Tizenötödik fejezet

A Crannog-mocsár halászai a szigettől egy nyíllövésnyi távolságra megállították a bárkát. Mélyen az iszapba szúrták az eddig hajtásra használt rudakat, majd hosszú és vastag kenderkötelekkel a póznákhoz kötötték a hajót. Murdo egy-egy őrszemet állított az orrba illetve a tatra, míg a többiek nekiláttak, hogy megvacsorázzanak. Húst, kenyeret és sajtot vettek elő hátizsákjaikból, és mialatt derekasan falatoztak, apró kőpalackokból whiskyt kortyolgattak. Időnként körbeadtak egy jókora bőrtömlőt, amelynek csutorájából erős és kellemes sörszag áradt. Amikor a tömlő Murdó-hoz ért, udvariasan mosolyogva Félix felé nyújtotta.

– Inkább ezzel csillapítsd a szomjadat! – magyarázta az öreg.

– Az itteni víz gyakran ihatatlan, és különféle kórságok apró démonai lakják.

Félix átvette és szájához emelte a tömlőt. A sör gyengének, malátaízűnek és vizezettnek bizonyult, de így is mérhetetlenül jólesett neki. Valaha, még Nuln városában egyszer azt hallotta, hogy a sörfőzés folyamata alatt a víz megtisztul, aminek most szívből örült.

Mialatt ő teleitta magát, Teclis kiállt az orrba, és szemügyre vette a romokat. A szellő kissé szétoszlatta a ködöt, és az égbolton, ha csak halványan is, de kirajzolódott Mannslieb fénylő sarlója. Félix csupán egyetlen pillantást vetett az épületegyüttesre, és nyomban megállapította, hogy nem emberkéz műve. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy mire alapozza ezt a véleményét – egyszerűen csak idegennek és ismeretlennek találta az egyes részleteket.

-A kapuk túl alacsonyak és szögletesek-jelentette ki Gotrek, mintha olvasott volna régi bajtársának gondolataiban. – A kövekbe rúnákat véstek. Bár a moha teljesen befedi őket, azért még láthatóak maradtak.

– Legalábbis ha valaki olyan jól lát a sötétben, mint a törpék -jegyezte meg Félix, jóllehet fikarcnyit sem kételkedett abban, hogy a trollvadásznak igaza van.

– Ezt a várat nem a véreim építették, de nem is a te néped – folytatta Gotrek. – És nem is az elfek. Még sosem láttam ehhez hasonló építményt.

– Én viszont igen – szólt közbe Teclis –, méghozzá Lustria partvidékén. A slannek egyik elhagyatott városában, amelyet már teljesen elfoglalt az őserdő.

– Én azt hittem, hogy a slannek csupán a legendákban léteznek – hümmögte Félix.

– Jól jegyezd meg, Félix Jaeger, hogy számos legenda mélyén ott rejtőzik az igazság magva – bölcselkedett a mágus.

– Nekem azt tanították – válaszolta Félix –, hogy réges-régen kihaltak. Meg hogy a bűneikért az istenek elzavarták őket erről a világról. Tűzvészek, áradások és járványok sújtották őket.

– Én úgy gondolom, hogy a slannek nem tűntek el az utolsó szálig – felelte megfontoltan az elf. – Szerintem Lustria szívében még manapság is akadnak olyan városok, amelyeket ők népesítenek be, és amelyekben még ma is gyakorolják ősi szertartásaikat.

– És mit keresne itt egy slann erődítmény? – mutatott rá Félix. – Ez a hely nagyon messze esik Lustriától! – Sejtelmem sincs – válaszolta Teclis. – A slannek a meleget kedvelik. A hüllőkhöz hasonlatosan ők is hidegvérnek, vagyis a hűvösebb időben lelassulnak. Bár az is igaz, hogy ez a vár rendkívül réginek tűnik. Talán akkoriban építették, amikor még más volt errefelé az éghajlat. Vagy pedig különleges szándékok vezérelték őket. – Mialatt beszélt, a mágus tekintetét a messzeségbe fúrva aprókat bólogatott, mintha lenne némi elképzelése azokról a bizonyos szándékokról, csak éppen ezt nem akarja megosztani másokkal. Végül megrázta fejét, és hozzátette: – Almomban sem hittem volna, hogy egy efféle építményre fogok bukkanni itt, Albion mélyén.

– Nem te bukkantál rá – jegyezte meg Murdo. – Mi már évszázadok óta tudunk a létezéséről.

– Szeretném közelebbről is szemügyre venni – közölte a mágus.

– Majd reggel – vágta rá nyomban Murdo. – Világosban nagyobb biztonságban leszünk.

– Nekem nincs szükségem fényre – jelentette ki magabiztosan Teclis. – És nem félek semmitől, amivel odabent találkozhatunk. Ráadásul reggel tovább kell indulnunk.

– Szóval azt javaslód, hogy most szálljunk partra? – kérdezte óvatosan az öreg.

– Pontosan azt – erősítette meg a mágus.

– Rendben, majd én elkísérlek – válaszolta Murdo. – Magunkkal visszük Gulumot és Dugalt. Esküt tettem, hogy segítek neked, és nagy szégyenben maradnék, ha bajod esne.

Félix rosszat sejtve pislantott a trollvadászra, mert előre tudta, hogy a társa mit fog mondani. Ezúttal sem kellett csalódnia a megérzéseiben.

– Ahová egy elf képes eljutni, oda egy törpe is – morogta Gotrek.

Félix már csak a vállát vonogatta. O maga vészjóslóan titokzatosnak látta az évezredes várat. Minél tovább nézte, annál inkább erőre kapott benne az érzés, hogy a sziget korántsem elhagyatott, éppen ellenkezőleg, förtelmes és gyilkos lények lapulnak a romok között. Csupán a képzeleted játszik veled – figyelmeztette magát gondolatban –, amelyet felajzott a sötétség, a köd, és az ősidőkben élt slannekről szóló beszélgetés.

Ám a lelke mélyén tudta, hogy az ösztönei nem véletlenül fújtak riadót.

* * *

A Crannog-mocsár harcosai a part közelébe tolták a bárkát, oda, ahol egy hatalmas gyökér átkanyargott egy leomlott falszakasz felett, majd lefelé fordulva a víz alá bújt. A látvány összességében azt a hatást keltette, hogy egy, az iszapban lakó óriás egyik ujjával belekapaszkodott a földdarab szélébe. Teclis felállt az egyik padra, a bárka pereme felett ügyesen átszökkent az emberderék vastagságú törzsre, majd felszaladt rajta, és eltűnt a hátramaradottak szeme elől.

Gotrek habozás nélkül követte az elfet. Minden egyes lépés előtt a gyökérbe vágta fejszéjét, és annak nyelébe kapaszkodva haladt felfelé. Ugyanolyan magabiztosan mozgott, mint az elf, így néhány pillanat leforgása alatt ő is felért az omlás tetejére. Félix a fejét csóválva bámulta a bárka körül keringő világítóbogarak örvénylő táncát. Dugal észrevette, hogy mit néz, és barátságosan odaszólt neki:

– Sokan úgy tartják, hogy ezek nem mások, mint a mocsárba fulladt emberek lelkei.

Senki sem hajlott arra, hogy vitába szálljon vele. Dugal felugrott, kimászott a gyökérre, és felsietett rajta. Murdo és Culum következtek. Mielőtt elindultak volna, társaik fáklyákat nyomtak a kezükbe. Félix végül megadóan felsóhajtott, és kilépett a törzsre. Nyomban fel is szisszent, amikor észrevette, hogy nedves és nyálkás, vagyis csúszós felületen jár. Sietve előregörnyedt, hogy a kezével is megtámaszkodjon. Teclis és Gotrek vajon miért nem erőlködtek? – morfondírozott magában, mialatt lenyúlt a felé tartott fáklyáért. Végül a kezét széttárva – baljában a fáklyát, míg jobbjában a kardját szorongatta –, erősen imbolyogva, meg-megcsúszva lépkedett felfelé. Néhány pillanattal később beért az Ősi Fajok egyike által emelt építmény maradványai közé.

* * *

– Látod azt ott? – kérdezte Dugal, és halkan szitkozódott egy sort.

– Nem csoda, hogy az emberek nagy ívben elkerülik ezt a helyet – állapította meg Teclis.

Félix lenézett a romokra, és megértette, hogy a társai mire gondolnak. A védőfalak között vagy kéttucatnyi kisebb-nagyobb épület állt. Sáros víz feketéllett közöttük, vagyis az egykori utcák és sikátorok undorító, bűzös kanálisokká váltak. Egyes építmények között hatalmas hálók feszültek, melyek némelyikéről nagy testű állatok, vagy talán emberi lények mozdulatlan teste csüngött.

– Nem szeretnék összefutni azzal a pókkal, amelyik képes ekkora hálót szőni – dünnyögte aggodalmas képet vágva Félix.

– Én meg nagyon is szeretnék – vágta rá egyből Gotrek, és jelentőségteljes mozdulattal megemelte a vállán nyugvó fejszét.

– Eleget láttál? – kérdezte Félix az elftől. A lelke mélyén azt remélte, hogy a mágusnak inába szállt a bátorsága, és inkább a visszavonulás mellett dönt. Ám előre tudhatta volna, hogy Teclistől sem számíthat több józan belátásra, mint amennyire a trollvadásztól számíthatott.

– Van valami furcsa ebben a várban – közölte a mágus. – Különös erők jelenlétét érzékelem, amelyek az átjárók közelében munkáló energiákhoz hasonlatosak. Talán megtaláltuk az Elődök Ösvényeinek itteni bejáratát.

– Hát ez igazán remek! – örvendezett gunyoros hanghordozással Félix. – Tehát ezért akartad felderíteni a várat? Mert már korábban is éreztél valamit?

– Részben igen – ismerte el a mágus –, de részben azért, mert valóban kíváncsi voltam rá.

– Fogadni mertem volna, hogy ezt fogod mondani – dohogott Félix.

Miután elhallgatott, végigfuttatta tekintetét a környezetükön, és esküdni mert volna, hogy az egyik sötét árnyékban megmozdult valami. Sietve a megfelelő irányba bökött a mutatóujjával, és felhívta társai figyelmét a jelenségre.

– Nyilván egy pók – vélekedett Teclis –, méghozzá egy jó nagy pók. Kezdek rájönni, hogy mi történt vagy történik manapság is a mocsárban. A torzszülött fák és a világítóbogarak valamennyien egy bizonyos folyamat termékei. Az erődítmény kövei alá temetett erők alighanem elfajzást okoznak. A gonosz hatások bizonyára mindent megfertőztek több mérföldes körzetben, és átformálták az élőlényeket.

– Nyilván ezért nem szabad inni errefelé a vízből – fűzte hozzá Murdo furcsa hangsúllyal, ami arra utalt, hogy ő már rég tudta mindazt, amiről az elf beszélt.

– Minden bizonnyal így van – Teclis bölcselkedve bólogatott. – Nem szabad megenni és meginni semmit, ami erről a környékről származik.

– Szívből köszönöm, hogy felhívtad a figyelmünket a veszélyre – hálálkodott vigyorogva Gotrek. – Éppen azt terveztem, hogy bezabálok az itteni dögökből, és büdös mocsáriét iszok a húsukhoz.

-A törpéknél sosem lehet tudni – vágott vissza Teclis. – Úgy hallottam, hogy megeszik a vakhalat és a gombát, amelyet a hegyek sötét gyomrában találnak.

– Ezzel meg mire akarsz célozni? – érdeklődött gyanúsan barátságos hangon a trollvadász.

– Arra, hogy ki tudja, mit képes felfalni egy törpe – felelte a legteljesebb lelki nyugalommal a mágus.

– Érdekes, hogy ezt pont egy olyan valaki mondja – dörmög-te Gotrek –, aki megeszi a birkanyálban pácolt pacsirtanyelvet. – Aszpikban! – tette hozzá ridegen az elf. -Az ugyanaz, nemde? – mordult fel a törpe.

– Egész éjjel az étkezési szokásokról fogunk értekezni, vagy csinálunk is valamit? – szólt közbe Félix, mert szerette volna megakadályozni, hogy a vita tovább mérgesedjen. Aztán azon kapta magát, hogy Teclis és Gotrek furcsán merednek rá, amiből gyanítani kezdte, hogy két konok alak a lelke mélyén élvezi egymás folytonos piszkálását.

A csapat elindult a gyilokjáró düledező maradványain, majd egy lekopott, csúszós kőlépcsőn leereszkedtek egészen a víz széléig. Murdo egy lándzsát leszúrva lemérte a mélységet, így kiderült, hogy a fekete lé csupán derékig ér.

– Ugye, nem gondoljátok komolyan, hogy átvágunk ezen a túlméretezett pocsolyán? – kérdezte meg-megborzongva Félix. – Talán még az istenek sem tudják, hogy miféle szörnyek lapulnak a felszíne alatt!

– Ezt csak egyféle módon deríthetjük ki, emberifjonc! – kurjantotta hetykén Gotrek, és választ sem várva belegázolt a vízbe, amely hamarosan mellkasának közepéig ellepte őt. Fejszéjét a két kezébe fogva és a feje fölé emelve lépkedett. Teclis is elindult a törpe után, ám ő ezúttal is bevetette a tudományát, így megint a felszín felett járt – gyakorlatilag a csizmája talpa sem lett nedves.

A harcosok is követték Gotreket, és mindannyian felnyújtották jobbjukat, nehogy a víz kioltsa a fáklyájukat. Félix fontolóra vette, hogy a lépcsőn várja meg, amíg a többiek visszatérnek. Már a puszta gondolat is taszította, hogy megmártózzon a büdös, pangó kanálisban. Ráadásul az ösztönei ismét veszélyt jeleztek. Úgy érezte, bármelyik pillanatban felbukkanhat a felszín alól egy szörnyeteg, hogy elkapja őt vagy valamelyik társát. Tanácstalanul toporgott, de végül a fogait elkeseredetten csikorgatva beleereszkedett a vízbe. A ruhái természetesen azonnal átáztak, bár némileg megkönnyebbülve állapította meg, hogy a híg latyak melegebb, mint várta. Viszont a rothadás bűze minden korábbinál hevesebb támadást indított az orra és a torka ellen.

A víz szelíd, de könyörtelen ellenállása jócskán lelassította őt, mialatt azon erőlködött, hogy mihamarabb utolérje társait. Csodálatos, Félix fiam, ezt aztán ügyesen elintézted – mérgelődött magában –, vademberek és elf ajzott dögök vesznek körül, szügyigjársz a nyálkában egy ködös, kísértetjárta láp közepén, vagy ezer mérföldre az otthonodtól. Már csak az a kérdés, hogy lehet ennél is rosszabb?

Még a gondolatmenet végére se ért, észrevette, hogy egy rovar megcsípte őt, és az apró seb környéke máris kezd felduzzadni.

– Naná, hogy az istenek szükségét érezték, hogy válaszoljanak – dohogott félhangosan, és szinte gyűlölködő pillantásokat vetett Teclis hátára. Valamiért mérhetetlenül bosszantotta, hogy az elfnek módjában áll higgadtnak és tisztának maradni, ráadásul jól érzékelhetően képes áttekinteni és uralni a helyzetet, mialatt mindenki más szenved és erőlködik körülötte. Félix őrült késztetést érzett, hogy Teclishez vágjon egy marék iszapot, vagy hogy belekapaszkodjon a mágus köpenyébe, és belerángassa őt a mocsárlébe. És jól tudta, hogy ha netán valóban ilyesmire vetemedne, egy lelkes támogatója bizonyosan akadna a csapatban.

Szedd össze magad – korholta magát gondolatban. – Egyszerűen csak fáradt vagy és félsz, és minden dühödet a legközelebbi, legfeltűnőbb célpontra zúdítod. Ha az események a megszokott, eszelős módon alakulnak tovább, hamarosan más dolgok miatt fogsz aggódni.

És Félix elég okos volt ahhoz, hogy belássa: valójában az előre nem látható halálos veszélyek miatt háborog a lelke.

Mialatt elkeseredetten lökte-tolta magát előre az undok kanálisban, észrevette, hogy kettesével-hármasával haladó társai sorban megállnak, és egy rakásra gyűlnek. Közvetlenül előttük egy hatalmas, kidőlt fa ívelt át két épület között, félig a pangó vízbe merülve, félig a felszín felett. A vaskos törzs minden másnál jobban hasonlított egy rögtönzött hídra. Félix rögtön arra gondolt, hogy értelemmel megáldott teremtmények művét látja, és keserűen felsóhajtott. Más már nem is hiányzott nekik, mint néhány okos óriáspók. Az viszont meg sem fordult a fejében, hogy a pókoknak mi szükségük lenne egy hídra.

– Ez úgy fest, mintha emberek rakták volna ide – vélekedett Teclis.

– Mifelénk számtalan mese szól arról – válaszolta megfontoltan Murdo –, hogy elfajzottak és mindenféle nyomorultak élnek a mocsár mélyén. Néhányan talán itt, ezen az elátkozott helyen húzták meg magukat.

– Én csak azt nem tudom, hogy minek jöttünk ide? – jegyezte meg panaszos hangon Félix, de hiába, mert senki sem figyelt rá. Gotrek máris felkapaszkodott a fatörzsre, és a csapat többi tagja habozás nélkül követte őt. Rövidesen valamennyien eltűntek az északra eső épület falában tátongó sötét nyílásban. Félix éppen csak addig várt, amíg elátkozta a trollvadász csökönyösségét, majd a társai után indult.

Az építmény belsejében óriási sziklatömbökből emelt falak és oszlopok fogadták a hívatlan látogatókat. A néhai építők a köveket nem vakolták be, viszont olyan ügyesen rakták egymásra, hogy úgy látszott, tökéletesen, hézag nélkül illeszkednek, és ezt a benyomást furcsa módon még a réseken átfurakodó indák, gyökerek és ágak sem tudták szertefoszlatni. Éppen ellenkezőleg, az eleven nyúlványok inkább tűntek az épület szerves részeinek, semmint a betolakodni készülő élővilág előfutárainak.

Félix észrevette, hogy az oldalfal mellett álló Gotrek végigfuttatja kurta, vaskos ujjait egyes kövek durva felszínén. Tett néhány lépést a társa felé, mert tudni akarta, hogy miben mesterkedik. Közelebb érve rájött, hogy a trollvadász a tömbökbe vésett rúnákat tapogatja. Az ősi, szögletes írásjelek szakasztott úgy néztek ki, mint azok, amelyek az Elődök Ösvényeinek átjáróin díszelegtek, sőt a mocsárlakók arcán tarkálló tetoválásokra is hasonlítottak. A felfedezése nyomán Félix már igazán kíváncsi lett volna arra, hogy vajon miféle jelentőséggel bírnak a titokzatos ábrák.

A föléjük boruló boltívekről víz csöpögött, és kisebb-nagyobb tócsákba gyűlt a kőpadlón. Csillogó szemű teremtmények menekültek a fáklyák fénye elől, aminek Félix szívből örült. Nem rajongott a helyi állatvilág tagjaiért, ezért úgy vélte, mindannyian jobban járnak, ha nem keresztezik egymás útjait.

Aztán Gotrek ismét megindult, és egyetlen szó nélkül benyomult egy folyosóba. A harcosok kérdőn néztek Murdóra, majd az ő jelére követték a törpét. Teclis is elindult, és Félix -jobb híján – a mágus nyomába szegődött.

Rövid idő leforgása alatt átvágtak a kurta járaton, és beléptek egy jókora csarnokba. A kőlapokból álló padozaton véletlenszerűen szétszórt csontok hevertek, melyek java részét valakik kettétörték, hogy hozzáférjenek a belsejükben rejtőző velőhöz. A trollvadász szemügyre vette a gyászos maradványokat, majd a társai felé fordult, és kijelentette:

– Emberi csontok... vagy az anyám egy troli volt.

Egyetértésük jeléül Murdo és Dugal szótlanul bólogattak.

– Nyersen ették meg a nyomorultakat – jegyezte meg Teclis, és jól láthatóan megborzongott.

Mintha ez olyan sokat számítana – dohogott magában Félix, mialatt megfordult a fejében, hogy a vízzel elárasztott Kísértet-vár lakói nem egykönnyen gyújthattak tüzet. A következő pillanatban észbe kapott. Mégis, hová jutottam? Mi lett belőlem? -kérdezte keserűen önmagától. – Azt latolgatom, hogy mennyire lehet nehéz alágyújtani egy lemészárolt emberi lénynek. Nem is olyan régen már a csontok láttán is sikoltozva menekültem volna erről a helyről. Ezzel szemben manapság, ha ilyesmivel találkozom, legfeljebb eltűnődöm, és egy kicsit undorodom.

A gondolat nyomán rájött, hogy valóban nagyon messzire került az otthonától – többféle értelemben is.

– Úgy tűnik, a háziak nincsenek idehaza – jelentette ki Gotrek.

– Talán elugrottak bevásárolni – találgatott Félix.

Teclis ekkor felemelte jobbját, és előbb csak halványan derengő, majd egyre erősebb fényt árasztó gömb jelent meg ökölbe szorított keze körül. A terem nyomban kivilágosodott, szinte nappali fényárban úszott, bár az oszlopok emberi szemnek áthatolhatatlanul sötét árnyékokat vetettek a falakra. Félix összerándult, és ösztönösen megpördült a tengelye körül, mert arra számított, hogy rohamra készülő szörnyeket fog megpillantani. Aztán amikor lehiggadt, észrevette, hogy a mágus egy, a terem közepébe ágyazott, vagy tíz lépés hosszú, öt lépés széles, derékmagasságú asztalszerűségre szegezi a tekintetét. Teclis közelebb sétált, majd a hatalmas, simára csiszolt szikladarab felső lapjára tapasztotta tenyerét. Aranyszínű, apró lángok csaptak fel a keze körül, amelyek egyre táguló gyűrűt formálva szétterjedtek, és szempillantás alatt elemésztették a követ ellepő moha– és zuzmórétegeket.

A szürkészöld növények összezsugorodtak, megfeketedtek, és csípős szagú füstté alakulva nyomtalanul elillantak. És miután a mágikus tűz megtisztította a tömböt, Félix bonyolult ábrákat fedezett fel annak felszínén, amelyeket különös módon ismerősnek vélt, bár hogy miért, azt akkor sem tudta volna megmondani, ha az élete múlik rajta.

– Ez meg mi? – kérdezte fojtott hangon.

Teclis továbbra is a tömb felső lapjára meredve válaszolt:

– Ha nem tévedek, akkor ez itt egy térkép. És őszintén szólva nem hiszem, hogy tévednék.

A kőbe vésett rajzok valóban egy térkép vonalaira hasonlítottak.

– És minek a térképe? – vetette fel Félix. – A világé – felelte kurtán a mágus.

Félix felkacagott, de közben rájött, hogy mit talált ismerősnek. A rajzok egy része az apja dolgozószobájának falain függő, az Ovilágot ábrázoló térképekre emlékeztette őt – de csak egy részük.

-Az nem lehet – válaszolta magabiztosan. – Először is, egyetlen nagyobb sziget sem fekszik ennyire közel Estalia partjaihoz. Ha lenne ott szárazföld, a hajósaink rég felfedezték volna.

Teclis mutatóujjának hegyével végigkövetett egy, a többitől kissé távolabb elhelyezkedő vésetet, amely egy tekintélyes méretű szigetet ábrázolt.

– Ez itt nagyjából úgy néz ki, mint Ulthuan – dörmögte különös hangon –, de mégsem az. Nem teljesen az. – Valamivel odébb mozdította a kezét, és folytatta: – Ez itt akár Lustria északi partvidéke is lehetne, csakhogy rossz helyen van. Ez pedig Naggaroth fagyos pokla, bár rosszak az arányai, ha ahhoz a helyhez viszonyítjuk, aminek Ulthuannak kéne lennie.

– A térkép készítői talán másképp láttak, mint mi – találgatott Gotrek, és Félix nem igazán tudta eldönteni, hogy a törpe ismét csak gúnyolódott-e, avagy komolyan gondolta azt, amit mondott.

– Igen, ez is lehetséges – ismerte el a mágus, de nyomban folytatta a fejtegetést: – Vagy ez a térkép úgy ábrázolja a világot, ahogyan egy másik korban létezett. Amikor a földrészek teljesen másképp néztek ki, mint manapság. Egyes tudósok szerint az Elődök egy mára már feledésbe merült átfogó terv keretében eltolták eredeti helyükről a szárazföldeket.

– Vagy talán – találgatott Félix is –, ilyenre akarták alakítani a világot, mint amit itt látunk.

– Ez vérfagyasztó gondolat, Félix Jaeger – jelentette ki el-komorodva Teclis.

– Miért? – kérdezte meghökkenve Félix.

– Mert lehet, hogy valakinek manapság is szándékában áll megvalósítani a nagy tervet – válaszolta a mágus.

Félix zavarodottan bámult az elfre, nem igazán tudta, hogy erre mit feleljen. Teclis nem viszonozta társa pillantásait, továbbra is a kőtömböt fürkészte. Nyomasztó csend telepedett a csarnokra, amelyet végül megint csak a mágus tört meg:

-Arra is látok esélyt, hogy az Elődök belekezdtek ugyan, de befejezni már nem tudták a munkálatokat. Talán megzavarták őket. Az Ösvények megnyílása talán azt jelzi, hogy újjáéled valami, ami évezredekig szunnyadt.

– Ez őrültség – motyogta Félix, aki képtelen volt kordában tartani nekivadulva száguldozó gondolatait.

-Valóban az lenne, Félix Jaeger? – válaszolta a száját lebiggyesztve a mágus. – Olyan lények művénél állunk, akik messze túlszárnyalnak téged és engem. Hozzájuk képest a mai halandók csupán tudatlan és tehetetlen rovarok. Honnan is tudhatnánk, hogy az ő léptékeik szerint mi számított őrültségnek, és mi nem? Ezzel az erővel akár az istenek bölcsességéről és józan eszéről is ítélkezhetnénk!

-A Káosz Istenei egytől egyig őrültek – vetette közbe a trollvadász.

-A saját szemszögükből nézve talán nem azok, Gotrek Gurnisson.

– Ilyesmit csakis egy elf képes kiejteni a száján – morogta megvetően a törpe.

– Talán azért, mert az elfek gondolkodásmódja valamivel rugalmasabb, mint a törpéké – vágott vissza Teclis.

– Vagy az erkölcseitek rugalmasabbak – mondta Gotrek, és sejtelmesen bólogatott.

– Kizárólag egy elf és egy törpe képes marhaságokról vitatkozni, mialatt a világ pusztulásáról beszélgetünk! – csattant fel bosszúsan Félix, mire a mágus és a trollvadász a férfi felé fordultak. Ő nem hagyta befolyásolni magát társainak dühös pillantásaitól, ingerülten folytatta: – Ha valakik a közeljövőben úgy fogják ide-oda rángatni a földrészeket, mint vérmes szolgáló a gazda szőnyegeit, akkor a népeinknek és városainknak befellegzett!

– Ha ugyan igaz ez az egész – mordult fel Gotrek. – Mert eddig nem hallottunk mást, csupán kutyafuttában kieszelt találgatásokat egy hegyes fülű, faimádó, visítozva kántáló vásári mutatványostól, aki...

– Ha fennáll a lehetőség arra, hogy Teclisnek igaza van, tennünk kell valamit – vágott közbe gyorsan Félix, mielőtt a törpe szóáradata teljes dicsőségében kibontakozhatott volna. – A föld remegni fog, a hegyek csúcsáról tűz záporozik alá, mindent elpusztító torzkőpor hullik az egekből...

Mialatt Félix kiejtette száján a vészjósló szavakat, rádöbbent, hogy a Sigmar megjelenése és a Birodalom felemelkedése előtti legendás korszak eseményeit sorolja. Látta a máguson, hogy az ő fejében is felmerült ugyanez a gondolat.

– Mindez talán megtörtént már korábban – vette át a szót Teclis. – A Hajnalkorban, a Szakállháború kitörése előtt, amikor az elfek és a törpék még egymás szövetségesei voltak, és vállt vállnak vetve küzdöttek közös ellenségeik ellen.

– De nem a törpék voltak azok, akik megszegték szent fogadalmukat – mordult fel mérgesen a trollvadász.

– Nagyjából így történt – ismerte el Teclis. – De ha eltekintünk egy pillanatra ettől az előre megjósolható közbevetéstől, mindannyian látni fogjuk, hogy Félix Jaegernek igaza van. Ha csak egy hajszálnyi esélye van annak, hogy az elősorolt csapások bekövetkeznek, akkor félre kell tennünk ősi gyűlölködésünket... legalábbis egy jobb korszakig, mert őszintén szólva teljességgel valószínűtlennek látom, hogy egy törpe valaha is képes lesz megszabadulni a gyűlöletétől.

– Számomra úgy tűnik, hogy a kelleténél jóval több találgatásba bocsátkoztatok egy ősrégi térkép alapján – szólalt meg ekkor Murdo. – Ki mondta, hogy ennek az egésznek köze van az Elődökhöz, illetve a hagyatékukhoz?

Félix úgy érezte, van valami különös az öreg hanghordozásában vagy talán az arckifejezésében, és azon tűnődött, hogy ezt vajon mások is észrevették-e.

– Egész Albion kötődik hozzájuk – válaszolta Teclis, és lerítt róla, hogy végtelenül biztos az igazában. – Itt található a legnagyobb, legfőbb művük központja. Jelentős részét képezi hatalmas, átfogó tervüknek, amely jócskán érinti Ulthuant is. Sőt ez az erődítmény is szerves része a műnek, erre akár az életemet is hajlandó vagyok feltenni.

Úgy tűnt, Murdo kissé összezavarodott, mintha az elf olyan témát feszegetett volna, amelyet őszerinte jobb lett volna érintetlenül hagyni. Komor ábrázata láttán Félix azt latolgatta magában, hogy az öreg valójában mennyit tud a világ pusztulásával fenyegető veszélyekről. Valószínűnek vélte, hogy az agg varázsló ismeri az ősi titkokat, vagy legalábbis azok egy részét, csak éppen nem hajlandó beszélni róluk. Végül úgy döntött, hogy újra előveszi kedvenc javaslatát, és mélyet sóhajtva felvetette:

-Akkor most már esetleg visszatérhetnénk a bárkához...

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott nyomban Teclis. – Egy újabb átjáró közelében tartózkodunk. Tisztán érzem. Indulás előtt feltétlenül meg kell vizsgálnunk. Be kell hatolnunk az építmény szívébe!

– Pontosan attól féltem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – kesergett fancsali képet vágva Félix, mire az elf felkacagott, mintha pompás tréfát hallott volna.

Miután elhagyták a térképtermet, sűrű köd telepedett rájuk. A szürkésfehér pára valahogyan utat talált magának, és beszivárgott még az épület belsejében húzódó folyosókra is. Zöldes fényt sugárzó rovarok keringtek a mennyezet alatt. Folyamatos és átható zümmögésük egyre jobban idegesítette Felixet, csípéseiktől a bőre kipirosodott, és kegyetlenül viszketett. Véletlenül észrevette, hogy az undok bogarak még csak meg sem közelítik az elfet, mialatt a többi társát is folyamatosan zaklatják. Ezt különösen dühítőnek találta. Az élen haladó mágus egyre mélyebbre vezette őket az építménybe. Kőfalakkal határolt, fojtogatóan alacsony mennyezetű útvesztőben jártak. Az újabb és újabb fordulók után Félix mind jobban szédült, és testi-lelki gyötrelmei miatt egyre inkább elege lett az egészből. Kínjait tovább tetézte, hogy néha zsákutcába jutottak, és kénytelenek voltak visszafordulni. Más járatok minden látható ok nélkül váratlanul derékszögben elkanyarodtak.

Ám Teclisnek mindezen megpróbáltatások nem szegték kedvét. Valahányszor egy-egy újabb kereszteződéshez vagy éppen kanyarulathoz értek, tudálékos képet vágva bólogatott, mintha beigazolódni látta volna a feltevéseit.

Félix végül Gotrek mellé sietett, aki nálánál sokkal otthonosabban mozgott az efféle, pokolba való helyeken.

– Képes lennél megtalálni a kivezető utat? – érdeklődött suttogva.

– Még szép, emberifjonc! – vágta rá gondolkodás nélkül a trollvadász. – Az a törpe még nem született meg, amelyik eltévedne egy ilyen egyszerű labirintusban. Szükség esetén akár bekötött szemmel is kitalálnék belőle.

– Azt hiszem, arra talán nem lesz szükség – dünnyögte Félix. – Bár az is tény, hogy ez az épület lenyűgöző a maga őrjítő módján.

– Igaz – erősítette meg Gotrek –, de van benne valami furcsa.

– Mégpedig?

– Ezt az útvesztőt látszólag cél és indok nélkül tervezték -magyarázta a trollvadász. – Nézz balra, és egy zsákutcát fogsz látni. Vagy éppen jobbra, ha a másik irányba megyünk. Teljesen biztosra veszem, hogy ez a folyosó, amelyen most vagyunk, végül zsákutcába fog torkollni.

– Mitől vagy ennyire biztos benne? – érdeklődött a szemét résnyire vonva Félix.

– Mert a látszat ellenére itt valaki nagyon is tudatos munkát végzett – felelte Gotrek. – Ez teljesen egyértelmű.

– De nem nekem! – jegyezte meg Félix.

– Te nem születtél törpének, és nem Karaz-a-Karak végeérhetetlen folyosóin nőttél fel – válaszolta Gurnisson, és hangjából némi öntudatos büszkeség érződött.

– Ez így igaz – hümmögte Félix. – Szóval miféle tudatos tervezés nyomait látod?

– Vess egy pillantást a falakra! – mutatott körbe a trollvadász. – Ha jól sejtem, az itteni rúnák és ábrák pontosan olyanok, mint azok, amelyeket az Elődök Ösvényeinek köveire meg a sylvaniai földhalom falaira véstek. Sőt még az újdonsült barátaink arcán díszelgő tetoválások is így néznek ki.

– Te emlékszel minderre? – kérdezte Félix, és olyan értet-len képet vágott, hogy le sem tagadhatta volna, mennyire meglepődött.

– A törpék emlékezete nem csupán arra jó, hogy megőrizze az ősi haragot és gyűlölségeket – felelte nagyokat bólogatva Gotrek.

Félix végiggondolta az elhangzottakat, és arra a következtetésre jutott, hogy a társa igazat mondott. Különben sem kapta még hazugságon a trollvadászt, pedig már hosszú-hosszú időt töltöttek egymás mellett. Ettől függetlenül továbbra sem látta át az egészet, továbbra sem értette, hogy miféle rejtélyekbe botlottak. És valószínűnek tartotta, hogy ha Teclis nem téved, akkor soha nem is fogja megérteni. Félix úgy érezte, az elméje talán nem is alkalmas arra, hogy felfogja, miféle félisteni teremtmények voltak azok, akik meg tudták teremteni az Ösvényeket, valamint azokat a csodákat, amelyekről a térképteremben hallott.

Még sokáig járták az útvesztő szeszélyesen kanyargó járatait, míg végül egy jókora csarnokban találták magukat. A legalább ötven lépés széles és hosszú helyiség közepén többé-kevésbé kerek, tágas lyuk ásítozott. A mélybe vezető akna felett a mennyezet valaha beomlott, és a magasból lezúduló kövek tonnái mindent összezúztak, ami alattuk volt. A magasban tátongó nyílást az idők folyamán beszőtték a pókok. A Mann-slieb ezüstös és a Morrslieb zöldes fénye sejtelmesen szűrődött át a vastag szálú, áttetsző fonalakon. Eső szemerkélt oda-fentről, néhány vízcsepp Félix nyakába hullott, mire ő hideglelősen megborzongott.

– Elértük az épület középpontját – közölte elégedetten Teclis. – Az Ösvényekre vezető átjáró pontosan alattunk van!

Az ünnepélyes hangvételű bejelentést Gotrek keserű, vad röhögése követte.

– Na, ennél tovább nem jutsz, gőgös szemfényvesztő! – recsegte a törpe. – Hozass ide száz törpebányászt, és egy hónap alatt talán áttörünk a lenti sziklahalmokon. De csak talán! Nem mész tovább, hacsak elő nem veszed azt a híres tudományodat!

– A köveket részben még most is védik a rúnák – válaszolta rosszkedvűen Teclis. – Tíz mágus társammal egy-két hét alatt meg tudnánk tisztítani az aknát, de erre természetesen nincs időnk.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte reménykedve Félix.

-Visszamegyünk, és másik utat keresünk, hogy eljussunk a

célig – válaszolta a mágus, és jelentőségteljes pillantást vetett Gotrekre, mintha arra akarta volna bátorítani őt, hogy rajta, most mondjon valami okosat.

Válasz helyett a törpe egész testében megmerevedett, lassan körülnézett, majd a fejét oldalra billentve hallgatózott. A testtartása, viselkedése, de főleg a tekintete minden szónál ékesebben árulkodott arról, hogy lélekben máris harcra készül.

– Jön valami – jelentette ki végül a trollvadász, mialatt lassan, vészjósló lassúsággal felemelte a fejszéjét –, és erősen kétlem, hogy a javunkat akarja.