HARMADIK FEJEZET

Még mindig a sisakvirágról szóló cikket néztem, de a szöveg már nem hatolt el a tudatomig. S akkor belefeledkezésem falán fokozatosan áttört a megérzés, hogy valami nagyon nagy baj van a Harmatos Rózsával. Ment még előre, olajtüzelésű öreg gőzkazánja is bizalomgerjesztőn dohogott, mint mindig, de a hajó mozgása megváltozott. Egyre gonoszabbul és ijesztőbben himbálózott, s egy-egy kilengésének szöge elérte a hetven fokot is. A változásnak megfelelően alábbhagyott a bukdácsolás, s a korábbihoz képest szinte teljesen elhalkult a tompa, megrázkódtató dörrenés, amely az öblös orrnak a vízbe csapódását kísérte.

Megjelöltem a cikket, aztán becsuktam a könyvet. Botladozva keresztültámolyogtam az átjárón – futásról szó sem lehetett, mert fizikái képtelenség volt -, majd a társalgón át ki a felső fedélzetre. Sötét volt, de nem annyira, hogy a viharos szél és a háborgó tengertől felszakadó tajték segítségével ne tudjam betájolni az irányt. Visszahőköltem és szorosan megragadtam a kezem ügyében lévő korlátot, ahogy a hajó bal oldalánál, a keresztrúdnál egy hatalmas vízfal feketén, erezetten és ördögien felágaskodott a magasba. Legalább három méterrel tornyosult a fejem fölé. Biztosra vettem, hogy a több száz tonnányi víztömeg pontosan az előfedélzetre fog zúdulni. Szinte hihetetlen, de mégsem így történt: ahogy a hullám lecsapott, jobboldalt valóságos szakadék nyílt a Harmatos Rózsa alatt, s az negyvenfokos szögben megdőlve, egyenesen beleesett a hullámvölgybe, miközben bal oldalát egyre csak nyomta lefelé az óriási víztömeg. Aztán már jött is az ismerős, robbanásszerű tompa dörej. A Harmatos Rózsa remegett és nyögött, ahogy a megterhelt lemezek és csapok próbáltak ellenállni a váratlan, hasító feszítésnek. Jéghideg, fehér tajték csapott a fedélzetre, ott kavargott, a bokám körül. Aztán a fehéres hab, ahogy jött, el is tűnt a fedélzeti vízlefolyón keresztül, amint a Harmatos Rózsa egyensúlyba tornászta magát, hogy rögtön a másik oldalára dőljön. Igazán nem volt ok aggodalomra, sem a biztonságunkat, sem az életünket nem fenyegette veszély, hiszen a sarkvidéki halászhajókat eleve ilyen körülményekre építik. A Harmatos Rózsa az idők végtelenségéig képes lett volna elviselni a természet büntetését. De mégis volt okom aggódni, ha ez a szó egyáltalán híven kifejezheti a kétségbeejtően kínzó nyugtalanságot: az a hatalmas hullám, amely magával ragadta a hajtót, egyúttal húsz fokkal el is térítette útirányától. S még mindig ezt az irányt tartotta, húsz fokkal eltérve az eredetitől – senki nem fordította vissza a jó irányba. Újabb hullám, habár kisebb az előbbinél, és a hajó újabb öt fokkal fordult el kelet felé. Úgy is maradt. A parancsnoki hídra vezető létrához rohantam.

Pontosan azon a helyen, ahol Mary drágába botlottam egy órával ezelőtt, ismét beleütköztem valakibe, s majdnem ledöntöttem a lábáról. A találkozás most sokkal keményebbre sikeredett, s az illető vonyító hangot hallatott. Az a zihálás, ahogy egy kifulladt nőszemély vesz levegőt, teljesen elüt egy férfiétól. Ösztönöm és a logika is azt súgta, hogy ugyanabba a személybe botlottam bele most is, mint egy órája; Judith Haynes az ágyában van két kutyája társaságában, Mary Darling pedig vagy Allennel van, vagy Allenről álmodik az ágyában – akárhogy is, nem az a levegőzős fajta.

Motyogtam valami bocsánatkérés-félét és gyorsan a kikerültem, a lábam már az első lépcsőfokon volt, amikor két kézzel megragadta a karomat:

– Valami baj van. Tudom. De mi? – Hangja nyugodt volt, s csak annyira emelte fel, amennyire szükséges volt ahhoz, hogy a kötélzet között süvítő szél metsző szólamától meghalljam, amit mond.

Persze, hogy tudta, valami nincs rendjén: a szokásos őgyelgését meghaladó sebességgel mozgó Marlowe doktor látványa nyilván felért egy rendőrségi vagy egy légiriadót jelző szirénával. Már éppen válaszra nyitottam a számat, amikor hozzátette: Ezért is jöttem ki a fedélzetre…– Közlése egy csapásra belém fojtotta a csípős megjegyzést, amit a fejéhez akartam vágni, mert azt jelentette, hogy már az előtt tudatában volt a bajnak, hogy én felfigyeltem rá. Na persze, az ő gondolatait nem kötötte le az Aconitum napellus.

– Senki sem irányítja a hajót. Senki sem látja el a szolgálatot a parancsnoki hídon, senki sem próbál irányt tartani.

– Tudok valamiben segíteni?

Csodálatos teremtés volt. – Igen. A konyhában, a tűzhely fölötti falon van egy elektromos vízmelegítő. Hozzon fel a hídra egy kancsó vizet, de ne olyan forrót, hogy ne lehessen meginni. Hozzon egy bögrét is, meg sót. Rengeteg sót.

Éppen csak láttam, hogy bólint, s már ment is. Négy másodperc múlva a kormányosfülkében voltam. A félhomályban két alak körvonalait tudtam kivenni, egyikük a térképasztalra roskadt, a másik pedig látszólag egyenes háttal a kormánykeréknél Ez volt minden, amit láthattam. A két mennyezeti lámpa fakósárga fényt árasztott. Vagy tizenöt másodpercen át kerestem őrjöngve a műszerfalat mire megtaláltam a kormánykerék mögött. Ott már csak pár másodpercre volt szükségem, hogy kitaláljam, melyik az ellenállás-szabályozó, az óra járásával egyező irányban a maximumig tekertem. Önkéntelenül is összehunyorítottam a szemem, olyan fájdalmas hirtelenséggel öntötte el a helyiséget a fehér fényözön.

A térképasztalnál összeroskadt alak Smithy volt, az oldalán feküdt. A kormánykeréknél pedig? Oakley-t találtam, ülő helyzetben, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy jobb állapotban lett volna,mint a társa, A jelek szerint egyikük sem volt képes mozdulni abból a helyzetből, amelybe testük merevedett. Mindkettőjük feje előrebukott, a térdükre, kezük szorosan rekeszizmukra tapadt. Egyikük sem adott ki hangot. Talán nem is éreztek fájdalmat, s az összegörnyedt testhelyzetet egy tőlük teljesen független, gépszerű mechanizmus kényszerítene rájuk, Az is lehetséges, hogy a hangszálaik egyszerűen megbénultak.

Smithyt vizsgáltam meg először. Minden egyes emberi élet egyformán fontos, vagy legalábbis a szenvedők biztosan így gondolják. Ám most az járt az eszemben, hogy miképpen szolgálhatom leginkább valamennyiünk javát, s választásomat nem befolyásolta az a tény, hogy a valamennyiünkbe jó magam is beletartoztam. Ha a Harmatos Rózsával valami baj történne – márpedig egy furcsa, baljóslatú érzés ezt súgta, hogy ez a baj be fog következni -, akkor Smithyre nagyobb szükség lesz.

Smithy szeme nyitva volt, tekintete értelmes. A sisakvirágról szóló cikkben az állt, hogy az áldozat végig megőrzi öntudatát. Lehet, hogy ez már a vég? Mozgásképtelenség – így a cikk, s kétségkívül mindketten meg voltak bénulva. Az érzékszervek bénultsága – elképzelhető, hogy ezért nem üvöltöttek kínjukban. Lehet, hogy korábban torkuk szakadtából kiáltoztak, de senki sem halotta őket, most meg már nem éreztek semmit. Észrevettem, s félig öntudatosan az emlékezetembe is véstem, hogy két olyan fémdoboz hever a padlón egymás mellett, bennük némi ételmaradékkal. Azt gondolhattam volna, hogy mindketten a végüket járják, egyetlen tényezőtől eltekintve: semmi jelét sem láttam heveny okádásnak, amit a könyv említett. Bárcsak valaha is vettem volna a fáradságot, hogy megtanuljak néhány dolgot a mérgekről: hogyan működnek, milyen hatásokat váltanak ki, mik a szimptómáik, és ha vannak rendellenes tüneteik – mint a jelen esetben – mik azok.

Mary Stuart lépett be. Ruhája csuromvizes volt, haja szénakazal, de gyorsan megcsinálta, amit kértem, sőt, egy kanalat is hozott, amiről én megfeledkeztem. Odaszóltam neki: – Egy bögre forró vizet, bele hat kanál sót. Keverje össze alaposan. – A cikk gyomormosást tanácsolt, de hát, ami a csersavat meg a csontszenet illeti, akár a Holdon is lehettem volna. A legtöbb reményt – valójában az egyetlent – egy hatékony és gyorsan ható hánytatószerhez fűztem. Az egyetemen az öreg professzor ugyan a timsó a és a cinkgálicra esküdött, de én a legjobbnak mégis a nátrium-kloridot találtam – azaz közönséges konyhasót. Kétségbeesetten reménykedtem benne, hogy az akonitin még nem szívódott fel teljesen a vérbe. Hogy itt is az akonitin volt a bűnös, abban egy pillanatig sem kételkedtem. Persze vannak véletlenszerű egybeesések, de ha valaki egy kuraréról szóló mesénél állt volna elő, igencsak túlfeszítette volna a húrt. Ülő helyzetbe emeltem Smithyt, s éppen a hóna alá nyúltam, amikor egy fiatal, fekete hajú tengerész rontott a kormányosfülkébe. A rettenetes időjárás ellenére csak farmernadrágot és gyapjúharisnyát viselt. Allison volt, a rangidős a két kormányos közül. Ránézett – s nem rámeredt – a két férfira, hasonló fából faragták, mint Smithyt.

– Mi a gond, doktor?

– Ételmérgezés.

– Valami olyasminek kell lennie. Már aludtam, de felriadtam, hogy valami nincs rendjén, a hajót nem irányítja senki. – Elhittem, amit mondott, szinte minden tapasztalt tengeri medve rendelkezik ezzel a beépített képességgel, amellyel megérzi a bajt. Még álmában is. Találkoztam már ilyesmivel. Allison gyorsan a térképasztalhoz lépett, azután az iránytűt vette szemügyre. – Ötven fokkal tértünk el keletre az útiránytól.

– Az egész Barents-tenger a rendelkezésünkre áll, hogy körbecsattogjunk benne – mondtam. – Segítene nekem Mr. Smith-t kivinni innen?

Megragadtuk a karjainál fogva, s a bal oldali ajtó felé vonszoltuk. Mary drága hirtelen abbahagyta a fémbögre tartalmának keverését, s majdhogynem megrökönyödve nézett ránk:

– Mit akarnak csinálni Mr. Smithszel?

– Kivisszük az oldalfedélzetre. – Azt gondolta talán, hogy áthajítjuk a korláton? – A friss levegőnek gyógyító hatása van.

– De odakint havazik! És kegyetlenül hideg van!

– Ezenkívül – remélem – nagyon-nagyon sokat fog hányni. Jobb ezt odakint, mint itt benn. Hát annak a kotyvaléknak milyen az íze?

Lenyalt egy kis sós vizet a kanálról, s az arca, menten fintorba rándult. – Pfuj, ez szörnyű!– Le tudja nyelni?

Megpróbálta. Láttam, hogy összeborzong. – Épphogy.

– Akkor tegyen bele még három kanálnyival!

Kivonszoltuk Smithyt, s felültettük. A ponyvaellenző némi védelmet biztosított neki a széltől. Tekintetével követte mozdulatainkat. Úgy látszott, tudatában van annak, ami körülötte történik. A hánytatószert a szájához emeltem, s megdöntöttem a bögrét. A folyadék azonban csak az állán csorgott végig. Erővel hátrafeszítettem a fejét, s egy kis sósvizet öntöttem a szájába. Szemmel láthatóan nem veszítette el teljesen érzékelő képességét, mert az arca utálkozó grimaszba torzult. De ennél is fontosabb, hogy ádámcsutkája fel-alá mozgott, amiből tudtam, hogy a hánytatószer egy részét sikerült lenyelnie. Nem telt el tíz másodperc, s olyan hevesen hányt, ahogy embert még nem láttam. Mary tiltakozása és Allison aggodalmaskodása ellenére még több sós vizet kényszerítettem bele, s csak akkor kezdtem el figyelmemet Oakley-ra fordítani, amikor Smithy már vért köhögött fel.

Tizenöt perc elmúltával két nagyon beteg embernek kellett gondját viselnünk: mindketten szörnyű hasi fájdalmakkal küszködtek és a kimerültségig gyengék voltak, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy nem jutottak a szerencsétlen Antonio sorsára. Allison kezelte a kormányt, s a hajó ismét az útiránynak megfelelően haladt. Mary drága, akinek szalmasárga haját hópelyhek pöttyözték, a meglehetősen viharvert Oakley mellett kuporgott. Smithy annyira erőre kapott, hogy már a kormányosfülke mellvédjén ült, bár még át kellett karolnom, hogy egyenesben tartsam– a Harmatos Rózsa himbálózása közepette. Megpróbálkozott a beszéddel is, noha a hangját alig lehetett hallani.

– Konyakot – jött ki belőle recsegve.

Megráztam a fejem, – Nem ajánlott. Ezt mondja a kézikönyv.

– Konyakot. Otard-Dupuy-t – makacskodott. Legalább az agya tiszta maradt. Felálltam, és hoztam neki egy üveggel– Imrie kapitány külön készletéből. Azok után, amin a gyomra az imént keresztülment, semmi sem árthatott neki, ami enyhébb volt a karbolsavnál. Szájához emelte az üveget, meghúzta, s azonnal ki is hányta.

– Talán legelőször is konyakot kellett volna magába öntenem – mondtam. – Bár a sós víz olcsóbb.

Megpróbált mosolyogni – rövid és szánalmas próbálkozás volt -, majd ismét megdöntötte az üveget. Most már azonban a konyak benne is maradt, ennek az embernek bizonyára acéllal és azbeszttel bélelték ki a gyomrát. Kivettem az üveget a kezéből, s odanyújtottam Oakley-nak, akinek az arca megvonaglott a kíntól, s nemet intett a fejével.

– Ki van a kormánykeréknél? – Smithy érdes hangja erőltetett suttogásként hatott, mintha a beszéd fájdalmat okozna neki. Szinte biztos, hogy okozott is.

– Allison.

Elégedetten bólintott. – Átkozott hajó – mondta. – Átkozott tenger. Tengeribeteg lettem. Én, én vagyok tengeribeteg!

– Beteg, az igaz. De ehhez semmi köze a tengernek, Ez az átkozott hajó, amely ebben az átkozott tengerben úszkál, ez mentette meg az életét, ha tökéletes nyugalomban feküdt volna, már régen a halhatatlanokat boldogítaná. – Igyekeztem rájönni, ugyan miért akarhatta bárki is, aki nem teljesen hibbant agyú, hogy Smithy és Oakley a halhatatlanokat boldogítsa, de a feltevés olyan nevetséges volt, hogy szinte abban a pillanatban el is felejtettem, amint eszembe ötlött. – Ételmérgezés történt, én meg szerencsés voltam. Időben ideértem.

Nem szólt semmit, csak a fejével intett. Valószínűleg fájdalmat okozott neki a beszéd. Mary drága viszont megszólalt: – Mr. Oakley keze és arca jéghideg, reszket a hidegtől. Az enyém is, ami azt illeti.

Meg az enyém is, jöttem rá. Segítettem Smithynek felülni egy állítható székre a kormány mögé, aztán Mary drágához siettem, aki a rogyadozó térdű Oakley-t próbálta talpra állítani. Már majdnem sikerült is függőeges helyzetbe hoznunk – ami nem volt könnyű feladat, hiszen magatehetetlenül nehezedett ránk, s csak az egyik kezünket használhattuk, mert a másikkal kapaszkodnunk kellett – amikor Goin és a Gróf bukkant fel a létra tetején.

– Hál istennek, végre. – Goin levegő után kapkodott, de természetesen egyetlen haja szála sem állt keresztbe. – Mindenütt kerestük már magát. Mi a fene történik itt? Részeg ez az ember?

– Beteg. Ugyanaz van vele, mint Antonióval volt, csak ő megmenekült. Miért ez a pánik?

– Ugyanaz a probléma, Marlowe, azonnal velünk kell jönnie. Édes istenem, ez már kezd járvánnyá válni.

– Egy pillanat! – Betámogattam Oakley-t, s odalent olyan kényelmes pozitúrába helyeztem, amilyenbe csak egy halom mentőmellény tetején. – Újabb áldozat, ugyebár?

– Igen, Otto Gerran. – Lehet, hogy felhúztam a szemöldököm. Nem emlékszem. Viszont azt tudom, hegy különösebben nem lepett meg, a dolog, mert akkorra már úgy tűnt nekem, hogy bárki, aki szaglóközelségbe kerül ahhoz az átkozott akonitinhez, valószínűleg fejre is áll tőle. – Tíz perccel ezelőtt kopogtam a kabinja ajtaján, de mert nem kaptam választ, bementem, s ott találtam a szőnyegen fetrengve.

Az a tiszteletlen gondolat jutott az eszembe, hogy majdnem tökéletes gömb alakjával Otto mindenkinél alkalmasabb arra, hogy ide-oda guruljon a szőnyegen. Bár nem valószínű, hogy Otto is a humoros oldalát látta… Odaszóltam Allisonnak – Tud magának segítőtársat szerezni?

– Nem probléma. – A kormányos a sarokban lévő kis telefonközpontra bökött a fejével. – Csak le kell szólnom az altiszti szállásra.

– Nem szükséges. – Ezt a Gróf mondta. – Majd én maradok.

– Rendes magától. – Smithy és Oakley felé ín-totem. – Ők még nincsenek olyan állapotban, hogy lemenjenek. Ha mégis megpróbálnák, minden valószínűség szerint a hullámokban végeznék. Tudna nekik takarókat szerezni?

– Persze. – Habozott. – A kabinom…

– Kulcsra van zárva. Az enyém viszont nem. Talál takarókat az ágyon, még néhány tartalékot is a ruhásláda aljában. – A Gróf elment a takarókért, én meg Allisonhoz fordultam: – Ha csaknem robbanton fel a kabinja ajtaját, hogyan tudnám még magamra vonni a kapitány figyelmét? Jó alvónak látszik.

Allison elmosolyodott, s megint a telefon felé biccentett. – A parancsnoki híd telefonja pontosan a feje fölött lóg. Ha akarja, az ébresztő csengetés úgy fog szólni, mint a Queen Elisabeth ködkürtje.

– Mondja meg neki, hogy sürgősen jöjjön Mr.Gerran kabinjába.

– Hááát… – Allison bizonytalannak látszott.

– Imrie kapitány nem nagyon szereti, ha az éjszaka kellős közepén felébresztik. Na persze, úgy értem, ha csak nincs valami borzasztóan fontos ok rá. De most, hogy a másodkapitány és a fedélzetmester ismét jobban van, lehet, hogy…

– Mondja meg neki, hogy Antonio meghalt.