Tizenkettedik fejezet

Felix szorosabbra fonta maga körül az átázott köpenyt, és erősen kancsalítva megszemlélte a szájából előbodorodó párafelhőt. Itt is tél van – gondolta –, de másfajta tél mint odahaza.

A Birodalomban vastag hótakaró borította a földeket. Itt csupán az eső esett, noha annyira hideg eső, hogy úgy érezte, nem is vízcseppek záporoznak rá, hanem ezernyi apró tőr szurkálja az arcbőrét. A csizmája minden egyes lépésnél hangos cuppanás kíséretében szabadult ki a vendégmarasztaló sárból. Az ég odafent komor ólomszínben játszott. Az erdő talaját moharétegekből és fűcsomókból álló zöldesszürke szőnyeg takarta, amelyet helyenként kisebb-nagyobb kődarabok törtek át. Félix úgy érezte, hogy most talán még a hónak is jobban örülne, mint a vigasztalan esőzésnek. Az a furcsa benyomása támadt, hogy az égbolt együtt zokog a földdel.

Mindennek ellenére meg kellett állapítania, hogy a táj nem nélkülözi a szépséget. Amikor áthaladtak egy-egy tisztáson, a lombkoronák résein keresztül sziklás hegyoldalakat látott, amelyeknek meredek oldalain tajtékzó patakok rohantak a völgyek mélye felé. Néha megpillantott egy-egy dámszarvast, amely hatalmas szökkenésekkel menekült a biztonságot jelentő sűrű irányába. Aztán felfedezte, hogy a távolban vékony füstoszlop nyújtózkodik az égre. Először maga sem tudta eldönteni, hogy jól látta-e, mert a keskeny csík majdnem teljesen beleolvadt a magasban kavargó szürkeségbe, de két-három mérföldnyi fáradságos caplatást követően már biztosan tudta, hogy egy település felé közelednek, és hogy ez volt az a cél, amelyet a mágus el akart érni; ezért vezette éppen errefelé őt és Gotreket. Az eredmény láttán Félix megsejtette, hogy az elf szeme sokkal, de sokkal élesebb, mint az övé.

Valamivel később a varázsló önbizalmán kezdett töprengeni. Ő maga képtelen lett volna az elf által tanúsított fensőbbséges önuralomra, mialatt Gotrek egyfolytában morgott a háta mögött. Ugyanakkor úgy látszott, Teclis rá sem hederít a törpe jószerével végeérhetetlen szitokáradatára. Nyugodt, de óvatos léptekkel haladt lefelé a lejtőn, egyszer sem csúszott meg a síkos talajon. Noha a külseje testi gyengeséget sugallt, fáradhatatlannak tűnt. Mialatt Félix alaposan szemügyre vette őt hátulról, más jelekre is felfigyelt. A saját csizmáját vastag sárkéreg borította, de a köpenyére és a nadrágjára is jutott a híg latyakból. Gotrek bakancsa szinte nem is látszott a mocsoktól, míg a karján vörös agyagcsíkok virítottak. Ám Teclis ugyanolyan tiszta maradt, mint amilyen az indulás pillanatában volt. A csizmája szinte ragyogott, kék köpenye halvány fénnyel derengett. Még botjának alsó vége sem szennyeződött be, holott azt minden második lépésénél több ujjnyi mélységig a laza földbe szúrta.

Hogyan lehetséges ez? – tűnődött csodálkozva Félix. – Vajon sajátos bűvölet védi az elf ruházatát, amitől az taszítja a koszt, vagy egy egészen másfajta varázslat munkál itt? Max Schreiber jóvoltából tudomással bírt arról, hogy a varázslatok megidézése elszívja a mágusok testi erejét és belső energiáit, vagyis a mesterségük gyakorlása ugyanúgy kimeríti őket, ahogyan a versenyfutás a hétköznapi halandókat. Dehát csak nem pazarolja az erejét ez a mégoly hatalmasnak tűnő mágus arra, hogy tisztán tartsa az öltözetét! Vagy talán mégis – morfondírozott Félix, mert amúgy is kényes alaknak vélte a teremtményt, és úgy sejtette, hogy ez a tulajdonság valamennyi elfet jellemzi. Például valahányszor Teclis közelébe került, sejtelmes, szinte nőies parfümillatot érzett. Bár a Birodalom nemesei gyakran tartottak maguknál illatpamacsot, hogy távol tartsák orruktól az utcák bűzét, a férfiak közül kevesen használtak illatszereket. Egy újabb vonás, amelyben az elfek jelentősen elütnek az emberektől – bölcselkedett magában.

Ugyanakkor az elf még díszes koronája, csiricsáré ékszerei és finom selyemruhái ellenére sem tűnt elpuhult teremtménynek. Egyszerűen más ízlés, más divat szerint öltözködött, mint az emberek. Az Óvilág nemesei sokszor vettek magukra rikító ruhákat, amelyekben úgy néztek ki, mint a pávakakasok, mert ezzel akarták megmutatni, hogy mennyibe gazdagok. Félix úgy gondolta, hogy talán az elfeknél is létezik ez az általa megvetett szokás. Teclis megjelenése, de főleg a modora összességében egy előkelő főúrra emlékeztette őt. A mágus gőgjét és fennhéjázását mérhetetlenül dühítőnek találta volna egy otthoni nemes esetében, de Teclistől valahogy eltűrte. Úgy sejtette, hogy ez a fajta viselkedés nem lenézésből vagy rosszindulatból táplálkozik, hanem egyszerűen ilyen az elfek természete.

Félix elméjének zugaiban felderengett egy különös gondolat: lehetséges volna, hogy a Birodalom arisztokratái ettől az emberi fajnál sokkal régebb óta létező, sokkal műveltebb nép fiaitól vették át utálatos szokásaikat? Rövidesen rájött, hogy erre a kérdésre sosem fog egyértelmű választ kapni. És a jelenlegi helyzetükben nincs is jelentősége.

Ismét a felfelé kígyózó füstcsíkra nézett, és baljós érzései támadtak. Teclis, Gotrek és ő idegenek voltak itt, és éppen elégszer hallotta már, hogy az Albionban élő népség néha embert is eszik. A gondolat nyomán abban reménykedett, hogy ezek a rémmesék csupán a babonás tengerészek élénk képzeletének szülöttei. Más történetek emberáldozatokról és mocsarakban lakó furcsa szörnyetegekről szóltak. A világnak ez a fertálya örökös ködtakaró alá rejtőzött, míg partvonalát magas és éles sziklák alkották. A hajótörötteket leszámítva a tengerészek ritkán léptek Albion földjére, de közülük is csupán maroknyian tértek haza, hogy beszámolhassanak borzalmas kalandjaikról. És ki tudhatta, hogy mennyire lehet megbízni a szavukban? A hajósok nem éppen arról váltak híressé, hogy teljesen őszinték, amikor a kocsmákban mesélnek az élményeikről.

Félix visszatekintve máris álomszerűnek látta az Elődök Ösvényein tett hátborzongató utazást. Erősen kételkedett abban, hogy az emberi elme és lélek valóban képes megemészteni mindazt, amit ő ott megtapasztalt. Az a világ minden ízében és mozzanatában végtelenül valószerűtlennek tűnt, főleg most, amikor itt ázott Albion nagyon is valós, dermesztően hideg esőjében. Hirtelen elhatározással kisöpörte fejéből a nyomasztó gondolatokat.

Albion! Vajon valóban a legendás Albion földjén járnak? Úgy tűnt, Teclis biztos benne, márpedig ha hármójuk közül valakinek, hát neki tudnia kellett. És hányadán állunk a mágus többi kijelentésével? – tette fel magának a kérdést Félix. – Például hogy a démonok megérezhetik a hollétemet, és eljöhetnek értem?

A tapasztalatai alapján könnyedén el tudta hinni, hogy ez megtörténhet. Már korábban is találkozott a különleges pokolfajzatokkal, előbb Karag Dumban, majd Praag városában. Szemernyit sem kételkedett abban, hogy vérszomjas és rosszindulatú lények, és abban sem, hogy képesek akár a világ végére is követni kiszemelt áldozataikat. Gondolatban Sigmarhoz fohászkodott, azt kérte tőle, hogy mentse meg halhatatlan lelkét, de tekintetbe véve, hogy az imái mennyire bizonyultak hatékonynak a múltban, nem fűzött különösebb reményeket ahhoz, hogy a Pöröly Istene a segítségére siet. Jobbjával ismét megsimogatta az amulettet, amelyet az elftől kapott – egy szigorú figyelmeztetéssel együtt, miszerint egyetlen pillanatra se vegye le, még alvás közben is hordania kell. A talizmán egy elf ékszerész csodálatra méltó, kifinomult műremeke volt. Valószínűleg ezüstötvözetből készült: vékony, de erős láncon ébenfa korong függött, amelyet ezüstből öntött cikornyás elf rúnák ékesítettek. Félix szívből remélte, hogy a mágikus tárgy ugyanolyan hatékony, mint amilyen gyönyörű. Nem rajongott a gondolatért, hogy a démonok esetleg felzabálják a lelkét.

Ismét a trollvadászra fordította figyelmét. Gotrek még a szokottnál is mogorvábbnak tűnt. Egyetlen ép szemét folyton az elf hátán tartotta, mintha azt fontolgatta volna, hogy kipróbálja rajta a fejszéje élét. Félix emlékezetében még nagyon is élénken élt a jelenet, amikor a törpe egy csapással kettévágta a tölgyfa törzsét, így aztán még jobban csodálta a mágus lelki nyugalmát. Ám baljós érzései ellenére sem tartott attól, hogy régi bajtársa egyszer csak nekiugrik az elfnek, legalábbis figyelmeztetés nélkül. Gotrek Gurnissontól távol állt, hogy hátulról támadjon egy fegyvertelen ellenfélre.

Félix kicsit gyorsított lépteinek ütemén, ám amikor utolérte a törpét, az csupán egyetlen pillantásra méltatta őt, és nyomban másfelé nézett. Félix megvonta vállát, mint akinek így is jó, azzal előresietett, hogy szót váltson az elffel. Úgy gondolta, egy kis csevegés éppen kapóra jönne neki, hogy elterelje figyelmét az állhatatosan zuhogó, dermesztően hideg esőről.

– Mondd, rokona vagy annak a Teclisnek, aki Jámbor Mag-nus oldalán harcolt? – érdeklődött óvatosan, miután a mágus mellé ért.

– Én vagyok az a Teclis – felelte az elf.

Felixtől néhány pillanatig csak annyi telt, hogy szaporán pislogva tátogott. Noha sokszor megforgatta már elméjében a kérdést, most, hogy a feltevése igazolást nyert, úgy megdöbbent, hogy a lélegzete is kimaradt. Az elf a szeme sarkából rápillantott, és ravaszul elmosolyodott. Látszott rajta, hogy remekül mulat magában.

– Az elfek hosszú életet élnek – tette hozzá valamivel később, miután Félix továbbra sem jutott szóhoz.

– A törpék türelme meg rövid – dörmögte hátul Gotrek, éppen csak annyira hangosan, hogy a társai is meghallják.

Félix továbbra is azon törte a fejét, hogy mivel kéne előhozakodnia. Mit mondjon az ember egy olyan történelmi személyiségnek, akiről gyerekkorában a tankönyvekben olvasott, és aki már az ük-ük-ük-ük-ükapjának is kortársa volt? Gyanította, hogy egykori tanárai ölni is képesek volnának a lehetőségért, hogy kérdések özönével áraszthassák el a legendás alakot, de akárhogy töprengett, nem jutott eszébe semmi értelmes.

– No és milyen volt az a hadjárat? – kérdezte végül.

– Megrázó, mocskos, véres és aljas – sorolta az elf. – Amilyenek a hadjáratok általában. Sok barátom és szövetségesem vesztette életét a szemem láttára. Jó ismerősök, akik még sokáig élhettek volna. Az utóbbi évszázadok alatt az elfek száma meg-rendítően megfogyatkozott, így aztán valóságos csapásként éltem meg népem minden egyes fiának elvesztését.

– Hogy az elfek sokan vannak-e vagy kevesen, az nézőpont kérdése – morogta a trollvadász, ám a mágus nem vett tudomást róla, amivel újabb tanúbizonyságát adta csodálatra méltó önfegyelmének. Félix úgy sejtette, hogy hasonló helyzetben ő maga aligha őrizné meg a hidegvérét.

– És valóban harcoltál Naggaroth Boszorkánykirálya ellen? -kérdezte, hogy tovább lendítse a beszélgetést.

-Kissé meglep, hogy efféle hírek is eljutottak a füledhez -vallotta be Teclis.

– Az apám kereskedő – magyarázta Félix. – Gyakran megesett, hogy Marienburgban kötött üzleteket. Ha jól tudom, ott a mai napig létezik egy elf kolónia. És a híreknek, főleg a rossz híreknek semmi sem állhatja útját.

– Látod, ezt magam is meg tudom erősíteni. – A mágus bölcselkedve bólogatott. – A kereskedők folyton pletykálnak. Úgy sejtem, a hírek terjesztése is része az üzleti életnek.

Mialatt Teclis beszélt, Félix újabb felfedezést tett. A mágus szavait olyasféle felhang vagy tájszólás árnyalta, amelyet ő a nagyapjától hallott, járni tanuló gyermek korában. Az éppen csak érzékelhető jelenség arra utalt, hogy az elf valóban ősöreg teremtmény, amire viszont fiatalos megjelenése alaposan rácáfolt. A gondolat nyomán Félix lelki szemei előtt Gabriella grófnő, a több évszázadot megért vámpírhölgy arcának képe jelent meg. Hirtelen megborzongott, de ezúttal nem a hideg miatt. Az elf észrevette az önkéntelen gesztust, és udvariasan megkérdezte:

-Valami rosszat mondtam? Netán felbosszantottalak a kijelentéseimmel?

– Szó sincs róla – felelte nyomban Félix, hogy eloszlasson egy esetleges félreértést. – Csupán emlékeztetsz valakire, akivel nemrégiben Sylvania elátkozott földjén találkoztam.

– Az arckifejezésedből ítélve az az illető nem éppen kellemes alak – állapította meg Teclis.

Félix először meglepődött azon, hogy az elf ilyen jól kiigazodik az emberi érzések között, de nyomban rájött, hogy több évszázados létezése alatt Teclis éppen elégszer nyerhetett bepillantást más fajok gyermekeinek lelkivilágába. Gondolatban ismét visszatért a vámpírokhoz, ahonnan már csak egy ugrás kellett, hogy Ulrikáról tűnődjön, amit szintén nem talált szívderítő élménynek.

– Az az illető egy vámpír – kottyantotta ki váratlanul.

Gotrek öblös röhögést hallatott a hátuk mögött. Nyilván elnyerte a tetszését, hogy régi bajtársának az elfről történetesen egy vérszívó szörnyeteg jut eszébe.

-Találkoztál a Beavatottak egyikével? – kérdezte Teclis, és lerítt róla, hogy feltámadt benne az érdeklődés.

– Igazából nem is csak egyikükkel – dünnyögte komoran Félix.

– Úgy veszem észre, fordulatos és kalandos életút áll mögötted, Félix Jaeger – állapította meg sejtelmesen bólogatva a mágus. – Jómagam újra és újra meglepődöm azon, hogy emberek mennyi mindent képesek belezsúfolni abba a rövidke életükbe.

Félix világosan látta, hogy a varázsló nem sértésnek szánta megjegyzését, de így is kezdte megérteni, hogy a törpék mit utálnak annyira az elfekben. Ezzel párhuzamosan megfordult a fejében, hogy tán nem ártana felülvizsgálni az elf viselkedéséről korábban alkotott véleményét. A mágus modora eléggé leereszkedőnek tűnt, méghozzá nem is szándékosan leereszkedőnek, ami csak tovább rontotta a helyzetet.

-Azért érzem ám, hogy megbántottalak valamivel – folytatta Teclis, bár a hanghordozása arra utalt, hogy az eset fikarcnyit sem érdekli.

Félix úgy sejtette, hogy az alacsonyabb rendű teremtmények érzései és véleménye mit sem számít a sokat látott, nagy hatalmú varázslónak. Noha bosszantotta ez a fajta hozzáállás, a békesség kedvéért sietve kijelentette:

– Semmivel az égvilágon. Inkább én sértettelek meg téged, amikor puszta figyelmetlenségből egy vámpírhoz hasonlítottalak. Ha megbántottalak, elnézésedet kérem.

– Felesleges bocsánatot kérned, Félix Jaeger-válaszolta méltóságteljesen a mágus. – Nem vettem sértésnek.

Akkor ezzel meg is vagyunk – gondolta megkönnyebbülten Félix, akinek más sem hiányzott, mint hogy magára haragítsa a szörnyű erőknek parancsoló varázslót. Az elf és a törpe közötti ellentétek eleve magukban hordozták a robbanás veszélyét, és nem látta értelmét, hogy tovább táplálja az indulatok üstje alatt lobogó tüzet.

– Miképp vélekedsz a halhatatlanokról? – kérdezte Teclis, és a hangszíne arra utalt, hogy valóban érdekli a téma. – Miért emlékeztetlek egyikükre?

– Szó sincs arról, hogy rájuk hasonlítasz – felelte a szavait gondosan megválogatva Félix. – Csupán az jár a fejemben, hogy egy hosszú-hosszú életű teremtmény, mint például te, talán ugyanolyan benyomásokat szerzett a fajtámról, mint a vámpírok, és hozzájuk hasonlóan gondolkodik rólunk.

-Tévúton jársz, Félix Jaeger – felelte elnézően mosolyogva a mágus. – Mi sem áll távolabb tőlem, mint a vérszívók gondolkodásmódja. Ok prédának tekintik a fajtádat. Fennmaradt néhány, a Vámpírgrófok korában született lenyűgöző tanulmány, amely részletesen kifejti a vámpírok szempontjait. Ilyen például Manheim műve, az Elmélkedések a halandóságrólhalhatatlanságról és erkölcstelenségről.

– Még sosem hallottam róla – vallotta be Félix, aki ismét meglepődött. Olvasott és tájékozott embernek tartotta magát, de nemhogy a mű, hanem annak szerzője is teljességgel ismeretlen volt számára.

-A halhatatlanok egyike írta – fejtegette Teclis –, a hírhedt von Carstein egyik talpnyalója, aki önhittségében afféle filozófusnak képzelte magát. Magánúton adatta ki a művét, és fajtájának tagjai között terjesztette. A vámpírgrófok háborújának lezárását követően két-három példány Finreir kezébe került. O hozta magával Ulthuanra.

– A többit meg alighanem elégették a boszorkányvadászok – vélte Félix.

– Igen, ez lett a sorsuk – válaszolta Teclis –, ami ritka ostoba vétek volt.

– Ostoba vétek? – visszhangozta kétkedő hangsúllyal Félix.

– Kötve hiszem! Mitől lenne vétek megsemmisíteni egy gonosz teremtmény művét?

– Bármiféle tudásanyag megsemmisítése mindenképpen káros cselekedet – magyarázta Teclis. – És ki a megmondhatója, hogy mi a jó és mi a rossz? Manheim úgy tartotta, hogy ő semmivel sem rosszabb, mint például egy paraszt. Sőt az embereknél kevésbé rossznak ítélte magát, mert sosem mészárolta le a nyáját, hanem éppen ellenkezőleg, minden tőle telhetőt megtett a jólétük biztosítása érdekében.

– Ekkora őrültséget csakis egy elf mondhat – mordult közbe Gotrek.

– Manheim állította, nem én – mutatott rá a mágus. – O pedig nem az én népem fia volt.

– Ha valaki nyájnak tartja a híveit, vagy tudom is én kicsodáit, az arra utal, hogy a tulajdonának tekinti őket – vetette ellen Félix. – Szerinted jogában áll bárkinek is rabszolgákat tartani?

-Az elfek valaha tartottak rabszolgákat – ismerte el Teclis, de nyomban hozzátette: – Az emberek bizonyos helyeken még manapság is tartanak.

– A törpék viszont soha – jegyezte meg elégedetten és büszkén a trollvadász.

– Igen, igen, igen – hadarta Teclis nagyvonalúan legyintve, majd megkérdezte: – Ezek szerint kijelenthetjük, hogy a te fajod erkölcsi fölényt élvez a többivel szemben?

– Egyébként az elfeknél a mai napig dívik a rabszolgatartás

– vágott vissza Gotrek. – Embereket, törpéket, sőt elfeket is rabláncon tartanak! Mindenütt úgy hírlik, hogy rabszolgavadászok portyáznak az Óvilág partvidékén!

– Igen, ez igaz – erősítette meg Félix a törpe állítását.

– Azok sötét elfek – válaszolta Teclis.

– Ők talán nem a véreid? – kérdezte kihívó hangon a trollvadász.

Teclis megtorpant, és szembefordult a törpével. Úgy tűnt, a határán jár annak, hogy elveszítse a türelmét. Gotrek szélesen vigyorogva várta az összecsapást.

-A Káosz seregeiben törpék is akadnak, méghozzá szép számmal – jelentette ki a mágus. – Ez azt jelenti, hogy az összes törpe beállt káoszimádónak?

Gotrek úgy megszorította a fejszéje nyelét, hogy az ujjai kifehéredtek. Maga elé állította a fegyverét, majd jobb kezének hüvelykujját végighúzta annak élén. Sötétvörös vércsepp serkent az ujjbegyéből. Félix tudta, hogy tennie kell valamit, különben pillanatokon belül elszabadul a pokol.

– Ha mi most összeugrunk, és végzünk egymással, azzal csak a Káosz malmára hajtjuk a vizet – hadarta elszántan. – Végre kell hajtanunk a küldetésünket, ami sokkal, de sokkal fontosabb, mint ez a kicsinyes és szánalmas pörlekedés!

– Itt komoly vádak hangzottak el, emberifjonc! – közölte Gotrek roppant szigorú hanghordozással.

– Én nem vádaskodtam, csupán rámutattam a gondolkodás-módod hibáira – felelte Teclis.

– Hát akkor megint bizonyosságot nyert a régi mondás – morogta a trollvadász –, miszerint egy elf addig csűri-csavarja a szót, amíg az megfelel a céljának.

– Ez nyilván egy törpe közmondás – állapította meg a mágus –, felelhetek rá egy elf szólással, miszerint...

Félix nem figyelt tovább a szóváltásra, inkább a gondolataiba temetkezett. Vajon mi ez az őrültség a törpe és az elf között? Gotrek ugyan gyakran viselkedett úgy, mint akinek elment az esze, de senki sem nevezhette ostobának. Hát nem látja, hogy semmire sem jutnak, ha nem működnek együtt? Teclis kimondottan okosnak, sőt bölcsnek tűnt, ám a trollvadász szemlátomást jeges haragot ébresztett benne. Felixnek az a benyomása támadt, hogy nem is értelmes lényeket, hanem egy kutyát és egy macskát lát maga előtt, amelyek ugrásra készen, gyanakodva figyelik egymást. Ezzel párhuzamosan őszintén bevallotta magának, hogy a saját türelme is a végét járja.

– Kutyák és macskák, elfek és törpék, emberek és bretonniaiak – dünnyögte félhangosan.

– Tessék? – csapott le nyomban Teclis. Gotrek hallgatott, de zordon pillantásokkal méregette régi bajtársát.

– Ez egy régi, tréfás mondás a Birodalomnak azon a részén, ahol egykoron éltem – felelte Félix. – Csak arra gondoltam, hogy ha ti ketten nyíltan kimutatjátok az előítéleteiteket, akkor talán nekem is jogomban áll előhozakodni a sajátjaimmal.

– Megsérült az agyad, emberifjonc, mialatt átutaztunk azon a pokoli helyen? – kérdezte gyanakodva Gotrek.

– Úgy sejtem, elsőrangú példát hallottunk arra, hogy mire képes az emberi humorérzék – állapította meg Teclis vérfagyasztó hanghordozással.

Csodálatos – dohogott magában Félix –, sikerült elterelnem a figyelmüket egymásról azzal, hogy magam ellen hergeltem őket. Kiváló stratégia, remekül bevált... csak nem biztos, hogy megérem a holnapot.

Végül rántott egyet a vállán, mint akinek minden mindegy. A mozdulattól átázott, jéghideg köpenye ide-oda csúszkált rajta, ami kínos érzéseket keltett benne. Magában apró gyermekek civakodásához hasonlította társainak vitáját, de csaknem biztosra vette, hogy nem tenne jót az egészségének, ha ezt a nézetét hangosan is közölné. Inkább vett egy mély lélegzetet, és megfontoltan válaszolt:

– Jobban tennénk, ha a feladatunkra összpontosítanánk figyelmünket. Mintha arról lett volna szó, hogy te, Teclis, szeretnéd megmenteni a népedet. És egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy te, Gotrek, a szavadat adtad, hogy segítesz ennek az elfnek.

A trollvadász néhány végtelenül hosszúnak tűnő pillanat erejéig nekihevülten fújtatott, és fenyegetően meredt a mágusra és Felixre, de végül lehiggadt, és leeresztette a fejszéjét.

– Nagy dolgoknak kell történnie ahhoz – morogta alig hallhatóan hogy egy törpét éppen egy embernek kelljen emlékeztetnie az esküjére.

A fojtott szavak hallatán Felixnek az a furcsa benyomása támadt, hogy a trollvadász szégyelli magát. Éppen ezért szívből örült, hogy Teclisbe szorult annyi méltóság és belátás, hogy türtőztesse magát, és ne kezdjen el diadalmaskodni. Sőt érdekes módon mintha ő is szégyenkezett volna az előző percek folyamán tanúsított viselkedéséért...

Félix tudatán átvillant, hogy az előjelek ellenére talán ebből a kalandból is élve fog kikeveredni, aztán a társai szeszélyes természetére, illetve mindhármuk kényes helyzetére gondolt, és úgy vélte, hogy valószínűleg mégsem.

* * *

A kényszerűségből összeszövetkezett társaság tagjai az erdő szélén, egy több ember magasságú földhányáson álltak, onnan nézték a falut, amely még a sűrűsödő alkonyati félhomályban is különös, idegen látványt nyújtott. Egy jókora mocsárra épült, egy hullámzó nádrengeteg közepére. A kisebb-nagyobb házak nyilvánvalóan cölöpökön vagy nagyobbfajta zsombékokon, esetleg mesterséges szigeteken álltak. A düledező kalyibák még a sylvaniai parasztok nyomorúságos kunyhóinál is kezdetlegesebb építményeknek tűntek. Földből és fatuskókból emelt töltésutak kötötték össze őket. Az ajtónyílásaikon át pislákoló tüzeket lehetett látni. Vagy kéttucatnyi helyi lakos bolyongott az ingatag járdákon. Egyesek a töltések szélén üldögélve horgásztak, mások a szabad vízfelületeken lassan sodródó kerek gyékénycsónakokból dobálták hálóikat. Néhány férfi a nádasban, a láp felszínén járkált, aminek láttán Félix először arra gyanakodott, hogy erős varázslat segíti őket, de rövid szemlélődés után rájött, hogy gólyalábon közlekednek. Megcsóválta fejét, és Teclishez fordult:

– Hogyan tovább?

– Nem ártana szálláshelyet keríteni magunknak éjszakára -válaszolta a mágus. – Továbbá jól jönne némi étel, egy tűz melege, és talán egy szentély is, ahol végrehajthatom a szükséges szertartásokat.

– És mégis, miféle szertartásokat? – kérdezte ekkor egy, a közelben felcsattanó idegen hang.

A törpe meg az elf azonnal cselekedtek. Gotrek szempillantás alatt csapásra lendítette fejszéjét, majd ide-oda forgolódva figyelt, hogy honnan fenyeget veszély. Teclis maga elé emelte botját, amelyet máris kéklő fényudvar ölelt körül. Félix csodálkozva és eléggé értetlenül pislogott. Gotrekkel közös élete folyamán még senki sem tudott észrevétlenül a trollvadász közelébe férkőzni. És az elf sem tűnt olyannak, akit könnyű lép-re csalni. Félix kardjának markolatára tette kezét, de a hüvelyében hagyta a fegyvert.

– Békesség, idegenek! – kiáltotta ekkor a közelben rejtőző, egyelőre láthatatlan alak. A hangja kissé öregesen, de erősen és határozottan csengett. – Köztetek és köztünk semmi szükség vérontásra! Én csupán feltettem egy udvarias kérdést!

– Ahonnan mi jövünk-válaszolta fennhangon Félix–, ott az a szokás, hogy az ember bemutatkozik, mielőtt kérdésekkel hozakodik elő.

– És honnan jöttetek, fiatal barátom? – érdeklődött az ismeretlen.

Félix a szemét erőltetve fürkészte a környéket, hogy kiderítse, hol bujkál az öngyilkos hajlamokkal megvert szerencsétlen. Az imént lehetőséget adott az idegennek, hogy annak rendje és módja szerint bemutatkozzon a két legveszélyesebb teremtménynek, akikkel ő valaha találkozott, ám az ostobája csak azért sem élt az alkalommal.

Aztán egy hajlott hátú öregember bukkant elő egy szikla mögül. Viharvertnek és valahogy göcsörtösnek tűnt, akár egy tölgyfa ága, de ugyanolyan keménynek és szívósnak is. Agyonfoltozott bőrnadrágot viselt, míg a vállán zöld és fekete kockás köpeny lógott, amelynek színei szinte teljesen beleolvadtak az aljnövényzetbe. Az öreg pallosnak is beillő hosszú, egyenes kardot viselt a hátán keresztbe vetve. Jobb kezével hosszú lándzsát markolt, ám ugyanúgy támaszkodott erre a fegyverre, ahogyan a varázslók szoktak a botjukra. Az orra kicsi volt és tömpe, és mialatt szélesen mosolygott vastag szájával, még a rossz fényviszonyok ellenére is látni lehetett, hogy a fogai sárgára színeződtek. Mialatt tetőtől talpig végigmérte a jövevényeket, sejtelmes szikrák villóztak világoskék szemében. Arcán és a homlokán szögletes, festett vagy tetovált ábrák sötétlettek.

– A Birodalomból – válaszolta kissé megkésve Félix, mire az öreg felkacagott.

– Rég láttuk errefelé a fajtátokat. Utoljára a dédapám idejében esett meg, hogy a Birodalom maroknyi lakója átküzdötte magát a ködön – válaszolta derűsen, majd elkomorodva hozzátette: -Akkoriban történt, amikor megérkeztek azok a zöldbőrű sátánfajzatok.

– Nyilván orkokról vagy goblinokról beszélsz – felelte Félix –, de ők nem a Birodalomból érkeztek.

– Ugyanazokon a földeken laknak! – csattant fel az aggastyán.

– És a birodalmi lakosok is akkoriban érkeztek? – kérdezte Teclis.

Az öreg figyelmes, egyben megvető pillantást vetett az elfre, és haragosan odaszólt neki:

– Csak a te néped utazgat ide-oda tetszése szerint, Naggaroth fattya! És mire felkel a nap, eggyel kevesebb elf fog kódorogni a nagyvilágban, hacsak nem adjátok át önként a fegyvereiteket!

Gotrek nem szólt és nem tett semmit, csupán hitetlenkedve meredt az idős férfiúra. Az aggastyán néhány pillanatig várt, aztán felemelte a balját, és fülszaggató füttyöt hallatott.

A jelzést követően vagy húsz íjász bukkant elő egy közeli alacsony bokorcsoportból. Aztán Félix legnagyobb meglepetésére vagy kéttucatnyi férfi emelkedett ki a mocsárból, tőlük alig húszlépésnyire. Ezek a harcosok hosszú szigonyokkal fegyverkeztek fel, amelyeket máris a válluk felett, dobásra készen tartottak.

-Az imént te magad mondtad, hogy semmi szükség vérontásra -jegyezte meg fennhangon Teclis.

– Megváltozott a véleményem – közölte mosolyogva az öreg.

– De még megúszhatjátok, ha átadjátok a fegyvereiteket. Most azonnal!

– Csakis úgy lehet tiéd a fejszém, ha előbb megölsz, majd kicsavarod az ujjaim közül – vágott vissza Gotrek, akiről valósággal ordított, hogy máris majd’ szétveti a harag. – Bár nem rajongok a gondolatért, hogy meg kell védenem egy elfet.

Félix megborzongott, és minden pillanatban arra számított, hogy nyílvessző vagy szigony fúródik a hátába vagy az oldalába. Rosszul áll a szénánk – kesergett magában. Ebben a pillanatban ismét eleredt az eső.