúj, s egyre nagyobb erővel zúdul ránk, olyannyira, hogy a sűrű hó szinte a talajjal párhuzamosan örvénylik a levegőben. Nem tudom milyen hideg lehetett, de biztosan közel járhatott a mínusz harminc fokhoz. Haloványan az is tudatosult bennem, hogy didergek, annyira fázom. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy a többiek is. A leheletük szinte azonnal megfagyott a jeges levegőben, de a szél rögtön fel is kapta a párapamacsot, mielőtt még egészen szilárd alakzatot ölthetett volna.

– Baleset történt? – kérdezte Goin rekedten. – Lehetett ez baleset?

– Nem – jelentettem ki. – Láttam a kődarabot, amellyel bezúzták a koponyáját. – Goin megint azt a furcsa torokhangot hallatta, de én folytattam: – Nem hagyhatjuk itt, de nem is vihetjük be. Javaslom, hogy helyezzük el a holttestet abban a kunyhóban, ahová a vontatókat állítottuk be.

– Igen, igen, vigyük oda – mondta Goin. De nem fogta fel, amit mondott.

– És ki fogja Miss Haynes tudomására hozni? – folytattam. Isten a megmondhatója, a hátam közepe se kívánta, hogy én tudassam vele.

– Micsoda? – Még mindig magánkívül volt. – Mit mondott?

– A feleségének. Meg kell neki mondani.

Orvos lévén, gondolom, nekem lett volna kötelességem, hogy a hírt közöljem, de a döntést végül is kivették a kezemből. Az épület ajtaja hirtelen kivágódott és a résen kiszűrődő fényben Judith Haynes állt, lábánál a két kutyával. Alig észrevehetően Otto és a Herceg tűnt fel mögöttük. Judith Haynes rövid időre mozdulatlanná dermedt, kezével az ajtógombot markolta, az arca meg se rezdült: Aztán álomszerű, légies mozgással előrelépett és a férje fölé hajolt. Néhány pillanat múlva fölegyenesedett, körbenézett, ám a következő pillanatban tekintete befelé fordult, szemgolyója fennakadt, és Judith Haynes összecsuklott. Teste magatehetetlenül rogyott Stryker tetemére, mielőtt bármelyikünk is el tudta volna kapni.

Conrad és én bevittük az épületbe – Goinnal a sarkunkban -, és lefektettük arra a tábori ágyra, amelyet nemrégiben Smithy vett igénybe. A spánieleket erőszakkal kellett visszafogni, hogy most békén hagyják a gazdájukat. Az arca fehér volt akár az alabástrom, lélegzése alig hallható: Felhúztam a jobb szemhéját, az ujjam azonban nem érzett ellenállást. Automatikus mozdulat volt, eszembe nem jutott, hogy az ájulás esetleg nem igaz. Észrevettem, hogy Otto mellettem áll. Szeme kitágult, szája kissé nyitva állt, s kezét olyan erővel szorította össze, hogy a fehér ujjízületek kivillantak a bőre alól.

– Nincs semmi baja? – kérdezte rekedt hangon. – Rendben…

– Rendben lesz.

– Repülősót kellene vele szagoltatni – mondta. – Talán az…

– Nem. – Igaz, a repülósótól gyorsabban visszanyerné az öntudatát. De mi értelme lenne siettetni? Hogy hamarabb szembesüljön a keserű valósággal?

– És Michael? A vejem? Ő meg… úgy értem…

– Látta, nem? – válaszoltam neki majdnem ingerülten. – Igen, halott, persze hogy halott.

– De hogyan, hogy…

– Megölték. – Egy-két ember önkéntelenül felsikoltott, mások visszafojtották a lélegzetüket. Aztán ahogy múltak a másodpercek, úgy lett egyre mélyebb a csend, csak a Coleman-lámpák sistergése hallatszott. Meg sem próbáltam az arcokról leolvasni, ki miképpen reagált a halálhírre, mert már megtanultam, hogy az égvilágon semmi haszna ennek a módszernek. Csak bámultam az eszméletlen nőre, és nem tudtam, mit gondoljak. Stryker, ez a vagány, sima modorú, cinikus fickó a maga módján rettegett ettől az asszonytól. Talán mert Otto lányaként olyan nagy hatalma volt? S Stryker tisztában volt azzal, hogy megélhetése kizárólag az ő kiszámíthatatlan szeszélyétől függ? Márpedig el tudtam képzelni áldásosabb és elviselhetőbb szeszélyt is a Judith Haynesnél. Talán mert betegesen féltékeny nő volt? Nem volt kétségem, hogy az. Talán azért félt tőle Stryker, mert butasága, mint egy igazi szukánál, egy pillanat alatt átcsaphatott őrült dühöngésbe? Vagy talán minduntalan valamiféle ködös zsarolással fenyegette meg, hogy térdre kényszerítse? Vagy Stryker a maga módján igenis szerette a feleségét, és a legreménytelenebb kilátások ellenére is arról ábrándozott, hogy szeretete végül mégis viszonzásra talál; kész volt eltűrni minden megaláztatást és elviselni minden meggyalázást, mert bízott benne, hogy az ábránd, hacsak részben is, valóra válik?

Sosem fogom megtudni a választ ezekre a kérdésekre, bár Stryker személye mostanra már hidegen hagyott. Csupán azért rágódtam el mindezen, mert reméltem, hogy esetleg így valahogy megfejthetem Judith Haynes váratlan reakciójának titkát. Hiszen megvetette Strykert, bizonyosan mélységesen megvetette őt, mert kiszolgáltatta magát neki, mert tőle függött, mert gyenge volt és alázatosan eltűrt minden sértést, mert gyáván viselkedett vele szemben, mert lenyűgözően férfias külseje ürességet és értéktelenséget takart. De egyszersmind szerette is őt, szerette, mert olyan volt, amilyen, vagy amilyen lehetett volna. Ám talán csak, a kedvenc rabszolga elvesztése sújtotta le őt ennyire? Hogy azért volt vigasztalan, mert elveszítette az egyetlen személyt, akin büntetlenül kiélhette hóbortos szeszélyét, amikor dührohama elkapta? Talán anélkül, hogy tudta volna, Stryker létének szerves és elkülöníthetetlen részévé vált, lénye kötőszövetének alkotóelemévé, amelyre mindig támaszkodhatott, amely mindig ott volt, ugrásra készen, hogy segítsen, ha szüksége volt rá, még ha az a segítség valójában nem is jelentett többet annál, mint hogy semlegesítette és feloldotta az elméjét folyamatosan roncsoló, szürkés mérget? Hiszen még legkopottabb sarokkő is képes megtartani a rogyadozó homlokzatot, de ha ezt a követ elmozdítják, az épület óhatatlanul összeomlik. A Stryke halála kiváltotta traumát – paradox módon okozhatta azonban a legmértéktelenebb és legjóvátehetetlenebb önzés is: az a még nem egészen tudatosult megérzés is megnyilvánulhatott benne,hogy az összes teremtmények közül ő a legsajnálatraméltóbb, mert teljesen magára maradt. Judith Haynes megmozdult, szeme felnyílt. Visszatért az öntudata is: megborzongott. Felültettem.`Tompa tekintettel körülnézett.

– Hol van Michael? – Nagyon kellett fülelnem, hogy halljam, amit mond.

– Nyugodjék meg, Miss Haynes, minden rendben van. – És hogy tetézzem ezt az értelmetlenül ostoba kijelentést, hozzátettem: – Gondoskodunk róla.

– Hol van? – szakadt ki belőle. – Ő az én férjem. Az enyém. Látni akarom!

– Inkább ne, Miss Haynes. – Goin tudott meglepően gyöngéd is lenni. – Ahogy dr. Marlowe mondja, majd mi intézkedünk. Már látta őt egyszer, és semmi jó nem származna abból, ha…

– Hozzák ide! Hozzák be ide! – A hangjában nem volt élet, de akarata töretlenül parancsoló. – Újra látnom kell.

Felálltam, az ajtóhoz mentem. A Herceg elállta az utamat. Horgas orrú, arisztokratikus arcán a rettenet és az undor keveréke ült.

– Nem teheti meg. Túlságosan is kísérteties, túlságosan is… hátborzongató.

– Mégis, mit gondol, szerintem milyen? – Elöntött a méreg, de tudtam, hogy a hangomból ez nem érződik ki, inkább a fáradtság. – Ha nem hozom be, akkor ő fog kimenni, hogy mellette legyen. És most nem éppen kellemes odakint.

Becipeltük a holttestet, megint mi hárman, Jungbeck, Conrad és jómagam. A hátára fektettük, hogy legalább a tarkóján éktelenkedő szörnyű sebet ne lehessen látni. Judith Haynes felkelt a tábori ágyról, s mint egy alvajáró, úgy lépdelt a férje holtteste félé, majd letérdelt mellé. Néhány pillanatig mozdulatlanul nézte, majd kinyújtotta a kezét és finoman megérintette az összezúzott arcot. Senki sem szólt, senki sem mozdult. Némi erőfeszítéssel Stryker jobb karját szorosan a teste mellé fektette,s így tett a ballal is, észrevette, hogy a keze még mindig ökölbe szorul, kiegyenesítette hát az ujjait. Egy barna, korong alakú tárgy lapult Stryker tenyerében. Miss Haynes kivette onnan, majd – még mindig térdelve – kiegyenesedett és lassan hátrafordulva megmutatta nekünk is. Aztán, nyitott tenyerét feléje tartva, Allenre nézett. Mindannyian rá néztünk.

A Judith Haynes tenyerében fekvő barna bőrgomb egyike volt azoknak, amelyek hiányoztak Allen szakadt kabátjáról.