Tizenkilencedik fejezet

Murdo emberei fegyvereiket a kezükben tartva várakoztak, és igyekeztek egyszerre figyelni a tér minden irányába. Culum óvatosan lefektette Dugalt két kőtömb közé, és miután felegyenesedett, leemelte hátáról az odaszíjazott, kőfejű pörölyt. Teclis éber pillantásokkal fürkészte a környéket, mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban őrjöngve rohamozó zöldbőrűek hordája törhet elő a sziklák közül. Gotrek szélesen vigyorgott, és néhányszor megsuhogtatta fejszéjét, vagyis nagyjából úgy viselkedett, mint egy munkakedvvel teli, jókedvű favágó, mielőtt nekiesik a kiszemelt fának.

– Talán elkergették a megmaradt orkokat – jegyezte meg reménykedve Félix.

– Bizonyosan nem, fiam – válaszolta komoran Murdo. – Ha sikerült volna nekik, most velük néznénk farkasszemet. így működnek itt a dolgok.

-Akkor talán az orkok fogták menekülőre...

-A hullák még alig merevedtek meg – állapította meg Gotrek. – Itt alig egy órája javában dúlt a harc.

– Miért történik mindig ugyanaz velünk? – mélázott félhangosan Félix, aztán azt kívánta, hogy bárcsak csendben maradt volna. A mocsárlakók gyanakvó és haragos pillantásaiból kitetszett, hogy úgy hiszik, valamilyen módon a három jövevény a felelős a vérontásért. Murdo barátságos szavai dacára a jelek arra utaltak, hogy a harcosok nem bíznak az idegenekben. Vagy talán csak Tecüsben nem – gondolta Félix, miután észrevette, hogy a gyilkos tekintetek elsősorban a mágusra irányulnak.

– Azt a kérdést magam is jogosnak vélem – szólalt meg ekkor az elf hogy miért éppen most történt az, ami történt. Aligha a puszta véletlen műve, hogy az orkok közvetlen a mi megérkezésünk előtt csaptak le.

– Világos, de hogyan tovább? – vetette fel Félix.

-Az orákulum odalent van, hacsak az orkok el nem kapták

– felelte Murdo. – Talán az életben maradt testőrei is ott várakoznak körülötte.

– Ha zöldbőrűeket kell ölni, rajta, vágjunk bele! – javasolta Gotrek, aki máris szinte toporzékolt türelmetlenségében.

-Azt meg hogy érted, hogy odalent? – csattant fel idegesen Félix. – Egészen pontosan hol? Én egy fia barlangot sem látok!

Murdo válasz helyett sarkon fordult, végigsietett a parton, egészen a függőleges sziklafalig, majd óvatos léptekkel a zuhatag mellé oldalazott. A következő pillanatban eltűnt az egybefüggő vízfüggöny mögött. Aztán az emberei sorban követték őt, a sziklák között hagyva az eszméletlen Dugalt. Hamarosan valamennyien elillantak a három idegen szeme elől.

Félix a kíváncsiságától hajtva a falhoz kocogott, és oldalról is szemügyre vette a zuhatagot. A lezúduló víz mögött homorú üreg sötétlett, amely elég tágas volt ahhoz, hogy két egymás mellett álló ember elférjen benne. A mélyedés teljes hosszán egy, a terasszal szintben futó sziklapárkány húzódott végig. Félix hiába bámult, a mocsárlakóknak nyomát sem látta. Egy ütemmel később megérkezett mellé Gotrek, aki lassítás nélkül rálépett a párkányra, és elindult rajta.

Ügyet sem vetett a tőle kartávolságra lezúduló vízre, csak robogott előre, aztán hirtelen, mintegy varázsütésre beleveszett a sziklába. Félix a fejét csóválva indult a társa után, és alig tett meg tíz lépést, amikor meglátta a falban ásítozó, jókora nyílást. A mocsárlakók és a trollvadász a tágas járatban álltak. A kőpadozaton vérben úszó holttestek hevertek – fiatal nők tetemei és orkok hullái –, a harcosok és a törpe ezeket vizsgálgatták komor hallgatásba burkolózva. Felixet megrázta a látvány, mert hiába vett részt több tucatnyi kisebb-nagyobb ütközetben, nem szokott hozzá, hogy ennyi halott lány veszi körül. Mialatt lassan végigsétált a gyászos maradványok között, azt is megállapította, hogy a többségük kifejezetten szemrevaló teremtés volt életében.

Teclis a háta mögött lépdelt, és elmélyülten tanulmányozta a nemrégiben lezajlott csata színhelyét. Aztán Félix lelassított, és amikor a mágus elhaladt mellette, hideg párafelhő csapott az arcába, amelyről nyomban tudta, hogy láthatatlan varázslat söpörte le az elf testéről. Valamiért udvariatlanságnak vette a jelenséget, de ezt inkább nem tette szóvá, főleg mert máris bőrig ázott. Teclis gyors mozdulatot tett a jobbjával, mire éles fény áradt szét a járatban, és nagyjából harminclépésnyi távolságban megvilágította annak természetes sziklafalait.

– Orkokkal teli alagutak – dörmögte rosszkedvűen Félix. -Mi lehet ennél rosszabb?

– Ugyan, emberifjonc, én azt kérdezem, mi lehet ennél jobb?

– vágta rá elégedetten vigyorogva Gotrek, akinek széles teste az elf által megidézett furcsa lidércfényben fenyegetően táncoló árnyékot vetett a falakra.

Murdo ezalatt a sziklákba vert tartókarok körül matatott, amíg rátalált néhány fáklyára, amelyeket Teclis kérés nélkül, egyetlen varázsigéjével lángra lobbantott. Félix először úgy vélte, hogy aligha lesz szükségük rájuk, miután a mágus képes megvilágítani az útjukat, ám az elméje mélyén hamarosan felderengett, hogy Teclisszel is történhet valami – és ezt a gondolatot szemernyit sem találta megnyugtatónak.

A trollvadász az élre állt, és elindult a hegy gyomra felé. Murdo szorosan a nyomában lépkedett, jobbjában lándzsát, baljában égő fáklyát tartva. Bölcs előrelátásra vallott, hogy a sötét föld alatti járatokban a törpe vezesse a csapatot, mert ő otthonosabban mozgott ebben a környezetben, mint ahogyan egy ember vagy egy elf valaha is mozogni fog. Teclis is az élen haladók nyomába szegődött. Félix mély sóhajtás kíséretében előhúzta kardját, és a mágus mellé sietett. A mocsárlakó harcosok haladéktalanul felzárkóztak mögéjük.

Gotrek magabiztosan haladt előre a félhomályban. Félix mélyet lélegzett, és halkan dörmögte, csak úgy magának:

– Hát akkor kezdjük...

* * *

Véres összecsapások nyomai látszottak mindenütt. A felsőtestükön bőrvértet, míg a fejükön bőrsisakot viselő testőrlányok elkeseredett utóvédharcokat folytattak a bonyolult barlangrendszer mélyén. A tetemeik ott hevertek, ahol éppen összerogytak, gyakran orkok és goblinok hulláinak gyűrűjében. Egykoron, nem is olyan régen, Felixet megrendítette a goblinok maradványainak látványa, mert a zöld bőrű teremtmények még kifejlett korukra sem nőttek nagyobbra, mint egy, a tizedik életévében járó embergyerek. Ám azok az idők egyszer s mindenkorra elmúltak. Ha valaha élt is a szívében szánalom a goblinok iránt, rég eltűnt onnan. Most már csak az aljas szörnyeteget látta az alacsony és vézna teremtményekben. A dülledt szemű, borotvaéles fogakkal és karmokkal felfegyverzett lények a maguk módján ugyanolyan félelmetesek és veszedelmesek voltak, mint távoli rokonaik, az orkok. Rendszerint falkákba verődve támadtak, amire a megtermett orkoknak általában nem volt szükségük.

Teclis mágikus fénye illetve a fáklyák egyelőre feleslegesnek bizonyultak. Többé-kevésbé egyenletes távolságra egymástól apró lámpások világítottak a falmélyedésekben, amelyek kissé bizonytalanul táncoló, de elegendő fényt szolgáltattak. Némelyik kifordult a helyéről, és darabokra tört a sziklapadozaton. A levegőt kimondottan kellemes, fűszeres kipárolgás járta át, amely nyilván az égő lámpaolajból, pontosabban az abba kevert illatszerből származott.

Félix egyre inkább úgy érezte, hogy a hegy súlya a mellkasára nehezedik. Egyetlen pillanatra sem tudta feledni, hogy irdatlan tömegű kő és szikla borul fölé, készen arra, hogy összezúzza és a padozatba döngölje őt. Folyamatosan hegyezte a fülét, de jószerével észre sem vette, hogy mit művel. A föld neszeire figyelt, hogy megmozdul-e felette a hegy. Nem hallott az égvilágon semmit, de ez nem akadályozta meg a képzeletét abban, hogy meglóduljon, és szörnyűbbnél szörnyűbb képeket varázsoljon a lelki szemei elé. Egyebek mellett az a benyomása támadt, hogy egyre melegebb és melegebb levegő veszi körül.

A szeme sarkából oldalra sandított, és úgy látta, hogy az elf sem rajong ezért a környezetért. Azzal szembesült, hogy – az ismeretségük során első ízben – Teclis kizökkent abból a fölényes közönyéből. Lerítt róla, hogy rosszul érzi magát. A vállát előreejtve és kissé meggörnyedve járt, noha a mennyezet jóval felettük terült el, így akkor sem verte volna bele a fejét, ha kihúzza magát. Tekintete hol ide, hol oda villant, mintha veszélyre utaló jeleket keresett volna szüntelen. Félix hamarosan eljutott arra a következtetésre, miszerint az elf még nálánál is idegesebb lesz, ha a sorsa föld alatti járatokba veti.

Az egész csapatból egyedül a trollvadász tűnt gondtalannak

– sőt látszott rajta, hogy elemében érzi magát. Fejét büszkén felvetve, vállát szélesen szétfeszítve, a megszokottnál is magabiztosabban lépkedett. Ha mindez nem lett volna elég, Félix esküdni mert volna, hogy halk dudorászást hall a törpe felől. Ettől függetlenül Gotrek egyfolytában csapásra készen tartotta fejszéjét. Aztán váratlanul megtorpant, beleszimatolt a levegőbe, és elégedetten vigyorogva hátraszólt a többieknek:

– Orkok vannak a közelben. Rengeteg ork.

* * *

A járat mind meredekebben lejtett, a sziklákon egyre kevesebb vízfolt sötétlett. Félix a bejárat közelében még azon törte a fejét, hogy az orákulum ugyan miért éppen ezt a hideg és nedves lyukat választotta lakhelyének, de mostanra már kellemesen meleg környezetben jártak, míg a levegőben kifejezetten mámorító illatok terjengtek. Félix immáron belátta, hogy a barlang egész évben, még télvíz idején is otthonos érzést nyújthat annak, aki szeret a föld alatt lakni.

– Miből él az orákulum? – kérdezte suttogva Murdótól. Tudatában volt annak, hogy mekkora őrültség zajt csapni, ha orkok ólálkodnak az ember közelében, de úgy érezte, meg kell szólalnia, máskülönben szétrobban az idegességtől. – Például, honnan szerez ennivalót?

-A hívek ajándékokat hoznak neki – válaszolta szintén suttogva az öreg –, továbbá a testőrlányok kecskéket és juhokat tenyésztenek odafent, a hegyi legelőkön. Azt hiszem, az orkok éppen a nyájakat találták meg, és a testőröket követve jutottak ide.

– Igen, ez logikusnak tűnik – hümmögte Félix. – Egyébként miért itt laknak? Miért nem egy könnyebben megközelíthető helyen?

– Mert ez szent barlang, Félix Jaeger – felelte Murdo. – A Fény áldása van rajta. Az első orákulum itt beszélt először a Nagy Szellemekkel, miután hosszú időn keresztül eltévedve bolyongott a hegyek között. Az istenek elvezették ide, hogy menedéket leljen a külvilágban tomboló hóvihar, illetve a nyomában járó fehér farkasok elől. Megtalálta a mélyben a Fény Oltárát, amely mágikus hatalommal ruházta fel őt.

A közelükben lépkedő Teclis akarata ellenére fültanúja lett a beszélgetésnek, amely szemlátomást felébresztette benne az érdeklődést. Félix feltételezte, hogy az elf helyében a világ bármelyik varázslója ugyanígy járt volna.

-Az az oltár netán egy ősi műemlék? – érdeklődött szintén fojtott hangon a mágus.

– Nem tudom megmondani, Teclis mester – válaszolta az aggastyán. – Engem nem avattak be a testvériségünk legféltettebb titkaiba. Azt viszont tudom, hogy az oltár kioltotta az orákulum szeme világát, cserébe egy másfajta látással ajándékozta meg őt. És azt is tudom, hogy attól a naptól kezdve mindig lakott itt egy szent asszony. Ha egy orákulum meghal, az utóda útnak indul, és eljön ide akár Albion legtávolabbi zugából is, ahol addig élt.

– Ki mondja meg neki, hogy indulnia kell? – kérdezte Félix.

– Maguktól tudják, hogy mikor jön el az idejük – felelte a vállát vonogatva Murdo –, ahogyan az öreg orákulum is tudja, hogy mikor üt az utolsó órája. A Fény megadja nekik ezt a tudást.

Félix azt kezdte latolgatni magában, hogy mindabból, amit az öreg elmondott, mennyi lehet a babona, és mennyi az igazság. A bolyongásai során éppen elég furcsaságot látott ahhoz, hogy manapság már ne zárjon ki eleve semmiféle eshetőséget, bármekkora őrültségnek tűnjön is kezdetben. Ezek után kíváncsian várta az orákulummal való találkozást, mert úgy számította, hogy az akár még érdekesnek is bizonyulhat.

* * *

A járat kiszélesedett, és falaiban kisebb-nagyobb, félgömb formájú üregek nyíltak, amelyekről első pillantásra látszott, hogy hálókamraként szolgálnak. Felforgatott és széthasogatott szalmazsákok hevertek a kőpadlón, közöttük darabokra tépett, megszaggatott ruhák tarkállottak. Szerteszét szórt arany nyakékek és különféle ékszerek csillogtak a fáklyák fényében. Ebben a tágabb szakaszban is bőven akadtak holttestek, ráadásul a vágat távolabbi vége felől heves csatazaj hallatszott. Gotrek nyomban felgyorsított, társai követték őt. Miután közelebb értek a lárma forrásához, meglátták, hogy zöldbőrűek egész hordája tolong és küszködik egy félkört formázó, sötét torkolat előtt. Az orkok és a goblinok éppen egy másik üregbe próbáltak betörni, ám a jelek arra vallottak, hogy kemény ellenállásba ütköztek. A hátuk mögött sötét köpenyt viselő alak állt, aki egy kőfejű lándzsával hadonászva buzdította őket.

Gotreknek nem volt szüksége sem bátorításra, sem biztatásra. Vérfagyasztó csatakiáltás szakadt fel a torkából, aztán úgy rohant, ahogyan csak kurta lába bírta. Murdo emberei is rohamra indultak; hamar utolérték és maguk mögött hagyták a törpét. Félix szokásához híven úgy döntött, hogy a trollvadász közelében marad, és szemlátomást az elf is ugyanerre az elhatározásra jutott. Teclis jószerével meg sem nyújtotta bicegő lépteit, de valahogy máris Gotrek mellett termett. Menet közben széttárta karját, és kántálni kezdett. A torkolat közvetlen közelében aranyló lángok lobbantak fel. Hamarosan egybefüggő tűzfal nyújtózott a mennyezet felé, ezzel egy időben felhangzottak a haldokló orkok és goblinok hátborzongató sikolyai.

A mocsárlakók megtorpantak, mert nem juthattak át a bömbölve táncoló lángnyelvek között. Félix ekkor még vagy negyvenlépésnyire járt a tűztől, de így is érezte annak melegét. Kissé megkönnyebbülten lélegzett fel, mert az járt a fejében, hogy talán nem is kell megvívniuk a zöldbőrűekkel, mivel a vasolvasztók izzásával vetekedő forróságot a világ egyetlen teremtménye sem élheti túl.

Rövidesen be kellett látnia, hogy tévedett. Hirtelen egy torkaszakadtából üvöltő ork rontott ki a lángok közül. A ruházata feketére perzselődött, zöld bőre hatalmas foltokon elszenesedett, de rendíthetetlenül rohant a mocsárlakók felé. Pillanatokkal később további szörnyetegek ugrottak elő a mágikus tűzből. Valamennyien hatalmasra nőttek, jóval magasabbak és izmosabbak voltak egy megtermett férfiembernél. Ujjnyi hosszúságú, sárga agyaraikon habbá verődött nyálka fehérlett. Vaskos karjukkal széles pengéjű, vészjóslóan csillogó handzsárokat lengettek a fejük felett.

Szemükben az eszelős gyűlölet, és az őrjöngő harag szikrái pattogtak. Alig féltucatnyian jutottak ki a pokollá vált torkolatból, de a puszta látványuk, valamint a tény, hogy Teclis pusztító varázslata nem tudott végezni velük, megrémítette a Grannog-mocsár harcosait. Félix mélységesen megértette a szövetségeseit. Az orkokat egy, a többinél is hatalmasabb termetű fenevad vezette, aki bikaszarvakkal ékesített bronzsisakot viselt a fején. Futás közben oda-morgott valamit a harcosainak, mire azok harsányan felröhögtek.

Félix biztosra vette, hogy ezekben a pillanatokban a mocsárlakók megfutamodtak volna, ha a rendíthetetlenül egy helyben álló Gotrek nem mutat nekik példát bátorságból és elszántságból. Ő maga is heves késztetést érzett, hogy megforduljon, és hanyatt-homlok meneküljön. Sietve erőt vett magán, és a trollvadász mögé rohant, majd tőle kissé balra támadóállásba ugrott, mert úgy ítélte meg, hogy ez lesz a legjobb hely, ahonnan fedezheti a törpe hátát. Teclis a maga titokzatos módján egyszer csak megjelent Gotrek jobbján. A jobb kezében éles fénnyel izzó, rúnavésetes kardot, míg baljában hosz-szú és karcsú botját tartotta.

– Készüljetek, fiaim! – biztatta embereit érces hangon Murdo. – Ezek a zöld bőrű ördögök a vérükkel tartoznak nekünk azért, amit itt műveltek!

A harcosoknak nem kellett több bátorító szó. Szempillantás alatt csatárláncba álltak a járat közepén elhelyezkedő hármasfogat két oldalán. Culum vérszomjasán meglóbálta súlyos pörölyét, és fülrepesztő csatakiáltást hallatott. Félix a gyors ütemben közeledő szörnyetegeket figyelte. Tudatában volt annak, hogy szája és torka kiszáradt, illetve, hogy a szíve felgyorsulva verdes, valósággal dübörög a mellkasában. Hirtelen gyengeség fogta el, és úgy érzékelte, hogy az idő lassabban folyik a máskor megszokottnál. Nem törődött a tünetekkel, mert már sokszor megtapasztalta őket életének számtalan csatája előtt. Inkább arra összpontosított, hogy összeszedje magát, és minél jobban felkészüljön az összecsapás első, általában leggyilkosabb pillanataira. Nem kellett sokáig várnia.

Az egyik ork a társai elé vágott, hatalmasat szökkent – és felnyársalta magát a mocsárlakók előreszegezett lándzsáira. Noha vagy három fegyver is átütötte a testét, lankadatlan elszántsággal nyomult előre. Egy irtózatos erejű ütéssel kitörte az egyik férfi nyakát, közben a handzsárjával mélyen felhasította egy másik mellkasát. További lándzsák fúródtak a testébe, de őrültek módjára röhögve tovább küzdött. Úgy tűnt, olyan természetfeletti életerő tombol benne, hogy hétköznapi fegyverekkel nem lehet elpusztítani. A feje fölé lendítette fegyverét, és lesújtott Culumra. Szikrazápor robbant a levegőbe, amikor a handzsár összecsattant a pöröly kőfejével, és a tagbaszakadt férfi hátratántorodott, mert a csapásban rejlő, a sajátját jócskán meghaladó erő hatalmasat taszított rajta.

Egyszerre két ork tartott Gotrek felé. A trollvadász nem várta meg, hogy odaérjenek hozzá, hanem eléjük dübörgött, aztán mélyen lehajolt, hogy elkerülje az egyik szörnyeteg keresztbe kaszáló handzsárját, közben tökéletesen kiszámított mozdulattal a túlpördülő zöldbőrű térdhajlatába vágta fejszéjét. A fenevad elzuhant, aztán tehetetlenül vergődött, mert bár megpróbálta ugyan, de képtelen volt felállni a két lábcsonkjára. Gotrek pillanatnyi késedelem nélkül odavágott a másodiknak érkező orkra, ám annak hárításra emelt handzsárját találta el, amely kitérítette a fejszéjét. A trollvadász megvetően felhorkantott, és ismét lesújtott. Az ork hatalmasat szökkent hátrafelé, így elkerülte a csapást, amely kettévágta volna, ha eléri.

Felixre ekkor újabb meglepetés várt – ezúttal Teclis jóvoltából. A mágus Gotrekhez hasonlóan képtelen volt türtőztetni magát. Támadásba lendült, és egyenesen nekirontott az orkok vezérének. A teremtmény magasság tekintetében legalább egy egész könyökkel, míg testsúly dolgában sokszorosan felülmúlta őt. Förtelmes fekélyekkel és hólyagokkal teli zöld bőre alatt hajókötél vastagságú izmok és acélsodrony vastagságú inak feszültek és dagadoztak. Morgott valamit ork nyelven, aztán gúnyosan felröhögött, amikor a mágus ugyanezen a nyelven válaszolt neki. A mély torokhangzók roppant furcsán szóltak az elf sokkal magasabb hangján.

-Várj! – kiáltotta Félix, mert belévágott a felismerés, hogy ha Teclis meghal, akkor a küldetésnek, sőt a világnak befellegzett. – Hagyd meg nekem!

Előrelódult, hogy megütközzön a szörnyeteggel, de máris elkésett. A zöld bőrű törzsfőnök egy vihar erejével és dühével sújtott le. Handzsárja úgy zúdult le a magasból, akár egy menny-kőcsapás, ám csak a levegőt szelte, mert az elf egyszerűen eltűnt onnan, ahol az iménti pillanatban állt. Teclis szemkápráztató gyorsasággal mozogva kitért a félelmetes fegyver elől, aztán fényesen ragyogó pengéjével mély sebet vágott az ork felkarjára. A fenevad őrjöngve üvöltött haragjában, és megint csak pokoli erejű keresztvágást indított útjára, amellyel lefejezte volna a mágust, ha eltalálja.

Teclis derékból oldalra dőlt, majd udvarias meghajlásnak ható mozdulattal előrebukott, így a széles acélpenge jócskán felette süvített el. Ellentámadását egy összenyomott, és hirtelen elengedett acélrugó szempillantás alatt elszabaduló erejével hajtotta végre. Rézsútosan felfelé villanó kardja az ork bordái közé hatolt. A törzsfőnök csupán harci tapasztalatainak és ügyességének köszönhetően tudta elkerülni, hogy a penge kettévágja a szívét. Oldalra vetődött, így a kard kicsúszott az oldalából, és a sebből máris széles sugárban fröcskölt a zöld színű vér. Aztán a két küzdő fél másodpercig tartó pengeváltásba bonyolódott. Az egyes támadások és hárítások olyan sűrűn követték egymást, hogy Félix alig tudta követni az eseményeket. Az elf kecses és elegáns lépésekkel hátrálva feladott némi teret. Olyan finoman, simán és nesztelenül mozgott hátrafelé, ahogyan a szelíden áramló víz lepi el az útjába eső lapos köveket. Az ork diadalittasan üvöltözve követte, közben észre sem vette, hogy már-már elhalad Félix mellett. Eszeveszett dühében csakis a mágusra figyelt, aki folyton eltáncolt előle, folyamatosan gúnyolta őt a saját nyelvén, és válaszcsapásaival már vagy tucatnyi kisebb sebet ejtett rajta.

Félix meglátta a lehetőséget. Támadásba lendült, és minden erejét beleadta a döfésbe. Pengéje az ork oldalába fúródott, utat talált magának két borda között, és kettészelte a teremtmény gyomrát. Félix azonnal visszarántotta kardját, és nyomban hátraugrott, mialatt az ork egy haldokló skorpió bosszúszomjával, ösztönösen felé vágott a handzsárjával. A szörnyeteg egy pillanatra az új támadójára nézett, és Teclis nyomban kihasználta, hogy elterelődött róla a figyelem. Előreszökkent, és biztos kézzel, tévedhetetlen pontossággal mélyen az ork szemébe döfte kardjának karcsú pengéjét. A fenevad nyomban mozdulatlanná dermedt, majd összeroskadt, és mire elterült a kőpadlón, már az élet utolsó szikrája is eltűnt a testéből.

– Ez nem volt éppen becsületes támadás, Félix Jaeger – jelentette ki végtelenül higgadtan és közömbösen a mágus.

– Lehet, de nem is lovagi tornán vagyunk! – vágott vissza ingerülten Félix, mert felbőszítette az elf megjegyzése. – És te is ugyanúgy meghalhatsz, mint bárki más!

– Hát nem éppen ettől izgalmas ez az egész? – kérdezte Teclis, és a szeme haragosan megvillant.

A veszélyeket sejtető pillantás láttán Félix fejében megfordult, hogy az előtte álló legendás teremtmény talán nem is olyan közönyös természetű, mint amilyennek mutatja magát.

– Valóban? És szerinted, ha te elesel itt, ki fogja megmenteni Ulthuant? – kérdezett vissza Félix, azzal sarkon fordult, hogy ismét bekapcsolódjon az összecsapásba. Mialatt a hozzá legközelebb eső ork felé tartott, meglátta a háttérben álló, sötét köpenyes alakot, aki éppen felemelte a jobbját.

Egy ütemmel később mágikus energiákból szövődő hullám áradt felé. Aztán látni vélte, hogy a körülötte harcoló emberek démonokká változnak, és meghallotta, hogy a mocsárlakók felhördülnek ijedtükben. Örült vágy lett úrrá rajta, hogy ész nélkül meneküljön, közben észrevette, hogy a többiek is meginognak. Arcuk eltorzult a rémülettől, mintha a legizzasztóbb rémálmaik teremtményei öltöttek volna evilági testet, éppen az orruk előtt.

Félix hirtelen észrevette, hogy a mellkasát verdeső amulett felfénylik, majd jóleső melegség áradt szét a testében, amely szertefoszlatta rettegését. Megsemmisítően kárörvendő kacagás ütötte meg a fülét, és rádöbbent, hogy Teclist hallja nevetni. Az örömtelen öröm hangjai valamiért még inkább megdermesztették Félix szívét, mint az imént rátörő látomás, amely a legbelső félelmeit tükrözte vissza.

– Rajtam próbálgatod a kezdetleges varázslataidat, Albion tudatlan mágusa? Visszavetem őket rád, megkétszerezett és újra megkétszerezett erővel! – kiáltotta elégedetten Teclis, azzal elmormolt egy varázsigét.

A fekete köpenyes alak fejhangú, rémült sikolyt hallatott, a szívéhez kapott, és összerogyott. A mocsárlakók szempillantás alatt összeszedték magukat, és újult erővel rontottak a megmaradt szörnyetegekre.

Gotrek őrült módon vagdalkozva addig üldözte a kiszemelt orkot, amíg nekiszorította a falnak. Fejszéjének vörös fénnyel izzó feje hatalmas, lángoló ívet írt a levegőbe, és a szörnyeteg széles, izmos mellkasának közepébe csapódott. A zöldbőrű bordái recsegve-ropogva zúzódtak össze, míg az ütés erejétől a hasa valósággal kirobbant, és a belei a sziklapadlóra omlottak. Félix sietve körülnézett, hogy lássa, hogyan boldogulnak Murdo emberei. Culum felfedezett egy rést az ellenfele védelmén, mire két kézre fogott pörölyét vállmagasságban és csaknem vízszintesen lendítette az ork felé.

A nyél végére erősített súlyos kődarab az elsöprő lendülettől hajtva mélyen beroppantotta, és letépte a szörny vadállati fejét a vaskos nyakról. A fej forogva szállt a levegőben, majd a padozatra koppant, végül, mintha a tagbaszakadt mocsárlakó szántszándékkal akarta volna így, egyenesen Félix lábához gurult, ahol úgy állt meg, hogy az eltorzult arc felfelé nézett. Félix lepillantott, egyenesen a máris üveges szempárba, és nem látott benne mást, csupán ádáz gyűlöletet.

A mocsárlakók ezalatt körülvették az utolsónak megmaradt két orkot, és mindinkább felbátorodva szurkálták-döfködték őket. A zöldbőrűek acsarogva forgolódtak, de akármilyen fürgén mozogtak, mindig jutott mögéjük legalább egy ellenfél. A halálos gyűrű szeszélyesen hullámzott, attól függően, hogy éppen melyik harcos szökkent a fenevadak felé, vagy ellenkezőleg, el-ugrott előlük, mialatt újra meg újra előrelendültek a lándzsák, és mélyen belefúródtak a szörnyetegek hátába, vagy éppen oldalába. A több tucatnyi sebből vérző orkok végül kimerültek, és összeroskadtak. A férfiak ekkor rájuk rontottak, és mindkét zöldbőrű két-három lándzsát kapott egyszerre a torkába.

Az összecsapás véget ért, ám az orkok jó néhány embert magukkal vittek a túlvilágra. A Crannog-mocsár harcosai közül csupán tízen-tizenketten élték túl az ütközetet.

A trollvadász éppen csak körülnézett, és miután megállapította, hogy itt már nincs tennivalója, elindult a járat oldalában tátongó nyílás felé. Félix azonnal a nyomába szegődött, és követte őt.

Az átjáró környékén számtalan orkhulla, valamint fiatal nők holttestei hevertek mindenfelé. A kurta alagúton túl jókora üreg nyílt, amelynek mélyén még javában dúlt a csata. Az életben maradt testőrök – a legfeljebb kéttucatnyi fiatal lány – elszántan küzdöttek a karikalábú goblinokból álló, őrjöngve tolongó hordával. A bőrvértes szüzek mögött tetőtől talpig fehérbe öltözött magas és karcsú alak állt. Az illető nem lehetett más, mint az az asszony, akinek megoltalmazásáért a lányok készségesen feláldozták életüket. Félix éktelen haragra gerjedve rohamra indult, és pillanatok alatt maga mögött hagyta Gotreket. Az utolsó lépéseket már két hatalmas szökkenéssel tette meg.

Kardját két marokra fogva könyörtelenül lekaszált mindenkit, aki az útjába került, és vagy tíz goblinnal végzett, mire az apró szörnyek egyáltalán felfigyeltek rá. A halálos sebet kapott lények utolsó sikolyai megriasztották a többit, mire azok sietve megfordultak, hogy szembenézzenek az új veszéllyel. A lányok azonnal kihasználták az alkalmat, és a kísértetiesen fehérlő alak köré sereglettek, hogy az ütközet színhelyétől távolabbra vezessék őt.

Ügyes voltál Félix fiam, most egyedül nézel szembe egy goblinbandával – dohogott magában Félix. – Így jársz, ha hagyod, hogy eluralkodjon rajtad a lovagiasság. De mialatt mérgelődött, tovább harcolt, és elszántan védekezve hátrált, abban a biztos tudatban, hogy Gotrek Gurnisson ott van valahol a háta mögött. Ezúttal sem kellett csalódnia régi társában. Néhány pillanattal később elvillant mellette a Rúnalordok Fejszéjének vörös fényt árasztó feje, és a feje búbjától a lágyékáig kettéhasított egy torkaszakadtából üvöltöző goblint. A trollvadász úgy rontott a zöldbőrűek közé, mintha nem is eleven teremtmény, hanem pusztító forgószél lett volna. Senki sem maradhatott életben, aki a fejszéjének hatókörébe esett. Csapásai lassulás nélkül hatoltak át a pajzsokon és a hárításra emelt handzsárokon. Az alacsony és vézna szörnyetegek ugyanúgy nem állhattak ellen az őrjöngve gyilkoló trollvadásznak, ahogyan egy ember nem állhat ellen egy feldühödött bika rohamának.

Hamarosan megérkeztek a mocsárlakók, és ők is nekiestek az immáron összezavarodott és menekülni próbáló goblinoknak. Öt perccel később minden elcsendesedett. Ezzel megvolnánk – összegezte magában az eseményeket Félix, mialatt végighordozta tekintetét a mészárszékké vált barlangon.

Aztán az ösztönei parancsának engedelmeskedve megfordult, és azon kapta magát, hogy egy sor élesre fent lándzsafejet bámul, amelyek kivétel nélkül a mellkasának szegeződnek.