Tizedik fejezet

Felix észrevette, hogy változékony környezetük újabb átalakuláson esik át: ocsmány pofák préselődtek a gömb anyagtalan héjazatához. Ezek közül néhány furcsa módon az ismerősei arcára emlékeztette őt – Ulrikáéra, Maxéra, Snorriéra, Albrechtére és másokéra ám az ábrázatok iszonyúan eltorzultak, és lerítt róluk, hogy a tulajdonosuk velejéig romlott, kegyetlen teremtmény. Néhány arc mintha az apjáé és a fivéréé lett volna, másokat nem tudott felismerni, noha valamennyien ugyanazokon a hátborzongató, gonosz jegyeken osztoztak.

Egyes pofák törpeasszonyok, gyermekek és férfiak arcának vonásait öltötték magura, sőt némelyik Gotrek Gurnisson komor ábrázatára hasonlított. Ha mindez nem lett volna elég, gyönyörű, ám halálos könyörtelenséget sejtető elf arcok is felbukkantak az áttetsző varázsszövet túloldalán. Akadtak köztük jóképű férfiak és csodaszép nők, de megjelent egy magas alak is, amely fekete, rúnavésetes páncélt viselt. Miután Félix felocsúdott első döbbenetéből, meghallotta, hogy a társai fel-indultan zihálnak, ami arra utalt, hogy ők is ráismertek bizonyos ábrázatokra. Gotrek trágár átkot ordított, és magáról megfeledkezve odasuhintott egyet valamelyik szellemképnek.

Fejszéjének feje áthatolt a védőburkon, és kettévágta a nevető arcot. Kísérteties sikoly hallatszott, mialatt a gömb megremegett, mint amikor a száguldó csónak váratlanul ráfut egy, a víz felszíne alatt lapuló sziklatömbre.

Az elf hangosan felnyögött, és sietve megszólalt:

– Ezt nehogy megtedd még egyszer! Ha szétvágod a burkot, mindannyian belefulladunk ebbe az alattomos anyagba! Pillanatnyilag csak ez a gömb véd minket!

– Nekem nincs szükségem védelemre! – csattant fel büszkén Gotrek.

– Ebben ne légy olyan biztos, törpe – vágott vissza Teclis, és mindeddig dallamosan zengő hangját ezúttal különös, idegességre utaló felhang árnyalta. – Ezen a helyen még a fejszéd varázslatai is csak ideig-óráig óvhatnak meg! Ha belekerülsz ezekbe a titokzatos áramlatokba, hamarosan te is olyan leszel, mint azok az elveszett lelkek és démonok, akik körülvesznek minket. Szégyent hozol a klánodra!

Az elf afféle végső érv gyanánt vetette be az utolsó mondatot, ám Félix nyomban látni vélte, hogy hol a bökkenő. És nem is kellett csalódnia a megérzéseiben. Gotrek arcát rejtélyes érzések torzították el, amikor válaszolt:

– Én már szégyent hoztam a klánomra.

-Akkor viszont nem lesz lehetőséged lemosni a szégyenfoltot! -vágta rá habozás nélkül a mágus, aki a jelekből ítélve tudott egyet s mást a törpék szokásairól.

Gotrek hamarosan leengedte a fejszéjét, aztán egy-egy időnként eldörmögött átkot leszámítva sokáig hallgatott.

Mielőtt Félix előhozakodhatott volna a mondandójával, különös, elnyújtott hang hatolt át a védőburkon, amelyet csakis egy, a gyönyörtől elragadtatott lélek bocsáthatott ki magából -egy csodálatos teremtmény. A hang magában hordozta mindannak ígéretét, amit az emberi szív megkívánhatott. Békességet és nyugalmat ígért annak, aki belefáradt a harcba, mérhetetlen boldogságot annak, akit boldogtalanság gyötört, az örökkévalóságig tartó derűt azoknak, akik búnak eresztették a fejüket.

Félix először nevetségesnek találta, hogy a körülöttük hemzsegő szörnyalakok képesek ilyen dalt zengeni, aztán rádöbbent, hogy varázslat áldozatául esett, amellyel a démonok próbálják megszédíteni és magukhoz édesgetni őt. Szánalmasan gyenge cselnek tartotta, túlontúl feltűnő csapdának, amelyet egyáltalán nem esett nehezére kikerülni. Aztán alaposabban megnézte az arcokat, és rájött, hogy azok jelentősen megváltoztak. Most már barátságos ábrázatokat látott maga előtt, amelyek úgy mosolyogtak rá, ahogyan az emberek szoktak régen eltávozott, de szerencsésen hazatért szeretteikre.

– Ne aggódj, Félix Jaeger – szólt oda neki Teclis. – Nem törhetnek át a védőburkon, hacsak a társad nem segít nekik a fejszéjével. De így is csupán idő kérdése. Imádkozz az isteneidhez, hogy idejében biztos révbe érjünk. A mi világunk teremtményei között egy sem akad, aki annyira erős, hogy ezen a helyen sokáig ellenálljon nekik.

Mire céloz a varázsló? – töprengett Félix, mert egyre nyilvánvalóbbnak vélte, hogy a kinti lényeknek nem áll szándékukban ártani nekik. Sőt egytől-egyig barátságosnak, szívélyesnek látta őket, és úgy érezte, hogy ami korábban történt, csupán egy súlyos félreértés miatt következett be. A teremtmények szemlátomást készen álltak arra, hogy megosszák velük az örök boldogság titkát. És nekik nem kell mást tenniük, csak meg kell hallgatniuk őket...

Félix a lelke mélyén érezte, hogy mindez nem igaz, mert csupán érzékcsalódások kerítették hatalmukba. Tudatának legmélyebb zugaiban ott motoszkált a felismerés, hogy a démonok álságos ígéreteit látja és hallja, de a kimerültségnek és a folytonos rettegésnek köszönhetően kétségbeesetten szeretett volna hinni nekik, hogy mindörökre vége szakadjon a szenvedéseinek és a nyugtalanságának. A mágus tanácsát megfogadva Sigmarhoz fohászkodott. Éppen elégszer hallotta már, hogy a démonok többféleképpen próbálják megszállni vagy elragadni az emberek lelkét. Gyakran folyamodtak kifinomult, különösen fondorlatos módszerekhez. Megkísértették szorult helyzetbe került és elcsüggedt áldozataikat, azt ígérve nekik, hogy megszabadítják őket a szenvedéseiktől. Félix tisztában volt azzal, hogy nem szabadna hinnie nekik, mégis pontosan ezt tette. Azt is tudta, hogy önpusztító vágyai tovább erősödnek majd, a testét és lelkét védelmező varázslatok gyengülésével párhuzamosan. És éppen a közte meg a démonok között kialakult kötelék lesz az, ami megbontja a mágikus szövetet...

Hirtelen meglátott egy ábrázatot, amelyet nyomban felismert. Az a lény lebegett előtte, amelyik nemrégiben megkínozta őt. Ám a szörnyeteg már korántsem tűnt annyira elvetemültnek, sőt látszott rajta, hogy mélységesen szégyelli magát azért, amit tett. Intett Felixnek, hogy menjen közelebb hozzá, mert szeretne bocsánatot kérni a bűneiért. Noha Félix pontosan tudta, hogy mire megy ki a játék, szinte leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy engedelmeskedjen a hívásnak.

Az Elődök Ösvényein átfolyó mágikus áramlatok egyre erősebben örvénylettek. Pokolba való teremtmények, őrült démonok gyülekeztek az áttetsző gömb körül. Valamennyien arra a pillanatra vártak, amikor a védőburok széthasad, és ők szabadon hozzáférhetnek a kiszemelt prédájukhoz.

* * *

Teclis tisztában volt azzal, hogy csupán idő kérdése, és a hármójukat oltalmazó varázslatok végképp felbomlanak. A törpe csapása jókora rést ütött a mágikus szöveten. Más körülmények között hamar helyrehozhatta volna a sérülést, de pillanatnyilag csak annyi telt tőle, hogy gondolati energiáival összehúzta, és egymáshoz préselve tartotta a szétvált szálakat. Ha mindez nem adott volna elég okot az aggodalomra, észrevette, hogy Félix Jaeger kezdi elveszíteni a józan eszét. A démonok a maguk titokzatos módján egyszer már kapcsolatot teremtettek a férfivel, a bűvkörükbe vonták őt, amikor a karmuk közé kaparintották. Teclis tudta, hogy ha egyszer kijutnak a Torz Ösvényekről, tisztító szertartást kell végrehajtani, hogy eltávolítsa a Jaeger lelkét beszennyező foltot, és megszakítsa a sátánfattyak által létesített szellemi kötelékeket. Ha egyáltalán életben maradnak...

Gyors pillantást vetett a törpére, és némileg megkönnyebbült, amikor azt látta, hogy Gotrek Gurnisson arcán nyoma sincs a gyengeségnek. Persze a törpék a maguk módján még az elfeknél is hatékonyabban álltak ellen a Káosz hatásainak – elsősorban velük született konokságuknak köszönhetően. De még ha nem így állt volna a helyzet, a különleges fejszében rejtőző varázslatok egy darabig megvédték volna a trollvadászt a gyilkos hatásoktól. Teclis lelkében szemernyi kétség sem élt afelől, hogy a védőburkon elsőnek áttörő szörnyetegek pillanatok alatt elpusztulnának, méghozzá egyszer és mindenkorra, ám biztosra vette, hogy ezt követően még a törpe sem maradna sokáig életben itt, a sötét mágikus energiák gyűjtőmedencéjében.

A varázsló amúgy is ideges hangulatát tovább fokozta a tény, hogy egyre közelebb került az Ulthuant veszélyeztető zavarok forrásához. Tisztán érzékelte, hogy a szülőföldjének ősi védőhálóját felbontó energialöketek kiindulópontjának közelében járnak. Biztosra vette, hogy ha volna rá ideje, meg tudná állapítani a forrás pontos helyzetét, és hatalmában állna semlegesíteni a jelenséget kiváltó hatásokat. Ennek érdekében nem is kellett volna nagy utat megtenniük – már persze a távolságot itt jellemző fogalmak szerint. Ám azzal is tisztában volt, hogy a védőburok már csak pillanatokig fog kitartani, és ha széthullik, akkor bekerülnek az áramlatokba, ahol leírhatatlan körülmények között kell megküzdeniük a démonokkal.

Szerencsére mialatt ezek a baljóslatú gondolatok átvillantak a tudatán, észrevette, hogy éles fényt árasztó, szélsebesen forgó energiaörvény tombol előttük, méghozzá elérhető közelségben. Az ösztönei azt súgták, hogy egy kijáratot lát, amelyen keresztül maguk mögött hagyhatják az elátkozott Ösvényeket, és végre visszatérhetnek az emberek, az elfek és a törpék világába. Hirtelen hangosabbnak hallotta a szörnyetegek csábító szirénénekét. Felkapta a fejét, és meglátta, hogy egy, a saját alkarjánál is hosszabb karom hatol át a varázsgömb falán. Nem maradt más választása. Azonnal cselekednie kellett, a jövőre hagyva annak eldöntését, hogy helyesen döntött-e.

– Készüljetek a harcra! – figyelmeztette fennhangon a társait, és szempillantás alatt teremtett mágikus csápjaival beletaszította őket az átjáróba.

Amikor Félix meghallotta az elf szavait, baljával az oldalához szorította kardját, nehogy elveszítse, és megfeszítette az izmait. Fogalma sem volt arról, hogy mi következik, de élt a gyanúperrel, hogy semmi jó. Szinte sajnálta, hogy a mágus kizökkentette őt az álmodozásból, mert úgy érezte, hogy már majdnem megértette azokat a kedves, elbűvölő lényeket, akik ebben a furcsa, de csodálatos világban élnek. Valamiért biztosra vette, hogy ha módjában állna barátságba keveredni az itteni teremtményekkel, olyan dolgokat is elérhetne és megszerezhetne, amelyekről korábban nem is álmodott.

Ám ezek a gondolatai egy csapásra eltűntek elméjéből, amikor egy jókora láthatatlan tenyér tapadt a hátára, aztán azt érezte, hogy teste hihetetlenül felgyorsul. Az üldözőit messze maga mögött hagyva nyílegyenesen száguldott egy kavargó fényörvény felé. Szempillantás alatt átjutott a vakító áradaton, aztán már azt látta, hogy többé-kevésbé szabályos kőlapok felé zuhan. Az ütközés ereje minden levegőt kiszorított a tüdejéből. Inkább ösztönösen, semmint tudatosan bukfencezett néhányat, de mire elfogyott a lendület, így is beszerzett néhány zúzódást és kisebb-nagyobb karcolást.

Vett egy mély lélegzetet, sietve talpra vergődött, és körülnézett. O és a szövetségesei ismét egy hosszú, kőfalakkal határolt folyosóban álltak, amely gyakorlatilag valamennyi vonásában megegyezett azokkal a járatokkal, amelyekben Gotrek társaságában kóborolt. Hátuk mögött a korábban látott átjáróhoz megszólalásig hasonló magas boltív ragyogott, bár ez utóbbin másfajta rúnák sötétlettek. A trollvadász már harcra készen, a fejszéjét suhogtatva meredt a kapura. Az elf vállmagasságban lebegett a kövezet felett, testét sejtelmesen villódzó fényudvar vette körül. Egymásba fonódó villámok táncoltak a botja körül, míg a kardíszeibe és magasra tornyosuló fejékébe foglalt drágakövek kísérteties fényt árasztva izzottak. Ezekben a pillanatokban Teclis szabályos vonásain ugyanaz a komor, baljós kifejezés honolt, mint a trollvadász haragtól torzult ábrázatán.

Félix ismét teleszívta a tüdejét, és bár nyirkosnak, dohosnak érezte a levegőt, ezúttal hálás volt ezért az érzésért. Akármit lélegeztek be az Ösvényeken, hígnak és valahogy ízetlennek tűnt. Hirtelen elszédült, de gyorsan összeszedte magát. Előhúzta kardját, és társainak példáját utánozva ő is a kapura meredt, hogy megtudja, mi bukkan elő onnan.

Nem kellett sokáig várnia. Néhány pillanattal később többé-kevésbé emberi testű, de a hátukon bőrszárnyakat, a fejükön hatalmas szarvakat viselő teremtmények öltöttek testet a fényben – úgy léptek elő a ragyogásból, ahogyan a fürdőző gázol ki a vízből. Látványuk nem töltötte el megnyugvással Felixet. Akadtak köztük gyönyörű, ám kopaszra borotvált fejű nők, akiknek jobb karja végén jókora rákolló lengedezett és csattogott. A félmeztelen, formás testekből különös, bódító illat áradt. A démonnőkkel együtt hatalmasra nőtt kutyákhoz hasonlatos fenevadak is érkeztek, amelyek hangosan csaholva lógatták kétágú nyelvüket, ám hosszú pofájuk két oldalán az őzekére emlékeztető szemek ültek. Noha ezek a szempárok ártatlanságot és szelídséget sugalltak, valahol a mélyükön az ördögi kajánság szikrái sziporkáztak. Félix hirtelen észbe kapott: hiszen ő már találkozott a különös szerzetekkel, méghozzá Praag ostromának idején! Aztán valamiért zavarba ejtette a gondolat, hogy képes felismerni ezeket a teremtményeket.

A Pokolból szalajtott sereget tagbaszakadt, a hátán bőrszárnyakat viselő, emberforma lény vezette, amely arra a szörnyetegre emlékeztette Felixet, amelyik megkínozta őt. Ám a Káosznak ez a gyermeke különös módon egyszerre tűnt gyönyörűnek és ijesztőnek. A háta mögött további démonok nyomakodtak át ebbe a világba. A kapu rúnái egyre erősebb fényt árasztottak, és vöröslő villámok kezdtek cikázni a nyílásban ragyogó anyagtalan gömb felszínén. A démonok és vérebeik torkuk szakadtából üvöltöttek, és egyre csak jöttek és jöttek. Nyilvánvalónak tűnt, hogy működésbe hoztak egy ősi eszközt, amelyet arra terveztek és szántak, hogy kordában tartsa a fajtájukat, ám az az idők folyamán annyira meggyengült, hogy már nem tudta megfékezni őket.

Gotrek rekedtes hangon felkacagott, és támadásba lendült. Rávetette magát a hozzá legközelebb eső lényekre, és irtózatos erővel, vízszintesen suhintott fejszéjével, amelynek fején a rúnák földöntúli fénnyel izzottak. A nagy ívben keresztbe kaszáló csapás legalább négy szörnyeteget ért el. A testek milliónyi szikrává estek szét, amelyekből édeskés illatfelhő alakult ki. Hullák nem maradtak az elpusztított démonok után. Félix észrevette, hogy néhány fénylő csillám az átjáró felé lebeg, mintha megpróbálna visszajutni annak másik oldalára, de amikor sorban beleütköztek a szeszélyesen táncoló vörös villámokba, mindörökre kihunytak.

Noha láthatták társaik sorsát, újabb és újabb démonok törtek át a kapun. A puszta számuknál és tömegüknél fogva hátrálásra kényszerítették a nekivadulva gyilkoló trollvadászt. Gotrek visszavonulás közben is őrjöngve csapkodott, mindent és mindenkit megsemmisített, ami és aki a közelébe merészkedett. Vagy féltucatnyi teremtmény úgy döntött, hogy köny-nyebb prédát keres magának. Ezek a szörnyek a folyosó falaihoz lapulva igyekeztek kikerülni a törpét, hogy megtámadhassák Felixet és az elfet.

Félix szemtől szembe fogadta az első démonnőt, amely hatalmasra nőtt ollóját lendítette a férfi feje felé. A szörnyű vágószerven látszott, hogy roppant erő lakik benne, és Félix tudta, hogy úgy vágná át a nyakát, akár egy fűzfaágat. Villámgyorsan térdre vetette magát, és miután az olló átsuhant felette, lentről felfelé a nő torkába döfött. A gyönyörű káoszfajzat gyorsan elsötétedő szikrazáporrá alakulva eltűnt, nem maradt más utána, csupán az a mámorító illatfelhő.

Félix harcolt már ezekkel a teremtményekkel, és akkor a mostaninál jóval szívósabb, halálos ellenségekre talált bennük. És miután egy pillanatig sem hitte, hogy ennyire megnőtt a saját ereje, csak arra tudott következtetni, hogy a körülötte munkáló varázserők gyengítették meg a démonokat, azok tették sebezhetővé őket. Minden jel arra vallott, hogy ő és a társai jelentős hátrányban voltak az Ösvények mágikus útvesztőjében, ám idekint az erőviszonyok az ellenkezőjükre fordultak.

A másvilágból érkezett csapat vezére, a bőrszárnyas szörnyeteg átszökkent Gotrek felett, és vaskos tagjait szétvetve, tőrpengéhez hasonlatos karmait suhogtatva repült Teclis felé. Néhány pillanattal később nekiütközött a mágus testét körülölelő szemkápráztató aurának, lepattant róla, majd sikoltva menekült a falig, ahol lelassított, és a varázsló felé fordult. Félix agyát elöntötte a vér. Feneketlen bosszúvágytól hajtva az egy helyben lebegő démon alá rohant, aztán felugorva a lény alhasába döfte, és kéjesen vicsorogva megcsavarta a kardját. Ez a szörnyeteg is fénylő porrá bomlott, majd apró, csillámló maradványai hiábavalóan próbáltak visszajutni a kapun túli világba.

Félix bőszen vigyorgott, és futva indult Gotrek segítségére, noha a trollvadásznak nem volt különösebb szüksége támogatásra. Máris tágas teret vágott magának a vele szembeszálló démonok tömegében. Az Ösvényekről érkező utánpótlás egyre ritkult, és ekkor az elf érces hangú kántálásba fogott. Mihelyt kiejtette száján az utolsó varázsigét, az átjáró kezdte beszippantani a megmaradt démonokat. Amikor a lények egyre gyorsulva nekicsapódtak a fénygömb felszínén vöröslő, kisülésekből szövődő hálónak, szabályos kockákra vágva estek szét, mintha egymásra merőleges vékony acélsodronyok darabolták volna fel a testüket. Teclis varázslata néhány pillanat leforgása alatt eltüntette a folyosóról a sátánfattyakat, noha az átjárón keresztül továbbra is látni lehetett őrjöngve tiltakozó hordájukat. Aztán a vörös villámok egyre vaskosabbá váltak, egymásba olvadtak, és előbb csak vékony, ám folyton vastagodó réteget képeztek a kapu nyílása előtt. Félix döbbenten figyelt, és egyre csak a fejét csóválta, mert nem igazán értette, hogy mi zajlik az orra előtt.

– Úgy tűnik, hogy ez a kitörés működésbe hozott egy ősrégi őrvarázst – közölte kérés nélkül az elf. – A védelmi eszköz jóvoltából egy darabig sajnos mi magunk sem használhatjuk ezt az átjárót, bár amúgy sem tartanám jó ötletnek, hogy – ha a körülmények úgy hozzák – ezen keresztül térjünk vissza az Ösvényekre. Szemernyit sem kétlem, hogy a démonok lesben állnak a túloldalon, mert azt remélik, hogy ostoba fejjel visszatévedünk oda, ők pedig bosszút állhatnak minden sérelmükért.

Gotrek a fogát szívogatta, de nem szólt semmit. Valósággal ordított róla, hogy nehezen bírja elviselni az elf közelségét. Látszott rajta, hogy szíve szerint fogná a fejszéjét, és démonok híján a mágusnak esne neki. Félix szívből örült, hogy a trollvadász türtőzteti magát. Ezt figyelembe véve biztos volt abban, hogy a törpe a mágus adósa lett. Hatalmasat sóhajtott, az elfhez fordult, és megkérdezte tőle.

– Hol vagyunk? Mi ez a hely? És ami a legfontosabb, hogyan juthatunk ki innen?

– Jelenleg az Elődök egyik különleges építményében tartózkodunk – válaszolta Teclis –, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy bővebb magyarázatokba bocsátkozzak. Ami pedig a kijutás módját illeti, kövessetek! Erre parancsolj, törpe uram – tette hozzá eltúlzott szertartásossággal.

Gotrek fogást váltott a fejsze nyelén, amit aztán olyan erővel szorított, hogy az ujjain domborodó bütykök teljesen kifehéredtek. Félix észrevette a baljós jeleket, és tudta, hogy ezek láttán egy okos és óvatos teremtmény ész nélkül menekülne a trollvadász közeléből, ám a mágusnak a szeme sem rebbent. Félix hirtelen azon kezdett tűnődni, hogy vajon az ő pattanásig feszült idegei meddig bírják még a megpróbáltatásokat.

Teclis a kövezetre ereszkedett, sarkon fordult, és minden további nélkül elindult a folyosó távolabbi vége felé. Félix rövid habozás után a nyomába szegődött, és az elhangzottakon töprengett. Természetesen korábban is hallott már az Elődökről, a félisteni lényekből álló népségről, amely réges-régen eltűnt a világból. Egyes tudósok azt állították, hogy ők nemzették a későbbi idők illetve a jelenkor isteneit, akik aztán fellázadtak, és elűzték atyáikat. Más írások szerint az Elődök egy tévedés folytán szörnyű végzetet szabadítottak saját magukra, és menekülniük kellett. Ám a történelmi tárgyú kötetek szerzői általában meg sem említették őket. Még a legrégebbi szövegekben is csupán néhány egy-két mondatos utalást lehetett találni róluk.

Mindezek dacára úgy tűnt, a mágus biztos abban, amit mondott, márpedig ha valaki, hát egy elf tudhatott egyet s mást. Most, hogy végre nem kellett az életéért küzdenie, Félix több figyelmet szentelhetett a környezetüknek, és az építők vagy teremtők nyomai után kutatva fürkészte a falakat. A durván megmunkált, szegett köveket nem csiszolták simára, ám furcsa írásjelek sorakoztak rajtuk, amelyeket mintha hüllők véstek volna oda. Felixnek halvány sejtelme sem volt, hogy honnan vette ezt a képtelenséget, de határozottan ez a benyomása támadt. A különös ábrák lehettek egyszerű díszítőelemek, vallási szövegek, vagy akár az őrvarázsokat tápláló igék is. Honnan is tudnám megítélni? – kesergett magában a tudatlansága miatt. – Na persze Maxnak ezekről is lenne egy elmélete. Vajon miért nincs mellettem soha, amikor szükségem lenne rá?

És ekkor különös gondolat pattant elő elméjének sötét mélységeiből. Úgy sejtette, hogy ezek a kőfolyosók kötik össze az általa ismert valódi, és az átjárón túli idegen világot.

– Afféle előszobák... – dünnyögte félhangosan.

Noha nem a társai fülének szánta az önkéntelen kijelentést, az elf így is meghallotta, és válaszolt rá:

– Kitűnő észrevétel, Félix Jaeger! Tökéletesen igazad van. Ez a hely, ahol most vagyunk, kétségkívül egyfajta híd a mi világunk és azon tér között, amelyben az Ösvények kanyarognak. Nincs sem ezen, sem azon az oldalon, hanem valahol a kettő között lebeg.

– És ha minden igaz, ez azt jelenti, hogy a folyosó túlsó végén egy másik kapu vár ránk, amelyen keresztül visszajuthatunk a világunkba – jegyezte meg Félix.

– Magam is forrón remélem – válaszolta Teclis. – Máskülönben könnyen megeshet, hogy mindörökre itt ragadunk.

– Mindörökre összezárva egy elffel... – dörmögte Gotrek, aki időközben felzárkózott Félix mögé. – Eddig is sejtettem, de most már biztosra veszem, hogy ez itt a Pokol tornáca.