Nyolcadik fejezet

Teclis előbukkant az átjáróból, és máris egy ádáz összecsapás látképe tárult a szeme elé. Két, többé-kevésbé emberforma alak körül légyszerű rovarok egész felhője rajzott. A levegőben fehér, sűrű pára szállt, amely büdösebb volt, mint egy ork tábor emésztőgödre. A mágus annyit meg tudott állapítani, hogy az egyik idegen egy törpe, mert ezt az illetőt valamiért kevésbé lepték el a legyek. Jobb kezében hatalmas fejszét tartott, amely a fejet körülölelő vöröses izzás alapján nem lehetett más, mint a törpék legendás rúnafegyvereinek egyike – méghozzá egy szörnyű erőket hordozó fegyver. Egyetlen rovar sem tudott leszállni sem a nyelére, sem a fejére. Ha valamelyik apró lény néhány ujjnyi távolságra megközelítette a fejszét, szempillantás alatt hamuvá égett, és ekkor a rúnák valamivel erősebb fényt bocsátottak ki magukból.

Teclis nyomban tudta, hogy ez az a rejtélyes tárgy, amelynek rezgéseit megérezte, és amelyről ostoba fejjel azt gondolta, hogy segíthet neki véghezvinni a küldetését. Csakhogy a mágikus eszköz nem volt más, mint egy fejsze. Akadt még egy varázshatalommal felruházott fegyver a közelében, noha ez utóbbi kevésbé kifinomultnak tűnt, továbbá mérsékelt erők lapultak benne. És a fegyver tulajdonosa a hatalmas szörnyeteg egyik csápjának fogságában küzdött az életéért.

Az elf évtizedeken át tanulmányozta azon őseinek grimoire-jait, akik akkoriban éltek, amikor még démonok járták a földeket. Ezenfelül a személyes tapasztalatai révén többet tudott a démonokról, mint azok a hétköznapi halandók, akik nem tartoztak a káoszhívők közé, de még ő sem jött rá, hogy mi az, amit lát. A lény egyes vonásait tekintve hasonlított ugyan Nurgle egyik különösen vérszomjas és aljas fenevadjára, a Betegségek Urának egyik kisebb hatalmú hívére, de csaknem akkorára nőtt, mint egy sárkány, és úgy elfajzott, hogy nem lehetett felismerni. A teste körül máris vagy tucatnyi ivadék araszolt a kövezeten.

Mialatt Teclis az előző élményétől félig-meddig kábult állapotban felmérte a helyzetet, további férgek szakadtak ki a hatalmas szörnyetegből, és a mágus ráeszmélt, hogy ezek valamelyike hamarosan eléri a törpét. Érdekelte volna, hogy mi történne ebben az esetben, mert úgy sejtette, hogy az ivadékok egyfajta hordozók, akik a mérgükkel képesek továbbadni a káoszfertőzést – ha ezt nem tették meg máris a nyálkájukkal. Főleg arra lett volna kíváncsi, hogy a fejsze vajon meg tudja-e védeni a tulajdonosát, vagy ha nem, akkor éppen a törpe ellen fogja bevetni szörnyű hatalmát, miután felismeri benne az újonnan teremtett káoszlényt?

A varázsló szívesen lefolytatta volna a kísérletet, de elvetette az ötletet. A mágikus fegyvereket hős harcosok hordozták -vagyis két lehetséges szövetséges. Teclis úgy sejtette, hogy az idegenek sokat segíthetnek neki, ha sikerül rávennie őket arra, hogy csatlakozzanak hozzá. Talán az istenek akarták, hogy összetalálkozzunk – latolgatta magában –, talán ők gondoskodtak arról, hogy felfigyeljek rájuk. Ám a cél érdekében először a démonról és annak ivadékairól kellett gondoskodnia...

Ezúttal a botjában tárolt erőket szívta magába, mert inkább ezekre támaszkodott, semmint az Elődök Ösvényein áramló romlott energiákra. Mélyet lélegzett, aztán ércesen zengő hangon elkántálta a Lélekűzés igéjét. A legmagasabb szintű varázslat szempillantás alatt kialakuló szövete erősnek és tisztának bizonyult. Kisebbfajta, vakító fényt árasztó villámok ezrei törtek elő szétterpesztett ujjai végéből, amelyek elvágták a szörnyet és híveit összekötő láthatatlan szálakat, amitől a legyek ostoba, összehangolt cselekvésre képtelen rovarokká változtak vissza. Teclis némi gyújtóhatást is szőtt a varázslatba, így a kisülések lángra lobbantották a kétségbeesetten cikázó apró teremtményeket. A mágus sietve megidézett egy másik varázslatot, hogy egy heves szélrohammal távolabbra söpörtesse a bűzt. Végül az undorító gigászra összpontosította minden figyelmét, és pusztító tűzívekkel árasztotta el a Pokolból szökött teremtményt. A mágikus energiafolyamok behatoltak a lágy testbe, majd annak mélyén ide-oda cikázva keresték a lény szívét, közben darabokra szaggatták és fekete hamuvá perzselték a belső szerveit. A szörnyeteg mozdulatlanná dermedt, és fülsértő hangon felüvöltött.

Miután a törpe megszabadult a rovaroktól, nem kellett biztatni, hogy támadásba lendüljön. Fejszéjét a magasba lendítve előrerontott, és lesújtott. Fegyvere hosszú és mély sebet nyitott a sűrű nyálkától csillogó bőrön. A szörnyeteg még hangosabban üvöltött, amikor a rúnavésetes fej – a csapás lendületétől hajtva – teljesen beleszaladt a testébe. Kínjában előbb feltekerte, majd hatalmas erővel egyszerre kinyújtotta csápjait, amitől az azok fogságában vergődő férfi elszállt, mintha hajítógépből lőtték volna ki.

Teclis sietve megidézett egy apró pszeudoszilfet, hogy elkapja az idegent, mielőtt a falnak csapódna vagy a kövezetre zuhanna. A mágikus energiákból formált teremtmény inkább a saját kiterjesztése volt, semmint önálló lény, de a helyzet azonnali cselekvést követelt, és ő az akaratának készségesen engedelmeskedő repülő lény formájában tudta a leggyorsabban anyagi testté alakítani máskülönben anyagtalan erőit.

Ám az ember akkora sebességgel repült, hogy Teclis mindennel elkésett. Mire cselekvésre utasította a szilfet, a férfi át-száguldott az átjárón, és beleveszett az Elődök Ösvényeibe.

A törpe jószerével nem is törődött a váratlan fordulattal. Egyetlen pillantást vetett abba az irányba, amerre társa eltűnt, és ismét a szörnyetegre fordította figyelmét. Valamivel később megérezhetett valamit, mert felnézett. Amikor meglátta a mennyezet alatt lebegő elfet, résnyire vonta egyetlen szemét, aztán konokul leszegte fejét, és további csapásokat mért az óriási káoszlényre. A démon ekkor már visszavonulót fújt. Nehézkesen vonszolta dagadt testét a sötétségbe burkolózó folyosószakaszok felé, míg a kisebb férgek mellette és mögötte araszoltak. Teclis tudta, hogy ha ki akarja használni a kínálkozó lehetőséget, haladéktalanul véget kell vetnie a harcnak. Újabb -az előbbieknél is erősebb – energiaíveket küldött a teremtmény után, amelyek feketére perzselték annak bőrét, és felgyújtották ivadékait. A szörnyeteg megállt, majd gyengülő vonaglások közepette, egyre halkabb sikolyokat hallatva, lassan kiszenvedett.

A törpe megvetése jeléül leköpte a parázsló maradványokat, aztán szembefordult a varázslóval, és mély, fenyegető hangon megszólalt:

– Most pedig, nyomorult elf, te következel!

* * *

Félix azt érezte, hogy hőhullám söpör végig a testén, közben a rovarok morajló zümmögése elhallgatott. Felnyitotta szemét, és meglátta, hogy szürkésfekete, finom por szitál körülötte a levegőben. A csáp könyörtelenül, szörnyű erővel préselte össze a mellkasát, így alig kapott levegőt. Elszántan markolta kardját, és többször is lesújtott vele a hatalmas végtagra, de csapásaiból hiányzott az erő, és ebben a helyzetben nem tudta a megfelelő szögbe fordítani fegyverét.

Hallotta Gotrek őrjöngő üvöltéseit, és azokat a tompa csattanásokat is, amelyek azt jelezték, hogy a Rúnalordok Fejszéje újra meg újra célba talált. Aztán a harcost aranyló fényár borította el, és örvénylő, erős szél tépte a ruháját, amely magával sodorta a szörnyeteg bűzét.

– Mi folyik itt? – nyögte hangtalanul, mialatt a fény szinte vakítóvá erősödött körülötte, és a szeme sarkából azt látta, hogy hosszú és vékony lángnyelvekre emlékeztető villámok csapódnak a démon testébe.

Annyit egyértelműnek vélt, hogy egy mágus indított támadást, és feltámadt benne a remény, hogy Max és Snorri találtak rájuk. Mielőtt tovább töprenghetett volna, a derekára fonódó csáp meglendült, aztán azon kapta magát, hogy végre újra képes lélegezni, cserébe viszont vagy tízembernyi magasságban száguld a levegőben. Akaratlanul lehunyta szemét. Tudván tudta, hogy ha ezzel az irtózatos sebességgel csapódik a falnak vagy a kövezetnek, a legjobb esetben eltörik vagy tucatnyi csontja, míg a legrosszabb esetben péppé zúzódik, és a holtteste éppolyan lágy lesz, mint a szörnyeteg lárváinak teste. Minden izmát megfeszítve várta az ütközést, és tisztában volt azzal, hogy az néhány szívverésnyi idő múlva bizonyosan bekövetkezik.

Óráknak tűnő pillanatokig várta a halált, ám hirtelen az a benyomása támadt, hogy furcsa, hűvös közeg veszi körül a testét, ami nem levegő, de nem is víz. Kinyitotta szemét, és az örvénylő, színes fények láttán nyomban tudta, hogy átkerült az átjáró másik oldalára. Csupán néhány pillanatig maradt ebben a különös, lebegő állapotban, aztán egy láthatatlan és tapinthatatlan erő ismét megragadta a testét, és egyre gyorsulva repítette előre.

Kétségbeesetten kapkodta a fejét, de amit látott, semmit sem jelentett számára. Úgy tűnt, belélegezhető légkörben száguld egy végtelenbe nyúló folyosón, amelynek falai pillanatonként váltogatták színeiket. Különös, csillogó gömbök röpködtek előtte, mellette és mögötte, amelyek váltakozó erősségű fényt sugároztak magukból, továbbá pillanatonként más és más alakot öltöttek, néha pedig az összeütköző higanycseppekhez hasonlatos módon egymásba olvadtak. Valamennyi gömb belsejében egy-egy tarkabarka kép, egy-egy látomás derengett. Felixnek fogalma sem volt arról, hogy hol jár és hová tart. A folyosókon megtapasztalthoz képest most tízszeres erővel tört rá az érzés, hogy képtelen tájékozódni, illetve hogy jóvátehetetlenül eltévedt.

Ennél is rosszabbul érintette, hogy teljesen magára maradt ebben az irdatlanul óriási, mágikus csapdában, amelyből – és ezt teljesen biztosra vette – nincs kiút.

* * *

Teclis végigmérte a törpét, annak feje búbjától a bakancsa orráig, és azon töprengett, hogy vajon elérkezett-e a saját halálának órája. Minél tovább fürkészte a fejszét, annál nagyobb tisztelet ébredt benne a súlyos acélfejben rejtőző erők iránt. Fikarcnyit sem kételkedett abban, hogy a legmagasabb rendű rúnafegyverek egyikét látja, amely az ősiség érzetét sugározza magából. A vörös fénnyel izzó rúnák hatékonyabbnak tűntek mindennél, amit ő eddig látott, márpedig hosszú pályafutása során látott már egyet s mást.

A fegyver tulajdonosa szintén ijesztő látványt nyújtott. A szem hétköznapi törpének látta, noha magasabb és jóval izmosabb volt az átlagosnál. Ám az aurája egészen más történetet mesélt Teclis különleges érzékeinek. A törpe az utóbbi évek során átalakult. Mágia járta át a lényét. Mágia, amely a fejszéből áradt, és megváltoztatta őt. A változás régen elkezdődött, de még korántsem ért véget. Ez a törpe sokkal szívósabb és erősebb lett, mint népének más fiai, továbbá sokkal, de sokkal ellenállóbb a varázslatokkal szemben. Teclis lelkében a csodálkozás keveredett a félelemmel. Különleges teremtmény állt előtte, aki éppen átalakult valami mássá, méghozzá egy olyan varázslat hatására, amelyet még az elf civillzáció kialakulása előtt teremtettek. A fél lelkét odaadta volna azért, hogy tanulmányozhassa a fejszét, de ezekben a pillanatokban sürgős gondokkal kellett szembenéznie.

– Nincs veled bajom, törpe – mondta kimérten.

– Majd én teszek róla, hogy legyen – válaszolta a zömök alak, aztán fegyverét magasra tartva, lassú léptekkel elindult a mágus felé.

Teclis a lehetőségeit latolgatta. A botjában tárolt erők jelentős részét elhasználta az imént, viszont az Ösvényeket működtető energiákat beszennyezte a Káosz anyaga, ezért úgy sejtette, hogy hiába bocsátaná be azokat a lelkének kútjába, a fejsze valószínűleg ellenállna a varázslatainak. így aztán arra a következtetésre jutott, hogy itt és most nem lenne képes semlegesíteni a fegyvert védő rúnák hatásait. A szülőföldjén persze teljesen másképp állt volna a helyzet, csakhogy ő és a törpe nem Ulthuan szigetén, hanem egy sötét mágiával teli, titokzatos helyen néztek farkasszemet egymással.

Azt sem látta ésszerű és elfogadható megoldásnak, hogy kardot ránt, és azzal védi magát, vagy támadásba lendül. Noha kiválóan bánt a karddal, a törpére vetett egyetlen pillantása elárulta neki, hogy még egy mágikus fegyverrel a kezében sem veheti biztosra a győzelmét.

– Megmentettem az életedet, és a társadét is – mondta ekkor, és hátrálni kezdett az átjáró felé, mert az adott körülmények között egyedül az óvatosságot látta üdvözítő megoldásnak.

Ugyanakkor Teclis gyűlölt megfutamodni. Az ő lelkében is ott munkált Aenarion leszármazottainak már-már közmondásos büszkesége, és ami ennél is fontosabb, úgy érezte, hogy ez a törpe valamiért fontos számára, hogy ez a találkozás nem a puszta véletlen műve.

– Tudom, mire célzol, és egyáltalán nem tetszik – felelte a törpe az összesúrlódó kőtömbök csikorgására emlékeztető hangon. – Nagyon nem tetszik!

Azt meghiszem, hogy nem tetszik – ismerte el magában Teclis, közben a törpe különös hajviseletére, a fejbőrén tarkálló tetoválásokra és goromba viselkedésére gondolt trollvadász vagy, vagyis megesküdtél, hogy csatában fogsz elesni. Tehát nem tettem neked szívességet, hanem éppen ellenkezőleg keresztülhúztam a számításaidat.

A törpe tovább nyomult felé, amire ő azzal válaszolt, hogy folyamatosan hátrált az átjáró irányába. Egyre csak a lehetőségeit mérlegelve kereste a megoldást, amellyel maga mellé állíthatja a halálvágytól fűtött barátságtalan alakot. Akárhogy törte a fejét, hirtelenjében csupán egyetlen dolog jutott eszébe. Mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Ha meg akarod menteni a társadat, együtt kell működnöd velem!

* * *

Félix fejjel előre átrepült néhány gömbön, és kezdett rádöbbenni, hogy különös jelenség zajlik a tudatában is meg körülötte is. Először csak formátlan alakzatokat látott a gömbök mélyén, aztán felismert néhány tünékeny képet és képsort, amelyek javarészben őt ábrázolták. Némelyik egyértelműen a saját emlékének tűnt, más jeleneteket nem tudott felidézni. Az utóbbiak lehettek volna akár álmok is, csakhogy valamiért ezeket is ismerősnek találta.

Látta magát fiatalon a szülői házban, amint az apjával, a korosodó kereskedővel veszekszik. Látta magát az Altdorfi Egyetem forrófejű, lázadozó diákjaként, amint vedel és kérkedik, továbbá nem éppen kiváló verseket ír a város nem éppen jó hírű kocsmáinak sörben úszó asztalain. Látta magát, amint Wolf-gang Krassnerrel párbajozik, látta Krassner tetemét a lába előtt, valamint azt, hogy buborékos vér csordogál a holttest szájából. Látta azt a forró és eszeveszett éjszakát, amelyen összeakadt Gotrek Gurnissonnal, a Fejszehordozóval, és esküt tett, hogy mindenhová elkíséri őt, majd hősköltemény formájában örökíti meg a végzetét. Látta azt a végzetes találkozást a császári nehézlovassággal, amely az ablakadó-lázadás idején történt.

További képek száguldottak el a szeme előtt, és különös módon úgy érezte, hogy egy álombéli birodalomban, egyszersmind a rideg valóságban jár. Mi folyik itt? Mi az a közeg, ami körülveszi őt? Mi az, ami boszorkányos gyorsasággal válaszol a gondolataira és emlékeire? Semmit sem értett abból, ami vele és körülötte történt. Nem volt varázsló, és nem is vágyott rá, hogy az legyen. Annak idején néhány természettudományos műben olvasta, hogy a Káosz anyaga idézi elő az imént megtapasztalt jelenséget. A közelmúltban a fülébe jutott, hogy különös dolgok történtek Praag falai között az első, legendás ostrom idején, mielőtt Jámbor Pius közbeavatkozott, és megmentette a várost. Állítólag a kő úgy folyt, akár a víz, és iszonyatos szörnyek öltöttek evilági testet. A lázálmok teremtményei járták az utcákat.

Újabb és újabb képsorok peregtek előtte. Látott egy régi, sylvaniai várkastélyt, amelynek mélyén Gotrek és ő irtózatos harcot vívtak egy vámpírral, és megmentettek egy nőt. Felismerte a szörnyeteget egy képről, amelyet a Drakenhof-kastélyban látott. A rémalak nem volt más, mint Mannfred von Carstein.

Aztán egy óriási csata jelenetei bontakoztak ki előtte, egy csatáé, melynek során a Birodalom seregei megütköztek egy óriási Káoszhordával. Orrharapó Snorri elesett az ütközetben, és trollvadászok kisebb hadserege tisztelgett emléke előtt a sírjánál. Látott egy óriási, lángoló hegycsúcsot, amelyen Gotrek harcolt egy, a hátán denevérszárnyakat viselő démonnal, amely úgy festett, mint egy elf és egy emberi lény keveréke, de sokkal nagyobb volt mindkét nép fiainál.

Félix jól tudta, hogy ezek az események sosem történtek meg. Úgy sejtette, talán a félelem és az izgalom lázában égő elméjének termékei lehetnek, vagy érzékcsalódások, netán a jövőről szóló próféciák, avagy bepillantások olyan világokba, amelyek kialakulhattak volna, ha életének döntő pillanataiban nem azt az utat választja, amelyet választott.

Nem tudta megítélni, hogy melyik a helyes válasz, de nem is érdekelte. Felismerte, hogy az érzékszervei teljesen megzavarodtak, és úgy érezte, hogy ha tovább folytatódik az őrület, az elméje összeomlik a beléömlő ingerek áradatától, és hamarosan egy értelmetlenül makogó, nyáladzó őrült lesz belőle.

Aztán felfigyelt néhány tárgyra, amelyek lassan közeledtek felé, közben az alakjuk kezdett megváltozni. Az ösztönei azt súgták, hogy gonosz teremtmények veszik körül. A lények közeledtek, és egyre csak közeledtek felé az éteri térben, mint amikor a cápák körülveszik a menekülni próbáló úszót.

Nemsokára elkapunk – zúgta egy halk, de határozott hang az elméje mélyén. – És a lelked a miénk lesz.

* * *

A törpe végre megtorpant, sőt a fejszéjét is lejjebb engedte.

– Ez valami aljas elf álnokság? – kérdezte megvető hanghordozással.

Teclis megcsóválta fejét, és komoran válaszolt:

– A társad átment az Elődök átjáróinak egyikén. Nem védik sem varázsok, sem talizmánok. Fogalma sincs, hogyan védhetné meg magát. Az ő kardján nincsenek olyan rúnák, mint amilyeneket a fejszéden lehet látni. Ha nem találjuk meg hamarosan, vége az életének. Felzabálják azok, akik a túloldalon élnek.

A trollvadász ismét az előző magasságba lendítette fegyverét, és elszánt képet vágva tett egy újabb lépést előre. Teclis attól félt, hogy kénytelen lesz harcolni. Ám a törpe irányt váltott, kikerülte őt, és az átjáró felé tartott. Valamivel távolabb megállt, és visszaszólt:

– Majd én előkerítem a társamat. Nincs szükségem a segítségedre, nyomorult elf!

– Az nem ilyen egyszerű – figyelmeztette a komor alakot Teclis. – Te nem vagy varázsló. Sosem bukkansz rá odabent. És a megfelelő kulcs nélkül te sem fogsz visszatalálni ebbe a világba. Mindörökre ottragadsz, vagy pedig elpusztulsz, mert előbb-utóbb találkozol valamivel, amit a fejszéd sem képes elpusztítani.

– De te segíteni akarsz nekem? – kérdezte keserűen és komoran a trollvadász. – Miért érzem úgy, hogy akad itt egy kis bökkenő?

– Mert cserébe te is segíteni fogsz nekem, hogy teljesíthessem a küldetésemet – válaszolta a mágus. – Az alku egyszerű. Talán még egy törpe is képes megérteni a lényegét.

A trollvadász megfordult, és kifürkészhetetlen pillantásokkal méregette Teclist.

– Ne aggódj – folytatta a varázsló –, nem kérek tőled semmit, amit megalázónak találnál, vagy amivel vétenél a néped híres-neves becsületkódexének szabályai ellen. Ha velem tartasz, nem kerül veszélybe a tisztességed és a hírneved.

– Mit tudhat egy elf a becsületről és a tisztességről? – mordult fel a törpe, és megvető képet vágott.

– Hát akkor, miután megmentettük a barátodat – felelte mosolyogva Teclis –, rád hagyom annak eldöntését, hogy amit kérek, az becsületes dolog, vagy sem.

A trollvadász felszegte az állát. Látszott rajta, hogy csapdára gyanakszik. Én is így nézhetek ki – bölcselkedett magában a mágus –, amikor épp egy démonnal alkudozom. Ismét elmosolyodott, miután az előző pillanatokban nyert némi bepillantást abba, hogy mi jár a törpe fejében.

– Hát legyen – jelentette ki végül halkan, de határozottan a trollvadász. – De ha ez valami csel, vagy ha elárulsz engem, bizonyosan végzek veled! Még akkor is, ha ennek érdekében a pokol legtüzesebb vermébe kell beleugranom!

Teclis ajkáról lehervadt a mosoly. Megérezte, hogy a törpe valóban megtenné azt, amit az imént állított. Úgy is nézett ki, mint aki képes lenne ilyesmire.

– Ha mostantól együtt utazunk, nem ártana ismernünk egymás nevét. Én Teclis vagyok, Aenarion leszármazottja – közölte, és mert nem ismerte a törpe társadalmi rangját, kimérten, méltóságteljesen hajtott fejet.

– Én pedig Gurni fia Gotrek vagyok – felelte a trollvadász, és népének szokásaitól eltérően mellőzte a meghajlást. A mágus szemébe fúrta komor tekintetét, és fenyegető hangon folytatta: – És ha az Emlékezőm halott, te sem maradsz sokáig életben.

Majd meglátjuk – gondolta a fejét csóválva Teclis, abban a biztos hiszemben, hogy ha egyszer belépnek az Elődök Ösvényére, a körülmények az ő javára fogják billenteni az erőviszonyokat.

* * *

Félix fejében megfordult, hogy talán meghalt a szörnyeteggel vívott összecsapás során, és amit maga körül lát, az nem más, mint Morr birodalma. Ezt vélte az egyetlen logikus magyarázatnak. És a túlvilág ugyancsak félelmetes helynek bizonyult.

Talán ez történt vele. Talán az egyik purgatóriumba vetették, ahol a gonosztevők bűnhődnek vétkeikért. Élete folyamán nem tartotta magát különösebben gonosznak, de arra gondolt, hogy az istenek valószínűleg másként, a maguk sajátos mértékei alapján ítélik meg a földi halandók cselekedeteit.

Immáron egy visszataszító, idegen helyen állt. Körülötte mindenütt kisebb-nagyobb tüzek lobogtak. Szenvedő halandók lógtak a falakhoz erősített láncaikon, és démoni teremtmények kínozták őket a legkülönfélébb módszerekkel. A saját kezére is kemény, súlyos láncok fonódtak, a belőlük sugárzó forróság fájdalmasan perzselte a bőrét. Még rosszabbul érezte magát, amikor meglátta, hogy hatalmas termetű, a fején szarvakat, míg a hátán denevérszárnyakat viselő teremtmény tart felé. A lény az előző világban látott démonokra és démonábrázolásokra emlékeztette. Ugyanezt a végtelen gonoszságról és könyörtelenségről árulkodó szempárt látta, és ugyanezt az embertelen kegyetlenséget sugalló aurát érzékelte, amikor a Vérivó ellen harcolt. A teremtmény megállt előtte, és felnézett rá. Félix ebből rájött, hogy már nem a kövezeten áll, hanem rejtélyes módon átkerült a falra, és a láncairól függ, mint a többi szerencsétlen.

– Most már a miénk vagy – közölte elégedetten a szörnyeteg. – Fel fogjuk zabálni a testedet és a lelkedet. Számunkra néhány pillanatig tartó mulatság lesz. Számodra az örökkévalóságig tartó gyötrelem.

* * *

– Várj! – mondta fennhangon Teclis. – Mielőtt áthaladunk a kapun, meg kell idéznem néhány védelmező és kereső varázslatot!

A törpe megvetően kiköpött, majd maga elé állította fejszéjét, és végighúzta jobb kezének hüvelykujját a baljóslatúan csillogó élen, amitől élénkvörös vércsepp serkent a bőréből. Teclist a látvány valamiért nyugtalansággal töltötte el. Sietve működésbe hozta az amulettjeibe szőtt varázslatokat, és kiterjesztette a hatókörüket, amelyek így már félgömb formájú, mintegy öt-hat lépés szélességű és magasságú védőburkot képeztek a teste körül. Valószínűnek tartotta, hogy a fejsze képes megvédeni tulajdonosát az Ösvényeken tapasztalható mágikus hatásoktól, de nem akart kockáztatni.

Miután végzett, a törpe társának előkerítésére fordította figyelmét. Az ehhez szükséges jósvarázsok kialakítása még a legjobb körülmények között sem bizonyult könnyű feladatnak, és tovább nehezítette a dolgot, hogy jószerével nem is látta azt az emberi lényt. Ugyanakkor az illető kardjában jellegzetes mintázatú egyedi varázslatok lapultak, és Teclis is rendelkezett a nagy elf mágusok párját ritkító emlékezőtehetségével. Fiatalkorában ezer és ezer alkalommal hajtotta végre azokat a gyakorlatokat, amelyekkel hétköznapi ésszel felfoghatatlan szintre fejlesztette ezt a képességét. A rengeteg befektetett munka – mint már oly sok alkalommal – ezúttal is megtérült.

Maga elé képzelte a férfit, azt a pillanatot megragadva, amikor éppen kiszabadult a démonfajzat csápjának fogságából. Lelki szemeivel újra látta a szalmaszőke hajat, a rémületről tanúskodó kék szempárt, a félelemtől torzult, napbarnított arcot. Látta a magas, karcsú alakot, amint a színevesztett vörös köpeny vadul csapkod körülötte. Látta a férfi és a kardja auráját. Váratlanul egy hatalmas sárkány képe tolakodott a gondolatai közé, és ráeszmélt, hogy igen, a kard markolatát sárkány formájúra kovácsolták és formálták. Miután biztosra vette, hogy az apró részletekből összerakott kép oly híven ábrázolja az emberi lényt, amennyire csak lehetséges, megidézett egy kutatóvarázst. Mágikus szálak indultak útnak a tudatából, amelyek tekergőzve nyújtózkodtak az átjáró felé. A közönséges szemnek láthatatlan, közönséges ujjnak tapinthatatlan csápok hamarosan áthatoltak a kapun, majd Teclis a jóindulatú mágikus áramlatokra támaszkodva igyekezett tájékozódni, hogy azok segítségével derítsen fényt a férfi hollétére. Néhány másodpercig attól tartott, hogy nem talál semmit, hogy a kötelék túlontúl vékony, sőt hogy a képességei nem megfelelőek a feladathoz. Aztán megérezte a keresett – távoli és egyre gyengülő – rezgéseket.

Mihelyt kialakította a kapcsolatot, azt kívánta, bárcsak ne sikerült volna. A férfi rettegett, mert egy szörnyű teremtmény árnyéka borult az elméjére; Teclis élt a gyanúperrel, hogy egy démon árnyéka. A törpe felé fordult, és odaszólt neki: – Azonnal indulnunk kell! A barátod komoly veszélyben van!

– Mutasd az utat – válaszolta egyszerűen, kifejezéstelen képet vágva Gotrek Gurnisson.

Teclis kimért, óvatos léptekkel besétált a fénybe, és a következő pillanatban már a Torz Ösvények rémálomba illő világában járt.