Huszonkettedik fejezet

A mély völgyeket sápadtra festő gyenge hajnali fényben az éjszaka eseményei álomszerűnek tűntek. Félix minden tőle telhetőt megtett, hogy ne vegyen tudomást a fejfájásáról és a gyomra émelygéséről. Soha többé nem iszom whiskyt – fogadkozott magában morcosán. Annak viszont szívből örült, hogy a kincsről szőtt mesék, amelyekkel az elf szédítette a törzsfőnököt, elérték a kívánt hatást.

Ha homályosan is, de emlékezett még az Elődök kincseire mondott – pontosabban üvöltött – pohárköszöntőkre, amelyeket félálomban hallott. Eltűnődött azon, hogy vajon valóban léteznek-e, vagy csupán a mágus találta ki az egészet, hogy csaléteknek vesse a kapzsi Bran elé. Vajon valóban komolyan gondolja itt bárki, hogy ráteheti a kezét az Elődök aranyára? Félix úgy számította, hogy erre az esély nagyjából egy az ezerhez.

Oldalra fordította fejét, és végigmérte a trollvadászt. Noha az este folyamán Gotrek elképesztő mennyiségű whiskyt szívott magába, fikarcnyit sem nézett ki rosszabbul a megszokottnál. Félix szívből kívánta, hogy bárcsak ő is így érezné magát. Végigfuttatta tekintetét az ösvényen. A menetoszlop immáron hosszúra nyúlt, mert a Crannog-mocsár életben maradt harcosaihoz és az orákulum testőreihez legalább száz-százhúsz hegylakó csatlakozott. A mágus menet közben az oldalán lépkedő Siobhainnel társalgott, és szemmel láthatóan nem törődött azzal, hogy a lányok mélységes csodálatról, míg a férfiak irigységről tanúskodó pillantásokkal fürkészik őt. A szövetségeseik tekintete illetve Teclis közömbös viselkedése láttán Félix kezdte megérteni, hogy miért utálják sokfelé az elfeket.

A csapat ezekben a percekben egy szakadék peremén haladt, és Félix nem óhajtotta vállalni annak kockázatát, hogy valaki véletlenül vagy szándékosan a mélybe taszítja őt. Éppen ezért igyekezett minél távolabbra húzódni mindenkitől -leszámítva természetesen Gotreket. A trollvadásztól viszont rajta kívül mindenki más tartott, így aztán ők ketten a többiektől jócskán elkülönülve ballagtak a keskeny ösvényen. Félix a szeme sarkából ismét a törpére sandított, és kissé meglepetten állapította meg, hogy régi társa szokatlanul vidámnak tűnik.

Végül is miért ne lenne az? – bölcselkedett keserűen magában.

– Megint egy átkozott hegységben járunk, és minden bizonnyal véres harcok várnak ránk. Minden jel arra vall’ hogy hamarosan utoléri a Végzet.

Végül csak rántott egyet a vállán, mert amilyen pocsék hangulat lett úrrá rajta, nem igazán érdekelte, hogy mi történik velük. Fáradt léptekkel ballagott tovább, felfelé a hegyre, közben legalább ezerévesnek érezte magát.

* * *

– Mi jár a fejedben? – érdeklődött aggodalmas hanghordozással Siobhain.

– Sok minden – válaszolta Teclis –, de egyik témáról sem akarok beszélni.

A nő nem faggatózott tovább, de lerítt róla, hogy kétségbeesetten szeretne minél többet megtudni. Teclis azt latolgatta magában, vajon helyesen cselekszik-e. Jóval lassabban haladt előre, mint szerette volna. Egy ideje már tisztán érezte, hogy szörnyű erők dühöngenek előttük. Az iszonyatos energiák szinte tapintható hullámok formájában sugároztak szét a tér minden irányába, így Teclis csodálkozott is magában, hogy az emberek nem vesznek észre semmit, még ha nem is rendelkeznek a varázslók különleges képességeivel.

Tisztában volt azzal, hogy amire vállalkozik, az az őrültséggel határos. Az itteniek beszámolói szerint a hegységet megszállták az orkok, míg a templomba a káoszhívők fészkelték be magukat. És ő nem számíthatott másra, csupán egy kisebb csapatra való vademberre, egy félőrült törpére valamint egy, a Birodalomból érkezett kalandorra. Minden esély a küldetés sikere ellen szólt. Mégis mi mást tehetnék, mint hogy megpróbálom?

– kérdezte magától.

A lehetőségeit latolgatva ballagott tovább. Először arra gondolt, hogy elhagyja a csapatot, és magányosan folytatja útját a templomig. Ha egy rejtővarázslat közönséges szemnek láthatatlan leple alá bújik, bizonyára átjut az őrökön, és behatolhat az építmény belsejébe, de mi lesz aztán? Kelmain és Lhoigor nagy hatalmú, mindenre elszánt mágusok, ráadásul a maguk által megválasztott csatamezőn harcolnának, amelyet minden valószínűség szerint rég körbeszőttek a saját védővarázslataikkal. Talán még az Elődök mágikus védelmi eszközeit is a szolgálatukba állították.

Teclis akármennyire bízott is a képességeiben és tudásában, az esélyek szemernyit sem voltak ínyére. Arról sem feledkezett meg, hogy ha nem tud gyorsan végezni a káoszmágusokkal, azok harcosai akár közönséges fegyverekkel is képesek lesznek elpusztítani őt. Nem kell más, csak egy jól irányzott kardcsapás, és hosszú-hosszú élete mindörökre véget ér. És jól tudta, hogy nem csupán kardokra kell számítania, mert lesz ott mindenféle-fajta káoszhívő szörnyeteg, továbbá az az eszét vesztett óriás, akiről az orákulum beszélt. így Teclis végül arra a következtetésre jutott, hogy ha le akarja zárni az Elődök Ösvényeit, nem nélkülözheti a fegyveres segítőket. Szüksége lesz egy egész hadseregre, de főleg Gotrek Gurnissonra illetve az ő félelmetes fejszéjére.

A gondolat nyomán a különös párosról kezdett töprengeni. Minél többet időzött a társaságukban, annál inkább úgy látta, hogy a Végzet sodorta őket az útjába. Határozottan érezte, hogy egy felsőbb hatalom szemmel tartja őket hármójukat – vagy jó szándékú, vagy rosszindulatú hatalom, ezt egyelőre nem tudta megítélni. Azt viszont biztosra vette, hogy ősrégi erők munkálnak körülöttük, amelyekről mindeddig csak halvány sejtései voltak.

Teclis fanyarul elmosolyodott, mert átvillant elméjén a gondolat, hogy lassan ő is olyan babonás lesz, mint Athel Loren hívei. Úgy érezte, számára teljesen mindegy, hogy a Szerencse, a Sors vagy valamelyik istenség kíséri figyelemmel a lépteit, valamennyiük kegyeire szüksége lesz ahhoz, hogy véghezvigye azt, amit véghez kell vinnie. Messze előttük a mágikus energiák egyre erősebben, egyre nagyobb mennyiségben áradtak szét a világban. Teclis csupán egyetlen pillantást vetett rájuk a belső látásával, és nyomban tudta, hogy az Elődök által begyűjtött és leláncolt erőket már nem sokáig lehet kordában tartani. Ezzel együtt forrón remélte, hogy még idejében odaérnek a forrásukhoz.

Ezekben a pillanatokban sokért nem adta volna, ha a tudomására jut, hogy mire készülnek az ellenségei.

* * *

Kelmain a zikkurat oldalából kimeredő, öt lépés hosszú és ugyanilyen széles teraszról méregette az alatta álló Magrigot. Az óriás fejét hátravetve bámult felfelé egyetlen ép szemével. Hát nem vagy az a kimondottan jóképű teremtmény, igaz? – gondolta a mágus, mialatt végigjáratta tekintetét a szörnyen eltorzult arcon és az irdatlanul hatalmas, bűzlő testen. – Alighanem én sem festenék szebben, ha annyi csatában fordultam volna meg, amennyiben te. Az utolsó, amelyet azzal a konok és könyörtelen bátyáddal vívtál, szép kis összecsapás lehetett, ha ráment az egyik szemed, és majdnem az életed is.

– Jöttek a kis zöldbőrűek! – válaszolta Magrig az égboltról lecsapó mennydörgéshez hasonlatos hangján. – Magrig sokat megölt, de még többen fognak jönni. Sokan vannak, és nagy mágusokat is hoznak magukkal. Talán túl sokan lesznek ahhoz, hogy Magrig összezúzza őket.

– Biztosra veszem, hogy mindent meg fogsz tenni, ami tőled telik – jelentette ki határozottan Kelmain, aztán felemelte fejét, és a furcsa, elfajzott növények takarójával borított távoli hegyeket bámulta. A környező erdők mocsárszaga legalább annyira csípte a mágus orrát, mint az óriás undorító bűze. Mialatt az egyik kéklő csúcsot fürkészte, azon kezdte törni a fejét, hogy ezen a napon vajon miért találja különösen félelmetesnek a gigászt. Igen, a méretek dolgában az ostromtornyokkal vetekedő teremtmény külseje szörnyű testi erőt sejtetett, de a mágus biztosra vette, hogy nem ez a tény ébreszt benne különös aggodalmakat. Már csak azért sem, mert folyamatosan érzékelte, hogy a mágikus bilincs közönséges szemnek láthatatlan kötelékei mozdíthatatlanul feszülnek rá Magrig apró agyára. O és a fivére álmában lepték meg az óriást, amikor első ízben léptek ki az átjáróból az épületegyüttes mélyén. Azonnal megidézték a különleges varázslatot, és a szentély őrzője azóta nem volt ura az akaratának. Kelmain határozottan érezte, nem attól tart, hogy elveszítik uralmukat ostoba, de engedelmes rabszolgájuk felett.

Eltartott néhány pillanatig, mire belévágott a felismerés. Egyszeriben rádöbbent, hogy az óriás elképesztően széles teste, vöröses haja, és üres szemürege révén Gotrek Gurnissonra emlékezteti őt... A gondolat nyomán feltette magának a kérdést: vajon van-e jelentősége a különös hasonlóságnak, és ha igen, akkor micsoda? Lehet, hogy baljós előjelet lát? Talán az lenne a legjobb, ha feláldozná a bestiák által ejtett foglyok egyikét, hogy további jelek után kutatva megvizsgálja a beleit? Lehetséges, hogy a törpe valahogyan kijutott az Ösvényekről? Nem, az nem lehet. Akármekkora harcos az a trollvadász, mit sem ért a varázslás tudományához. Csapdába esett, és ott is marad az idők végezetéig.

Kelmain ugyanakkor azt is tudta, hogy fogytán az idő. Lhoigor nemrégiben értesítette őt, hogy az Ösvényeket egyre nehezebb ellenőrizni. A Káosz energiái most már folyamatosan áramlottak át egyes kapukon, és a Torz Ösvényeken tapasztalható zűrzavar kezdett szétterjedni a nemrégiben még sértetlen útvonalakon is. Néhány inas és a csapataik valamiért nem tudtak visszatérni ebbe a világba, ráadásul jóval kevesebb káoszharcos érkezett meg Albionba, mint amennyit eredetileg ide akartak hozni. Mindennek a tetejébe a hegyekben élő orkok fellázadtak a sorsuk ellen, és egyre nagyobb seregekbe gyűltek. A jelek arra vallottak, hogy a Magrig iránti tiszteletük illetve a tőle való félelmük kezdett elpárologni. Kelmain fejében megfordult a gondolat, hogy ő és a fivére talán mégsem kovácsoltak tökéletes tervet.

Akkor viszont az uraink miért plántálták belénk a vágyat és a szándékot? – kérdezte magától. – Miért öntözzük naponta emberáldozatok szívéből kifolyó vérrel a lenti oltárt? Az inasaink és mi miért dolgozunk éjt nappallá téve, hogy semlegesítsük azt a titokzatos erőt, amely újra és újra megpróbálja lezárni az Ösvényeket?

Vajon az átkozott elfek áskálódnak ellenünk? Vagy valami másba botlottunk, például az Elődök gonosz csapdájába, amelyet azért hagytak hátra, hogy a betolakodók ne használhassák a kedvenc játékszerüket? De hiába, mert így is győzni fogunk. Ezt a világot a Káosz fogja uralni. Mi fogjuk uralni. Lhoigor és én. Ezt nem akadályozhatja meg senki és semmi. Senki és semmi.

Kelmain ekkor ismét megérezte, hogy ork sámánok erőteljes varázslatai működnek a hegyek között. Az átkozottak talán megneszelték, hogy mire készülünk, és megpróbálnak megállítani minket

– vélte magában. – Próbálkozzanak csak, sokra úgysem jutnak! Ismét lefelé fordította arcát, és leszólt az óriásnak: -Maradj a szentély falain belül, és ölj meg mindenkit, aki a szemed elé kerül! Am ha hívlak, azonnal gyere!

– Magrig hallott téged, és engedelmeskedik a parancsodnak, dicső Előd! – válaszolta Magrig.

Kelmainnek valamiért tetszett, hogy az irdatlan teremtmény azon a néven szólítja őt, amelyiken valaha a teremtőit szólította. A lelki szemeivel megint meglátta egy ork varázslat zöld fényű villanását.

Ezek vajon miféle őrültséget főztek ki? – töprengett komoran, mialatt sarkon fordult, visszasétált a lépcsőhöz, és elindult a zikkurat mélységes kőgyomra felé.

* * *

Zarkhul egy rekedtes hördülés kíséretében magához tért a révületből. Rossz érzések szállták meg, jóllehet tudatában volt annak, hogy több ezer ork megnyugtatóan hatalmas tömege veszi körül, és ő máris erőt merített a közelségükből. A harcosok eljöttek ide az egész sziget minden zugából. Átverekedték magukat az emberek földjein, hogy csatlakozzanak az ő törzséhez, mert ideszólította őket az orkok ősi ösztöne, amely összetartásra késztette a dicső nép valamennyi fiát. Azt viszont Zarkhul tisztán érzékelte, hogy valami baj történt. Az időjárás megint rosszabbra fordult. Magrig, minden istenek legnagyobbika, akit a hős orkok elhalmoztak áldozataikkal és ajándékaikkal, végül ellenük fordult, és most a törzsfő látomásai arról meséltek, hogy a népét éhínség és pokoli harcok fogják megritkítani.

Az Ikeristenek újra meg újra rémálmokat bocsátottak rá, amelyekben a föld széthasadt, és orkokat zabáit; amelyekben a Káosz ocsmány bestiái bukkantak elő a templomvárosból, akár a férgek egy hullából; és amelyekben a vérvörös égbolt tüzet és mindent elpusztító torzkőport okádott magából. Zarkhul szinte a csontja velejében érezte, hogy ha nem szerzik vissza a várost, ha nem kergetik ki a betolakodókat a szent falak közül, akkor az álmaiban látott csapások az egész népét lesöprik a föld színéről. Az istenek beszéltek hozzá. Megadták neki a meggyőződést, és a vállára borították a tekintély köpönyegét, hogy a törzsfőnökök hallgassanak rá, noha korábban a legtöbbjük esküdt ellensége volt, és gyakran harcoltak vele a szent város birtoklásáért.

Most viszont, akár egy bölénycsorda, egyszerre, együtt cselekedve fordultak szembe a mindannyiukra leselkedő fenyegetéssel. Történt már ilyesmi azokkal a népekkel, amelyeket az istenek megszólítottak. Nemrégiben a törzsek félretették egymás iránti gyűlölségeiket, és valamennyien követték őt, a kiválasztottat, hogy részt vegyenek a nagy vaaargh-bán. És az orkoknak éppen erre volt szükségük a fennmaradás érdekében. Mert Zarkhul a legutóbbi varázslatos álmában látta, hogy rövidesen kifutnak az időből, vagyis mihamarabb cselekedniük kell, hogy elháríthassák a vészt.

Hirtelen megérezte, hogy egy láthatatlan kéz végigsimít az elméje felszínén, mire sietve megnyitotta lelki szemeit. Gurag sámán szelleme lebegett előtte, amit nem láthatott senki más, csakis ő. A jelenés hangját nem hallhatta más, csakis ő.

– A hegyi emberek a titkos ösvényen közelednek felénk -közölte minden bevezető nélkül Gurag. – Elfekkel szövetkeztek az átkozottak!

– Vidd a csapataidat, és zúzd porrá őket! Zabáljátok fel a csontjaik velejét az utolsó cseppig! – parancsolta Zarkhul azon a hangján, amely valójában nem volt közönséges füllel hallható hang.

– Akkor hát emberhúst eszünk ma éjszaka, és elfhúst is -örvendezett a szellem, azzal felfénylett és eltűnt, miközben Gurag visszatért a testébe.

Különös– tépelődött magában Zarkhul –, hogy valaki, akit nyomorúságos hús-vér testtel vertek meg az istenek, ilyen büszke és erőtől duzzadó harcosként szereti látni magát szellemalakban.

Hirtelen elhatározással kisöpörte fejéből a sehová sem vezető gondolatot, és a lába előtt elterülő templomváros zikkuratjaira fordította figyelmét. Szinte az egész eddigi életét azzal töltötte, hogy elkeseredett csatákat vívott korábbi vetélytársaival odalent, a hatalmas épületek között. így aztán alaposan megismerte az utcák minden zegét-zugát valamint a város alatt húzódó titkos alagutak hálózatát. Régen megtanulta, hogy hol lehet a legtovább védekezni, és hol lehet a leghatékonyabban lecsapni a betolakodókra. És nyilvánvalónak vélte, hogy ezek az új jövevények mit sem tudnak minderről. Szilárdan megfogadta, hogy hegyet épít az emberek koponyáiból, akkorát, mint egy zikkurat, és az egészet felajánlja az Ikeristeneknek. És a csonthegy csúcsát Magrig meg két apró termetű, korcs szolgája koponyája fogja díszíteni! Határozottan érezte, hogy áldozata csak így fogja elnyerni az istenek tetszését. És csakis így hárítja el a népét fenyegető csapásokat.

Zarkhul mindent előkészített. Most már csak a jelzésre várt, hogy sámánjai tudassák vele, mikor kezdődjön a támadás. Szívből remélte, hogy nem kell sokáig várnia.

A távolban kéklő kisülés cikázott át az égbolton, és a mennydörgés tompa morajlása végiggördült a hegység felett. Zarkhul elméjén átvillant, hogy talán ez volt a jel, de nyomban rájött, hogy a hívei aligha így próbálnák értesíteni. A világnak ezen a tájékán túl gyakran csapkodtak villámok ahhoz, hogy jelzésként lehessen használni őket.

* * *

Félix fáradtan baktatott a hegyi ösvényen. Az elffel folytatott beszélgetés korántsem oszlatta el a kételyeit. Dermesztő hidegben haladtak előre. Az időjárás, mint a hegyekben oly gyakran, ezúttal is gyorsan, szinte percek leforgása alatt változott meg. Szürkésfehér felhők úsztak az alattuk elterülő völgyekben, lassan felkúsztak a meredek hegyoldalakon, majd fojtogatóan sűrű ködként vették körül a csapatot, amitől a harcosok még a közelükben lépkedő társaikat is csupán elmosódott körvonalú, sötét árnyaknak látták. Félix elméje mélyén felderengett a gondolat, hogy az elf idézte elő a jelenséget, esetleg az ellenségeik, de nem töprengett el a felvetésén, mert rájött, hogy igazából nem is érdekli a válasz.

Aztán egy alacsony, zömök, széles vállú alak bontakozott ki előtte a sűrű párából, és meglepődve tapasztalta, hogy az anyanyelvén dörmögő törpe hangja meglepően megnyugtató hatást gyakorol rá. Hirtelen megdörrent az ég, és valahol a környéken lecsapott egy villám. A kisülés vakító felvillanását a köd erős fényű izzássá tompította, de még az is kihunyt egy szem-pillantás alatt. Felixnek nyomban az villant az agyába, hogy ő és a társai hátborzongatóan védtelenek idefent, a szabadban, ahol egy villám bármikor halálra sújthatja őket. Ezekben a pillanatokban úgy érezte magát, mintha apró rovar lett volna, amely egy ablaktáblán mászkál, ahol egy hatalmas kéz bármikor agyoncsaphatja.

– Átok erre az időre – mormolta félhangosan.

– Igazán különös – válaszolta Gotrek, aki meghallotta a szitkozódást, és lelassított, hogy bevárja barátját. – Sok évig éltem hegyek között, de egyszer sem tapasztaltam olyant, hogy a felhők ennyire gyorsan mozognak, és hogy a mennydörgés ennyire erős.

-Albionban még maga az időjárás is valóságos csapás – dünnyögte Félix.

– Alighanem igazad van, emberifjonc – ismerte el a trollvadász. – Errefelé valami megváltoztatja, annyi bizonyos.

Alighogy befejezte a mondatot, Murdo jelent meg mellettük. A köd elfojtotta lépteinek neszét, ezért néma csendben érkezett, akár egy kísértet.

– Ogham gyűrűje – magyarázta minden kérés vagy bevezető nélkül, ami arra utalt, hogy meghallotta a törpe utolsó kijelentését. – Az okozza a különös jelenségeket.

– Ha jól értem, ennek van némi jelentősége – vetette fel Félix.

– Minden valószínűség szerint – erősítette meg sűrű bólogatás közepette az öregember. – A kőgyűrűk környékén az időjárás gyakran elfajul. Az utóbbi évek folyamán egyre romlott a helyzet.

– Vagyis azokban a bizonyos kövekben jelentős mágikus erők lapulnak? – kérdezte Félix.

– így igaz, és azok is az Elődök művei – felelte Murdo, azzal elhallgatott, de olyan képet vágott, mintha többet is mondhatna, ha akarna, csakhogy nem áll szándékában.

Talán csakugyan így is érzett. Mindenesetre Félix sosem tudott eligazodni a különféle-fajta varázslókon, akikkel eddigi élete során találkozott. Néha csak úgy dőltek belőlük a bölcs mondások, mert tudtak valamit, amit a környezetükben tartózkodók nem. Néha azért nyelveltek, hogy leplezzék a tudatlanságukat. Félix nem rendelkezett a mágusok különleges képességeivel, így nem ítélhette meg egyértelműen, hogy Murdo esetében melyik válasz a helyes.

– Most már csak arra lennék kíváncsi – vetette fel egy keserű sóhajtás kíséretében –, hogy az orkok vajon miért éppen most járnak errefelé? Aligha véletlen egybeesés, vagy mégis az?

– Ki tudná megmondani, hogyan gondolkodnak a zöldbőrűek? – kérdezett vissza az agg Igazlátó. – Néha eluralkodik rajtuk egyfajta tömeges őrület, és nem lehet felismerni annak okát, hogy mit miért tesznek, és hogy miért éppen együttesen cselekednek, ha máskülönben széthúznak. Olyan ez, mint a madarak vándorlása, vagy amikor a lemmingek sorban levetik magukat a sziklákról. Talán az isteneik parancsolják nekik. Vagy talán a kőgyűrűket még ők is szentnek tartják. A mágikus erőket rejtő helyek közelében gyakorta könnyebb felhívni magunkra az istenek és a nagy szellemek figyelmét.

– Hát, a mai nap éppen megfelel erre a célra – jelentette ki Félix. – Ez az időjárás aligha természetes.

– Nem, valóban nem az – válaszolta Murdo. – Viszont ha a küldetésetek sikerrel zárul, talán helyreáll a rend, és a világ kereke ismét a régi módján forog tovább. Feltéve persze, hogy amit az elf elmondott, az utolsó szóig igaz.

– Reméljük, így lesz – tette hozzá Félix.

Újabb villám erős fénye szűrődött át a sűrűn kavargó párafelhőn, majd következett a mennydörgés, amelybe szinte belerázkódott a hegy, és amely az előbbinél jóval közelebbről hallatszott. Felixet a heves dörrenés oly váratlanul érte, hogy kis híján levágta magát a sziklás talajra. Noha igyekezett uralkodni az ösztönein, még így is vadul hátrahőkölt ijedtében. Számítgatni kezdte, hogy ezen a vidéken mekkora esélye van annak, hogy akár egy villámcsapás, akár egy erős szélroham elindít egy kőlavinát, de rövid latolgatás után úgy döntött, hogy inkább nem akarja tudni. És a körülmények fényében előre sejtette, hogy miféle választ kapna, ha Murdóhoz fordulna a kérdésével.

Néhány pillanattal később ónos eső kezdte verni az arcát és a fejét. A jókora cseppek dermesztően hidegek voltak, akár a jég-

– Tökéletes! – állapította meg, és keserűen felsóhajtott. -Már csak ez hiányzott, hogy teljes legyen a napom!

Mihelyt az utolsó szó is elhagyta száját, éles sikoly hasított át a környékre boruló ködtakarón.

– Mint mindig, ezúttal is túl hamar jártattam a számat -tette hozzá Félix, azzal a vérfagyasztó hang forrásának irányába fordult.